Gróf Batthyány Lajos börtöne az Újépületben.
Rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Gróf Batthyány Lajos börtöne az Újépületben.
Rajzolta Cserna Károly
A magyar nemzet politikai eszményeinek bukása Világosnál. A magyar nemzeti állam eszméje és feltételei. A magyar nyelv uralma. A politikai és kormányzati egység kivánalmai. A magyar faj hivatása a latin, germán és szláv elem érintkezési határán. A Habsburgok birodalmi eszméje. Ez eszme harcza Magyarország ellen. A centralisatio diadala a fegyverletétel után. A katonai rémuralom. Haynau küldetése. Az oroszok kegyelmi közbenjárásának kudarcza. Az orosz közvélemény viszonya Magyarországhoz. Paszkjevics kérvényének története. Bernhardi előadása e tárgy felől. Hilferding árulása. A czár haragja. A kegyelmezési jog gyakorlásának kérdése. E jog átruházása Haynaura. Az árulás vádja Görgei ellen. A megtorlás politikája. A kivégzések. Magyarország beolvasztásának terve. Az új Ausztria alapjai. I. Ferencz József és a birodalmi egység. A márcziusi alkotmány. Bach Sándor. A Bach-rendszer belső ellenmondásai. A nemzetiségek egyenjogusitása és a germanisatio. Az új Ausztria államférfiai
VILÁGOSNÁL hosszú időre elbukott a magyar nemzet politikai eszménye, a semmi más államnak alá nem rendelt, a független és nemzeti állam. A történetirás szempontjából is meg kell magyarázni, mi a magyar, illetőleg a magyar nemzeti állam? E magyarázattól függ a magyar nemzeti törekvések jogossága s a három százados bécsi politika jogtalansága.
A nemzeti állam nem tisztán a grammatikailag magyar, hanem azon állam, mely egységes és központi szervezete mellett kizárólag a magyar faj jellegét viseli. A grammatikai egység soha se volt a magyar nemzeti állam alapgondolata; teljes politikai, területi s igazgatási egység, s a magyar faj kizárólagos jellege nélkül pedig a négy folyam tájának állama nem volt s nem lesz magyar.
A magyar nyelv olyatén szerepe, hogy ez a nyelve nemcsak az államnak vagyis a kormányzatnak még az alsó fokokon is, hanem egyszersmind a művelt társadalomnak, az intelligentiának, egységes közvetítője a különböző fajok érintkezésének, a köz- és culturai élet minden nyilvánulásának, teljesen elégséges államunk magyar nemzeti jellegének föntartására. Vagyis a nemzetiségi nyelvek még eltérőbbek s érthetlenebbek lehetnek más körökre a latin népek dialectusainál, de a nemzeti és culturai egység tudatát még sem szakithatják meg.
E mellett legfőbb momentum a politikai és kormányzati egység. És az ekkép construált magyar nemzeti állam gondolatát nem a képzelődés, s függetlenség mámorában álmodozó sovinizmus, hanem logikai kényszer és politikai szükségesség fogja létrehozni. Ugyancsak ez teremtette meg a három százados differentiát a Habsburgok birodalmi eszméje és a magyar nemzeti államra való törekvés közt. A közgondolkozás országútját koptaió eszme, hogy a magyar államiság és a birodalmi eszme ellentéte idézte föl hosszú küzdelmeinket, teljesen igaz; de nem meríti ki a kérdés lényegét. Nem felel meg arra a kérdésre, miért kellett e végzetes antagonismusnak létrejönnie?
Az államok s azok formái felett nemcsak az illető népek ereje, hanem egyszersmind a közszükségletek s az alakulásokat eldöntő, mélyreható törvények intézkednek. A közép Dunán okvetlen szükség volt és szükség lesz teljesen egységes és erős államra, mert ez csak úgy állhat fenn külső ellenséggel szemben, ha erős, s úgy nem bomlik szét belső bomlasztó erői következtében, ha szorosan egységes. Minden alakja a laza szerkezetnek végzetes volna azon hatalomra, mely a közép Dunánál áll fenn, s melynek határain belül a három főtörzs: a latin, a germán és a szláv érintkezik, nemcsak egymással, hanem egyszersmind a magyar fajjal. Azon fajjal, melynek sokkal hatalmasabb elődei sikertelenül kisérlették meg a Közép-Duna nagy államának megalapítását, de mely ez államot nemcsak megalapította, hanem a mohácsi vészig sikerrel fenn is tartotta.
Ekkor váltak ki élesebben a differentiák. A Habsburgok azon világtörvény hatása alatt cselekedtek, hogy a közép és felső Dunánál erős és concentrált államot kell létesíteni. Annál parancsolóbb volt e törvény, mert a német birodalom a középkor dissolvens erőinek hatása alatt szerkezetileg teljesen szétmállott s így erőtlenné lett. A német nemzet a legujabban kivivott egységig nem képezett jelentékeny nehezéket az európai egyensúly mérlegén. Annál inkább lökték az események a Habsburgok politikáját a centralisatio utján előre. Különben megmagyarázhatatlanok lennének a jogtalanságok, eskűszegések s véres merényletek, melyeket a történelem feljegyzett. A bécsi reactio nem gyűlölte a magyart mint nemzetet, hanem mint a birodalmi centralisatio legerősebb gátját. Viszont a magyar nemzet is nemcsak önfentartási ösztönét követte, hanem ugyanazon kényszerítő erőnek engedelmeskedett, midőn védve függetlenségét, a Mohács előtti magyar állam restaurálására törekedett. A nemzet nem a Habsburgokat gyűlölte nehéz harczainak idején, hanem a „birodalmi” eszmét. Magyarország megszokta még régi függetlenségének idején a külföldről importált dynastiákat, a melyeket azután nemzetivé tett. Ha a Habsburgok a nemzeti állam fölállításáért folytatott küzdelem élére állnak, ép oly nemzeti királyokat adnak Magyarországnak, mint az Anjouk s a magyar nemzet úgy lelkesedett volna értük, mint Mátyásért.
