Vasvári Pál.
Egykorú kőnyomat után. Az országos képtár gyűjteményének 4567. számú példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Csányi László Kolozsvárott. Bem békitő szózata az oláhokhoz. Ostromállapot a szász földön. Csányi távozása. Jancu uralma. Gyula-Fejérvár ostroma. Déva visszafoglalása. Jancu alkudozásai a magyar kormánynyal. A mihályfalvi értekezlet. A békepontok. Hatvani Imre erőszakoskodása. Az oláhok boszuja. A verespataki és abrudbányai vérengzések. Hatvani abrudbányai veresége és szökése. Perczel kisérlete a szerbek lecsillapitására. Az oláh lázadás terjedése. Báró Kemény Farkas. A fontanelei csata és Vasvári Pál halála. A nemzetiségi törvény. Magyar-oláh szövetség terve az orosz ellen. Bem moldvai hadjárata. A gyulafejérvári csata. Jancu csatlakozása a magyar ügyhöz
A forradalom sikere vagy legalább a tisztességes kibontakozás lehetősége attól látszott függni, a kormány és a parlament kibékitheti-e a nemzetiségeket, vagy legalább azokat a nemzetiségeket, melyek a márcziusi alkotmányt csalódva fogadták, a panszlavizmustól pedig, mely kétségkivül nyomon követi az oroszok beavatkozását, saját lételüket féltették. „Tőlünk függ, tőlünk egyedül – irta Csányi még február 7-ikén – hogy a béke szent angyala a kedves Erdélybe visszatérjen. Egy szabad, alkotmányos nemzet tiszta szándékától, szilárd akarattól vezérlett törekvés az ármánynak nyomorú zsoldosai felett rövid hetek alatt dicsőségesen fogja diadala napját ülni.”
Már Kolozsvárra érkezte első napjaiban tanácskozott egyes befolyásos férfiakkal, miként lehetne lecsöndesiteni a lázadókat. A mint utóbb is mondta,1 ismerte a haza vészes állását és ha ellenségeit legyőznék is, azt a nagy munkát és feladatot, mely a kormány embereire vár: kiengesztelni a nemzetiségek fölzaklatott, gyűlöletet lehelő kedélyét egymás iránt s „belépni az általános jólét eszközlésének stadiumára”. A szegény elámitott nép, ha jó bánással képessé teszik a dolgok felfogására, a nép, mely ma feszitsdmeget kiabál, felvilágosittatva a legszebb jutalmat nyújtja: az elismerést és szeretetet. Arra, hogy a népet a lázadástól elvonja s a nemzeti ügyhöz csatolja, leghathatósabb szernek tartotta a megtérők személyének és vagyonának biztositását.2 Valamivel szigorúbb volt a szászok iránt. Mivel a sereg fizetésére csak nagy bankjegyeket kapott Debreczenből, Tóth Ágost ezredest, a beszterczei főhadparancsnokot intette, ismertesse meg bankjegyeinkkel a szászokat, kik idegenkednek tőlük; „ott van pénz elég; nem ártana a felváltást megkisérleni, habár egy kissé drastikusabb modorban kellene is azt eszközölni.”3 Márczius 12-ikén pedig utasitotta az erdélyi hadsereg balszárnyának főparancsnokát, hogy az ostromállapotban levő szász földön harácsolás útján szerezze be a hadsereg élelmét.4 Ugyanaznap azonban Bem az elfoglalt Szebenből testvériséget és közbocsánatot hirdetett. Kijelentette, hogy minden honpolgárnak egyenlő szabadságot kell élveznie. A választás nem lehet nehéz a polgári szabadság és a kancsuka közt. Ő a hirdetett közbocsánatot még a „vandal oláhok” irányában is megtartotta, megtartja tehát a szászokkal szemben is, ha valahára észre térnek s lemondanak úgy a katonai befolyásról, mint az orosz beavatkozásról, mely szégyent hozott reájok. „Ti oláhok is józanodjatok ki. Üzzétek el csábitótokat, csatlakozzatok a magyar kormányhoz és a szabadelvű alkotmányhoz, mely nektek szabadságot és birtokot adott”. Két nap múlva felhivta a kiadókat, inditsák meg ismét lapjaikat, mert első kellék alkotmányos szabadság megszilárditására a sajtószabadság. Irjanak szabadon. „Magyarok, szászok, oláhok – szólt márczius 21-ikén, az osztrákok és oroszok kiszoritása után – nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, távoztassatok minden nemzeti gyűlölséget és boldogok lesztek”. Éljenek azokkal az alkotmányos jótéteményekkel, melyeket nekik a minden igazgatás közt legszabadabb magyar igazgatás ajánl.
