Kossuth az emigratioban.
Egykorú amerikai metszet után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Ausztria nagyhatalmi helyzete a szabadságharcz után. Franczia vélemény Ausztria jövőjéről. A magyar kérdés a külpolitikában. A krimi hadjárat és Oroszország boszuja. A franczia-orosz barátság. A porosz-osztrák szövetség eszméje. Albrecht főherczeg berlini útja. A terv bukása. Ausztria olaszországi politikája a villafrancai béke után. Moltke tanácsa. Az olasz és porosz érdekek találkozása. A porosz-osztrák háboru első jelei. Az absolutismus külpolitikájának pragmatikus előadása. Ausztria magatartása a krimi háboru alatt. A dunai fejedelemségek megszállása. Miklós czár halála. Ausztria elszigeteltsége. A moldva-oláhországi kérdés. A két fejedelemség egyesitése. III. Napoleon. A franczia-osztrák háború veszélye. Ausztria külügyi politikájának baklövései. A porosz segitség elejtése. III. Napoleon és a magyar emigratio. A magyar nemzeti igazgatóság. Kossuth angliai agitatioja és a Derby-kormány bukása. A magyar fegyverek részvétele az olasz szabadságharczban. Garibaldi igéretei. Előkészületek a magyarországi hadjáratra. Kossuth bankópöre. Cavour halála. A külföld rokonszenve a magyar kérdés irányában. Az emigransok társadalmi szerepe a külföldön. Az emigratio szerepének politikai jelentősége. Kossuth optimismusa. A külföldi sajtó. A franczia-osztrák háború. Solferino. A villafrancai béke. Bach bukása. Bartakovics érsek pohárköszöntője. Albrecht főherczeg visszahivatása. Benedek Lajos főkormányzó. A hazafias tüntetések kora. 1860 márczius 15-ike. Forinyák Géza. Széchenyi István öngyilkossága. A conservativek Bach bukása után. A megerősített birodalmi tanács terve. A magyar urak a tanácsban. Majláth György. Dessewffy Emil 1859-iki alkotmányterve. Az októberi diploma
Ausztria külpolitikája ugyanazon tévedésekkel és hibákkal volt tele az önkényuralom egész korszakában, úgy, hogy a Bach-korszak és az úgynevezett provisorium közt alig tehető különbség. Ép ezért, mielőtt a Bach-korszak speciális külpolitikájának rövid előadására térne át a jelen munka, az önkényuralom egész idejét jellemző általánosabb vonásokkal foglalkozik, s különösen kiemeli az Ausztriára vonatkozólag elfogadott, habár több tekintetben ellentétes nézeteket.
Alig volt még birodalom, melynek külügyi tekintélye annyira sűlyedt s hatalmi viszonyai mégis oly különféle megitélések alá kerültek, mint Ausztria. Régi katonai dicsőségét megtörte a magyar szabadságharcz és az idegen segély szükségessége bebizonyitotta, hogy Ausztria csak Magyarországgal együtt képes nagy haditettekre. Párisban Geffcken feljegyzései szerint s Bernhardi előadásából meg voltak győződve Ausztria rövid idő mulva bekövetkező felbomlásáról. A hivatalos nézet ott az volt, hogy Ausztriának magyar-szláv álammá kell átalakulni s a súlypontot Budapestre kell áthelyezni, különben a Habsburgok monarchiája megbukik. Ámde – tették hozzá – ez esetben meg a német tartományok fognak bajt okozni és a birodalom igy is tönkremegy. A magyar kérdés egyáltalán minduntalan belejátszott az europai politikába és Ausztria helyzetének megitélésébe. Erneszt koburg-góthai herczeg még a porosz háború előkészületeinek első korszakában sem itélte meg teljes pontossággal a helyzetet a magyar kérdést illetőleg, a midőn a magyar protestantismusból kiindulva porosz velleitásokat pillantott meg. A magyarok – úgymond – részben protestánsok és igy Poroszország védelmét és támogatását veszik igénybe. Personal-uniót ajánlhatnak föl a magyar és a porosz korona közt, vagy pedig más hasonlót. Ha azonban Poroszország visszautasitja őket, Francziaország karjaiba vetik magukat. A legkomolyabb diplomatiai körökben is elfogadásra talált azon mese, hogy Magyarország teljesen organizálva van a forradalomra, s hogy pláne Galicziával együtt fog működni, sőt Lengyelországot föl fogja lázitani. Maga Goluchovszki azon gyanuba került, hogy áruló módon a lengyel állam visszaállitására törekszik az osztrák állam romjain. Hogy tényleg mik történtek s mikép volt organizálva az esetleges magyar fölkelés szemben a passivitás politikájával, e munka már kifejtette s további részeiben szintén fog róla szólni. De bizonyos, hogy a túlzások daczára Európa bizonyos lehetett benne, hogy Ausztria mindaddig súlyos és halálos sebben fog vérzeni, a mig Magyarországot ki nem elégiti. Helyesen mondotta egy porosz államférfi, hogy Ausztria minden bajától megszabadulna, ha Magyarország régi alkotmányát visszaállitaná, mert ekkor kapna pénzt és katonát. Ez azonban nem történvén meg, Ausztriára nézve lehetséges minden baleset.
