SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

V. FEJEZET.
Háború az oroszok és osztrákok ellen.

Az orosz haderő és vezetői. Az osztrák hadsereg. Haynau. Az osztrák vezérek. A magyar nemzeti haderő és vezérei. Az egyenlőtlen küzdelem eszközei. A magyar forradalom katonai talentumai. Az utolsó dunántuli győzelem. Görgei és Klapka hadi terve. A zsigárdi, peredi és nyárasdi ütközetek. Ferencz József a magyaróvári táborban. Az északi határ védelme. Wysocky. Az orosz sereg előnyomulása. Bártfa, Eperjes, Kassa eleste. A magyar csapatok visszavonulása. A kolera az orosz táborban. Wysocky Hatvannál. A forradalmi sajtó házi perpatvarai. A június 26-iki ministertanács. A népfelkelés kihirdetése. Görgei visszatérése a sereghez. A győri sánczok. Az osztrákok dunántuli sikerei. A kormány védelmi intézkedései. Görgei ellenszegülése. Mészáros Lázár kinevezése fővezérré. A második komáromi ütközet. Görgei lemondása a hadügyministerségről. A komáromi haditanács. A hadsereg tüntetése Görgei ellen. A levonulás kérdése. A harmadik komáromi csata. Görgei visszavonulása az alföld felé. A délvidéki harcztér. Perczel Mór Titel alatt. Vetter Antal a déli sereg élén. Jellacsics előnyomulása. A magyar kormány Szegeden. Arad elfoglalása. Temesvár ostroma. Az oroszok Debreczenben. Budapest megszállása. Kossuth szegedi beszéde. Vetter hadjárata Jellacsics ellen. A hegyesi győzelem. Guyon veresége Titelnél. Vetter visszavonulása. Görgei áttörése az orosz hadi vonalon. A második váczi csata. A rétsági ütközet. Görgei serege Losonczon. A turai csata. Görgei felgyógyúlása. A hernádi pihenő. Az oroszok átkelése a Tiszán. A gesztelyi győzelem. Görgei utja dél felé

Paszkjevics Iván Feodorovics Krivánszky tábornagynak, az óvilág egyik leghiresebb hősének fővezérlete alatt 198,440 ember ment harczolni Magyarországba 568 ágyúval,1 Galicziában pedig, hol hatalmas tárházakban voltak felhalmozva az élelmiszerek, még 58,535 orosz szolgált tartalékul. Kuprianoff, Rüdiger gróf lovassági, Cseodajeff és Lüders gyalogsági tábornokok álltak az egyes hadtestek s Grotenhjelm altábornagy egy elkülönitett hadoszlop élén.

Az osztrák hadsereg vezetését Weldentől május 30-ikán báró Haynau Gyula táborszernagy vette át, ki ép oly kérlelhetetlen szigorral akart föllépni, mint nemrég Bresciában. Azon kezdte az ország pacifikálását, hogy kivégeztette báró Mednyánszky László őrnagyot és Gruber Fülöp tűzérszázadost, kik Lipótvár feladását ellenezték. Ugyanaz a szellem vezette, mint Heister Siegebertet II. Rákóczi Ferencz szabadságharczának leverésében. A közvetlen vezetése alatt álló négy első hadtest parancsnokai Schlick gróf, Csorics báró, Schwarzenberg Ödön herczeg és Wohlgemuth báró (majd Lichtenstein Ferencz herczeg) altábornagyok voltak, összesen 70,633 ember (55,890 gyalog, 9740 lovas, 5003 tűzér) élén, kikhez még Panjutine orosz segélyhada járult. A déli hadsereg Jellacsics bán táborszernagy parancsnoksága alatt 33,700 emberből, az erdélyi osztrák hadtest pedig Clam-Gallas gróf altábornagy vezetése alatt, egyelőre még havasalföldi területen, mintegy 11,000 emberből állott. Hozzájuk számitva a tartalékhadat s a vár- és helyőrségeket, az osztrákok ereje 175,940 emberből állott 605 ágyúval s így a szövetségesek 374,380 rendes katonát és 1173 ágyút, a lázadókkal együtt tehát legalább is félmillió embert indithattak a szabad Magyarország ellen.

A magyaroknak nem volt egységes vezérletük; Kossuth nem merte megvalósitani azt a tervét, hogy maga álljon az egész sereg élére.2 A dunai főhadsereget Görgei Arthur tábornok vezette; a 62,640 emberből álló és 229 ágyúval ellátott öt (1–3. s a 7–8.) hadtest parancsnokai Nagy-Sándor, Asbóth (utóbb Kászonyi), Knézics, Pöltenberg és Klapka voltak. A déli hadseregben (Tóth Ágoston ezredes 4. és Vécsey tábornok 5. hadtestében) Vetter altábornagy 36,800 ember, az északi hadseregben (Wisocky tábornok 9. hadtestében és Kazinczy Lajos hadosztályában) Dembinszky altábornagy 16,500 és Erdélyben (a 6. hadtestben s néhány kisebb csapatban) Bem altábornagy 23,404 ember élén állott, úgy hogy a magyar sereg 167 honvéd-, 24 vadász- és utászzászlóaljban és 158 lovasszázadban nem számlált többet 158,844 embernél 1682 ágyúval, melyek közül azonban csak 451 volt a tábori ágyú.3

Nem is szólva tehát a lázadókról, a magyarok közel harmadfél akkora hadsereggel szemben kényszerültek fölvenni a küzdelmet, még pedig többnyire hiányos fegyverekkel és fölszerelésekkel, egységes vezetés, az erők kellő felosztása és alkalmazása nélkül. Most tünt ki igazán, iparban, mesterségekben mily hátramaradt az ország, pénz és legjobb akarat mellett is mily kevéssé tudta ellátni seregét a legszükségesebbekkel, szemben két kitünően fegyverzett sereggel mily bajosan tudta előállitani még a legegyszerűbb fegyvereket is. Tűzérségi parkja, hid-vonata még most sem volt; Gábor Áron, vagy az állam nagyváradi ágyúöntő-, puska- és rakétagyára dicsősége ugyan a csüggedni nem tudó, alkotásra képes szellemnek, de nem kelhetett versenyre a külföldi nagy gyárak készitményeivel, Most még e gyárakat is a fővárosba költöztették, éppen a legnagyobb veszedelem idején szakitván félbe működésüket. Csak puskaport sem tudtak eleget gyártani, a különböző méretű puskacsövekhez való golyókat pedig igazán bajos volt úgy szállitani, hogy zavar ne essék a dologban. Úri fiúk szent lelkesedéssel, de gyakran lyukas bakkancsban, csizmában, rongyos ruhában küzdték a szabadságharczot, szuronynyal és karddal legszivesebben rontván az ellenség sorai közé. Azokban az időkben, mikor az orosz már betört, jövetelök hírét háttérbe szoritotta az az örvendetes ujság, hogy Stájerországból négy század császár-huszár átvágta magát, hazajövén harczolni a császár ellen. Valóban tisztelni kellett ezeket a közkatonákat: „nagyobbak ők mint a hadvezérek”. Görgei még csak ezután akarta kipuhatolni, vannak-e önálló működésre alkalmas alvezérei, kik a beteg Damjanich és az öregedő Aulich helyét pótolhatnák.

