Batthyány és Kossuth.
Tyroler egykorú metszete Weber rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 883. számú példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A ministerium Budapesten. A közcsendi bizottság feloszlása. A kanczellária és a helytartótanács működésének befejezése. Az új kormány feladatai. A nyilvánosság előtt való kormányzás. Kossuth első pénztári kimutatása. A közös ügyek kérdése. Az államadósságok. A kereskedelem. A hadügyek. Az első összeütközés a katonai körökkel. Báró Lederer Ignácz. A hadügyi kormányzat ideiglenes rendezése. Az új törvények végrehajtása. A vármegyék kormányzata. A főispáni helytartók elbocsátása. A pozsonyi zsidóüldözések. A nemzetőrség szervezése. A szabadsajtó és az esküdtszékek. A hirlapirodalom fölvirágzása
„A törvényhozás dicsősége nagy; újjáteremté a hazát vérnek ontása nélkül; a végrehajtóké még nagyobb leend, ha a hozott törvények veszélyes rázkódtatás nélkül vitetnek át az életbe.” Igy szólt április 23-ikán a belügyminister, midőn a törvények végrehajtása végett utasításokat küldött a megyékhez.
Szemere és Klauzál, mint teljhatalmu biztos, már márczius 25-ike óta Budapesten volt, hogy annak izgalmas napjaiban valamelyes kormányhatalmat képviseljen. Április 13-ikán és 14-ikén a főváros fényesen ki volt világitva. Az előbbi nap érkezett meg Deák és Eötvös, az utóbbi nap Batthyány, Kossuth és Széchenyi; Szemere és Klauzál már úgyis ott volt; Esterházyt és Mészárost ezutánra várták. A közcsendi bizottság, majdnem egy hónapi működés után, április 13-ikán feloszlott s 15-én Szögyén László alkanczellár is „derült homlokkal s nyugodt kedélylyel” rekesztette be a m. udvari kanczelláriának eddigi törvényes működését. „Helyébe – szólt – másnak, újnak, teljesebb életerővel bírónak s a kor igényeit inkább kielégitőnek kellett lépnie.” S ő mindnyájuk hazafiui és alattvalói kötelességének tartotta, hogy a haza átalakult új kormányrendszerét s a kormány vezetésére a közbizalomtól kijelölt férfiak törvényes működését minden tőlük telhető erélyességgel, minden tartalék nélkül való őszinteséggel s legteljesebb készséggel támogassák és istápolják. A derék alkanczellár, ki „hazánk békéjéért, üdvösségéért a legközelebbi napokban is erélyesen működött s mindent megtett, a mi lehetséges volt,”1 kijelentette, hogy ha az új kormány működését fényesebb siker s gazdagabb gyümölcsök követik is, a haza iránt való hűségben, az önzés nélkül való buzgó fáradalomban őket soha és senki sem fogja felülmúlni. „A magyarok istene – válaszolt szavaira gr. Teleki Ferencz, a kanczellária legidősd udv. tanácsosa, – ezt bizton remélem, védeni fogja édes hazánkat minden vésztől, azt virágzóvá, boldoggá teendi; de az átalakulás áldozatok nélkül nem lehetséges; a szempillanat súlyos, melyben egy annyira szeretett bölcs vezértől elválni annyival fájdalmasabb.”2 A m. kir. helytartótanács is ugyanaznap tartotta utolsó ülését s a kormány 16-ikán azzal a nyilatkozattal vette át az ország igazgatását, hogy az ügyeket nemcsak vezetni, hanem a további kifejlődést is előkészitni és biztositni kívánja.
Mögötte állt az egész ország, a nélkül, hogy az oly különböző elemekből alakúlt kormánynak terveit határozottan ismerte volna. Épen azért sokan az országgyűlés azonnal való összehivását sürgették; mások azonban a szünetet alkalmasnak tartották reá, hogy a ministerium az előbbi kormánytól egész nyugodtan átvegye az ügyeket s az állami vagyont, előkészítse a legsürgősebb törvényjavaslatokat, rendezze a pénzügyeket, bevezesse az úrbériségből való kibontakozást, megszilárdítsa a maga hatalmát.