Csányi nem látta szivesen, hogy Bem politikai dolgokba avatkozik. Márczius 14-ikén Bem bűnbocsátó levelét akkép értelmezte, hogy a rögtönitélő biróság elébe 1848 deczember 28-ika előtt elkövetett bűnökért senkit sem lehel állitani, hanem az ilyet a rendes büntető biróságok előtt perlik és büntetik. Rablókra, gyilkosokra stb. sohasem szól az amnestia, mert „a bűn büntetetlen nem maradhat, ez az Isten, természet és polgári törvények rendelete”. Kossuth márczius 18-ikán Bemmel szemben ő neki adott igazságot. A szelid lelkű, de vas kezű Csányi 23-ikán kikelt a szászok ellen, kik „nem irtóztak orosz seregeket hívni be a haza szent földére s így elárulni önhazájukat s minden testvér-nemzetet,” de ennyi hálátlanság és bűn után is a kormány atyai kiméletéről biztositotta a nemzetségeket. A magyar nemzet a kivívott szabadságban egyaránt kiván osztozkodni a többi népfajjal, eddigi legdühösebb ellenségeivel, ha ezentúl tisztelik a törvényt s ragaszkodnak a hazához. Egyelőre azonban ostromállapotba helyezte Nagy-Szebent és az „úgynevezett” egész Királyföldet.5 Dobokay József nagyszebeni rendőrbiztos márczius 22-ikén elkészitette a gyanúsak jegyzékét, Zárnoki Endre szebeni hadbiró azonban már márczius 26-ikán jelenthette a politikai foglyok szabadonbocsátását.6 Csányi 29-ikén hatalmasan megleczkéztette Brassó város tanácsát, mindamellett sokáig senkit sem fogatott el. Április 4-ikén a szászok nemzeti vagyonát lefoglalta ugyan,7 s a haza térni vonakodók vagyonának lefoglalása iránt is intézkedett,8 de a néppel mindenütt emberiesen bánt, minek következtében mind több és több hódolati nyilatkozat érkezett hozzá. A kibékülés azonban nem volt őszinte; s ha Berde Mózsa kormánybiztos május 3-ikán azt jelenthette, hogy a szász hatóságok engedelmesebbek lettek, másnap már ismét panaszkodott ellenük.9 Ilykép az erdélyi kormány erélyesebben kivánt fellépni. Haller segesvári térparancsnok április 21-ikén elfogatta a szászok legkiválóbb emberét, Roth István Lajos lelkészt, Küküllőmegye 13 falujának császári biztosát,10 és lánczokban küldte Segesvárra, majd Kolozsvárra. Lánczait csörgetve, irta a tudós a magyar néphez ezt a latin distichont:
„Hogyha erős vagy oroszlánként, cselekedj’ te királyként:
Fegyvernél jobban győzhet az emberi tett”.11
A hadi törvényszék május 11-ikén halálra itélte a és Csányi mindjárt főbe lövette őt.12 Másnap, midőn a közlekedésügyi tárcza átvételére Debreczenbe távozott Csányi helyett a még május 6-ikán kinevezett Szent-Ivány Károly lett Erdély főkormánybiztosa, Dósa Elek kormánybiztos Brassóban Hoffmann Károlyt, Vots Ágostont és Honigberger Jánost állittatta a rögtönitélő törvényszék elé;13 a szászok egyetlen nevezetesebb vértanúja azonban Roth maradt.
