I. Ferencz József 1848 deczember 2-ikán kelt aláirása Radeczky tábornagyhoz intézett levelén.
Az irat eredetije a gróf Radeczky család levéltárában
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Készülődések Windisch-Grätz fogadására. A délvidéki harcztér. Damjanics strázsai győzelme. Rózsa Sándor szegénylegényei. A szerbek békés hajlamai. Rajacsics kétszinü politikája. Windisch-Grätz támadó hadjáratának szervezése. Kiáltványa az ország lakosaihoz. A feldunai hadsereg válasza. A képviselőház november 29-iki kiáltványa. Nyilatkozat Európa népeihez. V. Ferdinánd lemondása a trónról. I. Ferencz József trónralépte. Kiáltványa. A magyar országgyűlés tiltakozása a trónváltozás ellen. V. Ferdinánd és Ferencz Károly lemondásának közjogi momentumai. A két lemondás formai hiányainak utólagos pótlása. Uj esküminta a katonaság számára. A korona megvizsgáltatása. A feldunai hadsereg nyilatkozata a trónváltozásról
Windisch-Grätz támadását a magyar kormány csak tavaszra várta ugyan, november elejétől fogva azonban már komolyan készülődött fogadására. Erdély lázadása mindenesetre lekötötte erejének egy részét, de a szerbek és horvátok novemberben elég csendesen maradtak. Nem látszott lehetetlennek, hogy kibékülnek a magyar kormánynyal, mely hajlandó volt minden tehető engedményre, csakhogy a délvidékről is az osztrákok ellen küldhesse hadait, melyek most csak portyáztak. Nagyobb csatát csupán Damjanics János vivott Strázsa (Lagerdorf) alatt, hol november 9-ikén 673 szerb esett el és pedig nem egy olyan, kit a Fáy Gyula miatt nekibúsult vörös sipkások a megadás után vágtak le. Erre a csatatérre küldte a kormány Rózsa Sándort is, ki korábbi rablásaiért kegyelmet várhatott, ha hősnek bizonyúl. Szegénylegényekből összeválogatott csapatával azonban nagy rablásokat, gyilkosságokat és kegyetlenkedéseket követett el, különösen november 15-ikén, midőn Asbóth Lajosnak, a bányakerület parancsnokának megbizásából Ezeres oláh falút verte föl. Ez alkalommal a görög-keleti templomot is meggyalázta, embereit egyházi ruhákba bújtatta s a misemondó ruhákba öltöztetett papot kikergettette a falúból. Ezért a kormány csapatostúl elbocsátotta őt, sőt Asbóth is kénytelen volt a bányák védelmét Bobics kapitánynak átengedni. Nem is lett volna tanácsos a nemzetiségi gyülöletet még vallásos üldözésekkel is erősiteni, midőn Rajacsics – kinek példáját, de nemesebb irányban, maga a magyar kormány ajánlotta a magyar főpapok figyelmébe – novemberben, kereszttel a kezében, ismét bejárta a falvakat, hogy a vallás és szabadság védelmére buzditsa hiveit. A szerbek azonban szivesen elkerülték volna egy téli hadjárat kellemetlenségeit, főleg mióta sejtették, hogy mint forradalmiak, orosz segitségre nem igen számithatnak. Knityánin maga sem volt ellensége a békének, Suplikácz pedig oda ment, a hová állitották s a politikával keveset törődött. Knityánin november 18-ikán barátságosan fogadta Beöthy Ödön kormánybiztos küldöttét, Hankovics György kapitányt, Rajacsics azonban (november 20-ikán) egyáltalán nem akart alkudozni mindaddig, mig az ellene tett intézkedéseket vissza nem vonják s őt érseki méltóságába vissza nem helyezik; mire nézve különben Beöthy és Blagoevics altábornagy azonnal megnyugtatta.
