SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
Az oroszok beavatkozása.

Tiltakozás az orosz erdélyi invasiója ellen. Az osztrák kormány és az orosz beavatkozás eszméje. Herczeg Schwarzenberg Felix külügyminister tárgyalásai az orosz kormánynyal. Miklós czár feltételei. Stadion gróf. Alkudozások. A czár ultimatuma. Az orosz sereg Galicziában. A magyar-lengyel politika ábrándjai. Dembinszky galiczai hadjáratának terve. Az angol diplomatia. Az olmützi egyesség. Az orosz beavatkozás diplomatiai kihirdetése. A hivatalos közlés. Miklós czár május 20-iki manifestuma. Berg orosz tábornok Pozsonyban. Ostromállapot Csehországban. Ferencz József május 22-iki kiáltványa. A magyar ministerium tiltakozása. A keresztes háború kihirdetése. Az orosz katonák benyomulása Lomnánál. Az első összeütközés. Alsó-Kubin megszállása. A varsói császártalálkozás. A hadi müveletek megállapitása. A beavatkozás kérdése Párisban. Cavaignac javaslatának győzelme. Az angol parlament. Palmerston magyarellenes politikája. Az angol közvélemény. Az Egyesült Államok állásfoglalása Magyarország mellett. Dudley bécsi küldetése. A porta és a magyar ügy. Gróf Andrássy Gyula Konstantinápolyban. A velenczei köztársaság. Az orosz beavatkozás hivei a magyar aristokratiában. A pozsonyi kiáltvány. A szabadságharcz vezetőinek meghasonlása. Miklós czár a magyar határon. A czár visszatérése. Az orosz fősereg benyomulása

Kossuth még márczius 18-ikán kijelentette, hogy a nemzet az oroszokat becsületes ellenségnek nem tekintheti, mert rabló módra, hadizenet nélkül s népjogellenesen törtek az országra. Nyilatkozatát harmadnap a honvédelmi bizottság s a parlament is magáévá tette. Márczius 25-ikén Kossuth biztositotta a házat, hogy az orosz beavatkozás kérdésében a kormány megtette kötelességét s diplomatiai úton felszólalt ez ügyben; másnap Szeben város tanácsa is ünnepiesen tiltakozott az oroszok beavatkozásának folytatása ellen. Ezeknek a lépéseknek azonban már csak azért sem lehetett sikerük, mert Magyarországot egy európai hatalom sem ismerte el önálló államnak és hadviselő félnek.

Különben is alig értesült az olmützi kormány, hogy az osztrák-orosz hadak Erdélyből kiszorúltak, Schwarzenberg hg. külügyminister azonnal Nesselrode gróf orosz külügyministerhez fordult s arra kérte, eszközölje ki a czárnál, hogy Galiczia határának leginkább fenyegetett pontjain tekintélyes haderőt vonjon össze, a megfigyelő hadtest parancsnokát pedig hatalmazza föl, hogy az osztrák kormány kérelmére osztrák területre nyomuljon s részt vegyen a „lázadás” gyors elnyomásában. Nesselrode gróf április 6-ikán (ó-naptár szerint márczius 25-ikén) kijelentette, hogy a megfigyelő hadtestet a czár már is felállittatta. A czár azonban, „kit az erdélyi, szerencsétlen események” egyszer mindenkorra meggyőztek a felől, a részben való segitség mennyire árthatna csapatai tekintélyének s másrészt milyen keveset használna Ausztriának, csak úgy hajlandó segitséget adni, ha a határt átlépő hadtestek elég nagyok lesznek, hogy önmaguk is megfeleljenek a rájuk váró feladatoknak, s ha nem egyesitik azokat Windisch-Grätz seregével, a mi csak surlódásokra vezetne a tábornokok és csapataik közt. Ellenkező esetben a czár nem teljesithetné az osztrák kormány kérését. Ismeretes, hogy kérését ez a kormány csak a legnagyobb lelki kűzdelmek után tette meg. Januárban Schwarzenberg még úgy vélekedett, hogy egy kormány tekintélyét sem csorbitja a lázadókkal való kűzdelem; a külföld előtt és odabenn azonban minden hitelét tönkre teszi, ha idegen segély behivásával tanusitja, hogy képtelen saját háztartásában helyreállitani a rendet. Stadion Ferencz gróf minister Ausztriára nézve szintén egyszerűen becsületbeli kérdésnek tekintette, hogy a fölkelést saját erejével győzze le. Arra, hogy a márczius 4-iki alkotmányt félretéve, Magyarországgal az áprilisi törvények alapján próbáljon kibékülni, ő maga, a márcziusi alkotmány szerzője, nem gondolt ugyan, az orosz beavatkozást azonban, ha már meg nem akaszthatta, legalább halogatni kivánta. Midőn Medem gróf bécsi orosz követ április 13-ikán Nesselrode jegyzékét Schwarzenberggel közölte s nyilvánvaló lett, hogy Oroszország sokkal nagyobb arányokban adja meg a segitséget, mint azt talán maguk az osztrák államférfiak is óhajtották, Stadion visszaborzadt a felelősség sulyától; amúgy is kimerült idegzete megtört az újabb izgalom hatása alatt1 s a ministertanácsból betegen menekült Badenbe, hol megtébolyodott. Sorsában van valami, a mi a hazája jövője miatt kétségbeesett Széchenyi tragikumára emlékeztet.

Schwarzenberg most az osztrák hadsereg szerencsétlen kűzdelmei után Windisch-Grätz herczeget visszahivatta, helyébe fővezérül Weldent neveztette ki s a kormány nevében április 13-ikán sietett kijelenteni, hogy méltányolja és köszönettel elfogadja a czárnak mind a két föltételét. Teljesen a czár kormányára bizza a közremüködés katonai részleteinek és módozatainak megállapitását; csak azt óhajtaná, hogy a czár Bukovinán és a tihuczai szoroson át Erdélybe, Besztercze és Maros-Vásárhely felé is küldjön egy hadat, mely azután összeköttetésbe tegye magát a Brassó felől Erdélybe törő osztrák hadakkal. Ennek a czélnak a megvalósitására a helyi viszonyokhoz képest elégnek tart ugyan 40,000 embert, a szám és a részlet meghatározása azonban teljesen szabadságában áll az orosz kormánynak.

