SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Délszláv mozgalmak.

A szláv népek felkelésének veszélye. A régi osztrák rendszer hiveinek szerepe a nemzetiségek felbujtásában. A szerbek területi önállósági követelései. A szerb nemzeti gyűlés egybehivása. A nagykikindai zendűlés. Csernovics Péter királyi biztos. A temesvári szerb congressus kudarcza. A karlóczai szerb nemzeti gyűlés. A szerb vajdaság proclamálása. Rajacsics patriarcha. Horvátország és az illyr álmok. A horvát ellenforradalom csirái. Gáj Lajos. Jellacsics első működése. Horvátország önkormányzatának kikiáltása. A magyar kormány föllépése a horvát kérdésben. Királyi utasitások Jellacsicshoz a törvényes viszönyok fentartása érdekében. A magyar tengerpart megerősitése. Pozsega vármegye elszakadási nyilatkozata. Báró Hrabovszky királyi biztos. Jellacsics elmozditása. Hrabovszky Zágrábban. Jellacsics fegyverkezése. A bécsi zendülés. Ferdinánd menekülése. Kossuth védelmi intézkedései. A nemzetőrség szervezése. A kormány kiáltványa a nemzethez. V. Ferdinánd hazahivatása. Az udvar Innsbruckban. Az olasz segély kérdése. Rendeletek Jellacsics ellen. Mészáros Lázár hadügyminister. A magyar haderő szervezése. A nemzetőrség. A külföldön levő magyar ezredek. Lenkey százada. A katonaság felesketése az alkotmányra. A pesti olasz ezred zendülése. A horvát és szerb nemzetiségi mozgalmak jelentősége. Ausztria nemzetiségi politikája. Jellacsics visszatérése és beiktatása. A horvát országos gyűlés követelései. A horvát-szerb küldöttség Innsbruckban. A király június 10-iki kiáltványa. Az ideiglenes szerb kormány. Sztratimirovics György. A szerb lázadás terjedése. A karlóczai csata. Gróf Nugent Albert. Szerbia beavatkozása a magyarországi szerb mozgalomba. A szentmihályi csata. Fejértemplom. A végvidéki románok hűsége. Jellacsics és Rajacsics Innsbruckban. A király kijelentései. Jellacsics értekezlete Ferencz Károly főherczeggel. Igéretei az olasz segély tárgyában. János főherczeg közbenjárása. Horvátország az elszakadás szélén. Jellacsics hazatérése. Dictátorrá választatása. A horvátok követelései. Jellacsics és az udvari politika. Báró Kulmer. János főherczeg távozása a német birodalomba

Az alig egyhónapos ministerium minden gondja közt legnagyobbnak tartotta a szláv népeknek kitöréssel fenyegető mozgalmát.1 A horvátok megtagadták a ministerium elismerését, elszakadásra készültek s a délszlávokkal új ország felállitására törekedtek. A szerbek felzendültek, halálra keresték a magyarokat és németeket, úgy hogy már királyi biztost és német katonaságot kellett oda küldeni. Közhit szerint a megbukott régi osztrák rendszer hivei titokban már csak azért is támogatják őket, mert visszakivánják hatalmukat, de legalább is így akarják az országot az államadósságok egy részének elvállalására s a közös ügyek rendezésére szoritni;2 de voltakép maga Bécs sem birt már ezzel a mozgalommal, melyről nem tudhatta, hová vezet.

A szerbek aránylag csekélyes eszközökkel láttak munkához. Harmincz szerb április végén Karlóczáról körlevelet intézett a szerbekhez, kiknek részére, az 1790. évi törekvések emlékezetének hatása alatt, Bácsmegyéből, a csajkások kerületéből, a temesi „bánságból,” Szerémmegyéből, a péterváradi ezred kerületéből és Baranyamegyéből alakitandó tartományban nemzeti önállóságot és függetlenséget követelt, mely a nép kebeléből választandó nemzeti főnök, a despota igazgatása alatt Magyarországgal csupán személyes unióban, Horvát-, Tót- és Dalmátországgal pedig védő- és daczszövetségben éljen.

Ennek a tartománynak 905 1/2 négyszög mértföldön összesen 2.115,029 lakosa lett volna,3 kik közt 676,780 volt a szerb (32%) s velük együtt a többi (horvát, tót, bolgár, montenegrói és cseh) szláv 738,552, vagyis az egész népességnek nem egészen 35 százaléka. A magyarok (388,588) és németek (402,140), ha nem számitjuk is hozzájuk a 14,825 zsidót, együttvéve (790,728) többen voltak s az oláhok (561,405), kik egyházilag éppen most akartak különválni a szerbektől, maguk is tekintélyes számot képviseltek. A mellett sehogysem látszik valószinűnek, hogy közel 23,000 horvát egy szerb tartományban akarjon élni és Szerémmegyét a péterváradi ezred kerületével együtt hajlandó legyen odaengedni ugyanakkor, mikor maga is egy Nagy-Horvátországról álmodozott. A lapok és a papok izgatása azonban megtermette gyümölcsét, s az újvidékiek kérésére Rajacsics érsek ápril 20-ikán május 13-ikára Újvidékre ki is hirdette a nemzeti gyűlést. Nagy-Kikindán a karlóczai körlevél magyarázgatásával Radák György már ápril 24-ikén lázadásra ingerelte a kikindai népet, mely csak haszonbérelte, most azonban örök tulajdonúl felosztani követelte a 4 város és 4 falu határára terjedő szabad kerület kincstári földeit. Kiszoritották a Hannover-huszároknak a városban tanyázó századát, két huszárt agyonvertek, agyonveréssel fenyegették az urakat, a magyarokat és a németeket, két szerb urat megöltek. Zendülésüknek igy inkább communista, mint nemzetiségi jellege volt.

A kormány az első vér kiontásának hírére a Hannover-huszárok élén Kiss Ernő ezredest és – mint királyi biztost – Csernovics Pétert, a leggazdagabb szerbet, az egész Délmagyarországra, Bácsra és Aradra kiterjesztett hatalomkörrel azonnal Kikindára küldte s a parasztlázadást lecsillapittatta. Csernovics rögtönitélő biróságot hirdetvén, öt zendűlőt felakasztatott, hatvanat fogságba küldött a komáromi várba, s a vagyonpusztitásért kárpótlást adatott.4 A kincstári földekre nézve azonban minden a régiberl maradt egészen 1876-ig, midőn a kikindai szabad kerület a XXXIII. t.-cz. értelmében Torontálmegyéhez csatoltatván, ezeket a földeket a lakosság örök áron megvette. Nagy-Kikinda ezen mozgalom elnyomása után csak kényszeritve vett részt a lázadásban.

