SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
A földtehermentesités és gazdasági hatása.

A középosztály tervszerű megrontásának eszközei. A bécsi kormány politikája a földtehermentesités végrehajtásában. A galicziai parasztkérdés. A magyar jobbágyság józan felfogása. A földesurak kárpótlásának kérdése. A kárpótlás megállapításának törvényes alapjai. Az erdélyi úrbéri viszonyok. Az előlegek szétosztása. Az úrbéri nyilt parancsok. A földtehermentesítési bizottságok szervezése. Az úrbéri rendezés községenkénti keresztülvitele. A kárpótlási eljárás Erdélyben. A dézsmakárpótlás. Az erdélyi dézsmaügy rendezése. A földtehermentesités végrehajtása az alkotmány visszaállítása után. Az erdélyi földesurak sérelmeinek orvoslása. A gentry tönkrejutásának okai

A gentry, különösen az erdélyi gentry részleges tönkre jutása szoros összefüggésben van a földtehermentesitéssel s az elnyomatás korszakának gazdasági politikájával. Nem kizárólagos okot képeznek, hanem főtényezőt.

A gazdasági politika nemcsak kiegészíti az általános politikai irányt, hanem gyakran döntő factort képez. Gazdasági politikával fel lehet emelni s el lehet tiporni népeket. Régibb és ujabb példák kétségtelenné teszik ezt. Poroszország napjainkban igyekszik kisajátitani Posenben a lengyel elemet. Az elnyomó bécsi kormányoknak szintén volt sejtelmük a gazdasági politika hatásáról, ép azért igyekeztek tönkre tenni a nemzet-fentartó középosztályt. E czélt szolgálta az adózási rendszer, a kataster s bizonyos tekintetben maga a földtehermentesités.

A magyar pórnép teljesen önkéntes és valóban magasztos módon kapta felszabadítását. Az absolutismus nem tett egyebet, mint csak végrehajtotta a nemzeti törvényhozás intézkedéseit.

Ez, valamint ama körülmény, hogy a magyar parasztság földesúri elnyomása nem volt oly nagy, mint a külföldi parasztságé, megfosztotta az átalakulást a komoly válság jellegétől.

Itt-ott támadtak némi rendzavarások és birtoktékozlások. Az osztrák kormány az utóbbival szemben hasznosabb és életrevalóbb rendszabálylyal nem tudott fellépni, mint csak azzal, hogy 1853 októberében a zsidókat eltiltotta a birtokszerzéstől. Másrészt pedig egészen kétségtelen, hogy törekvésében részrehajlást mutatott a parasztság rovására és a nagybirtok javára.

Bizonyos, hogy a bécsi hatalmasok az ország egyes vidékein igen magasra szabták a jobbágytelkek megváltását és előzékenységükben elmentek a július 7-diki két pátens kibocsátásáig, mely szerint a földesurak földtehermentesítési igényeikre előleget kérhettek. De nagyon természetes, hogy a kedvezményben nem minden földesúr részesült, különösen a gentry nem, mely a szabadságharczban legnagyobb részt vett; hanem részesültek a „jó érzelmű”, conservativ nagy urak, kik közül többet a földtehermentesítés valóban meggazdagított. Hogy a „rebellis” földesurak e kedvezményben ne részesülhessenek, erről gondoskodott a bécsi kormány s abból kizárta mindazokat, a kik a forradalom ügyével kapcsolatban politikai büntettet vagy vétséget követtek el. Ép azért a földtehermentesítés legtöbbet használt a nagybirtoknak és leginkább ártott a középbirtoknak.

Nem idézett fel a nagy átalakulás Magyarországon oly komoly társadalmi és gazdasági válságot, mint Galicziában, a hol gróf Goluchowski helytartó a parasztság izgatottsága miatt a földtehermentesítést elhalasztotta, s aratás idején a parasztságot erőhatalommal kényszerítette a megszünt robot helyett napszámosi munkára. Egy későbbi ministeri rendelet a helytartót desavouálta ugyan, de Galicziában továbbra is megmaradt az ellentét földesúr és paraszt közt, úgyannyira, hogy 1853 novemberében katonai erővel kellett elnyomni a parasztságnak a földesúr elleni mozgalmát.