A forradalom minden esetre sok hadvezéri tehetséget hozott felszínre. Nem állta meg helyét az ellenség sok tábornoka, sőt a magyar sereg legtudósabb tábornoka, Mészáros Lázár sem, amint hogy a rendes katonaság sohasem is oly alkalmas a hadvezéri tehetség kifejtésére, mint a forradalom. Az angol, északamerikai, franczia és most a magyar forradalom lelkesedéssel, képzeleterővel, észszel, önálló, józan itélettel megáldott, igazi született hadvezéreket mutat fel, kik a hivatalos hadvezérekkel szemben, kik végig mentek a katonai hierarchia minden fokozatán, néhány próba után már diadalokat birtak aratni.4 Az események vetették felszínre Görgeit és seregében Klapkát, Pöltenberget, Leiningent, – máshol Damjanichot, Guyont, Perczelt, a lengyel Bemről nem is szólva.

Tisztelni kellett magát a népet is, mely az oroszok és osztrákok, egyesült támadásától sem ijedt meg. „Sohasem volt még ügy, hogy valahogy ne lett volna” – gondolta a magyar ember; s nem kellett attól tartani, hogy Madarász László Csákváron újból megválasztatván magát képviselőnek, mint Dósa György tér vissza s az általános romlásban a nép legrosszabb szenvedélyeit kavarja fel. Osten-Korff báró orosz ezredes tanúsága szerint még a tót és ruthén leányok is azt mondták a kérdezősködő orosz katonáknak: „A férfiak ott vannak a seregnél; majd ott fogtok találkozni velük”.

És ez a találkozás, még mindig nem lett volna veszedelmes, ha Görgeinek 30,000-rel több katonája van, ha Buda bevétele után még néhány győzelmet arat, ha Bem vagy 15,000 honvéddel többet talál Erdélyben mint a mennyire számitott, és ha azt a csekély, de mégis döntő többletet a kormány fel tudja szerelni, minden szükségessel ellátni és általánosan elismert hadvezérre bizni.

Buda ostroma kelleténél tovább kötötte le a magyar sereg egy részét. A Dunán túl május 21-ikétől június 13-ikáig kellett várni első diadalának hírére. Klapka Csornánál ekkor verte meg Wyss osztrák tábornokot, ki a csatában maga is elesett. Ez a diadal azonban a Dunántúl voltakép az utolsó volt. A hadjáratot nem lehetett a május 12–20-iki terv szerint intézni, mert Bem Erdélybe ment s Görgei akarva sem adhatta át neki a fővezérséget. Görgei és Klapka abban állapodtak meg, hogy míg az osztrákok derékhada Bruck felől Győr felé nyomul, ők az osztrákok gyöngébb balszárnyát támadják, a Vágon át Pozsony felé igyekeznek, mire kétségkivül visszafordulnak a jobbparton működő osztrákok is és visszatérnek Bruckba, hogy a magyarok meg ne lephessék Bécset. Mig e vonalon támadnak, beérik a Budapestre vezető országútak védelmével s a Csallóközben némi tüntetéssel; ha pedig a Vág vonalán támadásuk meghiúsulna, minden erejüket Komáromban vonják össze.

A Kis-Duna és a Vág közt (június 16-ikán) Zsigárd, Pered és Királyrév közt Pott tábornok Asbóth ezredest és Nagy-Sándort csakugyan megverte, úgy, hogy holtakban, sebesültekben és foglyokban mintegy 600-ra ment a magyarok vesztesége. Késő volt most már azon tanakodni, mi történik, ha a két első hadtest küzdelmébe a 3. hadtest (Knézics) is beavatkozik. Mentűl inkább hitték a táborkarban, hogy Haynau Szerednél vonja össze erejét, annál inkább rajta kellett volna lenni, hogy a sereget egyesitsék. Így az eredmény nem lehetett más ötödnapra sem, midőn (június 20-ikán) Görgei ugyanazon csatatéren ismételte a támadást. Asbóth visszafoglalta ugyan Peredet s Pottot Deáki felé űzte, Görgei azonban a 2. hadtestet, mivel a harmadiknak megérkeztét meg nem várta, Kászonyi József ezredesnek, a harmadikat pedig, mivel későn jelent meg, Knézics helyett Leiningen gróf ezredesnek (csakhamar tábornoknak) adta át. A másnapi csatát, melyet Wohlgemuth altábornagy ellen személyesen vezetett, Perednél Görgei elvesztette, a mit katonái rossz jelnek tekintettek, mert ezúttal először mérkőztek meg Panjutine oroszaival; ugyanaznap délnyugaton Nyárasdnál Csorics ellen Klapka és Kászonyi is vereséget szenvedett. A két napi küzdelem holtakban, sebesültekben és foglyokban 3232 magyar vesztét okozta. A varázs, a szabadság harczosainak győzhetetlenségébe vetett hit meg volt törve.5 22-ikén Szeredtől Gutáig a Vág jobb partja a szövetségesek kezében volt, s 26-ikán Hédervár és Árpás közt az osztrákok a Dunától délre is felvonultak, hogy Győr ellen működjenek. Mialatt az első három magyar hadtest a Vág balpartján 110 kilométer hosszú vonalon táborozott, a Rába táján, közel 70,000 főnyi osztrák-orosz sereg várta a jelt a támadásra. Az ifjú császárt, ki Gyulay Ferencz hadügyminister kiséretében Magyar-Óvárnál szemlét tartott felette, Haynau biztositotta, hogy hat hét alatt vége lesz a háborúnak.


Gróf Leiningen-Westerburg Károly.
Barabás Miklós egykorú rajza a művész örököseinek birtokában

Mig a magyarok ezen a vidéken teljes tévedésben éltek az osztrákok támadásának főirányára nézve, mondhatni, teljesen elhanyagolták az északi határokat, honnan az oroszokat minden perczben várhatták. A liptói havasoktól a máramarosi havasokig mintegy 370 kilométer hosszan csupán Wysoczky6 17,000 embere és 57 ágyúja lett volna hivatva a tizszerte nagyobb orosz sereg első támadását felfogni. Kellemesen csalódtak tehát az oroszok, kik azt hitték, hogy legalább is 60,000 magyar őrzi a hágókat és szorosokat. El sem képzelhették azt a gyöngeséget, melyet a forradalmi kormány e határok védelmében tanúsított. A Dukláról Sztropkón át Eperjes felé vezető útat Lázár ezredes 2400, a szebenit Idzikowsky 2500, a bártfait Bulharyn 3400 főnyi dandára tartotta megszállva; Jaszwitz dandára Eperjesnél állt, a lengyel legióból 500 Kassánál; Szepest, Liptót és Árvát Beniczky szabadcsapatai és a védsereg egyes csapatai fedezték; Máramarosban 7020 emberrel Kazinczy Lajos őrködött. Wysocky főhadiszállása Demetén volt, Eperjestől északra.

