Báró Vay Miklós.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1843-iki rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 497. számú példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az új alkotmány áldásai. A románok oktalan bizalmatlansága az unióval szemközt. Báró Vay Miklós kir. biztos. Az unió-bizottság munkálatai. Az unio végrehajtásának ügye a ház előtt. A szász képviselők lemondása. A szebeni szék közgyűlésének határozata az unio ellen. A románok állásfoglalása. A balázsfalvi tiltakozások. Az ideiglenes román nemzeti kormány megalakitása. A dákoromán aspiratiók és a szabad magyar állam eszménye. Az oláh mozgalom szerepe az osztrák politikában. Urbán és Riebel. Az élethalál-harcz proclamálása. A székelyek alcsernátoni gyűlése. A védelmi készületek. Az agyagfalvi gyűlés. Báró Puchner árulása. Siaguna csatlakozása a román mozgalomhoz. Az oláhok támadása. A vérengzések. A magyarság veszedelme. A székelyföld eleste. A román praefecturák. A császári seregek sikerei. A gubernium visszaállitása. Kolozsvár meghódolása. A dézsi futás. A csucsai magyar tábor. Az új főkormányzó, gróf Mikó Imre Olmützben. Az általános lefegyverezés. Háromszék ellenállása. Gábor Áron ágyui
Az új alkotmány áldásai Erdélyre is kiterjedtek s azt a sok hibát, a mit Erdély hét fő bűne, a három nemzet és a négy vallás, a maga kizárólagosságával három századon át okozott, a görögkeleti román többséggel szemben csak az unio tehette jóvá. Ez a többség most, mint román és mint görögkeleti, az alkotmány sánczain belül állt; de oly sokáig volt azon kivül, hogy alig csodálhatjuk, ha nem tudta magát beletalálni új helyzetébe. Panaszkodott, hogy az uniót hozzájárulása nélkül mondták ki s követelte, hogy az ő hozzájárulásával újból tárgyalják, de szintén országgyűlésen. Magát a plebiscitumot nem emlegette, de népgyűlésein újra meg újra foglalkozott az unióval, melyről azt hitte, hogy csak a magyarságnak használ, csak azt erősíti. Nem vette figyelembe, hogy a magyar nemzet valósággal saját faja ellen dolgozott, midőn nem latolgatta, érdemesek-e a nemzetiségek a nekik adott nagy szabadságra, vagy sem, – nem fogják-e azt a nagy szabadságot a felszabaditó nemzet ellen, az állam kárára használni. Ausztria dobta ugyan a háborgó elemek közé a „Gleichberechtigung aller Nationalitäten” hangzatos, de kellően maig sem értett jeligéjét;1 de a románok maguknak követelték azt a dicsőséget, hogy Balázsfalván nemzetiségük egyenjogositását követelve is át voltak hatva a hazai nemzetiségek iránt való szeretettől, s hogy őket mindig a század nagy eszméi: a szabadság, egyenlőség, testvériség vezérelték.2 A magyar kormány, mely Erdélyt még június 14-ikén átvette, sok bajnak vehette volna elejét, ha Erdélybe a viszonyokat ismerő királyi biztost küld, s ha az unio-bizottságban helyet ád a románoknak is. A június 20-ikán kinevezett báró Vay Miklós akkortájban, midőn Erdély követei a magyar országgyűlésre siettek, július 6-ikán megkezdte a körútját, fogadta a hatóságok üdvözleteit; és mert mindenütt lelkesedéssel, vagy legalább is hivatalos tisztelettel találkozott, hinni merte, hogy Puchner főhadparancsnok támogatásával és, ha kell, a rögtönitélő biróságok alkalmazásával minden rázkódtatás nélkül illesztheti be Erdélyt a magyar alkotmány keretébe.