Ez ellentétet az osztrák kormányok később politikai czélokra zsákmányolták ki, a „divide et impera” kormányzati elvnek alkalmazása Magyarországon nem kerülhetett sorra a régi jobbágysággal kapcsolatban.

Ez az elv teljes hatálylyal nemzetiségi téren nyert alkalmazást. A régi jobbágyságot az idegen uralom, a részben igen jó érzelmű nagybirtokkal szemben, nem akarta kijátszani, s a földbirtokos osztálynak, különösen a középosztálynak rebellis többségével szemben pedig nem játszhatta ki. Valjon ha a 48-iki törvényeket a magyar nemzeti kormányzat hajtja végre, a végrehajtásban nem történt volna-e több és nagyobb igazságtalanság, ezt a kérdést utólag nem lehet eldönteni. Nem lehetetlen, hogy ez esetben a volt jobbágyság helyzete kedvezőtlenebb leendett. Ám nem feltevésekről, hanem tényezőkről van szó, s a tények azt bizonyítják, hogy a 48-iki törvényhozás teljesen nagylelkű volt minden irányban s a jogegyenlőség alapján állott. A mi hiba a végrehajtásban történt, az absolut uralmat terheli, pórnépünk tehát teljes hálával a magyar nemzeti törvényhozásnak és földesurainak tartozott, nem pedig az idegen uralomnak.

Ez jogrendet hozott be, a telekkönyvi intézmény által teljesen biztossá tette az egyéni tulajdont, és ekkép megállapitva egyszersmind a hitelt, lehetségessé vált a földbirtok és a földbirtokos osztály felvirágzása minden osztálykülönbség nélkül. Valóban a földbirtokra vonatkozó pátensek, rendeletek és a telekkönyvre vonatkozó intézkedések forduló pontot képeznek Magyarország társadalmi és gazdasági életében. De ha valami neheztelés megmaradt a nagy átalakulás korszakából, ez a végrehajtást kezelő idegen kormányzat ellen lépett fel, mig a magyar nemzeti kormány mentes maradt minden recriminatiótól.

Talán ez is közre hatott arra, hogy parasztságunk a 48 iránti cultust oly magasra fokozta.

De tény, hogy pórnépünknek semmi oka sem volt és nincs a volt földesuraktól és intelligentiától való elszakadásra, mig ellenben komoly oka volt erre a lengyel és ruthén parasztságnak.

Nem kis feladat volt méltányos és megfelelő módot találni arra, hogy a földesurak kárpótlása megállapíttassék. Magyarországon az úrbéri viszonyok Mária Terézia alatt nagyjában rendezve voltak ugyan, de már Erdélyben és a hozzá kapcsolt részekben a legbonyolultabb úrbéri állapotok fordultak elő.

Magyarországon ugyanis már Mária Terézia idejében az úrbéri telkek és zsellérségek területbeli kiterjedése megyénként és határrészenként különböző osztályokba volt sorozva. Meg volt határozva telkek vagy ezek része szerint a robot-szolgálat mértéke. Erdélyben ezen viszonyokat az 1847-iki VI. t.-cz. rendezte ugyan, de tényleg teljesedésbe nem ment, s az úrbéri birtok meghatározására egyedül az 1819/20-iki úrbéri összeirások szolgáltattak alapot. De az úrbéresek kezén levő felszabadult birtoknak kiterjedése s az úrbéri állományok utáni szolgálati kötelezettségnek mértéke szabályozva nem volt.

A magyarországi földtehermentesítési kárpótlásnak megállapítására törvényszerű alapul szolgáltak az 1836: VIII. t.-cz. és 1840: VII. t.-cz., melynél fogva a volt úrbéresek földesuraiktól magukat örökre megválthatták, ezen váltságalapon tehát az államilag adandó kárpótlás kiszabásának meghatározására a feladat könnyűvé volt téve.