És a magyar kérdés daczára Ausztriának több alkalma nyilott a teljes érvényesülésre, s külügyi tekintélyének visszaszerzésére. A magyar kérdésen kivül egy sereg ostobaság lökte úgy az absolutismust, mint a provisoriumot az enyészet és Ausztriát szinte a bukás örvényébe. Pedig gyakran még hibái is előnyére váltak.
Ausztria magatartása a krimi hadjárat alatt Oroszországot ellenségévé tette, ez Francziaországhoz való közeledés, sőt belső viszony által akart boszút állni a Habsburgok monarchiáján. A franczia-osztrák háború idején megegyezés jött is létre Francziaország és Oroszország közt, melynek czélja Poroszország fékentartása volt. Hagemeister porosz kormányférfi, Bernhardi feljegyzései szerint, constatálta e megegyezés létezését s ennek kapcsán nevezte Gorcsakoffot üresfejünek. A mi politikánk – úgymond – csak egy alapgondolattal bir, és ez boszú Ausztria ellen. Oroszország tényleg nagy kölcsönt szándékozott fölvenni a háború esélyei miatt, azon jellegzetes eszmeiránynyal, hogy ha Oroszországnak pénze van, bolondokat is elkövethet. A kilátásba helyezett négy hadtest mozgósitásának kérdése nem okozott nagy ijedelmet Bécsben, mert a franczia-orosz barátkozás nagy ellenhatást idézett föl magában Angliában is, Poroszországban pedig határozott ellenséges indulatot keltett. Igy vált előnyére Ausztriának még a nagy hálátlanság elkövetése is.
Offensiv szövetség készült Ausztria és Poroszország közt s Albrecht főherczeg berlini útja kapcsolatban állott a porosz tervekkel. Az osztrák vakság és gőg azonban – mint mindig – ezuttal is megboszulta magát. Ausztria félt németországi versenytársának kezdeményező vezérszerepet adni és nem elégedett meg többé azzal, hogy 50,000 emberből álló contingenst adjon a német szövetség hadseregéhez Poroszország vezénylete alatt. Több mint 200,000 emberrel porosz és osztrák külön vezénylet alatt akart részt venni a vállalatban. A mi alatt az osztrák sereg Olaszországban az egyesült franczia és olasz csapatok előtt megkezdte visszavonulását, Moltke Berlinben offensiv haditerveket készitett Francziaország ellen. Bernhardi következőleg adja elő emlékirataiban e tervkészités egyes, igen érdekes részleteit: Moltke föltételezte az offensivát; de a Páris elleni támadást kizárta, mert Páris meg lévén erősitve, azt sem rohammal bevenni, sem ostromolni, bezárni, vagy kiéheztetni nem lehet. A régi czélszerű alapgondolat tehát egészen kihagyandó a combinatióból, mely szerint a legrövidebb úton, esetleg Belgiumon keresztül kell menni Páris ellen s ott a békét diktálni. Nekünk tehát most csak korlátolt hadi czélunk lehet: a nyilt csatamezőn kell megmutatni fölényünket és oly anyagi előnyök birtokába kell jutnunk, a melyeket a francziáknak vissza kell kapniok, hogy az egyensúly helyre álljon. Mérsékelt haszonnal kell megelégednünk, hogy azután a béke föntartható legyen. De ehhez is nagy és hosszú erőfeszités szükséges. (Mily más eredményeket hozott létre ugyancsak Moltke egy évtizeddel később!) Annál találóbb volt Moltke megjegyzése Francziaország belügyi viszonyaira. Mindenekelőtt – úgymond – győznünk kell s aztán Párist és Francziaországot saját belzavarainak kell átadnunk és egyáltalán nem kell törődnünk vele, mily politikai átalakulások mennek ott végbe. Francziaország vulkán, hagyni kell, hogy kiégjen. Metzet azonban ostromolnunk kell és Ausztriát föl kell hivnunk, hogy a Felső-Rajnánál Strassburgot vegye ostrom alá.