Erdély kilencz tized-része lecsöndesedett, s a tavaszszal már csak Gyula-Fejérvár, Déva és az ú. n. móczok vidéke nem hódolt. Albákból, Abrudbányából menekülők beszélték Csányinak, hogy Jancu valóságos családi életet él még a magyarokkal is. Topánfalva volt a „havasok királyá”-nak főhadiszállása; hadi és élelmi szereit, sőt – hír szerint kincseit is ott halmozta együvé.14 Hatalma megtörése végett báró Kemény Farkas alezredes először is Gyula-Fejérvár elfoglalását tartotta szükségesnek. Márczius 24-ikén tehát már Tövisről megadásra intette az August ezredes vezetése alatt álló osztrák őrséget, mely azonban másnap kijelentette, hogy Ferencz Józsefnek letett hitéhez holtig hű marad. Ugyanaz nap Kemény visszavonulásra kényszeritette Axente prefekt csapatát s márczius 28-ikán már ágyúztatta a várat; két órai tüzelés után azonban minden veszteség nélkül, Borbándra huzódott vissza.15 Itt találkozott azután Bemmel,16 kivel megállapodott az alsófejérmegyei zendülők leverésének módjára nézve, őt azonban csakhamar báró Stein Miksa váltotta fel Gyula-Fejérvár alatt, melyet rendszeresen csak május végén kezdett ostromolni. Ellenben Forró ezredes, ki ápril 20-ika óta 2000 emberrel és hat ágyúval állt Déva vára alatt,17 május 27-ikén föladásra kényszeritette Kudlics főhadnagyot, ki 200 emberével s három ágyújával öt hétig állt ellen.18
Ezalatt Csutak Kálmán őrnagy április 2-án Körösbányáig hatolt, néhány kisebb sánczot bevett, Buteanu prefekt csapatait szétszórta, Brádnál tovább azonban nem nyomult,19 hanem alkudozásokat kisérlett meg Jancuval. Jancunak, a móczok hite szerint, maga V. Ferdinánd engedte át Erdélyt, mint császárságot; ő magát a havasok királyának nevezte. A mint megjegyezte, népe a német bolondja s ő a népeé. Valóban nem akarta kiszolgáltatni oláhjait a bécsi politikának. Erdélynek egyetlen román forradalmi embere volt, ki a szabadságért s magasabb politikai czélokért igazán hevült. Szivesen fogadta a havasalföldi forradalmi bizottságnak azt a felhivását, hogy az oroszok ellenében a magyarok s az összes elnyomott népek ügyét mozditsa elő. Mialatt e végből Bolliac Caesar Szebenben lapot alapitott, rajta kivül Rosetti, Borlea stb. buzgólkodott a kibékülés ügyében. „Nu cread neamtului!” (Nem hiszek a németnek!) volt a jelszava. Szivesen fogadta tehát Balcescut, ki öt társával őt a romániai emigratio nevében Topánfalván a magyarok megsegitésére szólitotta fel. Időközben a debreczeni kormány is komoly lépéseket tett a románok megnyerésére, mire a debreczeni román képviselők idáig is sürgetve kérték. Kossuth április 17-ikén értesitette Csányit, hogy Drágos János képviselőt küldte ki az alkudozások meginditása végett.20 Drágos már harmadnap Brádra érkezvén, Jancu és Buteanu prefekteket azonnal meg is kérte, jelöljenek helyet és időt a tanácskozásra. Axente abban a hitben élt, hogy a magyaroknak nem a prefektekkel, hanem az egyedül illetékes román béke-bizottsággal, vagy pedig a császári kormánynyal kell alkudozniok. Jancu, Buteanu, Dobra, Vladutiu, Boér stb. április 25-ikén megjelentek a mihályfalvi értekezleten;21 elvben a béke s a fegyverletétel mellett nyilatkoztak; egyelőre azonban fegyverszünetet sürgettek. Drágos erre nem levén felhatalmazva, részletesebb utasitások nyerése végett Debreczenbe ment, május 5-ikén azonban Abrudbányán már a prefektek elé terjeszthette Kossuth békepontjait.22 A prefektek már másodnapja tanácskoztak a 18 pont fölött, s azokat általánosságban elfogadván, Jancu ki is tűzette a magyar zászlót, a midőn híre terjedt, hogy Hatvani Imre őrnagy, ki Csutak helyébe lépett, Brád felől mintegy 1500 emberrel és 4 ágyúval Abrudbánya felé nyomul. A meggondolatlan „flamingó,” kit Kossuth külön megbizással látott el, azt hitte, hogy ezzel a meghódolást sietteti. Drágosnak sejtelme sem lévén Hatvani czéljairól, a prefekteket megnyugtatni törekedett; Jancu azonban ebben a fegyverszünet megtörését látván, odahagyta az alkudozások helyét. Hatvani semmit sem adott az eléje jött városi főbirónak és Drágosnak arra a figyelmeztetésére, hogy ne jöjjön be a városba, mert a béke már meg van kötve s a románok leteszik a fegyvert. Éjjel 11 órakor bevonult s másnap a fegyvereket erőszakosan akarta, de nem tudta beszedetni. Dobra, Buteanu és Viranu prefekteket azonnal elfogatta s ezzel lehetetlenné tette, hogy magyarok és románok már mint bajtársak fogadják az oroszok fenyegető támadását.