Rajacsicsnak azonban ekkor már kezében volt V. Ferdinánd kézirata, mely elvárta hűségétől, hogy nemcsak nem érintkezik a pártütőkkel, hanem hogy mindenkép gyámolitja is Windisch-Grätzet a rend helyreállitásában, de minden szükségtelen elnyomás, bántalom és kegyetlenkedés nélkül. A patriarcha tehát, kit 16-ikán Windisch-Grätz is figyelmeztetett, hogy Kossuth „jelenlegi szorúltságában” ajánlatokat fog neki tenni,1 ezeket a pontokat most azzal utasitotta vissza, hogy nemzeti lételük biztositását a szerbek a császártól várják s hogy nem alkudozik akkor, mikor a győztes Windisch-Grätz százezer emberrel közeledik Pest felé a forradalom hydrája fejének letaposására. Mindamellett figyelmeztette az udvart, hogy, ha Bécsben tovább is halogatják a szerbek kérésének a teljesitését, a közkivánatnak engedve kénytelen lesz kibékülni a magyarokkal, kik ekkor, velük szövetségben, minden erejüket a császáriak ellen forditnák. A magyar-szerb béke esetében pedig Jellacsics seregének görög-keleti többsége sem harczolna tovább.
Azonban Windisch-Grätz november 12-ikén épen ezt a napot, 26-ikát tűzte ki a magyar szolgálatban álló császári hadaknak is, hogy büntetés nélkül visszatérhessenek a császári zászlók alá; s azt hitte, ereje ekként nevezetesen növekedik. November 6-ikán a király különben is értesitette az egész országot, hogy Windisch-Grätzet küldi a pártütő és hazaáruló Kossuth és hivei „szemtelen” lázadásának leverésére, másnap pedig felszólitotta a földművesnépet, melyet biztositott a robot és tized alól való fölmentésről, csatlakozzék a császári királyi hadsereghez és segitse ezt a rend helyreállitásában. November 13-ikán Windisch-Grätz is a király iránt való hűségre intette az egész lakosságot. Harmadnap mulva (november 15-ikén) Kremsierben (Kromeøiž), Morvaország egyik városkájában, az olmützi érsek nyaralójában folytatta üléseit a bécsi Reichstag s nem lehetett kételkedni, hogy most már egészen keze ügyébe esvén az udvari reactionak, ennek terveihez hajlandó lesz megadni az alkotmányos keretet, a november 21-ikén kinevezett Schwarzenberg-ministerium pedig (Stadion, Bach, Bruck stb.) sietni fog a végrehajtással, természetesen az „összes monarchia” szellemében.
Mindezekre először is a feldunai magyar királyi hadsereg nevében (november 26-ikán) Csányi fő kormánybiztos és Görgei tábornok válaszolt. Igaz ügynek tartván Magyarország esküvel szentesitett alkotmánya védelmét, az alkotmányt minden megtámadás ellett öntudattal védni igérték. Nincs ugyan párja a történelemben oly esküszegő árúlásnak, de a nemzet még mindig páratlan lovagiassággal tiszteli királyát s óhajtja a fejedelem s a nemzet közt való alkotmányos viszony helyreállitását. Mivel azonban a reactio ármányai a nemzet és király közt lehetetlenné tett minden törvényes érintkezést, a hadsereg a nemzet képviselőiben ismeri föl azt a hatalmat, mely törvényesen egyedül intézkedhetik Magyarország ügyei fölött; tökéletesen jogszerű kormánynak tekinti tehát e hatalom kifolyását, a honvédelmi bizottságot, melynek parancsait továbbra is teljesitni fogja s a felelősségben ezzel együtt részt követel magának.
A királyi hadsereg tehát a leghatározottabban nyilatkozott a parlament mellett; s ezzel az udvar szemében egyúttal a katonai lázadást proclamálta, mert a magyar sereg magvát a császári királyi ezredek tették. Maga a parlament november 29-ikén szólt a magyarokhoz, németekhez, tótokhoz, oláhokhoz, ráczokhoz, horvátokhoz „az elárúlt közös haza nevében, melyet a királyt környező cselszövők gonosz hálóval körülkeritettek.” Különösen arra figyelmeztette a népet, hogy a nép szabadsága nem királyi ajándék; „ha van áldozat a szabadságban, a volt nemesség részén van, a királyén semmi.” Összefoglalta, márczius óta az udvar mennyi hitszegést követett el; mint bújtogatta a nemzetiségeket a magyar nemzet ellen, melyet kiáltványaiban mégis lázadónak, a háború kezdőjének nevez. Az olmützi kéziratokat semmiseknek nyilvánitva, felhivja a népet, segitse az országgyűlést a hon megmentésében tántorithatatlan hazaszeretettel. Windisch-Grätzet s mindazokat, kik a hazát s ennek szabadságát, függetlenségét, önállását megtámadnák, ellenségeknek nyilvánitotta.