Mindebből azonban semmi sem lett és pedig legelső sorban Bécsnek már emlitett gőgje és elbizakodottsága miatt. De tény, hogy Ausztria és Poroszország közeledése mégis befolyást gyakorolt III. Napoleon magatartására. A villa-francai béke még Olaszországból sem űzte ki teljesen Ausztriát. És az idők és szövetségek gyors változását jelentette az ekkor kezdődő, tartós közeledés Francziaország és Ausztria közt, mely csak 1870-ben ért véget, midőn Andrássy Beust segélytervét a koronatanácsban megbuktatta. Viszont Berlinben azonnal észrevették, hogy a megcsalt olaszok természetes szövetségesei Poroszországnak Ausztria, sőt esetleg az osztrák-franczia szövetség ellen. Bismarck vaskeze kellően érvényesiteni tudta is Poroszország czéljaira e szövetséget.
Ekkor még egyszer hatalmában volt Ausztriának jövője s az absolutismus katonai dicsőséggel vonhatta volna be belső sebeit. A porosz-osztrák háború előtt már négy évvel nem kisebb férfiú, mint Moltke jelölte meg a helyes utat Ausztria számára azon párbeszédében, melyet Bernhardi követségi tanácsossal tartott: Ausztriára nézve legjobb volna – úgy mond – kibékülni Olaszországgal, Velencze kiadása által, s akkor egész hatalmával állhatna helyt Németországban a suprematiáért. Bernhardi erre igy válaszolt: Ily bátor és nagyszabású politika gondolatára Bécsben nem emelkednek. Ott a politikusok nincsenek oly anyagból gyúrva, hogy ide fölemelkedhetnének.
Igy is történt, Ausztria nem adta ki Olaszországnak Velenczét és Poroszország Itália szövetségében támadt ellene, Francziaországhoz való jóviszonya pedig nem volt oly benső, hogy nyilt szövetség jött volna létre Bécs és Páris közt. Ausztria különben azt hitte, mert politikusait ép úgy mint hadvezéreit a hagyományos elbizakodottság vezette, hogy képes megkűzdeni egyszerre két ellenfelével. A többször idézett Bernhardi feljegyzései szerint Bécs elbizakodása nem is volt minden alap nélküli. Moltke panaszkodott Bismarckra, hogy a katonai conceptio mögötte marad a politikai conceptio bátorságának és vakmerőségének. Sőt a nagy hadvezér nyiltan megmondta, hogy Berlinben a háborút nem akarják. Valószinüleg Bécsben sem óhajtják, – úgymond – de mégis be fog következni, mert a diplomatiai izgatottság már túllépte a határokat. Moltke ismét haditervet készitve, illetőleg Bernhardiét felülvizsgálva kijelentette, hogy ha a túlsúly és az iniciativa Poroszországnál volna, akkor helyes lenne a Bécset támadási objectummá tevő hadműködési vonal. Ausztria azonban igen erős s valószinűen a kezdeményezés is nála lesz. Nem kevesebb mint 240,000 embert indithat ellenünk, és hogy egészen szabad kezet nyerhessen, Magyarországnak minden conczessiót meg fog adni.
Szóval Moltke megszokott higgadt gondolkozásán túl is aggodalmaskodott Ausztria irányában. Mi lett volna a magyar alkotmányból, ha az 50-es években az absolutismus és a 60-as években a provisorium nem követi el egyik külügyi hibát a másik után, vagy ha Moltke aggodalmai csakugyan reálisoknak bizonyúlnak?
Ezek előrebocsátása után rátérhetünk az absolutismus külpolitikájának pragmatikus előadására.