De az új alkotmány, az új közigazgatás életbeléptetésének, a nemzetiségek megnyugtatásának módozatai voltakép az unio-bizottságra tartoztak, mely gróf Teleki József erdélyi főkormányzó elnöklete alatt Budapesten július 16-ikán kezdett tanácskozni.3 Az országgyűlésen megválasztott három tag (Leményi, Siaguna, Boheczel) mellé a ministerium még öt románt hitt meg a bizottságba, az elnök azonban csak szeptember 23-ikán adott helyet nekik, mert nem lévén tagjai a volt erdélyi országgyűlésnek, ennek bizottságában törvényesen részt sem vehettek. Siaguna püspök4 s a bizottság több tagja kereste ugyan a megoldás módját, de a vezető férfiak előtt a szerb és horvát lázadás fontosabbnak látszott az erdélyi kérdésnél, melylyel nem voltak tisztában. Kitűnt ez augusztus 25-ikén, midőn báró Wesselényi Miklós a felsőházban törvényjavaslatot nyujtott be a románajkúak ügyében.
Az országos bizottság szeptember 12-ikén a képviselőházhoz benyújtotta 20 §-ból álló munkálatát Erdély uniojának keresztülvitele, illetőleg a magyar közigazgatásnak Erdélyre kiterjesztése tárgyában. Másfél millió románt Drágos szerint csak hárman-négyen képviselvén, többen, pl. a szászok közül másnap Schmidt, sőt maga a ministerelnök is a javaslatot az osztályokhoz kivánta utasitani; Pálfy szerint azonban Erdély elszakad Magyarországtól, ha csak egy napig halasztják is a dolgot; mert a még mindig fennálló kir. kormányszéket a reactio akármikor felhasználhatja. A ház aznap már csakugyan le is tárgyalta volna a javaslatot, ha Irányi5 észre nem veszi, hogy határozatra többé nem képes; 14-ikén azonban a ház a javaslat hátralevő pontjait is elfogadta. Goos Károly szerint ez nem történt szabályos alakban, hat szász képviselő pedig oly szin alatt, hogy a ház különben is letért a törvényes útról, már szeptember 19-ikén lemondott a képviselőségről. Kossuth megfenyegette a „reactio szolgálatában álló árulókat,” hogy, ha tönkre kell mennie a nemzetnek, az árulók hulláin keresztül fog sirjába hanyatlani.6 Pálfy Jánost akarta királyi biztosul küldeni Erdélybe, hogy a székelyek segitségével visszaszoritván a reactiót, megtanitsa a szászokat. Schmidt K. és Eitel F. szász követek felszólalása után azonban a ház beérte azzal, hogy szökevényeknek nyilvánitotta azokat; kik eltávoznának, mielőtt kerületeik helyettük másokat küldenének.7
A felsőház ugyan 22-ikén egy tiztagú bizottság elé utasitotta a hozzá átküldött unio-törvényt, de a hat szász képviselő már valóban eltávozott s egyenként szállingózott utánuk a többi is. 29-ikén a szebeni szék közgyűlése köszönetet szavazott „a nemzet és az összes monarchia érdekeinek megfelelő bátor eljárásukért”, semmisnek nyilvánitotta az uniot s kijelentette, hogy nem engedelmeskedik a magyar ministeriumnak. Ötödfél hónap mulva (1849 február 8-ikán) Bezerédj a képviselőháztól nem minden szemrehányás nélkül kérdezhette, hogy a szász követekre nézve hozott végzés visszahozta-e a szász követeket, megtartotta-e nekünk a szász földet és mi hasznát vette Magyarország annak a végzésnek?
Feleltek a szeptember 14-iki törvényre a románok is. A balázsfalvi újabb gyűlés ugyan eleinte csak a rögtönitélő biróságok eltörlését, a foglyok szabadon bocsátását, a vádlottaknak rendes biróság elé állitását és azt követelte, hogy még meg nem erősitett törvényt (pl. ujonczozásit) ne hajtsanak végre, hogy nemzetőrséget ők is állitsanak, a volt jobbágyok s földesuraságok közt való viszályokban pedig magyar, román és szász polgárokból és parasztokból álló vegyes bizottság itéljen. A szebeni szászok és a katonaság támogatásáról megbizonyosodva azonban szeptember 25-ikén már egyenesen kimondta, hogy az uniót s a magyar ministeriumot el nem ismeri, a császár és császári ministeriuma rendeleteit a főhadparancsnokság útján veszi. Nagy nép- és nemzetgyűlést, valamint új erdélyi országgyűlést követelt, melyen a magyar, szász és román követek a népesedés arányában jelenjenek meg. Az osztrák császári alkotmányt Erdélyre nézve elfogadta és sürgette, hogy románokból, magyarokból, szászokból a népesedés arányában összeállitott s Bécsből utasitandó igazgató kormánytanácsot alakitsanak. A szeptember 30-iki titkos ülésben azután Erdélyt prefecturákra s ezeket tribunátusokra osztván, ideiglenes nemzeti kormányt alkottak s október 12-ikére fegyverbe szólitották a népet.