Deczember 4-ikén az országgyűlés nyilatkozatot intézett Európa népeihez is.2 Bőven elmondván a forradalom okait s a küzdelem eddigi történetét, figyelmeztette a népeket, hogy a Magyarország ellen kezdett harcz az absolutismus harcza a népszabadság ellen, a reactio harcza az 1848-iki európai eszmék ellen; hogy tehát ők sem nézhetik közönyösen a magyarok veszedelmét s azt, hogy a katonai zsarnokság Ausztriát miként sodorja vissza az absolutismus ösvényére. Ha Európa megtagadja tőlük rokonszenvét és közbenjárását, a világbékét s az európai államokat veszedelem fenyegeti.
Madarász László aznap már megtette inditványát, hogy a ház semmiseknek és érvényteleneknek nyilvánitsa az ellenjegyzés nélkül kiadott olmützi rendeleteket, alaptalan rágalmaknak a bennük foglalt vádakat. A ház ezt deczember 5-ikén meg is tette s egyúttal honárúlóknak mondotta mindazokat, kik e rendeleteket bujtogatás végett terjesztik.
V. Ferdinánd azonban, ki Madarász szerént ezekkel az iratokkal a puszta önkény és zsarnokság terére lépett, ekkor már nem volt Ausztria császára s többé Magyarországon sem uralkodott.
A király, ki az első franczia forradalom idejében (1793 április 19-ikén) született s a második (júliusi) forradalom idejében nyerte el Magyarország koronáját, a harmadik (februári) forradalom hatása következtében, nem minden ellenzés nélkül, csakugyan levetette biborát s hatalmából még annyit sem tartott meg, mint Rudolf király a Habsburgok első nagy palotaforradalma után.
Deczember 2-ikán Olmütz „királyi fővárosa” érseki palotájának koronázó termében, I. Ferdinánd kijelentette, hogy fontos okok következtében a császári koronát leteszi már deczember 1-én nagykorúnak nyilvánitott unokaöcscse, Ferencz József főherczeg javára s ennek részére mind ő, mind Ferencz Károly lemondott a trónhoz való minden jogáról. Az erre vonatkozó okiratokat felolvastatván, azokat azonnal aláirta s aláiratta a többiekkel is,3 kik részben csak most értesültek elhatározásáról.
Ferdinánd – az oklevél szerint – uralkodása 13 esztendejére tiszta öntudattal tekintett vissza; csak akkor töltötte el mély és sajgó fájdalom, midőn birodalma némely részében, névszerint Magyarországban lázadás tört ki. Szeptember 22-ike és november 7-ike közt kiadott leiratainak eredménytelensége arról győzte meg, hogy népei boldogságán szíve óhajtása szerint immár nem képes munkálkodni; azért elhatározta, hogy leteszi császári és királyi koronáit; s mivel öcscse, Ferencz Károly is lemondott a pragmatica sanctio értelmében őt megillető jogokról, a korona s a vele összekötött minden jog, hatalom és méltóság minden birodalmukban Ferencz József ausztriai főherczegre és magyar királyi herczegre szállt át alkotmányosan, törvényesen, tettlegesen és valóságosan. Ferdinánd tehát mindenkit örökre fölmentett a hűség és engedelmesség kötelező ereje alól s minden hatalmát és koronáját átruházta a hűség, engedelmesség és hódolat kötelezettségével együtt unokaöcscsére, törvényes és alkotmányos örökösére, I. Ferencz Józsefre. Elismerését nyilvánitotta hű alattvalói iránt, kik szándékainak megvalósitásában támogatták; s élete fogytáig könyörög, hogy szeretett unokaöcscse és népei szivét, szándékait, akaratát Isten mindig jóra vezérelje, uralkodásának korát Isten előtt kedvessé, benn és künn hatalmassá, virágzóvá és boldoggá tegye.