A Habsburgoknak két módjuk volt erős és egységes birodalom létesítésére. Vagy Magyarország által vagy Magyarország ellenére. A Habsburg ház az altemativa második részét választotta, s csak koronként révedezett egyes tagjainak szeme előtt az alternativa első része. A napoleoni háborúk okozta katastropha idején Gentz, az udvari publicista, fejezte ki azt legvilágosabban. Ismételte I. Miklós czár Varsóban Magyarország leveretése után. Bismarck számtalanszor utalt erre irataiban és beszédében. Legutóbb pedig II. Vilmos császár figyelmeztette a Habsburgokat Magyarországra, mint a monarchia súlypontjára. A centralizált birodalmi eszmének a magyar nemzeti állam gondolatával való összeforrása leendett a nagy problema békés megoldása. A Habsburgok azonban a magyar állameszmét erőszakkal bele akarták kényszeríteni a birodalmi eszmébe. Ez a törekvés sohsem lépett föl oly határozottan, oly kiméletlenül, mint Világos után.
Az orosz czár lábai előtt fekvő Magyarországot a Habsburgok és tanácsadóik végleg be akarták olvasztani a birodalomba. A centralisatio eszméje mögött nemcsak a hatalmi vágy, hanem egyszersmind az ismételten említett kényszerítő erő állott. De eszköze gyanánt nem létezett más, mint az erőszak és az absolutismus. Ez addig is szoros egységben tartotta a fajilag és történelmileg különböző osztrák örökös tartományokat, most ugyanennek kellett Magyarországot is az egységbe belegyúrnia. A magyar alkotmány nem azért koboztatott el, mintha Bach gyűlölte volna az alkotmányosságot, hisz ő is küzdött a nép jogaiért. A jogvesztés elméletének alapjára azért állott át úgy ő, mint utóda Schmerling, mert ez felelt meg a centralisatio érdekének.
A katonai rémuralom első dühöngése borzalommal töltötte el a nemzetet. Batthyány főbelövetése, az aradi vértanúk kivégzése oly súlyos csapást képeztek, hogy a nemzet mintegy elkábúlva nem is volt képes teljesen fölfogni és megvetni a gyalázatos és hitvány tettet. A politikai őrültség további véres cselekedetei: Perényi, Csányi, Szacsvay és mások kivégzése, közel ötszáz derék hazafinak halálra itéltetése, de többnyire 15–20 évi várfogságra történt megkegyelmezése sem fokozhatta tovább a rémületet vagy undort, melyet a magát hóhérszolgálatra lealázó katonai uralom fékevesztett kegyetlenkedése keltett.
A vérengzéseket senki sem sejthette előre, de egyszersmind senki sem tarthatta azokat teljesen kizártaknak. Komoly aggodalmakra adhatott okot Haynau kineveztetése a Magyarország ellen operáló hadsereg élére, mert már ez mutatta a boszúvágyó katona-párt diadalát. Az idegpathologia tudománya ma már biztosan megállapithatná, hogy a bécsi reactio kiszemelt embere részleges, vagy mindenesetre koronként föllépő őrültségben szenvedett, agyának oly elhomályosodásával, mely a beszámithatatlansághoz közel állott. Ha valami, úgy e körülmény, hogy Schwarczenberg s vérbosszúra áhitozó szövetségesei Haynaut küldték Magyarországra, mutatja a kivégeztetéseket Bécsből intéző camarilla előre feltett szándékát. A bresciai hiéna útját mindenütt vér és pusztulás jelezte. Különösen fokozta a katonapárt ingerültségét és boszúvágyát ama körülmény, hogy Görgei az orosz hadsereg előtt tette le fegyverét, s Paszkjevics herczegre és az orosz czárra bizta jövendő sorsát. De eddig mindig lehetett hinni legalább abban, hogy a orosz fővezénylet és esetleg maga a czár interveniál a magyar foglyok érdekében s hogy a közbenjárásnak sikere lesz. Paszkjevics herczeg 1849 augusztus 16-ikán tényleg irt Ferencz József ő felségének, és azon szolgálatokért, melyeket tett, azt kérte, hogy a szerencsétlen magyar foglyokkal kegyesen bánjék. Az orosz trónörökös pedig személyesen kért kegyelmet a legyőzött magyarok számára. Ferencz József 1849 augusztus 26-ikán válaszolt Paszkjevicsnek és kijelentette, hogy ha pusztán szivének sugallatára hallgathatna, akkor áthatlan leplet boritana a multra, „és másra sem gondolna, mint azokra az eszközökre, mikkel a boldogtalan Magyarországon egy bünös lázadás következtében ütött borzasztó sebeket gyógyitani lehessen.” – „De nekem – úgymond – nem szabad felednem hogy többi népeim iránt szent kötelességeim vannak, és hogy birodalmam egyetemes java iránt való kötelességeimet szem elől nem téveszthetem.” A kegyelem lehetőségét azonban a levél végsorai nem zárták ki, melyekben a felség kijelentette, hogy boldognak érzi magát, ha minél tágabb tért engedhetne a kegyelem gyakorlásának.
De úgy az irásbeli, mint a szóbeli válasz lehangoltságot keltett az orosz táborban, magát Paszkjevics herczeget felingerelte, és a következő események csakhamar előre vetették árnyékukat.