A czár kedvetlenül fogadta ezt a bizonytalan nyilatkozatot. Megjegyezte, hogy csapatait Erdélybe csak Galiczián keresztül küldheti be, mert itt van a legnagyobb ereje; Moldva-Oláhországot megszálló csapataiból nem adhat segitséget. Már pedig most, mikor Erdélyben az események a legkedvezőtlenebb fordulatot vették, az új hadműveletek érdekében a sikert lehetőleg biztositani kell. Javasolta, hogy Galicziát, és Bukovinát – a szám megjelölése nélkül – oroszok szállják meg, s hogy az onnan kivonuló osztrákok a magyarok és erdélyiek ellen rendelt osztrák csapatok maradványaihoz csatlakozzanak. Tartalékul az oroszok szolgálnának. Ha azonban az osztrákok nem verhetnék le a magyarokat, óvatosan az oroszok is benyomulnának s hadi működésük alapjául a Kárpátok közt tett berendezéseik szolgálván, a siker minden valószinüségével küzdhetnének. Máskülönben a czár semmit sem tehet és nem is tesz. Ha küldötteik a részletekre nézve megállapodhatnak, ő attól a pillanattól fogva az osztrákokat támogatni fogja mindazzal az erővel, melylyel a gondviselés jóvoltából rendelkezik.

A czár ultimatuma megtette hatását. Schwarzenberg herczeg Medem gróf útján április 21-ikén „esdekelve kérte” Paszkjevics Erivanszkij herczeg orosz táborszernagyot a segitő-sereg útnak inditására. „A helyzet nehéz – szólt Medem – és csalhatatlanúl hamar elvész a kedvező alkalom, ha a lehető legrövidebb idő alatt elégséges erőt nem küldenek egy diversioval, mely a Kárpátok felől Krakkótól délre fenyegetné a lázadókat … A segélynyújtás minden késedelme a legkomolyabb bonyodalmat okozná a monarchia megrontására.” Hiszen a czár a monarchia érdekeit úgyis közösen akarta védeni Ausztriával, melynek e végből le kell csillapitania Magyarországot, a forradalmi üzelmek tűzhelyét. Galicziából már is kivonultak az osztrákok s rendkivüli zavar, sőt végzetes veszedelem származhatnék belőle, ha ezt a tartományt megszállatlanúl hagynák.

Galiczia valóban közel állott ekkor ahhoz, hogy elveszszen mind az osztrákokra, mind az oroszokra nézve. Kossuth kormányzó ugyanis éppen a függetlenségi nyilatkozat kibocsátásának napján (április 19-ikén) a Galicziával határos megyékben levő csapatok főparancsnokává nevezte ki Dembinszky altábornagyot, s a nélkül, hogy ez iránt megkérdezné Görgeit, kivel a hadügyi tárcza átvétele dolgában már alkudozott, megengedte neki, hogy – a mit a ministertanács ellenzett2 – esetleg be is törjön Galicziába. Dembinszky a maga 17,220 emberével és 57 ágyújával, az északi hadsereg élén, a lengyelek közt való népszerűségére támaszkodva, fölkelésre akarta birni Galicziát, hogy azután összehija a lengyel országgyűlést, kimondja Lengyelország helyreállitását s a két ország kölcsönösen segitse egymást. Czartoryszky herczeg is ezt remélte,3 Lengyelország felszabaditását az idegen járom alól, a magyarok és szlávok teljes kibékitését; a lengyelek azonban egyelőre hadd kűzdjenek a magyarok lobogói alatt s Lengyelország egy elhamarkodott fölkeléssel ne tegye ki magát az 1846-ik évihez hasonló kegyetlenkedéseknek. Oroszország ellen az volna a leghathatósabb fellépés, ha a Kaukázusba inditanának hadiexpeditiót, mivel az oroszok a magyarok ellen használni nem mert lengyel tiszteket mind oda küldték, rájok pedig számitani lehet s így igen komoly lenne a közös ellenség ellen való harcz. A harmadik lengyel, Bem sem helyeselte a Galicziába való betörést, sőt azt a legnagyobb szerencsétlenségnek tartotta volna; mert az osztrákok bizonyosan a földesurak lemészárlására izgatnák a lengyel parasztokat. Betörni csak akkor kellene, ha Bem a délvidék lecsillapitása után Fiuméig hatolván, az ott Francziaországból nyert tisztekkel és fegyverekkel Bukovina felől rontana Galicziába, mig azt Dembinszky Krakkó felől foglalná el.

Az orosz kormány már régen foglalkozott a magyarok ilyen betörésének lehető voltával; különben is azt hitte, hogy nem egy-két légio, hanem 30–40,000 lengyel küzd a magyarok sorai közt.4 Valószinűnek tartotta, hogy Dembinszky és Bem, kik közül ez utóbbi Erdélyben már is diadalmasan harczolt az oroszok ellen, minden befolyásukat felhasználják, hogy megkisértsék Lengyelország helyreállitását, a miért 1831-ben hiába harczoltak. Sir Andrew Buchanan szentpétervári angol követ még április 10-ikén is biztositani tudta Palmerston lord külügyministert, hogy a czár csak abban az esetben támogatja Ausztriát, ha a magyar felkelők Galicziába törnének s akkor is beéri e tartomány megszállásával; Brunow báró londoni orosz követ azonban még erről a lehetőségről sem akarván tudni, egy héttel azután, hogy az osztrák kormány elfogadta az orosz segitség föltételeit, április 20-ikán Palmerston megnyugtatni törekedett Stratford-Canning konstantinápolyi angol nagykövetet, hogy az oroszok nem avatkoznak Magyarország ügyeibe.5

Ilykép még a rendesen jól értesült angol diplomatia sem tudván bizonyosat a dologban, nem csoda, ha a magyarországi politikusok, a maguk teljes tájékozatlanságában, nem tartottak közvetlen veszedelemtől. „Csodásan jól mennek dolgaink – irta Csányi április 20-ikán;6 – csak az az élhetetlen muszka, – az ne csináljon zavart.”

Ugyanez nap azonban Beck tábornok, a czár segédje, Olmützbe érkezett a segitségadás módozatainak tisztázása végett.7 Kijelentette, hogy egész erővel kell elfojtani a lázadást, mindenekelőtt pedig orosz hadakkal megszállni Galicziát és Bukovinát, hogy az osztrákok onnan is a magyarok ellen nyomulhassanak; a beavatkozó orosz sereg számát majd azután, a körülményekhez képest, állapitsák meg. Schwarzenberg ehhez képest már április 25-ikén sürgősen kérte a czárt csapatainak beküldésére, mire Nesselrode gróf április 27-ikén körlevélben értesitette a külső udvaroknál levő orosz diplomatiai ügyvivőket, hogy ezt a kérést a czár a maga s az európai rend és nyugalom érdekében teljesiti is.8 Kiemelte, hogy Oroszország nem szemlélheti közönyösen az utóbbi időkben nagy haladást tett magyar mozgalmat, mely a Lengyelországban nyiltan előkészitett fölkelés alapja lett, mert a lengyel emigránsoknak a magyarok közt egész hadtesteik vannak s élükön Bem és Dembinszky korlátlan hatalommal határozzák meg a támadás és védelem terveit. Galiczia után esetleg Orosz-Lengyelországban kisérlik meg a fölkelést, mialatt a moldva-oláhországiakat is föllázitani törekesznek. Ausztria segitségért a czárhoz fordult, hogy előbb elfojtson oly felkelést, mely függőben tartja mind a két birodalom nyugalmát. A czár elismeri ugyan, hogy minden államnak joga van meghatározni saját politikai alkotmányát, egy független Magyarország azonban Ausztria hatalmával s erőforrásaival szemben csak néhány napig állhatna fenn. Az európai egyensúly és saját államainak biztonsága egyaránt beavatkozásra készteti Oroszországot, mely nem tűrheti, hogy a Magyarország főnökeit az oroszok ellen lelkesitő szellem tovább terjedjen. Nemcsak a maga, hanem az európai csend és nyugalom érdekében is cselekszik tehát, midőn teljesiti Ausztria kérelmét és segiti őt a béke helyreállitásában, saját lengyel tartományaitól s a Dunával szomszédos vidékektől pedig távol tartja a szervezett izgatás átkát.

