SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Bach és rendszerének kibontakozása.

Bach uralomra jutása. Schwarzenberg herczeg külügyi politikája. Az olmützi conferentia. Poroszország ellenséges érzületének alapjai. Az emigránsok üldözése. Törökország fellépése a vendégjog megsértése ellen. Schwarzenberg nagynémet eszméjének bukása. Az orosz-osztrák barátság vége. Ausztria elszigeteltsége. Magyarország beolvasztásának megkezdése. Albrecht főherczeg. A márcziusi alkotmány megszüntetése. Bach Sándor egyénisége. Előélete, politikai iskolája. Szerepe a bécsi forradalomban. Egyéni önzetlensége. Becsvágyának túlkapásai. Szervezési tehetségének hiányai. A Bach-rendszer demokrata alapjai. A rendszer belső fogyatkozásai. Az uralkodó első körútja. I. Ferencz József egyénisége. Ragaszkodása első uralkodói programmjához. Kötelességérzete. A lassú átmenet utja az alkotmányossághoz. A király alkotmányos érzületének tűzpróbái. A királyszobrok. A királyi elhatározás jelentősége. A nemzeti király. Az első körút lefolyása. A magyarság tüntetése az uralkodó mellett. A nemzetiségek magatartása. Bach diadala. A részleges kegyelmezések. A concordatum és a magyar püspöki kar. A magyar clerus megrendszabályozásának eszközei. A jezsuiták. Harcz a protestantismus ellen. A Thun-féle nyilt parancs. A magyar protestantismus politikai multja. Tiltakozások Thun patense ellen. Az 1860-iki debreczeni vásár. Lónyay Menyhért külföldi útja. Az angol-porosz interventio. Thun bukása. A császári pár 1857-iki körútja. A megkegyelmezések. A pénzügyi csőd. A kormányzat corruptioja. Az intendatura botránya az olasz háború után. Bruck pénzügyminister bukása

A mig a bécsi központban viszonylag tehetséges férfiaké volt a döntő szó a birodalmi politika vezetésében, addig Bach csak másodrendű szerepet játszott. Belügyminisztersége óta a végrehajtás az ő kezében volt ugyan, de inkább csak végrehajtó, mint intézkedő volt. Schwarzenberg Felix herczeg azonban és Stadion lassanként elhullottak mellette. Maga Schmerling félreállt s 1851 márcziusában a legfőbb itélőszék főelnökévé lett, átadva az igazságügyministeri széket Krausznak, a pénzügyminiszter testvérének, egy egészen jelentéktelen úrnak. Az új külügyminister, Schwarzenberg herczeg utóda, pusztán külügyministeri osztályfőnök és expeditor volt. A hadügyministerium ellen ép akkor folytak az intrikák s igy Bach Sándor teljesen versenytárs nélkül maradt. Még egy szerencsés körülmény is közrejátszott hatalmának növelésére. A külügyek kezdtek rosszul folyni. Schwarzenberg herczeg idejében itt-ott mutatkoztak jelentékenyebb sikerek s ezek közt legelső sorba tartozott Poroszország olmützi megaláztatása. Schwarzenberg herczeg Németország ügyeibe való beavatkozásának alapját az 1849 szeptember 30-iki szerződés képezte, melynélfogva Ausztria és Poroszország 1850 május 1-ig átvették a központi hatalmat a német szövetségben. A délnémet államok közül Bajorország és Würtemberg, a középállamok közül Szászország és Hannover mindinkább Ausztriához csatlakoztak. Az ellentét az orosz segitséggel győzelmes Ausztria és Poroszország közt 1850 őszén majdnem a hadüzenésig fokozódott. November végén azonban Schwarzenberg osztrák és Manteuffel porosz ministerelnök Olmützben találkoztak és ugyancsak ott 1851 májusában még egy conferentia volt, melyben az orosz czár is résztvett, s ez alkalommal Ferencz József, ekkor még mindig Oroszországra támaszkodva, háttérbe szorította Poroszország igényeit és ferde helyzetbe juttatta IV. Frigyes Vilmos királyt. E diplomatiai diadal felettébb emelte a reactio önérzetét, de egyszersmind ez vetette meg alapját a Hohenzollernek és Habsburgok évtizedeken át tartó ellenségeskedésének, mig végre a két dynastia a legujabb korban ujra baráti, sőt szövetségesi viszonyba került.

A Poroszország és Ausztria közt létrejött végzetes ellentét kezdetén az osztrák külpolitika még számíthatott azon rideg hatalomra, mely gőgös nagylelkűségével megszégyenítette Ausztriát, midőn a diadalmas magyar szabadságharczczal szemben megvédette. Igy az apróbb sikertelenségek nem éreztették komolyabban hatásukat. Maga a boszúpolitika, mely még a menekültek üldözésére is kiterjedt, csak erkölcsileg ártott az absolutismusnak.

Törökországnak bűnhődnie kellett volna, a miért Resid basa nagyvezér Kossuth követeit, báró Splényit és gróf Andrássy Gyulát, nyilvános audientián fogadta. A Kutsuk-Kainardjii béke pontozatainak alapján báró Stürmer osztrák és báró Pitoff orosz követek fenyegető jegyzékben követelték a magyar és a lengyel menekültek kiadását. Miklós czár pedig 1849 szeptemberében Radzivill herczeget, egyik szárnysegédét, küldte Konstantinápolyba és sajátkezűleg irt levelében követelte a vendégjog e durva megsértését. Az orosz-osztrák föllépés azonban határozott ellensúlyt talált Anglia, Francziaország és Poroszország ép oly humánus, mint erélyes magatartásában. Anglia nevében, melynek közvéleménye forma szerint lázongott a két keleti zsarnokság véres és vakmerő tényei miatt, Sir Stratford Canning de Redcliffe bátorította a szultánt, a ki csakugyan ellen is állt, s ügyes diplomatiai sakkhúzással elválasztotta az orosz czárt Ferencz József császártól. Ez utóbbinak diplomatiailag kifejezett követelésére még csak nem is válaszolt; ellenben a czár kibékítésére Fuad effendit küldte el, kérve a minden oroszok uralkodóját, hogy elégedjék meg a menekültek szigorú felügyelet alá helyezésével. Miklós czár alkalmasint éreztetni akarta szövetségesével hatalmát és beleegyezett a porta előterjesztésébe. A magyar és lengyel menekültek eleinte Viddinbe, később Sumlába, végre Kiutahiába belebbeztettek. A kik pedig nem tértek át az izlamra, azokat a porta Angliába és Amerikába küldte. És mindez az osztrák diplomatia ellen, sőt fenyegetése daczára történt. Stürmer megszakította a diplomatiai érintkezést a portával s az internuntius egyebet se tett, csak fenyegetődzött. Resid basa pedig annál kevésbbé félt, mert az angol flotta átevezett a Dardanellákon és a Barbiera öbölben horgonyt vetett. Apró ravaszkodásokkal sikerült itt-ott az osztrák consulátusoknak egy-egy magyar menekültet kézrekeríteni, de rendesen kénytelenek voltak zsákmányukat szabadon ereszteni, s minden ily eset csak fokozta a művelt népek ellenszenvét az osztrák önkényuralom ellen. Igy történt ez Kosta esetében, a kit az osztrák consulátus 1853-ban Smyrnában kézre kerített. Kosta azonban már előbb amerikai állampolgárrá lett és Ingraham amerikai kapitány védelmét kérte ki arra az esetre, ha a török kormány elég gyönge leendett az osztrák követelésnek, mely kiadását czélozta, eleget tenni. Ingraham, a ki ép azon időben török vizeken vitorlázott, erőszak alkalmazásával fenyegetődzött, ha a porta megsérti az amerikai polgárjogot. És miután az amerikai kormány is helyeselte Ingraham eljárását, az osztrák kormány szép csendesen elállt követelésétől.

De még Schwarzenberg életében komoly csapás érte az osztrák külpolitikát. Nagynémet eszméje és az ennek megvalósítására irányzott törekvése a drezdai conferentián megbukott. Anglia és Francziaország, valamint az emigratio által alarmirozott nyugati sajtó tiltakoztak a 80 milliós német-szláv birodalom ellen. De leginkább Poroszország magatartása buktatta meg Schwarzenberg tervét, mely szerint Magyarországgal együtt be akart lépni a német szövetségbe. Ez ugyanis egyszerűen kilépett Posennel együtt (1851 szeptember 20-ikán) a német szövetségből s igy a német egység nem sikerülhetett. Ez egység azonban, legalább részben, gazdasági téren megvalósult, a mennyiben 1853 február 19-ikén létrejött az osztrák-porosz kereskedelmi szerződés.

Oroszország még ebben a conflictusban is Ausztria mellett állott, de ez volt egyszersmind utolsó föllobbanása az osztrák-orosz baráti érzelemnek. A nagy hálátlanság elkövetése után Ausztria szövetségesek nélkül maradt, pedig nem lehetett rá nézve egyéb helyes külpolitika, mint szövetségesek keresése. Schwarzenberg utódai, Buol ép úgy mint Rechberg, e lángeszű kalandornak csak hibáit örökölték tehetsége nélkül. Igy Ausztria külpolitikája mindig mélyebbre és mélyebbre sülyedt, már el voltak vetve azon magvak, a melyekből kikelt Solferino és Sadova. Ekkor azonban erről még senkinek se volt sejtelme, magának a későbbi vaskanczellárnak sem, a ki ez időtájt még nem is birt befolyással Németország ügyeinek intézésére, hanem Szent-Péterváron vésette óralánczára: „Oroszország a semmi”.

A külügyi politikának e sülyedését Bach miniszter ügyesen fölhasználta czéljaira s előtérbe léptette belpolitikai rendszerét saját egyéniségével egyetemben. Magyarország beolvasztási munkálata rendszeresen megkezdődött az 1850. év tavaszán. Életbe léptek az osztrák adók, lehullt a közbenső vámsorompó (1850 október 1-én), s ennek természetes következménye lett a dohánymonopolium behozatala. Bach Sándor ezzel keveset törődött. Beletartozott ugyan rendszerébe, de nem ez volt a lényeg. Ennek daczára a dohánymonopolium volt a leggyűlöletesebb a szűz-dohány hazájában, és az ezzel összekötött bosszantások és büntetések tették ellenszenvesebbé a hazafiak által amúgy is gyülölt idegen uralmat. Különösen a parasztság viselte nehezen a dohánymonopolium súlyát, úgy, hogy itt-ott lázadások törtek ki. Ezeket azonban maga az osztrák kormány is mesterségesen fölidézte, midőn a dohánymonopolium elleni tüntetéseket politikai tüntetéseknek minősitette s igy büntette; mint 1851 májusában azon parasztok eljárását, a kik elkeseredésükben nyilvánosan elégették a dohánymagot. Az új és új organisatiók, a melyekre vonatkozó egyik főrendelet 1850 szeptember 13-ikán jelent meg, fokozták az idegen uralom súlyos voltát, de egyszermind föltüntették ennek tervnélküliségét és kapkodását. Magyarország élére 1851 szeptemberének végén a császár nagybátyját, Albrecht főherczeget helyezte a reactio, a ki ekkor 34 éves volt. Ő segitette azután megcsinálni azt a néma és temetőszerű csendet, melybe Magyarország burkolódzott. A magyarokat egy cseppet se vigasztalta meg azon körülmény, hogy Albrecht főherczeg visszaadta a hivatalnokoknak a magyar viselet mellett még a kardot is, melyet a Bachhuszároknak gúnyolt szerencsétlenek, az ostromállapot miatt, szintén kénytelenek voltak beszolgáltatni.

A hol előre, hol hátra mozgó, de végeredményében mindig a szorosabb centralisatio irányában fejlődő rendszer keretében Albrecht főherczeg alakja se szoríthatta hátra többé Bach Sándor miniszterét, a ki innét túl hosszú időn át valóságos dictátorává lett az absolut rendszernek. A nagy német egység eszméjének bukásáért a belügyek terén kellett kárpótlást keresni és ezt a kárpótlást Bach Sándor a belügyi rendezkedés terén akarta elérni. Meg akarta mutatni felséges urának, hogy a rossz külügyekért vigasztalódhatik a jól vezetett belügyek által. Elérkezettnek tartotta az időt a végleges berendezkedésre, vagyis a germanisatio és absolutismus állandó organisatiójára. A márcziusi alkotmányt jó részben már megszüntették Ausztriában is az 1851 augusztusában közzétett császári kéziratok. Az első, melyet a császár még Schwarzenberg herczeghez intézett, megszüntette a ministeri felelősséget s ezentul a ministerek csak a császárnak voltak felelősek. A ministeri ellenjegyzésnek többé más értelme nem volt, mint hogy a kellő formák a császári rendeletek kiadásánál megtartassanak. A második császári kézirat értelmében a Reichsrath pusztán csak tanácsadó testületté lett. A reactiót azonban teljessé Bach tette s megmutatta, hogy a rossznál van rosszabb s a feketénél feketébb.

