Április 14-ike allegoriája.
Rajzolta Dörre Tivadar
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Április 14-ike allegoriája.
Rajzolta Dörre Tivadar
A márczius 4-iki birodalmi alkotmány. Magyarország az új alkotmányban. Az egységes Ausztria eszméje. Magyarország tiltakozása a beolvasztás ellen. A köztársasági párt szervezkedése. A függetlenségi eszme szőnyegre hozatala. Az orosz beavatkozás veszélye. Kossuth tanácskozásai a vezérekkel. Görgei a helyzetről. V. Ferdinánd visszahelyezésének terve. Az április 13-iki zárt ülés. Kossuth függetlenségi inditványa. Április 14-ike. A függetlenség kimondása. Kossuth Lajos kormányzóvá választása. A higgadt elemek itélete a függetlenség kimondásáról. A parlamenti helyzet ápril 14-ike után. A függetlenségi nyilatkozat szövege. A nyilatkozat fogadtatása a külföldön. Összehasonlitás az ónodi és a debreczeni detronisatiok között. A királyi trón betöltésének kérdése. A frankfurti császárválasztás. Az új Ausztria alapjainak ingadozása
A KÁPOLNAI csata napján Hübner báró megjelent Windisch-Grätz herczeg előtt s rábeszélte, hogy ne akadályozza a kremsieri országgyűlésen kidolgozott alkotmánynak charta alakjában való kiadatását. Windisch-Grätz az udvarhoz olyan tudósitást küldött, hogy megnyerte a kápolnai csatát, megtörte a „lázadó csordák” erejét s néhány nap múlva Debreczenben lesz. A „lázadás” leveretése miatt érzett örömében már Te Deumokat mondatott. Schwarzenberg herczeg ministerelnök elérkezettnek hitte azt a pillanatot, hogy egy alkotmánynak nevezett chartában megteremtse az egy és oszthatatlan Ausztriát s vele a korlátlan uralmat.
Márczius 4-ikén jelent meg a birodalmi alkotmány,1 melynek 128. §-a közül az az első, hogy az ausztriai császárság koronatartományai közé tartoznak a dalmát, horvát és tót királyság, a horvát tengermellék, Fiume városa a hozzá tartozó kerülettel, a magyar királyság, Erdély nagyfejedelemség (belefoglalva a szászföldet és az ismét bekebelezett Kraszna-, Középszolnok- és Zarándmegyéket, Kővárvidéket és Zilah városát) a határőrvidékekkel. Ezek az osztrák részekkel együtt teszik a szabad, önálló, osztatlan, felbonthatatlan alkotmányos ausztriai örökös monarchiát, hol minden népfaj egyenjogú s minden népfajnak sérthetetlen joga van nemzetisége és nyelve fentartására, művelésére. Az egész birodalom egy vám- és kereskedelmi terület. A császárság s a koronatartományok czimerei és szinei a régiek maradnak. A birodalom s minden egyes tartomány koronája a pragmatica sanctio és az ausztriai házi szabály értelmében örökös a Habsburg lotharingiai házban. A császár, mint ilyen, koronáztatásakor megesküszik az alkotmányra; ő hirdeti ki a törvényeket, s felelős minister ellenjegyzése mellett bocsátja ki a rendeleteket.
A polgárjog egy az egész birodalomban; a törvény előtt mindenki egyenlő. A községeknek és tartományoknak önkormányzatuk van. A császár a birodalmi ügyekben a birodalmi országgyűléssel, a tartományiakban a tartománygyűlésekkel együtt gyakorolja a törvényhozó hatalmat. A birodalmi gyűlés két házból áll s a császár meghivására rendszerint Bécsben minden tavaszszal összegyűl; a felsőház tagjait a tartománygyűlések 10, az alsóház tagjait a mintegy százezer lélekből álló kerületek 5 évre választják utasitások nélkül. Magyarországnak és korábbi részeinek törvényhozását az illető tartományok gyűlései mielőbb átvizsgálják, hogy kellő összhang legyen a birodalom minden részében; mig ez nem történik, az ú. n. birodalmi ügyek tárgyalásaiban e tartományok követei részt nem vehetnek.
A magyar királyság alkotmányát a császár annyiban tartja fenn, a mennyiben a birodalmi alkotmánynyal ellenkező „szabályai” erejüket vesztik. A tartományban divatozó nyelvek egyenjogúságát a köz- és polgári élet minden viszonyában czélszerű intézkedésekkel biztositják. A szerb vajdaság egyházi közösségének és nemzetiségének fentartását igérte. A horvát és a tót királyságok stb. a birodalom keretén belül teljesen függetlenek a Magyar-királyságtól. Dalmátországgal a csatlakozásra nézve törvényesen kell tárgyalni. Erdély Magyarországtól függetlenűl minden nemzetének egyenjogúsága alapján új tartományi szabályt nyer. Az alkotmány a maga keretén belül fentartja a száz nemzet jogait. A határőrvidékek katonai szervezettel közvetlenűl a birodalom végrehajtó hatalmának igazgatása alatt maradnak. Birtokviszonyaikban a birodalmi polgárokkal ugyanazon jogokat élvezik.
I. Ferencz József 1849-ben.
Egykorú kőnyomat Eybl rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 4863. számú példányáról
A végrehajtó hatalom az egész birodalomban egy és oszthatatlan s azt a császár, kit kizárólag illet, felelős ministerek által gyakorolja. A tartományokat helytartók igazgatják. A császár és a végrehajtó birodalmi hatalom mellett birodalmi tanács áll, melynek tagjait, tekintettel a birodalom különböző részeire, a császár nevezi ki.
A birói hatalmat a közigazgatástól önálló állami törvényszékek gyakorolják. A birót csak birói itélet alapján lehet elmozditani. A birodalom s tartományok közt keletkezhető vitás kérdések, a politikai jogokon ejtett sérelmek, a ministerek és helytartók ellen emelt vádak, összeesküvés, merénylet, felségsértés és honárúlás esetei a Bécsben székelő birodalmi törvényszék elé tartoznak.