Május elsején a hivatalos Wiener Zeitung értesitette először a világot, hogy a császá kormány igénybe veszi az orosz czár fegyveres segedelmét, melyet számára a czár a legnemesebb készséggel és a legbőségesebb mértékben megajánlott. A magyar fölkelés ugyanis pár hónap óta oly kiterjedést nyert s tüneteiben annyira magán viseli az európai felforgató párt minden ereje egyesülésének jellegét, hogy valamennyi államnak közös érdekében áll gyámolitani a császári kormányt abban a harczban, melyet ott a társadalmi rend fenyegető feloszlása ellen visel.

Okúl egy szóval sem emlitette, nem is emlithette az április 14-iki függetlenségi nyilatkozatot, mert ennek hire csak május 2-ikán, ugyanaz nap érkezett az osztrák császári államkanczelláriába,9 a mely nap Legedics osztrák tábornok Krakkóban dobszóval értesitette a közönséget, hogy az oroszok már meg is indultak Galiczia megszállására s a magyarok ellen való harczolásra. A bécsi lapok is csak május 3-ikán hoztak először hirt a függetlenségi nyilatkozatról,10 mely tehát semmi esetre sem volt oka az oroszok beavatkozásának.11 Nem emlitette ezt okúl maga I. Miklós czár sem, midőn május 20-ikán manifestumban tudatta, hogy megindul Ausztria császárjának támogatására. A fősúlyt arra fektette, hogy Magyar- és Erdélyországban a lázadás, melyet az Olaszországban is elfoglalt osztrák kormány még nem verhetett le, az ő 1831. évi lázadó lengyeleinek s minden más nemzet szerencse-lovagjainak, számüzötteinek és kóborlóinak csapataival növekedve, a legfenyegetőbb módon terjed és saját tartományainak nyugalmát is veszélyezteti. Segitségül hiván tehát ily igaz ügy támogatására a seregek istenét, ki egyedül adhat győzelmet, hadait meginditotta a lázadás elfojtására s a vakmerő pártütők megsemmisitésére. „Igy tölti be Oroszország a maga szent hivatását.”

Paszkjevics herczeg már három héttel azelőtt tudatta Berg tábornokkal, hogy a hadmüveleteket megkezdi; Berg azonban, ki Schwarzenberg kül- és Cordon hadügyminister társaságában személyesen is lerándult Pozsonyba, hogy Welden fővezérrel a közremunkálás részleteit megbeszélje, ezt a hirt csak 3-ikán közölhette Schwarzenberggel, ki ezért „minden jó osztrák” örömét és mély háláját fejezte ki iránta. „Oroszország felséges czárja – szólt – segitségére jövén a mi polgárháborútól tépett országunknak, nemcsak felséges uramnak és a monarchiának teszi a legnagyobb szolgálatot, hanem nagylelkű elhatározásával Európát is megmenti az általános felforgatástól.” „A forradalom – mondta ugyanaznap egy másik sürgönyében12 – nagy léptekkel halad egész Európában. Magyarország most annak fő csatatere. Ha az anarchia itt győzedelmeskednék, a társadalmi rend egész Európában mélyen megrendűlne.” Welden Pozsonyban különben is kijelentette Berg orosz tábornoknak és a ministereknek, hogy hadserege a legnagyobb veszélyben van, hogy az ujonczozás gyöngén folyik s hogy, ha Bécset a lázadók elfoglalják, veszélybe jut az egész monarchia. Pedig ezen senki sem kételkedik.13

Azonban már nemcsak Magyarország volt gyanús. A magyarok függetlenségi nyilatkozata Ausztriát kiszolgáltatta a szlávoknak, kik rendkivüli örömmel fogadták, hogy a magyarok kiválása a birodalomban föltétlenül nekik biztositotta a hegemoniát. Ugyanakkor, mikor az „orosz szabaditók” a szláv testvérek ölelésére siettek, a csehek lelkesülten éljenezték Kossuthot s épp úgy bálványozták, mint egykor Napoleont. Schwarzenberg május 4-ikén figyelmeztette is Kabog grófot, hogy Sassnak nem Magyarországban, hanem Morvaországban kellene megjelennie, mert csak így lehet remélni, hogy a magyarok nem kisérlik meg Bécs ostromát. S valószinű is, hogy, ha Görgei hirtelen Bécs alá nyomúl, a csehek és morvák segitségére sietnek, vagy legalább belső nyugtalanságok támasztásával könnyitik munkáját. Kossuth miatt közülök igy is sokat befogtak, s május 10-ikén Prágát és Csehország valamennyi várát ismét ostromállapotba helyezték, a császári udvar pedig május 5-ikén Olmützből Schönbrunnba költözött vissza.

Május 12-ikén a császár kiáltványban értesitette a magyarokat, hogy szövetkezett a czárral, a közös ellenség, a lelkiismeretlen fölforgatók bűnös pártja legyőzésére. Az orosz sereg az ő kivánságára és vele tökéletes egyetértésben jelenik meg Magyarországban, hogy hatalma minden erejével egyesülve, gyorsan véget vessen a pusztitó háborúnak. Ne tekintsék az oroszokat hazájuk ellenségeinek; királyuk barátai azok, kik erélyesen támogatják őt abban a szilárd elhatározásában, hogy Magyarországot megszabaditsa a hazai és külföldi gonosztevők nyomasztó jármától. 14-ikén a magyar minister-tanács, midőn az első homályos értesüléseket kapta Galiczia elárasztásáról, feladta Dembinszkynek azt a tervét, hogy Galicziára üssön és sejteni kezdte, hogy ha elég volt ennek a hadteste az onnan Eperjes felé betörő Vogel osztrák hadtestének visszariasztására, az oroszok ellen most már hatalmasabb erőt kell küldeni az északi határok őrzésére. A minister-tanács azonban 16-ikán egyelőre csak tiltakozást küldött a galicziai csapatösszevonások és az esetleges beavatkozás ellen; azt remélte, Európa alkotmányos kormányai nem nézik tétlenül „a zsarnokhatalom példátlan vakmerőségét,” vagy ha ők elnéznék is, nem hitte, hogy Európa szabad részei harczra ne keljenek a nemzetek örök jogának ily halálos megsértése ellen.