Hadállása ellen június 25-ikén Rüdiger a 3. hadtesttel Neumarkt felől, a Dunajecz és Nedecz összefolyásánál, Nedeczvár romjai alatt, Ófalutól északnyugatra jött a Szepességbe; Lublótól kezdve a Poprád völgyét követte, s kozák előhadai harmadnap már az országot elhagyó Poprád szorosánál, Palocsánál portyáztak. Labinzoff altábornagy Grybowból a Biala völgyén fölfelé Izbyig hatolt s ott a határon és a vizválasztón június 18-ikán átkelvén, Tarnónál (Bártfától nyugatra) a Tapoly völgyébe szállt. Kuprianoff tábornok, a 2. hadtest parancsnoka, ugyanakkor Gorlicéből, Koniecznánál ért a Beszkidek gerinczére és magyar földön, Zborón pihent meg először; Buschen altábornagy a 4. hadtest egy részével Zmigrodból Alsó-Polyánkánál lépett magyar területre s onnan 18-án Szmelnóra (Zboró mellett); a hadsereg másik részével Belugoseff tábornok Dukláról még 17-ikén átkelt a hágón s másnap Komarnikról előcsapatai az Ondava völgyében már Szvidnik és Sztropkó közt portyáztak. Cseodajeff a 4. hadtest zömével Zmigrodból Polyánkán át egy nappal később ugyanazon úton nyomult előre mint Buschen, s 19-ikén Bártfán ütötte föl főhadiszállását. Igy a Beszkideken át Szepes- és Sárosmegyébe június 15–19-ike közt öt felől ütöttek be az oroszok. Bártfát azonnal megerősitették s ott kórházat állitottak fel. Az egyesült hadak 21-ikén megkezdték előnyomulásukat Eperjes felé, mire Wysocky Demetéről Eperjes mögé huzódott. Csak egy oldaloszlopa ütközött össze (Héthársnál, június 20-ikán) Lisenka ezredes csapatával, mely Rüdiger hadtestével együtt, a hová tartozott, 23-ikán Eperjesen csatlakozott a Bártfa felől jövő hadakhoz. Aznap Anrep tábornok a Tarczán átszoritotta Wisocky utóhadát; maga Wysocky Miskolcz felé vonult vissza, mire a 2. és 4. hadtest megszállta Kassát. Ott és Eperjesen az oroszok tábori kórházat rendeztek be s délfelől megerősitették a várost.

A magyarok visszavonultak, de az oroszoknak maguknak is rettenetes ellenségük támadt a kolerában, mely 24-ikén köztük teljes erővel kitört s naponkint 60–100 embert, június 29-ike és július 5-ike közt pedig 6 nap alatt összesen 2000-et ölt meg. Július 13-ikáig csupán a 2–4. hadtestben összesen 14,472 ember esett kolerába. Mindez és az élelmezés bajos volta sokban hátráltatta az oroszok mozdulatait; mindamellett június 30-ikán a 3. és 4. hadosztály már Miskolcz közelében állt, mire Wysocky július 2-ikán egészen Hatvanig huzódott vissza. Majd arra gondolt, hogy Budapestet óriási önfeláldozással védelmezik; majd hogy a népfölkelés és egy komáromi hadtest segitségével ront az oroszokra; majd hogy Vetterhez csatlakozik, megveri Jellacsicsot, azután Erdélyen át Moldva- és Oláhországba vonul s ott és Galicziában forradalmat támasztván, hátban veszélyezteti az oroszt; majd hogy Bem menjen Volhiniába és Podoliába, az ő hadteste pedig Görgeivel egyesülten nyomuljon Bécsbe és Németországba, hogy ott keressen oltalmat az oroszok betörése ellen s a németeket forradalomra birja. A dolgok azonban oda fejlődtek, hogy fellegekben járó terveinek valósitása helyett július 6-ikán már inkább Czegléd táján igyekezett a tizedik hadtesttel egyesülni.

Ezalatt a kormány majdnem többet látszott törődni a hírlapokkal mint az oroszokkal. A benne uralkodó egységre nézve jellemző, hogy Bajza a Futárt, mint Kossuth lapját hirdette; Erdélyi Respublicája Szemere és Horváth nézeteit képviselte; Csányi ministeriuma a Jókai-féle Esti Lapokat, Görgei (a Kecskeméti Valójának nem valósulása után) a Márczius Tizenötödikét foglalta le s egymást gáncsolták bennük. Batthyány-, Vukovics, főkép pedig Duschek beérte a Közlöny hivatalos rovatával. Helyesebb, mint az, hogy Szemere Erdélyivel négy napon át tanakodott azon, milyen helyesirást kövessenek a „Respublicá”-ban, mialatt az orosz négy állomással jött közelebb. A kormány azonban, mely ennyi figyelemben részesitette a sajtót, június 28-ikán mégis megszoritotta annak szabadságát, hogy hadi tudósitásaival katonai titkokat ne árulhasson el. „Más oka van a kormánynak a sajtótól félni” – vélte a „Márczius”. – „Érzi keblét reszketni s retteg, hogy a sajtó számon találja tőlük kérni az elpazarlott s elméltóságosuraskodott júniust.”

Az orosz fegyverek gyors előmenetele tétlenségéből végre fölébresztette a kormányt. A június 26-iki ministertanácsban a hadügyminister szükségesnek tartotta, hogy az országra váró veszedelmet egész terjedelmében feltárják a nép előtt, maga a kormány a fősereggel járjon-keljen, hogy ezzel együtt éljen-haljon, s az ország egyes részeit föláldozván az orosznak, minden erejét a Duna jobb partján vonja össze, hogy végső csapást mérjen Ausztriára, mint a mely a nemzet alkotmányát megtámadta, az oroszokkal pedig alkudozni törekedjék. Kossuth maga is abban a meggyőződésben élt, hogy nem szabad tovább titkolózni a nemzet előtt. A nemzet – szerinte – idáig csak olcsó lelkesedéssel tüntetett, fölszabadulásáért azonban édes keveset tett; egyébként pedig csatlakozott Görgei inditványához, mely ezek után ellenmondás nélkül ment keresztül.7

A kormány másnap csakugyan kihirdette a népfelkelést és keresztes háborút. Európa összes nemzeteit is figyelmeztette arra a szörnyű veszedelemre, „midőn a zsarnokok hadai szövetkezve kezdik eltiporni és kioltani a szabadság szent igéjét német földön, Itáliában és magyar hazánkban”. Ha Magyarországot is leigázza, nem hazánk sorsa dől el, hanem Európáé. „Mi küzdünk utolsó csepp vérig, hogy e föld vagy választott tartománya legyen a vérrel vívott szent szabadságnak, vagy örökké kárhozatos emléke annak, mint birnak szövetkezni a zsarnokok s mint tudják a szabad népek és nemzetek egymást gyalázatosan elhagyni.”

Nem egészen ötven esztendő mulva azonban az Ördögsziget egyetlenegy számüzöttének esete sokkal nagyobb és sokkal általánosabb mozgásba hozta a művelt világ társadalmát, mint akkor egy egész nemzet szabadságának ügye; és jobban érdeklődtek az iránt, hogy igazságot nyerjen egy ember, ki talán elárulta, mint az a sok ezer, ki saját életével akarta megmenteni a hazát. Oly bőven azonban épen azért kellett ömlenie a vérnek, hogy egyesek zsarnokságával szemben igazán ily ereje legyen a közakaratnak.

Görgei a június 26-iki ministeri tanács után a sereghez sietett vissza; de már elkésett hadai összevonásával, mert Haynau a maga hatszoros erejével a reméltnél gyorsabban támadt Pöltenberg ellen. Jobb szárnya átkelvén a Marczalon, Kmetyt erős ágyúcsata után 27-ikén Pápa felé nyomta vissza, másnap pedig derékseregével a győri sánczok ellen indult. A fél év előtti hibákon nem okulva, a mintegy 40,000 emberre készitett sánczokat most is csak negyedrész erővel védelmezték; Kossuth Sándor alezredes a Rába és Rábcza közt levő Ujvárost Benedek Lajos altábornagy, majd Hertzinger tábornok s 42 ágyú ellenében két zászlóaljával eposba illő hősiessége mellett sem védelmezhetvén meg, jó rendben a belvárosba huzódott vissza. Onnan a Tatáról megérkezett Görgei parancsára délután 4 órakor Pöltenberg egész seregével együtt Gönyőre, másnap pedig a Gutáról megérkezett 2. hadtesttel együtt Ácsra hátrált. Görgei azonnal értesitvén erről a kormányt, figyelmeztette, hogy az ellenség túlerejével szemben a fővárost többé nem fedezheti biztosan, s hogy Komáromba kell visszahuzódnia. Vagy jöjjön a kormány is ide, vagy pedig gondoskodjék székhelyének áttételéről; neki azonban minden esetre küldje meg a hadjárat folytatására szükséges költségeket. Ludvigh János komáromi kormánybiztos a Nagyváradra költözést azzal ajánlotta, hogy három nap alatt az ellenség a fővárosban lehet.