A krimi háború előzményeinek idején úgy is látszott, mintha Ausztria szerencsecsillaga ismét emelkedőben volna. Az orosz-osztrák barátság szinleg fönnállott egész az oroszoknak a Pruthon történt átmenteleig. (1853 július 4.) Ekkor még Buol Ausztria és Oroszország belső szövetségéről beszélt. Sőt midőn Oroszország már benn volt Oláhországban, még 1853. októberében is, a midőn oda Miklós czár másodszor látogatott el, az osztrák külügyminister azon meggyőződését fejezte ki, hogy Ausztria semleges maradhat, minthogy Oroszország nem fenyegeti Törökország integritását. A következő év első hónapjaiban azonban kezdett szétfoszlani a lepel Ausztria keleti politikájáról. Miklós czár ugyanis nemcsak hitt Ausztria őszinteségében és hálájában, hanem ezt annyira természetesnek és kötelességszerünek vélte, hogy Seymournak nyiltan kijelentette, mikép, ha Oroszországról szól, ekkor egyszersmind Ausztriát is érti. Midőn ez a hir leleplezés alakjában Bécsbe érkezett, a már Schwarzenberg által előkészitett homlokzatváltoztatás gyorsan végbement s a nagy hálátlanság végrehajtása megkezdődött. Az absolut hatalmában elbizakodott Ausztria ki akart szabadulni Oroszország elnyomó fölénye alól s 1854 márcziusában megkezdte Galicziában, Erdélyben és Bukovinában csapatainak fölállitását; sőt augusztusban a portával kötött szerződés következtében megszállta a dunai fejedelemségeket, a melyeket most Oroszország kénytelen volt kiüriteni. Ausztriának ezen bár immorális, de bátor kezdeményezése nagy tekintélyt adott neki itthon és a külföldön. Poroszország most másodszor érezte a Manteuffel-féle mozdulatlan rendszer szégyenitő hatását. A magyarok és lengyelek lélekzetfojtva lesték az első ágyudördülést, melytől legalább az egyik czinkostárs, Oroszország megbüntetését várták. A kormány némi erélyt mutatott a délszlávaspiratiók irányában is; az Oroszország iránt való barátságos mozgalmat elfojtotta. Ismét volt egy időpont, a melyet Bach ügyesen hasznára fordithatott volna. Némi, sőt tán mélyebbre ható rokonszenvet szerezhetett volna az Oroszország ellen küzdő absolutismus iránt. De mindenki csalatkozott; természetesen Bach leginkább. Ausztria a félrendszabálynál maradt, tehát a legrosszabb politikát követte. Nem szövetkezett a nyugati hatalmakkal, melyek sorába ellenben Piemont nagy erkölcsi főlénynyel fölvétette magát; de semlegesen maradt. Oroszország megérezte akkor Galiczia és Erdély katonai fontosságát. A mint az első osztrák szurony megvillant az erdélyi szorosokban, az orosz sereg kénytelen volt menekülni a dunai fejedelemségekből Krim felé, mert féltenie kellett hadműködési vonalát. A dunai fejedelemségeknek Ausztria által történt megszállása több kárt okozott Oroszországnak egy vesztett nagy csatánál. Csak nagyon természetes tehát, hogy Ausztria eljátszotta Oroszország rokonszenvét, sőt nagy hálátlansága talán egyik oka volt a gőgös autokrata, Miklós czár halálának. A nyugati hatalmak ellenben boszuságot éreztek Ausztria iránt, a miért ez nem csatlakozott hozzájuk, s a párisi congressuson éreznie kellett e boszuság hatását. Erre következett azután Ausztria elszigeteltetése az európai concertben. A mit különben a román és szerb politikában helytelen magatartása is fölidézett. Különösen a román kérdésben, a dunai fejedelemségek egyesitésével szemben, bár saját szempontjából helyesen, de diplomatiailag oly ügyetlenül járt el, hogy már majdnem ekkor összetűzött Francziaországgal. De a legnagyobb hibát akkor követte el, a midőn a krimi hadjárat idején megelégedett a félrendszabálylyal, utóbb meg oktalan merészséggel a hatalmast és bátort akarta játszani. A fejedelemségekből ugyanis nem vonta ki csapatait 1857 márczius végéig, és e miatt magával Angliával is ellentétbe került. Az occupatio meghosszabbitását Coronini arra használta fel, hogy Moldva különállását föntartsa, és igy a dunai fejedelemségek egyesitését meggátolja; e czélból külön nemzetgyűlést akart ott összehozni. Törökország szivesen támogatta volna Ausztriát, de ennek sikerült még Angliát is maga ellen hangolni, s igy separatistikus tervével megbukott és valóban 1857 januárjában Cuza a két fejedelemség hoszpodárjává választatott.