Jancu béketörést és árulást látott a dologban s Axente és Bálint prefekteket, valamint Munzáth főhadnagyot segitségül hiván, május 9-ikén felgyújtotta Verespatakát, délután pedig Abrudbányát rohanta meg, honnan Hatvani másnap reggel 4 órakor a város magyarságának egy részével s foglyaival23 együtt Brád felé vonult vissza. A görög keleti templomokba menekült magyarok jobbadán kegyelmet kaptak ugyan, házaikat azonban a lázadók fölégették s kirabolták, az utczákon és a házakban talált magyarokat pedig levágták. Drágost, a szerencsétlen közvetitőt, mint vére és nemzete elárulóját, a lándzsás nép összevagdalta.24 Hatvani 16-ikán visszafoglalta Abrudbányát.25 Úgy látszik, az volt a szándéka, hogy a bányavárosok magyarjait és németjeit magával vigye. Mintegy 2000 menekvővel, kik – még a nők, gyermekek és betegek is – jobbadán gyalog mentek a huszárok és gyalogok közt, 19-ikén szakadó esőben hagyta oda Abrudbányát; az 1264 méter magas Vulkán-hágó tövében azonban Jancu és Bálint lándzsásai rájok rontottak s többnyire levágták őket. A bécsi legionisták utoljára már egymást lövöldözték, hogy kezeik közé ne jussának. Félszázad huszár 84 székely puskással keresztül vágta magát, Hatvani megszökött, a menekülők azonban a sereg nagy részével és 4 ágyúval együtt odavesztek.26 A magyar-román kibékülés meghiúsitója és a zarándi hadosztály tönkretevője azzal állt bosszút, hogy május 23-ikán Jószáshelyen Buteanut kivégeztette. A kormány elvette tőle a zarándi hadosztály parancsnokságát s azt Inczédy László őrnagynak adta át, ki kivonult Zarándból és Biharban szervezett új csapatot.27
Ezzel egy időben a szerbek lecsillapitására is történt némi kisérlet. Perczel május 10-ikén elfoglalván Pancsovát, onnan jegyzéket intézett Szerbia kormányához; jó szomszédságot ajánlott s a segitőcsapatok visszahívását kivánta, az európai hatalmak belgrádi konzulait pedig arra kérte, hogy Magyarországgal, mint most már független állammal, közvetlenűl érintkezzenek, mit a szárd, angol és franczia konzulok megbizottai azonnal meg is igértek. Mialatt 16-ikán az elcsüggedt szerbeket Jellacsics kiáltványban intette, hogy a horvátokkal kezet fogva, „mint egy anyának, a mi Szlávánknak szövetséges fiai” tovább is küzdjenek, Kossuth május 21-ikén utasitásokkal látta el arra nézve, mit és mennyit igérhet a hódolni akaró szerbeknek. Kijelentette, hogy nevetséges képtelenség volna vajdát adni nekik, mert hiszen nincs is külön területük, a Bácsban és „bánság”-ban lakó magyarok, románok és németek nemzetiségi jogaival és szabadságával pedig összeférhetetlen. Ép ily képtelenség a külön szerb országgyűlés, mert Magyarországban nincs Szerbia. Államnyelv csak a magyar lehet, egyházaikban, iskoláikban, anyakönyveikben, tervezett esküdtszékeik tárgyalásaiban, községeik igazgatásában azonban a szerb nyelvet használhatják. Megszüntetni kivánja a határőrvidék katonai rendszerét s a határőröknek teljes polgárjogot óhajt adni; Szerbiának pedig előbb-utóbb háborút kell izennie, ha a népjog sérelmével a lázadást tovább is segitné.28
Ez ügyre két hónappal később a kormány még egyszer visszatért ugyan a nemzetiségi törvényben, most azonban egyelőre inkább fegyverrel kivánta elfojtani a polgárháborút s első sorban a románok pacificatiójára törekedett. A havasi lázadók most már nemcsak a bányák vidékeit fenyegették,29 hanem május 31-ikén Moga József alprefekt alatt Tövis, Borbánd és Maros-Portus alatt is szerencsét próbáltak; a Gyula-Fejérvárt ostromló sereg azonban visszaverte őket.30
