SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VII. FEJEZET.
Unio Erdélylyel.

A magyarországi események visszhangja Erdélyben. Kolozsvár felirata a reformok érdekében. Első nyilatkozatok az unio mellett. Az országgyűlés egybehivása. A kolozsvári küldöttség Budapesten. Az unio és az oláhok. Az első balázsfalvi értekezlet. Az oláhok kivánságai. A május 15-iki balázsfalvi gyűlés. A román nemzeti bizottság. A szászok állásfoglalása. A szász küldöttség Innsbruckban. Izgatások az unio ellen. A részek visszacsatolása. A kolozsvári országgyűlés megnyitása. Az unio kikiáltása. A mihályfalvi zendülés. Szászok és oláhok szövetsége. Az unioról szóló törvényczikk szentesitése. Az erdélyi országgyűlés munkássága az unio kimondása után. A román küldöttség Innsbruckban. Siaguna és Leményi szózatai a románokhoz. A képviselőválasztások. Az erdélyi képviselők a magyar országgyűlésen

A magyarok egyik hazája, Magyarország, azon a ponton állt, hogy nemzetiségei egységesből szövetséges állammá alakitsák át, vagy éppen elszakadjanak tőle, midőn nemcsak oldala mellé állt, hanem egyesűlt is vele a magyarok másik hazája, Erdély, melyet ugyanaz a veszedelem fenyegetett.

Magyarországot Páris és Bécs, Erdélyt Páris, Bécs, Pozsony és Pest gyulasztotta cselekvésre. Az első három még csak azt a hatást tette, hogy Kolozsvár népe gróf Teleki József kormányzó neve napján (márczius 18-ikán) a katonabandával a Rákóczit is eljátszatta; Pest forradalmának, az unió sürgetésének hire 20-ikán gróf Bethlen Ádámnál már eszmét adott az ellenzéknek s másnap a városi gyűlés1 Méhes Sámuel és gróf Bethlen János inditványára feliratot intézett a főkormányszékhez a nemzetőrség felállitása, az országgyűlés összehívása, az unió, közteherviselés, egyenlőség, szabad sajtó stb. törvénybe iktatása végett. A kormányzó hazafiasan válaszolt s a nép fáklyásmenettel tisztelte meg őt és az ellenzék két vezérét; de lesülyesztette fáklyáit, midőn elhaladt a conservativek házai előtt.2

A lelkesedés magával ragadta Maros-Vásárhelyt s a magyar városokat is; a magyar és oláh vármegyék közül 13 s az öt székely szék márczius végén, ápril elején egyhangúlag az unio mellett nyilatkozott. A székely határőrezredek tisztsége ugyan tartózkodó, sőt néhol rideg maradt,3 de Udvarhelyszék 30 tagú küldöttsége megjelent Kolozsvárt, ott a főkormányszéktől ápril 9-ikén az országgyűlés összehivását kérte, a mit az meg is tett harmadnap. Éppen a magyar országgyűlés berekesztésének napján hivta össze a rendeket május 29-ikére, mit utóbb a király is helybenhagyott. Erre az „utolsó” országgyűlésre Kolozsvár ápril 18-ikán István nádort kérte kiküldeni királyi biztosúl. Küldöttségét a nádor szivesen látta s megbiztatta, hogy maga helyett lehetőleg a trónörököst, Ferencz József főherczeget küldeti.4 A főváros egy hétig ünnepelte a testvériséget ajánló küldöttséget; a tiszteletére rendezett utolsó lakomán azonban (ápril 29-ikén) Erdély s Magyarország nagy fia, Wesselényi, már kikiáltani kényszerűlt, hogy „a haza veszélyben van”.5