Minden birodalmi adót és dijat csak törvényesen lehet kivetni. A költségvetés a birodalmi gyűlés elé tartozik. Az államadósságért a birodalom kezeskedik.
A hadsereg katonai törvényhatóság és katonai törvények alatt áll, de az alkotmányra is fölesküszik. A nemzetőrséget külön törvény szabályozza.
Az alkotmány módositására a két ház tagjai három negyedének jelenléte és ezek két harmadának beleegyezése szükséges.
Ezt az alkotmányt a császári manifestum szerint az tette elkerülhetetlenül szükségessé, hogy a császár magyarországi hadainak diadalai után most már megvalósitsa élete feladatát, Ausztria egységének nagy művét, annak alapköveit tartósan biztositsa, s egyúttal teljesitse azokat az igéreteket, melyeket I. Ferdinánd s trónraléptekor ő maga is tett. Egyúttal befejezettnek nyilvánitotta a kremsieri országgyűlést, mely a charta kihirdetése után márczius 7-ikén azonnal szét is oszlott. „Talán azért verték szét – kérdezte Gorove ápril 2-ikán a debreczeni parlamentben, – mert a népjogokat oly nagy tiszteletben tartották? Ikorántsem; hanem hogy a dynastiának, Windisch-Grätznek és oligarcha-társainak szabadabb kezei maradjanak a népjogok semmivé-tételére.”
Ugyanaz a ministerium, mely annyira visszaélt császárának bizalmával, hogy neki, a 18 éves ifjúnak, ki előtt hosszú élet állt, minden kényszeritő körülmény nélkül2 ajánlt ilyen, nemcsak az alkotmányos Magyarországot, hanem az alkotmányos Ausztriát is elkeseritő „alkotmányt”, harmadfél esztendő múlva saját alkotására önmaga mondta a legsújtóbb itéletet, midőn a császárral teljesen más alkotmányt léptetett életbe; mert kitünt, hogy a márcziusi diplomát „sem alapjában nem lehet az osztrák császárság körülményeihez alkalmazni, sem pedig rendeleteinek összefüggésében kivinni”.3
A márczius 4-iki alkotmány merőben ellenkezett a magyar alkotmánynyal, melyet – épp úgy mint az 1861 februári pátens – teljesen elnyelt; a békepárt lapjának szerkesztője, Jókai Mór, utóbb4 megvallotta, hogy ezen feltolt alkotmány következtében a magyarországi közvetitő pártok a közvetités minden alapját elveszitették s át kellett adni befolyásukat a minden áron harczolni kivánók kezébe.
Magyarországon rendkivül felháborodott a közvélemény az ország függetlenségét ily cynikus módon megsemmisitő intézkedésre; a dolog azonban csak márczius 18-ikán kezdett elterjedni,5 mikor a magyar hivatalos lap ismertette. Ez irattal a debreczeni parlamentnek nem volt alkalma hivatalosan foglalkozni; Kossuth márczius 25-ikén az egészet csak mellékesen hozta szóba. „Azt gondolom – mondta, – hogy a nehéz leélt napok sora megtanithatta volna azokat, kiknek e részben tanúlságra volna szükségök, hogy ezt a nemzetet nem könnyű dolog könnyedén kitörölni az élő nemzetek sorából.” Jelezte, mennyire fölháboritotta ez a hir a hadsereget, mely idáig királyinak nevezte magát; s kimondta Kossuth, hogy most már nincs más hátra, mint harcz és a harcz végén a nemzetnek jelszava: önállás, függetlenség! A történetirás a gyalázat bélyegét sütné a nemzetre, ha nem fejezné ki akaratát az olmützi manifestummal szemben. A márcziusi alkotmánynyal az uralkodó széttépte a kétoldalu szerződéseket, széttépte a pragmatica sanctiót, mert megsemmisitette az abban biztositott magyar alkotmányt, feldarabolta az országot és fegyverrel igyekezett azt meghóditani. A válasz csak az lehetett, hogy a nemzet maga is tépje szét a szerződésnek az ő kezei közt levő példányát.6
Jókai Mór 1849-ben.
A költő saját 1850-iki rajza. Szilágyi Sándor birtokában
Kossuth szavaiból a békepárt megértheté, hogy az olmützi manifestumra válasz az önállás és függetlenség kimondása akar lenni; azt a harmadfél hetet azonban, melyet Kossuth a táborban töltött, nem használta föl kellően, hogy megelőzzön oly nyilatkozatot, melyet visszavonatnia minden esetre bajosabb lenne. A képviselőház 6, a felsőház 5 ülést tartott Kossuth távollétében; és ez idő alatt ápril 5-ikén egy nyilatkozat alapján már szervezkedett is a köztársasági párt; s ha ápril 2-ikán Gorove kissé keményebben leczkéztette is meg az álrepublikánusokat, a házban nyiltan semmi sem történt egy várható államcsiny megakadályozására; sőt a békepárt a tavasz beköszöntével már Szunyogh Rudolf theájára sem igen szomjazott. Egyetlen gondolata Madarász László elejtése volt; s mert ez pusztán olyan hatalmi kérdésnek látszott, mely a kormány elnökének bukását is maga után vonhatja, a békepárt magára vethetett, ha, többségre jutását megelőzni akarván, Kossuth jobban siettette az Olmütznek adandó választ, mint azt a politikai eszély javasolta. Ha a békepárt annyira tiltakozott az ellen, hogy utolsó beszédében a házat Kossuth úgyszólván eltiltotta a politizálástól, még leveretésének koczkáztatásával is szóba kellett volna hoznia a márczius 4-iki charta 68. §-ának azt a kijelentését, hogy a magyar törvényhozást a birodalmi alkotmányhoz való alkalmaztatás czéljából át kell nézni; nem azért, hogy egy jogtalan és lehetetlen kivánatnak meg akarjon felelni, hanem hogy bizonyos alkudozásra való készséget olvasson ki belőle. Sőt amennyiben tudhatta, hogy a dynastia ezzel az V. Ferdinándtól feloszlatott országgyűléssel, különösen pedig Kossuthtal szóba nem állhat, egy nem