Kemény Farkas báró a még mindig lázongó Hunyadból31 június 3-ikán 4000 gyalogossal, 18 ágyúval s egy üteg röppentyűvel – Forró és Inczédy László hadaival együtt – Déváról Brádra indult s nem csekély küzdelem után, június 11-ikén foglalta el Abrudbánya romjait.32 Onnan, elégtelen és kellően nem élelmezhető csapatával Topánfalva ellen nem indulhatván, a Gyula-Fejérvárt ostromló sereghez kivánt csatlakozni. A Nagyhegyen (Dealu Marén) június 16-ikán Axente támadása következtében, csak áldozatok árán juthatott el Zalatna kormos falai közé,33 hol pár napig pihenvén,34 Gyula-Fejérvár alatt egyesült Steinnal. Stein épp úgy ostromszerek nélkül állt e vár alatt, mint Görgei egy ideig Buda alatt, s őt is hasonló gáncsok érték.35 A mint tehát ostromágyúit felállittatta,36 június 24-ikén lövetni kezdte a várat, felgyújtatta az ősi székesegyházat, a püspöki lakot, a pénzverőt; másnap délután azonban lövegei elfogytak, mire az ostromot abbahagyta, s beérte a vár körülzárásával, mely hosszú időre lekötött 33 ágyút, 3892 gyalogost és 249 huszárt.37
Bem, ki június 18-ikán Nagyváradon személyesen találkozott Kossuthtal, Kolozsvárt június 21-ikén értesült Kemény hadjáratának sikertelen voltáról, mire újból megparancsolta Keménynek, hogy a havasok közé nyomuljon. E végből Gyalúról Szépszögi őrnagyot, Bánffy-Hunyadról pedig Vasvári Pál őrnagyot is38 támogatására rendelte. De csakhamar ellenkező parancsot adott,39 mivel június 27–28-ikán Besztercze vidékén már az oroszokkal kellett csatáznia, s igy minden erejét az oroszok ellen akarta forditani. Kemény és Szépszögi idejében megkapták, Vasvári azonban nem kapta meg a letiltást; elindult tehát a teljes lázadásban álló Mariselre, hol Szépszögivel kellett volna egyesülnie. Csekély hadával hiába várakozván reá, két – napi csatározás után az oláh guerillák elől vissza akart vonulni; Fontanelenál azonban Jancu egyik tribunja, Corchesiu (Korkes) Miklós útját állotta és mintegy 600 emberét lemészárolta. Maga Vasvári Pál is elesett; Buzgó László százados a csapat roncsaival keresztülvágta magát.40 A hazafiúi kegyelet most évenkint megkoszorúzza azt a helyet, hol a márcziusi lelkes ifjúnak, a „kis Kossuth”-nak forró vére kiomlott.
Vasvári Pál.
Egykorú kőnyomat után. Az országos képtár gyűjteményének 4567. számú példányáról
Nem a kétségbeesés kapkodása volt, hanem igazi államférfiúi tett az a törvényjavaslat, melyben a kormány ennyi vérontás és csalódás után is biztositni kivánta a románok nemzetiségét. Balcescu, a romániai emigratio küldötte, május közepétől kezdve gyakran tárgyalt a magyar kormánynyal, melyet a románokkal kibékiteni, Jancut pedig rábirni törekedett, hogy csapatával Kis-Oláhországban harczoljon az oroszok ellen. A javaslat kimondta, hogy az oláhokat ezentúl románoknak nevezik, nemzetiségük jogait törvényekkel biztositják; a törvényhozás nyelve a magyar lesz, de a közigazgatásban és a tanitásban tisztán román megyékben a román nyelvet használhatják, pöreiket a szóbeliség behozatalával román vagy magyar nyelven folytathatják; anyanyelvükön kérvényezhetnek; a g.-kel. románok egyházukat és iskoláikat teljesen szabadon igazgathatják; a cultusministeriumban külön g.-kel. ügyosztály lesz e valláshoz tartozó román hivatalnokokkal; egyházaik s iskoláik a többi felekezetekéivel egyenlő előnyökben részesülnek; a pesti egyetemen g.-kel. theologiai kart állitnak; kormánybiztos felügyelete mellett zsinatokat tarthatnak; túlnyomóan román községekben a nemzetőrséget románok vezénylik; államhivatalokban a románokat különbség nélkül alkalmazzák; a fölkelők leteszik fegyvereiket s általános kegyelmet nyernek, ha fölesküdnek a magyar függetlenségre.