A ministeriumot elárasztották a hivatalkeresők. Csupán a pénzügyministeriumban 1350 folyamodó jelentkezett kisebb hivatalokra. A kik az északamerikai demokratiát könyvekből ismerték, nem irigyelhették ettől az elnökváltozással járó törvényes hivatalnok-kinevezést, ellenben sóhajtozhattak a franczia állapotok után, hol a királyi hivatalnokokból másnap már köztársaságiak lehettek. A ministerium élt az 1848: III. t.-cz. 25. §-ában nyert jogával s nagy számmal tartotta meg a régibb hivatalnokokat, kiknek működését különben sem politikai, hanem közigazgatási szempontból kellett megitélnie. Nélkülözhette volna-e pl. Duschek Ferencznek, mint osztálytanácsosnak, majd államtitkárnak rendkivüli tehetségeit, melyekkel most épp oly odaadóan szolgálta Kossuthot, mint előbb Metternichet?3 Ilyesmik miatt a kormány elég gyanusitásnak volt kitéve, a közigazgatást azonban csak ekkép lehetett megmenteni az átmenet nagyobb zökkenéseitől. A bécsi haditanácscsal, kamarával és kanczelláriával, a budai helytartó-tanácscsal és kamarával stb. való leszámoláshoz az ügyek menetét ismerő erők kellettek. A kormány tagjai maguk sem voltak tapasztalt hivatalnokok és diplomaták. Különben Kossuth nem ir rendeletben vezérczikket, mikor pl. felvilágositást nyújt az osztrák pénzügyministerium dohánybeváltási ügyében, s a ministerelnök óvatosabban fogalmazza meg azt a közlését, melyben az országban mutatkozó agrárius, antisemita és nemzetiségi aggasztó, de mégis csak elszigetelt mozgalmakra utalva, a személy- és vagyonbiztosság fenntartására elégtelennek nyilvánitja az országban levő 18,000 katonát; tudatja, hogy a bécsi hadügyministernél immár harmadízben sürgette a künnlevő magyar katonaság haza küldését s jelenti, hogy, ha törvényes kivánatát visszautasitják, megteszi a szükséges lépéseket.
Batthyány és Kossuth.
Tyroler egykorú metszete Weber rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 883. számú példányáról
Mindez, vagy a katonaság visszaküldésének megakadályozása esetében a közvélemény kitörésével való fenyegetőzés, valóban nem tartozott a nyilvánosságra. Az országnak különben is kétes helyzetű 18,000 katonájával fenyegetni meg egy tizenötannyi szuronyra támaszkodó hatalmat, bevallása a rendes mérkőzésre való képtelenségnek s mindamellett is bejelentése az elszakadásra való vágynak, a mi nagyon korai dolog volt, mert a hadsereg váratlan dislocatiója még béke-időben sem történhetik meg 2–3 hét alatt; hát még akkor, mikor egy része ellenség előtt áll!