Az uniót, melyet Erdély rendei már 1790-ben sürgettek, s a Részek visszakapcsolását a magyar országgyűlés nemcsak kimondta, hanem emezt az ápril 23-ikán kinevezett bizottság csakhamar foganatositotta is. Amazt Erdély hozzájárúlásától tette függővé; a magyarok és székelyek lelkesedtek ezért az eszméért s eleinte a szászok és oláhok sem ellenezték. Leményi János balázsfalvi g.-kath. püspök ápril 6-ikán még – csak idegen ármánytól félt;6 az oláh, vagy – ahogy ezentúl mindinkább nevezni kivánták – román nemzetiségi mozgalmakat azonban első sorban éppen az ő környezetéből kivált emberek inditották meg. Barnutiu Simon, az elmozditott balázsfalvi tanárok eszes és tüzes vezére, márczius 25-ikén köröztetni kezdett névtelen fölhivásában román nemzeti congressust követelt; kivánta a jobbágyság eltörlését, az egyéni és nemzeti szabadságot; oláhok is lehessenek tisztviselők és országgyűlési követek s örökre átkozott legyen az az oláh, ki belemenne az unióba, míg el nem ismerik az oláht politikai nemzetűl. Balázsfalván még aznap, Marosvásárhelyen Jancu Ábrahám lakásán márczius 27-ikén volt az első értekezlet, melynek tagjai elhatározták, hogy tüzön-vizen keresztül, életük legnagyobb veszélyeztetésével is elmennek ápril 30-ikán a balázsfalvi népgyülésre, melyet Pumnul Áron tanár hítt össze. Ápril 3-ikán Abrudfalván, 5-ikén pedig Topánfalván tartottak népgyűlést. Általában véve azt követelték, hogy a románokat Erdély negyedik nemzetéűl s a görögkeleti vallást törvényesen bevettnek ismerjék el. Olyan dolgok, amiket tulajdonképen már is elfogadott a pozsonyi országgyűlés, midőn kimondvára az uniót, a román nemzetiséget a nemzetek közé, vallását a vallások szent könyvébe iktatta.7

A főkormányszék ugyan betiltotta,8 de nem akadályozta meg a balázsfalvi gyűlést, mely várakozásra intette, de egyúttal erejének megismerésére tanitotta a népet. Ez a nép főképen csak az iránt érdeklődött, hogy a szomszédos magyarországi megyékben már nincs, nála pedig még mindig van robot; s nem gondolt reá komolyan, hogy sok egyéb bajjal együtt ezen is segitne az unio kimondása. Mig ő maga a május 15-ikére újból kihirdetett balázsfalvi gyűléstől földosztást várt, annak a gyűlésnek előkészitői éppen az unio meggátlását tekintették nemzetiségi politikájuk legfőbb czéljául. Maguk sem tudhatták még, osztrák és muszka zászlaikkal miként lelkesithetnék fel a népet egy Dáko-Romániáért, midőn az annak alkotó elemei közé sorolt Moldvát és Oláhországot már is orosz beavatkozás fenyegette.

Május 15-ikén – talán nem véletlenűl egy napon a karlóczai üléssel – a balázsfalvi réten – azóta a „Szabadság mezején” (Cîmpul libertatii) – nyilt meg a gyűlés, melyre 15–20, mások szerint 60–70,000 ember jelent meg. A gubernium Szabó Lajos tanácsost és gróf Bánffy Miklós főispánt küldötte kormánybiztosoknak, s a rend fönntartására Schurter tábornok alatt katonaságot rendelt ki. A gyűlés elnöke a népszerűtlen, de hazafias Leményi János g.-kath. és a népszerű Siaguna András g.-keleti püspök volt. Mint szónokok, Barnutiu Simon, Baritiu György, Cipariu Timót, Topasiu János és mások arattak tapsokat. Barnutiu visszautasitotta azt a szabadságot, melyet a magyarok az állam egysége s a magyar nép hegemoniája föltételével kináltak nekik. Igazi szabadság csak a nemzeti szabadság lehet. Mit használ a sajtószabadság, ha pörbe fogják s elitélik a románt, ki nemzete érdekeit védelmezi? Mit használna egy csupa románokból álló ministerium is, ha nem karolja föl a román nemzetet s annak érdekeit? Ki remélhetne román művelődést, mikor a magyarok szerint Magyarországban csak egy nemzet lehet? Mit használ a törvények előtt való egyenlőség, ha a biróság előtt csak magyarul szabad beszélni? A jobbágyság eltörlését pedig meghozza az idők kényszeritése, akár unióval, akár a nélkül. Több nyelvű államban a nyelv egységét csak a zsarnokság kényelmessége s az az istentelen gondolat követeli, hogy a nemzetek szabadságát elrabolják azért, mert uralkodni akarnak rajtuk. „Nem megyünk – kiáltott – a magyar szabadság asztalához, mert ételei meg vannak mérgezve; nem adjuk el az országot és nyelvünket, mert ha egyszer elvesztettük, többé vissza nem szerezhetjük.” Mérsékeltebben, mint a megelőző tanácskozásokban, a nép elhatározta, hogy kivánatait tizenhat pontban terjeszti egyrészt az erdélyi országgyűlés, másrészt az uralkodó elé.