Ó-Becsén ápril 26-ikán a nép szintén föllázadt. Néhány más község is zavargott s a magyar anyakönyveket szétszaggatta; a királyi biztos azonban a katonaság segitségével mindenütt helyreállitotta a rendet s május 9-ikén Újvidékről a szerbeket a szabadság és a haza szeretetére buzditotta. Azonban elmulasztotta összefogdosni a fő bujtogatókat s nem tudta kieszközölni, hogy a szerbek az érsektől hirdetett nemzeti gyűlés helyett a kormánytól Temesvárra május 27-ikére kitűzött congressuson jelenjenek meg. Megengedte, majd, – midőn a körülményeket időközben mégis gyanúsoknak találta – eltiltotta ugyan az érsek nemzeti gyűlését, rendeletét azonban a szerbek, kikhez fegyveres szerbiaiak (ú. n. servianusok) is csatlakoztak – nyilvánosan elégették s Újvidék a rögtönitélő biróság hatása körébe esvén, május 14-ikén Karlóczára mentek át gyűlést tartani. A gyűlést maga Rajaesics érsek nyitotta meg istentisztelettel s lelkesitő beszéddel, melyben a nemzetek függetlenségére, nemzeti hőseik követésére, a császár iránt való bizodalomra buzditotta híveit. Papjainak gyujtó szónoklatára őt a szerbek azonnal patriarchának, Suplykácz István ezredest pedig vajdának (despotának) kiáltották ki. A gyűlés tagjai megesküdtek, hogy le nem teszik fegyverüket addig, míg végzéseiket a király meg nem erősiti. Kimondták, hogy a szerb nemzet az osztrák ház és a közös magyar korona alatt politikailag szabad és független. Alkatrészei a már emlitett vidékek. A szerb vajdaság a szabadság és egyenlőség alapján szoros politikai szövetségbe lép Horvát-, Tót- és Dalmátországgal. Ezt a 48 tagú nemzeti bizottság (národni odbor) késziti elő, mely szükség esetében a nemzeti gyűlést is összehívja. A királyt kérik, jelentse ki az oláhok nemzeti szabadságát és egyenlőségét is. A magyar ministeriumtól május 27-ikére hirdetett egyházi gyűlést nem tartják meg. A nemzeti ügy költségeit az odbor a nemzeti pénztárból fedezze; gondoskodjék határozataiknak a király elé való terjesztéséről s a horvát országgyűlésen a szerb nemzeti érdekek képviseltetéséről.

A magyar-, sőt a szerbországi szerbek szintén május 15-ikétől számitják nemzeti öntudatra való ébredésüket.5

A nádor azonnal engedelmességre intette Rajacsicsot, ki azonban szerbül azt válaszolta, hogy a szerb nemzet az országgyűlésnek megfelelő önálló gyűlést tarthat, a mit már meg is tartván, ezért nem kell Temesvárra mennie; a mit pedig tett, a nemzet akaratából tette. Patriarchává választatása ellen hiába tiltakozott Arad-, Bihar-, Temes-, Krassó- és Torontálmegyék oláhságának Budapestre küldött 37 képviselője; hiába jelentették ki, hogy a szerbektől ezután el akarják választani egyházukat; az uralkodóház szorult helyzete, a magyar kormánynak a kezdet nehézségeivel való küzködése és a szövetségesül óhajtott Horvátország forradalmi állapota a szerbeket a végsőre bátoritotta. I. Lipót szabadságlevele, II. Lipót illyr kanczelláriája hihetővé tette V. Ferdinánd szerb vajdaságának valósulását is.


Rajacsics karlóczai érsek.
Egykorú kőnyomat Schlossarek 1844-iki rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 1905. számú példányáról

Horvátország a délszláv államok szövetségében vezérszerepre számitott. Végre sem lehetett oly könnyen felejteni, hogy Horvátország a magyar tengerparttal és Fiuméval 1815-től 1822-ig a Habsburgoktól teremtett illyr királyság tagja volt, s remélni lehetett, hogy ezt a még meglevő Illyriát (mely most csak Karinthiát, Krajnát, Görzöt, Triestet és a velenczei Istriát foglalta magában), Horvát-, Tót- és Dalmátországgal, valamint a most keletkező szerb vajdasággal kiegészitve, egy 2115 négyszög mfdnyi tekintélyes országgá növelik. Igaz, hogy a szerbek még hajlandók voltak elismerni Magyarország felsőségét, míg az ellen a horvátok nyiltan izgattak; s igaz, hogy Illyria és Dalmátország, emez éppen Magyarország jogának sértésével, Ausztria alatt állott. De a horvátok küldöttsége Bécsből azzal a benyomással tért vissza, hogy Magyarország egységének nemcsak szabad, de kell is csorbulnia, ha Ausztria egységét állitják vele szembe és hogy ha ebbe az egységes Ausztriába belekényszeritik Magyarországot, helyet talál abban az új délszláv államszövetség is. Gaj Lajos kiadta tehát a jelszót, hogy Magyarország függetlenségével szemben az uralkodóház érdekében Horvátországnak kell az ellenforradalom élére állania. De még magyarellenes osztrák lapok is honárulásnak mondták egy déli szláv ország kiszakitását, mely megsértene régi népszerződéseket s a most kivivott szabadságot elseprő polgárháborúra vezetne. Végveszélylyel fenyegetne ez a törekvés minden pártot s a martalék után leselkedő közellenséget, az oroszt hozná a hazára, kancsukájával és bilincseivel együtt.6

Gyűlésekben, lapokban s mindenütt Gaj szellemében hatalmasan folyt már az izgatás, midőn megérkezett Jellacsics az új bán. Kineveztetése tudvalevőleg a magyar ministerium megerősitésének bevárása nélkül történt; a magyar kormány azonban – mindenütt az engesztelődés politikáját követve – már azzal is elismerte őt, hogy nevét bevette az ápril 11-ikén szentesitett törvények záradékába, noha ezt a királyi helytartó csak egy minister ellenjegyzése mellett rendelhette volna el. Azonban már ápril 12-ikén Pozsonyban tartott első tanácsülésében aggasztónak tartotta a bán magatartását s fölkérte a nádort, eszközölné ki a királynál a bán megintését.7 Ápril 19-én a horvát viszonyok megbeszélése s a tartományi gyűlés ügyében latin levélben Budapestre hivatta ugyan, de ő Zágrábban eznap már beiktatás és eskütétel nélkül is megkezdte működését. Maga elé idézte a magyarérzelmű Túrmező 24 biráját és, a királyi helytartó jogaival nem törődve, rögtönitélő biróságot állitott azok ellen, kik a nemzetben akármi módon a király, haza és nemzetiség pártolói ellen lázitani mernének.

Mialatt a ministerium, a törvényhozást megelőzve, ápril (20-ikán) kimondta, hogy Horvátországban horvát lesz a közigazgatás nyelve, s hogy a ministeriumban külön horvát osztályt állit fel, a bán ápril 25-ikén Horvát- és Tótországnak, valamint a magyar tengermelléknek Magyarországgal való közigazgatási kapcsolatát megszüntette, a közigazgatás fejének önmagát nyilvánitotta, a közjövedelmeket pedig magához küldetni rendelte.

Mindez végre Budapesten is figyelmet keltett. A Radikál-körnek ápril 29-ikén az erdélyi küldöttek tiszteletére rendezett lakomáján8 Wesselényi Miklós keményen kikelt a szerbek és horvátok ellen, kik belekapaszkodnak a szabadság robogó diadalszekerének forgó kerekeibe. Akár muszka önkény, akár szláv szabadelvűség győz, a magyar szabadság s nemzeti lét megsemmisűl. A hon veszélyben van; fegyverre tehát minden magyar, s ki e hon hű fia! Másnap a Kör föl is szólitotta a ministeriumot, hogy mivel az országgyűlést azonnal összehívni nem lehet, gondoskodjék országos toborzás útján önkéntes hadsereg különösen pedig tűzérség felállitásáról, a nemzeti adakozások meginditásáról s a nép, különösen az oláhok fölvilágositása végett bizalmi férfiak kiküldéséről, a hűtlen Jellacsicsot pedig anint honárúlót fogassa perbe.