A hol félénk, hol túlbátor osztrák külpolitika különös ügyességet fejtett ki abban, hogy miként lehet mindenkit Ausztria ellenségévé tenni s a legnagyobb hatalmakkal összeveszni. Már a párisi congressuson s utóbb a conferentián annyira felbőszítette Napoleont, hogy ez 1858 augusztusában a dunai fejedelemségek kérdésében meg akarta szakítani vele a tárgyalást. Igy nem csoda, ha gyorsan fejlődtek az események. Már az 1859-iki újévkor mindenki biztosan előre láthatta a háborut Ausztria és Francziaország közt. A diplomatiai karnak 1859 január 1-jén történt fogadtatása alkalmával Napoleon szinte nyersen fordult Ausztria követéhez, Hübnerhez, és sajnálkozását fejezte ki, hogy nincs a régi jó viszonyban urával. Az imént ugyanis Románia, most meg Velencze és Lombardia miatt ütköztek össze. Csak a vak nem látta, hogy Napoleon el van szánva a háborúra, és e szerencsétlen vakok az osztrák külpolitika vezetői voltak. Buol és az udvar azt hitték, hogy Napoleon törekvését a conservativ érdekeket fenyegető fölforgatás gyanánt lehet föltüntetni. Csakhogy Ausztria elfelejtette, hogy a conservativ érdekeket védő szent szövetséget a krimi háboru idején önmaga bontotta föl. Igy a conservativ érdekek szószólói sehol sem jelentkeztek, s legkevésbbé jelentkezett Oroszország, hogy a háború kitörését meggátolja. E mellett Buol mégis ragaszkodott, midőn Francziaország kétségbe vonta Ausztria helyőrségi jogát a legatiókban s a középolaszországi herczegségek fölött való gyámkodását helytelenitette. De midőn már a háboru kikerülhetetlenségét Bécsben is belátták, kétségtelennek tartották, hogy legalább szövetségekre tesznek szert. Még mindig biztak Európa reaktionárius szellemében. A császár 1859 ápril 8-ikán népeihez intézett manifesztumában azon meggyőződését fejezte ki, hogy Ausztria a küzdelemben nem fog egyedül állani; Gyulay főparancsnok pedig a szárd területre való lépésének idején azt fejtegette, hogy mint fölszabaditó jelenik meg a forradalmárok ellenében. A bécsi udvar azon csalékony reménynek adta át magát, hogy Oroszországot még mindig megnyerheti, s mert Buol volt Schwarzenberg politikájának örököse s a nagy hálátlanság elkövetője a külügyministert elejtette és helyette gróf Rechberg vette kezébe a külügyek intézését. Oroszország azonban nemcsak maga nem segitett Ausztrián, hanem Gortschakoff még a délnémet államokat is elijesztette, a melyekben pedig az ultramontanismus mindent elkövetett a conkordatumos Ausztria támogatására. Legtöbb sikerrel dolgozhatott volna Ausztria Berlinben. Poroszország ugyan Olmütz óta ellenséges szellemü versenytársa volt Ausztriának. Különösen Bismarck, ekkor szent-pétervári követ, érezte mindazt a gyűlöletet, mely később Sadovánál a szivig ható tőrdöfést intézte. A vaskanczellár ekkor azonban még inkább csak medvékre vadászott, mint államokra. A porosz regens-herczeg némi sejtelemmel látszott birni, hogy Ausztria után Poroszországra kerül a sor. Hajlandó lett volna Poroszország versenytársának jó szolgálatokat tenni. Ha ekkor Ausztria engedményt tesz Poroszországnak a német szövetségi kérdésben, még talán fegyveres segélyt is kaphatott volna. Minden esetre elég leendett magára a béke föntartására vagy legalább a háború következményeinek megváltoztatására, ha Poroszország mozgósitást rendel el. Napoleon valószinüen nem mert volna háborúba menni, ha Ausztria oldala mellett ott találja Poroszországot. Vagy ez esetben Oroszországgal kellett volna szövetkeznie s már ekkor létesült volna az európai szövetségek jelen alakjának előképe.