Kivánta, hogy a román nemzetet mint ilyet elismerjék; számának megfelelő arányban legyen képviselve az országgyűlésen, a polgári és katonai tiszti karokban; nyelvét megfelelő jogokban részesitsék s minden évben nemzeti gyűlést tarthasson. A román egyház legyen szabad és független, a többi erdélyi egyházzal egyenjogú. Állitsák helyre a román metropoliát, engedjék meg a zsinatnak évenkint való megtartását és pedig az egyháziak mellett világiakkal is. A püspököket jelölés nélkül szavazattöbbséggel ez a zsinat válaszsza. Haladéktalanul töröljék el a jobbágyságot és a dézsmát. Legyen szabad a gondolat, az egyén, a gyülekezés. Állitsanak román nemzetőrséget román tisztekkel. A román papokat az állam fizesse. Államköltségen emeljenek román elemi és technikai iskolákat, gymnasiumokat, papnevelőket s egy román egyetemet a tanitás szabadsága elvének alapján; de a tanárokat a nemzet válaszsza s a tantervet is ez állapitsa meg. Erdélynek egy alkotmányozó gyűlés a szabadság, egyenlőség és igazság alapján új alkotmányt készitsen s az országban lakó többi nemzet a Magyarországgal való unio kérdését mindaddig ne tárgyalja, míg az országgyűlésen, mint alkotmányos nemzet, a román is meg nem jelenhetik; különben ünnepiesen tiltakozniok kellene az unio kimondása ellen.

Ez tehát az a nap, melyen – mint huszonöt esztendővel azután Muresianu énekelte – jövőjét a román megalkotta s összetörte igáját, melybe, Istent és jogot gyalázva, hajtották az emberek.

„Ezen nap óta él a szent szabadság
S testvériség szivedben, oh román,
A mely ürükre fennmarad közöttünk,
Ifjak haladván őseik nyomán.”

Mivel az uniót a gyűlés nem vetette el föltétlenűl, többi pontjának egy része pedig nem ellenkezett a közszabadsággal, az állami fizetéseknek sürgetése viszont az állami felügyeletre vezetett volna, s igy a románok s a hivatalos Erdély között az alkotmányos úton való megegyezés éppen nem lehetett kizárva, azt az idegenséget, melylyel a magyarság a tizenhat pontot fogadta, nem maguk a pontok, hanem az azt kisérő beszédek és a zárt tanácskozásokról terjedező hirek okozták.9 A további bonyodalmakat a most alakitott „román nemzeti bizottság” okozta, melynek Siaguna és Barnutiu elnöklete alatt 23 tagja volt, azzal a joggal, hogy a Szebenben székelő bizottság időnkint kiegészithesse magát s azzal a feladattal, hogy a Bécsből és Kolozsvárról adandó válaszok tárgyalására annak idejében összehívja a román „nemzeti gyűlés”-t. A gyülekezés jogának ennyire való kiterjesztése az államban új államra vezethetett ugyan, de egészben a balázsfalvi kivánatok mérsékeltebbek és tárgyalásra alkalmasabbak voltak, mint a karlóczaiak. A bizottság azonban nem szoritkozott a balázsfalvi pontokra, s nem törődött vele, hogy a kormány szék csakhamar feloszlatta, hanem izgatta és szervezte a népet.10 Követeléseikben egyre túlzóbbak lettek, a mint értesültek a szerbek karlóczai gyűléséről, a bécsi és prágai bonyodalmakról, a horvátok lázadásáról s a mint mind-nagyobb befolyást gyakoroltak rájok a szászok, kiket azelőtt elnyomók gyanánt gyűlöltek.