A ministertanács május 1-én csakugyan foglalkozott a horvát ügyekkel. Másnap a nádor és a ministerelnök erélyes lépések sürgetése végett Bécsbe indultak. Hitték, hogy Gaj és Jellacsics pártja ellen, az udvar őszintesége esetében, lesz erejök alkalmazni a törvények szigorúságát. Tudták, hogy a Magyarországból kiszakitott szláv földet az egységes birodalom sem mondhatná magáénak. Bécsben éppen ismét tüntetett a nép s Ficquelmont-t május 5-ikén lemondásra kényszeritette. Ezzel és báró Lebzelternek külügyministerré kineveztetésével egyidőre gyöngűlt az orosz befolyás, mely idáig a szláv törekvéseknek kedvezett. Másnap a király Jellacsicshoz intézett kéziratában kijelentette, hogy a Magyarország koronája alatt egyesűlt tartományok kormányának egységét királyi szavához és koronázási esküjéhez képest a törvények értelmében határozottan és rendithetetlenűl fenntartani akarja és soha sem engedi meg, hogy a magyar korona tartományai közt fennálló törvényes kapcsot önkényes rendeletekkel s egyoldalú határozatokkal tágitsák. Utasitotta tehát a bánt, hogy a kormányzat minden ágában szorosan engedelmeskedjék a királyi helytartónak s a magyar felelős ministeriumnak; a nádort pedig felhatalmazta, hogy szükség esetére királyi biztost küldjön Horvátországba, ki erélyesen elnyomjon hasonló merényleteket.

Erre annál nagyobb szükség volt, mert a kormány május 8-ikán a magyar tengerpart biztositására ágyúkkal ellátott haderőt rendelt ugyan ki, de nem merte azt Horvátországon keresztül küldeni, hogy ki ne tegye az elfogatás veszélyének; másnap pedig már arról értesűlt, hogy Pozsegamegye nyiltan kimondta Magyarországtól való elszakadását. Ily körülmények közt a nádor május 11-ikén Horvátország elszakadásának megakadályozására, a panasznak meghallgatására s a kedélyek megnyugtatására báró Hrabovszky János altábornagyot s péterváradi hadparancsnokot királyi biztosul küldte ki, s a bánnak (május 10-ikén) három napi határidőt tűzött ki törvénytelen nyilatkozatainak s rendeleteinek visszavonására. A horvátországi hatóságokat mindezekről értesitvén, a rögtönitélő biróságot megadta ugyan, de csak közönséges bűntényekre korlátozva, s meghagyta, hogy e rendelet kihirdetése végett minden törvényhatóság közgyűlést tartson s hogy a nádornak, ministeriumnak és a királyi biztosnak engedelmeskedjék. Jellacsics nem felelvén a kormánynak, a nádor május 14-ikén utasitotta Hrabovszkyt a bán elmozditására, főbb párthíveivel együtt való hűtlenségi és honárúlási perbe való fogására, valamint azon részek sorkatonasága s nemzetőrsége parancsnokságának átvételére.

Hrabovszkynak, pénz és hadsereg nélkül, nagyon szánalmas szerep jutott. Zágráb városa május 15-ikén felolvastatta ugyan a nádor rendeletét, de csak maga a bán akadályozhatta meg annak elégetését. A nép beérte a nádor és a ministerek arczképeinek elhamvasztásával. A bán azonnal meghagyta az önkéntesek gyűjtését s fölszerelését, azonkivül a nemzetőrség, sőt szükség esetében az egész nép fölkelését. Összeiratta a rendelkezésre álló pénzt, fegyvereket, hadi készleteket; bizottságokat rendelt a sereg szervezésének előmozditására, meghagyta a magtárak s a gabonaszállitó hajók lefoglalását s június 5-ikére tartományi gyűlést hirdetett. Magához hivatta a papokat, hogy utasitásokkal lássa el őket a nép felizgatására; ő maga a népet azzal igyekezett megnyerni, hogy a robot és a földesuri szolgálatok alól „báni hatalmánál fogva” fölmentette. A magyar érzelmű túrmezeieket május 25-ikén lefegyvereztette s nemsokára őrséget állitott fel az egész magyar határ hosszában. A határőrökkel ugyan mint bán nem rendelkezhetett volna, de rendelkezett mint márczius 28-ikán kinevezett altábornagy és határőrségi parancsnok. A király, a magyar korona egységére hivatkozva, elutasitott ugyan, de nem dorgált meg egy újabb küldöttséget, mely a „háromegy királyság” számára külön alkotmányt és külön minisztériumot kért; de ez nem csüggesztette az ellenforradalom erélyes vezérét, ki teljesen tisztában volt feladatával.

Ellenben Hrabovszky csak papiros-golyókkal harczolt ellene. A királynak a bánhoz intézett kéziratára hivatkozva, az állam egysége iránt hűségre szólitotta föl a népet, biztositotta nemzetisége s nyelve tiszteletben tartásáról, sérelmeinek orvoslása végett tartománygyűlést hirdetett s a bánt Belovárra maga elé idézte. A bán azonban megakadályozta kiáltványának terjesztését, neki pedig tudtára adatta, hogy csak mint császári altábornagyot s nem mint királyi biztost engedi be Horvátországba.

Hrabovszky utánozni akarta, a mit valaha, éppen a Dráva partjánál, Imre király cselekedett. Fegyver nélkül ment a lázadók táborába, hogy meglássa, ki meri kezét fölkent királya képviselőjére emelni. Belováron azután a bán állitólag oly iratokat mutatott neki, melyekben maguk az uralkodóház tagjai intik, hogy szervezze az ellenforradalmat s ne engedelmeskedjék a király ellenkező parancsainak. Olyan eszköz, a melyet már I. Jakab és XVI. Lajos is használt a maga személyének fedezésére.

Mialatt a bán Horvátországot minden irányban beutazta s mindenütt buzditott, lelkesitett és parancsolt, azalatt Bécsben május 15-ikén újabb forradalom tört ki, mely kikiáltotta az általános szavazatjogot s az egykamarás országgyűlést. I. Ferdinánd császárnak sikerült az, a mi nem sikerült XVI. Lajosnak: titkon elhagyhatta fővárosát, hogy megbízható helyről zabolázza meg annak forradalmát.

Azt az erélyt és lázas munkásságot, melyet az ellenforradalom előkészitésében Jellacsics és Rajacsics tanúsitott, az igazi tetterőt a magyar nép idáig még Kossuthban sem tapasztalta.9 A kormány rendelkezett, tett-vett ugyan, de a már jóformán szervezett lázadás elfojtására még mindig nem tudott teremteni eszközöket. Pedig nem lehetett kételkednie, hogy idestova Ausztriával is meg kell mérköznie.

Végre május 17-ikén „a mindinkább fenyegető korviszonyokat tekintetbe vévén,” elhatározta, hogy „a királyi trón és a haza védelmére” haladéktalanul egy tizezer főnyi és tiz zászlóaljból álló nemzetőrséget állit fel három évi szolgálati idővel, a sereg kiképzését a hadseregből önként átlépő tisztekre és altisztekre bízza, általában véve a sorkatonaság kétszeres zsoldját adja meg, a lovas ágyútelep nemzetőreit egy harmaddal jobban fizeti a rendes tüzérségnél. A sorkatonaságot felhivta, hogy a nemzetőröket testvéreinek tekintse s hogy kiképeztetésökre mindent elkövessen. A budapesti nép másnap (május 18-ikán) nagy utczai tüntetéssel mutatta ki bizalmát a kormány iránt.