A veszedelem tehát nyugatról jött, nem keletről, a honnan Kossuth várta, midőn (június 28-ikán) figyelmeztette Wysockyt, hogy gyors visszavonulásával az oroszt a főseregre hozza, mielőtt az döntő ütközetet vívhatna az osztrákkal; s ha az orosz egy hét alatt Budapesten lesz, a hazát nem lehet megmenteni. A főváros két felől való megtámadtatásától tartva, 29-ikén késő este a ministerek és a fővárosban időző tábornokok (Kiss Ernő, Dembinszky, Mészáros, Perczel, Aulich, Lahner és Török) tanácsa azonnal kimondta, hogy Komárom sánczainak védelmét Klapka vezérlete alatt egy hadtestre bizván, a Dunántúlt s magát a fővárost is sorsára hagyja s Görgeit rögtön a Tisza vidékére rendeli, hogy ott Dessewffy és Wysocky hadtesteivel s más tartalék-csapatokkal egyesülvén, harczoljon az oroszokkal s őket Kassa felé nyomja vissza.

Aulich, Kiss Ernő és Csányi személyes közbenjárására Görgei 30-ikán meg is igérte, hogy a ministertanács újabb határozatát mentül előbb teljesiti s a komáromi és péterváradi őrség kivételével Szeged, a kormány új székhelye körül egyesiti az ország minden haderejét. Azonban alig távozott a küldöttség, Bayer ezredes érvei megtörték azt a varázst, melyet Csányi és Aulich Görgeire gyakoroltak. Görgei most jobbnak kezdte tartani, hogy az országnak mind nyugati, mind keleti részében legyen egy-egy összevont haderő; Komáromban az ő, Nagyvárad és Kolozsvár közt a Bem vezérlete alatt. Mindamellett levélben is megirta a kormánynak, hogy leindul ugyan Szegednek, de csak akkor, ha megérkezik két hadtestéhez a 3. is több kisebb hadosztálylyal; s így nem hamarabb, mint július. 3-ika éjjelén s a Dunának talán nem jobb, hanem balpartján, mert a Győr felől előnyomult ellenség már Bábolnát is megszállta. A kormány, mely a komáromi csata (április 26.) óta semmit sem tett legfőbb támaszának, a seregnek épségben tartására s kiegészitésére, röpittesse levegőbe a lánczhidat, távozzék Szegedre, egyelőre a bács-bánsági sereg védelme alá és tüstént szállittassa oda a hadseregnek a fővárosban felhalmozott fegyver-, élelmi- és ruhakészleteit is, melyekkel egyedül lehet megmenteni a hazát. Kijelentette Görgei, hogy nem fogja felgyujtani az útjába eső falvakat, mert Napoleon hadát télen és Oroszországban a lakások lerombolásával el lehetett ugyan pusztitani, de nyáron és Magyarországban ilykép nem lehet megsemmisiteni egy sereget. Ezzel csak beszennyeznék a magyarügyet. „Én – szólt egyebek közt – sohasem küzdöttem a kormányért, hanem a magyar népért; és ha meg volnék győződve, hogy a nép boldogabban érezné magát, akkor első lennék, ki lerakná a fegyvert.”

Kossuth „árulással határos szószegést” látott ebben a levélben, mely után (a mi elég sajátságos minősités a ministeri állásra), Görgei legfeljebb hadügyminister maradhat. A ministertanács meghallgatásával tehát július 1-jén Mészáros Lázár altábornagyot nevezte ki fővezérré s mellé a táborkar élére Dembinszkyt, Bayert, pedig önmaga mellé rendelte. A helyett, hogy kimozdulva iróasztala mellől, hol a nap háromnegyedét egészségével nem törődve lázas munkával töltötte, személyesen ment volna a táborba, hogy szavának és egyéniségének varázsával az ellentéteket elsimitsa, az új generalissimust már másnap Komáromba küldte, hogy a sereget levezesse. Az öreg úr gőzhajón el is jutott Almásig; de abban a hitben, hogy a Duna jobb partját az ellenség már megszállta s nem igen bizván benne, hogy a sereg elfogadja, csupán levélben szólitotta engedelmességre Görgeit. Fölhívta, hogy Komáromban 20,000 embert hagyjon, a többivel pedig Budára jöjjön; ő maga gőzhajójával még azon éjjel visszatért a fővárosba.8 Július 7-ikén ismételte ugyan útját, de kocsijával csak Párkányig jutott, mert az osztrákok és oroszok már odáig portyáztak. Több komoly kisérletet nem is tett, hogy átvegye a komáromi sereg fővezérségét.

Görgei Mészáros küldetéséről néhány napig nem is értesült. Július 2-ikán reggel épen tollba mondott a kormány számára egy önigazoló emlékiratot, mely ki akarta fejteni, április 14-ike elitélése mellett is mi birta rá, hogy elvállalja a hadügyministerséget s most viszont miért mond le róla, midőn azt a jelentést kapta, hogy Haynau általános megtámadásra készül. Eltétette az irást; „talán nem is lesz reá többé szüksége”.9 Mire a sereghez ment, az ellenség már elfoglalta mind az ó-szőnyi, mind a monostori sánczokat s az ácsi erdőből Pöltenberg hadtestének néhány százada megfutott. Görgei kartácstűzzel téritette őket vissza Monostor felé, melynek elősánczait Rakovszky őrnagy a 48. zászlóalj élén vissza is vette s a II. és VII. hadtestet Schlick ellen küldvén, a Schlick segitségére siető Wohlgemuth ellen az ingadozó balszárny 20 huszárszázadát maga vezette rohamra. Egy gránátszilánk10 fején irtózatos sebet ejtett, Paniutine tüzérei pedig meghiúsitották a rohamot, melyet – sebével nem törődve – Görgei már éppen ismételni akart, midőn az ellenség, melyet Leiningen és Klapka az ószőnyi sánczokból is kikergetett, minden vonalon visszavonult. A győzelmet mindakét fél magának követelte, de az kétségkivül a magyarokat illette, kik elrontották az ellenségnek mindakét szándékát: a rájuk mért döntő csapást s a Budapestre vivő ó-szőnyi út elzárását. S a magyarok győzelme teljes lett volna, ha Kmety hadosztálya s Nagy Sándor hadteste is részt vehet a csatában. A 32,129 magyar 129 ágyúval úgyis megvédte összes sánczait 58,938 osztrák és orosz, valamint 216 ágyú, tehát jelentékeny túlerő ellen; vesztesége azonban (1500 ember) jóval nagyobb volt mint a szövetségeseké, kik 890 embert vesztettek.