A szászok egyeteme Nagy-Szebenben már márczius 29-ikén feliratot intézett a „császár”-hoz, kijelentvén, hogy ők az osztrák császárság tartományi és népszövetkezeteinek a lehető legalkotmányosabb egységéért buzognak, az erdélyi alaptörvényekben biztositott pragmatica sanctióhoz ragaszkodnak, s kérik a közhazában alkotmányuk, nemzetiségük fenntartását, mert nincs forróbb vágyuk, mint hogy ezen érzelmeket a monarchia minden alkotmányos tartományának közös rendi országgyűlésén bebizonyithassák.11 Ekként először is a szászok kivánkoztak be az egységes alkotmányos Ausztriába s mindenesetre tudatosabban jártak el, mint a román parasztok, kik Balázsfalván Ferdinánd és Traján császárokat éljenezték és szidták a magyarokat, kik Ferdinánd helyett Uniot választottak királylyá. Hogy megnyerje a szászföldön többségben levő románokat, az egyetem ápril 3-ikán kimondta a románok egyenjogúságát. Nagy izgatottságot keltett, midőn gróf Teleki kormányzó Szebenben május 3-ikán az egyetem küldöttségének kijelentette, hogy az unio, az ő felfogása szerint, kérdésbe már sem jöhet, hogy az állam nyelve csak magyar lehet s hogy Erdély közigazgatási beosztását módositani kell. A szászok azzal válaszoltak, hogy – az eddigi német színek helyett – feketesárga csokrokat kezdtek hordani, az ifjú Rannicher Jakab pedig este feketesárga zászlóval lépett a szinpadra s éltette az uniót – Ausztriával.12 6-ikán a nemzetőrség is éljenezte az osztrák alkotmányt, 10-ikén pedig az egyetem Binder József püspök vezetése alatt hódoló küldöttséget inditott a „császár”-hoz, kérve, védelmezze meg a fenyegető veszedelem ellen; de mire ez június 4-ikén Innsbruckba ért, a helyzet sokban változott. Időközben, május 18-ikán, a szebeni népgyűlés is kérte a „császár”-t, vegye le az uniot a napirendről s tegye át az országgyűlést más városba, hol szabadabban lehet tanácskozni.13 Az uniot ellenző mozgalom azonban Szebenen kivül a szászok közt sem vert nagyobb hullámokat és remélni lehetett, hogy meghallgatják a lipcseieket, kik május 10-én őket a magyarsággal való haladásra buzditották.

Május 21-éig megtörtént a Részek visszacsatolása s május 28-ikán gróf Bethlen János korelnök vezetése alatt megnyilt az erdélyi országgyűlés, melynek, a király felhívásához képest, éretten kellett tanácskoznia az unioról. A követek s a közönség hallani sem akarták a többi pontot. Báró Wesselényi kijelentette, hogy az unioról Magyarországnak már szentesitett törvénye van; fölösleges tehát szót emelni érdekében. Báró Kemény Dénes azonnal felolvasta a készen tartott törvényjavaslatot és Szász Károly már most inditványozta, hogy népképviselőket küldjenek a magyar országgyűlésre.

Másnap, május 29-ikén, nagymise után, báró Puchner Antal altábornagy, mint királyi biztos, az Erdély színeivel diszitett trónról az országgyűlést magyar szavakkal nyitotta meg. A figyelemnek ez a jele, mit a Habsburgok Erdélyben először tanusitottak, óriási lelkesedést keltett. A megnyitás után Puchner távozott s a rendek nemzeti gyűléssé alakúlva, azonnal megkezdték tanácskozásaikat. A magyar és székely szónokok föltétlenűl, a szászok csak föltételesen pártolták az uniot s Wesselényi, Zeyk József és Szász Károly lelkes szavai sem változtattak zárkozottságukon. Az uniot most még inkább csak a hallgatóság kiáltotta ki. A 15 szász követ, nem tudva még, hogy Erdélyt a király éppen eznap rendelte a magyar ministerium alá, az ülés után esti 8 órától éjfél után 2-ig tanácskozott együtt, s 10 az unio mellett, 5 pedig ellene nyilatkozott.

„Unio vagy halál!” hangoztatta a nép az utczákon, midőn a követek másnap (május 30-ikán) a redouteba gyülekeztek. A gyűlés Wesselényi pár szaván lángra gyulva, tomboló lelkesedéssel éltette az uniot s a lelkesedés árja magával ragadta a szászokat is. Társai nevében Roth Ágoston brassai, majd Schmidt szebeni követ kijelentette, hogy a pragmatica sanctio fenntartása mellett pártolja az uniot, a többi szász követ pedig fölállással nyilvánitotta csatlakozását.