V. Ferdinándtól összehivott új magyar országgyűlésen pedig a magyar nép nem képviseltetheti magát, most neki magának kellett volna sürgetnie egy nemzeti convent összehivását, mely teljesen függetlenül intézkedjék a nemzet és a dynastia dolgában. Azok a vereségek, melyek az osztrákokat az elhamarkodott charta kibocsátása után egymás után érték, s azok a válságok, melyek Ausztria nagyhatalmi tekintélyét és pénzügyeit egyaránt fenyegették, éppen ezekben az időkben remélni engedték, hogy a dynastia mégis jobbnak tartja bonyodalmainak házilag, mint egy máskülönben el nem háritható külső beavatkozás roppant árán való elintézését. Kossuth április elsején maga irta Bemnek, hogy az osztrák talán csak azért akarja Komáromot néhány más erősebb ponttal elfoglalni, hogy onnan békéltető ajánlatokat tehessen; de ő a nemzet részére a legnagyobb erőfeszités díját, a tökéletes önállóságot és függetlenséget követeli.7
A honvédek minden ponton győztek; de nem lehetet titok, hogy az oroszok erdélyi diversiója után már is folynak a tárgyalások egy általános jellegű orosz beavatkozás iránt s hogy a mortarai és novarai (márczius 23–24-iki) diadalok és a lemondott Károly Albert fiával, Viktor Emánuel szárd királylyal kötött béke után Radetzky győztes hadai új erővel indúlhatnak Magyarország elfoglalására. A dolgok még nem fejlődtek ide, midőn márczius 18-ikán a czibakházi táborba Kossuth megvivén a márczius 4-iki alkotmány hirét, Vetter, Damjanich és Klapka egyetértettek vele abban, hogy erre az országgyűlésnek válaszolnia kell; az ujdonság közvetlen hatása alatt azonban a válasz módozata még szóba sem jött.8 Egy hét múlva Kossuth az országgyűlésben kimondotta, hogy a válasz csak harcz lehet s a harcz végén önállás, függetlenség. Másnap a tiszafüredi táborban volt az elnök s a debreczeni izgalmak után a felelet kérdését most már Görgei előtt is szóba hozta.9 Görgei kijelentette, hogy I. Ferencz Józseffel a történtek után valóban erkölcsi lehetetlenség alkudozni, hanem az 1848. évi törvények helyreállitásának föltétele mellett V. Ferdinándot kellene visszaültetni trónjára. Bővebben kifejtette nézetét Gödöllőn ápril 7-ikén, midőn Kossuth a szolnoki, hatvani, bicskei, szenttamási, nagyszebeni és isaszegi győzelmek lelkesitő hatása alatt négyszemközt először hozta szóba előtte a függetlenség kimondásának szükséges voltát. A nemzet türelme szerinte kimerült s a feltolt alkotmány megtorlását sürgeti. A külföld a szerint fogja becsülni a nemzetet, a milyen feleletet ad. Angol-, Franczia-, Olasz-, Török- és Németország, sőt maga Ausztria is csak arra vár, hogy Magyarország kimondja a maga függetlenségét s annál bővebben segiti azontúl, mennél tartózkodóbb volt idáig. Lengyel- és Törökországgal védő- és daczszövetséget köthetnek, s Magyarország győzelmei újabb forradalomra bátoritják Európa elégedetlen népeit. Nemcsak a maguk, hanem a mások szabadságáért is kell küzdeniök. Ha a magyarok most hallgatnának, félig-meddig elismerni látszanának a feltolt alkotmányt. Erélyes nyilatkozat emelné a nemzet önérzetét, egyesitené a még határozatlan pártokat s gyorsitaná a bizonyos győzelmet.10 Görgei figyelmeztette, hogy szó helyett tett kell, tettre pedig Magyarországon kivül senki sem vállalkozik; annál többen arra, hogy a tettektől visszatartsák. S ha elszakadhat is az ország Ausztriától, mégis csak gyönge állam lesz, mikor még a hasonlithatatlanúl kedvezőbb viszonyok közt élő Törökország is szomszédainak kegyelmére van utasitva. Az ellenséget megverték, de csak a legnagyobb erőfeszitéssel s ügyük igazságában bizva. Az Ausztriától való elszakadás már nem volna igaz ügy; azontúl nem a törvény mellett, hanem a törvény ellen kellene harczolniok; nem önvédelmi, hanem támadó háborút folytatniok: Ezzel oly törmérdek érdeket sértenének, hogy mig maguk napról-napra gyöngülnének, a szomszéd államokban Ausztria természetes szövetségeseket találna ellenök, az európai egyensúly háborgatói ellen. Márczius 4-ikére elég feleletet adnak az eddigi győzelmek, melyeket a törvényes király (V. Ferdinánd) és az általa szentesitett alkotmány érdekében vittak. Meg van győződve; hogy a sereg most is hódolattal fogadná V. Ferdinándot, ha az egyszerre védtelenül és fegyvertelenül lépne is eléje. Kossuth hirtelen abba hagyta az értekezést.11 Pár óra mulva azonban az egybegyült tábornokok előtt ismét szóba hozta a dolgot, de inkább csak gyanittatta, mint kimondta, hogy a nemzet felelete valóban a függetlenség elhatározása lesz.12 Nagyobb aggodalmak nem nyilvánultak; úgy látszik, az egész értekezlet Kossuth szavai s egyéniségének hatása alatt állott. Ez a hatás nem lehetett múló fellobbanás, mert senki sem dicsekszik vele, hogy azon öt nap alatt, a meddig Kossuth még a táborban maradt, Kossuthot más elhatározásra akarta volna birni. Pedig a tábornokok a politikát egyáltalán nem tekintették csupán a képviselők kiváltságának. Sőt öt napon át a vezérekkel, törzs- és főtisztekkel, különösen pedig a láttára mindig lelkesen éljenző legénységgel való folytonos érintkezés a különben is lobbanékony Kossuthot könnyen abba a reménybe ringathatta, hogy a sereg nemcsak nem ellenzi, hanem egyet is ért vele az elhatározó lépésre nézve.