*

Az absolutismus fejlődésének ezen válútján bontakozott ki legerősebben Bach Sándor alakja s ez az oka, hogy itt kell vele legrészletesebben foglalkoznunk. Ki volt ez az ember, a ki oly végzetesen belenyult a Habsburgok és népeiknek sorsába? Hosszú évtizedek multak el, sűrű fátyolok borítják a multat, megszünt a gyűlölködés, a harag és szégyen nem kergeti többé arczunkba a vért s igy nyugodtan foglalkozhatunk az absolut korszak ezen legjellegzetesebb képviselőjével is. Nem vetjük szemére, mint Széchenyi tette, szerényebb származását (Alsó-Ausztriában 1813-ban született és atyja gazdatiszt volt, mint Wekerle Sándoré, s így e miatt jó társaságban lehetett volna), de életének nemcsak házi, hanem későbbi nyilvános szaka se mutatta, hogy valamikor döntőleg fog befolyni egy nagy monarchia sorsára. A jogi pályát végezve ügyvéddé lett, de mielőtt a nyilvánosság küzdőterén megjelent volna, nagy utakat tett s csodálatos véletlen folytán utjainak nagy részét a hires angol Cobden társaságában tette. Talán ettől assimilálta ez a benyomásokra annyira hajlandó lélek a szabadságszeretetet s a nemes, magas czélokért való lelkesedést. Bizonyára Cobden se sejthette, hogy utitársa valamikor vérengző eltiprója lesz a szabadságnak. Nem képzelhette, hogy ez a szabadgondolkodó, a vallási kérdésekben szinte könyelműen itélő fiatal ember valamikor a vallási reactiónak legerősebb támasza lesz. A midőn Bach Sándor 1842-ben Metternich politikai és egyházi reactiójával szemben az egyesületi és az olvasókörök létesítésére irányuló mozgalmat kifejtette, senki se gondolhatta, hogy 8 évvel később, az ő ministerségének idejében, az osztrák clerus oly memorandumot terjeszthessen elő, hogy a római pápa döntsön a papi tized és a földtehermentesítés kérdése fölött. Senki se jósolhatta meg, hogy ő köti meg a concordátumot Rómával. A midőn pedig a bécsi szabadság-mozgalmak megindultak, Bach ezekben kiváló részt vett s hiressé vált mondását kiröpítette: „Bécs népe souverain akaratát érthető barricad nyelven fejezte ki”, vajjon ki sejthette volna, hogy ugyanezen ember, a ki „szemtelen” reactióról beszélt s Bécsből álruhában menekült, hogy e joggal barricadhősnek nevezett férfi, alig pár hónap leforgása alatt, szövetkezik a reactióval, ministerré lesz s a szabadságot a leggyűlöletesebb módon fogja üldözni. Nagy ellentétek és küzdelmek idején történnek meglepő változások és átalakulások egyénekben és népekben. A logika és lélektan gyakran teljesen haszontalanoknak látszanak, mert úgy tünik föl, mintha az ellentétes jeleneteket nem magyarázhatnák meg. Bach egyéniségével szemben szintén e látszat forog fönn. Ez az ember, a ki mint ügyvéd a márcziusi napokban, ha nem is vett részt sajátkezűleg a barricadok építésében, a torlasz hőseivel tartott, még közvetlenül a franczia háború előtt is, a mely bukását fölidézte, teljesen meg volt győződve, hogy Ausztriában lehetetlenség az alkotmány. Igy felelt legalább közvetlenül Solferino előtt egy nála kérdezősködő publicistának.

Albrecht főherczeg.
Egykorú kőnyomat Kriehuber 1849-iki rajza után. Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról

Ha Bach azon semmirevaló gonosztevők közé tartozott volna, a kik öntudatosan követik el gaztetteiket s öntudatosan játszszák megváltozott szerepeiket, akkor a lélektannak nagyon kevés dolga volna vele. Egyszerűen rányomná a mindenre képes gonosztevő becstelenítő pecsétjét. Bach jelleme azonban nem egyszerű, hanem ritka complicatióval bir. E bonyolult jellemnek vannak egészen tiszteletre méltó vonásai is. Önzéstelen volt az anyagi javak tekintetében, mint csak igen kevesen még az alkotmányos ministerek közt is. Ellenfelei, a kikké különösen a magyar conservativek lettek, megkisérlették az anyagi érdekek által előkészíteni bukását. Nem értek czélt. Csak egyetlen egy esetben lehet sejteni, hogy borravalóért tartotta ki kezét, ez a vasutak eladásának idején történt, a midőn a császár engedelmével jutott anyagi előnyökhöz. Ferencz József kiváló, sőt páratlan finom érzéke az anyagi kérdések tekintetében bizonyossá teszi, hogy ez az üzlet se lehetett valami nagyon aljas és mégis meg kellett érnie úgy neki, mind uralkodójának, hogy az ő kormányzása alatt fejlődött ki a corruptiónak oly hihetetlen mérve, sőt feneketlen örvénye, mely elég széles volt még arra is, hogy elnyelje az egész absolutismust, rendszerével, embereivel és hadseregével egyetemben. Solferinónál történt a nagy beszakadás. De Bachnak nem volt tudomása az állami rablóbanda oly óriási organisatiójáról, mely a rablóvezérek öngyilkosságára vezetett.

Ellenben igen nagy jellembeli hibáját képezte Bachnak, de egyszersmind ellentétes cselekményeinek magyarázatát, a tehetségeivel arányban nem álló becsvágya, melyet a viszonyokhoz való hihetetlen alkalmazkodási képessége tett végzetes következményűvé. Korának legnagyobb impressionistája volt ő, a ki, mert ellentétek küzdelmébe sodortatott, a legellentétesebb irányok befogadására és assimilálására volt képes. Józan esze tán megmondta neki, hogy czélja, a germanisatió, és centralisatió, melynek megvalósítására vállalkozott, semmiféle eszköz segítségével se lehetséges, annál kevésbbé lehetséges az ő absolut rendszere által. De ép úgy beleélte magát a reaktióba, mint régen a szabadelvűségbe. Mérhetlen becsvágya pedig virágos szőnyeggel vonta be azon örvényeket, melyek később elnyelték őt és politikai rendszerét. A párisi álmodozótól, III. Napoleontól ez a bécsi parvenü és szintén ábrándozó politikus abban különbözött, hogy mig az pessimista, ez optimista volt. Az sötéten látott s ez utóbbi, ha nem láthatott örvendetes képeket, festett a maga és uralkodója számára ilyeneket. De a benyomások elfogadására s a fölfogások könnyű változtatására páratlan képessége mindig a meggyőződés bizonyos nemét hozták létre nála, mely átvonul még „Rückblick”-jén is. A Széchenyi által oly nagyon megostorozott hypokrizisébe, lélektani ellenmondás gyanánt, mindig belevegyült a meggyőződésnek és igazságnak egy atomja. A puszta hypokrizis nem hozhatja létre azt a hangot, mely a Rückblicken átvonul s nem alkothatja meg azt a képet, melyen a sok hamis szín közt meg-megvillan a komoly hit és meggyőződés világosságának verőfénye is. De legjobban mutatja Bach sajátságos jellemének alkalmazkodási képességét s a viszonyok közé való beleélését római szerepe. Bukása után Ausztria nagykövetévé lett a Vatikánnál s itt mezitláb és föveg nélkül vett részt a processiókban s a vallási túlbuzgóság és szent őrület vett rajt erőt a Vatikán környezetében, rajta, a ki a barricadok napjain hajlott az atheismus felé. És később, midőn Ausztriában ujra politikai combinatióba került, a kik hozzá fordultak, csendes tébolyban megtört szenvedő alakot találtak. Ily fejlődésre jutott vallási őrülete, melyet nagy ellentétekben gazdag, hosszú mult előzött meg.

Bach aláirása

Bach bizonyára megérdemelte av ország átkát s azon rettenetes ostort, melylyel „Blick”-jében Széchenyi oly kegyetlen vivisectiót vitt rajta véghez, de a lélektan előtt nem azon szörnyeteg, a mely képet a sértett és földre, tiport nemzeti önbecsérzet rajzolt felőle. De viszont mindig növekedő és még a legujabb korba is átszármazó tévedés volt őt kitünő organisatornak s administratióját példányszerű jónak tartani. Közigazgatási szervezetéről részletesen volt már szó. Schwarzenberg halála után szabadon és korlátlanul hajthatta végre az állandó organisatiót. Kempen és Krausz voltak segédei a nagy organisatori feladatnál. Azon alapgondolatát, hogy Magyarországot tényleg 5 kormányzóságra kell bontani, Erdélyt és Horvátországot el kell tőle szakítani, hogy politikai egyéniségének még nyoma is elveszszen, a politikai egységnek mégis látható fejet adni Albrecht főherczegben Zsedényi igen helyesen nevezte el „raffináltan inpraktikus”-nak. A közigazgatása bizonyára jobb volt a régi magyarnál, az igazságszolgáltatás pedig, mint nagyon elismerő nyilatkozatokkal volt már fejtegetve, hasonlíthatatlanul magasabb szinvonalon állott, mint a táblabirák korszakában. De az igazságszolgáltatás eredményei nem számíthatók be neki érdemül, a ki ennek szervezéséhez nem is nyult. Ellenben igenis beszámíthatók a közigazgatás súlyos buraukratikus hátrányai. Ő felelős azért is, hogy a demokratiát a közigazgatásban compromittálta.

A magyar közigazgatás sohasem volt demokratikus, hanem aristokratikus a felső és nemesi az alsó fokokon. A főispán sohasem lehetett más a legujabb korig, mint mágnás, vagy épen dynasta. A főispánság nem is volt hivatal, hanem méltóság. Maga a főispán nem administrált és nem ellenőrzött, hanem minden 3 évben megjelent a restauratiónál, díszbanderiummal tartva bevonulását. A megyét tényleg a gentry, a középnemesség kormányozta.

A reformoknak nemzeti alapokon kell végbe menniök, különben vagy nem sikerülnek, vagy ha életbe lépnek is, csakhamar tönkre mennek. És a nemzeti alap keretébe tartozik a társadalmi kérdés. A negyvennyolczadiki alkotmányt restauráltuk, de nem annak demokratikus szellemét és ennek legfőbb oka a szerencsétlen Bach korszak. Ennek a korszaknak előnye és hátránya is, hogy a közigazgatást teljesen demokratikus alapokon építette föl. A Windischgrätzczel trafikáló ó-conservativeket Bach szétrobbantotta s az ő megyei főnökei s kerületi főispánjai nem a mágnások sorából kerültek elő. Annál demokratikusabb volt közigazgatása az alsóbb fokokon. Bach az ó-conservativeket szándékosan mellőzte a rivalitás és az udvari befolyás miatt, ezek legnagyobb része aulikus mágnás volt, a kik ismerték a bécsi Burg hátsó lépcsőit. A legnemzetibb elemet, a középnemességet Bach szivesen megnyerte volna, csakhogy ennek legnagyobb része nem volt megnyerhető, igy a közigazgatás jó részt idegen jövevényekből alakult meg. Ezek, néhány kivétellel, gyűlöletesek voltak akkor is, habár jól administráltak, s valóban el kell ismerni, hogy az ország több részében jól is működött a demokratikus-buraukratikus apparátus. A szerencsétlenség az volt, hogy az idegen és zsarnok demokratikus elemek gyűlöletessé tették egyszersmind magát a demokratiát. A felszabadult nemzeti közszellemnek legelső dolga volt embereivel elfújni ezt a demokratikus közigazgatást. A mikor a provisorium alatt az ó-conservativek voltak hatalmon, a maguk javára használták fel az idők fordulatát. Sőt az alkotmányos korszak is engedett a közszellem nyomásának. A demokratikus negyvennyolczadiki alkotmány mellett aristokratikus közigazgatás jőtt létre. A főispáni székekbe ismét leginkább mágnások ültek. Szerencse, hogy a Bach-korszaknak nem sikerült nemzeti alapon szerveznie a demokratikus közigazgatást. Ez az ország szerencséje, mert különben a Bach-korszak tán meg sem szünt volna soha, legfeljebb más nevet vett volna fel. Ha a nemzeti alap a demokratikus és helyes közigazgatással összeegyeztethető lett volna – a mi azonban elejétől fogva ki volt zárva – akkor Magyarország talán beolvadt volna a birodalomba. A mi azonban az országnak oly nagy hasznára vált, ólomsúly gyanánt helyezkedett közigazgatásügyünkre. Administratiónk három évtized mulva sem jutott összhangba 48-iki alkotmányunkkal s ennek legfőbb oka a Bach-rendszer.