Benn a teremben s künn az utczán erre a hírre elemi erővel tört ki a lelkesedés. A nép látni kivánta a szász követeket és az ősz Leményi püspököt. Schmidt, kezében az unio zászlajával, reményét fejezte ki, hogy a három nemzet régi uniojába és ebbe az új unioba negyediknek fölveszik a románt is és hogy Erdély négy nemzete testvéries egyetértésben él együtt. A néptömeg különösen az ősz Leményi püspök iránt mutatta meg a testvériességnek azt az érzetét, mely szivét ebben a pillanatban csordúltig töltötte. Teleki főkormányzó most már kimondta, hogy az országgyűlés az uniot egyhangulag elfogadta.14


Báró Wesselényi Miklós.
Rauh J. kőnyomata Strixner Ágoston egykorú rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 6226. számú példányáról

A tömeg lelkesedve járta be az utczákat; tisztelkedett a kir. biztos, a kormányzó, az országgyűlési elnök, főkép pedig Wesselényi előtt; este fáklyásmenetben újból fölkereste a kir. biztost, sőt magát a katonaságot is, mely lelkesedve fogadta. A testvériségnek igazi ünnepe volt ez.

„És az idő eljött, bár nem hamar,
De nem is későn még, midőn
A szent imádság meghallgatva lőn,
Midőn egygyé lett mind a két magyar.”

Időközben az országgyűlés végleg megszerkesztette és hitelesitette a törvényczikket. Csatlakozván az 1848: VII. t.-cz.-hez, kimondta az uniot s vele a teljes jogegyenlőséget; az erdélyi szavazatok számát azonban 69-ről 73-ra emelte s gróf Teleki József kormányzó elnöklete alatt huszonhetes bizottságot küldött ki, hogy a ministeriumot az unio megvalósitásában segitse, illetőleg hogy az unio keresztülvitelére nézve részletes törvényjavaslatot dolgozzon ki a közös országgyűlés részére.

A teljes polgári és politikai jog megadásában (I. t.-cz.) benne volt már a románoknak negyedik nemzetűl való fölvétele és ez és a többi kezükbe adta egyéb sérelmeik orvoslásának módját is. A szászok, a felbuzdúlás első hevében, helybenhagyták ugyan követeik eljárását, a Siebenbürger Bote szerkesztője azonban mindjárt meginditotta az újabb izgatást, midőn hirűl vette, hogy Mihályfalván, a Küküllő mellett, hol a román nép erőszakosan elfoglalta az Esterházyak rétjét, a karhatalmúl kirendelt székely határőrök június 2-ikán a 3000 zendülő közül tizenkettőt lelőttek, kilenczet pedig megsebesitettek. A kormány ugyan szigorú vizsgálatot rendelt el, de ő úgy tüntette fel a dolgot, mintha a székelyek az oláhok ellen keltek volna fel. Titkon alkudozni kezdett a szebeni román bizottsággal, s egyre-másra gyűléseket tartott érdekökben. A június 6-iki népgyűlés a királytól a románoknak negyedik nemzetűl való fölvételét s ezzel az unionak újabb tárgyaltatását kérte, 9-ikén pedig a szászok és oláhok közös népgyűlése kimondta a két nép örökös szövetségét.

Másnap azonban a király Innsbruckban már szentesitette az unioról szóló törvényczikket, mely – ahogy 14-ikén a ministerium irta az erdélyi rendekhez – „nagyságunk örök alapja;” olyan szövetség, mely „minden nyelvű és vallású népekre nézve a szabadság, egyenlőség és testvériség örökké szent elveit fogja hinni, vallani és alkalmazni”.