Április 12-ikén tért haza a táborból, s a nélkül hogy a honvédelmi bizottságot teljesen tájékoztatta volna,13 tehát úgy, mint kilencz hónappal azelőtt az olasz ügyben, az április 13-ikán összehivott zárt űlésben úgy tette meg inditványát, mintha a kormány állana háta, mögött. Egyenesen azt javasolta, hogy az országot független és önálló európai államnak nyilvánitsák; hogy a Habsburg-Lotharingiai házat az uralkodásból örökre kizárják s minden polgári jogtól megfoszszák; hogy más államok, sőt az osztrák örökös tartományok irányában is békét és barátságot hirdessenek, s hogy addig is, mig az országgyűlés a jövendő kormányrendszert megállapitaná, az ország igazgatását ideiglenesen egy kormányzó-elnökre és a mellé rendelt felelős ministeriumra bizzák.
A többség, mely az ülés kezdetén azt hitte, hogy Kossuth I. Ferencz József ellenében V. Ferdinánd és egy ideiglenes kormányzóság mellett nyilatkozik, elfogódva hallgatta a jámbor találgatásoknak véget vető inditványt. Valóban az hatott-e reá, hogy, ha ő nem mondja ki a függetlenséget, a sereg kiáltja ki azt, a minek azután polgárháború, a képviselőház szétveretése, katonai dictatura volna a következése? Valóban hitte-e, hogy a nép követeli a tróntól való megfosztást, vagy, a külföldről lapokat alig kapván, a diplomacziai ügyvivők levelezéseibe pedig nem tekinthetvén, csakugyan elvesztette tájékozottságát az európai ügyekben? Azt a veronai (ismeretlen) congressust, mely az osztrák-olasz ügyek elintézése közben Magyarországot, mint tartományt dobná oda Ausztriának, képesnek tartotta-e arra, hogy számoljon a függetlenség bevégzett tényével s még el is fogadja Magyarország követeit? Mintha a veronai congressus az európai egyensúly érdekében a jogfosztás és a trónvesztés szélsőségeivel szemben előreláthatólag nem inkább a múlt évi status quora való visszatérést tarthatná a megoldás helyesebb módjának!
Történt elég felszólalás, de nem az inditvány lényege, hanem időszerűsége ellen s ha igaz, hogy titkos szavazás melleit húsznál több képviselő nem nyilatkozott volna Kossuth inditványa mellett,14 valóban megfeledkeztek a haza üdvéről mindazok, kik ezt az üdvösséget a saját fejüknél kevesebbre becsülve, mindenféle kifogással – mint július óta más döntő pillanatokban is annyiszor – csak halasztást akartak; de midőn szavazásra nem bocsáthatták a kérdést, végre is azt a szint adták a dolognak, hogy a kihirdetett nyilt ülésben Kossuth a zárt tanácskozmány megbizásából teszi meg índitványát.
Ugyanez a gyöngeség fogta el őket másnap is, mikor a főiskolában, szokott termükben egybegyűlve, lezúgták Drágos Jánosnak azt az inditványát, hogy a nagy fontosságú ülést a nép ezreinek jelenlétében a nagytemplomban tartsák meg; midőn azonban Kossuth megjelent, Besze János inditványára mégis átmentek oda, hogy „hirdessék a valót ezrek és ezrek előtt”. De ha parlamenti csiny történt is, midőn az elnök az átvonúlásra vonatkozó határozatot úgy mondta ki, hogy azt csak kevesen hallhatták, annak a „tekintélyes kisebbség”-nek, a békepártnak tüntetően helyén kell maradnia, s nem menni át a nagy templomba, hol a vezetést a nép szenvedélye vehetné át. Azonban átvitte őket félénkség vagy kiváncsiság; s Kovács, Kemény és Zeyk Károly is kiment, legalább a templom elé, megfeledkezvén arról, hogy a római senatus nemcsak a sella curulison ülve tudta bevárni ellenségét, hanem egyszer-másszor a tribunusok követeléseivel szemben is mutatott hasonló bátorságot és eltökélést.15
Almássy Pál elnök a nagy-templomban csak akkor nyitotta meg az ülést, mikor meggyőződött, hogy a képviselők elfoglalták helyeiket. Komolyságra intvén a hallgatóságot, a szót a kormány elnökének adta át.
Kossuth előrebocsátotta, milyen sikereket aratott a nemzet, melyet pedig a külső támadás és a belső lázadás teljesen készületlenűl talált. Ellenség fegyvere igazságos harczaiban sohasem igázhatta le a nemzetet, mely azonban túlfeszitett nagylelkűsége következtében mégis mindig elvesztette harczának gyümölcsét. Most oly lelkesedett, hogy nemcsak a régi, hanem talán egy új ellenséggel is diadalmasan mérkőzhetik meg. Elérkezett tehát annak az ideje, hogy szabaddá, függetlenné tegyék Magyarországot s kimondják Isten, a világ, Európa és a nép előtt, hogy valóban szabadok és függetlenek akarnak lenni.