E pontnál szükséges behatóbban megvilágitani a czárnak, Paszkjevicsnek s az orosz közvéleménynek Magyarországhoz és Ausztriához való viszonyát, mert e tekintetben a legnagyobb homály uralkodik. A két Görgei, valamint átalában a szabadságharczunk történetével foglalkozó irók sokat beszélnek az oroszoknak a magyarok iránti rokonszenvéről, de valamennyi adatból eddig csak az tűnt ki, hogy e rokonszenv egészen platonikus volt, s vagy üres hiúskodásra, vagy pedig politikai számitásra vezethető vissza. Minden adatból megállapitható tény gyanánt mutatkozott, hogy sem a czár, sem Paszkjevics nem vetették magukat erélyesen közbe, pusztán kegyelmi ajánlgatásokra szoritkoztak, s ragaszkodtak az interventio-szerződéshez, a hol Miklós czár feltétel nélkül igérte a hadi foglyok kiszolgáltatását. Csak Görgeire nézve történt kivétel, a kinek érdekében Paszkjevics közbevetette magát. Hogy miért? csakhamar elő fogjuk adni. A kegyelem követelésének és nem puszta kérésének egyedül Görgeire való szoritása jellemezte úgy Miklós czár legitimitását, mint Paszkjevics herczeg hiú és durva egyéniségét, akit csak egyéni önzés és nem általános könyörület vezetett. Nem valószinű egyáltalán, hogy a puszta hiuság diktálta hangulaton túl Paszkjevics fel tudott volna melegedni a kegyelem kierőszakolásáig a szerencsétlen magyar hadifoglyok számára. Ép azért általános hitre talált az a minden irányból megerősitett elbeszélés, hogy Paszkjevics a czárt csak Görgei érdekében sürgette és pusztán formalitásnak tett eleget, midőn Ferencz Józseftől általános kegyelmet kért. Midőn küldötte Varsóból megérkezett, 1849 augusztus 22-ikén, a Nagyvárad felé inditott foglyok a varsói végzeményhez képest az osztrák főhadiszállás felé változtattak útat.
Haynau táborszernagy.
Rauh J. kőnyomata Kaiser Ede 1849-iki rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 4890. számú példányáról
Bernhardi naplójegyzetei azonban lényegesen más előadást tartalmaznak és azon politikai és társadalmi állásra való tekintettel, melyet e kiváló férfi elfoglalt, legalább is erősen módositják – ha nem is döntik meg – az általánosan elfogadott nézeteket. Már az orosz beavatkozást is egészen más szinben tünteti föl Bernhardi. Horváth Mihálytól kezdve a legtöbb irat, polemia és czikk szerzője legalább is vitásnak tartotta, vajjon Ausztria kormánya kérte-e az orosz segélyt, vagy Miklós czár erőszakolta föl azt Ausztriára a Keleten követendő politikája és a forradalmi szellem gyűlölete miatt. Bernhardi feljegyzései szerint azonban egyenesen Schwarzenberg Felix herczeg mesterkedte ki az orosz interventiót. Schwarzenberg, ugymond, igen ravaszul vonta bele Ivánovics Károlyunkat (Miklós czárt) a Magyarország elleni háborúba. Oroszország ugyanis megigérte, hogy megszállja Galicziát, ha ott lázadás üt ki, s Paszkjevics felhatalinazást nyert, hogy ez esetben orosz csapatokat vessen Galicziából anélkűl, hogy Péterváron e tekintetben csak kérdezősködnék is. Erre Schwarzenberg ügyesen számitó levelet irt Paszkjevicsnek, felhasználva ennek gyenge oldalát, a hiúságot: „Le sort de l’Europe est entre vos mains!” stb. A levél folytatta, hogy a magyar forradalmárok Lengyelország felé tekintenek és itt törekszenek lázadást szitani; erre Paszkjevics magára vállalta, hogy a Panjutin-hadosztályt Ausztriába küldi. Miklós czárral elhitették, hogy a magyar forradalom tulajdonkép lengyel fölkelés magyar földön. Némileg restelték és igen kellemetlen volt az illetőkre, midőn kisűlt, hogy csak 1200 lengyel volt a magyar hadseregben, holott Schwarzenberg 20,000 lengyelről beszélt. Ekkép az orosz beavatkozás kezdete más szinben tűnik fel Bernhardinál, egyáltalán más a szabadságharcz és katastrophájának leirása, mint a külföldi iróknál található. Bernhardi egyáltalán nemcsak a magyarokat itéli meg kedvezően, hanem igen szigorú tud lenni maguk az oroszok iránt. Arról nem is szólva, hogy feljegyzi, mikép a strategiai fölény az egész hadjárat alatt a magyarok részén volt, magának Paszkjevicsnak hadműködését silánynak és a kritikára érdemetlennek mondja. De legjellemzőbb és egészen más világitásba helyezi a dolgokat a hadifoglyokra és a vérengzésekre vonatkozó előadása. Már magának Batthyánynak kivégeztetésére vonatkozólag azt irja, hogy az a legelőkelőbb orosz körökben a legnagyobb indignatiót keltette fel. Báró Wrewski tábornok, Csernajev hadügyminiszter főembere, oly férfi, akiről mindenki tudja, hogy gazdája engedelme nélkül mit sem merészel mondani, az angol klubban nyilvánosan kijelentette legnagyobb megbotránkozását. És most ráadásban, – ugymond Bernardi, – hire érkezett, hogy az osztrák kormány 13 magyar tábornokot fölakasztatott. De a puszta hangulatnál és elkeseredés zajánál sokkal figyelemreméltóbb, amit Kruzenstern Gyuláról, Paszkjevics diplomatiai osztályának főnökéről följegyez. Úgy látszik, az orosz tisztek általában a czár kegyelmével kérkedtek. Ez a Kruzenstern is hiteles tanu rá, hogy Buturlin orosz tábornok a leggyalázatosabb (szószerinti kifejezés) eljárást követte. Damjanichot ugyanis rábeszélte (az eredetiben: „ráfecsegte”), hogy adja fel Arad várát, aranyhegyeket igért és helyezett kilátásba a czár részéről a magyar tábornokok irányában.