És a XIX. század derekán éppen a magyar cultusministernek jutott az a feladat, hogy a protestáns többségű kormány megbizásából a középkor eszméihez nyuljon s egy nagyon is buzgó keresztény nép, az orosz ellen a keresztes hadjárat előkészitésére buzditsa valamennyi felekezet papjait. Neki kellett a vallásgyűlölet üszkét dobni közéjük. „A különben hazaáruló” Rajacsics példáját állitotta eléjük: mit tett ez maroknyi népével, midőn a vallás fegyverét ragadta meg; a vallással izgatott, holott senkinek sem jutott eszébe, hogy elnyomja vagy üldözze hiveinek hitét. Az orosz nemcsak a nemzeti és polgári szabadság, hanem a vallás és lelkiismeret szabadsága ellen is harczra készül. „Föl tehát, hazánk lelkészei! Készüljetek ti is keresztesharczra a zsarnok hóditó ellen, ki benneteket és hiveiteket pogányoknak nevez.” Három hét alatt ötször buzditsák a népet a szabadságharcz ernyedetlen folytatására s arra, hogy készen álljon a tömeges fölkelésre és minden áldozatra; a római és g.-kath papok körmeneteket és nyilvános imádságokat tartsanak, hogy győzedelmet adjon Isten a szabadságért harczolóknak; június 6-ikán minden felekezet hivei szigorúan bőjtöljenek; katholikusok az oltári szentség kitételével, más vallásúak is isteni tiszteleteik alkalmával mindenkor felolvassák a ministertől küldött imádságot; harangozzanak mindannyiszor a könyörgés befejeztével; a fölkelés esetében pedig álljanak az egyház főpásztorai és főpapjai ünnepi öltözeteikben a nép élére „s a vallás mindenható szózatával buzditsák a népet a vallási és polgári szabadság megoltalmazására, hogy a béke napjai, Isten dicsőségére, mennél hamarabb bekövetkezzenek”.

Az oroszok beavatkozása alig fenyegette kisebb veszedelemmel a hazát, mint hatszáz esztendővel azelőtt a mongolok berohanása. Akkor a menekülő kún király, mostan a czár múlt márcziusi nyilatkozata jó előre bejelentette az invasiot; nem hitték. Tulságosan számitottak a külföldre; csalódtak. Nagyjaik az elsőbbségért vitatkoztak; a nemzetiségeket megnyerni nem tudták, sőt maguk ellen lázitották; saját erejükben elbizakodtak; s a veszedelem komoly voltában csak akkor hittek, mikor már el nem hárithatták. Hatszáz esztendővel azelőtt azonban, a középkor utolsó harmadában, a középkornak kevesebb eszközével éltek, mint épen most, mikor a két császár kosmopolitasággal vádolta a szabadságharcz intézőit. A püspökök, papok akkor nem misékkel, könyörgésekkel, egyházi beszédekkel, harangozássaI és bőjtöléssel akarták eltávolitani a fenyegető veszedelmet, hanem maguk is lóra ültek és banderiumokat vezettek a betörő ellenség ellen. Akkor nem a keresztet ragadták meg, hanem a véres kardot, a nemzeti harczra szólitás jelét; pedig a középkor utolsó harmadában egy igazán ázsiai támadás ellenében jobban félthették a vallást. A keresztes háborúk hazánkban sohasem teremtettek közszellemet; Európában mégis magyar földön van leghosszabb, 1095-től egészen 1849-ig terjedő multja a keresztes háborúk eszméjének. Azonban a művelt Európa, sőt a hazai görögkeletiek előtt sem emelhette a szabadságharcz hitelét, hogy ezt az eszmét most odadobta egy tisztán politikai természetű küzdelembe. Igaz, hogy szabad is volt túltennie magát mindazokon a szabályokon, a mik az egymás ellen harczoló művelt nemzeteket általában véve kötelezik; mert az oroszok hadüzenet nélkül készültek reá támadni, a nemzet pedig elvárhatott ily hadüzenetet, mert kikiálthatta, ha Európa még nem ismerte is el, függetlenségét. A kormány egész Európa előtt óvást emelt ezen invasio ellen a kényszeritett önvédelem, a népjog, a nemzet életét a bitorlás túlkapásai ellen biztositó szerződések, a szabadság, az európai egyensúly, a közműveltség, az emberiség s a kiomló ártatlan vér nevében. Istent s a művelt világot tette biróvá maga és zsarnok megtámadói közt s kijelentette, hogy ha az egész világ elhagyná is, önvédelme igazságos harczát megvivja az utolsó csepp vérig.

E közben Lomnánál Árvamegyében egy 2000 főnyi kozák csapat, mely tudtán kivül lépte át a magyar határt, május 16-ikán már előőrsi csatát vivott a honvédekkel; azután azonban ismét visszahúzódott Spitkovicze felé14 és onnan csak június 9-ikén szállta meg 6787 emberével Alsó-Kubint és vidékét. Az együttes támadás tervének végképen való megállapitására I. Miklós czár másnap, I. Ferencz József császár pedig 19-ikén érkezett Varsóba. Két napig tartó tárgyalás után elhatározták, hogy a hadjáratot június 17-ikén kezdik meg, Panjutine 11,896 főnyi hadosztályának azonban már most csatlakoznia kell, a mint június 3-ikán Nagy-Szombatnál csatlakozott is az osztrákokhoz, kik az oroszok bejövetele előtt nagyobb vállalatba nem foghatnak. Az oroszok minden ponton egyszerre vonúlnak be s e közben az osztrákok is előnyomulnak. A hadi terveket az osztrák hadi tanács az orosz meghatalmazottal (Berg tábornokkal) együtt készíti, s mindkét főhadparancsnoknak bemutatja. Az összes orosz hadcsapatok főparancsnoka Paszkjevics gróf tábornagy, varsói herczeg; az északi hadtestben osztrák csapatok is állanak alatta, mig az osztrák fővezér a Duna mellékére küldött orosz csapatokkal is rendelkezik; az erdélyi egyesült hadcsapatok főparancsnoka Lüders orosz tábornok. Oroszország nem tart igényt hadi költségeinek megtéritésére, Ausztria csak az osztrák területen való élelmezés költségeit fedezi; zsoldról, fegyverről, lövőszerről maga Oroszország gondoskodik. Magyarország legyőzésével s Ausztria uralmának biztositásával Oroszország azonnal kivonúl Magyarországból s Ausztriából, az osztrák kormány esetleges kivánatára azonban tovább is megfigyelő hadakat hagy Galicziában és Erdélyben. Az osztrákok kiszolgáltatnak Oroszországnak minden lengyelt, ki csata közben esik fogságba.