Bach közigazgatási rendszerének, kétségtelen nagy előnyei daczára, megvoltak erős fogyatkozásai is.

A régi magyar közigazgatás rendetlen, szabálytalan s bizonyára gyakran részrehajló volt. Bach közigazgatása sem volt ugyan ment a részlehajlástól, e tekintetben azonban mégis nagy főlényt mutatott, de a táblabirói józan ész és az igazság helyére a chablont és a formalismust tette. Mennyiségileg és terjedelmileg bizonyára széles volt organizátori talentuma, mert minden aprólékosságra kiterjedt, egész a leghihetetlenebb secaturáig. Ő készítette az 1853 május 3-iki passus-rendeletet is. Ennek volt zseniális gondolata, hogy minden idegen, a ki valamely osztrák városba belép, köteles 2 frtért tartozkodási jegyet váltani.

Magyarország végleges organisatiójának az 1853 január 19-iki rendeletek által kellett volna megtörténnie, kapcsolatban az osztrák tartományok végleges rendezésével. Bach azonban Albrecht főherczegnél hagyta nemcsak a katonai, hanem egyszersmind a polgári kormányzat igen lényeges jogköreit, ekkép ismét csak legföljebb a definitivum provisoriumról lehetett szó. A mit véglegesen berendezett, az az egyesületi jog és nyelvek egyenjoguságának kérdése volt. Az 1852. év deczemberében kibocsátott rendelet lehetetlenné tett bármely békés egyesülést; a politikai egyleteket pedig föltétlenül betiltotta. És csakhamar bekövetkezett erre a nyelvek egyenjogúságával űzött szédelgés vége is, megjelent a törvények és rendeletek közzétételéről szóló ú. n. törvény, melynek értelmében ismét a törvények és rendeletek csakis német nyelven tétettek közzé a birodalmi hivatalos lapban. A fordítások a tartományi hivatalos lapokban voltak közzé tehetők. Egyik legnagyobb organisatori bűne Bachnak, hogy Stadion kedvéért a községek rendezéséről szóló törvény tervét elejtette s a községek rendezetlenül maradtak mindvégig s az utolsó pillanatban rögtönzött össze a községek rendezéséről oly képtelen habarcsot, melynek életbeléptetésére a vad experimentumok hazájában, Ausztriában, sem gondolt senki.

Az ekkép berendezett, folyton változtatgatott, hol provizoriumnak, hol definitivumnak nevezett közigazgatási szervezet a bureaukratia és formalismus kettős kerekén valahogy csak döczögött. Nagy jóakarattal és elnézéssel türhetőnek volt az nevezhető. Bach szépítési képessége azonban csodákat művelt, különösen a császár első körútja alkalmával.

Bach bizonyára legutolsó volt azok közt, a kik rendszerét rossznak és a monarchiára veszedelmesnek tartották; de a fejedelem első körútja alkalmából mindent elkövetett, hogy rendszere minél fényesebb igazolást nyerjen. A külsőségek jelenetezésével s a Potemkin-falvak mutogatásával Bach valóban mestermunkát végzett. Leszámítva a rablókaland dolgát, a körút fényesen sikerült. Bach körmönfont ravaszsággal, de egyszersmind tagadhatatlan ügyességgel hatni akart a magyarok hazafiságára és egyszersmind lovagiasságára. Hivatalos sajtójában, névszerint az „Österreichische Correspondenz”-ben előre kürtöltette, hogy a magyarok okos és lehetséges óhajai teljesülni fognak. A félhivatalos czikkek kellő homályt terjesztettek, úgy hogy azon figyelmeztetések daczára, mikép a nemzet túlzó követeléssel fel ne lépjen, igen sokan elérkezettnek látták az időt a kibékülésre s a jobb napok bekövetkeztére. Természetes, hogy Bach az uralkodót nem világosította fel ravasz tervéről, hogy t. i. felséges személyét belevonja az absolut rendszer megdicsőítésébe. A lovagias fejedelem tanácsosát bizonyára elűzte és semmi esetre sem fogadta volna a sok éljent és lelkesedést annak bizonyságául, hogy Magyarország meg van elégedve a fennálló rendszerrel, belenyugodott sorsába, úgy hogy többé nincs semmi kivánni valója.

*

A lelkesedés bizonyos hányadrésze nyilván megillette az alkotmány ellenére uralkodó fejedelmet. A magyar nemzetben mindig nagy loyalitási hajlam mutatkozott. Ferencz József nevéhez a régibb korból kedves emlékek fűződtek, a midőn István nádor főispáni installatiója alkalmából a fölség nevében és helyett járt Magyarországon. Az egészen gyermekifjú főherczeg nemzeti nyelvünk ismeretével s kedves modorával egy csapásra meghódította akkor a közvéleményt. Még a legkomolyabb politikusok is azon reményteljes korszakban jövendőbeli alkotmányos nemzeti szellemű fejedelmet pillantottak benne meg. Sok csalatkozáson és fájdalmon ment keresztül addig az ország, a mig a 47-iki pesti álmok valósággá lettek a dualismus és a 67-iki kiegyezés megkötése által. Addig fájdalmas szívvel kellett tapasztalnia a nemzetnek, hogy a fiatal és kedves főherczeg az alkotmány ellenére lépett trónra, gonosz tanácsosai az ő nevében indították a megsemmisülés háborúját a magyar állam és nemzet ellen. És midőn az ifjú uralkodónak meg kellett érnie, hogy idegen segítséggel jutott ősei monarchiájának birtokába, ugyancsak gonosz tanácsosai az ő nevében, a ki most a világ legalkotmányosabb fejedelme, vállalkoztak a legvérengzőbb boszura és a nemzet nyolczszázados alkotmányának elkobzására. Ő volt az, kinek nevében a márcziusi alkotmányt kibocsátották, de csak azért, hogy a fölség nevével visszaélve a szabadságnak még e morzsáját is visszavegyék a legsilányabb és legbutább reactióra elszánt bécsi politikusok. Az ő nevében sanyargatta Bach Magyarországot 9 egész esztendeig. A további évek 1867-ig csak a vergődés korát képezték, de föltétlen bizonyos volt, hogy a valódi alkotmányosság ugyancsak Ferencz József uralkodása alatt be fog következni. Hogy az absolutismus oly soká tartott, s hogy a bilincsek oly hosszan vérezték meg a nemzet kezét és lábait, és hogy a félalkotmányosság s a vele való kisérletezés korszaka oly sokáig évődött, ennek lélektani magyarázata nem a rendszerben, hanem Ferencz József karakterében van. Csupa szivósság és szilárdság lakik és lakott a Habsburgház e tagjának lelkületében, a lágyabb és szelidebb vonások társaságában. A szinte mosolygós ifjú főherezegből szilárd akaratú uralkodó lett trónralépte után, kit nem lehet mindjárt valamely rendszer jósága felől meggyőzni; de ha egyszer meggyőződött, akkor törhetetlen szivóssággal föntartja a rendszert, végső következményeig. Nem az orosz Miklós-féle törhetlen makacs lélek ő, a ki az autokrata merevséget egyesítette a földtekén még soha elő nem forduló gőggel. Nem volt igaza Hohenzollern herczegnek, a ki a teplitzi fejedelemtalálkozón látta Ferencz Józsefet s feljegyezte benyomását. Annyiban eltalálta a valót, amennyiben Ferencz József fellépését nyugodtnak, értelmesnek, meggondoltnak és udvariasnak mondta. Annyiban is igaza lehetett, hogy az uralkodás gondjai miatt ekkor már nehéz megpróbáltatásokon keresztül ment fejedelmet hidegnek találta. De nem volt igaza, midőn azt állitotta róla, – igaz, hogy már Miklós czár halála után, – hogy nincs egyetlen egy uralkodó sem, a kinek az absolut hatalom annyira a szivéhez nőtt, mint Ferencz Józseféhez. Ferencz Józsefet lehetett meggyőzni. Miklós czár belehalt abba, hogy nem diadalmaskodhatott a szövetségeseken; pedig autokrata rendszerét még csak föl se kellett bontania. Ferencz József nagyságára vall, hogy két háborúban súlyos vereséget szenvedve, meg tudta találni lelkének és birodalmának egyensúlyát s képes volt a legellentétesebb rendszerek elfogadására, a nélkül, hogy az elfogadásban a könnyelműségnek vagy megfontolatlanságnak legkisebb jelensége mutatkozott volna. Ha nem alapos megfontolások vezérlik s ezek mögött nem áll hatalmas tartalékerő szilárd akaratában, sem az absolutismus, sem a félalkotmányosság korszaka nem leendett hosszú. A kiegyezést meg lehetett volna kötni legkésőbb Solferino után. Midőn azonban Ferencz Józsefet Olmützben meggyőzte az uralkodó család házi tanácsa és hivatott s nem hivatott tanácsosainak befolyása arról, hogy úgy a Habsburg-ház, mint a monarchia és Európa érdeke követeli a teljes monarchiai egység helyreállítását s ennek megvalósítására az idő elérkezett; midőn maguk a magyar conservativek, élükön Jósika Samu báróval, azt hiresztelték, hogy 1848, alkotmányával és szabadságharczával együtt, nem egyéb, mint Kossuthnak és egy vakmerő töredéknek munkája, mely mögött azonban nem áll a nemzet: a fiatal uralkodó vállalkozott azon erőt és szilárd kitartást követelő föladatra, hogy megteremtse a történelemben soha sem létezett, de most lehetségesnek vélt, teljesen egységes, centralizált és német monarchiát.

Ferencz József 1853-ban.
Egykorú kőnyomat Douthage rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 1870. számú példányáról

Ez állásponton mereven kitartott, a mig a kitartás ez alapon lehetséges volt. E nemes és nagy szivhez soká nem fért a könyörület, mert a magas czélnak alárendelte még személyes hajlamait és szelid tulajdonságaít is. Még első körútja alkalmával a kard volt kormánypálczája s a látogatás után is csak igen kis méretű részleges amnestia következett be. Csakis a haditörvényszékek működése függesztetett föl és 106 politikai elitélt kapott kegyelmet. Ezek közt Dusek, volt magyar pénzügyminister, báró Vay koronaőr és 14 pap. A lágyabb és szelidebb atmosphaera befolyása alá ezen, csak a kitűzött dynastikus és monarchiai czél ridegsége által megkeményített sziv 1854 április 24-ikén bekövetkezett nősülése után jutott. A menyegző s a fölséges asszony szerencsés szülése alkalmából nemcsak az amnestiák vettek nagyobb mérveket, hanem egyszersmind a bilincsek is vesztettek keménységükből és élességükből. De sem a családi tűzhely légkörének szelidítő hatása, sem az absolut rendszernek mindinkább nyilvánossá levő képtelensége, sem végre a külügyi sulyos csapások nem voltak képesek ezt a kemény akaratot, s a kötelességek teljesítéséből, még ha ezek fájdalmasak is, cultust csináló jellemet átalakítani s a teljes alkotmányosság számára megnyerni. Kötelességérzet vezérelte, mint közölt levele mutatja akkor, midőn szabad folyást engedett Magyarországon a rémuralomnak, kötelességérzet vezette, midőn ragaszkodott az önkényuralom formáihoz. Kötelességérzete gátolta azt is, hogy az absolut rendszer bukása után s az első országgyűlés összehivásakor rálépjen a 48-iki alkotmány alapjára. Tanácsosainak befolyása alatt remélte, hogy az októberi diploma vagy februári pátens által alkotmányellenesen adott félszabadságok segitségével törvényhozási és igazgatási decentralisatióval megmentheti legalább a birodalmi centralisatiónak lényegét.