A legfigyelemreméltóbb feljegyzés azonban abból áll, hogy Paszkjevics diplomatiai osztályának főnöke szerint a kivégzéseket Miklós czár személye elleni sértésnek tekintette, mert az osztrák kormány az ő hadifoglyait gyilkoltatta le. A szerencsétlenségre pedig jórészben Hilferding adott alkalmat, cet homme manque d’usage du monde. Ez a Hilferding 1849-ben szintén Paszkjevics diplomatiai osztályában szolgált és igy őt Kruzenstern jól ismerte. Később mint panszláv izgató lett hiressé, a 70-es években pedig serajevoi orosz konzul volt. A diplomatiai osztály főnökének és Bernhardinak előadása szerint a magyar foglyokat csak feltétel mellett lett volna szabad kiszolgáltatni, és a gonosz Hilferding megelégedett azzal, hogy Paszkjevics herczeg nevében Ferencz József császárnak levelet irt, akinek a kegyelem gyakorlását ajánlotta. Ezen előadásból kitűnik, hogy a kegyelemkérő levelet tulajdonkép nem is Paszkjevics irta, hanem nevében a magyarok ellensége: Hilferding. De a levelet szükségkép Paszkjevics irta alá, mert hisz Ferencz József ennek felel, habár Bernhardi hozzáteszi, hogy a levél igen boszantotta Ferencz Józsefet és ekkép a tábornokok sorsa meg volt pecsételve. Ugyancsak Bernhardi naplójegyzeteinek kapcsán előadja az emlékiratok közzétevője, hogy a magyar hadjáratra következő tél Péterváron a lehető legkellemetlenebb volt. Már Varsóban nem ismert határt Miklós czár gőgje és hatalmában való elbizakodottsága, amit nyiltan ki is fejezett a varsói ünnepek alkalmával La Moricière előtt. És mégsem igen örvendett a magyar szabadságharcz leverése által szerzett babérainak, amit az mutatott, hogy szeszélyesebben és rosszkedvűebben tért vissza fővárosába, mint mily hangulatban valaha volt. Kedvét rontotta különösen Paszkjevicsnek nem valami örvendetes sikerű eljárása és a bécsi udvarnál emiatt támadt lehangoltság, nemkülönben saját hadseregének a legyőzött magyarok irányában táplált rokonszenve, amennyiben ez forradalmi rokonszenvekre mutatott.
Ez adatok némileg ellentétben látszanak lenni, mert ha igaz, hogy Miklós czár a magyar tábornokok és Batthyány kivégeztetése miatt nagyon haragudott, s ezt maga elleni sértés gyanánt fogta fel, akkor nem ronthatta le kedvét a bécsi udvar lehangoltsága és nem neheztelhetett sem Paszkjevicsnek, sem hadseregének magyar rokonszenve miatt, ami különben az előbbinél nem is igen létezett. A két dolog mégis megfér egymás mellett. Miklós czár mélyen megilletődhetett Haynau vérengzése miatt, s mégis rosszalhatta hadserege tisztjeinek a magyar szabadsághősök iránt tanúsitott rokonszenvét. Az autokrata lelkében e két érzelem együtt élhetett, mert a magyar hadifoglyok végre is az ő hadifoglyai voltak és a kegyelemre való ajánlás legalább Paszkjevics részéről, vagy mindenesetre az ő, vagyis ekkép az orosz hadak fővezérének névaláirása mellett megtörtént. A buta vérengzés tehát joggal sérthette a minden oroszok czárját, aki a forradalmi iránytól mégis megvetéssel fordult el. Az ellentétek egész e pontig kiegyenlithetők. De igaz-e az, hogy Hilferdingnek, Paskevics diplomatiai osztályába tartozó ezen közvetitőnek, csak feltételesen lett volna szabad kiszolgáltatni a magyar foglyokat? Ez a nagy kérdés, melyet maga Bernhardi, sőt Kruzenstern osztályfőnök tekintélye sem dönthet el. Mindenesetre egyike leend a legérdekesebb feladatoknak e kérdés tisztázása, amidőn a historiai kutatás előtt a most hét pecséttel lezárt titkos iratok megnyilnak. Ha Kruzensternnek és Bernhardinak igaza lesz, akkor a valódi árulást Hilferding követte el, és a brutális szörnyetegen, Haynaun kivűl Hilferdingen fog száradni a legyilkolt hősök ártatlanúl kiontott vére. A titok leple még most sem szakitható szét teljesen, annál kevésbbé volt az keresztűlpillantható 1849 augusztusában.1
Mielőtt az események további elbeszélését folytatnók, az akkori, sőt részben még ma is tartó eszmezűrzavar egy másik góczpontját kell megvilágitanunk. Ez a kegyelmezési jog gyakorlása. Vörös iratai arról látszanak tanúskodni, hogy a kegyelmezési jogot alteregói teljhatalmánál fogva Haynau gyakorolta ugyan, de a császár is adott kegyelmeket. Két esetet állit egymás mellé. Haynau 1849 október 25-ről kelt rendelete szerint, Magyarországban mindazon politikai foglyoknak, kik egy évnél tovább tartó fogságra nem itéltettek, avagy ingerlő beszédekért, kisebb mennyiségű lőszer- és fegyvertartásért s ezekhez hasonló kisebb érdekű bűnökért fogva tartattak, – fogságbóli elbocsáttatásukat parancsolta meg.
Ugyanazon év deczember 15-ikén pedig a „Magyar Hirlap” hivatalosan szóról-szóra ezeket közli:
„Ő felsége f. é. deczember 8-ikán kelt legfelsőbb elhatározásánál fogva mindazon politikai bűnösöknek, kik politikai vétkek vagy hibákért nem több mint egy év elzáratási büntetésre itéltettek s kik büntetésidejök felét már kitöltötték és ez idő alatti viseletük által magukat a kegyelemre érdemesekre tanúsiták, büntetésök hátralevő részét elengedni s az igazságügyministert e kegyelmi tény haladék nélkül foganatba vételével megbizni méltóztatott.”