Semmi esetre sem felelt meg a helyes kormányzat rendszerének, hogy az acták a nyilvánosságra kerűljenek s tartalmukat általánosan tudják,4 még oly esetekben is, midőn – például a minisztertanács jegyzőkönyveinél – a legnagyobb óvatosságra volt szükség; de maga a közönség mind fenyegetőbben követelte a felvilágositásokat; pl. hogy mit akar tenni a ministerium a horvátok, az aldunai tartományok, a lengyelek stb. kérdésében s így elsietett és káros politikai nyilatkozatokra akarta kényszerítni. Egészen más szempont alá esik, hogy Kossuth pénzügyminister már április 20-ikán közölte az 1847 november elsejétől április 7-ikéig terjedő pénztári kimutatást, az első magyar compte rendut. Ennek is elég tanulságos volt a tartalma. A nemzet János király halálától fogva igazi nemzeti kormány nélkül lévén, nem hivatkozhatott – mint legnagyobb átalakulásai közt is a franczia – a kormányzat hagyományaira. Oly férfiaknak, kik erre a pályára kevéssel előbb még egyáltalán nem gondolhattak, egyenesen új kormányzati rendszert kellett teremteniök. S ha 19 év mulva, mikor már voltak kormányzati hagyományok, a ministeriumok irodai ügyekben még mindig csaknem teljesen tájékozatlanul kezdtek működni, el lehet képzelni, hogy 1848-ban még jobban nyilvánúlt a gyakorlat hiánya. „A roppant teendőt végigszemlélvén, – szólt az utóbb érkezett hadügyminister,5 – csekély organizáló tehetségemmel szomorodva állottam meg; becsületes, jószándékú lelkem csüggedett. Csupán természetes könnyűvérűségemnek köszönhetem, hogy kétségbe nem estem.”
Formaságokkal senki sem törődött sokat. Széchenyi már ministerségének első napján utasította titkárát, Kovács Lajost, hogy az ő jótállására 50,000 forintot fizessen ki a pesti vasműgyárnak fegyvergyárrá való átalakítása végett. S egy 1–2000 főnyi csendőrcsapat alakításán leginkább ő törte a fejét, a közlekedésügyi minister. Mindenki gondolhatta, hogy az ország ujjászervezésének és megnyugtatásának kérdése azon fordúl meg, a kormány a pénz- és hadügy tekintetében megegyezésre juthat-e a bécsi kormánynyal, illetőleg innen és túl az alkotmányos tényezők belevonásával nyélbe ütheti-e a közjogi kiegyezést? Ezt annál inkább remélhette, mert I. Ferdinánd császár, a helyett hogy márczius 15-ikén tett igéretéhez képest alkotmányozó gyűlést hivott volna egybe, április 25-ikén kiadta Ausztria részére a chartát, mely az alkotmány főbb elveit 59 pontban foglalta magában.6 Bizalommal helyezte azt a birodalmához tartozó minden nép közös oltalma alá, remélve, hogy ennek következtében „a bizalom köteléke trón és nép között és a monarchiához tartozó országok között századok óta fennálló egység az ő közös jólétükre még szorosabban meg fog köttetni.”
Gróf Széchenyi István 1848-ban.
Egykorú kőnyomat Katzler V. rajza után. Törökfalvi Pap Zsigmond birtokában (Nagybányán) levő példányról
Ausztriával szemben tehát tisztáznia kellett helyzetét, melyet az osztrák ministerium nem akart elismerni, mert hivatalosan nem volt tudomása a változásokról.7
A ministerium a királynak még április 7-ikén kelt leirata értelmében azonnal foglalkozni kezdett az államadósságok kérdésével. Kijelentette, hogy az összehivandó országgyűlésen az államadósságok egy részének elfogadtatására törekszik; de kijelentette azt is, hogy ezek az adósságok nem közösek, mert Magyarország azok csinálásában nem vett részt s így elméletben nem is köteles résztvenni törlesztésükben. A kormány tehát nem a jog, hanem a méltány politikáját volt hajlandó követni, hogy vonakodásával meg ne renditse a hitelét s Ausztriát csődbe ne juttassa. Mérsékletében annyira ment, hogy ő viszont az osztrák kormánytól egyáltalában nem követelt számadást Magyarországnak évtizedeken át elköltött közjövedelmeiért. Sőt a ministerium saját felelősségére is kész volt elvállalni a magyar királyi kamara kötelezettségeiből folyó adósságokat, csupán a többit nyilvánitván az országgyűlés elé tartozónak. Ezt az országgyűlést módjában állt a királynak akár azonnal is összehivni és ennek a kérdésnek letárgyalása után elhalasztani, hogy a ministeriumnak ideje maradjon egyéb sürgős előterjesztéseinek s javaslatainak nyugodt előkészitésére. A félhivatalos lapoknak afféle fenyegetőzései, hogy Magyarországot esetleg fegyverrel kényszeritik az államadósságokban való részesedésre, holott ezt maga a király is a nemzet nagylelkűségétől várta, talán csak tapintatlanok és bosszantók voltak; az osztrák pénzügyministernek az az eljárása azonban, hogy a magyar bányákban nyert aranyat és ezüstöt még mostan is Bécsbe akarta vitetni, hogy az osztrák gyárak számára vett dohány árát most is a budai kincstárnál kivánta utalványoztatni stb., már szükségképpen visszatorlásra vezetett, mert a magyar pénzügyek függetlenségét minden esetre meg kellett védeni.
