Honvéd zászlótartó.
Rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Honvéd zászlótartó.
Rajzolta Cserna Károly
A bécsiek reményei. Az október 3-iki kézirat. Báró Récsey Ádám. Az országgyűlés feloszlatása és Jellacsics kinevezése teljhatalmú királyi biztossá. Jellacsics futása Bécs felé. Az ozorai fegyverletétel. A Muraköz visszafoglalása. A horvát foglyok sorsa. A reactio hadüzenete Magyarország ellen. Október 6-ika. A bécsi ezredek zendülése. Latour kivégzése. Az osztrák-magyar testvériség. Az udvar menekülése Olmützbe. A magyar képviselőház intézkedései a törvénytelen királyi kéziratokkal szemben. Récsey pörbefogatása. A permanentia kimondása. A forradalmi kormányzat szervezése. Kossuth Lajos a honvédelmi bizottmány elnöke. A magyar szabadságharcz kitörése. A honvédelmi bizottság első intézkedései. Ausztria válsága. Herczeg Windisch-Grätz Alfréd. A hadsereg megtisztitása. Békekövetek Windisch-Grätznél. A magyar főpapság felirata a királyhoz. Simunics tábornok betörése. A szerb lázadás eseményei. A magyar sereg Bécs ostromlói háta megett. A hazatérő nádorhuszárok. A parendorfi tábor. A schwechati ütközet. Windisch-Grätz Bécsben. Moga lemondása a fővezérségről. Görgei Arthur. Az uj haditerv. A magyar várak magatartása. Temesvár és Arad. Puchner Erdélyben. A védelmi harcz törvényes jellege
BATTHYÁNY azt hitte, még elérhet vele valamit, ha Wessenberg osztrák ministerelnöknek és külügyministernek elmagyarázza, hogy Magyarországban törvény szerint nincs királyi helytartó, tehát nem is ellenjegyezhetné a különben sem vállalkozó Majláth kineveztetését; nem ellenjegyezheti az országgyűlés eloszlatásáról szóló rendeletet sem, mert az ellenkezik az 1848: III. t.-czikkel; de ellenjegyzi Vaynak ministerelnökké való kineveztetését s támogatna egy másik királyi biztost, ki Lamberg küldetését teljesitené. Mert Lamberg meggyilkoltatása egyesek bűne, melyért nem lehet felelőssé tenni a nemzetet, s államcsinyre nem lehet azt ürügyűl használni.
Azonban arra használták. Bécsben mindenki hitte, hogy Jellacsics október elsején, legkésőbb másodikán bevonul Budapestre. S okóber 3-ikán, ebben bizva, a király az országgyűléshez leiratot intézett, melyet annak rendje, módja szerint magyar ministerelnök, de nem a másodikán már lemondott Batthyány ellenjegyzett. Új „csillag” a magyar politikai élet terén: báró Récsey Ádám tábornok, m. kir. testőrhadnagy, Jellacsics régi barátja, – a hogy maga irta – „minister-ellnek”.
A leirat fájdalmát nyilvánitotta, hogy a képviselőházat Kossuth és követői törvénytelenségekre vezették, s több törvénytelen határozatot végre is hajtottak. Egy ilyen határozatnak rótta fel, hogy egy vad csoport meggyilkolta. Lamberget. A közbiztosság és a törvény (!) fentartása végett tehát azonnal feloszlatta az országgyűlést, tőle, mint a királytól nem szentesitett minden határozatát és rendeletét törvénytelennek, érvénytelennek s erőtlennek nyilvánitotta, Jellacsics bán és altábornagy, mint főparancsnok alá helyezte Magyar- és Erdélyország minden fegyveres erejét, az országot a béke és rend helyreállitásáig hadi törvények alá vetette, Jellacsicsot teljes hatalmú királyi biztosul a királyi felség képviselőjéül küldte ki, kinek minden parancsa ép oly kötelező, mintha maga a király adná ki. Egyik főkötelességévé Lamberg gyilkosainak kinyomozását s megbüntetését tette. A közigazgatás folyó ügyeinek továbbvitelét ideiglenesen a ministeri tisztviselőkre bizta. Az összes monarchia közös érdekeinek, egységének maradandó biztositását és vezetését, minden nemzetiség egyenjogúsitását s ez alapon a koronája alatt egyesült országok és népek kölcsönös viszonyainak rendezését „minden részek képviselőinek” közremunkálásával s törvényes úton kivánta tárgyaltatni és megállapitani.
Radetzky augusztus 6-ika óta Milanóban, Jellacsics október 1-je óta Budapesten, kétségkivül erőt adhatott egy ilyen leiratnak, melyről senki sem titkolta többé, hogy egy felülről kiinduló forradalom műve; nem is hadüzenet már, hanem egy fegyverrel elfoglalt ország sorsáról való intézkedés. Jól sejtették ezt az osztrák szabadelvűek is, és harczra buzditották a magyarokat:
„Wacht auf, wacht auf ihr Magyaren,
Es braust der Slaven wilde Fluth!
Zusammen müsst ihr euch nun schaaren
Mit längst bewährtem Heldenmuth!”1
Ausztria azonban, mely máskor el szokott késni, most nagyon is korán jött egy „jó” gondolattal: a szláv népszabadság eszméjébe takart katonai erővel. Jellacsics nem Budapest, hanem – Bécs alá vonult.