Sokkal nehezebb kérdés volt az erdélyi úrbériségekért adandó kárpótlásra nézve méltányos módot találni. A megoldás az volt, hogy minden egyes községben, az 1819–20-iki úrbéri összeirás alkalmával készült összeirás szerint, holdanként 1 frt 10 – 1 frt 50 kr. pengő pénz alapösszeg húszszorosa legyen a kárpótlási tőke.

Úgy a magyarországi, mint az erdélyi kárpótlási ügyek megindíttatására alapul szolgáló császári nyilt parancsok kibocsátásáig s végrehajtásáig több időre volt szükség. A közgazdasági állapotok miatt a birtokos osztály zavarba jutott. Különösen a felső-magyarországi és az erdélyi részekben lezajlott önvédelmi harcz a földbirtokos osztályt a vagyoni megsemmisüléshez közel juttatta, a kormány tehát addig is, mig az úrbéri kárpótlás tényleg létre jön, a birtokosságon előlegek nyujtásával igyekezett segíteni. Ezen előlegeket illetőleg el nem hallgatható azon politikai szükkeblüség, hogy minden egyes esetben rendőri véleménynek kellett az előleg megadásához járulnia, olyan földesuraknak, a kik az 1848-iki eseményekben előkelő szerepet vittek, az előlegben való kizárással kellett bünhődniök. Ezen előlegnek még azzal is meg kellett rövidülnie Erdélyben, hogy az előleg hatodik részletének az akkori úgynevezett önkéntes nemzeti kölcsönre kellett fordíttatnia.

Ezek után jelent meg Magyarországra nézve az 1853 márczius 2-ikáról Erdélyre nézve 1854 június 28-ikáról, kelt legfelsőbb úrbéri nyilt parancs, melyek szerint Magyarországon a vesztett úrbériségekért kiadandó kárpótlást, az emlitett törvények alapján, telkek szerinti aversionális összegekben kellett folyóvá tenni. A kárpótlási összeg tőkéje legmagasabban 700 legalacsonyabban 300 pengő frtban; egy zsellérség utáni kárpótlási összeg pedig egyáltalán 50 pengő forintban állapíttatott meg. Erdélyt illetőleg pedig az 1849-ben életbe léptetett földadó-ideiglen szerint az egyes úrbéresek birtokában levő földek területe után s fennebb jelzett osztályozás alapján való kiadása rendeltetett el. De csak azon esetekben, ha a volt úrbéres szolgálatát napszámosokkal teljesítette. Ellenben, ha az úrbéres robot-szolgálatát készpénzzel vagy más szolgálmányokkal váltotta meg, ez esetben, ha a váltság értéke a terület szerinti kárpótlásnál csekélyebb öszszegre rúgott, ezen utóbbi volt kárpótlási alapul veendő.

Az idézett nyilt parancsok felölelték mindazon kérdéseket, melyek a zselléri, szegődményes és más, a volt földesurakkal szemben fennállott, viszonyokra vonatkoztak. Szabályozták a legelő, faizási és más, a hűbéri viszonyból eredett kérdéseket, melyektől nem lehet megtagadni az organikus rendet, s kétségtelen az is, hogy nem kis feladat volt minden irányban a lehető igényeket kielégíteni. A földtehermentesítési ügy lebonyolitására hivatva voltak és ezért is megemlitendő, hogy Magyarországon öt, a temesi bánságban egy és Erdélyben szintén egy földtehermentesítési országos bizottság állittatott fel.