Görgeivel pár napig – tekintettel állapotára – senki sem közölte visszahivatását; ő tehát, mindamellett hogy a fővezérletet tényleg Klapka vette át, most is adott ki rendeleteket. Július 3-ikán ugyan teljes erővel tört ki rajta a sebláz, másnap reggel azonban kissé jobban érezvén magát, megiratta a hadügyministerségről való lemondását, hogy azontúl csak fővezér legyen. A tisztek magántanácskozásukban, sőt a haditanácsban is szintén kijelentették, hogy Magyarországnak egyetlen vezérében sem biznak jobban, mint Görgeiben s mindannyian óhajtják, hogy a kormány továbbra is meghagyja őt a sereg élén. Nyilatkozatukkal Klapka és Nagy-Sándor tábornokokat küldték a kormányhoz. Július 5-ikén a jelenlétükben tartott ministeri- és haditanács11 elfogadta Görgeinek a hadügyministerségről való lemondását, de megbizta őt, illetőleg „vitéz és győzelmes harczban való megsebesitése miatt akadályozása alatt” a jelentéstevő Nagy-Sándort, hogy legfeljebb holnapután a sereget levezesse s Komáromot Assermann ezredes parancsnoksága alatt 18,000 emberrel rakja meg. Az összes hadsereg fővezérletét azonban Mészárosnak kellett folytatnia, Bayernek pedig azonnal lejönnie Kossuth mellé, a ministerek egy része benne látván a kormány és Görgei közt való egyetértés legfőbb akadályát.

Másnap a két tábornok már megjelent abban a haditanácsban, melyet a kormány rendeletéről s a hadsereg nyilatkozatáról végre értesült Görgei tartott. A beteg vezér fejtegetései után a haditanács elhatározta, hogy a hadsereg lemegy a fővároshoz, előbb azonban a jobb parton győzelmet akar aratni az ellenségen. A támadást július 9-ikén Klapkának kellett intéznie. Klapka azonban még e határozat hozatalának estéjén újabb haditanácsot tartott, mely föltétlenül kimondta s július 7-ikén Nagy-Sándor I. hadtestével meg is kezdette a levonulást. A beteg Görgei ezt észrevevén, azonnal lemondott a fővezérségről; a Klapka személyes vezetése alatt álló és minden csapatot képviselő küldöttség kérelmére azonban megtartotta állását, mire Klapka is visszarendelte az I. hadtestet. A fővezér már leszámolt életével; a többinek is azt kell tennie; az alföldre egyenesen levonulni annyi, mint előkésziteni a Törökország felé való menekvést; Komáromot tehát csak akkor hagyhatják oda, ha előbb elszánt kisérletet tesznek az osztrákok főerejének megverésére. Ezt meg is kisérlették július 11-ikén és pedig – Nagy-Sándor hadteste s két kisebb csapat is jelen lévén – 12,500 emberrel és 54 ágyúval, erősebben mint kilencz nappal azelőtt. Mivel Haynau seregéből Ramberg hadteste már Budapest felé indult, a magyarok valami kevéssel többen is voltak, mint az osztrákok. Győzelemre sok volt az eshetőség. Pöltenberg és Assermann csak Schlick negyedik rohamára hagyták oda az ácsi erdőt s a túlnyomó tűz elől a sánczok felé vonultak vissza. A harmadik hadtest kétszer foglalta el s az oroszok támadása után harmadszor is megrohanta Csémet; mivel azonban Nagy-Sándor a gyalogsággal Ó-Szőnynél maradt, Pikétinek pedig elfogyott a puskapora, hatalmas ágyúharcz után Nagy-Sándor lovasságának fedezete alatt szintén a sánczok mögé futott, hová egy ellenséges dandár űzéséből Esterházy Pál is visszatért. Holtakban és sebesültekben a magyar sereg 1600 embert vesztett, állitólag kétannyit mint az osztrák. A sánczokról most már Görgei is látta, hogy a jobboldalon többé nem törhet keresztül; Komárom védelmét tehát a II. és VIII. hadtesttel (18,000 emberrel) Klapka védelmére bízván, a sereg többi részével harmadnap (július 13-ikán) a Vághidfő kapuján át elhagyta Komáromot, hogy Váczon, Gödöllőn és Czegléden át keresse az alföldi sereggel való egyesülést.

Az alföldön még mindig különösen Pétervárad, Titel, Temesvár és Arad körül folyt a küzdelem. Perczel május 22-ikén és 24-ikén intézte utolsó nagyobb támadását Titel ellen, melyet Knityánin védett; pár nap mulva Jellacsicsnak a Dunántúlról érkezett hadaival mintegy 25,000 főre növekedvén az osztrákok és a lázadók száma, Perczel Ujvidéken át Pétetváradra ment, melynek védelmét öcscsétől, Miklóstól, időközben kellemetlen jelenetek után Kiss Pál tábornok vette át. Meghiúsult Perczelnek június 4-ikén a várat ostromló császáriak ellen intézett véres kirohanása. Most attól tartva, hogy Jellacsics megszállja a római sánczokat s onnan Ujvidék felől a várba rekeszti őt, felényi erejével is reá vetette magát; Kátynál azonban, különösen Ottinger császári tábornokkal szemben június 7-ikén mintegy 500 halottat és 230 sebesültet vesztett, majdnem 1500 embere pedig fogságba esett; 11-ikén Jellacsics már az ujvidéki sánczokból is elfoglalt két kisebb erődöt s Ujvidéket lángba boritotta; a hidfő ellen azonban nem boldogult, mire, hogy seregét könnyebben élelmezhesse, a csatorna északi oldalára vonúlt vissza.

Perczel most Tóth Ágostonnak adta át a 4. hadtestet, hogy Czeglédnél szervezzen egy újat, a kormány pedig június 14-ikén Vetter altábornagy főparancsnoksága alá helyezte a déli hadsereget. Vetter a Tisza két oldalán, Ó- és Török-Becsénél vonta össze hadai nagy részét; Jellacsics azonban június 25-ikén Ó-Becséről a Tisza tulsó oldalára nyomta át Pereczy hadosztályát, mire Tóth Ágoston egy dandár kivételével egész hadtestével otthagyta a Tisza vonalát és Zsombolyára vonúlt vissza, hol tőle Guyon vette át a parancsnokságot. Jellacsics fölégette a Tisza becsei hidját s ezzel elvágta a déli magyar sereget a Bácskától. Most már nyitva állt előtte az út Szabadka és Szeged felé!

Annál feltünőbb, hogy a kormány s a július 2-ikán ismét összehivott országgyűlés épen a dél felől fenyegetett Szegedet választotta székhelyévé s hogy július 2-ikán el is kezdte oda költöztetni a hivatalos lapot, a bankjegysajtót, fegyvergyárat és a hadi fölszerelések tárát, csupán a ruházati készletet küldvén Arad felé. Arad vára ugyanis, melyet – ha Komárom nem tetszenék – Bayer ezredes a Nagyvárad mellett nyilatkozó Görgeivel szemben is székhelyül ajánlt, annyi veszteségre némi vigasztalásul, kilencz hónapi ostrom után épen most adta meg magát Vécsey tábornoknak.

Június 29-ikén és 30-ikán megtörtént a vár vagyonának számbavétele, mely szerint 66 ágyu, 2000 mázsa puskapor, 1500 puska, egy millió töltény, több ezer ágyúgolyó, 830 töltött bomba jutott a magyar kormány birtokába. Élelemül csak három tehenet, egyetlen itcze zsirt s 7 véka gabonát találtak a győzők. A katonák rongyosak voltak, a raktárakból előszedett keshedt ruhákat viselték, s ebben a tekintetben nem volt különbség tiszt és legény között. „Valóban – úgymond az átvétellel megbizott egyik magyar tiszt, Margitay – tisztelet- és szánalomteljes bámulattal néztük a példátlan kitartás martyr-hőseit. Dicső példányképül szolgálhattak volna nékünk!” Június 30-ikán megérkezett Vetter altábornagy is és éjfél után (július 1-én) Guyon s Vécsey tábornokok jelenlétében neki nyújtotta át Berger altábornagy a vár kulcsait. Az őrség pitymallatkor az előirt módon vonúlt ki a várból. Új-Arad határán Dobay Ágoston alezredes két honvéd zászlóalj élén négy ágyúval a vitéz ellenséget megillető tisztelettel fogadta, s a fegyver lerakatása után Zádorlakon át a megszabott utvonalon elkisértette. Az őrség 595 tagja átlépett a honvédségbe. Temesvárt a honvéd tisztikar fáklyásmenetet rendezett Arad város legnagyobb ellenségének, de a hős katonák mintaképének, Siliák ezredesnek tiszteletére, ki e kűzdelemben mindenét áldozatúl hozta; és Siliák meglepve, mélyen meghatva mondott köszönetet nemes ellenségeinek.