Pákozd és Székes-Fejérvár közt csupán 1500 horvátot hagyván, október 1-jén hirtelen oldalt fordult s Moóron, Kis-Béren, Győrön2 és Óváron át, valósággal szökve érkezett Ausztriába. A magyar sereg csak 2-ikán vette észre hirhedt „Flankenbewegung”-ját, mely különben megoltalmazta attól, hogy a nép bekeritse. Fejérvárott hagyott, s még most is rabolgató őrségét igy is maga a nép verte ki, s a magyar kormány az ausztriaiakat is a „rablók” ellen való fegyveres fölkelésre buzditotta. A horvát tartalékcsapat, Roth és Philippovics tábornokok vezetése alatt, csak Székes-Fejérvárnál értesülvén a deréksereg veszedelméről, hirtelen délfelé fordult; a nép azonban mindenütt elállotta útját, október 7-ikén pedig Ozora mellett (Tolnában) Perczel Mór ezredes és Görgei őrnagy (mostantól fogva szintén ezredes) őket 57 tiszttel és 6000 emberrel együtt fegyverük letételére kényszeritette. Nagy-Kanizsa alól Nugent táborszernagy, ki idáig száz csatában vett részt, most csata nélkül húzódott vissza a Muraközbe.
A Dunántúl s vele a főváros egy csapással megszabadult a veszedelemtől, s a nemzetet erélyének első nyilatkozása a maga erejének ismeretére vezette. Perczel október 17–18-ikán visszafoglalta s újból Magyarországhoz csatolta a Muraközt.3 Ha Horvátországba átmegy, a rendet ott csekély seregével is helyreállithatja. A nép meghivása nélkül azonban nem akart benyomulni, ellenben benyomult Stájerországba, és Burics tábornokot, ki oldaltámadással fenyegette, november 9-ikén Friedau mellett visszaszoritotta.
Perczelben sok forradalmi vérmérséklet volt, de még sem volt meg benne az a forradalmi tulajdonság, mely hajlandó mindent egy koczkára tenni. Ha ő most előnyomul Laibachig s Bécs, Trieszt és Milano közt ezzel elvágja az összeköttetést, vagy legalább ez összeköttetés legfőbb vonalát, s ha megakadályozza, hogy Bécs Laibachon át közlekedjék Zágrábbal és Karlóczával, kétségkivül a legnagyobb zavarba hozza a dynastiát, mert az északi és déli hadsereg közt az összeköttetés hosszú időre megakadván, ha a magyar kormány utóbb helyteleniti is Perczel oldalmozdulatát, az osztrák hadak pedig kiverik is őt az örökös tartományokból, az olasz forradalom ez idő alatt mégis megerősödhetik, a felsődunai magyar sereg pedig már most képessé válik erélyesebb föllépésre. Perczel azonban magyar területre húzódott vissza, csupán határőrzésre szoritkozott, s még Magyarországgal való szabad kereskedésükben sem gátolta a horvátokat és stájereket.
A képviselőház a történtekért nem a horvátokat, hanem Jellacsicsot tette felelőssé. A horvát menekülteknek már október 4-ikén segélyt szavazott meg, a horvát foglyokat, kiknek száma a hónap közepéig tizezerre növekedett, a főváros erősitésére használta ugyan, de 6-ikán még a radicális Irinyi is ellenezte azt az inditványt, hogy velük mint hazaárulókkal bánjanak, sőt, a főbujtogatók kivételével, valamennyinek közbocsánatot kivánt adni. A ház már 5-ikén kijelentette, hogy Horvátország iránt méltányosan és testvériesen akar eljárni, s másnap helyeselte a honvédelmi bizottságnak a Jellacsics táborában szolgáló horvátokat hazatérésre intő felszólitását.
A reactiót azonban, ha meglepték is, nem téritették el szándékától a magyar sereg sikerei, vagy inkább Jellacsics sikertelenségei. A Bécs alá inkább futó, mint siető Jellacsicscsal csak azért is közölte az október 3-iki leiratot, mert ennyit koczkáztatva, úgy hitte, most már mindent kell mernie. Bécsben a király a nép s talán a palota forradalmától tartott. Jellacsics inkább csak erkölcsi vereséget szenvedett. Már futott, mikor október 1-jén Budapestről ő előle futottak meg egyes bankárok, kiket különben a védelemre elszántan készülő pestiek macskazenével búcsúztattak el; sőt elmenekült a közélet néhány tekintélyesebb alakja, pl. Eötvös József, Trefort Ágoston is. Az országgyűlés még másodikán is azzal foglalkozott, ellenállhat-e a főváros Jellacsicsnak, kinek szökéséről csak 3-ikán értesült. De mi történik, ha a főhadparancsnokok s a várak parancsnokai az október 3-ikán kiadott rendelet értelmében föltétlenül Jellacsics alá helyezik magukat, megszakitják a magyar kormánynyal való minden összeköttetésüket, s ha felhasználnak az örökös tartományokban nélkülözhető minden haderőt? Kilencz oldalról támadhatnak akkor a magyar fővárosra és szétverhetik a prókátorokat, mielőtt minden erejét kifejthetné a forradalom.
Nyugatról a Duna két partján Windisch-Grätz herczeg és Jellacsics, északnyugatról, Morva felől Simunics tábornok, a Vág felső völgyén át a bányavárosok felől Götz tábornok, északról, Galiczia felől Schlik tábornok, keletről (Erdélyből) Puchner tábornok, délről a szerbek, délnyugatról a horvátokkal Nugent táborszernagy támadnának s az aradi és temesvári őrség a Maros, Tisza, Duna közének magyar erejét kötné le.