Az országgyűlés június 19-ikén vette tudomásúl az unio megerősitését, melynek törvényességéhez tehát szó sem férhetett; így fogta ezt föl utóbb az 1861. évi országgyűlés is, melynek második felirata szerint „a tettleges egyesülésnek mielőbbi végrehajtását megtagadni nem annyi volna, mint Erdélyt nem egyesiteni Magyarországgal, hanem annyi, mint azt Magyarországtól valósággal elszakitani; s ez a sanctio pragmaticával merőben ellenkezik”.15

Azonban az akkori erdélyi urak maguk sem látszottak tisztában lenni az unio kimondásának következményeivel. Pedig föladatukra maga a nádor figyelmeztette őket, midőn – a királytól nyert teljes hatalmánál fogva – június 19-ikén megerősitvén a II. törvényczikket is, a törvényhozás többi kérdését áttétetni rendelte az egyesűlt országgyűlésre, hol azok „az örök igazság és méltány alapjain testvéri szeretettel és az emberi s polgári jogok s érdekek teljes kimélésével fognak megfejtetni”. Folytatták törvényhozó működésüket, mintha megbánták volna, hogy úgyszólván föltételek nélkül mentek bele az unioba s mintha irányitani akarták volna a közös országgyűlés működését.16 Pedig június 23-ikán Innsbruckban Ferdinánd király is kijelentette a Siaguna vezetése alatt álló román küldöttségnek, hogy kivánataik nagy részét már megadták az immár Erdélyt is illető magyar törvények; a közteherviselést a VIII., a robot s tized megszüntetését a IX., a sajtószabadságot és az esküdtszéket a XVII., a görög keletiek vallásának a többivel való egyenlőségét, papjaik, tanitóik állami fizetését a XX., a nép felfegyverzését a XXII. t.-cz. Gondja lesz rá, hogy nemzetiségüket külön törvény biztositsa, s hogy számukra nemzeti iskolákat állitsanak; a ministerium meg fogja vizsgálni panaszaikat s a közigazgatás minden ágában megfelelő számban alkalmaz románokat. De elvárja tőlük, hogy hívek legyenek magyar koronájához s kerűljenek minden egyenetlenséget, mert csak a polgártársaikkal való egyetértés biztosithatja nekik a szabadság élvezését. „Ime, szeretett fiaim! – szólt június 30-ikán hiveihez Siaguna püspök17 – kik még tegnap és tegnapelőtt a jobbágyságnak nehéz és szomorú súlya alatt nyögtetek, már ma szabad emberek vagytok, és polgárai az országnak, mint akárki … Adjatok forró köszönetet mindazoknak, kik kimondhatatlan igazságszeretettel titeket, rabszolgákat, szabad emberekké tettek, kik oly örömet okoztak nektek, melynél nagyobbat – mint hiszem – az ég alatt nem nyerhetni … Legyünk testvérek egymás között, élvezzük több társnemzetekkel a közhaza javait, velük egyesült erővel védelmezzük hazánkat minden ellenségei ellen, valamint – hála legyen az égnek – a mult s jelenkor bizonyitja, hogy azt tettük is.”

Ezzel és Leményinek a románokhoz intézett szózatával, valamint más román papok és világiak hazafias nyilatkozataival a közös országgyűlésre való választások most már nyugodtan indúlhattak volna meg. Az erdélyi országgyűlés azonban a szászok és románok kivánságait az unio-bizottsághoz utasitva, más kérdésekben mégis illetékesnek tartotta magát a nyilatkozatra, s június 23-ika után, midőn a II. t.-cz. szentesitése leérkezett, hivatlanúl és szükségtelenűl még kilencz törvényczikket alkotott.

Az egész törvénykönyv július 7-ikén, csak akkor nyert szentesitést, mikor június 20-ikán a belügyminiszter a haza belsejében s határain a szabadság ellen intézett törekvések szemmeltartására – gróf Széchenyi István nem vállalkozván18 – Vay Miklós koronaőrt már teljes hatalmú királyi biztossá nevezte ki;19 midőn július 4-én már a közös országgyűlés is megnyilt, s midőn a régi Erdély – a szászokat és románokat is oda értve – erre az országgyűlésre szintén megválasztotta a maga követeit.20 A ház július 6-án Nyáry Pál és a székely Pálfy János felszólalására tizedikéig bevárni határozta az erdélyi követeket. Július 10-ikén ezek végre megjelenvén, a ház is megalakúlhatott. „Magyar- és a velünk testvériesen egyesült Erdélyország összes népének szabadon választott követei ülnek itt – szólt az elnökké választott Pázmándy Dénes; – oly hatalom van, uraim, az önök kezében, melylyel soha magyar országgyűlés nem birt. Önöknek intésére a nép milliói fölkelnek és lehetetlen, hogy a hazát, melyet a nép mint tulajdont szorithat kebléhez, egy szabadon választott képviselőkből álló ilyen ház erélyes intézkedései által a maga épségében és a népet szabadságában fenn ne tarthassa.” Valóban ez a feladat várt a két haza egyesűlt országgyűlésére.