De midőn aztán a tények ereje meggyőzte, hogy csakis az alkotmányosságra való visszatérés mentheti meg a Habsburg-ház jövőjét és a monarchiát, ép oly határozottan rálépett az alkotmányosság alapjára, mint régen a reactióéra. Kötelességérzete most mást parancsolt neki: az alkotmányossághoz, ennek nemcsak formáihoz, hanem lényéhez való szilárd ragaszkodást. Ez a ragaszkodás a kiegyezés óta is több próba alá került és Ferencz József jellemének alapvonásai ép úgy az alkotmányosság javára döntötték el a válságokat, mint hajdan az önkényuralomban való kitartásra birták, a meggyőződése szerint létező magasabb czélok miatt. Ferencz József erős akarata és kötelességérzete nélkül alkotmányosságunk talán nagyobb visszaeséseket s a monarchia nagyobb rázkódtatásokat ért volna. De jelenlegi kötelességérzetének még őszinte hajlama is támaszául szolgál végzetes tévedései után. Legújabban 1897 szeptember 25-ikén megjelent örök emlékű kézirata a Budapesten felállítandó szobrokról a magyar nemzet érzelmének hurjait állandóan fölhangolta. Ferencz József király dicső elhatározásával azonosította magát a magyar nemzet történelmével s csodálatos érzékkel birt, hogy mindenütt megtalálta a történelmi múltat, a nemzet élő szivével összekötő szálakat és ütőereket, és bámulatos tapintatával egyesitett oly ellentéteket, melyek a nemzet multjának integrans részei és melyek ma már a legteljesebb harmoniába olvaszthatók össze. Szinte minden korszak iránya és változatos eszmefejlődése elismerést és megdicsőitést nyer a magyar király elhatározása által. Egész históriai fejlődésünk ellentéteivel, harczaival, vallási és politikai küzdelmeivel, e küzdelmek diadalaival, a katholicismus karjainak támogatása mellett megalakuló magyar állam és később a katholicismus és protestantismus harcza, a feudalis magyar állam és a Werbőczy-féle nemesi demokratia, a hitetlen barbárokkal küzdő keresztény Magyarország, a történetirás és a lángoló nemzeti dal: mind megörökitést nyernek Ferencz József király akarata folytán.

Ekép támad a nagy históriai egység, mely századok küzdelmeinek leszűrődő eredménye, és ekép jő létre az eredmények becses és tanulságos elismerése. Már magunknak történelmi ellentéteinknek ekép való megszűntetése örökre becses következménye a királyi elhatározásnak. Nem lehetséges többé Magyarországon párt- és felekezeti történelem, hanem csak egyetlen egy, a magyar nemzet igazi és valódi története, melynek legkülönbözőbb peripatetiáit, harczait és ellentéteit megdicsőitette a magyar király. E történelmi egyességnél azonban hasonlitatlanul fontosabb az a nemzeti egység, melynek fénye Ferencz József király elhatározásában ragyog.

Király és nemzet mindig egy volt és összeforrt ugyanazon nagy férfiú tanusága szerint, akinek Ferencz József szobrot emeltet és ki a korona és nemzet egységét Hármaskönyvében fényesebben kifejtette, mint századok óta bárki más. De nemcsak a korona és a nemzet egyesüléséről van szó, hanem magának a nemzetnek belső egységéről, melytől jövendőnk függ. Évek és évtizedek múlhatnak, de nagyobb cselekedet nemzeti egységünk megvalósitására nem történhetik, mint a melyet Ferencz József király elhatározása képez. Nemzetünk – sajnos – még csak most megy keresztűl végleges megalakúlásának korszakán. Még van nem egy ellentét és kiszögellés, mely a teljes összesimulást gátolja. Az eresztékek még nem mindenütt illenek össze, még vannak antagonismusok, melyek visszanyúlnak magába a történeti multba. Vannak legújabban keletkezett ellentéteink, amelyek disharmoniát képeznek nemzeti egységünkben és gáncsot vetnek lábainknak a nemzeti consolidatio felé vezető utunkon. Ferencz József király magasról, a trón magaslatáról tekintett át ezredéves történetünkön, abból a magas látókörből, ahonnét kilátás nyílik új ezredévekre, és e nagy, mindent összefoglaló szemhatáron a nemzet egysége jelenik meg, elenyésznek az apró szakadások és a fénysávok bevonják ragyogásukkal a homályos pontokat. Igy létesűlt Ferencz József király látókörében még bevégezetlen nemzeti egységünk azon nemes harmóniába olvadva, mely eltűnteti a százados harczok okozta romokat, az osztály- és a felekezeti küzdelmek hagyatékát. De egyszersmind igy, e szellemben kell létesülnie bevégzett nemzeti egységünknek, a királyi példán okulva kell megszünniök ellentéteinknek. Ferencz József ő felsége nagyszerű és harmonikus egységbe foglalta multunkat, e mintára kell megalkotnunk jövendőnket. Ellentéteinek és a viszonyok által mindig szükségessé tett s kimaradhatatlan küzdelmeinknek magasabb egységbe, a nemzeti egységbe kell olvadniok. Igy jő létre valamennyiünk lelkesűlt vágyának megtestesülése: az egységes magyar nemzet és a magyar nemzeti állam.

E magas törekvés élén a legelső magyar ember, a magyar király áll. Szerencsés nemzet, melynek ily királya van, legszerencsésebb akkor, amidőn nagy történeti mesgyéken lépnek föl, korszakokat teremtve, fogalmakat és időket átalakitva, az oly alakok, mint Ferencz József király. A gondviselésnek három század óta a legszerencsésebb áldása Magyarországra és a magyar nemzetre a Habsburg-dynastia ama dicső sarja, aki most foglalja el a magyar királyok trónját. Három százados félreértés és szörnyű következményeik megszűntetésére csak az ő nyugodt elméje és keserű csapások által kipróbált szíve volt képes. A kiegyezés talán létre sem jön, ha Ferencz József nem ül őseinek trónján, de a kiegyezés után támadt félreértések és ellentétek talán új viszályokba és viharokba lökik a monarchiát, ha ennek élén nem áll a kiegyenlitésekre annyira képes és az ellentétek közt való eligazodásra gondviselésszerűen hivatott azon uralkodó, akinek ép oly szilárd, mint tapintatos keze, csodás szerencsével vezérli két államának hajóját. Hányszor volt fenyegetve a közjogi alkú, és mily ellenséges támadásoknak volt kitéve a dualismus, mennyi félreértés és ellentét sziklája közt vezetett a monarchia új rendszere megszilárdúlásának processusa! Mily ellenhatásokat kellett paralizálni és mily ellentéteknek kellett élét letörni, amig az 1867-ben elhatározott nagy gondolat tényleg megvalósúlt. Csak a századok tanulságain és saját szivének keservein okúlt, nyugodt elme teremtette meg e gondolatot, a három százados ellentét kiegyenlitésének és a monarchia alkotmányos berendezésének gondolatát. És csak a legszilárdabb lélek, a meggyőződéseihez rendithetlenűl ragaszkodó akarat állhatott ellen a kisértésnek, hogy azon csodás épületet, amelyet alkotott, engedje összeomolni, és a monarchiát engedje újra a zűrzavar örvényébe visszaesni. A dualismus diadalmaskodott és különösen Magyarországra nézve oly fényesen bevált, hogy örökre dicsőiteni fogja alkotóit, s különösen Deák Ferencz koronás munkatársát.

A kiegyezés által Ferencz József király a nemzettel egyetértve fátyolt vetett a szomorú múltra. A kiegyezés óta folyó évtizedek alatt Ferencz József legalkotmányosabb eszközökkel igyekezett megszilárditani és megvédeni a dualismust. Most pedig új korszaka következik kifogyhatatlan tevékenységének.

A dualismus megszilárdulása után a magyar állam és nemzet consolidatiójának zászlóját vette kezébe. Monarchiai motivumba ujabb időben mind inkább nemzeti motivumokat vegyit. Fényesebbnél fényesebb cselekedetei bizonyságot képeznek erre.

Fényes nevét eddig az alkotmányosság glóriája vette körűl s mint legalkotmányosabb koronás főt dicsőitette a művelt világ és az emberiség szelleme. Innéttúl egyszersmind a legnemzetibb fejedelem varázsában jelenik meg és nagy Mátyás dicső hagyományaival forrasztja össze nemzet-fölemelő tényeit.

Nemcsak a korona és a nemzet forrtak össze Werbőczy tana szerint, hanem ugyanazon utja van és lesz jövőre a dynastia és a nemzet politikájának. Ez az út a gondviselés útja, amely a dynastia, a monarchia és Magyarország megdicsőűlésére vezet.

Ferencz József teljes férfikorában és sulyos csapások által megviselve, de meg nem törve, ismét azzá lett, a mit a fiatal és kellemes főherczegről jósolt a nemzet, a ki az alkotmányos formák követelményeinek gyakorlását annak idején oly kedvesnek tartotta. A 40-es és 60-as évek összekapcsolódtak, erős és szilárd hiddal hatolva át azon örvényen, mely telve van vérrel, könnyel, szörnyű tragédiák emlékeivel, és szerencsére csak ritkán följáró kisértetekkel.

Ferencz József első körútjának idején azonban még a teljes és föltétlen absolutismust és a birodalmi centralisatiót az egyedül helyes politikának s e politika követését uralkodói kötelességének tartotta. Körútját megelőzte Albrecht főherczeg kisebb körutazási kisérlete, hogy a fölség körútját előkészítse. A budai főparancsnok, ép úgy mint 1847-ben István főherczeg, a királyi helytartó, legelőször a jászberényi kúnokat látogatta meg, a kiknek elődei mentették meg a dynastiát Ottokár cseh király idejében a végenyészettől. Ferencz József gőzhajón érkezett a magyar fővárosba s a budai várpalotában fogadta a hatóságokat, küldöttségeket, a főpapokat és főurakat. A várkertben 142 pestmegyei község küldöttsége tisztelgett nála. A budai várpalotában pár hétig tartózkodott s onnét ugyanazon úton indult el, melyet már előtte Albrecht főherczeg bejárt. A fogadtatás, a mondott oknál fogva, lelkes volt, s így épen nem vala szükség a zsandárok mesterséges lelkesedés-csinálására, a kik, ha valamelyik előkelőbb úr nem akart kivonulni a császár elé, ezt arra rákényszerítették, vagy minden esetre boszút álltak rajta akkép, hogy fegyverengedélyét, ha volt neki, elvették tőle. Az ó-conservativek ezúttal több éleslátást tanusítottak, mint rendesen. Ők nem ültek fel Bach sajtóirodájának s tudva, hogy még csak a 47-iki alkotmány visszaállításáról se lehet szó, most eltértek rendes szokásuktól s még csak könyörgő jeleneteket se rögtönöztek. Annál sajátságosabb, mert elfogadható indok nem volt rá, hogy a felség második körútja alkalmával, 1857-ben, ujra követelték úgy ők, mint a felső clerus a 47-iki alkotmány visszaállítását. A petitiót, melyet a fölséghez intéztek 1857-ben, nem kevesebben mint 129-en irták alá. A főpapság élén Scitovszky János herczegprimás, Kunst József kalocsai érsek, Ranolder János veszprémi püspök és Csajághy Sándor csanádi püspök álltak. A főurak közül többek közt Dessewffy, Apponyi, több Károlyi, Batthyány, Esterházy, Zichy és Barkóczy; továbbá Sennyey Pál, Orczy Béla, Eötvös József, Lipthay, Szögyény, Csekonics, Ghyczy Kálmán, Lónyay, Kállay, Fiáth stb. Bachnak kellemetlen volt e petitio, azért forradalmárok gyanánt denuntiálta annak aláiróit. Nem vonható kétségbe az illetők hazafisága s bátorsága, mert Bachtól kitellett volna még az is, hogy felségsértési pert indít ellenük. A dolog azonban csakhamar feledésbe ment fent és lent. Visszatérve az uralkodó első körútjára, lelkesültebb volt a középnemesség és a nép, a melyet Bach intrikája a Bach-huszárok közreműködése mellett jobban fölültethetett.