S a leirhatatlan erővel kitört lelkesedésnek csillapultával, elmondta azokat a szavakat, a mik miatt 45 esztendő múlva fölhantolt sirjából „nem kelhetett ki az engesztelődés pálmája.” A Cajus Mucius szavai! „Velem rendelkezhetik Isten akármint ez életben. Bocsáthat reám szenvedést. Bocsáthatja reám a vérpadot. Bocsáthatja reám a bürökpoharat, vagy a száműzetést. De egyet nem bocsáthat reám sohasem. Azt nem, hogy én valaha az ausztriai háznak alattvalója legyek. Azt nem bocsáthatja reám az Isten sem; mert az embernek, ki el van határozva valamire, bár lánczokba szorittatnának minden tagjai, mindig marad elég ideje meghalni tudni, ha magát máskép meg nem mentheti.” De most mégis higgadtan, szárazon igyekezett csoportositni azokat az adatokat, melyek a 48-iki törvényeknek nem annyira lényegét, mint történetét nyujtván, bizonyitják, hogy azok a törvények nem a forradalom következései s viszont azokat, melyek az ausztriai ház hitszegését tanusitják. De midőn a nemzet a jogos önvédelem teréről mégsem csapott át a forradalom útjára, nem tartozik-e most a szabadságharczban elhúnyt testvérek szent emléke iránt azzal a kötelezettséggel, hogy a miért ők elvérzettek, annak jutalmát vegyék a nemzet számára? Hiszen más nemzetek annak kimondásán kezdték szabadságharczaikat, hogy nem akarnak többé rabszolgák lenni. E szó kimondásának itt az ideje, s a nemzetnek a maga népfelsége akaratával szentesítnie kell az ausztriai ház és a nemzet közt fennállott kapocs elszakitását; ki kell mondania, hogy a nemzet, mint önálló, független hatalom lép Európa nemzetei közé, hogy utolsó csepp vérét is kiontja a szabadságért, s hogy Európa róla nélküle nem intézkedhetik. Öt pontba foglalta össze inditványát. Mondja ki a nemzet, hogy Magyarország szabad, önálló és független európai állam, területe feloszthatatlan és sérthetetlen; hogy az uralkodóházat trónvesztettnek, kirekesztettnek és számüzöttnek nyilvánitja; hogy az európai államokkal jó szomszédságban élni s velük szövetkezni kész; hogy addig is, mig a nemzetgyűlés a kormányzat rendszerét minden részletében megállapithatná, az országot ideiglenesen és felelősség mellett a kormányzó-elnök a maga mellé választandó ministerekkel igazgatja; s végre hogy mindezek kinyilatkoztatását egy háromtagú bizottság készitse el. Különösen utolsóelőtti javaslatával foglalkozott; s mig maga visszavágyódott a szerény és szegény magánéletbe, óvta a nemzetet, hogy más határozzon a sorsa felett mint a törvényhozás, és hogy a hatalomra feltolakodni engedjen valakit. A kormány emberei tetteikért még fejükkel is készek legyenek felelni. Magyarország jövendő szabadságának, jólétének s boldogságának alapja letételére, egyúttal azonban az inditványok birálatára intette Kossuth a képviselőket. A hatalmas beszédet követő éljenzés csillapultával az elnök is felhivta őket hozzászólásra. Közfelkiáltással azonban azonnal elfogadták általános tárgyalásra az egészet és csak a negyedik pontnál támadt; némi vita. De midőn Szász Károly szabatosabban kimondatni kivánta, hogy a törvényhozást csak önmaga oszlathassa fel, Bernáth és Madarász László beszéde után éppen a békepárt thea-estélyeinek gazdája, Szunyogh Rudolf javasolta, hogy változatlanúl fogadják el Kossuth inditványainak ezt a részét is, mire elfogadták valamennyit.
Az ápril 14-iki űlés jegyzőkönyvének záradéka.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában
Igaz-e hát az a vád, hogy ápril 14-ikén Kossuthtal szemben nem volt helye a szabad szónak s hogy a képviselők a nép terrorismusa alatt állottak? Ez a nép komoly volt; kétszeresen komoly, mert Isten házában és a haza templomában, nem a Jeu de paumeban érezte magát. S ha nagyszerű volt a labdaházi eskü, mely az utcza rongyos népének esküszavával vegyült, valóban senkit sem tölthetett el félelemmel ez a templomi közönség, mely a követek háta mögött ülve, beszélni hagyta a képviselőt, akár a maga papját s nem vágott a szavába, csupán lelkes éljenekkel jutalmazván őt, mit a másik teremben is megtehetett. És ha a meggyőződés igazi bátorsága vezette volna az ellenpártot, ha már egyszer átjőtt, s ha Cajus Muciusnak hinak valakit, kinek „nec ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem”, – épen itten, a templomban emelte volna föl óvatosságra intő beszédét, melyet a józaneszű és vallásos nép végighallgat s talán helyeslésével is támogat s melyben, ezen födél alatt, a flamingók sem akadályozzák, ha még olyan népgyűlés jellege volt is ennek az országos ülésnek. És ha csakugyan olyan nagyon rekedt volt Kossuth, ha a beszédéhez rosszúl választott hely miatt valóban elrontotta szavai hatását az innen is, onnan is jövő viszhang, ha csakugyan hidegen hagyta közönségét, s nem igaz a hivatalos meg a többi lap tudósitása, hogy szónoklatát a közönség helyenként leirhatatlan lelkesedéssel fogadta, úgy mi akadályozhatta a békepártiakat abban, hogy egy kissé jobban választván meg a szónoklatuk helyét, legalább megkisértsék lerontani egy készitett beszédnek kárbaveszett szóvirágait?16 Ha csak annyit tesz meg valaki, hogy a határozat-hozatalhoz szükséges képviselőket megszámláltatni kivánja,17 ezt az ünneprontást és prózába való átcsapást kétségtelenül rossz néven veszik tőle, de a házszabályok értelmében mégis megteszik: s ha csakugyan nincs jelen több 160–170 képviselőnél, vagy megakasztják a határozat kimondását, vagy idejében és a maga helyén előre törvénytelennek tüntetnek föl egy ezzel daczolva hozott határozatot.18 Egyébiránt annak idejében nem kérdezték, hányan kiáltották el, hogy vitam et sanguinem. Utólag most is csak egy eltiport kisebbség, a békepárt kutatta, hányan tagadták ezt meg mindörökre a dynastiától, mely idáig annyiszor számolt mind a kettőre.
Kossuth Lajos.