Ugyanaz a tisztelet illette azonban a várost is; és Vetter altábornagy, midőn a nemzethez intézett kiáltványában örömmel tudatta, hogy „ott, a honnan a pusztitó elemek még nem rég is rombolták a virágzó várost, most büszkén leng a magyar trikolor”; egyúttal kijelentette, hogy „Arad városa kitüntetett ritka hazafisága s elszánt, minden vészszel bátran daczoló állhatatossága miatt kiérdemlé a nemzet hálájára.

Vécsey most már Temesvár alá vihette a mostanig ide kötött sereget s 11,000 emberrel folytathatta az ostromot. Július 4-ikétől 55, 13-ika óta pedig 68 ágyúval lövette a várat; de sem ezzel, sem rohamaival nem törhette meg a Rukavina altábornagy parancsnoksága alatt álló osztrák őrség kitartását.

Az Arad elfoglalásán érzett örömet lelohasztotta az alföld egy másik nagy városának, a téli és tavaszi hadjáratok idejében Magyarország önvédelme alapjának, Debreczennek sorsa, mely egyúttal megmutatta, hogy az alföldön csak a várak tarthatják magukat, máskülönben pedig egy-egy nyilt mezőn vivott csata az egész vidék sorsa fölött dönthet. Paszkjevics ugyanis, ki június végén a 2. és 3. hadtesttel Miskolcz táján táborozott, „a forradalom fészkét”– Debreczent kivánta elfoglalni. Cseodajeff tábornok, a 4. hadtesttel, e végből már június 28-ikán Tokaj alá nyomúlt. Az 51. kozákezred 6. századának legényei, a Tisza meredek partján hagyván lovaikat, meztelenül, de karddal a kezükben átuszták a Tiszát s az oroszok ágyú- és puskatüzének védelme alatt támadtak a túlsó parton álló 300 magyarra, kik előlük Rakamazra vonultak vissza. Cseodajeff csakhamar helyreállittatta a Tisza és a töltések hidjait, s a mintegy 4000 újoncz honvéd szembe nem szállhatván vele, július 3-ikán bevonúlt Debreczenbe. A csapatok élén 800 kozák énekelte az orosz, majd az osztrák császári hymnust, melyet minden ezred ének- és zenekara ismételt. Hosszú sorban következtek egymásután a huszárok, dsidások, kozákok, minden ezred más-más szőrű lovakon. S lovasok, gyalogok, vadászok, tüzérek, szekerészek a legpompásabb felszereléssel, nem oly szegényesen, talán rongyosan is, mint a szabadság harczosai. Görgeinek a keresettségig egyszerű megjelenése után nem téveszthette el hatását az a fény és hatalom, melylyel diszkocsiján tábornokai ragyogó csapatától körülvéve vonúlt be Cseodajeff. A tanács már előbb bejelentette hódolatát s a nagy templom és a város kapui előtt felállitott ágyúk, melyek mellett a tüzérek égő kanóczokkal őrködtek, elég intelmül szolgáltak, hogy naponkint vonakodás nélkül szolgáltasson ki a sereg ellátására 43,000 adag kenyeret, 67 vágómarhát és annyi szénát, zabot, a mennyi kell; hogy előteremtsen 40,000 mérő lisztet, beszolgáltasson minden fegyvert, s kiállitson 1000 előfogatot. Az oroszok, kik erős fegyelmet igyekeztek tartani, 6-ikán hagyták oda a várost, melyet 11-ikén Korponay ezredes megszállt ugyan, a népnek azonban többé semmi kedve sem volt keresztesháborúra.12 Nem hihette, hogy honvédek, fölkelők ily hadsereg ellen győzhessenek. Cseodajeff tüntető bevonúlásának mindenesetre meg volt az az eredménye, hogy lohasztotta a nép harczias kedvét. „Mily ellenállást fejtett ki a lelkesült nagy Debreczen, április 14-ikének ez a bölcsője, egy 4000 kozákból álló hadoszloppal szemben? Utánozta-e magasztos példáját Egernek, mely a kápolnai csata után, segitség nélkül, a benyomult győztes ellenséget visszaűzte? Avagy talán szerencsétlen küzdelem után egy másik Brescia lett belőle?”13 Valóban nem lett; ott, a hol komolyan fölkelt a nép, mint pl. Losonczon, nem maradt el a második Brescia; április 14-ike azonban nem hóditotta meg a sziveket, a nép csak néhol kelt föl; a keresztes háborúból semmi sem lett.

S mintha Cseodajeffnek tüntetésnél nem is lett volna egyéb czélja, 9-ikén Rakamaz és Tokaj közt ismét átkelt a Tiszán s fölszedetvén maga után a hidat, Tokajnál Belugoseffel, Mező-Kövesden pedig Paszkjevicscsel egyesült, ugyanaz nap (július 12-ikén), melyen Alderberg orosz kapitány két szotnya kozákkal kardcsapás nélkül benyomúlt Budapestre. Merészségénél csak a másfélszázezernyi lakosság közönye volt nagyobb. Másnap különben Ramberg báró altábornagy is bevonúlt a 3. osztrák hadtesttel Budapestre s újra lerakatván a lánczhid pallóit, bíztositotta az orosz sereggel való összeköttetést.

Szeged július 12-ikén ily körűlmények közt is lelkesen fogadta a kormányzót s este fáklyásmenettel tisztelte meg a Kárász-házban, a hová szállt. „Ebből a városból fog kisugárzani Európa szabadsága!” tört ki Kossuth szivéből az olthatatlan idealismus. A nép bámulta ihletét, a kritikusok azonban elborultak és sajnálkoztak nemzetük sorsa felett,14 melyet Kossuth most sem két nagyhatalomtól, hanem egyetlen embertől féltett. „Ha találkoznék valaki – szólt, – ki a hazát nagyravágyásának áldozatává s e végett magát a nemzet urává tenni, dictátori hatalomra vergődni törekednék”, azt ő saját kezeivel gyilkolná meg, hogy a hazát megmentse. Öt nap mulva Bem magának kért ilyen dictátori hatalmat, Kossuth pedig szegedi beszéde után alig egy hónappal maga tette dictátorrá Görgeit, kire ebben a beszédében czélzott.

Szegeden, a kormány és a parlament új székhelyén volt egyideig Wetter főhadiszállása is. Az a tudat, hogy immár 36,800 embere, 7356 lova és 88 ágyúja van, növelte a megnyugvók számát. Július 8-ikán Vetter a Szegedet dél felől fenyegető Jellacsics ellen indult. 13-ikán fölvette Kmety hadosztályát, mely Győrnél elvágatván, a Dunán Paksnál átkelve jött a csatornához, mig Guyon 7000 emberrel és 42 ágyúval Hegyes mellett állt. Jellacsics meg akarván előzni e hadak egyesülését, Verbászról július 13-ika éjjelén Guyon ellen indult; ez azonban nem engedte magát meglepetni, hanem ágyúkkal, majd szuronyokkal szalasztotta meg a Hegyesnél ismételve támadó báró Dietrich altábornagyot, Szeghegynél Puffer dandárát s azután Feketehegynél a „bán” visszavonulásának egész vonalát elvágással fenyegette. S ha Kmety Kulánál hatásosabban támad Lederer dandárára, kétségkivül tönkre teszik a két tüz közé szoruló Jellacsicsot, ki 674 embert vesztve úgy is megfutott s éjfél után csak Kátynál szedhette össze serege romjait, melyekkel másnap a Duna jobb oldalára húzódott, csupán Dietrich hadosztályát küldvén a titeli fennsik védelmére.