Báró Vay Miklós.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1843-iki rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 497. számú példányáról
Ha a mihályfalvi eset után Jancu azonnal fegyvert fog, a magyar kormány még a rendes katonák segitségével verheti le őt, s a paraszt-lázadással egyszerre nyomhatja el a román nemzetiségi mozgalmat. A szebeni román nemzeti bizottságot azonban szász tanácsadóik megóvták minden elhamarkodottságtól.8 Előre lehetett látni, hogy az osztrákok és magyarok közt törésre kerül a sor s hogy ekkor a románok amazokhoz csatlakozva, mint a dynastia védői, ennek jóakaratára föltétlenül számolhatnak; de az igazán forradalmi románok óvakodtak attól, hogy a fölkelésnek reactionarius szinezete legyen s tagadták azt is, hogy összeköttetésben állanának a szlávokkal. Már patakokban ömlött a polgárvér, midőn a frankfurti német birodalmi ministeriumhoz (november 16-ikán) benyújtott emlékiratában Majorescu János, a Duna-fejedelemségek forradalmi kormányának teljeshatalmú megbizottja, azt fejtegette, hogy a panslavismust csak egy szabad magyar állam s ezen tul keleten egy még erősebb román állam megalapitása s Németországgal való kapcsolata teheti ártalmatlanná. Magyarország (Horvátország, Szlavónia és Erdély nélkül) túlnyomóan magyar népességgel, sokkal boldogabb és erősebb lenne. A románok annál kevésbbé akarják kiirtani a magyarokat s annál kevésbbé kivánják eltemetni szabadságukat, mert csakis a velük való nemzetközi szövetségtől remélhetnek menekülést a panslavismus áradata ellen.9 De ha igy egyesek Dáko-Románia megalapitását épen Magyarország önállóságának és szabadságának érdekében ajánlgatták, az egész románság lelkesedését az osztrák katonaság Erdélyben is ép úgy kiaknázta, mint Horvátországban és Dél-Magyarországban a horvátokét és szerbekét.
Jellacsics szerepére itt Urbán Károly, a naszódi második oláh ezred alezredese vállalkozott. Már szeptember 14-ikén kereken kijelentette a szomszédos törvényhatóságoknak, hogy tekintettel a románoknak lázadásig ingerelt ellenszenvére, a románokat nem a magyar, hanem az osztrák hadseregbe fogja besorozni; s a jelentkezőket azonnal föl is esketvén a császár hűségére, kivette őket minden magyar hatóság alól.10 Hasonlót tett Riebel József őrnagy Hátszeg vidékén, az I. oláh ezred területén. Október 10-ikén a román nemzeti bizottság már egyenesen fölszólitotta a magyarokat és székelyeket, hogy tegyék le a fegyvert, mert a románok élet-halálharczra szánták el magukat. Ugyanaznap a honvédelmi bizottság a magyar nemzet karjának büntető hatalmával fenyegette a románokat, ha rögtön vissza nem térnek a törvények iránt való engedelmességre.