Herczeg Paszkievics.
Egykorú metszet után. A Révai testvérek idézett kiadványából

Ebben a szabadságháborúban Magyarország teljesen a maga erejére volt utasitva, mindamellett is, hogy a külső hatalmak nem fogadták egészen közönyösen az oroszok beavatkozásának hirét. A franczia nemzetgyűlésben, hol gróf Teleki Lászlónak az oroszok beavatkozásáról irt röpiratai eléggé fölkelték a figyelmet, Flocon képviselő interpellatiójára Drouyn de Lhuys külügyminister már május 12-ikén kijelentette, hogy Pétervárott, Berlinben, Bécsben és Londonban diplomatiai úton igyekezett megelőzni ezt a sajnálatos tényt, mely a legnagyobb zavarba hozhatja a keletet, Németországot és egész Európát; s hogy, ha a diplomatia eszközei elégtelenek volnának, a nemzeti gyűlés meghallgatásával más szabályokhoz nyúl. Teleki abban a hitben, hogy más rendszabályok alatt a hadüzenetet kell érteni másnap köszönetét fejezte ki a külügyministernek, kit Sarrans május 21-ikén ismét kérdőre vont, mert a czár manifestumának megjelenésével elmult a diplomatiai tárgyalások ideje.

A külügyminister odavetette, hogy ha a diplomatiai lépésekkel be nem érik, a háborut kell inditványozniok, de ezért azután vegyék is magukra a felelősséget. Joly képviselő szerint valóban nincs más választás, mint vagy tűrni a királyok szövetségét, vagy háborút izenni; ő a maga részétől inkább háborút akar, mint az ország lealázását és a szabadság megsemmisitését. Inditványozta, mondja ki a nemzeti gyűlés, hogy úgy tekintvén a czár manifestumát s az osztrák, porosz és orosz közt kötött szövetséget, mint a franczia forradalom s az 1848 május 24-iki határozat által szentesitett közjogi elvek ellen irányzott merényletet s óvást tevén a franczia nép nevében az Európa szabadságát fenyegető új coalitio ellen, meghagyja a kormánynak, nyuljon azonnal a legerélyesebb rendszabályokhoz a népek nemzetisége és függetlensége elvének tiszteletben tartása végett. Ezt Cavaignac tábornok nyilt hadüzenetnek vette. A kormánypárt csupán arra kivánta utasitani, hogy komolyan figyeljen az Európában most történő eseményekre s hadi mozgalmakra és átlátván ennek a helyzetnek veszedelmét mind a szabadság jövőjére, mind a köztársaság belső és külső érdekeire, azok védelme végett erélyes rendszabályokhoz nyuljon. A gyűlés 459 szóval 53 ellenében elvetvén Odillon Barrot ministerelnöknek a napirendre-térés iránt tett inditványát, tovább folytatta a vitát; miközben Bastide volt külügyminiszter újabb határozati javaslatot adott be, mely szerint „a nemzeti gyűlés tekintetbe vévén, hogy az orosz czár nyilatkozata és seregének azt követő mozgalmai a nemzetek függetlenségének elvét s Francziaország biztosságát egyaránt fenyegetik, felhivja a kormányt, foganatositsa rnindazon rendszabályokat, melyek a köztársaság becsületének és érdekeinek védelmére szükségesek.” Némi módositással Joly is járulván Bastide inditványához, másnap (május 23-ikán) újabb zajos vita után megtörténhetett a szavazás. A nemzeti gyűlés 436 szóval 184 ellenében Cavaignac javaslatát fogadta el.

S ezzel eldőlt nemcsak Magyar-, hanem Francziaország, sőt egész Európa szabadságának ügye is. A törvényhozó gyűlés, mely öt nap mulva összeült, semmit sem adva a lapok magyar-barát, orosz-ellenes czikkeire, a monarchiák barátságát kereste, Napoleon útját egyengette a trónra s június 25-ikén, midőn Maugin azt inditványozta, hogy óvást tegyenek az oroszok magyarországi beavatkozása ellen, a Magyarországban egy időben oly népszerű új külügyminister, Tocqueville egyszerüen napirendre-térést javasolt, a mi meg is történt.

Angolország parlamentje és kormánya szintén nem tekintette a beavatkozást casus bellinek. Az alsóház, nem ismervén a magyar mozgalmak természetét, május 11-ikén derültséggel fogadta Osbornenak azt a kérdését, tudja-e a kormány, hogy az orosz sereg a független Magyarországba ment? „Igen valószinű – tette hozzá – hogy azok, a kik nevetnek, egy szót sem tudnak Magyarország történetéből.” Megkérdezte továbbá, van-e olyan szerződés, mely Nagy-Britanniát kötelezné, hogy ellenezze az orosz seregnek Magyarországba való bemenetelét, s hogy nem szándékozik-e a kormány közbenjáróul föllépni az osztrák császár és a magyar nép közt? Palmerston egész szárazon azt felelte, hogy Ausztria valóban megkapta a kért segélyt Oroszországtól, hogy Magyarország függetlenségének biztositására semmiféle szerződés sem kötelezi Angliát, s hogy ehhez nem is érkezett felszólitás az Ausztria és Magyarország közt való közbenjárás iránt. Hume kérdésére július 6-ikán lord Russel is csak annyit válaszolt, hogy az interventio nem sérti a bécsi egyezményt, hogy Oroszország Ausztria kérelmére vállalkozott a „fölkelés” elnyomására, s hogy különben sem szándékozik beavatkozni Európa ügyeibe. Csak ezután, de már későn fordult a lapok és a meetingek rokonszenve a magyarok felé, bizonyitgatva, hogy Magyarország most már nem egy fejedelem ellen harczol, kit bizonyos föltételek mellett még elismert volna, hanem a hazájába tört, gyűlölt idegen ellen kűzd. Taylor a londoni népgyűlésen tényleg és jogilag menthetetlennek találta az oroszok beavatkozását, mely sérti a népjogot, a magyarok elévülhetetlen jogát s veszedelmes Európa békéjére, szabadságára, jólétére egyaránt. Dudley-Stuart Magyarország függetlenségének elismerését s a vérontás és borzasztó kegyetlenségek megakadályozását sürgette; Cobden Richárd pedig arra buzditotta honfitársait, ne adjanak kölcsönt az oroszoknak, ha ezek e végből hozzájok fordulnának. A meeting kijelentette, hogy „őszinte csodálattal, tisztelettel és rokonszenvvel nézi a magyar nemzet azon nemes elhatározását, melylyel őseitől öröklött igaz jogait s alkotmányos függetlenségét az osztrák zsarnokság támadásai ellen fentartani törekszik”.15 Július 21-ikén az alsóházban Osborne ismét szóba hozta a dolgot; Kossuthot Washingtonnal hasonlitotta össze, ki szintén a vallási és politikai szabadságot védi s most már nagyobb sikerrel bizonyitotta, hogy Magyarország nem része Ausztriának, hanem független állam. Az ő és Milnes, Roebuck lelkes szavaira azonban Palmerston most is azt felelte, hogy Ausztria rendkivül fontos az európai egyensúly fentartására, s hogy az európai szabadság érdekében Ausztriát minden esetre meg kell tartani az európai nagyhatalmak sorában. Az angolok kétségkivül rokonszenveznek a magyarok háborújával; a kérdés most a körül forog, Magyarország megtarthatja-e nemzetiségét? Pusztulásával Ausztriának egyik nagy erőforrása veszne el. Angolország a nagy harcz békés kiegyenlitését óhajtja; helyzete sem engedi, hogy közönyösen nézze, mi történik másutt; de vigyáznia kell a beavatkozás módjára nézve. Több lelkes felszólalás után Osborne visszavette inditványát, mert belátta, hogy hivatalosan senki sem kérte Angolország közbelépését. Senki sem akarta Angliában azt, hogy a magyarok javára való beavatkozással, Ausztria szétbomlásának siettetésével a keleti kérdést egész ijesztő nagyságában hozzák felszinre. Magára hagyták a távolban szabadságáért küzdő nemzetet; megsegitésének ügye oly csekély mellékesemény, hogy helyet sem találhatott abban a történetben, melyet Mac Carthy a világbirodalom legújabb történetéről irt.16