Barabás Miklós 1849-iki rézmetszete után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Magának a függetlenségi nyilatkozatnak szerkesztésére a ház Kossuthot, Szacsvayt és a békepárt részéről Gorovét küldte ki, mire Madarász László azonnal inditványozni akarta, hogy a határozat V. pontja értelmében kormányzó-elnökké Kossuthot választják. Mielőtt a hitelét vesztett ember megtehette volna inditványát,19 a képviselők határtalan lelkesedéssel egyhangúlag kiáltották ki az ország kormányzójává Kossuth Lajost. Kossuth el is fogadta a választást, oly időkben, midőn nincs helye sem az elbizakodottságnak, sem a szerénységnek, hanem mindenkinek tennie kell azon a helyen, a hova állitják. Kormányzó lesz tehát, mig akarják, mig a kormányrendszert végkép meg nem állapitják, mig a nemzet tökéletesen biztositva nincs. De az örökkévaló Istenre és saját becsületére esküszik, hogy azontúl csak szerény és szegény magánpolgár akar lenni.
Kossuth kormányzóvá választása.
Egykorú metszet után. A Révai testvérek idézett kiadványából
A gyűlés, melynek határozataihoz a felsőház még aznap járult,20 Kossuthot és a függetlenséget éljenezve oszlott szét. És ez a két név valóban mindörökre összeforrt a történelemben. Mig emlékirataiban Rákóczi maga is találgatja, ő vagy Bercsényi inditványozta-e a Habsburgoknak a tróntól való megfosztását, Kossuth pár hónap múlva száműzetésének első keservei közt is nyiltan megvallotta, hogy ezt 1849-ben ő tette, a függetlenséget ő proclamálta; és mindhalálig ezen proclamatiója alapján maradt. Sokan vettek részt a dynastiától így elszakitott haza védelmében olyanok, kik az inditványára ápril 14-ikén hozott határozatot a legpolitikátlanabb, legidőszerűtlenebb, leghaszontalanabb, legesztelenebb, legvégzetesebb és legerőszakosabb rendszabálynak tekintették; ilyennek jellemezte azt emlékirataiban gróf Batthyány Kázmér is, pár nap múlva a Kossuth-kormány külügyministere, mig annak hadügyministere, Görgei Arthur, már azokban a napokban sem csinált titkot belőle, hogy kárhoztatja s ha lehet, visszavonatja az egészet.
Sajnos eseménynek mondta jóval utóbb, Beust osztrák miniszterrel beszélgetve, Deák Ferencz is az április 14-iki nyilatkozatot;21 egyaránt helytelen lépésnek tartotta politikai és jogi tekintetben; mert hiszen a kétoldalú szerződést egyik fél sem tekintheti teljesen felbontottnak csak azért, mert azt a másik rész megsértette; ellenben követelnie kell, hogy megtartsa a másik fél is. A dolog földerítése végett és nem mentségül tette hozzá, hogy április 14-ikét márczius 4-ike, oly nap és oly okmány kibocsátása előzte meg, mely egy tollvonással eltörülte Magyarország alkotmányát, önállóságát, teljesen félretéve a pragmatica sanctiónak azt a részét, mely ez alkotmányt és önállóságot biztositotta.
A békepárt, mely a tettet megelőzni nem tudta, ennek a tettnek következtében mint párt egyszerűen megsemmisült; közlönye22 ápril 14-ikét a magyar nép ujjászületése napja gyanánt üdvözölte. „Mi a békét szerettük, – szólt – de nem a halál alakjában; s ha a nemzet életének egyedüli feltétele az, hogy kűzdjön, legyen bármi hosszú a kűzdelem, elfogadjuk … Erőnk kevés, de egészen a hazáé.” És két hét múlva23 kimondta, hogy nem kell a trónra semmiféle Napoleon, Koburg vagy Leuchtenberg, magyar pedig épen nem; – a királyválasztás viszálykodással járna, menekülést csak a köztársasági kormányforma nyujt.
Április 14-ike óta az egész parlament egyetlenegy párt gyanánt állt Kossuth kormányzó háta mögött; mert a 30–40 tagból álló békepártiak is arra szánták el magukat, hogy egyelőre elismerik az „államcsinyt” s már csekély számuknál fogva sem tiltakoznak ellene, hogy ezzel föl ne idézzék a belháborút, a minek – az orosz beavatkozás küszöbén – csak az ellenség venné hasznát. Sőt le sem mondtak képviselői megbizatásukról; hitték, hogy a sereg élén a dynastikus Görgeivel s a képviselőházban, hol Kossuthnak mint kormányzónak helye többé nem lehet, a Debreczenből hirtelen haza utazott Madarász László nélkül nyugton várhatják az ügyek fejlődését.24 Mintha a történelmi emlékű nap estéjén gyujtott tömérdek fáklya lángja előttük is megvilágitotta volna az útat. Kazinczy, a megsemmisült párt egyik vezére, másnap a képviselőházban megjegyezte ugyan, hogy átlépték az alkotmányos élet egyik Rubiconát, honnan visszatérés nincs, de hozzátette, hogy ott a nemzet, az ő hite szerént, okvetetlenűl új, szabad életet fog kivívni.25
Az öttagú bizottság munkássága ötödik napján, ápril 19-ikén mutatta be a két ház vegyes ülésén a függetlenségi nyilatkozat szövegét, melyet egészben véve Kossuth és Szacsvay készített, s melyet a törvényhozás azonnal és egyhangúlag elfogadott.
A magyar államot törvényesen képviselő nemzetgyűlés jelen ünnepélyes nyilatkozatával Magyarországot elidegeníthetetlen természetes jogaiba visszahelyezvén, azt a hozzátartozó részekkel és tartományokkal együtt az önálló, független európai államok sorába iktatja s a Habsburg-Lothringen-házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilvánitja. Erkölcsi kötelességének tartja azonban tudatni elhatározása inditó okait; hadd lássa az egész művelt világ, hogy erre a lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás és nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfentartás kénytelensége vezette. A szabadon választott Habsburgok uralkodásának három százada a folytonos szenvedés három százada volt. Az ország a legvirágzóbbak közt állana, ha legalább nem akadályozzák természetes fejlődését; s ha nem irigylik féltékenyen őrzött alkotmányát, a példátlan hűségű nemzet még sokáig rendíthetlen támasza lenne a dynastiának. Népe szabadságában azonban egy uralkodó sem kereste erejét, dicsőségét s az uralkodóház a nemzettel szemben firól-fira a hitszegés politikáját követte. A szabadságért vívott diadalmas harcok után a nemzet mindig megbékült királyával; de minden királyi eskü egy újabb hitszegés kezdete volt.