Szemere ministerelnök az első magyar nemzetiségi törvényt július 21-ikén ebben a szellemben terjesztette az időközben újra összejött országgyűlés elé. Utalt reá, hogy ha az ország kormánya a kegyetlenségeket hasonló kegyetlenségekkel torolta volna meg, azóta talán béke volna, de a sírnak békéje. Ők azonban nem szalasztottak el a kibékülésre alkalmas egyetlen pillanatot sem. A románok és szerbek megnyerésére igénybe vette a havasalföldi mozgalmak vezéreinek s a szerb fejedelmi kormánynak befolyását is. Megállapitott pontjaik tetszettek a győzelem idejében; a mint azonban szerencséjük csillaga némileg borulni kezdett, csalfasággal, sőt árúlással tértek ki javaslataik elől. Pedig hasonló jogokat egy ország sem ád a határain belül lakó apróbb nemzetiségeknek. Szemere mindamellett is bemutatta javaslatát, kimondván, hogy ha a nemzet a nemzetiségek kivánatait ezentúl is oly aristokrata módon fogja fel, mint idáig, tönkremegy az ország. A parlament meg is szavazta a törvényt, mely a legkritikusabb időkben sem adott többet a nemzetiségeknek, mint az 1868: XLIV. t.-cz. A nemzetiségek keveselték, a magyarok sokalták, mindannyian gáncsolták, a béke akadályának azonban mindamellett sem tekintették, hogy a nemzet ügyében ekkor már senki sem bizott komolyan.
A romániai emigránsok egyik küldötte, Balaceanu már korábban újból megnyerte Jancut a kibékülés tervének. Ugyanaz nap, melyen Jancu hadai Vasvárit lemészárolták, a kormány levelet kapott tőle, melyben a havasok királya kijelentette, hogy bizonyos föltételek mellett kész kibékülni a magyarokkal s harczolni velük az oroszok ellen. Kossuth kedvező választ adott, július 14-ikén pedig már meg is kötötte a szerződést a román legio iránt,41 mely szerint a moldva – oláhországi emigratio legiója Magyarországban az osztrákok, az oroszok és a panszlavizmus ellen, a szabadságért és a magyar függetlenségért harczol, hűséget esküdvén Magyarországnak és Romániának egyaránt.
Különösen Bemnek volt kedvelt gondolata, hogy Jancuval egyesülten rontván Oláhországba, az oroszok ellen föllázitsa az ott lakó románokat s Erdélyből Moldva védelmére való sietésre birja az oroszokat. Kossuth helyeselte a tervet s Boliac Caesart, ki Bemben már Románia jövendő királyát látta, a Kis-Oláhországot megszállva tartó Omer pasához küldte, hogy az oroszokkal Nagy-Oláhország területén vivandó küzdelemben jóakaratú semlegességre birja. Bem, be sem várván a különben is meghiúsúlt küldetés eredményét, 2500 honvéddel, 600 huszárral és 8 ágyúval július 22-ikén az ojtozi szoroson át Moldvába rontott; felhivta a románokat, hogy török fenhatóság alatt állitsák vissza fejedelemségük szabadságát, s 23-ikán Herzsa és Onestie mellett megverte Usztrugoff tábornok orosz seregét. De midőn másnap Ocnán kiadott második kiáltványa sem keltett viszhangot, és sem a parasztok, sem a boérok nem siettek táborba, a mily gyorsan ment, 25-ikén ép oly gyorsan is húzódott vissza Erdély védelmére.
A román emigránsokat lehangolta, de nem ábrándította ki ez a sikertelenség. Úgy hitték, az oroszoknak mindent elnyeléssel fenyegető hatalmával szemben, Ausztria-Magyarország helyett jobb eszményképük lehet Románia- Magyarország; az egymásrautalt két ország szoros szövetsége, esetleg a magyarok, románok és délszlávok teljesen demokrata alapon álló confoederatiója. Július 25-ikén Axente még megkisérelte Gyula-Fejérvár fölszabaditását, a magyarok azonban visszaverték őt. Ez volt az utolsó csata magyarok és románok közt. A románok e vár alatt 120 nap alatt négy nyilt csatát vesztettek a a magyarok ellen, kik azonban az oroszok közeledésének hirére most mégis elvonúltak Gyula-Fejérvár alól. 29-ikén az oroszok Barnutiu útján csatlakozásra szólitották a lázadókat, ellenben Jancu, bár emberei július 31-ikén fölégették Toroczkó-Szent-Györgyöt, Zalatnán az utolsó pillanatban a magyarokhoz való csatlakozásra szólitotta fel prefekt-társait. Most már mindanynyian ott álltak a panszlavizmus feneketlen örvénye mellett s ő nem akart beleszédülni; Axente ellenben fölpattanva mondta, hogy ő még az oroszokkal is megverekszik, ha azok a magyarok barátságát ajánlják nekik.42