A mint az országos bizottságok feladatuknak megfeleltek, a kárpótlás kiutalványozása s a további eljárások keresztülvitelére földtehermentesítési igazgatóságokká alakultak át. Fennállottak egészen 1861-ig, a mikor is a magyarországi hat igazgatóság Budán összpontosíttatott. Az erdélyi pedig fennállott Kolozsvártt 1872-ig. Ekkor Budára felhozták, s jelenleg a földtehermentesítési adósságunk 1888-ban történt conversiója alkalmából a budai, illetőleg magyarországi alapigazgatósággal egyesíttetett s mint ilyen áll maig is fenn. Az úrbéri kárpótlásnak első, vagy helyesebben előleges megállapításának szükségessége, úgy Magyarországon mint Erdélyben, eltérő indokokon alapult. Magyarországon az úrbéri telkek és zsellérségek végleges megállapítását az úrbéri biróságok által községenként keresztülvitt úrbéri rendezés által kellett eszközölni. Ez az ország legnagyobb részében csak a politikai úton eszközölt kárpótlási eljárások után történt meg, s minthogy a nagyobb pontossággal és azonossággal keresztülvitt birói eljárás folytán voltak az úrbéri telkek és zsellérségek véglegesen megállapítva, ennek eredményéhez képest azután tünt ki, hogy az úrbérileg kárpótolt telkek kevesebbek- vagy többek-e az utóbb biróilag megállapítottaknál. Ha kevesebb telek kárpótoltatott volna, mint a mennyi biróilag megállapíttatott, ez esetben joga volt és van a maig is előforduló ilyen esetekben a földesúrnak a még kárpótolatlan telkekért utólag országos kárpótlást igényelni. Viszont, ha több kárpótoltatott volna a megállapítottnál, az államnak volt és van joga a felesen kiadott kárpótlást visszakövetelni.

Erdélyben az első úrbéri kárpótlásnak az 1849-ben életbe léptetett földadó-ideiglenbe előfordult úrbéres birtokok területei alapján volt kiszabva. De már kezdetben tapasztalták az adó-alap megteremtése czéljából majdnem hevenyészve készült földadó-ideiglen gyarlóságát, s ennek kiigazítása czéljából a községenkénti felmérés és egyéni felszólamlás alapján szerkesztendő kataster létrehozása rendeltetett el. Az úrbéri kárpótlásokra nézve kimondták, hogy egy utóbbi kárpótlási eljárás fog az új kataster alapján keresztülvitetni. Ennek következtében volt tehát Erdélyben előleges, azután a községenkénti felmérés alapján bekövetkező végleges kárpótlás. Midőn már a katasteri munkálatok az egyenkénti felszólamlások után véglegesíttettek, adatott ki a végleges kárpótlás.

A katasteri munkálatok a 60-as évek derekán fejeztetvén be, az ez alatt letelt hosszú idő miatt volt kénytelen az erdélyi birtokosság kárpótlását részletekben elaprózva elfogadni, a mi miatt azután nem tudta ezen jövedelmét kellőleg hasznos beruházásokra fordítani. Ezért történt, hogy az erdélyi úrbéri pátensben meghatározott kárpótlási alap a kitűzött czélnak nem felelt meg.

Az úrbéri veszteségeken kivül nem volt jelentéktelen, különösen Erdélyben, azon veszteség sem, mely a felszabaditással a birtokosságot a dézsma jövedelem megszüntetése által érte.

Magyarországon a dézsmaszedés leginkább a főpapság joga volt. E jövedelmének azonban országos kárpótlásáról a főpapság hazafiasan lemondott, s csak egyes családok szedtek dézsmákat, melyek királyi adományok vagy más szerzési jogon jutottak tulajdonukba. Ily dézsmáknak kárpótlását a magyarországi úrbéri pátens elrendelte. Az alsó papság dézsmaveszteségeért szintén kárpótlást nyert oly módon, hogy azon veszteségek fejében megfelelő 5 %-os járadék fizettessék, a nélkül azonban, hogy az azoknak megfelelő tőkét az állam kiadja.

Erdélyben a dézsma mint egyházi jövedelem már Szent-István törvénye alapján vette kezdetét. A reformatio bekövetkezéseig a gyulafejérvári püspök részére adták az erdélyi magyar katholikus lakosok, illetőleg jobbágyok, a dézsmát, oly módon azonban, hogy az egyes községek földterményeinek egy tized részéből 3/4-et adtak a püspöknek és 1/4-et a helybeli lelkésznek. Az oláhok, mint a szakadárok, nem voltak kötelesek a katholikus püspöknek dézsmát adni, de, hogy a katholikusoknál kevésbbé ne legyenek megterhelve, törvény által köteleztettek, hogy földesuraiknak termékeik 1/10-részét adják dézsmául.