A székelyek, kiket Batthyány ministerelnök június 28-ikán és a szerbek ellen küzdő Kiss Ernő augusztus 17-ikén hiában buzditott az anyaország magyarjainak megsegitésére, szeptember 17-ikén Háromszéken, az alcsernátoni gyűlésen kimondták végre, hogy életüket és vérüket áldozzák a szabadságért. Sepsi-Szent-Györgyön, Kézdi-Vásárhelyen azonnal megkezdték a lándsák kovácsolását s Háromszéken mindenütt a hadi gyakorlatokat. Az erdélyi főurak egy része szép példáját szolgáltatta áldozatra való készségének. Gróf Rhédey Ádám egy mázsa ezüstöt adott, báró Kemény Pál minden ezüstjét, Haller Ferencz minden gabonáját odaadta a hazának, ez utóbbi maguknak a székelyeknek.11 De általánossá csak akkor lett a mozgalom, midőn – Kolozsvárnak október 5-ikén kelt segélykérése után – Berzenczey László kormánybiztos nagy erélylyel látott a toborzáshoz. Erre a czélra a kormánytól mindössze 150,000 frtot kapott s rövid időn mégis 1800 lovast állithatott ki; a mi csak úgy történhetett, hogy 1200-an el sem vették a foglalót.12 Most Vay akarata ellen is kihirdette a székelyek nemzeti gyűlését Agyagfalvára Udvarhelyszékbe. A székelyek – mintegy 40,000-en – fegyveresen jelentek meg. Elnökké választván gróf Mikó Imrét, hűséget esküdtek a király és az alkotmány iránt. Hasonlóra szólitották fel a szászokat és románokat, de Berzenczey szavain föllelkesedve, kimondták, hogy erőszakra erőszakkal felelnek. Azután Sombory Sándor huszárezredest fővezérré választván, mindjárt nemzeti honvédsereggé alakultak át s megtagadták a magyar kormánynyal meghasonlott főhadparancsnokság iránt való engedelmességet.13
Maga az idáig óvatos és a magyar kormánynyal szemben udvarias Puchner ugyanis október 13-ikán a cs. és kir. katonaságot csupán saját parancsainak teljesitésére kötelezte és Szeben vidékére rendelte; 16-ikán a szebeni román nemzeti bizottságot törvényesnek ösmerte el, 18-ikán pedig, midőn még csak 11,410 katonája volt, közhirré tette, hogy mivel a nádor eltávozott, a ministerium lemondott, a honvédelmi bizottság pedig nem törvényes kormány, Erdélynek egyedül törvényes politikai és hadi kormányát mint főparancsnok ő maga veszi kezeibe s mindenkit hűségre és engedelmességre int; a miért másnap a szebeni szászok és románok fáklyás menettel tisztelték meg. Báró Vay viszont október 21-ikén és 23-ikán most már maga is árulással és csalással vádolván Puchnert, ki nyiltan a hormánynyal egyetértésben járt el, alattomban pedig előkészitette a polgárháborút, mindenkit eltiltott a neki való engedelmességtől, népfölkelést hirdetett és kijelentette, hogy a kormányt tovább viszi.
Mihály vajda, Basta és Báthory Zsigmond ismét együvé került tehát s mint harmadfélszázada, az erdélyi ember megint válogathatott benne, melyikhez csatlakozzék? Alecsandri Vazul Desceptarea Românija az erdélyi oláhokat is buzditotta a hazáért meghalni, „pentru patria sa more” s ezóta éneklik máig is minden hazai oláh tüntetésnél Muresiamu ébresztőjét: „Destèptãte Române! din somnul cel de morte”:
„Ébredj román, ébredj föl halotti álmaidból,
A melybe sülyesztének a barbár zsarnokok!
Most, vagy soha! Teremtsd meg jövendő sorsod újból,
Melynek nyers ellenséged is meghajolni fog!”14
A mozgalomnak azonban csak a főpapok csatlakozásával lett igazi ereje. Siaguna, ki október 8-ikán még rosszalta a román nemzeti bizottság terveit, most a Jellacsics szerepét játszó Urbán mellett Erdély Rajacsicsa lett. Október 19-ikén ő a katonai, Lemény 21-ikén a magyar kormány iránt való engedelmességre intette hiveit. Ezt tette október 25-ikén Vay is, most már nem a királynak, hanem a kormánynak biztosa. Viszont november 1-én a román nemzeti bizottság – vadembereknek nevezve Kossuth „terrorista” párthiveit – a néphez intézett hosszú s nem közönséges erővel fogalmazott kiáltványában kijelentette, hogy „a történelem, mely a világot igazságosan itéli meg, s mely az okozatot nem választja el az októl, ennek a pártnak lelkét fogja terhelni a falvak és városok elpusztitásával, a barbár öldöklésekkel, a gyermekek fölnyársalásával, az asszonyok meggyalázásával, az ország lakosainak megrontásával s mindazzal, amit a magyarok és székelyek elkövetnek s a mivel a felizgatott s tőlük tanult románok erre felelnek.” „Ők gyújtották meg a tüzet; s ki vádolhatja mosta románokat, hogy ég a ház, melyet a magyar meggyújtott s kinek a vétke lesz, ha a magyar is odaég? Ők szakitották fel a csatornákat, ők idézték le a boszuló ég záporát. Kinek a vétke, ha ők is belefuladnak?”