Kereskedelmének függetlenségét sem téveszthette szem elől. Magyarország és Ausztria közt a ministerium megalakulásakor még vámsorompók voltak. Most a ministerium tárgyalásokat inditott az osztrák kormánynyal, hogy a két ország vagy vámszövetségbe lépjen egymással, és pedig a német vámszövetség mintájára; vagy ne akadályozza, hogy Magyarország a maga viszonyaihoz mért védővámrendszert alkalmazzon. Klauzál minister a szabad kereskedés hive levén, azonnal felhagyni kivánt a prohibitiv rendszerrel, fokonként lejebb szállitani akarta az ipar különböző ágaihoz mért védő vámtételeket s az osztrák kereskedelmi ministerrel vállvetve szeretett volna kieszközölni a külföldtől bizonyos kedvezéseket a két ország termesztvényeire és készitményeire. Igy a kereskedelemben elismert ugyan Ausztriával bizonyos közös érdekeket, de az ország kereskedelme függetlenségének sérelme nélkül.8
Mindjárt kezdetben védeni kellett a hadügyekre való befolyást is. Április 16-ikán Mészáros helyettese, a ministerelnök, meghagyta ugyan, hogy a budai, szebeni, péterváradi és zágrábi főhadparancsnokságok a törvények értelmében ezentúl egyenesen neki, illetőleg a magyar kormánynak engedelmeskedjenek, de báró Lederer Ignácz altábornagy, budai főhadparancsnok is Bécsből kért rendeletet, midőn a ministerium a nemzetőrök – tehát a rendes seregtől teljesen független haderő – számára a rendes hadsereg fegyvertárából fegyvereket kivánt tőle. A Nemzeti Kör és a Forradalmi Csarnok ifjúsága, türelméből kifogyva, Lederernek május 10-ikén macskazenét rendezett, melyet azonban a készen tartott katonaság szétvert. Midőn ennek következtében a nép már útczai harczra készűlt, éjfél után a nádor eltiltatta a katonaságot a beavatkozástól, a kormány pedig vizsgálatot rendelt s a Bécsbe távozott Lederert felfüggesztette a főhadparancsnokságtól.9
Lederer makacssága annyival inkább feltűnt, mert a parancsnokságok időközben utasitást nyertek a magyar kormány iránt való engedelmességre. A ministerek közül az elnök, továbbá Esterházy és Eötvös Bécsben személyesen is jártak ebben az ügyben s a magyar katonaságnak haza küldése végett.
A király fenn akarván tartani hadserege összes kormányzatában s a rá vonatkozó rendeletekben a „szükséges” egybefüggést, május 7-ikén meghagyta, hogy az osztrák hadügyminister a magyar seregnek külföldön való alkalmazása ügyében csak a magyar ministerium, különösen a magyar hadügyminister10 előleges meghallgatásával intézkedjék, mivel az erre vonatkozó rendeleteket csak a magyar hadügyminister adhatja ki s a magyar katonai ügyek kormányzata tekintetében a magyar főhadparancsnokok egyébként is csupán a magyar ministerium alatt állanak. Az egész monarchia hadügyét illető fontosabb intézkedéseiről viszont a magyar ministerium is előlegesen, a nem olyan fontosakról pedig utólag értesitse az osztrák ministeriumot.