Ez a három utolsó és Simunics sietett is megtenni a magáét, azonban Hrabovszky – most már budai főhadparancsnok – előbb a honvédelmi bizottsággal közölte a hozzá is megküldött rendeletet; annak pedig szintén volt oka, hogy Bécsből a katonaság nem indulhatott azonnal a magyarok ellen.
Öt bécsi ezred október 5-ikén határozottan megtagadta, hogy Magyarország ellen Jellacsics fővezérlete alatt harczoljon; Latour hadügyminister vértesek és könnyű lovasok kiséretében mégis oda akarta őket küldeni. A nép fölszedte a városból kivezető Tabor-hidat, elverte az újraépitése s védelme végett kirendelt tűzéreket s hidászokat, torlaszokat emelt, a Graben és a Szent-István-temploma körül összevont katonaságot kiűzte a városból, gróf Baillet de Latour hadügyministert agyonverte s lámpára akasztotta,4 a fegyvertárt elfoglalta, a benne talált 60,000 fegyvert szétosztotta s testvériséget esküdött a szabadságért küzdő magyarok iránt. „Magyarország szabadsága mindnyájunk szabadsága.” Az udvar, melyet az osztrák parlament hiába kért a Jellacsicsot teljhatalmú magyar királyi biztossá kinevezett manifestum visszavételére, Olmützbe futott, hátrahagyott nyilatkozatában kijelentvén, hogy jogait a nép ellen védeni fogja. Az önkényes uralkodókra XVI. Lajos ideje óta oly végzetes emez október 6-ikának első évfordulóján az udvar a magyarokon állt irtózatos bosszút azért, hogy – irántuk lelkesedve – Bécs most menekülni kényszeritette.
A magyar képviselőház másnap már tudott a bécsi forradalomról, s hivatalosan is értesült a 3-ikai kéziratokról. Récsey október 6-ikán elkésve sürgette azok visszavételét, s 8-ikán elkésve mondott le a ministerelnökségről; a ház a bécsi aula foglyát egyhangúlag pörbe fogatni kivánta, mint hazaárulót. Kimondta, hogy Récsey nem lévén Budapesten székelő minister, s az ő kineveztetését más minister különben sem ellenjegyezvén, a neve alatt kiadott királyi rendeletek érvénytelenek (1848: III. t-cz. 3. §.); az országgyűlést a zárószámadások és a költségvetés beterjesztése s tárgyalása előtt a király még ministeri ellenjegyzés mellett sem zárhatja be s nem oszlathatja szét (1848: IV. t.-cz. 6. §.); a királynak nincs joga az országot az ellenség kezébe martalékul adni, hadi törvények alá vetni, alkotmányát eltörülni, az országot Ausztriába olvasztani, törvényhozó hatalmát idegen törvényhozó testületre ruházni (1790: X. t.-cz.).
Kossuth szerint elérték azt a perczet, mikor nem tanácsos többé a nemzet türelmével játszani. Az ország ellenségeit semmivé kell tenni s e közben, de azután is számolni. Récsey pörében, mi első eset a magyar parlament történetében, a felsőház október 9-ikén egy 36 tagú parlamenti biróságot küldött ki. S azután megmutatta, hogy lejárt az az idő, mikor az állam egy ember volt; nem engedelmeskedett a király feloszlató rendeletének; kimondta, hogy az állam a törvényhozó testület s együttmaradt. Ez volt első erélyes és leghatározottabb lépése.5
Kossuth Lajos aláirása az országos honvédelmi bizottmány 1848 október 13-iki kiadványán.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában
„Isten kinyújtotta karját, kijelölni a gyors tettek idejét” – szólt Kossuth. Egyszerűsiteni kellett a kormányzatot, de nem azt, melyet – a királyi kézirat szerint – ideiglenesen a lemondott Récsey vezetett volna, hanem azt, melyet ily súlyos időkben a nemzet maga alkotott. Ministerium nem lévén, a ház ideiglenesen a honvédelmi bizottságra bizott minden kormányzatot.6 Egy elnök és két tag, tehát egy valódi triumvirátus, teljes felelősséggel, mint szoros értelemben vett honvédelmi bizottság, vezette az ország általános kormányzását és irányt adott a végrehajtással megbizott kilencz bizottsági tag munkásságának. A honvédelmi bizottság minden tagja működésének körét a három kormányzó jelölte ki, a többire csupán a szintén felelősséggel járó végrehajtás tartozott. Elnökké nagy lelkesedéssel Kossuth Lajost, az inditványozót kiáltották ki. A bizottság tagjai voltak: Szemere Bertalan és Mészáros Lázár volt ministerek,7 Nyáry Pál, Pálfy János, Patay József, Somsich Pongrácz, Madarász László, Sembery Imre és – a főrendek részéről – báró Jósika Miklós, idősb Pázmándy Dénes, báró Perényi Zsigmond és idősb gróf Esterházy Mihály. A szeptember 21-ikén szerény feladattal alakitott bizottság tehát október 8-ikán átvette, s egészen 1849 május 2-ikáig vezette az ország szabadságának védelmét.