A románok, szerinte, egy magyart sem öltek meg, mig Vay föl nem akasztatta Betraneanu Sándort, mig ki nem fosztották Új-Zsukot, el nem, pusztitották Vajda-Kamarást. Betraneanu, Simunics és Papp Sándor tribunokat lázadásuk miatt Vay valóban már október 12-ikén kivégeztette, mire az oláhok másnap Balázsfalva vidékén öt, 15-ikén pedig Kis-Enyeden 141 magyart vágtak le s máshol is dúltak, kegyetlenkedtek. Október második felében az erdélyi lapok gyilkosságok, rablások, gyújtogatások hireivel voltak tele. Azok a lázadók, kik az anyát gyermekei szemeláttára nyúzták, hiában mutattak az útak szélén fölállitott akasztófákra, mint a magyar testvériség emlékeire; az elnyomott nemzetek föltámadásának első esztendejét pedig – abban a november elsején kiadott kiáltványban – talán még sem kellett volna a zalatnai mészárláson kezdeni; mert az elnyomott nemzetek föltámadásában mindig van valami méltóságos, de nincs emberi tekintet, mi menthetné az ártatlan asszonyok és gyermekek legyilkolását, a védteleneken elkövetett vérengzéseket.
Október 23-ikán Zalatnát és Abrudbányát a lázadók felszólitották fegyverük lerakására s a nemzeti zászló helyett a császári lobogó kitűzésére. Másnap Abrudbánya teljesitette Jancu kivánságát s azontúl félesztendeig a románok védelme alatt élt; a zalatnaiak is alkudozni kezdtek Dobra prefekttel; midőn azonban a fegyelmezetlen lázadók egy része rabláshoz fogott, Nemegyei János bányatanácsos a nemzetőrséggel ellenállt, mire Moga József tribun serege minden oldalról reá rohant s az égő városból kiszoritotta.15 Délkeleten Petrosány és Galacz közt a lázadóknak egy másik csapatja zárta el az útjokat, mire a magyarok letették fegyerüket oly kikötéssel, hogy bántatlanúl kisérjék őket Gyulafehérvárra. A fenesi hidon túl szabadban töltvén a hideg éjszakát, a menekülőket az oláhok reggel körülfogták s adott jelre ölni, vágni kezdték, úgy, hogy ezerből csak 360-an maradtak életben.16 A csapat azután az égő Zalatnát teljesen kirabolta. Sárdon (Alsófejérben) viszont mély kútba hányták s nagy kövekkel nyomtatták le a meggyilkoltakat. Nagy-Enyedet hasonló sorstól ekkor csak Csutak Kálmán főhadnagy mentette meg, ki két század honvéddel és két század Mátyás-huszárral október 25-ikén Muzsinánál szétverte Prob Prodánunnak, Jancu alprefektjének 6000 főből álló csapatát, 28-ikán pedig Bánffy János őrnagy ugrasztotta szét Axente Szevérnek krakkai táborát, mely Tövisnél másodszor is vereséget szenvedett.17 Hunyadban Algyógy és Bokaj látta a legnagyobb pusztulást. Zarándban október 20-ikán kezdett mozgolódni az oláhság; 21-ikén a magyar urak már Arad felé menekültek, 22-ikén pedig a megye székhelye, Körösbánya, meghódolt Kosztán Makra lázadó hadának. A Körösbányáról haza utasitott Brády-családot útközben megtámadták s tizenhárom tagját hat hozzátartozóval együtt 25-ikén lándsákkal, fejszékkel, vasvillákkal meggyilkolták.18
Erdély keleti részén az agyagfalvi gyűlésből Sombory huszárezredes fővezérlete alatt Marosvásárhely védelmére sietett székelyek viszont Radnótnál gróf Lázár Dénes alatt vertek szét egy román csapatot s Urbánt a szentiváni, radnótfáji és szászrégeni csatározások után Beszterczére szoritották vissza; de nem tudták megakadályozni Gedeon altábornagyot, hogy 2000 rendes katonából, 6000 román s 700 szász lázadóból álló s két üteg ágyúval ellátott seregével november 5-ikén be ne vonuljon Maros-Vásárhelyre. A székelyek elkedvetlenedve oszlottak haza és Háromszéket kivéve rendre hódoltak az osztrákoknak, kiknek ügyét most Gedeon báró, Wardener és Urbán egyesült serege támogatta, mialatt a románokat katonailag maga a szebeni főhadparancsnokság szervezte s 15 legióra osztva, Ausztria XXXIII. hadtestének nyilvánitotta. Igy, legalább papiron, 195,000 főre emelte az erdélyi román haderőt.