A hegyesi győzelem15 azonban a magyar fegyverek utolsó diadala volt s a csata terén állitott emlék egyúttal a szabadság sikeres harczainak sirköve. Azt a támadást, melyet Guyon július 23-ikán a Titel és Zsablya közt fekvő Mosorin ellen intézett, Knityánin ugyancsak Lang ezredesnek a legválságosabb pillanatokban való megjelenésével hiúsithatta meg: a titeli fennföld visszavételéről azonban most már le kellett mondania Vetternek, ki a lázadók mozgalmainak szemmel tartására csak kisebb hadosztályt hagyván, Szeged felé indult, hol az alföld védelmére rendelt seregnek gyülekeznie kellett.

Komáromból ide igyekezett most már Görgei is. Vácznál való áttörését a II. és III., a Felső-Tiszán való átkelését a Miskolczon álló IV. orosz hadtest volt hívatva megakadályozni; ellenben Perczel 24,000 emberrel és 53 ágyúval Nagy-Káta és Jászberény közt kivánta foglalkoztatni az oroszokat, hogy Görgei levonúlását megkönnyitse. Görgei a maga 27,000 emberével és 140 ágyújával akadálytalanúl haladt Váczig; hová az előhaddal Görgei Ármin és az I. hadtesttel Nagy-Sándor július 15-ikén reggel benyomúlván, kiszoritották Bebutoff herczegnek ott pihenő muzulmán lovas ezredét s két cserkesz századát. Sass tábornok, Rüdiger rendeletére azonnal ellenük indult ugyan s túlerővel támadt Görgei Árminra, Nagy-Sándor és Leiningen azonban egész napig tartó csatában visszavonúlásra kényszeritették, ágyúinak felét leszerelték, 80 emberét levágták, 120-at megsebesitettek. Késő éjjel Pöltenberg is Váczra érkezett, s így együtt volt az egész sereg; másnap azonban Görgei hiába várta az oroszokat, kik Vácztól délkeletre Sződ és Hartyán közt gyülekeztek, hogy 17-ikén túlerővel lépjenek föl. Görgei, kinek sebét dr. Markusovszky reggel újból felvágta, hires piros zekéjében mégis bejárta a csata terét, hol most emlék örökiti a tegnapi küzdelmet; szemléje s a hozzáérkezett jelentések azonban meggyőzték, hogy Gödöllő felé többé nem vághatja magát keresztül. Egy vasúti őrházban tehát hadi tanácsot tartván, elhatározta, hogy az áttörést Miskolcz táján kisérli meg. Balassa-Gyarmattól Losonczig az Ipoly völgyén halad északkeletnek. Losoncztól azután Rima-Szombatnak tart, hogy délkeletnek a Rima és Sajó völgye mentén ereszkedjék alá Miskolcznak, s ha lehet, ne csak csatlakozzék az alföldi sereghez, hanem az oroszoknak galicziai összeköttetését is megakaszsza. Merész tervének foganatositását még az éjjel megkezdte, Leiningenre bizván a visszavonúlás fedezetét. A menekülők több ezer kocsijából álló toronyai szekértábora azonban álhirekre felbomolván, a Váczra igyekező tömérdek kocsi az utczán és az úton oly torlódást okozott, hogy miattuk a csapatok csak nagy időveszteséggel haladhattak. Reggel az orosz előhad már Váczra is benyomúlt, honnan ugyan Leiningen a sződi szőlőkig visszavetette, azután azonban Görgei Ármin ágyúinak fedezete alatt maga is követte a sereget. Az üldöző oroszokkal csatázva hátrált Rétságig, melyet Pöltenberggel éjfélig meg is védett, a leégéstől azonban nem menthette meg. Az oroszok közül 146 ember esett el és 253 sebesült meg; a magyarok vesztesége ismeretlen.

Másnap Pöltenberg fedezte a visszavonúlást, s Anrep tábornok négy ezredével összecsapva jutott Balassa-Gyarmatra, hol Nagy-Sándor váltotta föl; de kevés hijja volt, hogy Szakálnál a kozákok, Rárosnál pedig az ezrednek az éjjeli legelésben valamitől megriadt lovai szét nem zavarták az álomból fölzavart csapatokat.

18-ikán este érkezett a sereg zöme Losonczra: olyan fővezérrel, kinek irtózatos sebláza miatt másnapra halálát várták s olyan táborkari főnökkel (Bayer ezredessel), ki a sok áldomás következtében a szolgálatra képtelen lett. Ha Rüdiger a III. hadtesttel tovább folytatja az üldözést; ha Grabbe Zólyom felől Losonczra csap és ha Görgei meghal: semmi sem akadályozza meg a sereg teljes felbomlását. Rüdiger azonban Chruloff ezredes alatt csak három lovas századot hagyván vissza az események megfigyelésére, a többit visszarendelte, mert Paszkjevics a II. és III. hadtest egyesült erejével akarta fogadni Perczelnek Jászberény felől várható támadását. Perczel, Dembinszky és Dessewffy tábornokok, kiket tanácscsal Mészáros is támogatott, Tura mellett (Hatvantól délnyugatra) makacs ágyú- és lovasharczot vivtak Tolsztoj tábornok ellen; mivel azonban kellő számú gyalogságuk nem volt, Labinzoff tábornok pedig este felé Hatvan felől hét zászlóaljjal sietett Tolsztoj segitségére, Nagy-Káta felé vonultak vissza.

Csatájukkal egy kis időre mindenesetre eltéritették a figyelmet Görgeitől. Grabbe Chruloff segitségére Sass tábornok alatt, 8 ágyúval, 22 lovasszázadot küldött ugyan, de nem Losonczra, hanem Gyöngyösre. Végre pedig Görgei is kiállta az újabb válságot s maga vezette tovább seregét, melylyel július 23-ikán már el is érkezett a Sajó torkolatához és megszállta a Sajó és Hernád összefolyása közt levő területet. Az erőltetett menetben mintegy 3000 embere kidőlt ugyan a sorból, de elérte czélját; Miskolcz táján az ellenség elé vágott s lehetővé tette a szegedi fősereggel való egyesülést.