A Magyar Hirlap a kormány hivatalos lapja levén, hitelt kell adni ama ténynek, hogy Ferencz József szintén gyakorolta a kegyelmezési jogot s pedig azon idő alatt is, a mig Haynau az alteregói teljhatalom birtokában volt. Egészen bizonyos, hogy felségjog ideiglenes átruházása nem fosztja meg e jog forrását annak esetleges alkalmazásától. Ide vonatkoznak azon, fájdalom, csalékonynak bizonyult remények, melyek a vérengzések előtt és alatt az ifjú fejedelem külön kegyelmezési jogaira vonatkoztak. De nincs egyetlenegy bizonyíték sem arra, hogy Ferencz József és akkori környezete nem a leghatározottabban ragaszkodott volna ahhoz, mikép Magyarországon a kegyelmet csak Haynau gyakorolhatja. Ép azért a külön kegyelmezésekre vonatkozó hiresztelések, úgy akkor, mint legujabban, a puszta mendemondák sorába tartoztak, illetőleg tartoznak. A Magyar Hirlap által közölt, egyébiránt csak alárendelt jelentőségű kegyelmi tény valószinűleg Ausztriára vonatkozott, s azért nyert e tekintetben utasitást az igazságügyminister, a kinek a haditörvényszékek eljárásához különben sem volt semmi köze. Magyarországon pedig még haditörvényszékek és vérbiróságok működtek. A világosi fegyverletétel után közvetlenűl azt még a leggonoszabb képzelem sem sejthette, de midőn a magyar foglyokat az oroszok átszolgáltatták az osztrákoknak, komor szinben jelent meg a legközvetlenebb jövendő. Már az aradi vérengzés előtt tudta a közvélemény, hogy súlyos megpróbáltatás következik, habár a vérboszú nagysága és túlzása még a legaggódóbbak sejtelmében sem jelentkezett. A reményvesztéssel együtt kezdődött az a szörnyű vád, mely Görgei ellen emelkedett. Már augusztus végén és szeptember első napjaiban susogtak árulásról, sőt Szemere augusztus 11-ikén kimondta, hogy Görgei „elvesztette” Magyarországot. Mindenki fogságba és súlyos per alá került, s amnestiát csak egy ember kapott: Görgei Artur. Kossuth 1849 szeptember 12-ikén kelt viddini levelében nyiltan és határozottan formulázta az árulás vádját; és természetes, hogy e vád mindig több és több hivőre talált, az aradi vérengzés után pedig szinte általánossá lett, azzal kiegészitve, hogy Görgei, saját életét megmentendő, feláldozta barátaiét, és természetesen azon végzetes látszat legsujtóbb bizonyiték volt Görgeire, hogy tábomokai a rémuralom áldozataivá lettek, és ő menekült.
E menekülésnek többféle versiója van. Görgei Artur maga csak a tények előadására szoritkozik mind a két munkájában. Görgei István pedig ismeretes művében lélektani indokokra vezeti vissza Paszkjevicsnek közbenjárását, speciálisan Görgeire nézve. Az orosz vezér ugyanis folytonos versengésben volt Haynauval, az osztrák fővezérrel, és igy azon tény, hogy Görgei ő előtte tette le a fegyvert, a különben is hiú herczeget azon elhatározásra birta, mikép dicsőségének okozóját kimenti az osztrák katonai rémuralom hatalmából; ily benyomás alatt irta levelét a czárhoz, és ismeretes az eredmény, hogy Görgeinek vagy kegyelmet kellett kapnia, vagy pedig Oroszországba kellett volna mennie. Maga Görgei Artur szóbeli előadásban akkép egészíti ki a különböző följegyzéseket, hogy Haynau nyers és durva hangú leveleket irt Paskievicshez, és különösen Görgeinek kiadatását követelte, mert égett a haragtól, hogy a magyar vezér az orosz előtt tette le a fegyvert. Paszkjevics viszont e sértő levelek miatt akkép akart bosztít állni Haynaun, hogy a czárt Görgei személyeért való közbelépésre kérte föl.
De bármiként áll a dolog – maga Görgei Artur még ma sem tud egész bizonyosat – annyi kétségtelen, hogy Görgeinek elkülönitése és utóbb internálásra való megkegyelmeztetése bekövetkezett, valamint bekövetkeztek a szörnyű boszú tényei, és a kettős alapon megszilárdult a kezdetben csak rebesgetett és a Kossuth által később nyilt kifejezésre jutott árulásnak vádja. Vajjon Kossuth tényleg hitt-e Görgei árulásában, vagy igaz, amit a vádolt és testvére, Görgei István állitottak, hogy bűnbakot állitva, a közvélemény haragjának súlyát Görgei Arturra akarta fordítani: e kérdés fölött a vita egészen meddő és fölösleges.
Egy egészen bizonyos, és ez az, hogy Kossuth vádja nélkül a nemzet az őt sujtó csapást sokkal nehezebben viselte volna el, mint viselte tényleg. Vajjon megfelel-e a valóságnak azon a rémuralom idejében elterjedt hir, melyről Görgei is hallott, hogy a katona-párt első tervei még sokkal vérengzőbbek voltak, mint a melyek tényleg megvalósultak, és különösen tényleg tervben volt-e az összes honvédtisztek lekartácsolása, vagy ez pusztán csak mende-mondára vezethető vissza: e tekintetben semmi komoly bizonyiték fönn nem áll.
De bizonyos, hogy a katona-párt diadalra jutva, hekatombákkal fenyegetőzött nemcsak Lamberg gróf meglincheltetése és Latour kivégeztetése, hanem különösen az osztrák sereget ért vereségek és a fegyverletétel osztrák-ellenes tendentiája miatt. Nem állapitható meg, hogy az exorbitans boszúterveket a fiatal uralkodó vagy más befolyás, avagy egyszerűen csak a végső pillanatban való visszadöbbenés gátolta meg; Grünne küldetése sem igazolható okmányilag, a ki állitólag a fiatal uralkodó nevében ment Haynauhoz, hogy tiltakozzék az osztrák hadseregben szolgált összes honvédtisztek főbelövetése ellen; de a mi történt, az is több volt a rémesnél, az is a boszú és harag őrültségének cselekedete volt.
E vérlázító szörnyűségeket is csak úgy lehetett elkövetni, hogy a katona-párt, a legmagasabb udvari összeköttetések segitségével, a fiatal uralkodó kezéből a teljhatalmat Haynau véres kezébe helyezte át.