E szerint Erdélyben két természetű dézsmaadás volt gyakorlatban: a papi és a földesúri dézsma.

Az előbbi dézsmára nézve, az Izabella királyné uralkodása alatt, 1566-ban Kolozsvártt tartott országgyűlés törvényt hozott, melyben kimondta, hogy a gyulafejérvári püspök dézsmája az állam számára elvétessék, és az ebből befolyó jövedelem az udvartartás költségeire s culturai czélokra fordíttassék.

Ez időtől kezdve a püspöki dézsma állami jövedelemmé vált, melyet az állam akként értékesített, hogy a dézsmák akkori jövedelmi értékének 1/10-része vétetett befolyandó hasznul, s ennek megfelelő haszonbér mellett engedték át az illető községi birtokosoknak, innen vette nevét: a haszonbéres (árendális) dézsma.

Ezenkivül volt még egy neme a dézsmának: az úgynevezett kilenczed, mely azonban csakis az Erdélyhez visszakapcsolt részekben volt gyakorlatban. Erdélyben csak szórványosan szedték egyes földesurak, kevésbbé a földterményekből, mint inkább állatokból.

A fennebbieken kivül még a Királyföldön a szász papság és a királyi kincstár szedte a dézsmákat.

Ezen dézsmák kárpótlására nézve csak az 1858 szeptember 15-ikéről kelt császári nyilt parancs rendelkezett. Csak az úrbéri tized- és kilenczedet, továbbá a papság és a kincstár királyföldi tizedét rendelte kárpótolni, mig a részletesen ismertetett árendális dézsmát úgy a haszonbérlő birtokosokra, mint a haszonbérbe adó kincstárra nézve, kárpótláson kivül hagyta. A kárpótlás alapjául a felszabadulás előtt adott terményeknek és állatoknak számadások- vagy más okmányok- és bevallásoknál fogva, beigazolandó mennyiségét rendelte veendőnek, s azon termények és állatok katastrális és helyi piaczi értéke alapján történt azután az évi járadék meghatározása. Ebből a kezelési költség levonása után fennmaradt összeg húszszorosa képezte a kiadandó kárpótlási tőkét.

A kezelési költség czimén levonandó hányadra nézve a pátens megkülönböztetést tett a földesurak és a papság kárpótlása között. A mig ugyanis a földesurak kárpótlási tőkéjéből 1/3-ot rendelt levonatni, addig a papságnál csak 1/6-részt. Ily megkülönböztetést tett a kamatokra nézve is, mert, mig a papság dézsmakárpótlási tőkéje után a felszabadulástól, vagyis 1848 július 1-től rendelte kiadandónak, addig a földesurak részére adandó tőkének kamatját a pátens kelte napjától, vagyis 1858 szeptember 15-ikétől kezdve rendelte tőkésitendőnek. Ennek folytán a földesurak tiz évi, hét havi és tizenöt napi időről kamatot nem nyertek, s e szerint a kárpótlási tőke több mint 50 % erejéig megrövidíttetett.

Mi volt oka ezen szükkeblűségnek, azt aligha pénzügyi tekinteteknek lehet tulajdonítani, hanem erős valószinüség, hogy az akkori kormány és birodalmi tanács boszúja nyilvánult az erdélyi magyar birtokos-osztály iránt.

Még más kormányintézkedések is megnehezítették a birtokosság dézsmakárpótlásának gyorsabb kiszolgáltatását. Mig a papság dézsmakárpótlásának megállapításánál csak a valósitások rendén elfogadott dézsmatárgyak értéke alapján történt a kiszámítás, addig a földesurakra nézve a dézsmatárgyak értékével szemben a dézsmaköteles szántóföldek és szőlők katastrális nyers jövedelmének középleges értéke szerint kellett a kárpótlási tőkét kiszámíttatnia. És pedig akkép, a mint egyik vagy másik kulcs az országos alapra kedvezőbbnek mutatkozott. A számítási művelet miatt várni kellett azon időre, midőn már a rectifikált kataster életbe lépett.