A ministerek elhatározták, hogy a nádor, valamint Széchenyi és Eötvös miniszterek által megkérik a királyt, költözzék Budapestre s azt tegye székvárosává; utasitották Esterházyt, hogy kötelességéhez képest mindig az udvarnál tartózkodjék. Fölhívták a székely székeket és székely határőri ezredeket, hogy még a két ország egyesitése előtt siessenek a szegedi táborba, báró Puchner erdélyi főhadparancsnokot pedig, hogy – tekintettel a veszedelmes körülményekre – ezt ne akadályozza. Tudatták a nemzettel, hogy a királyhoz fölterjesztést tettek az országgyűlésnek július 2-ikára való összehivása végett. Felszólitották hűségre a haza és a király iránt, továbbá az önkéntes hadseregbe való belépésre s arra, hogy adakozzék a haza szükségleteire. A nádor viszont megfogadta, hogy teljes hatalmát erős kezekkel kivánja gyakorolni s kérte ehhez a nemzet bizalmát. „Isten, ki megvédte a magyart eddig, velünk lesz ezután is.”10

Innsbruckban a nádor és a ministerek bíztató feleletet kaptak. Az udvar hajlandónak mutatkozott a leköltözésre, ha a nemzet 40,000 katonát szavaz meg az olasz forradalom leverésére. Mivel azonban attól lehetett tartani, hogy, ha ennyi katonát kivisznek az országból, a nemzetiségek nyiltan föllázadnak, vagy pedig, hogy az olaszok leveretése után Ausztria egész erejét Magyarország ellen forditja, a ministeriumnak Innsbruckban levő tagjai, hazulról nyert újabb utasitás következtében, kijelentették, hogy a hadi segitséget az országgyűlésen csak úgy hozhatják szóba, ha az udvar az újonczok megszavazása után azonnal leköltözik Budapestre s ha Jellacsicscsal és a horvát mozgalommal szemben már most a legerélyesebben föllép. A kormány tulajdonképen csak általában véve volt hajlandó biztositást nyujtani a külvédelemre nézve, Lombardiával és Velenczével segédkezet adni oly békére, mely megfeleljen az uralkodó méltóságának, az olasz nemzet jogainak, szabadságainak és méltányos kivánságainak. Egyébként pédig hangoztatta, hogy Olaszországot megtartani nem lehet s hogy mennél inkább késlekedik a király a kiegyenlitéssel, annál nagyobb veszteséget fog szenvedni.11

A király május 29-ikén megdicsérte magyarjainak századok óta állandóan tanúsitott s a mostani viszontagságok közt is megmutatandó hűségét; kijelentette, hogy az országgyűlés megnyitására családjával együtt az országba megy s ott hosszasabban marad; István nádor királyi helytartóságát kiterjesztette Erdélyre is, teljes hatalommal látván el őt úgy polgári, mint katonai ügyekben; a bánnak pedig meghagyta, hogy az 1791: LVIII. t.-cz. világos rendelete ellen június 5-ikére hirdetett országos gyűlést azonnal tiltsa be s közelebbi felvilágositás és – ha lehet – a horvátországi zavarok békés kiegyenlitése végett – Innsbruckban 24 óra alatt megjelenjék.12

Időközben, május 25-ikén, végre átvehette Mészáros Lázár a hadügyminisztérium vezetését. Tekintélyét növelte, hogy június 8-ikán tábornoki rangot nyert. A ministerium már azelőtt is intézkedett, hogy külföldön, kivált Belgiumban és Poroszországban, fegyvereket vásároljanak, s az összes magyar fegyverműveseket szerződtette az állam részére. Hrabovszky parancsnoksága alá rendelte a Zanini olasz ezredet, Eszéknél a Dráva mentén 5000 főnyi sorkatonaságot állitott fel Ottinger vezérőrnagy vezérlete alatt s a Dráva vonalán teljes hatalmú királyi biztossá nevezte ki Csányi Lászlót, ez időknek egyik legrokonszenvesebb emberét, kinek a horvát viszonyokat alaposan földeritő jelentéseivel a ministeriumnak május 20-ika óta elég alkalma volt foglalkoznia. A Dráva jobb partján a horvátok szemmeltartására ő szervezte a nemzetőrséget.


Mészáros Lázár.
Rauch J. kőnyomata Strixner Ágoston egykorú rajza után. Eredeti példányról

A május 17-ikén kelt fölhívás értelmében megindúlt a tiz nemzetőri zászlóalj toborzása. Főkép tanult vagy tanuló ifjak jelentkeztek. Már ekkor megtörtént, hogy még a szerzetesek is beállottak s hogy a tanárok tanitványaikkal együtt vétették föl magukat. Később, mikor ebből a nemzetőrségből a honvédség kifejlett, 13–14 esztendős fiúk is berimánkodták magukat a katonák közé. Igy lett gyermekkorában honvéd Than Károly, Vastagh György, Vadnay Károly, Zlinszky István stb., utóbb megannyi író, tudós és művész.13 A földművesek, ha itt-ott nagyon hangosan szólitottak is polgártársaknak előbbi földesuraikat s ha néhol tanakodtak is a földosztásról, az első felszólitásnál csekélyebb számban jelentkeztek. Rövid időn együtt volt 53 gyalog- és 96 honvédszázad.14 Báró Baldacci Manó ezredes azonban, kit a ministerium még május 1-én megbízott a nemzetőrség szervezésével, nemcsak rendes fegyverekkel nem láthatta el a nemzetőröket, hanem június 15-ikén fel is szólitotta őket, hogy saját fegyvereiket „a fenyegetett országrész rendelkezése alá bocsássák”.15

Ugyanekkor megszűnt a toborzás is; a kivánt erő együtt volt. De még mindig nem lehetett rávenni az osztrák hadügyministert, hogy ezt az erőt a külföldön levő magyar ezredek hazabocsátásával növelje vagy legalább magyarokkal cserélje ki az itt levő osztrákokat. Így történt, hogy pl. a Württemberg- (most 6. számú) huszárok második százada Fiáth Pompejus hadnagy, majd a szintén hozzájuk állt Lenkey János kapitány vezetése alatt május végén haza szökött Galicziából. Ezt ugyanazon ezrednek még négy más százada követte.

A nép úgy fogadta őket, ahogy Petőfi írta a „Lenkey századá”-ban:

„Vitéz jó testvérek, üdvözlünk ezerszer …
Beszéljen akármit a hadügyminiszter!”

A hadügyminister vizsgálatot rendelt ez ügyben, mert a fegyelmetlenség terjedésétől tartott. Június elsején a Vérmezőn az osztrák ezredek is fölesküdtek ugyan – Magyarországon állomásozásuk idején – az alkotmányra, az olasz Ceccopieri-ezred azonban ezt csak a hadügyminister olasz beszéde után tette meg, tiz nap mulva pedig a nemzetőrökkel egy olasz tolvajsága miatt összeveszvén, a Károly-kaszárnyában a nemzetőrökre tüzelt. A nép meg akarta ostromolni a kaszárnyát, de a hadügyminister katonasággal vétette azt körűl, ágyúkat szegeztetett ki reá, s a nádor és Széchenyi közbejöttével végre is fegyverük letevésére birta az olaszokat, kiket azután Komáromba küldött s a főbb bujtogatókat haditörvényszék elé állittatta.