I. Ferencz József 1848 deczember 2-ikán kelt aláirása Radeczky tábornagyhoz intézett levelén.
Az irat eredetije a gróf Radeczky család levéltárában
Ferencz József főherczeg Schwarzenberg herczeg ellenjegyzése mellett birodalma minden népével még aznap tudatta, hogy a lemondások és a pragmatica sanctio értelmében I. Ferencz József név alatt trónra lépett.4 Elismerve a szabad és korszerű intézkedések szükségét és nagy becsét, bizalommal lép arra a pályára, melynek összes birodalma üdvös átalakitásához és megifjitásához kell őt vezetnie. „A valódi szabadság, a birodalom minden népének egyenjogositása és minden állampolgár törvény előtti egyenlősége, valamint a népképviselőknek a törvényhozásban való részvétele alapján, újra felvirúl a haza régi nagyságában, de megifjodott erőben, mint rendithetetlen épület az idők viharaiban, mint tágas lakóház különféle nyelvű törzsek számára, melyeket atyáink kormánypálczája századok óta testvéri kötelékben tart együtt.” Homálytalanúl őrzi meg koronája fényét, csonkitatlanúl a birodalmat; de kész megosztani jogait a nép képviselőivel, remélve, hogy a birodalom minden országát és törzsét egy nagy államtestben egyesitheti.
Minden intézkedést megtett, hogy midőn a birodalom egy részében a polgárháború még most is ég, a törvény iránt való tiszteletet mindenütt helyreállitsa. A nagy alkotmánymű sikerének első feltétele a fölkelés lecsillapitása és a belső béke. Bizalommal számit ebben a részben minden nép képviselőinek okos és őszinte közremunkálására, valamint a mindig hű földmivelők ép eszére. A kipróbált, hű és bátor sereg továbbá is tántorithatlanúl védi a hazát és a szabad intézményeket. „Ausztria népei! – fejezte be kiáltványát. – Atyáink trónját komoly időkben foglaljuk el. Nagyok a kötelességek, nagy a felelősség, melyet a gondviselés ránk rótt. Isten oltalma fog kisérni bennünket.”
V. Ferdinánd trónlemondási kiáltványa.
Az országos levéltár eredeti példányáról
A magyar országgyűlés deczember 7-ikén foglalkozott a császári okiratokkal, akkor is csupán a Csányi László főkormánybiztostól a honvédelmi bizottsághoz küldött nyomtatványok alapján. A békére hajlók nevében báró Wesselényi Miklós az előleges tanácskozások alkalmával azt javasolta, kétes végű háborúban ne koczkáztassák a nemzet politikai életét, hajoljanak meg a kényszerűség előtt, fogadják el a bemutatott okiratokat, ismerjék el királyúl I. Ferencz Józsefet s igyekezzenek kibékülni vele. Kossuth azonban sietett lerontani szavainak hatását. Figyelmeztette a képviselőket, hogy békét most már összes alkotmányos jogaikról lemondva sem nyernének, mert a reactio egész nyiltan törekszik minden alkotmányos és nemzeti jog megsemmisitésére. Ha vesznie kell a nemzetnek, jobb, ha fegyverrel kezében, magát törvényesen védve hal, mint gyáván meghódolva. Inditványára másnap mind a két ház kijelentette, hogy Magyarország soha sem volt az ausztriai birodalom része, hanem független ország, melynek saját alkotmánya van s melyet saját törvényei szerént kell kormányozni. Ezen a függetlenségen és önálláson alapúl az ausztriai háznak Magyarországban a pragmatica sanctioban meghatározott rend szerént való uralkodása. Az ausztriai császári trón iránt közelebb tett tisztán családi intézkedések tehát a magyar királyi székre a magyar országgyűlés hozzájárulása és előleges beleegyezése nélkül egyáltalán nem vonatkozhatnak. Hogy azonban a magyar alkotmányt és függetlenséget jelenleg annyi felől fenyegető veszedelmek közt a hallgatást a nemzet