Igy tört ki teljes erővel a XIX. századnak és hazánknak legnagyobb szabadságharcza, a magyar.8 Október 8-ikáig a szó szoros értelmében nem lehetett forradalomról beszélni, csak átalakulásról; még pedig politikai és nem – mint a francziáknál – társadalmi átalakulásról.9 A mi idáig történt, azt nem a nép tette, hanem az értelmiség: az ország gyűlése és kormánya. A bilincseket azok törték össze, kiknek jogukban állt ez a széttörés. Mikor azután „a törvény igéit a harczok riadója akarta elnémitani”, megint nem társadalmi rétegek és nem felekezetek álltak egymással szemben, hogy megsértett önérdekük gyűlöletével és „az erőszak diadalának bősz érzetével” küzdjenek az egykori álláspontok felett, hanem maga az egész nemzet szállt táborba; mert tudta, hogy az ő sorsa van koczkán.10
Abban a chaosban, melybe az állam jutott, minden nemzetiség leszámolhatott volna a multakért: ethnographiailag való kikerekitését, a nyelvhatárok szerint való önkormányzatot, a hagyományoktól való teljes szabadulását egész bátran kereshette volna.11 De ha kezdetben hajlandó volt is erre, az ország lakosságának csak egyötöde állt nyilt lázadásban; az sem a teljes elszakadás gondolatával, hanem csupán azért, mert igen tágasnak találta a politikai nemzet fogalmáról adott értelmezést. Súlyt a lázadásnak az kölcsönzött, hogy Ausztria is teljes erővel fordult a magyar állam, a magyar politikai nemzet eszméje ellen, melyben lázadást látott az összbirodalomnak Magyarországban mindenkor megtagadott eszméje ellen. A personalis unio, melyben a két ország élt, alkalmas volt a lázadás és a forradalom fogalmának összezavarására, a szerint, a mint a Lajtán innen vagy túl szóltak a dologról. Magyarország szabadsága s védelme érdekében a kormányt most már a király akarata ellenére, tehát forradalmi szinezettel is meg kellett alakitni.
A ház valóban nem tehetett egyebet annál a mit tett. A nádor eltávozott; Batthyány, Vay, Récsey csaknem egy időben kapott megbizatást a királytól ministerium alakitására, ugyanakkor, mikor Jellacsics, kivel az ország, mint pártütővel, nyilt háborúban állt, hatalmat nyert arra, hogy törvények nélkül, felfüggesztett hatóságokkal, ostromállapotban kormányozzon. Ez a kapkodás jellemezte az udvart. Wessenberg külügyminister panaszkodott, hogy a Magyarországba küldött összes kiáltványokat tudta és megegyezése nélkül irják és nyomatják. „Jobbra-balra osztják a parancsokat, mikről semmit sem tudok. Igy teljes képtelenség egy felelős minister.” A kormány nélkül való állapotban tehát a törvényhozásnak rendkivüli időkben, rendkivüli módokon kellett gondoskodnia a törvény és alkotmány megvédéséről. Választott bizottsága azonnal felszólitott minden várparancsnokot és várőrséget, hogy hét nap alatt mulhatatlanúl kitűzze a magyar nemzeti lobogót s irásban jelentse be hűségét Magyarország, engedelmességét a honvédelmi bizottság iránt. A katonáknak a haza vagy az uralkodó-ház szolgálata közt kellett választaniok.
Mindamellett, hogy az osztrák-képviselőházban ugyanaz nap (október 8-ikán) már inditványt tettek a Habsburgok száműzetésére, a magyar képviselőház ugyanakkor, midőn erről értesült (október 10-ikén), Madarász László és Kossuth inditványára csak annyit mondott ki, hogy a nádor a legnagyobb veszedelem idején hagyván oda a tábort, minden viszony megszakadt közte és a magyar nemzet közt. A nádori szék betöltéséről „annak idejében” kivántak intézkedni. A nádorválasztást azonban az 1867: VII. t.-cz. is elhalasztotta arra az időre, mig a törvény a nádori méltóság hatása körét a felelős kormány elveivel megegyezően szabályozza; a mi nem történvén meg, az 1848 október 10-iki nyilatkozat óta a nádori szék üresen áll. Egyúttal megbizta az országgyűlés a honvédelmi bizottságot, hogy a külföldön levő magyar hadakat haza hozassa, s hogy a „külföld magyarjai”-nak csupán 15 napot engedjen a visszatérésre. Ellenben szabadon bocsáttatta a szegedi várból, a magyarok igazi Bastillejából, az önkényes uralom idejében odazárt 480 olaszt, kik biróság előtt soha sem állottak. Ezt arra hivatkozva tette, hogy a király a mult országgyűlésen kegyelmet adott minden politikai fogolynak. Az országgyűlés két háza október 10-ikén parancsot adott ugyan Moga altábornagynak a Bécs felé való előnyomulásra, de ezekben a napokban még katonai kinevezéseit a bizottság „a király és a haza nevében” adta ki, s a dynastiával való összeköttetést végkép megszakitani nem akarván, Pulszky Ferencz „külügyi” államtitkárt, kinek lemondását a király október 4-ikén Récsey törvénytelen ellenjegyzésével fogadta el, egy hét múlva hivatala folytatására utasitotta. Volt főnökét, Esterházyt, az udvar azzal gyanúsitotta, hogy az angol államférfiakat, Ponsonbyt és Palmerstont akarja megnyerni Magyarország függetlensége eszméjének. A forradalmi kormánynak gondoskodnia kellett, hogy Európával Esterházy távozása után se veszitse el összeköttetéseit, s Nyáry október 24-ikén már jelentette is a parlamentnek, hogy lépéseket tett az angoloknál, francziáknál s „más” népeknél, talán épen a fenyegető orosz beavatkozás elháritására.