Úgy hitte, ezt kell tennie a haza szökött huszárokkal is; a közvélemény nyomása alatt azonban végre is kijelentette,16 hogy vétségöket a csatatéren kell jóvátenniök. Valósúlt az ifjú, deli Fiáth sejtelme;17 ő volt ezredének első tisztje, ki egy hónappal a hadügyminister kijelentése után, ott esett el (augusztus 19-ikén) a harcz mezején.

A magyarság egyesűlni, a délszláv-elem elszakadni törekedett. Csakhamar kitűnt, hogy Magyarországnak is van Vendéeje, Croatia; s ennek is vannak Charettejei, van Laroche-Jaqueleinja. Horvátok, szerbek a mozgalom elején valóban eszmények után indúltak; azt hitték, védeniök kell nyelvüket, nemzetiségüket a magyarok elnyomása ellen. Az általános zürzavarban ezt a nemzetiségi öntudatukat használta a reactio ürügyűl, hogy kitűzze az absolutismus zászlaját.18 A horvátoknál Jellacsicsban, Gajban, a szerbeknél Rajacsicsban, Sztratimirovicsban akadt igen jól használható vezetőkre. A másik végletet amott Knézics, Jozipovics, emitt Damjanics, Vukovics képviselte. A horvát és szerb nép zömét e két véglet között kell keresnünk. Ez a zöm Magyarország törvényeinek keretén belül is el tudta volna intézni viszályait; most azonban mindinkább azoknak befolyása alá kerűlt, kik – nemzetiségük lételét koczkáztató politikával – az uralkodónak egy másik államához, Ausztriához csatlakozva, bizonyos politikai előnyöket szolgálataik jutalmáúl s nem a magyar alkotmány bővitésével akartak elérni.

Ausztria nem utasitotta vissza a hozzá fordúló nemzetiségeket, kiknek megsegitésére – saját belső bajai közt – egyelőre csak titkos igéreteket adhatott. Mennél jobban mozogtak a horvátok és szerbek, annál inkább remélhette, hogy a magyarok a vele való kiegyezésben keresik a belső lázadás elnyomásához szükséges osztatlan erőt; de egy nagy Horvátország vagy egy önálló szerb vajdaság neki sem tetszhetett; sehogysem, ha egységes Ausztriát akart s akkor sem, ha megnyugodnék a dualismus gondolatában. Legkevesebb őszinteségre éppen a nemzetiségekkel szemben volt oka.

Jellacsics bán június 4-ikén valóságos diadalmenetben tért vissza Horvátországba; másnap – a király s a ministerium tilalmával daczolva – a törvénytelenűl megnyitott horvát országos gyűlésen19 letette hivatalos esküjét a szerb „patriarcha” kezébe. Példátlan eset volt ez, mert a bánok idáig mindig katholikus módon esküdtek, de most bizonyságot kellett adni a horvát-szerb szövetségről, s a mellett egy kicsikét hódolni a kényszerűségnek is, mivel a zágrábi katholikus püspök nem jelent meg.

Székfoglalójában a bán örűlt, hogy ő az első, ki szabadságot hirdethet a nép szabad képviselőinek. Tanácskozásuk legfőbb tárgya az, hogy rendezzék viszonyaikat a királylyal, hogy fenntartsák a kapcsolatot Magyarországgal, melynek koronája az övék is, és hogy eloszlassák a magyarok iránt a törvényhozás és közigazgatás tekintetében „is” táplált gyűlölséget; mert hiszen csak nem harczolhatnak velök örökké. Nyolczszáz éves kapcsolatuk békét javasol; de a magyaroknak meg kell érteniök, hogy elmultak azok az idők, mikor az egyik nép a másikon uralkodik. „Csak olyan kormánynak hódolhatnak, mely őket alkotmányuk alapelvei szerint igazgatja; nem vethetik tehát alá magukat a mostani magyar kormánynak, mely nem áll törvényes kapcsolatban a királylyal, sőt ezt magától függővé tette s alapjaiban renditette meg a birodalmat. Visszautasitja azt a vádat, hogy ő a pragmatica sanctio ellen fondorkodnék s az oroszszal szövetkeznék; de igenis rokonszenvez a szláv nemzetiségekkel ha nem is kormányaikkal; ebben a kölcsönös vonzalomban találja nemzetiségök legerősebb biztositékát. Éppen azért fájlalja, hogy dalmát testvéreit itten még nem üdvözölheti; de bizik bennük, hogy ők is rajta lesznek az unión, mely most csak szóban él.

A bán beszédéből az tűnt ki, hogy a kiegyezés főfeltételének a magyar ministerium lemondását tekinti; olyan áldozat, melyet ez, mint Batthyány, Innsbruckban erről még nem tudva, pár nap mulva nyiltan kijelentette, mindenesetre meghozott volna, ha bizhatik a bán nyilatkozatainak őszinteségében. De már másnap kiviláglott, hogy Jellacsics szavai csak politikájának eltakarására szolgáltak.

Kukuljevics Sakcinski Iván ugyanis június 6-ikán, midőn az országos gyűlés megkezdte rendes üléseit, megkérni inditványozta a királyt, hogy – mint I. Lipót idejéig történt – Szlavónia és Dalmátország fővezérévé is kinevezze a bánt, ki megérdemli, hogy nemzete istenitse. Ha a király meg nem erősiti a bán minden tettét, védeni fogják magukat minden méltatlanság ellen, bárhonnan jön is az. Kimondta tehát, hogy esetleg a királynak sem fognak engedelmeskedni. Most azonban éppen arra kérte őket Rajacsics, hogy a szerb küldöttséggel együtt járúljanak a király elé; egyesűljön a két testvérnép s ne vegyék a horvátok erejök csökkenésének, ha a Szerémséget a helyreállitott szerb vajdasághoz csatolják; mert ennek a fejében erkölcsi befolyást szereznek a Bácskára s a „bánság”-ra is.

A horvátok azonban fejtegetni kezdték, hogy hiszen Magyarországban sohasem volt szerb vajdaság, hogy a bán és a vajda egymáshoz való viszonyát előbb még rendezni kell s hogy a Szerémség el nem idegenithető része Tótországnak. Gaj, ki sikert csak a szerbekkel való egyesűlésben keresett, néhány hazafias szóvirág alá takarta a kérdést, mire a gyűlés elfogadta Kukuljevics inditványát.

Ehhez képest a horvát tartománygyűlés kijelentette, hogy a mostani magyar kormányt el nem ismerheti, hanem Horvátország részére a bán elnöklete alatt külön felelős kormányt kér; a hadi kereskedelmi és pénzügyeket továbbra is a bécsi kormány kezelje, de minden ágban alkalmazzon egy-egy horvát felelős államtanácsost; hivatalos nyelv csupán a szláv legyen; belügyi kérdéseiket az egyesűlt országok gyűlése, a külügyeiket az osztrák középponti országgyűlés tárgyalja; a három országot tényleg egyesitsék; Magyarország nemzeteivel a pragmatica sanctio értelmében barátságos viszonyukat a szabadság, egyenlőség és testvériség alapján fenntartani hajlandók, ha kivánságaik teljesűlnek s ha Magyarországnak a monarchiával szemben való állása meg lesz határozva; a politikai és igazságügyi tisztviselőket a király jóváhagyása mellett a bán nevezze ki; a pereket ne Magyarországba felebbezzék, hanem külön főtörvényszéket állitsanak; Alsó-Szlavóniát Fiume, Buccari és Vinodol kerületeivel kapcsolják Horvátországhoz.