A román bizottság annyi embert nem tudott ugyan talpra állitani, de önkényesen 15-ről 22-re növelte a prefecturák számát. Egy prefecturában 100, egy tribunatusban 10 falú, a 22 prefecturában tehát 2200 falú volt s igy magában foglalta az egész Erdélyt, hol 2266-ra rugott az önálló községek száma. Minden prefectura egy 13,000 (a második felosztás szerint csak 8–9000) főnyi legiót volt köteles a tribunok, vicetribunok, centuriók, vicecenturiók, decuriók és vicedecuriók alatt harczba küldeni. Október 25-ikén a főhadparancsnokság minden fölkelőnek 8 krajczár napizsoldot igért ugyan, de a sereg jobbadán harácsolásból (néha valóságos rablásból) tartotta fenn magát. A román polgári és katonai igazgatás tényleg egybeolvadt, midőn október 30-ika és november 29-ike közt Fogaras vidéke s Hunyad-, Zaránd-, Küküllő- és Alsófehérmegyék a főhadparancsnokság jóváhagyásával román közigazgatást nyertek. A magyar kormány mind szűkebb térre szorúlt. Kalotaszeg vidéke a bihari nemzetőrökkel erősödve, védte magát, de Losenau alezredes Nagy-Enyedet november 8-ikán, Felvinczet 200 székely megölésével november 13-ikán, Wardener és Urbán Dézst november 10-ikén és Szamosújvárt az ott nyert diadal után november 13-ikán, s Gratze Tordát november 14-ikén megszállotta. Ezzel egyidőben V. F'erdinánd (november 14-ikén) Erdélyben visszaállitotta a guberniumot s elnökévé gróf Mikó Imrét nevezvén ki, őt Windisch-Grätz császári fővezér s a szebeni főhadparancsnokság rendeleteinek végrehajtására s a nemzetőrök lefegyverzésére utasitotta. November 16-ikán Makray László és báró Bánffy János Szamosfalva és Kolozsvár közt visszanyomták ugyan Urbán hadait; mivel azonban a császáriak és a lázadók már minden oldalról Kolozsvár felé nyomúltak, 17-én báró Baldacci ezredes és Vay kormánybiztos erélytelensége következtében Kolozsvár is meghódolt Urbánnak s lefizette a Puchnertől reá kivetett 200,000 forint sarczot, a csekély magyar sereg pedig november 25-ikén már Csucsáig huzódott vissza. November 21-ikén Katona Miklós őrnagy megszállta ugyan Dézst, hol azután a szatmári és szabolcsi nemzetőrökkel erősödött, 27-ikén azonban mégis megfutott Urbán közeledő serege elől,19 mire 30-ikán Nagybánya is behódolt.
Igy tehát, az egy Háromszéket kivéve, Erdély teljesen az osztrákok és a lázadók hatalmába jutott és csak bihari területen, a csucsai szorosnál őrködött felette egy maroknyi magyar had. A magyar urak jobbadán elmenekültek s Erdély, mely a fejedelmek korában Magyarország szabadságának legfőbb erőssége volt, készületlensége s lanyhasága következtében most egészen elveszettnek látszott a szabadság ügyére nézve. Gróf Mikó, az új kormányzó, Olmützbe sietett, hogy megmentse, a mi még megmenthető, a kormányt pedig, mint a főhadparancsnokság végrehajtója, a gubernium folytatván, már november 25-ikén elrendelte az általános lefegyverzést. Ezt báró Heydte dragonyos-kapitány, szász és román csapataiban bizva, még a hónap elején magától is keresztülvitte Udvarhelyszékben melyet november 16-ikán a hadikormányt elismerő széktisztek elfogadására kényszeritett.20 Dorschner is behódoltatta Csíkot.