Észak-Amerika Egyesült-Államaiban egyes magyar kivándorlók a forradalom kitörésétől fogva, ha nem hivatkozhattak is a magyar kormány egyenes megbizására, e kormány elismertetésén buzgólkodtak. Webster, a külügyek későbbi államtitkára, elvi nehézséget nem látott ebben a dologban. Szerinte minden független államnak megvan az a joga, hogy barátságos viszonyba lépjen bármely más állammal. „Oly államokra nézve – szólt – melyek sikeres forradalmak következtében lépnek be a nemzetek családjába, a tanácsosság kérdése természetesen előfordul; de nem lehet egy semleges hatalomtól sem követelni, hogy elismerésüket az anya-állam elismerésétől függeszsze föl”. Az utóbbi 30 év alatt Amerikában és Európában alakult egy tuczat államot így ismerte el az Unio s Európa sok tekintélyes állama, mielőtt az illető anya-államok megnyugodtak volna az elszakadt területek függetlenségében. Az óvatos amerikai kormány azonban Magyarországgal szemben most csak arra szoritkozott, hogy először is meggyőződjék a dolgok állásáról.

Erre a czélra Dudley Mannt küldte Bécsbe. Az osztrák kormány azt hitte, hogy Dudley küldetésének czélja az április 19-ikén kikiáltott „magyar köztársaságnak” alkalmas pillanatban való elismerése s a magyar kormánynyal való kereskedelmi szerződés megkötése, miben a Taylor elnök székfoglaló beszédében hangoztatott politikai irányelvek megsértését látta. Hülsemann G. G. lovag, Ausztria washingtoni követe, Dudley küldetése ellen sietett is tiltakozni s nem volt hajlandó egyszerűen elfogadni Clayton külügyi államtitkárnak azt a felvilágositását, hogy e küldetés czélja csupán saját észleleteken alapuló megbizható értesülés szerzése volt. Bántotta, hogy mig a kiküldöttnek megbizó levele Ausztria vasuralmát emlegeti s Oroszországról ridegen nyilatkozik, addig Kossuthot kitűnő férfiúnak nevezi. Ezeket az utasitásokat különben Taylor elnök már 1849 márczius 28-ikán közölte a senatussal, mire az osztrák kormány washingtoni követe nyiltan is tiltakozott az amerikai kormány eljárása s Ausztria ügyeibe való avatkozása ellen, mely „az illendőség törvényeit annyira sérti”. Pedig az utasitásban csak annyi állt, hogy „Oroszország jónak látta beavatkozásra vállalkozni s rengeteg készülődései Magyarország megtámadására s Ausztria uralma alá való vetésére a küzdelmet oly komoly jelleggel ruházták fel, hogy az amerikaiakban lehetetlen volt föl nem ébredni a legfájdalmasabb aggodalomnak”.

Ezzel a washingtoni s a bécsi kormány közt a viszony jó időre elhidegedett. Bizonyos, hogy Dudley Mannek hatalma volt a Magyarországgal való egyezkedés előkészitésére, de Taylor csak abban az esetben kivánta ajánlani Magyarország függetlenségének elismerését, ha kiküldött ügyvivője a magyar kormány állását szilárdnak és biztosnak találja. A bécsi kormány azonban módját ejtette, hogy Dudley Man ne mehessen Magyarországba; pedig ha ez megtörténhetik s Amerika ügyvivője Debreczenben megjelenhetik, egyrészt fokozza a nemzet lelkesedését, ellenálló képességét, másrészt pedig kétségtelenül kedvezőbb jelentést küld haza a magyar ügyek állásáról s nem beszéli le kormányát Magyarország függetlenségének elismeréséről azon a czimen, hogy ez országnak nem sikerül szilárd és állandó kormányt alkotnia. Arra, hogy Magyarországot Amerikában gr. Vass Samu, vagy Summer képviselje, már nem kerülhetett a sor; pedig az Unio kormánya valószinűleg elfogadta volna.17

Törökországba Kossuth megbizásából gróf Teleki László Párisból május 6-ikán a Turinban fölöslegessé vált báró Splényi Lajost küldte, hogy megköszönje a szultánnak, a miért bukaresti ügyvivője útján az oroszoknak Erdélybe tett betörésekor óvást tett határainak megsértése miatt. Az angol és franczia követeket buzditnia kellett, hogy kormányaik útján az oroszokat a dunai fejedelemségekből eltávolitni igyekezzenek. Törekedjék a portára hatni, hogy az necsak ne kerüljön az oroszok és osztrákok hatósága alá, hanem hogy, ha a dunai fejedelmességek megszállása miatt háború törne ki az oroszok ellen, a magyarokkal közösen harczoljon. A konstantinápolyi követségre Kossuth eleintén Beöthy Ödönt szemelte ki.18 Április 5-ikén, éppen az nap, melyen Nagy-Szebenben magyar és török tisztek lelkes áldomásokban éltették egymást,19 meg is hagyta neki, hogy Bukarestbe induljon. Fuad pasától azonban, a porta teljes hatalmi biztosától Beöthy még csak útlevelet sem kapott, a bukaresti oláh kajmakámság pedig hivatalos lapjában sietett kijelenteni, hogy Erdélylyel megszakit minden közlekedést. Május 27-ikén visszatért tehát Brassóból, hol hiában várakozott; Szebenből azonban Fuad pasához tiltakozást intézett az oroszok beavatkozása ellen.20 Időközben, május 22-ikén, Kossuth gróf Andrássy Gyula zempléni főispánt küldte Konstantinápolyba,21 első sorban azért, hogy ott a fejedelemségekbe szoritott honvédek számára olyan bánásmódot eszközöljön ki, mint a milyenben idáig az osztrákok részesültek. Andrássynak minden esetre nagy része volt abban, hogy a magyar menekülteket a porta utóbb oly nemeslelküen fogadta, azonban magának a szabadságharcznak kedvező fejlődésére ez a küldetés már nem hathatott.