A dynastia érdekében tett vérhullásáért, nagylelkűségéért hálát a nemzet sohasem aratott. Mindamellett ezt a házat csak most száműzik, midőn az Európa előtt nyilt kérkedéssel maga vallja be, hogy széttépte azokat a kötelékeket, melyek őt a magyar nemzethez csatolták. Vétkes mindazokban a bűnökben, melyek egy nemzetet feljogosítnak a felette uralkodó dynastia száműzésére. El akarta törülni a magyar nemzet állami lételét; még pedig annyi árulás, rablás, gyujtogatás, öldöklés, kegyetlenség s a népjognak oly lábbal-tapodása kiséretében, hogy az emberiség elborzad bűneinek történetén. S minderre az ország alkotmányának biztositása végett 1848 tavaszán hozott törvények szolgáltak alkalmúl. Pedig az önállás és függetlenség, melyet azok biztosítottak, nem volt új szerzemény, hanem a törvényekben és királyi eskükben folytonosan fenntartott jog. Az önálló ministeri kormányzat, különösen pedig az önálló had- és pénzügy elkobzása végett az uralkodóház istentelen bujtogatásokkal az országot vérbe, lángba borította, hogy fegyveresen földarabolhassa, önállásától megfoszsza s a birodalom államainak halmazába olvaszsza.
Részletesen felsorolván a nyilatkozat a lefolyt esztendő történetét, az örökkévaló Isten itéletére s a világ közvéleményére hivatkozott, hogy „e hitszegő házzal a kibékülés lehetsége megszünt”. „Tartozunk Isten törvényének, tartozunk hazánknak, tartozunk a jognak, tartozunk a morálnak, becsületnek, Európának s a czivilizáczió érdekeinek, hogy ezt a hitszegő dynastiát a magyar királyok trónjárúl száműzve, adjuk át Isten itéletének s a közvélemény, morál és becsület utálatának.” Teszik pedig ezt a halálra üldözött nemzet törhetetlen ereje érzetében; a zsarnok ellenséggel szemben nyert diadalok tudatában, a nemzet természetes jogaira hivatkozva. Az ismeretes négy határozat közlése után tehát mindenkit fölmentettek az eddigi uralkodóház iránt való hűség és engedelmesség kötelessége alól; sőt attól a nemzet nevében el is tiltván, honárulóknak nyilvánították azokat, kik a volt dynastiából „netalán” a királyi hatalom bitorlójáúl föllépni merészkedő egyént tanácscsal, szóval és tettel gyámolitanák; ellenben a magyar állam kormánya iránt minden honpolgárt törvényes engedelmességre köteleznek.26
Ennek a nyilatkozatnak elfogadásakor nem egy magyar államférfiú gondolt az amerikaiaknak 1776 július 4-ikén kiadott függetlenségi nyilatkozatára. Az egyik lap27 amaz után emezt azért közölte azonnal, hogy összehasonlítva a benne foglalt vádpontokat hazánk sérelmeivel, rögtön át lehessen látni, „mennyivel súlyosabbak, egy nemzet épségét mennyivel fenyegetőbbek, türelmét mennyivel fárasztóbbak a tények, melyek nemzetünket a Habsburg-dinasztiától való elszakadásra kényszeriték. Ha a nyilatkozatunkat kidolgozó választmány oly részletes akar lenni; mint az amerikai kongresszus, tartalmának a mostaninál még egyszer hosszabbra kellett vala terjednie. Különben az amerikai nyilatkozat vádpontjaiból alig van egy-kettő, – s ez is csak az államok földrajzi helyzeténél fogva mely hazánk sérelmeivel ne volna annyira összhangzó, hogy a kommentálás is fölöslegessé válik. Oly undok bűnöknek pedig, milyeket a nevezett dynastia ellenünk elkövetett, a szabad államok nyilatkozatában még árnyéka sincs.”
A független magyar állam pecsétje.
Az eredeti ezüst pecsétnyomó az erdélyi múzeumban
Ezt az összehasonlitást maga Kossuth is megtette, mikor április 14-ikének következéseűl két esztendő múlva mint száműzött állt meg Washington mount-vernoni sírjánál. Talán több tévedéstől menekülhetett volna, ha a nyilatkozat megtétele előtt gondol földijének, Rákóczinak konstantinápolyi sírjára, melyben az a nagy férfiú pihent, kinél lángolóbban ő sem szerethette hazáját, de aki 1707 június 14-ikén a függetlenségi nyilatkozat megtételénél a maga idealismusában szintén nem számolt eléggé az idealismusnak szárnyát szegő körülményekkel. Rákóczit Vetésy, Kossuthot Görgei eleve figyelmeztette a körülmények kedvezőtlen voltára; mind a kettő tudta, hogy pártjuk van a békére hajlóknak. De Rákóczitól XIV. Lajos franczia király a szövetség fejében kivánta ezt a nyilatkozatot, a mellett idáig is tapasztalta az angolok, hollandok közbenjárását, számithatott a törökök jóakaratú semlegességére, talán arra is, hogy érdekében az orosz beavatkozik. Ellenben a franczia köztársaság elnöke még csak nem is fogadta a magyarok mostani követét, Teleki Lászlót; Anglia külügyministere utasította Szalay Lászlót, hogy közleni valóját az osztrák követ útján adja be; az északamerikai Egyesült-Államok, melyek közbenjárásukat eleinte fölajánlották, végre is úgy találták, hogy a magyarok megnyugodhatnak a márczius 4-iki alkotmányban, mely fölvette az Egyesült-Államok alkotmányának több nagy elvét; Törökország készen állt, hogy a területére szorult osztrákokat nem fegyverzi le, a magyarokat azonban lefegyverzi; az oroszok pedig már is beavatkoztak és csak katonai kudarczuk megboszulása végett is még sokkal nagyobb arányokban készültek beavatkozni az osztrákok javára.