A rémuralom vérengző korszaka aránylag rövid ideig tartott és mégis nem kevesebb mint 500 halálos itéletet hozott létre, és e számból 114 tényleg végre is hajtatott. És végrehajtatott a nemzet virágán és dicsőségén.2
Ily csapást és a reá következő szörnyü megpróbáltatást nem viselhetett volna el a nemzet azon tudat nélkül, hogy nem az ő erőin mult a haza megmentése, hanem áruló kéz gátolta meg fegyvereinek diadalát. Maga a passivitás politikája sem sikerülhetett később oly fényesen, ha a nemzet elveszti önbizalmát, és önbizalma elvesz vala, ha e sötét időben Kossuth vádja át nem háritja Görgeire a felelősséget a végzetes katastropháért.
Az Újépület az ötvenes években.
Egykorú olajfestmény után
Görgei érezte ezt és első ép oly határozott mint éles védekezése után nyugodtan és válasz nélkül türte a ránehezülő sulyos vádat; és mint ő maga mondta e munka szerzője előtt, ez által is hazájának akart szolgálatot tenni. Tényleg ez a vád tartotta fönn a nemzetben a lelki erőt és azon reményt, melyet az emigratio ápolt, hogy szerencsés európai constellatio és új próbálkozás esetén sikerülni fog a haza megmentése. A kiegyezési alkudozások háttere gyanánt később is ott volt a nemzet lelkében ama tudat, hogy ha a békés megoldás nem sikerül, végre is sikerülni fog a harczias. A mi tehát gyászleplet borított szabadságharczunk egyik legfeltünőbb alakjára, ugyanaz a remény zászlaját tűzte ki és az önbizalmat keltette új életre a nemzetben.
Senki sem hihetett a szuronyokra támaszkodó brutális katonai rémuralom tartósságában ép azért, mert hihetetlen túlzással kezdte romboló művét.3 De a rettentő csapástól elkábult közvélemény ebben is tévedett. Haynau fölmentése és 30 debreczeni képviselőnek általa történt megkegyelmezése enyhülést és fordulatot látszott ugyan jelezni; de az elitéltetések tömeges bebörtönözések nemcsak közvetlenül a világosi katastropha után hanem még éveken át történtek. Igy Kossuth, Andrássy Gyula, Horváth Mihály, Lónyai Menyhért, Pulszky Ferencz, Almásy Pál, Teleki Sándor gróf és 36 társuk nevének az akasztófára való felszegezése 1851 szeptemberében ment végbe. És mégis sokkal nagyobb megpróbáltatás várt a nemzetre, mint a katonai rémuralom bőszült garázdálkodása. A nemzet virágát lekaszálhatta a csatatereken és a vesztőhelyeken dühöngő halál s megritkíthatták a hazafiak sorait a számkivetés és a börtönök. A szörnyű katasztrópha azonban csak a szabadságharcz nemzedékét sujtotta. A XVll. század végének szintén bécsi rémuralma nem versenyezhetett a Világost követő napok kegyetlenségével és terjedelmével. Carafa messze elmaradt a bresciai hiena: Haynau mögött. De a nemzet jövője ellen soha oly messzeható, hideg észszel kigondolt és tervszerűen végrehajtani akart rendszer nem fogamzott meg Magyarország bécsi ellenségeinek agyában, mint szabadságharczunk idején. Magyarország beolvasztása és elnémetesítése állandó titkos vágyuk volt a bécsi kormányoknak. A Habsburg dynastiának Magyarországon való uralmával teljesen egyidejű ezen czél, elérésére azonban a bécsi kormányok eddig csak ötletszerű eszközöket használtak. Ez eszközök lehettek véresek, mint I. Lipót gyászos korszakának idején, lehettek pusztán doctrinairek, mint Il. Józseféi; de soha olyan tervszerűek nem voltak és nem nyugodtak oly széles és szilárdaknak látszó alapokon, mint a 48-iki magyar szabadságharcz leveretése után.
Bécs nem volt mindig kegyetlen és nagyravágyó, a midőn a magyar nemzet fegyvert fogott igazainak védelmére és midőn sikerült az alkotmányvédő nemzetet legyőznie. II. Rákóczy Ferencz szabadságharcza után a bécsi politika nemes szivre és lángészre valló irányt mutatott. A pacificatiót általános amnesztia követte, s egy csapásra megszünt a kapcsolat nemzet zöme és az akkori Kossuth Lajos: II. Rákóczy Ferencz közt. Soha oly hajlékony nem volt az ország a bécsi követelések teljesitésére, mint ekkor. A szatmári békét követő országgyűlések megszavaztak mindent, a mit a király akart. Ekkor létesült a „pragmatica sanctio”, majd a nemzeti jogoknak több mint félszázadon át történő hallgatag föladása, mely korszak bizonyára a nemzet végleges elalvására vezet, ha II. József szeszélyes ötlete föl nem ébreszti. Ellenben Carafa vérengzései csak a daczot növelték a magyarban, mig végre elkeseredése új és nagyszabású kitörésre jutott.
A két korszak és a két politika közti különbségen Bécs politikusai nem okultak s visszautasitották a pacificatio szatmári békéjét, mely pedig az általuk gyülölt 48-iki alkotmány önkéntes föladására vezetett volna. És sokkal nagyobb terjedelemben, s alapos rendszerre fektetve fogadták el I. Lipót politikáját.
Ha ma már nem volna egészen bizonyos, hogy a reactio teljes joggal remélhette szükség esetén az orosz beavatkozást, szinte bámulnunk kellene, mily teljesen meg volt győződve az udvar Magyarország leveretése felől már 1848 őszén és telén, tehát akkor, a midőn még a forradalom tüze sem Magyarországon, sem Olaszországon nem aludt ki, sőt az utóbbiban akkor készült hatalmas föllobbanásra. Már 1848 november 27-ikén, s pedig ugyanazon V. Ferdinánd, ki esküjével szentesitette a 48-iki magyar alkotmányt, az új ministerium kinevezésének idején kifejezte a birodalmi politika azon alapgondolatát, hogy egy új köteléknek kell létrejönnie, mely a népek és fajok egyenjogusága mellett a monarchia minden országát és törzsét egyetlen állami egységbe forraszsza össze, s az akkép létesülő új Ausztria számára a fönmaradást biztositsa. Ferencz József, ma dicsőn és alkotmányosan uralkodó királyunk, 1848 deczember 2-ikán kibocsátott uralkodói manifestumában szintén ezen alapgondolatát fejezte ki. Joggal mondhatja a Bach hivatalos lapja 1849 április 2-iki számának előszavában, hogy Ferencz József császár a birodalom egységét s a különböző fajú népek egyenjoguságát az új Ausztria politikájának vezércsillagává tette.