Paszkjevics, ki Mező-Kövesdnél még nem vonta össze hadait, Cseodajeffet bizta meg, hogy Görgeit mindaddig foglalkoztassa, mig ő Tisza-Fürednél átkel a Tiszán s elvághatja Görgei levonúlásának útját. Cseodajeffnek Miskolcztól délre 23-ikán Harsánynál már volt is némi előőrsi csatája, másnap pedig Görömbölynél megtámadta Pöltenberg egész hadtestét, mely azonban, hosszasabb küzdelem után, jó rendben vonúlt vissza Miskolczra s onnan háboritás nélkül kelt át Alsó-Zsolczával szemben a Sajón, honnan Pöltenberg már Leiningennel egyesülve verte vissza Cseodajeffnek harmadnap (július 25-ikén) ismételt támadását; még pedig oly vitézül, hogy Gózon Lajos alezredes 50 emberrel két zászlóaljat és egy üteget megszalasztott.16

Görgei másnap a Hernád baloldalára vezette seregét s megakadályozta az ellenséget Körömnél a folyó áthidalásában. Utóbb maga is bevallotta, hogy hadászati esztelenség volt megállapodni a Hernádnál és czéltalan elszalasztása annak az utolsó lehetőségnek, hogy a déli haderőkkel való összeköttetést a hátrálás szakadatlan folytatásával állitsa helyre. De midőn szem elől tévesztette a hadművelet eredeti czélját, abban a hitben élt, hogy a beavatkozó oroszok száma nem nagyobb 60,000-nél, hogy Kossuth 30,000 főnyi tartaléksereget gyűjt, hogy Bem Erdélyből fedezi a déli seregnek Jellacsicscsal való kűzdelmét, hogy Tisza-Füred biztositva van, s hogy Komárom alól Haynau csak seregének egy részével mozdulhat. Elcsigázott hadainak némi pihenőt engedett. Nyiregyházán azonban, midőn a kormányzóval és a hadügyministerrel való találkozás végett Karczagra indúlt, már július 27-ikén megtudta, hogy Tisza-Fürednél tegnap Korponay a maga ujonczaival nem tudta megakadályozni az oroszok átkelését, s hogy Osten-Sacken orosz tábornok Kassa felől közeledvén, a gyanitottnál jóval nagyobb számú ellenség körülfogással fenyegeti az ő Hernád-parti táborát. A találkozást tehát elejtve, azonnal kiadta a rendeletet, hogy Kazinczy Bem erdélyi seregéhez csatlakozzék, a fősereg pedig Tokajnál átkeljen a Tiszán s, ha lehet, megelőzze az oroszokat Debreczen elfoglalásában. Az átvonúlást azonban csak azután lehetett megkezdeni, hogy Leiningen a III. hadtesttel a gesztelyi csatában visszaverte és a Sajóig űzte Grabbe seregét. A késő este elindult sereg azután a Tisza tokaji hidján túl Vaskapuig 26 óra alatt, csak néhány félórás pihenőt tartva, egy húzamban tett meg 60 kilométer útat. A mely pillanatban 29-ikén késő este Rakamaz, Nagyfalu és Vaskapu közt megállitották a sereget, a másikban már földre dobbant az egész és aludt mélységesen úgy, hogy másnap reggel is alig lehetett lelket verni bele. 30-ikán rnár Nyiregyháza alatt állott Görgei, kit Paszkjevics, a gesztelyi győzelem hirére visszaforditván a Tiszán már átkelt hadait, a Hernád mellett keresett, hogy egész seregével megakadályozza őt hadosztályainak egyenként való tönkretételében. Ez a váratlan kitérés két napi előnyt biztositott Görgeinek; mert gyors távozásáról értesülve, Paszkjevics Debreczen ellen most már csak augusztus elsején indithatta le seregét s igy a Tiszánál nem kerithette be Görgeit, ki most a legrövidebb úton haladt dél felé, hogy elérje a Berettyó vonalát, mielőtt az oroszok Debreczent megszállhatnák. Úgy hitte, hogy, ha ez nem sikerül, le kell mondania a magyar hadakhoz a Maros vidékén való csatlakozásról s arról, hogy Haynaut az oroszoknak úgyszólván szeme láttára verhesse meg.


  1. *79 tábornok, 411 törzstiszt, 4724 főtiszt, 17,502 altiszt, 6906 zenész, 6853 nem harczoló, 156,191 közlegény 59,929 lóval. Panjutine hadosztálya 11,896 emberrel csatlakozott az osztrák sereghez, Lüders alatt Erdélybe 39,137 ember ment, Paszkjevics közvetlen parancsnoksága alatt tehát 134,758 ember maradt. Kossuth június 28-ikán azt hitte csak 120,000 orosz tört be.[VISSZA]
  2. * Pedig a mérsékletnek olyan embere, mint Deák Ferencz, kinek a forradalom nem kellett „sem testének, sem lelkének,” Spelletich Bódog képviselő útján már a tavaszszal maga is azt izente neki, gondolja meg, hogy fecsegő parlamenttel és engedelmességet megtagadó tábornokokkal a hazát megmenteni nem lehet; küldje haza az országgyűlést és álljon maga a sereg élére. (Spelletich életrajza a Vasárnapi Ujságban Kónyi Manótól, 1890. 621. l.).[VISSZA]
  3. * Az adatok részletesen Gelichnél, id. m. III. 467–507. Ő az erdélyi hadsereg létszámát 27,000, az egész seregét 162,440 emberre tette; Thorotzkay Sándor a Tört. Lapokban (1895. 11.) kimutatja, hogy Erdélyben az oroszok beütésekor csak 20,675 gyalogos 1606 huszár és 1123 tüzér volt 95 ágyúval és 768 tüzérségi lóval. Becses részletkimutatásokat közölt Hegyesi Márton ugyanazon folyóirat 1895–96. évi köteteiben. A Komáromban augusztus 3. szervezett 201–204. zászlóaljjal a zászlóaljak száma 171-re emelkedett.[VISSZA]
  4. * Bleibtreu, Zur Geschichte der Taktik und Strategie. (Berlin, 1898.)[VISSZA]
  5. * A szövetségesek kimutatott vesztesége 672, közte 134 halott. Az első nagyobb mérkőzésben az oroszok vesztesége 35 halott, 136 sebesült és 5 eltünt. Elesett Kubotkin őrnagy s megsebesült Kobjakov tábornok.[VISSZA]
  6. * Wysocky Demetén június 17-én vette át a vezérséget Dembinszkytől, ki azonban mint önkéntes tovább is ott maradt. Tört. Lapok, 1894. 208.[VISSZA]
  7. * Ezt a sokáig vitatott kérdést bebizonyitja Görgey István, id. m. II. 582–599.[VISSZA]
  8. * Mészáros emlékiratai, II. 282–84.[VISSZA]
  9. * Rochlitz Kálmán emlékiratai (IV. 385–7.) Görgei Istvánnál, id. m. II. 694–95. Az emlékirat bevezetése Görgeinél: Mein Leben, II. 228–231.[VISSZA]
  10. * Erről maga Görgei, Meia Leben II. 220–223 s Görgei István, id. m. III. 38–46. Csak legenda, hogy a sebet – akarva vagy nem akarva – egy huszár ejtette volna. Bayer gyanakodott, hogy erre a vágásra Perczel Mór bérelt volna föl egy huszárt; gyanúját a sebesültnek öcscse még július 2-ika estéjén visszautasitotta.[VISSZA]
  11. * Jegyzőkönyvét szószerint közli Szilágyi Sándor: Hazánk, II. 244–45. és Görgei István, id. m. III. 68–70.[VISSZA]
  12. * Szücs István, Debreczen történelme, 1002–1009.[VISSZA]
  13. * Görgei, Mein Leben, II. 230. Csak az a feltünő, hogy Görgei azt, mi július 3–6. napjában történt, egy július 2-ikán kelt emlékiratban kérdi.[VISSZA]
  14. * Csengery, Jellemrajzok, 129.[VISSZA]
  15. * Dudás Ödön, A hegyesi csata és emlékköve: Bácska, 1884. 81. sz. Thim József, A hegyes-feketehegyi csata és nevének jogosultsága: u. ott, 1885. 15. sz. és Nyilt felelete Jausz Jánosnak a 33. számban tett azon állitására, hogy a hegyesi, vagy hegyes-feketehegyi csata elnevezése történeti tévedés: u. ott, 38. sz.[VISSZA]
  16. * Jókai Mór, Gózon Lajos, a zsolczai hős. Vasárn. Ujság, 1875. 1.[VISSZA]