Gróf Andrássy Gyula.
Kriehuber egykorú kőnyomata után készült rézkarczról

Magyarországnak csak egyetlen szövetségese volt, az 1849 márczius 22-ikén Manin Dániel elnöksége alatt újra megalakult velenczei köztársaság, melyet azonban az osztrákok minden oldalon ostromoltak.

Magyarországot az a veszedelem fenyegette, hogy a tősgyökeres magyarok közt is liga alakul – a dynastia részére való hódoltatás érdekében. Ha Ausztria és Oroszország, egyesülve veri le a forradalmat, hóditott tartományként bánik az országgal; ha magyarok is résztvesznek a szabadságharcz lekűzdésében, a romok közül legalább a jogfolytonosság elvét menthetik meg. Kuruczoknak, labanczoknak még egyszer szembe kellett állaniok egymással. A magyar forradalomnak magyar elemekkel való legyőzése végett Esterházy Miklós, Pálffy Mór, Keglevich János, Forgách Antal és más grófok Pozsonyban már május 23-ikán kiáltványban hitták föl a nagyurakat és birtokosokat, hogy Szirmay István gróf példájára szabadcsapatokat állitsanak s nemzeti harczosokkal vegyenek részt a trón védelmében. Ily módon azonban csak néhány száz ujonczot szedhettek össze. Be kellett azzal érniök, hogy a rendes hadseregben elszórva, vagy mint császári biztosok stb. teljesitsenek szolgálatot.

Néhányan a szabadságharcz vezetőinek egymás közt való meghasonlásától várták a forradalom és Kossuth bukását. Erre irányuló törekvést láttak abban, hogy Görgei a ministertanácsban a függetlenségi nyilatkozat visszavonását inditványozta, hogy Szemere a védsereg szervezésével úgyszólván külön katonaságot teremt a maga számára, s hogy Bem, kit a kormány május 28-ikán már elejteni is kész volt, nemsokára azzal a tervvel állt elő, hogy két hónapra dictátori hatalmat kapjon. Oly nagy feladatokkal, annyi felelősséggel szemben elég gyakran kitünt ugyan, hogy a pillanat szülöttei nem mindenkor képesek az örökkévalóság számára dolgozni, hogy az adott körülmények közi hirtelen nem mindig találják föl magukat, s hogy a viszonyok erősebbek emberi gyarlóságaiknál; de az eseményeket egyik sem akarta a maga beteges dicsvágyának tengelye körül forgatni. Föladatának teljesitése elől egyik sem tért ki; s a haza sorsa többé talán nem is lehetett egyes emberek szeszélyének tárgya ott, hol a nép legmélyebb rétegeit is fölkavarni iparkodtak és igazi istenitéletre hivatkoztak, midőn keresztes háborúra gondoltak. „A hadsereggel együtt kelj föl, óriás nép! Fegyverre, fegyverre, minden honpolgár! Igy bizonyos a győzelem. De csak így!”22

Szövetségest a magyar kormány már csak a nép szenvedélyeinek felgyujtásában kereshetett. De maga az orosz hadvezetés is ezt a szenvedélyt igyekezett felkorbácsolni saját zsoldosaiban. Ő is valóságos vallásháborúnak tüntette föl a magyarok ellen való hadjáratot. A czár a templomok égetői, kirablói, keresztények gyilkosai, szlávok kiirtói, minden műveltség ellenségei, a rend felforgatói gyanánt igyekezett zsoldosaival jó előre meggyűlölteni a magyarokat. Pedig xerxesi sereggel jött a százfelé szaggatott, kifáradt, maroknyi magyar sereg ellen.

I. Miklós czár csak az utolsó pillanatban, Vilmos osztrák főherczeg rábeszélésére mondott le arról a dicsőségről, hogy óriási serege élén maga vezesse győzelemre a szent szövetség elveit. Rég nem látták oly ingerültnek a czárt, mint azon a napon, melyen le kellett mondania hadvezéri babérairól azért, mert szövetségese, koránál fogva, ily babérok után még nem vágyódhatott, Magyarország meghóditója pedig nem lehetett a czár egymaga. Paszkjevicsre bizta tehát végleg saját hadainak fővezérletét; azután június 17-ikén éjjel 11 órakor Belugoseff tábornok hadosztályát a magyar határok felé inditotta s másnap a deréksereggel maga is utána vágtatott.


I. Miklós czár.
Egykorú metszet után. A Révai testvérek idézett kiadványából

Az egyik faluban épen delet harangoztak, midőn Bariatinszky herczeg parancsőrtiszt jelentette neki, hogy a magyar határra értek. A duklai hágón voltak, 502 méter magasan. A czár visszarántotta, sötétpej lovát. Gondolatokba mélyedve tekintett az eléje mosolygó tájékra. Azután imát parancsolt s térdelő katonáit megáldván, visszafordult Varsó felé. Katonái pedig dobszó mellett vonultak be Sárosmegyébe, a szabadságért küzdő magyarok földére.23