  1. Jegyzőkönyve a Tört. Lapokban, I. 1053–55.[VISSZA]
  2. Balázs Sándor, Márczius 15. 1848. Kolozsvárt. Függetlenség, 1884, 74. szám. Erdélyre főforrás Kővári László, Erdély Tört. 1848–49-ben (Pest, 1861.) és Jakab Elek, Szabadságharczunk történetéhez. (Budapest, 1880.) Igen sok becses anyag az erdélyi múzeumban s a kolozsvári ereklye-múzeumban.[VISSZA]
  3. Jakab a Tört. Lapokban, 1892. 52–54. és Kővári, id. m. 14.[VISSZA]
  4. Tört. Lapok, II. 1102–5.[VISSZA]
  5. Beszéde: Pesti Hirlap, 1848. 388. l.[VISSZA]
  6. Tört. Lapok, I. 347–48.[VISSZA]
  7. Mihályi Gábor a képviselőházban, 1861 május 25-ikén.[VISSZA]
  8. Leményi levele híveihez ápril 26-ról. Tört. Lapok, III. 709–710.[VISSZA]
  9. A balázsfalvi gyűlés egykorú román jegyzőkönyve (nyomtatásban) az erdélyi múzeum Apor-gyűjteményében.[VISSZA]
  10. Jancsó, Szabadságharczunk és a dákóromán törekvések. 72–83. Baritiu, Istoria Transilvaniei, II. Sterca Siulutiu Sándor püspökhelyettes jelentése báró Wesselényihez: Tört. Lapok, I. 379–381. Jakab Elek, id. m. 103–136.[VISSZA]
  11. Jancsó, Szabadságharczunk és a dákóromán törekvések. 72–83. Baritiu, Istoria Transilvaniei, II. Sterca Siulutiu Sándor püspökhelyettes jelentése báró Wesselényihez: Tört. Lapok, I. 379–381. Jakab Elek, id. m. 103–136.[VISSZA]
  12. Az egykorú szász uniódal szerint:
    Auf, auf ihr Brüder und seid stark,
    Sprecht schnöder Willkühr Hohn;
    Liebt euer theures Vaterland,
    Liebt auch das schöne Ungarland,
    Doch-keine Union! – – –

    Schaart euch um euren Ferdinand,
    Um ihn, den deutschen Sohn.
    Hoch lebe unser Oesterreich!
    Ein einig, mächtig Oesterreich!
    Dies sei die Union!
    (Az erdélyi múzeum Apor-gyűjteményében, 87. sz.)
    [VISSZA]
  13. Hundert Jahre sächsischer Kämpfe. (Nagyszeben, 1896.) 161–172. (Teutsch Frigyes czikke.)[VISSZA]
  14. Hogy mindez a legszigorúbb törvényesség határain belül történt, bővebben fejtegeti a képviselőháznak 1861 augusztus 8-án kelt felirata.[VISSZA]
  15. Mikó Mihály, Nézetek az erdélyi törvényes állapot visszahelyezése tárgyában. Pesti Napló, 1867. 82–84. sz.[VISSZA]
  16. B. Jósika Miklós, Levelek Kemény Zsigmondhoz. Pesti Hirlap, 76–93. sz.[VISSZA]
  17. Körlevele: Tört. Lapok, I. 732–34. B. Jósika Miklós azonban már június 10-én úgy találta, hogy Siaguna püspök a legszigorúbb kérdőre-vonást úgy megérdemli, mint a szűz leány a koszorút. Pesti Hirlap, 1848. 558. l.[VISSZA]
  18. Tört. Lapok, I. 366.[VISSZA]
  19. 366/B. eln. sz. Kolozsvár jegyzőkönyve, 1848. 222. sz.[VISSZA]
  20. Kiemeli ezt a képviselőház 1861 augusztus 8-iki felirata is, midőn visszautasitja a július 21-én kelt leiratnak azt az állitását, hogy az unióról szóló törvényt tettleg nem hajtották végre.[VISSZA]