Kivánataik kieszközlésével báró Kulmer Ferenczet bízták meg; azután megválasztották a szerbekhez csatlakozó innsbrucki küldöttség, másnap pedig a magyarországi viszonyok kérdésében alakitott bizottság tagjait s ezzel a bán a gyűlést elnapolta.20

A bán vádolni készűlt Innsbruckban, holott a magyar kormány őt mint valami Canossába várta oda. A király már június 10-ikén kiáltványt intézett a horvátokhoz és szlavonokhoz, melyben szemökre vetette, menynyire csalódott bennök és abban a férfiúban, kit élökre ő maga nevezett ki, és a ki most nyiltan megtagadta az engedelmességet a törvények iránt. Azonban a mint a király személye szent, szent a törvény is; ő esküt tett az élő Istenre, hogy magyar koronája épségét, az alkotmányt és a törvényt mind maga megtartja, mind másokkal is megtartatja; s ő megtartja királyi esküjét. Ezért küldte ki báró Hrabovszkyt, hogy Jellacsicsot letegye báni méltóságáról s katonai tisztségéből, őket pedig visszatartsa a vele való érintkezéstől s az elszakadástól. Nemzetiségüket és szabadságukat biztositja, igazságos kivánataikat teljesiteni fogja; ne hajtsanak tehát azokra, kik hazájukat rabszolgaságra és végtelen nyomorra akarják juttatni, hanem, mint azelőtt, maradjanak hivek a hazához. A határőröknek is megparancsolta, hogy ne a felfüggesztett Jellacsicsnak, hanem Hrabovszky királyi biztosnak engedelmeskedjenek. Ezt a kiáltványt a kormány négy nyelven 160,000 példányban terjesztette.

Mialatt a horvátok és szerbek vegyes küldöttsége Innsbruckban járt, itthon a szerbek ideiglenes kormánya, a fő odbor, Sztratimirovics György elnöklete alatt lázas munkához látott. A vezér 26 esztendős volt s eszébe jutott, hogy Napoleon is 26 esztendős korában vállalkozott oly feladatra, melynek sikerében önmagán kivül csak igen kevesen biztak. A magyar kormány ugyan május 26-ikán Csernovics mellé Vukovics Sebő személyében második királyi biztost is nevezett ki s a biztosok sok fegyvert koboztattak el, szaporitották a nemzetőrséget, elnyomtak néhány lázitó szerb lapot s ellenőrizték a postát; de a várak csekély őrségén kivül alig állt rendelkezésökre több mint 6000 katona. Ennyivel is el lehetett volna még nyomni június első felében a lázadást, ha a Versecz, Becskerek, Becse és Kikinda közti igenis hosszú vonalon nem osztják szét a hadi erőt; igy azonban a fölkelők jól megerősitették a nagy és kis római sánczok közt levő háromszöget, azonkivül Perlaszváros, Alibunár és Karlócza körül is tábort ütöttek. Báró Piret altábornagy, temesvári főhadparancsnok, csak lanyhán támogatta a magyar kormányt, melynek a határőrvidékre különben sem volt befolyása; a megfigyelő hadtestnek megtiltotta a határőrvidékbe való benyomúlást, a lázadók szétszórását s nem engedte meg, hogy Kiss Ernő huszárezredes, Csernovics rendeletéhez képest, Újvidék ellen nyomúljon. Sőt a péterváradi főhadparancsnokot, báró Hrabovszkyt, június 10. a fő odbor egyenesen föl is szólitotta a magyaroktól fenyegetett szerbek megsegitésére; mit az altábornagy azzal viszonzott, hogy csendre és békére intette őket. Kijelentette, hogy Szerbia s politikai szerb nemzetiség sehol sincs Magyarország s a monarchia térképén.

Az odbor Karlóczáról azonnal Pancsovára költöztette a nemzet pénz- és levéltárát, magát állandósitotta, újból fegyverkezésre szólitotta a szerbeket, s másnap elhatározta, hogy nem tárgyal többé Hrabovszkyval. Most már az altábornagy türelme is elfogyott; június 12-ikén egy zászlóalj (39. sz.) Dom-Miguel- gyalogsággal, egy század lovassággal s egy ágyúüteggel meglepte, több ponton felgyujtotta s elfoglalta, de aztán ismét odahagyta Karlóczát, melynek védelmében mintegy 60 szerb esett el és sebesült meg, 70 pedig fogságba jutott. A magyaroknak 6 halottjuk s 5 sebesűltjök volt. Ez utóbbiak közt Weinhengst hadnagy dicsőségének tartotta, hogy első volt, ki szive fölött sebet kapott a haza védelmében; hasonló dicsőség illeti meg Halassy Gáspár hadnagyot is, ki jobb karján megsebesülvén, balkézzel harczolt tovább.

Ekkor jelent meg gróf Nugent Albert, arra szólítván föl Hrabovszkyt, hogy engedelmeskedjék neki, mint a bántól Szlavónia s a végvidék részére kinevezett királyi biztosnak. A zimonyi csajkások az egész péterváradi ezreddel együtt erre azonnal hódoltak az odbornak, mely továbbra is Karlóczán maradt; 15-ikén csatlakozásra birták a titeli csajkásokat s letették és elfogták parancsnokukat, Mollinary alezredest. A király, június 10-iki felszólitását 16-ikán ismételve, a csajkásokat s a határőröket hiában intette hűségre. Ép ily hiábavaló volt Orosz- és Francziaországnak Szerbiához küldött figyelmeztetése, hogy ne avatkozzék a magyarországiak ügyébe.

A kragujeváczi szerb szkuptsinában, melynek eloszlása után Szerbiában tiz álló esztendeig nem tartottak nemzetgyűlést, július 11-ikén Vucsics Tamás kibuktatta ugyan a kormányból Knityánint, Jankovics Eleket és Zubánt, de szövetkezett a kormányban maradt Garasanin Illéssel; s így ha Vucsics mérsékletre intette is a gyűlés tagjait, Karagyorgyevics fejedelem kormánya többé nem állt ellen a nemzet kivánságának, s ha nem is nyiltan, ettől az időtől fogva nem gátolta a magyarországi lázadók megsegitését. Garasanin belügyi államtitkár és Knityánin állott a nemzeti bizottság élére. Mivel a belgrádi kormány Hrabovszky felszólalása után sem gátolta izgatásaikat, néhány hét múlva mintegy 10–12,000 elszánt servianussal (szerb, bosnyák és montenegrói harczossal) növelték a lázadók számát. Ezek a servianusok főkép a megyékkel szemben foglaltak állást s nagy részük van benne, hogy a polgárháborúból valóságos fajháború lett.