Maga Bécs egészen az aula kezében volt. A demokraták már október 10-ikén feszólitották a Jellacsics után nyomuló magyar sereget, hogy habozás nélkül lépjen osztrák területre. Másnap az osztrák parlament is kijelentett annyit, hogy ő sem tiltotta el a határuk átlépését, de következő ülésében, a magyar országgyűlés október 7-iki határozatának felolvasása után sem határozta el a magyarok behivását. Ennek következtében a magyar képviselőház (október 14-ikén) csupán önvédelemre kivánt szoritkozni. Mialatt tehát Auersperg és Jellacsics akadálytalanúl körülzárhatták Bécset, az Olmützbe menekült udvar általános bosszuló hadjáratra készült. A trón s vele Ausztria valóban válságos helyzetbe jutott. A hogy egyik költeményében I. Lajos bajor király irja:
„Már eljönni látszott Ausztria vége;
Gúnyosan beszéltek a gonoszak róla
S bukásáról a jó keseregve szóla.
Senki se tudja, mi a kötelessége;
A trón s fejedelem szorongva kérdi hát:
Ki menti meg a végveszélyben Ausztriát?
Windisch-Grätz, Jellacsics, Radetzky!”
A császár most, október 16-ikán, valóban a magyar indigenák közül való Windisch-Grätz Alfréd herczeget,12 a prágai forradalom elnyomóját nevezte ki, az olasz hadak kivételével, összes hadainak fővezérévé, másnap pedig tábornagygyá tette. Magyarországban ő kapta Jellacsics szerepét.13 „A dolog – szólt Nyáry október 24-ikén a képviselőházban – ugyanaz, csak a személyek változtak. De ez utóbbinak személye veszedelmesebb, mert azokat a fegyvereket, melyekkel Jellacsics ellen vivhattunk, nem lehet Windisch-Grätz ellen is forditni.” Mivel a herczeg felszólitotta a Magyarországban szolgáló császári és királyi tiszteket, hogy táborába menjenek át és hozzá csatlakozzanak, a képviselőház (október 24-ikén) honárulónak nyilvánitotta, a ki parancsainak engedelmeskednék. A parlament már előbb (október 15-ikén) kimondta, hogy a hadsereget teljesen magyar lábra állitja, s hogy az ebben meg nem nyugvó, és a képviselőház ezen és következő parancsainak nem engedelmeskedő tiszteket elbocsátja.
A hadsereg megtisztitásának ideje tehát, Kossuth szerint,14 megérkezett. „Sok szakács főz a tábor vezérleteinek konyháján; a sok követ, a sok biztos jobban tenné, ha haza menne.” 25-ikén pedig Moga parendorfi táborában távozásra intette azokat a tiszteket, kik nem akarnak feltétlenül engedelmeskedni a vezérnek, ha az Windisch-Grätz vagy Jellacsics ellen vinné is őket, és a kik lelkesedést nem éreznek a haza iránt. Cromwellt jó kétszáz esztendővel azelőtt egy ilyen határozott nyilatkozat tette a helyzet urává. Csak néhány tiszt jelentkezett kilépésre. Erélylyel szólt október 25-ikén a honvédelmi bizottság és a parlament elnöke Windisch-Grätz herczeghez is. Figyelmeztette, hogy védelmébe vévén a pártütő Jellacsics hadát, „magát a Magyarország trónja, állami létele és törvényei ellen irányuló pártütés fejévé tette”. Mondjon le törvénytelen szándékáról, fegyverezze le Jellacsicsot és hagyja abba Bécs ostromát. Ha megvalósitni akarná a hadi törvényszéki eljárásban nyilatkozó barbárságot, több mint tizezer foglyukkal szemben a magyarok is hasonló eljárást kényszerülnének követni. Válaszától függ, ellenségnek tekintsék-e. A hadi követeknek, Ivánka Imre ezredesnek és Dobay nemzetőrtisztnek azonban az osztrák fővezér október 26-ikán egész szárazon azt felelte, hogy forradalmiakkal15 nem alkuszik. A hazatérő békekövetek közül Jellacsics Ivánka Imre ezredest, a jobb szárny parancsnokát, kiben némelyek a jövendő hadjárat vezérét sejtették, elfogatta, és az osztrák kormány őt Königgrätz várába záratta.16
Windisch-Grätz üzenetéről még nem tudva, az ország római katholikus főpapjai is tanácskozásra gyűltek össze s elhatározták, hogy Hám János herczegprimást és Lonovics József egri érseket küldik Olmützbe figyelmeztetni a királyt, hogy a nevében támasztott lázadások nemcsak a hazát, hanem a trónt is veszélyeztetik; hogy a szentesitett áprilisi törvények s a független kormány ellen intézett támadások kivesztik a nép szivéből a trón iránt való kegyeletet; fölhivni őt a polgárháborúval járó vérontás, vallási és erkölcsi elvadulás szomorú következéseinek megfontolására; és inteni, emlékezzék meg koronáztatásakor tett esküjéről, újabb igéreteiről s a feleletnek arról az iszonyú terhéről, melylyel a véres polgárháború királyi trónjára nehezedik. S ha a két főpap mindezt személyesen mondja el Olmützben, talán ép oly hatást érnek el, mint Szent-Gellért Aba Sámuellel, s azóta más főpapok más királyokkal szemben. A legconservativebb testület föllépése semmi esetre sem tévesztheté el hatását. Mivel azonban Kossuth nem volt jelen s utóbb sem várt jót ettől a lépéstől, a honvédelmi bizottság s a püspöki kar október 28-ikán csupán Fogarassy Mihály skutarii czimzetes püspököt küldte Olmützbe. Fogarassy a határzár miatt csak elkésve, november 10-ike táján, oly időben érkezett az udvarhoz, midőn az Bécs elfoglalásában s a schwechati győzelemben elbizakodva, már föltétlen megadást követelt. Fogarassyt, mint egykori udvari káplánját, fogadta ugyan a király, s kérte őt is, társait is, imádkozzanak, hogy mielőbb elmúljanak ezek a nehéz napok; de az emlékiratot nem volt szabad előterjesztenie, s az udvar terrorismusától rettegve, a főpap nem merte föltárni a király előtt az ország szomorú helyzetét.