A fölség valóban meg volt elégedve a fogadtatással, de természetesen sejtelme se volt róla, hogy Bach cselszövényének játékszere. Valami világosság a múltból mégis behatolt a fejedelem lelkébe. Erre vall a pestmegyei főnökkel Pestmegyében folytatott beszélgetése. Volt elég éljenzés. A főnök dicsekedve említette ezt a felségnek, a ki ekkép felelt neki: „Ne szóljon nekem a nép lelkesedéséről, ismerem azt.” Arra czélzott, minő volt az éljenzés akkor, a midőn István nádor beiktatásánál magyarul szólalt meg. De mégis szinte lelkesültebb hangulat fogadta az uralkodót, mint 1857-diki útja alkalmával. Föltünhetett volna neki, hogy csak a magyar faj lakta vidékeken volt fogadtatása lelkesült. A határőrvidéken és Horvátországban, hová 1852 július 14-ikén indult, már sokkal hidegebb hangulattal találkozott, úgy hogy horvátországi tartózkodását rövidebbre is szabta, mint tervben volt. Ellenben Erdélyben a magyarok és székelyek hasonlókép lelkesülten ünnepelték, mig a románok és szászok morogtak. Ebből sejtenie lehetett volna, hogy valami történt a magyar faj föllelkesítésére, a melynek elnyomására rendezkedett be a reactio egész apparatusa. A szerbek, horvátok és románok keveselték a nyert jutalmakat, sőt sok tekintetben egyenlő sorsban részesültek a legyőzött magyarokkal, úgy hogy most az egész jelenet oly alakot öltött, mintha a magyarok volnának a jó s a nemzetiségek a rossz érzelműek. A fölség ezen rejtély földerítése nélkül ment vissza augusztus 14-ikén Bécsbe, hol a magyarok példájára szintén lelkesülten fogadta a lakosság. Szeptemberben Ferencz József még egyszer Budára jött, hol ujra két hetet töltött. Igaz, hogy inkább katonai czélokért jött ide, de mégis meglátszott, hogy nagyon meg van elégedve első fogadtatásával. És szinte keveselte első kegyelmi tényét, mert új megkegyelmezéseket irt alá.

Bach diadalmaskodott és uralkodott. Már 1852 februárban bárói rangot nyert; a császár látogatása után pedig egészen a helyzet urává lett, és fejtegetett czéljához képest, versenytárs nélkül kormányozott. A közbejött összeesküvési mozgalmak, melyeket könnyű volt elnyomni, s igy annál lelketlenebb volt azokat véresen megtorolni, és a krimi háború eseményei nem zavarták meg Bach rendszerét s nem ásták alá positióját. E fölfelé erős s lefelé a kényuralom fegyverein nyugvó helyzetét a császár ministere nem használta föl a kedélyek komoly lecsillapítására, pedig a krimi háború után a monarchia hatalmi állása is kedvezett volna helyesebb politikai rendszernek. Bach azonban, bár sűrűn változgatta rendeleteit, nem változtatta meg kormányzatának lényegét. A részleges megkegyelmezéseken túl nem nyujtott gyökeres kibékítő rendszabályt. Még mindig merev belpolitikai kormányzatára helyezte a súlyt a keleti complicatiók után is. Részleges kegyelmi actusok 1856 augusztusban ismét történtek azon alkalomból, hogy a császárné második gyermekét is szerencsésen megszülte. Büntető-pöröket cassáltak és sequestrumokat szüntettek meg, sőt deczember 2-ikán egyszerre 70 politikai elitélt nyert megkegyelmezést s ezek között Josipovich és Beniczky. Karácsonykor pedig a gyanusított hivatalnokok azon ajándékot kapták, hogy többé nem kellett kimutatniok, le egész az utolsó államilag alkalmazott gépészig és fűtőig, hogy a magyar szabadságharcz idején nem tartottak a magyarokkal.

A pesti zsidó község pedig visszakapta a Haynau-féle büntetési pénzalapot, az 1 millióra rugó zsidó iskola-alapot s fölhatalmazást nyert arra, hogy ez összeget rabbinus-seminariumra, minta-főiskolára, vak és néma gyermekek tanitására fordíthassa. A midőn a fölség ezen említett év szeptemberében Pestre jött, de minden politikai jelleg nélkül, a pesti zsidó-hitközség küldöttségileg szavazott neki köszönetet. Ugyancsak ezen év szeptemberében, tehát elég későn, nyert a magyar földbirtokosság engedélyt, hogy hitelezőit földtehermentesítési záloglevelekkel, s pedig kötelező névértékig, kielégítheti, még azon esetben is, ha a hitelező megelégedett a betáblázással s most már bekebelezéssel. További, de nagyon kétes értékű rendszabály volt az, hogy Albrecht főherczeg hatásköre kiterjesztést nyert, úgy hogy képviselte magát a fejedelmet s részleges fölségjogokat nyert. Ezt ugyan úgy akarták föltüntetni a hivatalos sajtóban, hogy Magyarország egyéniségét szem előtt tartva a birodalmi egység mellett, mégis némileg nyert saját tartományi egyéniségében. Nagyon természetes, hogy senki se hitt a szembe port hintő engedménynek és dicsekvésnek.

*

Ily olcsó rendszabályokkal tellettek évek, pedig a hatalmas minister fölhasználhatta volna ezeket nagyszabású alkotásokra, vagy legalább arra, hogy rendszerének bukása ne legyen oly csúfossá és gyökeressé, mint a mivé lett. A hatalom tetőpontján, hová a császár körutazása után jutott, két főczélt tűzött maga elé: a Rómával való concordátum létesítését s hires nemzeti és önkéntes kölcsönének megvalósítását. E két törekvésre irányult minden ereje, kevéssé törődve, habár néha beleszólva a külügyekbe, melyekről a jelen munka külön fog részletesebben megemlékezni, mert Bachnak sikerült azokat teljesen szétválasztani a belügyektől.

Igy bár parallel, de egymástól ész nélkül szétválasztva, sőt ellentétben, futott Bach Sándor új Ausztriájának kül- és belpolitikai iránya. De mind a két nagy czél, melyet maga elé tűzött, némi vonatkozással volt a külügyekre is. Az önkéntes kölcsönnek emelnie kellett a monarchia tekintélyét a külföld előtt. A vallási Rómának pedig a concordatum által érvényesítenie kellett egyházi hatalmát a reactio és az absolutismus megerősítésére. Miután az imént még fegyverforgató kezek bilincsbe kerültek, a szellemi bilincsnek békóba kelleti vernie a lelkeket. A concordatumra való előkészületek már 1852-ben megkezdődtek. 1853 márcziusában püspöki conferentia volt Bécsben, melynek föladata volt a concordatum részleteinek megbeszélése. E püspöki conferentiában Magyarország részéről Scitovszky herczegprimás, Kunst kalocsai és Haulik zágrábi érsek vettek részt, és a következő év októberében Scitovszky, Rauscher és Schwarzenberg herczeg bibornokok Rómába mentek, a kormány által approbált munkálattal. A concordatum azonban csak hosszú alkudozások után jött létre. Rómában ugyanis oly nagy követelésekkel léptek fel, a melyek teljesítését még Bach és Thun sem fogadták volna el. Ezek nagy részét csakis a fejedelem befolyása vihette keresztül. A bécsi hivatalos lap 1855 november 13-ikán tette közzé a concordatumot latin és német szövegben. Egyidejüleg jelent meg ezzel az életbe léptető pátens is, melyben az uralkodó a többi közt ezeket mondta: „Trónra léptünk óta szakadatlanul törekedtünk, hogy a társadalmi rend és népeink boldogságának erkölcsi alapjait megújítsuk és megerősítsük. Annál inkább szent kötelességünk gyanánt tekintettük, hogy az államnak a katholikus egyházhoz való viszonyát az Isten törvényeivel és birodalmunk jól értelmezett érdekeivel összhangba hozzuk. Az 1850 áprilisi pátens az egyházi élet több igényeinek eleget tett, ezen áldásos mű befejezésére széles körű egyezményt kötöttünk a szentszékkel.”¹

Scitovszky János bibornok.
Egykorú metszet után. Ugyanonnan, az 5078. számú példányról

E concordatum értelmében az állam minden fegyverét lerakta az egyházzal szemben, a placetum-jogot Ausztria már régen feladta, most pedig e tényt szerződésileg biztosította. A concordatum alapján a római szentszék szabadon közlekedhetett a monarchia papságával. Természetesen megszünt, bár jogilag nem, a magyar király patronátusi joga is. Sőt a concordatum 25-dik czikke a püspökök és érsekek kinevezésén túl még azon patronátusi jogot is megtámadta, a mely a vallás- és tanulmány-alap patronátusában gyökerezik. A concordatum szavai szerint ugyanis a pápa különös jó hajlamának jeléül adta a császárnak azon jogot, hogy ily esetben praesentálhasson, de úgy, hogy a kijelölés azon három egyén közül történjék, a kiket a püspökök nyilvános vizsgálat után legméltóbbnak találnak.

Az első czikk tartalmazza az egész concordatum szellemét, midőn kimondja, hogy a római katholikus vallás mindazon jogokkal és kiváltságokkal bir, a melyek azt Isten rendeleténél és az egyházi törvények határozatainál fogva megilletik, s e jogok és kiváltságok örök időkre fentartandók. Ez a katholikus egyháznak, a 14. czikk 2. pontja pedig a püspököknek biztosít területkivüliséget. Már a felségnek teendő hűségeskü formája új pótlást nyert, mely a területkivüliséget tartalmazza. A hűséget és engedelmességet ugyanis a püspök csak úgy fogadta meg, hogy, ha a hűség és engedelmesség az egyházi törvényekbe ütköznék, akkor a püspök nem tartozik alattvalói hűséggel a fejedelem iránt. A 13. és 14. czikkek pedig a büntetőjogi területkivüliség egy nemét biztosították a püspökök számára, sőt az alsó clerus számára is. Büntető-pör alig volt indítható, vagy ha igen, ezek a concordatum erejénél fogva oly bánásmódban részesültek, a mely inkább jutalom, mint büntetés gyanánt tünhetett föl. Lehetetlenné lett az állam ellen küzdő papság fékentartása. Az 1855 november 5-iki pápai breve, mely a concordatummal egyidejüleg tétetett közzé, elrendeli ugyan, hogy a püspökök csak oly egyházi férfiakat alkalmazzanak, a kik ellen ő felségének semmi kifogása sincs, de mert a pápai breve nem képezte kiegészítő részét a concordatumnak, nem birt gyakorlati értékkel s igy a püspöki kar a netáni liberális törekvésekkel szemben a legerősebb védfalát képezhette az absolutismusnak és reactionak. Ugyancsak a 14. czikk maguknak a püspököknek biztosított kivételes helyzetet a büntető üldözéssel szemben, úgy hogy a causae graviores és különösen helytelen német forditás czimén a püspökök nem voltak az állami hatalom által felelősségre vonhatók büntettek- és vétségekért. Mint később kitünt, ezen hirhedt 14. czikkre vonatkozólag külön titkos egyezmény is létezett, a melyet gróf Thun csak néhány főkormányzóval közölt s igy Albrecht főherczeggel is, de azon világos utasítással, hogy azt nem szabad közzétenni. E titkos egyezményben a császár fentartotta a lehetőségét annak, hogy sulyos büntettek esetén a püspökök is üldözhetők, sőt elfoghatók legyenek; de vegyes bizottság itélt volna felettük.

A 30. czikk az egyházi javak igazgatását, sőt megterheltetését a pápa tetszésétől tette függővé; a 31. czikk pedig azon kijelentést tartalmazza, hogy a vallási és tanulmányi alap az egyház tulajdonát képezi és a felügyeletet felettük csak a püspökök gyakorolhatják. A 9. czikk pláne elmegy egész addig, hogy a censurát az egyházra bizza s a kormányt kötelezi, hogy minden czélra vezető eszköz segitségével meggátolja az erkölcsrontó könyvek terjesztését, s ugyancsak a concordatum 11. czikke az egyházi fegyelmet a hivek felett a világi hatalom segitségével is biztosította. A 18. czikk a püspökök tetszésére bizta mindennemű és mindenfajta szerzetesrend behozatalát, s ekkép nem jogilag, hanem gyakorlatilag hatálytalanná lettek a magyar közjog ide vonatkozó intézkedései. Igy a jezsuiták is szabadon bejöhettek Magyarországba. A kormány igyekezett is, hogy bejőjjenek.