  1. * A két osztrák államférfiura nézve l. Berger, Felix Fürst zu Schwarzenberg. (Lipcse, 1853.) és Hirsch, Franz Graf von Stadion. (Bécs 1861.)[VISSZA]
  2. * Vukovics emlékiratai, 487.[VISSZA]
  3. * Levelét közli Ocskay Gusztáv az Egyetértésben, 1890. 98. sz.[VISSZA]
  4. * A lengyeleknek a magyar szabadságharczban való részvételére nézve l. Weldycz Szilvesztertől: Der Antheil der Polen an dem Ungarischen Freiheitskampfe 1848–9. (Altona, 1850.) Sobolewski gróftól: Polen en Hongarije vor en gedurende den Vrijheids-Oorlog in 1849. (Utrecht, 1853.) Ez utóbbit nem láthattam.[VISSZA]
  5. * Az ide vonatkozó jegyzékek: Correspondence relative to the affairs of Hungary. Jellemző a hirszolgálatra nézve, hogy Ponsonby április 15-ikén értesitette ugyan Palmerstont, (u. ott, 18.) hogy az osztrákok az oroszoktól segitséget kértek s igen nagy kilátásuk van a hite szerint különben nem jelentékeny erő megnyerésére, – ez a jegyzék azonban öt nap mulva még nem volt Palmerston kezei közt.[VISSZA]
  6. * Gál Sándor ezredeshez. Leveleskönyv, 746. sz. Már előbb, márczius 14-ikén igy irt (u. ott, 496. sz.) Tóth Ágoston ezredeshez: „Most 50,000 ember indult meg Buda-Pest bevételére; ha az orosz nem hunczutkodik, úgy az osztrákokon győzelmünk kétséget nem szenved, legalább annyiból, hogy kénytelen leend paczifikálni becsületes áron.”[VISSZA]
  7. * Buchanan Palmerstonhoz április 15-ikén. Correspondence, 190.[VISSZA]
  8. * Nesselrode körlevele. U. ott, 201.[VISSZA]
  9. * Majláth Antal gróf: Neuere Gesch. der Magyaren, II. 231. Magenis Arthur bécsi angol ügyvivő Palmerstonhoz május 4-ikén. Correspondence, I. 193.[VISSZA]
  10. * Először a kanczellária lapja, az Oesterr. Korrespondent, 101. sz.[VISSZA]
  11. * Ez ellen Görgei István, id. m. II. 434–444.[VISSZA]
  12. * Mindkettő Oreusz könyvében. Hegyesi a Tört. Lapokban, 1892. 130.[VISSZA]
  13. * Bécs külvárosai készek voltak fölkelni, ha a fölkelők a város alá jönnének. Rogge, Az 1848-iki reakczió, 55.[VISSZA]
  14. * Sass báró orosz tábornok május 16-iki levele Divéky Antal árvamegyei alispánhoz. Árvamegyei Hirlap, 1889. 10. sz.[VISSZA]
  15. * Ez ellen Henning: Offenes Sendschreiben zur Protestation gegen die von der City Londons ins britischen Parlament eingebrachte Petition für die Selbstständigmachung Ungarns. (Prága, 1849.)[VISSZA]
  16. * Igy Roebuck is (Life and letters of J. A. Roebuck, London, 1897.) hallgat az egészről. Az angolok és francziák magatartásáról néhány érdekes részlet Pulszkynál, id. m. II. 249–339.[VISSZA]
  17. * Kossuth, Irataim, III., 322–340. Gr. Teleki L. levele Pulszkynál, II. 320–321.[VISSZA]
  18. * Török követül április 3-ikán M.-Vásárhelyről Toldalaghy Mihály nemzetőri őrnagy is ajánlkozott. Csányi-ltár, 1133–1134. sz.[VISSZA]
  19. * Csányi-ltár, 1054, 1255. sz.[VISSZA]
  20. * Csengery, Tanulmányok, II. kötet, 40–42. és Hegyesi a Hazánkban, III. kötet, 489–490.[VISSZA]
  21. * Küldetéséről l. különösen Reiner (Kiss) Lászlónak, a gróf akkori titkárának czikkét a Neue Freie Presseben, 1890. február 21–22. és február 26. sz.[VISSZA]
  22. * A kormány keresztesháborút hirdető június 27-iki rendelete.[VISSZA]
  23. * Az orosz beavatkozásra nézve l. a forradalomról általában véve szóló műveken (különösen Görgei István utolsó másfél kötetén) kivül: Bericht über die Kriegsoperationen der russischen Truppen gegen die ungarischen Rebellen im Jahre 1849. (Három rész egy kötetben. Berlin, 1851.) Tolsztoj, Relation des opérations de l’armée russe en Hongrie. (Páris, 1850.) Tolsztoj ebben súlyos vádakat emelt az osztrák hadparancsnokság ellen. Párisból kelt levelében azonban (Pesti Napló, 1851. 493. sz.) csakhamar kijelentette, hogy ezt oly adatok alapján tette, melyeknek igaz voltát meg nem birálhatta, s hogy vádjait a második kiadásban jóváteszi. Könyve sok felszólalásra adott alkalmat az osztrákoknál. Pesten is jelent meg egy birálata 1851-ben (8-r. 43 lapon) „Ein östereichischer Commentar zu der russischen Darstellung des ungarischen Revolutionskrieges” czimmel. Újabb mű Oreusz Ivántól: Opiszanie vengerszkoj vojnü 1849. goda, orosz levéltári adatok használásával. (8r. 546 lap, 118 lap melléklet és 14 térkép. Ismerteti Hegyesi Márton a Tört. Lapokban, 1892. 12–13. sz.) Le Feld-Maréchal Paskévitch, (Páris, 1877. két kötetben.) Paszkjevics életrajza Scserlatov hgtől 4 kötetben. (Szent Pétervár, 1888–1894.) Blind Károly, Kossuth und Russlands Umtriebe. (Bécs, 1868.) Golovin, Das revolutionäre Europa. (Lipcse, 1849.) Teleki L., Die russ. Intervention nebst dipl. Aktenstücken. (Hamburg, 1849.) Fatyiev A. hapitány a magyarországi hadjáratról. Oroszból ford. Zsatkovics Kálmán. (Egyetértés, 1886. 163., 167–168. sz. és Budapesti Hirlap, 1885. 221. sz.) Frolov nagy művéből adatok a beavatkozás történetéhez. (Kivonatban a Vasárnapi Ujság 1888. 29. s köv. számaiban). Gagarin Alexej Alexándrovics emlékiratai. (Ebből mutatvány u. ott, 1887. 592. l.) Jermalov Iván, A 15. doni kozák ezred viszontagságai Magyarországban 1849. (U. ott, 1889. 20. és köv. sz.) Miljanov Leó Pavlovics magyarországi emlékeiből. (Mutatványok: Pesti Napló, 1889. 24., 52. s köv. és Nemzet, 1889. 52. s köv. sz.) Muravjeff Gaviselovics Alexej emlékiratából. (Vasárnapi Ujság, 1887. 16–20. sz.). Nevoscsin Fedor Petrovics emlékeiből. (U. ott, az 1888. évfolyamban és Fővárosi Lapok, 1888. 132. sz.) Osten-Korff báró, Paszkjevics hadsegéde emlékirataiból. (Vasárn. Ujs. 1886. 44. s köv. és 1887. 9. sz.) Semiakin emlékirataiból (u.-ott, 1887., 483. l.). Korn Fülöp, Die Russen in Ungarn und die Ungarn in Deutschland. (Hamburg, 1852. 8r. 335 lap.) Schuselka Ferencz, Deutsch oder russisch? Die Lebensfrage Oesterreichs. (Bécs, 1849.) Apróbb magyar czikkek nagy számmal jelentek meg. Még megjegyzem, hogy Karmalin Szent-Péterváron a taktikából felolvasásokat tartván, már 1853-ban bővebben fejtegette a magyar hadjárat egyes eseményeit, pl. a komáromi, váczi csatát stb. (Pesti Napló, 1853. 940. sz.)[VISSZA]