Ezek folytán a papság, s itt nevezetesen ismét első sorban a szász papság dézsmakárpótlási igénye 1861 elején nemcsak igazoltatott, hanem a tőke és kamat czimén 7 1/2 millió forintot meghaladó kárpótlás neki ki is utalványoztatott. Csak ezután jött a sor a többi felekezetekre s csak a 60-as évek derekán a földesurakra.

Az alkotmány helyreállitása után az annyira elmaradt ország javára szükségesnek mutatkozott teendők halmaza között a földtehermentesítés is életbe lépett. Az alkotmányos kormány, alig hogy megkezdette működését, már kárpótolni akarta az 1868: XXXIII. t.-cz. meghozása által azon községeket és volt jobbágyokat, a kik az 1840: VII. t.-cz. értelmében magukat volt földesuraiktól örökre megváltották, s ezzel orvoslást nyert azon sérelem, hogy ezen magukat megváltott jobbágyok, az 1853 márczius 2-diki nyilt parancs értelmében, országos kárpótlás nélkül maradtak.

Ugyancsak 1868 márczius 11-ikéről kiadott bel-, igazság- és pénzügyministeri rendeletek szabályozták a székelyföldi úrbériségek kérdését, minek folytán a magukat megváltott úrbéresek szintén megváltásuk erejéig országos kárpótlást nyertek.

Végre az erdélyi földesurakra is rá került a sor. Az 1895: III. t.-cz. az erdélyi volt földesuraknak az 1858-iki pátens által okozott sérelmeit kivánta orvosolni. A földesurak által haszonbér-fizetés mellett a felszabadulásig szedett dézsmát kárpótolta.

Ugyane törvény további rendelkezése szerint az úrbéri tizedre (9-edre) vonatkozó kárpótlási tőkék kiszámításánál a kezelési költség czimén 1/3-rész felének húszszorosát kifizették a földesuraknak. A kárpótlási tőkék után 1848 július 1-től 1858 szeptember 15-ikéig terjedő időről visszatartott 5 %-os kamat fejében az eredeti kárpótlási tőkének 50 %-a hasonlóan a földesurak kezéhez jutott.¹

Azon veszteség után, mely a volt földesurakat a jobbágyság megszüntetésével érte, nem lehet tagadni, hogy ezen összegekkel a földesurak anyagi állapotán segítve lett, de ezen segélynek értékét sokban alászállította azon körülmény, hogy kárpótlásaikat nem azonnal, a veszteség bekövetkezte után, hanem hosszas idők mulva, s akkor is részletekben kaphatták meg. Sokat levont a segély értékéből az is, hogy az állam kedvezőtlen pénzügyi helyzete miatt a kibocsátott kötvények értéke 70–80, sőt 50 %-on alul is állott, s különösen Erdélyben a segélyre szorult magyar birtokos osztály nem győzvén kárpótlási várandóságának kiadására várni, lelketlen üzérek zsákmányává lett, s mert ezek a felgyűlt kamatok miatt a kárpótlásokból nem találtak kielégitést, a birtokok kerültek kótyavetére, s nem egy azelőtt vagyonos előkelő család ment e miatt tönkre.

Igy jutott tönkre a gentry és különösen az erdélyi gentry nagy része. A gazdasági hanyatlás társadalmi és politikai következményei észlelhetők voltak már a 60-as években. Ide járultak később a földbirtokos-osztály alkotmányos politikai terhei, azon vezérszerep költségei, melyet a nemzeti politikában vitt: A rossz gazdálkodás szintén közre hatott, a romlás kezdetét azonban, eltekintve az 1848-diki időktől, a Bach-korszak adózási, gazdasági és azon politikája képezte, melyet még a földtehermentesítéssel összekapcsolt.

1. ^[VISSZA]