Válasz nélkül tért haza. Már előbb is eltűnt a békés kiegyenlitésnek minden reménye. De ebből nem az következett, hogy a honvédelmi bizottság a bécsi aulával szövetkezzék. Bécsben székelt még az osztrák parlament, s Krausz ministerium-alakitása késvén, ez is magához ragadta a végrehajtó hatalmat, vagy annak egy részét. Hadserege nem lévén, mint a magyarnak, elhatározásaiban nem lehetett olyan merész. Szláv többsége talán a szláv apostolt láthatta volna Jellacsicsban; de csak a menekülőt látta. „Az országgyűlés – szólt ehhez október 16-ikán a parlament nem – hítta be a magyarokat s épen oly kevéssé parancsolhatja ki.” Mivel azonban a magyar országgyűlés értesitése szerint a magyar sereg üldözi, mig le nem fegyverzi a sereget, a békének nincs más módja, mint hogy Jellacsics seregestül visszavonuljon hazájába; az országgyűlés a császár bemutatott felhivása értelmében csak ezután hivhatja föl a magyarokat megállásra. Ezt az ideiglenes semlegességet tisztelte is a magyar parlament, mely magának törvényt, tekintélyt követelve, nem sérthette meg egy másik parlament tekintélyét. Habozott, hogy ha az idealismus és az érzelmek politikáját követi, s a szabadságért lelkesedő bécsi népnek segitséget nyujt, az osztrák parlament a magyar sereg benyomulásában nem lát-e illetéktelen beavatkozást? Minden esetre gondoskodni kellett a Lajta vonalán megfigyelő hadtestről, mert azt mindenki tudhatta, hogy az osztrák sereg Bécs után Budapestre veti magát. Sőt a határok mentén jól lehetett volna alkalmazni ezt a még bővebb kiképzésre váró hadsereget Simunics Boldizsár tábornok ellen is, ki október elején a Sárosmegye felől tervezett berohanás helyett most (október 22-ikén) 5000 főnyi sereggel s 12 ágyúval a jablunkai hágón át Trencsén vármegyébe tört be. A legsürgősebb teendő minden esetre a szerb lázadás leverése lett volna, a mi most könnyebbnek is látszott, midőn gyámolitójuk, Jellacsics, távol volt, Latour hadügyminister, ki titkon segitette őket, lámpára került, s a menekülő udvar a maga közvetlen védelmére gondolt. Délen az udvarnak jó szövetségesei voltak a szerbek, kiket most Knityánin vezetett. Fejértemplomnál (augusztus 19-ikén és szeptember 3-ikán), valamint Szent-Tamásnál (szeptember 21-ikén) voltak a nevezetesebb mérkőzések. Knityánin, kit nemzete lovagiasnak, nyiltnak és bátornak tartott, fegyelmezni törekedett ugyan servianusait, de nem gátolhatta meg kegyetlenkedéseiket. Suplikácz vajda, ki szeptember közepén mint vezérőrnagy tért haza az osztrák csatatérről, csakhamar átvette az összes „osztrák-szerb” hadak vezetését. A király október 3-ikán a maga magyar parlamentjének úgyszólván hadat üzenvén, Suplikácz 21,084 emberből és 104 ágyúból álló seregének Jellacsicscsal egy időben kell vala támadnia és Szeged felé előnyomulnia; október 7-ikén a szerb gyűlés is reá, mint már megerősitett vajdára, bizta a fővezérletet, a szintén megerősitett patriarchára a politikai vezetést. De Jellacsics ekkor már Bécs alá húzódván, a szerbek a Tisza vonalán őrködő magyar hadak áttörését, bekeritését s a temesvári őrséggel való közvetlen összeköttetés kivivását tűzték ki czélul. E végből október 13-ikán egyszerre három helyen támadtak. Török-Becsénél azonban Csuha ezredes és a segitségére idején megjelent Damjanics, Ó-Becsénél Fackh ezredes visszaverte őket; Nagy-Kikindáról Nagy-Sándor József alezredes ugyan végre is kivonult előlük, de a kerületet megtartotta, mire a lázadók pár nap mulva a Temes mellékére huzódtak vissza. Arra az álhirre, hogy a szerbek észak felé nyomulnak, Szegeden szerb-üldözés tört ki s a tömeg, mely annyi rémes hirt hallott a lázadók kegyetlenségeiről, mészárlásairól és rablásairól, most 60 szerb lakost vágott le vagy sebesitett meg, sőt rabolt és fosztogatott is. A temesvári osztrákok, mig egyrészt mindjobban bujtogatták a lázadók szenvedélyeit, a magyarokat holmi szegénylegényeknek tekintve, Vukovics kormánybiztos és Kiss Ernő tábornok fejére 100–100 aranyat tűztek ki, a mint hogy Jellacsics sem becsülte többre Görgeit és Csányit fejenként 1000 forintnál. A szerbek azonban október 12-iki támadásuk balsikere óta pár hétig nyugodtan maradtak. A honvédelmi bizottság csak azután akart reájuk döntő csapást mérni, ha előbb Windisch-Grätzczel végezett.