A márcziusi alkotmány ez alapgondolatot rendszerbe fűzte s igyekezett megvalósitani legalább papiron azt a képtelen problémát, hogy centralizálni lehet decentralisatioval, s lehetséges a nemzetiségi egyenjoguság germanisatio mellett.
Kevéssé lényeges azon kérdés, kinek tulajdonitandó az új rendszer és az új Ausztria alapelvének kigondolása. Valószinű, hogy sem Stadion, sem Bach nem voltak a kizárólagos szerzők, hanem Schwarczenberg Félix herczeggel, Thunnal, a Windischgrätz-féle osztrák feudális conservativekkel együtt csakis társszerkesztők. A megvalósitásnak gyakorlati kivitelére azonban Bach Sándor, a „barricádok ministere”, vállalkozott, a midőn igazságügyministerből ép e czélból belügyministerré neveztetett ki. A róla nevezett korszak főemberével a következő fejtegetésekben sokszor találkozik az olvasó. És már előre sejthető azon szerep, a melyet vinni fog. Ha a róla nevezett centralizáló és absolutistikus rendszer nem is az ő eszméje, annak lelke mégis ő volt. Egészen bizonyos, hogy mások eszméjének elsajátitására nála senki se volt képesebb. Jellemének fővonása az alkalmazkodás és hozzásimulás. Sőt azután túlozni tudta az átvett eszméket és irányokat. Igy történt az absolut rendszerrel is, melyet ő fejtett ki a végletekig.
Az új rendszerben és a márcziusi alkotmányban kétségkivül volt igen érdekes, s a nagy tömegek megnyerésére számitott demokratikus vonás. Bach Sándor sem tagadta meg a reactióhoz való csatlakozásának első idejében népies származását s azon szép czélokat, melyekért a bécsi forradalom is küzdött, ezek közt az egyenlőség megvalósitásának czélját. Bizonyos, hogy az új Ausztria alaptételének, valamint a márcziusi alkotmánynak demokratikus vonása legelső sorban Bachtól származik. A fölvilágosodott és demokratikus absolutismus eme tehetséges embere, a kit jellemgyöngesége és hatalmi vágya a József-féle iránytól eltántoritott a clericális irány felé, tulajdonkép nem államférfi, hanem született és elsőrangú politikai iró volt. Zsurnaliszta a könnyelmű, lelketlen, de ügyesen szinezni és mindent megvédelmezni tudó fajból. A ki összehasonlitja Bach Sándor kinevezése alkalmából irt belügyministeri körlevelét a későbbi Rückblickjével, lehetetlen nem látnia a stilnek, fölfogásnak s észjárásnak ugyanazonosságát, egyikben úgy, mint a másikban. A ki legkevésbbé is stilus-szakértő, azonnal kell látnia, hogy mind a kettőt ugyanazon agy fogalmazta, csak más kéz irta. Csak azon ügyes ámitótól származhatott a Rückblick, a ki belügyministeri beköszöntőjében a következőket mondhatta: „Ha a kormányt hivatása áthatja s a közjót, mint a legmagasabb állami czélt előmozditani komolyan törekszik, ha az alkotmányosságot kifejti és biztositja, kell, hogy kivivja a közbizalmat. Az állam van hivatva a szabad intézmények kifejlesztésére, de nem azért, hogy egyes társadalmi osztályok tetszését megnyerje, vagy engedményeket tegyen, hanem azért, hogy kipuhatolja a valódi szükségleteket, valamint a nép többségének kivánságait és ezeket teljesítse, hogy ekkép az ország java állandóan megszilárduljon és az összhaza (Gesammtvaterland) világtörténeti hivatásának megfelelhessen.” Nem ajánlhatja eléggé, mondja továbbá, a közigazgatási hatóságoknak, hogy a közvéleményre hallgassanak, s annak a sajtó által és a törvényes gyűléseken történő megnyilvánulásait szemük előtt tartsák. Megköveteli tőlük, hogy mindenkire nézve hozzáférhetők legyenek, a gyors és jó administratio, valamint szándékuk tisztasága és az eszközök jól megválogatása által a kormány iránt bizalmat keltsenek stb. stb.
A katonai absolutismust követő polgári absolutismus halotti csendjéből koronként föl-fölhangzott még a jogegyenlőségnek és szabadságnak a hypokrita tisztelete. Sőt némi vörös szál a jogegyenlőségből átvonult Bachnak még azon politikai korszakán is, a midőn az már rég átadta magát az osztrák feudális-clericális reactiónak. A népnek és a tömegnek való kedvezés szintén a divide et impera elvére volt visszavezethető, mert ez elv szerint nemcsak faj és nemzetiség, hanem osztály szerint is meg akarta bontani Magyarország társadalmi egységét. Orosz-Lengyelországban az orosz, Galicziában az osztrák politika sikerrel állitotta szembe a parasztságot a nemességgel és az intelligentiával. Az osztályérdek elitélése Bach rendeleteiben és irataiban szólott a nemességnek, mely a szabadságharcz élén állott, s a többség érdekeinek figyelembe vétele szólott a köznépnek, melynek izgatása azonban teljesen eredménytelen maradt.
Bach Sándor.