Azonban a mint az ónodi gyűlésen Károlyi Sándor méri az első halálos csapást Rakovszkyra, a békepárt emberére, itt a békepártiak elnökjelöltje, Görgei, ha indulatosan fogadja is a nyilatkozat hírét, megnyugszik az általa teremtett helyzetben s még a hadügyministerséget is elvállalja. Közel másfélszázadnyi időközben mind a két vezér teljesiti kötelességét mindaddig, mig elérkezettnek látja egyik a békének, másik a föltétlen megadásnak idejét. Mind a két nyilatkozat árulónak, a haza ellenségének nevezte azt, ki a trónjától megfosztott uralkodóhoz bármi czímen hű maradna s így mind a kettő a terrorismus egy nemét gyakorolta. De 1605 áprilisében Bocskay s 1621 augusztusában Bethlen megválasztatásakor kimondták ezt a magyarok már korábban is, ismételték kisebb fontosságú esetekben, a mi elég világos tanúsága annak, hogy forradalom nem lehet el eféle fenyegetések nélkül. Ha Rákóczi és Kossuth szavára nyiltan elfogadva, egymás közt mind a két időben keményen birálták is a higgadtabbak a detronisatiót, ha tudták is, hogy annak elmulasztása miatt föl nem kél a nép, erőt merítettek a népnek a tettre kitörő lelkesedéséből,28 az ifjú hadseregnek – Görgei szerént is – ezerhangú helyesléséből s épp oly kevéssé törődtek az országban élő nemzetiségek, az aristokratia, a nagybirtokosok, a conzervativek bajosan megnyerhető, talán meg sem nyerhető rokonszenvével, mint nem törődtek 142 esztendővel azelőtt. Azt hitték, a siker meghozza valamennyit.
Kossuthnak szemére vetik, hogy hézag van a nyilatkozatában, mert egy régi uralkodást megszüntetve, nem szól arról, jön-e utána egy új, monarchia marad-e az ország, vagy köztársasággá alakúl át. Mindenesetre más volt most a helyzet, mint 1621-ben, midőn a rendek detronizálván II. Ferdinándot, augusztus 25-ikén az üresen maradt trónba egyszerűen beültették Bethlen Gábort. Némileg inkább hasonlitott az 1605 ápril 20-ikán teremtett helyzethez, midőn a fölkelésének még csak elején levő Bocskayt Magyar- és Erdélyország fejedelmévé kiáltják ki, anélkül, hogy szólanának a tulajdonképeni királyság sorsáról. Ónodon voltakép Rákócziék sem mondták meg, mit tesznek a trónnal, melytől megfosztották a Habsburgokat; náluk is megvan tehát a Kossuthéknál megrótt hézag, a nélkül hogy a vezetők bűnös szándékaira szabad volna következtetni; de hát elmaradt a siker, mely még a tévedést is képes igazolni. Charlatánnak azonban még sem mondta senki Rákóczit, mint mondta Kossuthot,29 ki „semmivé tette Magyarországot, csakhogy megoltalmazza a bőrét”.30 Mily nyomorúltnak kellett volna lennie itt is, ott is az országgyűlésnek, hogy szabadságot keresve, egy embernek, mellé egy charlatánnak, ennyire hódoljon!
Érzelmek és szenvedélyek vezették a népet 1707-ben és 1849-ben egyaránt s azok, kik ez érzelmek és szenvedélyek leghívebb kifejezői lévén, az események intézői lettek, nem a nekik oly visszataszitó módon tulajdonított egyéni dicsvágyból tették, a mit tettek. Hiszen Rákóczi, ki a június 14-iki nyilatkozatot inditványozta, két hét múlva már ismét irt Frigyes Vilmos porosz királyfinak,31 Kossuth pedig ápril 14-ike után három hét mulva (május 3-ikán) egy Koburgnak a magyar királyságra való meghivás ügyében.32 S talán igen is figyelmen kivül hagyják, hogy a magyar politika, másfél századon innen és túl, Ausztria ellen cselekedve, az igazi németekre, a porosz hegemonia alá jutó Németországra kivánt támaszkodni; s hogy most nemcsak Magyarország felelt márczius 4-ikére, hanem Németország is, midőn a frankfurti parlamentben márczius 28-ikán IV. Frigyes Vilmos porosz királyt választotta császárrá. Nem tudhatták még Debreczenben (igaz, hogy meg kellett volna várniok), elfogadja-e a porosz király ezt a választást; de úgy itéltek róla, mint Ausztria gyöngülésének jeléről. Maga Windisch-Grätz is azt irta a márczius 4-iki alkotmány tervezetéről, hogy nem olyan államférfiú készítette, ki korát felfogta volna; feloszlat számos történelmileg keletkezett és megszilárdúlt szervezetet s helyükbe bonyolúlt gépezetet léptet, mely a jelenlegihez hasonló izgalmas időkben épen nem nyújt biztositékot a mű tartóssága iránt. A debreczeni nyilatkozatnak körülbelűl az a rugója, a mi Zrinyi Miklós szigetvári kirohanásának; s nem szabad nagyon rossz néven venni, hogy Kossuth a XIX. század közepén nem akarta föltétlenűl helyesnek elismerni, a mit Napoleon a XIX. század elején mondott, hogy Leonidás halálának csak úgy lett volna értelme, ha hősiességével alkalmat nyújt honfiai derék-seregének felvonulására. Napoleonnak ezt a mondását kevés ember vette tudomásúl; a háromszáz spartainak nevét azonban tudnia kellett Sparta minden fiának.