Mindezekből látható, hogy a conkordatum az állami hatalmat az egyházinak rendelte alá s igy bizony nem volt érdemes Ferdinánd Miksa főherczeget felséges testvérének megbizásával Rómába küldeni, hogy köszönetet szavazzon a pápának, s egyáltalán az akkori félhivatalosok dicsekvése egészen üres fecsegés volt az elért nagy eredményekre vonatkozólag. Vajjon Thun, Bach vagy Rauscher, vagy ezek hárman együtt tekintendők-e a concordatum létesítőinek, e fölött nem érdemes behatóan vitatkozni. Hogy Thun és Rauscher egymással szövetségesek voltak, ez nem kétséges. Maga Flier elismeri azt 1855 január 15-iki levelében. A fődolog az, hogy a concordatum létesült, és létesítésénél Bach politikai czéljaira használta fel Thun és Rauscher vallási elfogultságát. Bach rendszere számára biztosítani akarta a clerus segélyét, ezt azonban csak Ausztriában érte el, de nem egyszersmind Magyarországon.

A magyar clerus, becsületére legyen mondva, nem nagyon exponálta magát a concordatumért. Az alkudozások idején Keménynél gyűlésezett, hogy mitévő legyen. Csendesen ellenezte azt.

Ennek oka azonban az is volt, mert a vallási reactio nemcsak abban állott, hogy az állam hatalmát az egyház számára kiszolgáltatta, hanem abban is, hogy a vallási és egyházi centralisatiót, a politikai czentralisatió mintájára keresztül akarta vinni. Emlitve volt már, hogy Thun és Bach a katholikus egyháznak a monarchiában egységes szerkezetet akartak adni s a magyar egyházat a bécsi érseknek alárendelni. Ily előzmény után, mely a magyar katholikus egyház ősi szervezetét is föl akarta bontani, a magyar episkopatus nem igen lelkesedhetett a politikai reaktionak és centralisatiónak egyesítéseért. Scitovszky herczegprimás kéz alatt Rómában mindent elkövetett a bibornokoknál, hogy a concordatum létrejöttét gátolják meg, mert, ha a concordatum létrejön, akkor a magyar egyház elveszti régi szabadságait. A magyar herczegprimás, Thunnal folyt s már idézett szóváltásain kivül, nem állt nyiltan szembe a kormány törekvésével. De még a kéz alatt való ellentörekvés is komoly megtorlást idézett a derék főpap fejére, mert a császár legerősebb megrovását adta tudtára.

Bach és Thun ily körülmények közt a magyar clerustól nem sokat várhattak a politikai és egyházi centralisatió keresztülvitelére. Nem várhatták különösen azt, hogy a concordatumot a katholikus clerus Magyarországon ép úgy a reactió erős bástyájává fogja tenni, mint Ausztriában. Ausztriában el lehetett hitetni bizonyos körökkel, hogy a concordatum dicső vivmány, s hogy Ausztria hanyatlása a mult század végén a josephinismus tévedései miatt következett be. Magyarországon e haszontalan szóbeszédet senki se vette komolyan, és a nemzet jogaiba ütköző concordatumot mindenki visszautasította és a papságnál is legfeljebb csak kényszerű engedelmességet lehetett várni és találni. Bach és Thun azonban találékonyak valának. A katholikus clerus csendes resistentiájának ellensulyozására behozták a külföldi szerzetes-rendeket. E szerzetes-rendek közül némelyek, mint a piaristák, a kik különben már régebben az országban voltak, nemcsak kitünő közoktatást adtak az országnak, hanem egyszersmind egészen beilleszkedtek a nemzeti szellembe. Bach és Thun tehát főleg a jezsuitákban reménykedett, s igy ezek rendjének elterjesztésén fáradoztak. Már 1852-ben Nagy-Szombatban alakult jezsuita-convictus. Csakhamar bevonultak a jezsuiták Pozsonyba, hol Miksa főherczeg nagyszerű palotát építtetett számukra, mely egyszersmind a rend seminariumának intézetévé lett. Ugyancsak Pozsonyban megszerezték a Salvátor-templom birtokát, mely tulajdonkép a protestánsoké volt, s igy nyiltan megkezdődött a protestánsok megrövidítése. Bach és szövetségestársa egyszerre kettős czélt igyekeztek elérni, pótolni a katholikus clerus tartózkodását és hidegségét a jezsuiták túlbuzgósága által, másrészt pedig megtörni a protestantismust, mely nyiltabban és határozottabban lépett föl a reakctio ellen. Azon katholikus püspököket tehát, a kik a jezsuitákat nem akarták befogadni egyházmegyéikbe, a kormány üldözte, sőt a purificatio idején kolostorokba záratta. A protestantismus eltiprását pedig a kormány föltétlenül szükséges czélnak tartotta, mert különben az absolutismus nem lehetett erős Magyarországon. Ép azért bizonyos solidaritas fejlődött ki az abszolutizmus idején a katholicismus és protestantismus közt. A katholikus clerus és a protestáns papság bizonyos tekintetben szövetségesek voltak s igy a régi viszálykodások feledésbe mentek. A katholikus főpapság és papság ugyanis tudta, hogy ha a protestáns egyházak jogainak elkobzása megtörténnék, a katholikus egyházra is rákerül a sor; sőt külső szervezetének megváltoztatására a kormány már tett is kisérletet. Ép azért nemcsak a protestánsok, hanem a katholikusok is fájdalmasan vagy fölháborodással szereztek tudomást azon prédikácziókról, melyeket a jezsuiták a pozsonyi Salvátor-templomban tartottak, hogy t. i. a protestánsok napjai meg vannak számlálva Magyarországon, mert a jezsuita-rend a 48-iki események következtében két nagy országot hódított meg, Poroszországot és Magyarországot. Poroszországba bevitte őket az alkotmány, Magyarországba a reactio. Sőt Bach csakhamar belátta, hogy nem elég a katholikus reactio a protestantismus ellen, melyet különben is hatálytalanná tesz a magyar clerus magatartása; „a protestantismus, úgymond, Magyarországon hatalom és született oppositio. Ezzel szemben az államnak határozottan föl kell lépnie, mert csak igy remélte, hogy jövendölése teljesedni fog, mikép Magyarország 25 év mulva német-szláv tartománynyá lesz, melyben a németség túlnövekvése ellen gátat fog képezni a szlávság, a magyarság pedig meghaladott álláspont és csak szórványos jelenséggé leend.

A protestantismus nyilt üldözése csakugyan meg is kezdődött s fokozott mérveket öltött a concordatum megkötése után. És még a szerencsétlen olasz hadjárat se vetett véget a protestánsok erőszakos elnyomásának, sőt akkor kezdődött az igazán. Az úgynevezett protestáns nyilt parancs 1859 szeptember 1-én adatott ki, s a császár e nyilt parancsban elrendelte, hogy a két protestáns egyház a kormánytól függő hierarchiai szervezetté alakuljon.

Már maga azon alapgondolat, hogy a pátens octroyáláson alapult, hallatlan sérelmet képezett a történelmi fejlődéssel biró protestáns autonomia ellen. Thun ugyanis hypokrita módon úgy vezette be pátensét, mintha az a két protestáns egyház 1791-iki zsinatának végzéseihez kapcsolódnék. Azt is állította, bár hamisan, hogy tekintetbe vette az 1856-iki elaborátummal szemben a superintendensek kifogásait. A pátens lényegileg visszaállította a régi presbyteri és synodusi egyházi alkotmányt, a helyi, senioratusi és superintendensi conventekkel együtt. Ezek képezték volna a törvényhozói hatalmat, mig az egyházi közgyűlés a hierarchia végrehajtó hatalmát. A felügyeleti jogot a cultusministerium egy osztálya gyakorolta volna, protestáns vallású alkalmazottakkal. Az iskolák felekezeti jellegét a pátens meghagyta, de a kormánynak oly nagy felügyeleti jogot tulajdonitott, mely tényleg megsemmisitette volna a protestáns tanügy autonomiáját. A pátensnek a vagyoni felügyeletre vonatkozó intézkedése nyilt tagadása volt az 1791: XXVI. t.-czikknek. Sőt a protestáns egyházi államcsiny ez irata a két protestáns egyháznak még külső szerkezetét is megtámadta, a midőn a kerületek beosztását a politikai kerületekhez szabta.

Magyarország sajátságos viszonyai közt az egyházi szerkezetnek jelentékeny politikai szerep jutott. A katholikus egyház ősidőktől fogva beletartozott a magyar állam közjogi organismusába. Ép azért, midőn valamely ellenséges hatalom a katholikus egyház organismusát támadta meg, szemben találta magával az egész magyar nemzetet felekezeti különbség nélkül, s a protestánsok ép úgy kiálltak a katholikus egyház jogainak védelmére, mint a katholikusok és a katholikus clerus. Ez történt akkor, a midőn az absolutismus Thun Leó cultusministersége alatt támadást intézett a katholikus egyház külső szervezete s az osztrák egyháztól való függetlensége ellen. Nemcsak Scitovszky herczegprimás és a katholikus clerus, hanem a protestánsok is résztvettek a katholikus egyház ellen intézett merénylet visszautasitásában; mert ezen merénylet nemcsak a katholikus egyházat, hanem egyszersmind Magyarország politikai szabadságát és az egyházpolitikában függetlenségét tette kérdésessé. A midőn ugyanis Thun kisérlete szét akarta robbantani a magyar katholikus egyház egységét s az esztergomi primásságot Bécsnek akarta aláhelyezni, mint már részletesebben emlitve volt, tulajdonkép Magyarország állami egysége és önállósága ellen intézett támadás volt.

Annál inkább összeforrt a magyar protestantismus a liberalismussal, nemzeti és culturai haladásunkkal. A bécsi és linzi békekötések óta a magyar protestantismus sikerei egyszersmind a nemzeti ügy sikerét képezték. A politikai reactio ép azért a katholikus egyházat igyekezett felhasználni a protestantismus leverésére; de a múltban is fényesen bebizonyult, hogy Magyarország katholikus népét nem lehet a protestánsok ellen kijátszani. Örökre emlékezetes maradt, hogy midőn ugyancsak Thun Leó össze akarta törni a protestánsok autonomiáját, a katholikus clerus és Magyarország katholikus polgárai ép úgy kivonultak a protestáns autonomia védelmére, mint kivonultak pár évvel előbb a protestánsok a katholikus egyház ellen intézett támadás visszautasitására. Thun hires pátense tulajdonkép nem is volt absolut rossz, vagy feltétlenül illiberális. Ha a németországi protestánsok ugyanazon időben hasonló organizálást kapnak, bizonyára csak örültek és diadalmaskodtak volna. Egészen kétségtelen, hogy a német sajtó nem a bécsi sajtóirodából kapta utasitásait, midőn magasztalta Thun pátensét, és egészen őszinte volt az „Ostdeutsche Post” 1859 szeptember 14-iki magasztalása, mely szerint a protestáns egyházak sehol sem részesülnek akkora szabadságban, mint a Thun-féle pátens szerint Magyarországon, magában Németországban sem.

Teljesen igaz; de Magyarországon úgy a politikai, mint az egyházi alkotmányban mindig az volt az alapelv, hogy a magyar nemzet csakis a saját akaratából létesitett alkotmányt becsülte, a rá felkényszeritettet soha. Igy történt, hogy a protestánsok a katholikusok által támogatva, történeti egyházi alkotmányuk védelmére keltek, s igy egyszersmind védték Magyarország politikai alkotmányát.

A tiszai evangelikus egyházkerület még ugyancsak szeptemberben Kézsmárkon tartott gyűlésén tiltakozott s a tiltakozáshoz való hozzájárulásra hivta föl a többi egyházkerületet. A reactio annyira meg volt győződve a protestantismus lázadása leverésének szükségéről, s arról, hogy a protestáns autonomiát el kell koboznia, hogy az erőszaktól se riadt vissza. A Kézsmárkon történtek miatt pört inditott; Mádayt, a tiszai evangelikus egyházkerület későbbi püspökét, és Zsedényit, ez egyházkerület főgondnokát, biróság elé állitotta. Ezt be is csukták. Több mint 100-ra ment azok száma, a kiket a kormány pörbe fogatott, de nem volt egyetlen egy se a vádlottak közt, a ki a leghatározottabban ki nem jelentette volna, hogy nem szorul védekezésre s kész bármely büntetést elszenvedni egyházának jogaiért.