Csernovics, a szerb küldöttségnek Innsbruckból való visszatértéig, június 18-ikán fegyverszünetet kötött az odborral, mely azonban ezt a lázadás erősitésére s arra használta, hogy egyes községeket csatlakozásra kényszeritsen. A szentmihályi és szomszédos hű románokat folytonos zaklatásaik és nyilt támadásuk ellen július 1-jén a katonaságnak kellett megvédenie. Ebben a csatában esett el az első magyar tiszt, gróf d’Orsay dsidáskapitány. A község leégett, elpusztúlt, de mindvégig hű maradt. A szerbek Fehértemplomot is a fegyverszünet idején, június 20-ikán kényszeritették hadiszereinek kiadására s tartalékszázadának a lázadókhoz csatolására; német és román lakosait azonban, kik birónak magát a királyt hitták föl, a legvészesebb körülmények közt sem tántorithatták el. Olyan nemes példa, a mit követett a végvidék legtöbb román s valamennyi német és tót lakosa: egy egyszerű tanitó, Vörös Mihály, Debeliácsa elszigetelt magyar lakosait is meg tudta óvni a kishitűségtől. Egy volt román néptanitó, Murgu Euthym, június 27-ikén a „bánsági” és aradi románok népgyűlésén kimondatta, hogy a románok saját tiszteik vezetése alatt készek a magyar haza védelmére fegyvert fogni. Ennek fejében a ministerium utóbb Temesvárra és Verseczre az ő jelöltjeiket neveztette ki püspök-helyetteseknek s megengedte, hogy községi dolgaikban saját anyanyelvüket használják. Murgu és Appel tábornok tartotta vissza a karánsebesi ezredet és Krassómegyét a szerbekhez való csatlakozástól.21

A belügyminister június közepén abban bízott, hogy azzal a roppant hatalommal szemben, mely Varasdtól Krassó havasáig 2 1/2 millió magyar, német, román és tót kezében van, semmit sem tehet 378,000 szerb és 73,000 horvát; hogy tehát a szerbek mielőbb kiábrándúlnak s ismét jó testvérek lesznek. A ministerek, ha ilykép meg akarták is nyugtatni a közönséget, magukban azon töprenghettek, a szerbek vagy horvátok akasztják-e föl őket, ha Budapestre jöhetnek, vagy az ottani népnek esnek áldozatúl; mert Deák szerint is „ezek mind a könnyen megtörténhető dolgok sorába tartoznak”. Mindenünnen ellenség fenyegette az országot; s fegyvert, kölcsönt nem lehetett szerezni, a közjövedelmek egyre csökkentek, adót alig fizetett valaki. A király aláirt mindent, de a katonaság alig engedelmeskedett, s így nem lehetett kételkedni, hogy álnokság van a dologban.22 A király most is éppen aznap (június 16-ikán) intette hűségre a csajkásokat és határőröket s biztositotta őket vallásuk és nyelvük védelméről, midőn Jellacsics és Rajacsics a vegyes küldöttséggel Innsbruckba érkezett. Jellacsics már másnap vissza akart térni, midőn meghallotta, hogy Ferencz Károly főherczeg őt csak mint magánszemélyt és a magyar külügyminiszter jelenlétében kivánja fogadni. Esterházy azonban értekezvén János főherczeggel, ki Batthyány kérésére csak a napokban vállalkozott, hogy békitő útra indúl Horvátországba, belenyugodott, hogy Jellacsicsot nélkűle is fogadja Ferencz Károly; a királynál való fogadtatás azonban 19-ikén az ő jelenlétében történt. A király tudtára adta Jellacsicsnak, hogy engedetlensége mélyen sértette s a vizsgálattal meg is bizta Hrabovszkyt; de mégis a békés kiegyenlitést óhajtván, inti őt, hogy János főherczeg közbenjárásával állitsa helyre a két ország kapcsolatát. A küldöttségnek magának azt felelte, hogy törvénytelen gyülekezetük választásait és végzéseit nem hagyhatja helyben, de kész teljesiteni törvényesen, a magyar országgyűlés, magyar ministerium és saját nemzeti gyűlésük útján beadandó igazságos kivánatukat.

Jellacsics Esterházynak megigérte, hogy, ha neki személyes elégtételt szolgáltatnak, hazája jogait pedig biztositják, kötelességének tartja Magyarország java előmozditását. A horvát kérdés megoldásának módját azonban nem a magyarokkal való egyezkedésben, hanem az uralkodóház lekötelezésében kereste. Radetzky táborszernagy az olasz csatatérről éppen ekkor kért segitséget. Félni lehetett, hogy, ha nem kap, Carlo Alberto Bécsből diktálja a békét; ha pedig Olaszország elvész, Ausztria nem kerűlheti ki a pénzügyi bukást. De meg jól tudhatta az udvar, hogy, ha Jellacsicsot a magyarok kivánsága szerint elejti, ez minden valószinüség szerint élére áll a nagy-horvát mozgalomnak s akkor azután Horvátország nemcsak Magyarországtól, hanem a dynastiától s vele Ausztriától is elszakad. Jellacsics ügyesen használta helyzete előnyeit. Ferencz Károly s a többi főherczeg előtt kitűnő argumentum ad hominem lehetett, hogy bizonyos ellenszolgálatok fejében 50,000 horvát katonát ajánlott fel;23 többet, mint a mennyit a magyar kormány mindenféle kikötések mellett igért.


János főherczeg.
Egykorú metszet után. Eredeti példányról

Mindez és a bánnak Bécsben a közbenjáró János főherczeggel, egyúttal azonban az osztrák ministeriummal folytatott tárgyalásai s az a fáklyásmenet, melyben őt, a vizsgálat alatt álló bánt, a bécsi helyőrség tisztjei kitűntették, – szándékainak őszintesége iránt Magyarországban sem a kormányt, sem a közönséget nem nyugtathatták meg. Viszont Horvátországot a király június 10-iki kéziratának a bán innsbrucki látogatása előtt történt közzététele24 hozta újabb izgalomba. Június 21-ikén az újból megnyitott tartománygyűlésen már orosz segitségről,25 az „áruló sváb király” (Ferdinánd) letételéről beszéltek, a bán visszatértéig 6 tagú ideiglenes kormányt alakitottak s midőn a bán (június 29-ikén) valóságos diadallal bevonúlt, őt dictátorrá kiáltották ki, július 2-ikán pedig 12 pontban foglalták össze János főherczeg számára kivánataikat. Főbbek: a június 10-iki királyi kéziratok megsemmisitése, a békealkudozásokba a szerbeknek belevonása, a horvát országos gyűlés és a karlóczai szerb congressus törvényességének elismerése, felirataiknak kedvező elintézése, Szlavóniából s Kikindából a magyar sereg visszahivása, Szlavóniában a hadaknak a bán alá való rendelése; kivánták, hogy a bán és az országos gyűlés ne az el nem ismert magyar ministeriummal, hanem a magyarok, németek, tótok és oláhok vagy pedig az országgyűlés bizalmi férfiaival semleges területen alkudozzék, a király ismerje el nemzetekűl a horvát, szlavón (?) és szerb nemzetet, hagyja jóvá báró Kulmernek horvát külügyministerré történt választatását s a magyarok bocsássák szabadon az elfogott szlovákokat. Végre kijelentették, hogy e pontok visszavetése a polgárháborút s talán a birodalom végső veszedelmét jelentené.