Bécs ostromlóit Moga vezetése alatt 48 ágyúval mintegy 36,000 főnyi magyar sereg, közte csak 16,000 rendes honvéd és huszár fenyegette. Ott volt a seregben az az 50 nádor-huszár is, ki Sréter Lajos kapitány és Dessewffy hadnagy vezetése alatt Prágából „minden poklokon keresztül” hét nap, hét éjjel mondhatatlan veszedelmek közt vágott magának útat, hogy a Morva innenső partján, még az ellenség golyóinak fütyülése közt, őrjöngő lelkesedéssel csókolja meg a haza földjét. A Baradlay Richard esete ez a Kőszivű Ember Fiaiban.
Erkölcsi erő minden esetre volt abban a seregben, melyben, mig szerencsétlen esése közben össze nem törte magát, egy Batthyány Lajos is mint köznemzetőr szolgált. Ez a lelkes sereg kétségkivül diadalt arat, ha október 8-ikán a futó Jellacsicsot osztrák területen azonnal megtámadja; de majd az egész októbert ott vesztegelte el a Lajta mellett, a parendorfi táborban. Ha 17-ikén és 21-ikén ismételten átlépte is ezt a Rubicont,17 a honvédelmi bizottság parancsára mindannyiszor önként visszatért a balpartra. Harmadszor (október 28-ikán) már a fővezér javaslata ellenére történt a betörés, oly időben, midőn Windisch-Grätz, Auersperg és Jellacsics 60,000 főnyi serege már egyesült, s midőn a körülzárt bécsiek kirohanással többé nem támogathatták a magyarok működését. Bécset védője, Bem lengyel tábornok, Szontágh Pál segitségével,18 másnap szökve hagyta el,19 harmadnap pedig (október 30-ikán) Moga Schwechatnál, ausztriai földön „megvivta azt az ütközetet, melylyel Magyarország területe megőrzésének tartozott”.20 Ebben az ágyúcsatában jobbadán újonczokból álló serege éljenekkel fogadta ugyan az első golyók sivitását, s „vitézségének elvitázhatatlan tanújeleit adta”; délután 3 órakor azonban felbomlott a rend, s a sereg, „miután látta, hogy Jellacsicsot az összes ausztriai sereg oltalmába vette, az ország földére visszavonult”.21
Bécs október 31-ikén kapitulált, megnyitván kapuit Windisch-Grätz herczeg bosszújának.22 Moga még aznap lemondott a fővezérségről, s helyébe Kossuth, mint a honvédelmi bizottság elnöke, az országgyűlés jóváhagyásának reményében azonnal kinevezte a tábornokká előléptetett Görgei Arthurt, a császári és királyi katona helyett a honvédet.23
Görgei egyénisége nem volt forradalmi, de pályafutása valóban forradalmi volt; gyors, ragyogó és szédületes, a végletek közt mozgó. A nádorhuszárok volt főhadnagya, a katonaságtól megválva, csak fél esztendővel azelőtt nősült, s a prágai vagy a pesti egyetem vegytani tanszékére vágyódott. A bécsi akadémia közleményei közt csak az imént értekezett a kókuszdió olajának illó savairól. A nyáron belépett mint kapitány az első honvédségbe, s a közfigyelmet a Csepel-szigetén Zichy Ödön felakasztatásával, majd a horvátok ozorai fegyverletételével vonta magára. A harmincz éves ifjú ezredes kiválóan megnyerte Kossuth bizalmát s most, midőn ellenezte ugyan az Ausztriába való betörést, de mint az előhad vezére mégis vitézül támadt, a visszavonulást pedig jól fedezte, Kossuth benne ismerte föl azt a férfiút, „kinek részére az isteni gondviselés nagy és fényes pályát jelölt ki, és a ki minden körülmény közt hű szolgája marad a szabadságnak”.24
Most főhadiszállásán, a primás pozsonyi palotájában, egész buzgalommal irogatta a hadi parancsokat, ugyanazon zöld asztalokon, melyek mellett fél esztendővel azelőtt kihirdették a már is védelemre szorult törvényeket.25
Moga lemondásával végződött a külföldi kalandozás kora, mely fontosabb csataterekről teljes három héten át vonta el a magyar sereg legjobb erőit. Ezeknek az erőknek egyesitésére, a sorezredek, honvédek, nemzetőrök, önkéntesek egyenlő hadi kiképeztetésére, a szigorú katonai fegyelem behozatalára kellett most gondolni; és pedig annyival inkább, mert előre lehetett látni, hogy Bécs eleste után a császáriak egyenesen Magyarországra törnek, hol a belső lázadás új erőt merit támadásukból. Simunics Boldizsár tábornok ugyan Kosztolánynál a nyitrai nemzetőrökön és fölkelőkön október 28-ikán kivivott könnyű győzelme után Beniczky és Guyon Richard ezredes csekély hadai elől november 4-ikén már a Morva jobb partjára húzódott, de az ország egyes vidékein az osztrákok kezében levő várak mindmegannyi újabb küzdelem középpontjai lehettek.