Rohn L. egykorú kőnyomata után. Az országos képtár gyűjteményének 923. számú példányáról
Maga a conceptio azonban politikailag sem volt szerencsés. És pedig nemcsak azért, mert Magyarország még egy fölvilágosodott, humánus és demokratikus absolutismust sem fogadhatott el. Magyarország akarata, óhaja és vágya ezen gyászos korszakban nem számitott. Bachnak egész iránya, valamint a márcziusi alkotmány, számos fogyatkozásától eltekintve, különösen két irányban volt téves. Mint demokratikus irány és alkotmány, sértette az osztrák feudálisokat, a kik végre is urai maradtak a helyzetnek, mert az udvar rájok támaszkodott. Már e miatt sem lehetett a márcziusi alkotmányt végrehajtani. A másik hiba a nemzetiségi egyenjogúság elvének alkalmazása volt a centralistikus szerkezetben. E fő-fő hibáját az új Ausztria alapvető gondolatának már 1850-ben fölhozta Somssich Pál hires röpiratában,4 melyben kimutatta, hogy ha a nemzetiségek egyenjogúsága valóság akar lenni, széttöri a monarchia egységét s annyi heterogén részre szakitja az új Ausztriát, a hány tartomány és faj alkotja azt s egyes vidékeken a közigazgatást épen lehetetlenné teszi. Ha ugyanis az egyenjogúság valóság lesz, minden fajt a maga nyelvén kell kormányozni. A törvénykezési ügyeket a szerint kell berendezni, a főtörvényszékeknek, a helytartóknak s különösen a ministereknek minden faj nyelvét tudniok kell; az országos és birodalmi képviselőknek pedig valamennyi országos és birodalmi nyelvet legalább érteniök szükséges.
Azon körűlmény, hogy a nemzetiségek egyenjogúsága mellett a germanisatio kiméletlen uralomra vergődött, mutatta, hogy sem az alapgondolat, sem a márcziusi alkotmány megvalósitására senki komolyan nem gondolt. Maga Bach sem.
Csak a papir-doctrinairismus, vagy a megvalósitott, előre lehetetlennek tartó szédelgő gondolhatott arra, hogy a legszorosabban tervezett birodalmi s így teljes politikai egység lehetséges egységes kormányzati nyelv nélkül, s ha az egységhez még alkotmány is járul, hogy a parlamenti egység létesülhet közös tanácskozási nyelv nélkül. A tények és a gyakorlat megmutatták, hogy az igéretek és mézes-mázos szavak daczára a német nyelv hivatalos nyelvévé lett a kormányzatnak, közigazgatásnak egyaránt. Világosan következik ebből, hogy a nemzetiségek jogegyenlőségével űzött szédelgés teljesen öntudatos volt a reactio behelyezkedésének már első napjain, sőt a tervek és alkotmányok kovácsolásának idején. Az udvarral szövetséges reactionáriusok a népek 48-iki merész föllépte után nem bátorkodtak sem a katonai, sem a polgári absolutismust nyersen, nyiltan s a leendő alkotmányosság utógondolatának látszata nélkül megvalósitani.
A czél világosan és határozottan a birodalmi egység teljes keresztülvitele volt; ez azonban nem történhetett absolutismus és germanisatio nélkül. Csak az absolutismus létesithette a birodalmi egységet s csak a sikeres germanisatio tarthatta ezt fenn. Ekkép az eszközök szükségkép czéllá változtak. Czéllá lett az absolutismus és a germanisatio s az új Ausztria alapgondolata és a márcziusi alkotmány nem voltak egyebek, mint a politikai szédelgés és szédelgők változata.
De sikerülhetett-e a valódi czél?
Nem sikerülhetett még az esetben sem, habár valódi államférfiú állt volna a lehetetlen törekvés élén. Valódi értelemben vett államférfia Ausztriának nem volt, s még a lángeszű, de léha Schwarzenberg Felix herczeg sem volt az. Ez a sybarita kéjelgő, a ki Angliától kezdve Itálián keresztül mindenütt botrányai által tette magát lehetetlenné, s folyton házasságtörő drámákban szerepelt, nagyobb ambitiót helyezett a nőcsábitásra, mint az államférfiui szerepre. Megtört erélyéből mi sem maradt egyéb, mint az erőszak durvasága és kiméletlensége, s brutális vérszomja. Semmi kétség, hogy Haynau vérengzésének egy szükebb környezet élén ő volt értelmi szerzője, mint Batthyány meggyilkoltatását is ő ravaszkodta keresztül. Hozzá Schwarzenberg egyik feje volt ugyan a reactio ligájának, de az absolutismus organisatiójával nem foglalkozott. A kedvteléseitől elvont időt a külügyek vezetésével töltötte el. Magyarországot, mint Dessewffy Emil gróf jellemzőleg irta róla, legfeljebb csak néhány szép asszonyáról ismerte. Könynyelműségét, frivolságát mi sem mutatja annyira, mint ugyancsak Dessewffy Emillel folytatott beszélgetése; a midőn ugyanis ez figyelmeztette, hogy a márcziusi alkotmány keresztülvitele végleg tönkre teheti a monarchiát, azt felelte: „akkor majd mást fogunk próbálni” Már 1852-ben bekövetkezett halála előtt is Bachnak engedett szabad kezet a belügyi rendezkedésben., mert a nagy birodalmi politikához a reactio ezen demokrata uszályhordozója nem is szólhatott hozzá. A politikai conceptio terén még Stadion is nagyobb tehetség s hozzá komolyabb és tiszteségesebb volt, mint Bach. Az olmützi napokban valóban ezé volt a vezérszerep. Stadion azonban gyenge egészsége miatt csakhamar Bachnak adta át a tért, s így a politikai charlataniság eme példányképe maradt az actio élén. Ha Ausztriában komoly és nagy államférfiúi lángész tartja kezében a hatalmat, Világos után valóban erősithette volna a monarchia centrális erejét. Vagy ha Ferencz József király 20 évvel idősebb s azon uralkodói képességet mutatja, mint melyek dicsőitik jelenleg, akkor egy kéjelgő sybarita, egy paralitikus és egy charlatan-minister daczára, a kik romlását okozták a monarchiának, az uj uralkodó teremt vala dicső korszakot és tán az összmonarchiára is kedvezőbbet. De ekkor sem vérengzés és absolutismus, hanem kegyelem és alkotmányosság által. A nagy lélek és lángész azonban hiányzott az új Ausztriában, s így ez föltétlenűl csak romlásra mehetett.