Jól gyanitotta tehát a prágai középponti bizottság, hogy a délszlávok és a magyarok közt borzasztó népháború van kitörőben; de június 12-ikén Windisch-Grätz hg. véresen leverte a prágai forradalmat s vele a szlávok függetlenségi törekvéseit. Jellacsics, 19,253 km² polgári és 23,282 km² katonai területen „a nép akaratából” immár korlátlan úr, az innsbrucki és a prágai események hatása alatt elhatározta, hogy szakit a nép ábrándjaival, lelkesedését azonban fölhasználja, hogy akarata ellen is „megmentse” a királyt, de minden esetre a dynastiát és a monarchiát. A katona a polgár fölé kerűlt; de a polgár most mint katona mentette meg kis hazáját attól a kalandos politikától, hogy orosz segitségre, panszláv biztatásokra hajtva, ne vállaljon közösséget a Balkán-félsziget apró államaival, hanem, ha már a magyarral békűlni nem akar, szorossan csatlakozzék Ausztriához s ily szoros csatlakozásra kényszeritse Magyarországot is. Hű társa, báró Kulmer, tárcza nélküli minister lett az osztrák ministeriumban s igy érdekeit Bécsben folyton képviselhette. Június 29-ikén az osztrák ministerium is felszólitotta a magyart, ügyekezzék minden áron kibékűlni Jellacsicscsal, különben nem maradhat semleges vele szemben; pár nappal előbb Ausztria új császári helytartója, János főherczeg tudatta, hogy nem mehet le Horvátországba, de Bécsbe idézte a bánt; egyezkedés végett tehát küldjön oda ő is valakit.

A ministerium azonban a király s a kormány tekintélyének lealázását látta most már a lázadónak nyilvánitott Jelacsicscsal való egyezkedésben és csak a törvényesen egybehivandó horvát országos gyűléssel kivánt tárgyalni.

Igy a közbenjáró előtt állott mindakét fél nyilatkozata. Bízniok lehetett abban a komoly férfiúban, kit az első német parlament csak pár nappal azelőtt, június 29-ikén személyes felelősség nélkül való Reichsverweserré tett, hogy a parlamenttel s felelős ministeriummal együtt megteremtse a német egységet. De éppen ez a választás egyúttal gátolta is a főherczeget, hogy egész odaadással foglalkozzék a magyarok és horvátok kibékítésével; július 12-ikén már átvette a német szövetség kormányzását. Sok minden másképen történik Németországban, ha legszentebb kincsüket a németek nem egy jelentéktelen és olyan férfiúra bizzák, ki mint testestől-lelkestől osztrák és Habsburg, egyáltalán nem törődött az ő egységökkel;26 és sok minden másképen történik itthon, ha a horvát bán most és nem negyedszázaddal azelőtt irja meg ezt a magyar érzelmű német versét:

Üdvözöllek édes hazám,
A hol összefűz igazán
Honszeretet ifjat, vénet,
Hogy növelje híred, fényed!

Egyetértés szép csillaga
Ragyogj mindig, mindenhova
Magyarország népeinek,
Erős frigyben hogy éljenek!27


  1. * Ezen mozgalmak legújabb feldolgozása Thim Józseftől: Délmagyarország önvédelmi harcza (Bp. 1887.) Ugyanő adja ennek a küzdelemnek repertoriumát: M. Könyvszemle, 1893. 102–121. V. ö. Wachsmuth, Gesch. des Illyrismus (Lipcse, 1849.); Vetter, Az 1848–49-ki szerb támadás (Hazánk, IV–XI. kötet); Zuban Gliša, Borba Srba s VIagjarima (A szerbek harcza a magyarokkal. Belgrád, 1850.) Risztics, Szerbia és a szerb mozgalom (Hazánk, VI.); Asbóth, Teleki, Vukovics, Mészáros, Zambelly emlékiratai stb.[VISSZA]
  2. * Deák ápril 30-iki levele. Beszédei, II. 52–53.[VISSZA]
  3. * Az adatokat Fényes Elek nyomán állitottam össze: Magyarország leirása, 1847. I. k. Horváth Mihály (Függetl. harcz. tört., I. 137.) némileg más számokat emlit.[VISSZA]
  4. * A kikindai lázadásra nézve 1. Pesti Hirlap, 1848. 377. 390–91. 399. 406. 410.[VISSZA]
  5. * Risztics János, Szerbia és a szerb mozgalom Magyarországon. Hazánk, VI. 647.[VISSZA]
  6. * Oesterreichische Zeitung, május 2.[VISSZA]
  7. * A ministerium tanácsüléseinek jegyzőkönyvei töredékben a M. Nemz. Múzeumban. Regestája Zichy Antalnál, Gróf Széchenyi István, II. 180. s köv. ll.[VISSZA]
  8. * Pesti Hirlap, 1848. 388. l.[VISSZA]
  9. * Petőfi a május 12-iki népgyűlésen kijelentette, hogy nem a hazát, nem önmagát, de még a kutyáját sem bizná reá s a convent összehivását sürgette.[VISSZA]
  10. * Papp Dénes, Okmánytár, I. 135–144. A „Márczius Tizenötödike” azt híresztelvén róla, hogy őt „ideiglenes királylyá” tették, a ministerium a lap ellen már május 20-ikán elhatározta a sajtóper meginditását. (Ez lett volna Magyarországban az első sajtóper.)[VISSZA]
  11. * Kossuth, Irataim, II. 353.[VISSZA]
  12. * Az oklevelek Papp Dénesnél, id. m. I. 157–160.[VISSZA]
  13. * Budapesti Hirlap, 1892 november 16. Tört. Lapok, 1895. 13. 14. 106.[VISSZA]
  14. * A honvédzászlóaljak száma csak 1849-ben emelkedett 146-ra L. erre nézve Hegyesi, A harmadik honvédzászlóalj tört. 287.[VISSZA]
  15. * Gelich, Magyarország függetlenségi harcza, I. 50.[VISSZA]
  16. * Az országgyűlés július 18-iki ülésén.[VISSZA]
  17. * „Lenkey életéből” czimű czikkem a Pesti Naplóban, 1884 szeptember 15.[VISSZA]
  18. * Ignjatovics Jakab a képviselőházban, 1861 június 1-jén.[VISSZA]
  19. * Ezen horvát országos gyűlés okmánytárát kiadta Pejakovics István: Aktenstücke zur Gesch. des kroatisch-slav. Landtages vom Jahre 1848. (Bécs, 1861.)[VISSZA]
  20. * A zágrábi tanácskozásokról l. Kemény Zs. czikkeit: P. Hirlap, 1848. 89. 90.[VISSZA]
  21. * Krassómegyére nézve becses adatok vannak Kanitz S. 1848–9. évi naplójában. Közli a Tört. Lapok 1895–6. évi folyama.[VISSZA]
  22. * Deák 1848 június 15-ikén kelt levele. Beszédei, II. 55–7.[VISSZA]
  23. * Wesselényi a felsőházban 1848 július 21-ikén.[VISSZA]
  24. * Június 19-ikén egyszerre jelent meg a Közlönyben s a Wiener Zeitungban, mi magát Batthyányt is meglepte. L. Horváth, Függetl. harcz. I. 236–7.[VISSZA]
  25. * A horvát-orosz rokonszenvre nézve l. Bludow grófné és Chomjakow levelezéseit: Russisches Revue, 1879.[VISSZA]
  26. * Flathe, Restauration und Revolution. 559.[VISSZA]
  27. * Jellacsics, Eine Stunde der Erinnerung. Zágráb, 1825.[VISSZA]