A magyar várak parancsnokai a királylyal és az országgyűléssel szemben olyan dilemmába jutottak, mint 1642-ben az angol várparancsnokok. Komáromban olyasmi történt, mint akkor ottan Hullben; csakhogy itt báró Majthényi vitte a John Hotham szerepét, amennyiben a várat ő tartotta meg a parlament iránt való hűségben.26 Lipótvár parancsnoka, báró Bibra Károly ezredes, nem ellenezte, hogy a magyar kormányról hallani sem akaró granicsár-őrséget báró Jeszenák kormánybiztos honvédekkel váltassa fel, azután azonban leköszönt, s Thanhoffer Ferencz honvéd-alezredes lett az utóda. Munkács várát27 Laube Ferencz őrnagy hűsége és Szintay képviselő erélye biztositotta a nemzet számára. A délvidéken – Hrabovszky távoztával – megint hazafias, és a magyar alkotmányhoz ragaszkodó altábornagy, báró Blagoevics Imre, egy magyar jakobinus (Szulyovszky) fogadott fia lett a főhadparancsnok. Egy ideig a legnagyobb zavarba hozta az október 3-iki rendelet, de 15-ikén már mégis elfogadta az országgyűlésnek Jellacsics főparancsnoksága ellen hozott határozatát miben talán része volt annak is, hogy márcziusban ő tartott számot a báni méltóságra; ennek következtében, a magyar őrség nagy lelkesedése közt, október 17-ikén magyar zászlót tűzetett ki Péterváradra, a délvidéknek e fontos erősségére, melynek különben, Hentzi tábornok távoztával, Zahn János altábornagy volt a parancsnoka. Példáját már másnap követte Eszék várában báró Jovics Sándor vezérőrnagy s Batthyány Kázmér baranyai fölkelőit maga is segitette az eszékvárosi lázadó szerbek elűzésében.
A közvélemény türelmetlenűl látta mindezeknek a várparancsnokoknak egyideig való habozását; az utókor azonban nem találja érthetetlennek a cs. kir. tiszteknek ezt a habozását, tudván, hogy tettéért Jovics és Zahn sokáig raboskodott, Blagoevics csak úgy kerülte ki elődjének, Hrabovszkynak sorsát, a rablánczot, hogy a vizsgálat alatt meghalt, Bibra rangját vesztette s még Mertz Frigyes altábornagynak, Komárom parancsnokának is meg kellett válnia a hadseregtől.
Görgei Arthúr.
Morelli fametszete Gyulai Pál birtokában levő egykorú daguerrotypia után. A Révai testvérek idézett kiadványából
A Dráva tövét s a Dunának egy fontos szakaszát védő várak helyzete csak egyelőre nyugtathatta meg a magyar kormányt, mely teljesen elvesztette a Tiszántúl legfontosabb két várát. Temesvárt parancsnoka, báró Rukavina György altábornagy már október 10-ikén ostromállapotba helyezte, törvényen kivül állónak nyilvánitotta a székhelyét Makóra áttevő püspökhelyettest, Róka József kanonokot s midőn Murányi másodalispánnal a megyei hatóság Verseczre költözött át, báró Ambrózy Lajos elnöklete alatt egy polgári bizottságot szervezett a közigazgatás vezetésére. Még nagyobb elkeseredést keltett Arad várának parancsnoka, báró Berger altábornagy, ki Blomberg ezredes és Siliak vezérőrnagy unszolására már október 7-ikén lövetni kezdte a várost, melyet azután majdnem minden nap bombáztatott. Bámulatot keltett a városiak önfeláldozása, tiszteletet a várba szorult császári katonák hősisége.28 Ez a két vár a polgárháború döntő tényezői közé tartozott; Temesvár mindvégig, Arad kilencz hónapon át kötötte le a magyaroknak igen tekintélyes erejét, melyet nyilt csatatéren oly kitűnően lehetett volna használni.
Erdélyben Puchner főhadparancsnok október 18-ikán kiáltványban figyelmeztetett mindenkit, hogy a budapesti rémuralomnak engedelmeskedőket haditörvényszék elé állittatja. Ő az anarchiával és a terrorismussal szemben az alkotmányos császár megbizásából a rendet és békét akarja helyreállitani. Erre Nyáry Pál azt jegyezte meg (október 24-ikén) a házban, hogy 1789 óta a királyok és zsarnokok a népek szabadsága ellen sohasem éltek más fegyverrel, mint azzal, hogy a szabadságból állitólag eredő rosszakkal ijesztették őket. Mindig a guillotinera mutattak, mintha az elválaszthatatlan volna a szabadságtól. A ház kinyilvánitotta, hogy a kormánynyal együtt csak az 1848. évi törvényekben szentesitett jogokat és szabadságot kivánja biztositni, mig ellenei a népet a réginél is gyalázatosabb rabigába akarják szoritani.29 Kossuth pedig november 9-ikén még Windisch-Grätz izenete után is emlékeztette a házat, hogy a nemzetnek a dynastiával vivott harczai idáig sohasem végződtek leveretéssel, hanem kiegyezéssel; s deczember 12-ikén is kijelentette, hogy nem mondja meg, republikánus-e, vagy monarchista, de védelmezni kivánja a hazát, e védelem közben nem zárván el annak az útját, hogy Magyarország ügyét a dynastiával kiegyeztesse.