Gróf Thun Leó.
Höselich J. egykorú kőnyomata Mayssl rajza után. Eredeti példányról

Thunnak természetesen gondja volt arra is, hogy az egyházkerületi gyűlések ne jöhessenek össze, s ekkép a kézsmárki példa ne találhasson folytatást. Az 1860 januári debreczeni vásár emlékezetes maradt a történelemben arról, a mi akkor Debreczenben a vásározás ürügye alatt történt. A tiszántúli református egyház képviselői ugyanis ez ürügy alatt Debreczenbe mentek s ott összegyültek a nagytemplomban. A megyefőnök azonban értesitést nyert a dologról s biztosát küldte a templomba, hogy az úgynevezett törvénytelen gyűlést feloszlassa. A biztos egyszersmind kijelentette, hogy a történtekért a kormány felelősségre vonja Balogh Pétert, a ki mint püspökhelyettes elnökölt a gyűlésen. Erre az egész gyűlekezet egyhanguan kiáltozta: „Mindnyájunkat vonjanak felelősségre, mert mindnyájan készek vagyunk meghalni vallásunkért és szabadságunkért.” De legjobban kifejezte a közhangulatot Tisza Kálmán beszéde, melyet a zaj lecsillapulta után tartott. Tiltakozott az alkotmányellenes és vallásrontó pátensek által való kormányzás ellen. Egyszersmind reményét fejezte ki, hogy a felség meggyőződik a pátensnek nemcsak jogtalanságáról, hanem egyszersmind czélszerűtlenségéről, s igy azt vissza fogja vonni. Thun még tovább is próbálkozott a pátens keresztülerőszakolásával; egy-két protestáns pap el is fogadta azt, a mely különben kevés számú esetet a kormány hivatalos lapjai nagy hangon közölték. Hasztalan próbálta a hivatalos apparátus elfogadásra birni a protestáns papok roppant többségét, a dolog vége mégis az lett, hogy a protestáns pátens visszavonatott.

A protestáns pátens visszavonásának történetére vonatkozólag Thaly Kálmán a következő adatokat adta e munka czéljaira. Ő ez adatokat Török Páltól hallotta, Gönczy, Ballagi és Molnár Aladár jelenlétében.

A gonosz viszonyok közepette – úgy mond Thaly – Török Pál, budapesti református lelkész (a későbbi püspök), ki nagy diplomatiai tehetségű ember volt, bizalmasabb barátaival, köztük Székács József evangelikus superintendenssel, gróf Ráday Gedeon főgondnokkal, Lónyay Menyhérttel, a későbbi ministerelnökkel, Ballagi Mórral és Gönczy Pállal, a későbbi államtitkárral stb. sokat tanácskozott, mi módon lehetne a külföldi protestáns államok érdeklődését a magyar protestánsokat elnyomással fenyegető Thun-féle pátens életbeléptetése ellen felkölteni. A tanácskozásokba be volt vonva az a református skót missionárius is, a ki a hold-utczai református imateremben tartotta az angol prédikácziókat, és a ki úgy az edinburgi, mint a londoni egyetemek hangadó tanáraival összeköttetésben állt.

E férfi Angliának és Hollandiának – különösen az előbbinek – a protestáns ügy iránt mindenkor meleg érdeklődésére és nagyhatalmi állására hivatkozva könnyen felkelthetőnek állitá e kérdést, és e két ország, különösen pedig Anglia, irányadó köreinek az elnyomott magyar protestantismus ügye iránti rokonszenvét, kivált, ha ezt velük valami kapcsolatba lehetne hozni. Török Pál éles elméje rögtön kitalálta e kapcsolatot, a menynyiben jól tudta, hogy az I. Rákóczy György által kötött linczi békét, mely a magyar és erdélyi protestánsok vallásszabadságát és önkormányzatát a leghathatósabban biztositja, a fejedelem éles előrelátása az 1648-iki westfáli békében (mely Európa államainak rendezését foglalta magában) megerősittette, és igy a magyar protestánsok vallásszabadságát az európai protestáns államok – Anglia, Hollandia, Svéd- és Poroszország – garantiája alá helyezte. A hold-utczai skót missionárius-papot megbizták, hogy Angliába és Hollandiába a protestáns körökhöz, a westfáli békekötésben foglalt ezen garantiára hivatkozva, irjon és őket a Thun-féle pátens által a protestáns vallásszabadság ellen elkövetett merényletre figyelmeztesse. Nemsokára úgy Angliából mint Hollandból válaszok érkeztek, melyekben az illető protestáns irányadó férfiak az ügy iránt a legmelegebben érdeklődvén, óhajtásukat fejezték ki, hogy bővebb tájékoztatásuk czéljából valamely tekintélyes protestáns férfiu utaznék ki hozzájuk. Ezen utazásra – Török Páltól és a skót lelkésztől mindennemü tárgyi és személyi tájékoztatással ellátva – a buzgó protestáns férfiu, a későbbi pénzügyminister és ministerelnök, Lónyay Menyhért vállalkozott, mint a ki néhány évet úgyis az emigratióban töltvén, úgy Franczia- mint Angolországban ismeretséggel birt, most pedig, mint az országos gazdasági egyesület elnöke (alelnök), tenyészmarhák vásárlásának czime alatt minden gyanuok fölkeltése nélkül utazhatott Angliába és Hollandiába. Hasonló missiót vállalt Poroszországra nézve egyik lutheránus főúr – ha jól emlékszem, valamelyik báró Prónay, – ki a berlini protestáns és udvari körök tájékoztatására vala hivatva. Lónyai Menyhért Hollandiát útjában ejtvén s e buzgó protestáns ország egyházi és egyetemi köreiben a legmelegebb fogadtatásban részesülvén, átment Londonba, és ott az oxfordi, cambridgei és edinburgi anglikán érsekekkel személyesen és tüzetesen megbeszélte az ügyet, és kimutatta nekik, hogy a westfáli béke minő beavatkozási módot nyujt, sőt ilyen kötelezettséget hárit Angliára s a garantiát vállalt többi protestáns államokra a magyar protestantismus ügyeire nézve. Ez egyházfejedelmek voltak aztán, a kik Lónyait és missióját az angol kormányférfiakkal is összeköttetésbe hozták. Ezek (különben Ausztriának akkor szoros politikai érdektársai) ez ügyek állásáról a helyszinen még jobban meggyőződendők, egy angol diplomatát, Dunlop nevűt, küldöttek ki Budapestre oly ürügy alatt, hogy itt a kereskedelmi viszonyokat tanulmányozza, vajjon nem volna-e szükséges Budapesten angol consulátust fölállitani. Ezt a Dunlopot, a kinek Pestre jövetelét Lónyaynak hazajövetele közvetlenül megelőzte, az egész magyar aristokratia kiváló kitüntetéssel fogadta; nevezetesen gróf Károlyi György estélyt adott tiszteletére, és bevezette őt a nemzeti kaszinóba, hol Dunlop mindennapos vendég lévén, vallási és politikai bő értesüléseket nyert. A protestáns ügyekben Dunlop különösen Török Páltól közvetlenül vette informatióit; Török ugyanis jól tudott angolul, felesége is a lánczhidépitő olaszokkal ide bejött egyik angol mérnök leánya volt. Itt voltak továbbá az emlitett skót missionárius, Lónyay, gróf Ráday, a kik szintén segitettek az angol államférfiut kellőleg informálni. Valami három hét mulva utazott vissza Dunlop Angliába. Elmenetele után csakhamar megkezdődött a pesti angol consulátus fölállitását eredményező diplomatiai tárgyalás. De ez csak mellékes volt. A fődolog az, hogy az angol kormány a magyar protestánsoknak a Thun-féle pátens által okozott fölháborodásáról értesülve, csakhamar egy bár barátságos hangu, de Ausztriát a magyar protestánsok vallásszabadságának fenyegetésétől komolyan intő diplomatiai jegyzéket intézett Bécsbe, a melyben hivatkozik azon garantiára, melyet Anglia a magyar protestantismus irányában a westfáli békében vállalt és mely neki jogot ad e tekintetben a beavatkozásra. Hasonló tartalmu diplomatiai jegyzékek érkeztek nehány nap mulva Bécsbe Hágából és Berlinből is; hogy Svédországból is érkezett-e jegyzék, nem biztos. Ferencz József e diplomatiai jegyzékektől – különösen a vele szövetséges Angliáétól – meglepetve és megdöbbenve azonnal hivatta Thunt, és a jegyzékeket közölvén vele, kérdést intézett hozzá a pátens-ügy iránt. Thun a legnagyobb mértékben meg volt lepetve, elkérte a jegyzékeket, hogy azokat tanulmányoztassa, azután pedig kénytelen volt bevallani, hogy ő, mikor a pátenst megfogalmazta, távolról sem gondolt vissza a 200 év előtti linczi és westfáli békére és a protestáns államoknak ez utóbbiban vállalt garantiájára. A jogczimet, a melyen ezen államok most felszólalnak, el nem tagadhatta. És mivel Poroszországnak, de különösen Angliának barátságára Ferencz Józsefnek azon időben föltétlenül szüksége vala, ezzel Thun bukása és a pátens visszavétele meg volt pecsételve. Mind a kettő csakhamar be is következett, ő felsége sietett a fölszólaló államokat megnyugtatni, a Thun-féle pátenst semmisnek nyilvánitá, a protestánsokat előbbi jogaikba visszahelyezte s a főbbjeik ellen megkezdett pereket megszüntettette. Ily sikert ért el a magyar protestantismus történelmében Lónyay Menyhért missiója.

Bach és Thun valóban jól számitottak. Rendszerüket legelső sorban az egyházi reactio, a protestantismus eltiprása által vélték megállapithatónak, miután azonban ez nem sikerült, utána bukott maga az absolutismus rendszere is.

A concordatum megkötésének és a nemzeti kölcsön kibocsátásának idején azonban úgy a reactio, mint Bach még hatalmának zenitjén állott. És hogy ezt megmutassa fölfelé ugy mint lefelé, valóságos tüntetéssé akarta varázsolni a császári pár utazását az egész monarchiában. Olaszországban az általános amnestia megtette hatását, s e miatt a császári pár elég szivélyes fogadtatást talált. A magyarországi fogadtatás azonban nem ütötte meg azon mértéket, melyet Bach előre fölállitott. A nemzet akkor már tudta magát mihez tartani, s bár a fiatalságtól és szépségtől ragyogó császárné iránt határtalan tiszteletet és szeretetet érzett, a fogadtatás az egész országban meglehetős hüvös volt. Bach nem játszhatta el 1857-ben másodszor a régi szerepét. A császári pár utazásáról tudta a közvélemény, hogy nem következik rá az alkotmány helyreállitása. Pesten és Budán nagy kivilágitás volt, báró Sina nagyszerü tüzijátékot rendeztetett. Az aristokratia és az előkelő világ azonban meglehetősen távol maradt, sőt a paloták se voltak kivilágitva. Legjobban jellemezték a hangulatot és a helyzetet a nemzeti és a német szinházban végbement dolgok. A nemzeti szinházban az egész aristokratia fényes díszruhában megjelent s a főrangu hölgyek kifejtették pompájukat. A német szinházban tartott bálon ellenben az aristokratia teljesen hiányzott, s a császári pár csak hivatalnokokkal, jelentéktelenebb polgárokkal és ezek nejeivel találkozott.