Ezzel megtette maga a király, a mit az országgyűlés elmulasztott, hogy értelmezte az egy hónappal azelőtt szentesitett III. törvényczikk 6. és 8. §-ait, melyek Magyarországnak a hadügyekre való befolyását csak a legnagyobb általánosságban érintették. A ministerium első és legégetőbb feladata, hogy Ausztriával az interimet rendezze, ennyiben mégis sikerűlt.
A második a törvények végrehajtása volt, és pedig „veszélyes rázkódtatások” nélkül. Szervezni a belügyeket, önkormányzatra tanitani a népet, megértetni vele most nyert politikai jogait, felállitani a nemzetőrséget, Erdély visszakapcsolásával növelni az állam hatalmát, megnyugtatni a társadalmat és a nemzetiségeket.
A kormány egyik bizottságot a másik után küldte ki, hogy kellő körültekintéssel járhasson el a törvények végrehajtása vagy előkészitése tekintetében. Az átmenet munkájában mindenkire különös súlylyal nehezedett a felelősség érzete; csak igy történhetett, hogy az a ministerium, melynek tagjai közt a megyeiségnek olyan apostolai voltak mint Kossuth és Szemere, legjobban buzgott a központositás mellett. Jó és pontos közigazgatásra lévén szükség, azonnal gondoskodni kellett a megyék megbizható igazgatásáról.
Ösztönszerűleg is érezte a magyar kormány, hogy a vármegyék tekintélye veszélyesen megingott, mielőtt a saját magáé megszilárdúlhatott volna. A törvényhatóságok elvesztették a törvényhozásra való befolyásukat, mert nem adhattak többé követutasitásokat, különben sem ők választván ezentúl a követeket. A megyei tisztviselők ideiglenesen megmaradtak ugyan állásaikban, de a megyék a népképviselet alapján szerveztetvén újra, idestova ezek az állások kisiklanak a nemesség kezéből, mint kisiklik kétségtelenűl az igazságszolgáltatás is, tehát az a legfőbb két eszköz, melylyel a nemes vármegye a népet idáig rendben tartotta. A nádor most elbocsátotta az összes főispáni helytartókat s április 20-ikán, 22-ikén és 26-ikán 27 új főispánt és 2 főkapitányt nevezett ki, egyebek közt Kővárvidékébe, melyet a Részekkel együtt az április 23-ikán, báró Wesselényi Miklós elnöklete alatt kinevezett ötös bizottságnak kellett visszacsatolnia. Elkezdődött a kormánybiztosok kiküldése is. Tarnóczy Kázmért rendelték Pozsonyba, hogy oly időben, midőn a mintaképül vett franczia köztársaság ministeriumában két zsidó űlt, a zsidókat üldözték és rabolták. A kormánynak valóban nem volt szabad megengednie a faj- és az osztálygyűlölet kitörését, a személy- és vagyonbiztosság megingatását. Midőn, Széchenyin kezdve, mindenki a franczia convent történeteit olvasta, a szabadság becsületét féltőknek Pozsony nevére Lyon juthatott eszökbe, melyet a convent kitörűlt a városok sorából, mert a szabadság ellen harczolt. Az erély annyival inkább elkelt volna, mert a zsidóüldözések néhány más helyen, pl. Székes-Fejérvárott s magában a fővárosban is ismétlődtek; a kormány azért már 20-ikán korlátolta a gyülekezés szabadságát, másrészt azonban, tekintettel az izgatott hangulatra, a zsidókat ideiglenesen fölmentette a nemzetőri szolgálat alól. Viszont április 20-ikától épen azért siettette a nemzetőrségnek mindenütt való szervezését, hogy legyen végre valamilyes ereje a rend fönntartására. A városok jó példával jártak elől; a mágnások is tüntetőleg álltak egy sorba a parasztokkal. De nem volt fegyver,11 nem volt szervezet, tehát fegyelem sem volt elég.12 Mindamellett a sorkatonaság visszajöveteléig a kormány a rend biztositását a nemzetőrségben, valamint a nép felvilágositásában kereste. E czélból a törvényeket német, szerb, horvát, román és tót nyelvre fordittatta és Táncsicsnak a törvényeket minden hazai nyelven magyarázó katekizmusát országszerte osztogattatta.