Ellenben „Háromszék a magyar élet-halál harczának legfontosabb perczeiben – egy egykorú államférfiú nyilatkozata szerint21 – oly férfias szilárdsággal küzdött meg a vészteljes kisérletekkel, oly állhatatos férfiassággal mutatá fel az egyesült haza iránti szeretetének csalhatatlan jeleit, hogy a magyar történetnek Háromszék legközelebbi időszaka mindörökre fénylapjait képezendi.”22
Háromszék már november 12-ikén kijelentette, hegy védeni fogja magát, a főhadparancsnokság ellenben 16-ikán föltétlen hódolatot kivánt tőle. Gedeon altábornagy negyednap múlva Brassóban állt, Heydte százados a Hargitta nyugati oldaláról fenyegette a széket, Strava oláh határőrségi kapitány pedig a bodzai szoros felől meg is kisérlette a betörést. 23-ikán a székgyűlésen Nagy Ferencz, Berde Mózsa és Dobay Károly a meghódolást ajánlották s nem vették komolyan Gábor Áron kiszolgált káplárnak azt a biztatását, hogy lesz ágyújok, öntik is már a fülei gyárban. A nép megnyugtatására azonban kijelentették, hogy majd a 28-iki székgyűlésen határoznak, meghódolnak-e vagy sem? Háromszék maroknyi népe készült s az alig 30 négyzet myriaméternyi területet valóságos fegyvergyárrá alakitotta át. A főműhelyt Kézdi-Vásárhelyen rendezték be. Szacsvay András és fia János az őrnagy lakásán puskaport és naponkint egy mázsa salétromot gyártottak; Gabriányi József gyógyszerész Jancsó Józseffel s Bene József asztalossal gyutacsokat és lövőkupakokat készitettek.23 Gábor Áron, saját tervei szerént és Thuróczy Mózes segitségével Hermányban, utóbb Kézdi-Vásárhelyen, Szentkereszten, Sepsi-Szent-Györgyön kezdte meg az ágyúgyártást; csakhamar hét, azután pedig 1849 június 20-áig még 63 (többnyire hatfontos) bronz-, réz- és vaságyút öntetett, a mihez a székelyek anyagúl 313 harangot hordtak össze; az asszonyok odaadták minden réz- és czintányéraikat. Még a gyermekek játéka is golyóöntésből állt.24 A legszebb jelenetek közé tartozik ez az egész világ történetében.
November 28-ikára, a székűlés napjára, a széknek mindössze is csak 80,000 főnyi népességéből 12,000 háromszéki székely – minden hatodik, hetedik ember, csupán a Jancsók közűl 54 vitéz25 – zsoltárok, énekek zengése mellett vonúlt be Sepsi-Szent-Györgybe s Gábor Áron hat ágyúja robogott utánuk. Még az este darabokra vagdalták Balázs Manót, a XII. zászlóalj őrnagyát, ki alkudozni mert Heydtevel, az ellenséggel. „Van ágyú, van puskapor – mondta Gábor Áron az űlésen – még csak egy koppintás hiányzik az ágyú mozdonyán. Pénzre nincs szükség, mindenki lássa el magát élelemmel.” Másnap, 29-ikén, Heydte 4000 embere ellen Hidvég és Árapataka közt eldördült a székelyek első ágyúja; a kik hozzáfértek, először összecsókolták ezt az ágyút, a mestert, a ki készitette, elsütötte s azután szuronyszegezve űzték vissza az ellenséget. Heydte deczember 2-ikán Köpecznél, 9-ikén pedig Felső-Rákosnál ismételte ugyan támadását, deczember 13-ikán azonban Gál Sándor ezredes teljesen kiverte a Rikán. Puchnernek Schurter tábornokot is Brassó vidékére kellett rendelnie, hogy a háromszékiek, kik Dobay és Sombory ezredesek s Nagy Imre alezredes alatt Földvár, Szent-Péter és Hermány közt már a szászok földén táboroztak, valamikép támadólag ne lépjenek föl.
Erdély, a kisebbik haza, elveszettnek látszott; de a becsület meg volt mentve.