Az amúgy is csekély lelkesedést még inkább hütötte, hogy a császári pár az öt kormányzósági kerület szerint utazta be az országot, a mi azt jelentette, hogy a Magyarországot földaraboló beosztás jövőre is fenn fog maradni. Midőn a császári pár Debreczenbe ért, csakhamar meg kellett szakitania az egész körútat, mert a kis Zsófia főherczegnő 1857 május 30-ikán meghalt. A császári pár azonnal visszautazott Laxenburgba s a körutazást Albrecht főherczeg folytatta. Széles körü, sőt teljes amnestia következett a politikai elitéltekre nézve. Azon esetekben pedig, midőn a politikai vétség más vétségekkel volt összeköttetésben, a büntetések leszállitása történt. A császári pár körutazása alkalmával a május 9-iki császári kézirat ide vonatkozó intézkedése bő alkalmazást nyert az ország legkülönbözőbb városaiban. Az Albrecht főherczeghez intézett május 23-iki kézirat pedig a zár alá helyezett vagyonok felől intézkedett s az elkobzott javak visszaadattak tulajdonosaiknak. A külföldön tartózkodó emigratióra vonatkozólag szintén történt intézkedés, a mennyiben a külföldi követségek és consulátusok utasitást kaptak, hogy fogadják el a menekültek folyamodványát, melyet ezek esetleg be akarnak nyujtani a hazatérhetésért és büntetéselengedésért. A kérvények fölött való intézkedés jogát a császár föntartotta magának. A végleges és teljes amnestia, vagyis az 1848-al való végleges leszámolás 1867-ben történt. De már igy is szinte teljesnek volt mondható, habár a kérvényezés föltételéhez volt kötve a bűnbocsánat. De a kik abban reménykedtek, hogy az uralkodói kegyelemnek e széles körü gyakorlása rendszerváltozásra vezet, alaposan tévedtek. Bach a régi mulasztások egy részét, a szelidebb bánásmód tekintetében, helyrehozta ugyan, de soha se bizott rendszerének tartósságában annyira, mint most. Még Magyarországnak a császári pár látogatása alkalmával tanusitott magatartása sem ábránditotta ki. A császárnak szeptember 9-ikéről keltezett, Albrecht főherczeghez intézett levele világosan megmondta, hogy semmi rendszer-változás nem lesz. Az életbe léptetett intézmények ugyanis, irta a császár, lényegesen befolytak Magyarország fejlődésére, s el vagyok határozva, hogy ragaszkodni fogok azon alapelvekhez, a melyek Magyarország kormányzásánál eddig vezettek, és azt akarom, hogy kormányom minden közege zsinórmértékül tartsa azokat szem előtt. Ez a rendszer pedig már, látszólag zenitjén, de tényleg roskadozóban volt. Végzetesen közeledett a politikai csőd felé, a melynek bekövetkeztét a pénzügyi csőd elősegitette.

Ausztria tudvalevőleg a mult század vége óta állandó pénzválsággal küzdött, sőt 1811-ben devalvatiót szenvedett. Az absolutismus idejében a régi nyomoruság megújult és az államtönk komoly veszélye merült fel. Hasztalan hirdette nagy biztossággal előre Bach pénzügyministere, Krausz, hogy az agio legrövidebb idő alatt meg fog szünni, és hasztalan rendelte el az 1851-iki pátens a valuta helyreállitását. Az év mégis 69 millió deficittel záródott s a nagy igérő megbukott. Utána báró Baumgartner vállalkozott a züllött pénzügyek rendezésére. Londonban sikerült 35 millió értékü papirt 90-es árfolyammal elhelyeznie, a miből a hivatalos lapok ismét a pénzegyensúly helyreállitását jövendölgették, de természetesen a merész remények ismét csalatkoztak. Az osztrák nemzeti bank valóságos szolgájává lett a kormánynak és az államnak. Baumgartner legalább anynyit ért el, hogy az osztrák pénzgazdálkodásnak véget vethetett. Az állam által kibocsátott pénzjegyek ugyanis disagióba kerültek a bankjegyek irányában; e miatt Baumgartner 1851 február 23-ikán szerződést kötött a nemzeti bankkal, a melynek következtében ez az összes államjegyeket átvette és bankjegyekkel kicserélte, a miért a kormány viszont kötelezte magát, hogy a banknak évenként 10 milliót fizet. A bank kártalanitását a fenyegető keleti válság meggátolta. Bach és pénzügyministere végre radicalis rendszabályhoz akartak nyulni, mely arra volt hivatva, hogy véget vessen a pénzügyi nyomoruságnak, kártalanitsa a sokszor kirabolt bankot és helyreállitsa a valutát. Ez a gyökeres rendszabály, a mint azt Bach lángesze kigondolta, a nagy nemzeti kölcsön volt. Az e kölcsönt elrendelő pátens 1856. julius 26-ikán jelent meg, és a pénzügyi terv az volt, hogy fél milliárdra terjedő összeg 5 évre felosztva befizetendő volt az állami pénztárba. Az aláiróknak 5%-os és 95 cursussal biró állampapirt szántak. Az aláirás látszólag sikerült, mert 507 milliót jegyeztek, a mely összegből a katholikus clerusra esett 15 1/2 millió, 123 1/2 millió Magyarországra; a pénzügyi operatiónál beleszámitva Horvátországot és Erdélyt is. A hátralevő összeg különbözőleg oszlott meg az örökös tartományok közt. De már az aláirás csakis a legerélyesebb rendszabályok következtében jutott ily sikerre. Leginkább ki akarták zsarolni, mint Haynau idejében, a pesti zsidó hitközséget. Báró Augusz ugyanis visszautasitotta a fölajánlott összeget s többet követelt. Egyáltalán a kölcsön a lehető legkényszeritettebb volt és nem önkéntes. Adóivén mindenki készen kapta az összeget, a melyet alá kellett irnia. De már az első évben kitünt, hogy az ú. n. önkéntes kölcsönt senki se akarta fizetni, s igy rendeletet kellett kibocsátani a hátralékok behajtása iránt. A behajtott összeget elnyelte a rossz kezelés, lopás, sikkasztás. De már előbb a hadsereg, a galicziai hadi készülődés s a dunai fejedelemségek megszállása oly óriási összeget emésztett föl, hogy a bank 1854 végén ismét 155 millió kölcsönt adott az államnak.

Az absolut Ausztriának különben minden mozdulata roppant összegekbe került. Magyarország szabadságharczát, eltekintve az önkéntes adományokból, 64 millió papirpénzzel tartotta fönn. A krimi hadjárat idején Ausztria egy ágyut se sütött el, s mégis, úgy az önkéntes, mint a bankkölcsön daczára, 1855-ben 139 millió deficitet mutatott államháztartása. Bevétele ugyanis 264, kiadása 403 millió volt. Igy történt, hogy kénytelen volt eladni összes létező és tervezett vasutvonalait s az ezekkel kapcsolatos állami javakat, bányákat stb. egy franczia társaságnak. Az absolutismus pénzügyi gazdálkodása oda juttatta Ausztriát, hogy államadóssága, mely a magyar szabadságharcz idején 1200 millió volt, kevesebb mint 9 év alatt, 1858-ban, 2292 millióra emelkedett, a kamatteher pedig 40 millióról 101 millióra. A pénzlábnak megváltoztatása és a tizedes rendszernek elfogadása előnyös volt ugyan, bár kezdetben gyanuval fogadták, de a katastrophát természetesen föl nem tartóztathatta.

Ily állapotban volt Ausztria közvetlenül a franczia háboru előtt, és ez állapot belső korhadt voltát természetesen végtelenül fokozta a kormányzatba befészkelődött corruptio. Már a krimi hadjárat idején óriási sikkasztások és szállitási visszaélések történtek, akkor azonban még el lehetett igazitani a dolgot. Most azonban, midőn a solferinói csata után a politikai és pénzügyi rendszer együtt omlott össze, a túlmerészen fellépő sáfárkodások legalább részben napfényre kerültek.

A corruptióra vonatkozó hireket, úgy látszik, leginkább maga a militarismus terjesztette azon taktika miatt, hogy a katonai balsikerért a felelősséget legalább részben a szállitókra háritsa át. A szállitók elleni mozgalmat Benedek tábornok, a későbbi sadovai vert sereg fővezére kezdte, a ki nyilvánosan gyanusitotta az intendanturát. Megindult a bűnbakok keresése s ezek közt valóban nem egy bűnös is volt. Eynatten tábornokot, a ki előmenetelét gróf Grünnének köszönte, 1860 február 23-ikán elfogták és börtönre vetették. A corruptiónak e szerencsétlen hőse márczius 8-ikán egyenruhájának zsinórján fölakasztotta magát. Erre aztán egymást érték az elfogatások, elfogták Richtert, a „Kredit-Anstalt” igazgatóját, azon vád miatt, hogy az államot megcsalta. Börtönbe kerültek a trieszti szállitók, a kiket Gyulai és táborkara tettek felelőssé a solferinói szerencsétlenségért. Ezek között volt báró Revoltella, a ki azon gyanu alatt állott, hogy nemcsak gonosz dolgokat követett el, hanem egyszersmind kiterjesztette bűnös üzelmeit magának a pénzügyministernek, Brucknak a vállalatba való bevonására. Csoda dolgokat beszél nemcsak a szóhagyomány, hanem a hivatalos eljárás által teljesen meg nem semmisitett bizonyitékok egész halmaza arról, mint küldöttek a szállitók egész marhacsordákat oly vidékekre, a hol egy szál osztrák katona sem volt, s mint vették vissza ugyanők a kincstártól nevetséges árakon ugyanazon marhacsordákat, hogy újra drágán eladják azokat az államnak. A bünügyi vizsgálat azonban kevés eredményre vezetett. A bécsi hivatalos lap június 28-iki számában kijelentette, hogy Eynattenen kivül egyet1en egy hivatalosan alkalmazott egyén sem gyanusitható. Csakis Richter pere folyt tovább s 1860 november 5-ikén elitélték néhány heti fogságra.

Annál tragikusabb volt a pénzügyministernek, Brucknak sorsa. Bukását ugyan nem közvetlenül a corruptio vádja idézte elő, mint inkább az 1860 márczius 22-iki 20 milliós kölcsön csúfos eredménytelensége. Ez a pénzügyi fölsülés sokkal túltett a hires nemzeti kölcsön balsikerén, mert csak 16.000,000 frtot jegyeztek, és az aristokratia és a főpapság legelől járt a jegyzés megtagadásában. Brucknak buknia kellett, de midőn bukott, sárba és piszokba esett. Biztos adatok hiján nem lehet állitani, hogy tényleg bűnös volt-e a pénzügyminister a sikkasztásokban és csalásokban. Tény, hogy bukása után nyiltan hiresztelték róla, miképen Eynattennek, Richternek és Revoltellának bűntársa volt. A gyanusitást igazolni látszott azon katastropha, mely ápril 23-ikán, az elbocsáttatását követő napon következett be, a midőn t. i. Bruck öngyilkossá lett. Maga a bécsi hivatalos lap, – bár később sajtóhibának deklarált – oly nyilatkozatot tett, mely Bruck bűnösségét látszott bizonyitani. A sajtóhiba további kiigazitásául 3000 frt évi járadékot adtak Bruck özvegyének, s Plener minister ugyancsak az özvegyhez intézett levelében meg akarta tisztitani a mocsoktól az elhunytnak emlékét.

Vajjon Bruck csakugyan bűnös volt-e vagy nem, vagy pusztán csak a politikai gyűlölet áldozatává lett, e tekintetben teljesen tisztán nem láthat a történetirás. Ezért veszedelmesek a gyanusitások és rágalmak, mert gyakran a halál után is hatnak. Az óriási corruptió azonban tagadhatatlan. Ennek szomoru hősei megszabadulhattak a büntető törvények szigorától, halál vagy a birák conniventiája folytán, de maga a corruptio tényleg létezett, s ennek örvénye megnyilt Bach és rendszere alatt.

Ez a rendszer, midőn elbukott, nemcsak összetört, hanem szégyenletes darabjaihoz az erkölcsi piszok is hozzátapadt.

1. * A concordatum történetére vonatkozó előadottakat megerősiti egy legujabban (1896-ban) megjelent munka, Brück Henrik, mainzi theológiai tanár munkája: „Die Geschichte der katholischen Kirche in Deutschland”. E munka szerint a tulajdonképeni alkudozásokat egy szükebb bizottság vezette, melynek tagjai voltak a külügyminister, Bach belügy-, Thun cultusminister, Rauscher bibornok-érsek s Kübeck, mint elnök. Rauscher szerkesztette az első tervezetet, majd Ferrari Bécsbe hozott Rómából egy tervet, mely különösen a házasság-ügyekben még Rauscherénál is reactionáriusabb volt. A római congregatio ugyanis Rauscher tervét bureaukratikus josephinistának tartotta. Viszont azonban Rauschert Bécsben nagyon is rómainak tartották. Rauscher 1854-ben Rómába ment s igy jött létre a concordatum, mely ellen Scitovszky s a püspöki kar többé-kevésbbé nyilt állást foglaltak.^[VISSZA]