A szabad sajtó, mint azt ápril 28-ikán már a belügyminister is elismerte, új mozgást, új életet teremtett.13 Az értelmi erők nagy sokaságban tolultak arra a térre, mely az imént még tele volt korlátokkal, s most egészen megnyilt a versenynek. A szabad sajtót a kormány is a nemzet szabadsága föltételének, valóságos hatalomnak és fegyvernek, oktalan, álnok és könnyelmű ember kezében azonban átoknak tekintette. Az 1848: XVIII. t.-cz. ha igen szigorúnak tartják is, módot ad minden képzelhető nézet elmondására; a vétségek megítélésére is a közvéleményt, az esküdtszéket hivja föl. „Kell lenni hatalomnak az államban, mely minden fölött van; és ez a törvény. Ezt ne lehessen büntetlenül megszegni senkinek és soha.” Kiadta tehát (ápril 28–29.) az esküdtszékekre vonatkozó utasitásokat. A kormányt nem kevéssé boszantotta „egy sereg fiatal és nem fiatal ujságirónak hangos, de üres declamatiója, kik úgy szólanak, mintha ők volnának egyedül az egész nép és pedig erős nép; folyvást energiát, hatalmas, erős fellépést emlegetnek; mindent keveselnek, gáncsolnak s akarva felejtik, hogy az energia támogatására hangos szó nem elég. Oda anyagi erő is kell. Ez pedig, fájdalom, nincs és teremteni sem igen lehet a jelen körülmények közt.”14
A lapok száma 33-ról néhány hét alatt 86-ra emelkedett, a mi különben csak tizenketted része a mostaninak. A kormány lapja, a „Közlöny” sem volt száraz hivatalos ujság, a pénzügyminister pedig „Kossuth Hirlapja” czímen a legnagyobb terjedelmű politikai napilapot adta ki, ötezer előfizetőjét állandó izgalom hatása alatt tartván. Annyi esztendő után forgatva a Pesti Hirlapot, érdekes tapasztalni, a doctrinair-lapot az események napról-napra mint ragadják előbbre a forradalom terén. Kezdettől fogva azon a téren mozgott a szabad sajtó első igazi terméke, Pálffy Albert Márczius Tizenötödikéje, míg utóbb Madarászék Népeleme, melyet Vas Gereben Népbarátja igyekezett ellensúlyozni, valósággal a terroristák hangján irt, kivált mióta a Radikállappal és a Reformmal egyesült. A vidéken is egyre-másra keletkeztek a hírlapok, melyek közül egyik-másik valósággal beledolgozta magát a forradalmi, majd a köztársasági hangulatba. Még a szépirodalmi, sőt a szaklapok is a politika szolgálatába szegődtek. Jókai, Pálffy, Bajza, Erdélyi politikai lapokat szerkesztettek, Arany és Petőfi politikai czikkeket közöltek s velök Vörösmarty, Garay, Lévay, Szász Károly, Czuczor, Sárosy, Lisznyay, Tompa, Vajda forradalmi dalokat irtak, melyekből egész anthologia került ki.15 Ezek a dalok és a hírlapok czikkei rendkivül hatottak a közvéleményre és nagy részök volt az izgalomnak kitörésig való fokozásában.