Bécsben azonban megszokták Poroszarszágot lenézni s vele parancsolóan bánni. A bécsi udvar azt hitte, hogy rendelkezik a Hohenzollernekkel. A tapintatlan bánásmód következménye azután az lett, hogy Ausztria oldala mellől Poroszország is hiányzott; habár mégis ennek és Németországnak magatartása volt oka később annak, hogy Napoleon diadalútjában megállott, és az olasz és a magyar érdekek cserbenhagyásával megkötötte a villafrancai békét.
A magyar emigratio és a magyar kérdés erősen belejátszottak ekkor a világeseményekbe. III. Napoleon nagybátyjának példáját követte, s ép oly könnyen cserben hagyta, mint fölhasználta a fölbiztatott és elnyomott népeket. Kossuthot fölhivta, hogy működjék közre Ausztria ellen s lázitsa fel Magyarországot. Kossuth, okulva a szerencsétlen Makk-féle lázadási kisérleten, csak úgy egyezett bele Napoleon tervébe, ha ez Fiumén keresztül egy franczia hadtestet küld Magyarországra. Kossuth és az emigratio túlvérmes reményeket fűztek Napoleon politikájához, mely később úgy őket mint Cavourt cserben hagyta. Magyarország „kormányzója” gróf Teleki Lászlóval és Klapka Györgygyel hozzálátott a nemzeti igazgatóság szervezéséhez és egyszersmind sok dolga akadt Angliában. Itt a Derby-féle conservativ ministerium volt az ügyek élén, mely minden körülmények között ellenezte volna a franczia hadtestnek Fiuméban való kikötését. A fődolog tehát most az volt, hogy a tory-ministerium megbukjék és Palmerston whig-ministeriuma következzék. Kossuthnak ekkor bámulatos népszerűsége volt Angliában. Városról városra ment meetingezni, s liberális angol barátainak segitségével jelentékeny része volt a Derby-kabinet megbuktatásában. Ekkor volt a magyar emigratio fénykora. Ez emigratio működésének tényleg nem voltak nagy politikai sikerei. Még csak szeliditeni se tudták a reactiót, annál kevésbbé voltak képesek az emigránsok megbuktatni az absolutismus rendszerét, mely lehetetlen czélja, bel- és külpolitikai hibái miatt omlott össze. Politikailag csak negativ nagy sikere volt az emigratiónak az, hogy nem vitte be az országot meggondolatlan forradalomba, melynek véres elfojtása okvetlenül bekövetkezett volna. A magyar legio szervezése és működése, valamint a magyar nemzet számos fiának az olasz szabadságharczban való részvéte Garibaldi alatt megmutatta, hogy a magyar fegyverek mindig készek a zsarnoksággal szembeszállni. De szükségkép csalatkoznia kellett Kossuthnak nemcsak Napoleon, hanem Garibaldi igéretében is. Midőn Napoleon meglepő és a föntebb mondottak miatt mégis könnyen érthető sietséggel megkötötte a villafrancai békét s a szerződésben Magyarországról egy szóval sem emlékezett meg, Kossuth és az emigratio nagy része kezdett Garibaldi, esetleg Olaszország segitségében bizni. Garibaldi, meg is igérte, hogy 30,000 önkéntessel betör Magyarországra, mig Kossuth jobb szerette volna az olasz királyi zászlókat lobogtatni Magyarországon. Az előkészületek a magyarországi hadjáratra meg is megkezdődtek. Ekkor azonban világossá lett Kossuth optimismusa, mely őt minden tervnek, még a dunai confoederatio tervének elfogadására vagy kieszelésére is rá tudta birni. Azt képzelte, hogy Angliában bocsáthat ki bankjegyeket Magyarország jövedelmére, s ott nem kevesebb mint 100 millió forintnyi bankjegyet kezdett nyomatni. Ekkor keletkezett az az érdekes bankópör, a melyben az osztrák császár mint fölperes, Kossuth Lajos mint alperes szerepeltek. A pör vége az lett, hogy Kossuth közjogi fejtegetései nem találtak visszhangra, a ki Ferencz Józsefet bitorlónak mondta és érvényesiteni akarta azon jogát, hogy ő, mint Magyarország törvényes kormányzója, bankjegyet bocsáthat ki. A bankjegykibocsátástól eltiltatott s 200,000 frank költségben elmarasztaltatott; ez összeg felét Napoleon, másik felét Cavour fizette ki. Ez esemény fölvilágosithatta volna Kossuthot, hogy Anglia semmi körülmény közt se tűrte volna akár a franczia, akár az olasz hadnak Magyarországba való betörését. Sőt a conservativ érdekek ez esetben előtérbe léptek volna Németországban és Szent-Péterváron egyaránt. Az olasz beütés természetesen elmaradt, s bizonyára nem pusztán Cavournak 1861 január 6-ikán bekövetkezett halála folytán. Erdély föllázitásának kisérlete pedig a török közbelépte miatt bukott meg, a ki lefoglalta a Genuából küldött fegyvereket.