jogainak sérelmével félre ne magyarázzák, kijelentik, hogy a magyar királyi szék a nemzet előleges megegyezése nélkűl csak a koronás király halálával üresedhetik meg,5 ebben az esetben a törvényes örökös a nemzettel koronázási hitlevelet kötni, az ország törvényeire, alkotmányára megesküdni s magát Szent-István koronájával megkoronáztatni köteles. Némi jogot a koronázás előtt is gyakorolhat ugyan, de csak a törvények értelmében és csakis a koronás király halálát követő időkben. Minden más változás egyedül a nemzet akaratát kifejező országgyűlés beleegyezésével történhetik. Ily beleegyezés nélkül a fejedelem életében senkisem tulajdonithat magának királyi jogokat s még kevésbé változtathatja meg az örökösödés rendjét családi magán-egyezkedésekkel, e nélkül maga a fejedelem sem mondhat le a királyi székhez kötött jogairól és gyöngesége esetében csak a nemzetnek van joga intézkedni az ország ideiglenes kormányzatáról. A királyság kétoldalú szerződésen alapúl s igy a királyi szék betöltéséről az országgyűlés hire, tudta és megegyezése nélkül egyoldalúan senki sem intézkedhetik. Mivel az Olmützben deczember 2-ikán mégis megtörtént, az országgyűlés a nemzet nevében mindenkinek meghagyta, hogy bitorlásnak tekintsenek minden hatalmat, melyet az országgyűlés el nem ismert s hogy hazafiúi szent kötelességüknek ismerjék megóvni és megvédni a hazát minden idegenszerű bitorlástól, avatkozástól és ellenséges megtámadástól, különben a hazaárúlás bűnébe esnek.
I. Ferencz József trónralépési kiáltványa.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának példányáról
Ez a határozat voltakép csak elvi kijelentést tartalmaz, minden személyes él nélkül. Alig bizonyitja valami jobban az országgyűlés nyugodtságát, mint az, hogy vezére, Kossuth, deczember 12-ikén is a dynastiával való kiegyezés mellett nyilatkozott s hogy a későbbi (1861. és 1867. évi) országgyűlések is a deczember 7-iki határozat szelleméhez ragaszkodtak.
V. Ferdinánd lemondása palotaforradalom műve volt s a magyar közvélemény sohasem hitte el, hogy Ferdinánd az osztrák császárságról önként s nem ismerte el sohasem, hogy ezzel együtt a magyar koronáról is érvényesen és törvényesen lemondott volna.6 V. Ferdinánd erről nem adott ki külön okiratot s lemondásáról Magyarországot külön nem értesitette. Lemondását a magyar közjog szempontjából alaki tekintetben legalább is hiányosnak kellett tekinteni, mert Magyarországot nem lehetett Ausztria gyűjtőneve alatt érteni, nem lévén az az osztrák császárság tartománya; külön koronája, külön alkotmányos önállása volt s a magyar király csak a nemzet tudtával és hozzájárulásával mondhatott volna le a magyar trónról.7 Ha senki sem kételkedett is azon, hogy Ferdinánd egyúttal Magyarország trónjáról is valóban lemondott, közjogilag ezt a tényt mégsem lehetett elismerni s törvényes királyának a nemzet 1867-ig a hradsini várpalotába visszavonúló Ferdinándot tekintette.8 Innen van, hogy 1861-ben némelyek egyenesen ő vele s nem megnevezett utódával akartak újból érintkezni. Ide járúlt, hogy ez az utód kiskorú volt s ha V. Ferdinánd őt egy nappal előbb nagykorúsitotta is, egyoldalú intézkedését az országgyűlés nem volt köteles elfogadni. Az 1485: VII. és 1681: VII. törvényczikk értelmében a kiskorú vagy hanyag király helyettese a nádor s tekintettel az 1848: III. törvényczikkre, ezt illette volna a kormány az új uralkodó nagykorúságáig még abban az esetben is, ha a lemondás a törvényhozás mindakét tényezőjének megegyezésével történik.9
Ehhez képest az országgyűlés mind 1861-ben, mind 1867-ben az elv fenntartása mellett legalább a formai hiányok megszüntetését sürgette. I. Ferencz József, ki akkor 12 és fél esztendő óta már tényleg uralkodott, 1861 április 6-ikán az országgyűlés elé terjesztette a két lemondást, de június 21-ikén kelt leiratában visszautasitotta az azoknak „állitólagos” alaki hiányai iránt támasztott „ürügyet”, kijelentvén, hogy az „ausztriai császárság és minden alatta egyesült királyság” neve alatt kétségkivül ott van Magyarország is; trónra lépését ennek népével is tudatta, az „erre vonatkozó új okmány kiállitásának szüksége tehát az e részben alkotandó törvényczikk által önként megszűnik”. Erre nem következhetett más, mint az országgyűlés tiltakozása és (augusztus 21-ikén) feloszlatása. A koronázási hitlevél tárgyában kiküldött választmány azonban 1867 május 31-ikén magáévá tette az 1861. évi országgyűlés álláspontját, vagyis pótlólag kivánta beterjeszteni a Magyarországhoz külön intézendő lemondási okiratokat, hogy azokat az országgyülés tárgyalhassa, töménybe iktathassa s ekképen az ország utólagos hozzájárulását is kifejezze; tiltakozván egyúttal a lemondások általánosságából Magyarország alkotmányos önállásának csorbitására vonható minden következtetés ellen. Az Andrássy-ministerium a maga részéről is elismerte a formahiányokat s ezeknek oly hosszú idő után való pótlása és az 1861. évi országgyűlés határozatának foganatosítása végett törvénybe iktattatni rendelte a lemondások tényét10 a kivánt óvással s a jövőre nézve azon jognak fenntartásával, hogy a lemondás mindenkor Magyarország külön értesitése mellett és hozzájárulásával történjék. A két ház június 1-jén elfogadta ezt a javaslatot s megalkotta az 1867: III. törvényczikket „ő császári és apostoli királyi felségének V. Ferdinándnak a trónról és fönséges császári királyi főherczeg Ferencz Károlynak a trónöröklésről még 1848. évben történt lemondásaikról”, mely egészben véve igazolta az 1848 deczember 7-ikén hozott határozat nyugodt és teljesen törvényszerű első részét. Nem lehet tehát mondani, hogy ez a határozat egyáltalán lehetetlenné tette volna az új uralkodóval való kibékülést s nem üres beszéd az országgyűlésnek négy hónap mulva a függetlenségi nyilatkozatban (1849 április 19-ikén) tett az a kijelentése, hogy „ha ezen trónváltozásra a magyar nemzet megegyezését törvényes úton kérik s ha az ifjú herczeg a magyar alkotmány fenntartására esküt tenni ajánlkozik, a magyar nemzet nem késett volna őt, mielőtt kezét polgárvérbe mártotta, diplomatikai kötések alapján királyának elfogadni és Szent-István koronájával megkoronázni”.
Mivel erről most szó sem lehetett, a honvédelmi bizottság azonnal új eskümintát alapitott meg, mely szerént a katonaság egyszerűen csak az alkotmányra tett hitet. Midőn pedig aggodalom támadt, hogy a korona talán nincs is helyén s vele „valaki” pártkirálylyá koronáztathatja magát, az országgyűlés deczember 9-ikén tizenkét tagú küldöttséget bizott meg a koronatartó láda megvizsgálásával.11
Pár nap múlva (deczember 10-ikén) a felsődunai magyar hadsereg nevében Görgei és Csányi kijelentették, hogy királyúl csak azt ismerik el, kinek fején ragyog Szent-István koronája, melynek birtokáról az országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül senki sem rendelkezhetik; hogy tehát alája vetvén magukat az országgyűlés határozatának, szent kötelességük védeni és oltalmazni Magyarország törvényes függetlenségét és a nemzet alkotmányos jogait.