Kossuth az emigratioban.
Egykorú amerikai metszet után
De annál nagyobb erkölcsi eredményeket ért el az emigratio a külföld rokonszenvének Magyarország iránt való fölkeltése által. A nemzetnek szine-java, a ki a csatatéren vagy vesztőhelyen el nem vérzett, külföldön élt. Kossuth, Andrássy Gyula, Teleki László, Pulszky és más kiváló férfiak sok dicsőséget szereztek Magyarországnak.
Magyarországot az emigratio ismertette nemcsak Európával, hanem a világgal. Szabadságharczunk dicső kűzdelmén kivül főleg menekültjeinknek köszönjük azon nagy és mély rokonszenvet, mely a magyar név iránt támadt szinte egész nyugaton, sőt Amerikában is. A világ tudta, hogy szabadságharczunkat csak két nagyhatalom erőfeszitése nyomhatta el. A midőn pedig az emigránsok személyében a magyar nemzet hős fiait megismerte, bámulta nagy képességeinket és culturai nagy fejlettségünket. Kossuth nem túloz Irataiban, midőn Angliában és Amerikában történt nagyszerü fogadtatását leirja. A fényes jelenetek előadását megerősiti az akkori sajtó és az angol újkor történetének irása. Mac-Carthy négy évtized mulva is nagy lelkesedéssel és elragadtatással szól Kossuth angliai útjáról. Az akkori Times bár azon kormány támogatója volt, melyet Kossuth meg akart buktatni, hogy Angliát Ausztria-ellenesen hangolja, mégis a legcsodálatosabb lelkesedéssel irt Magyarország ú. n. dictátoráról. Mac-Carthy kevesebb elismeréssel nyilatkozik ugyan Kossuth angol nyelvéről, melyet ez fogságában és később Kis-Ázsiában tanult meg. Az egykoru Times azonban azt irta Kossuthról, hogy csakis az apostoloknak adatott annyi nyelv tudása, mint Kossuth Lajosnak.
Az emigratio politikai hatásáról, mint már szóltunk róla, más nézetben vagyunk, mint volt maga Kossuth, mint voltak politikai barátai és volt legújabb korig, sőt még van mai nap is a magyar közvélemény nagy része. Az emigratio politikai haszna csak indirect vala, a mennyiben föntartotta a magyar nemzetben a jobb napok reménységét s másrészt állandóan nyugtalanitotta az elnyomó hatalmat. A reactio erőszakát azonban nem csak nem szeliditette, hanem inkább azt zordabbá és kegyetlenebbé tette, s a nemzetben azon tévhitet ápolta, hogy kiegyezéssel és passiv resistentiával nem, hanem csak a fegyverek hatalmával vivhatja vissza szabadságát. Ekkor kezdett a magyar nemzet túlságosan bizni a külföldi hatalmakban. Kossuthnak eltagadhatatlan érdeme, hogy nem izgatta a nemzetet fegyveres fölkelésre, s az Ausztria ellen viselt háboruk idején világosan kikötötte, hogy Magyarország csak akkor fog fölkelni, ha a támadó hatalom zászlóit és ekkép becsületét angageálja magyar területen. A desperálók mégis az ő szellemében véltek cselekedni, a midőn összeesküvéseket szerveztek, a melyek az ismeretes szerencsétlen eredményekre vezettek.
Maguk Kossuth Iratai kétségtelenné teszik, hogy őt és a magyar nemzetet úgy Francziaország, mint Németország csak eszközül akarta használni, hogy azután az adott pillanatban cserben hagyhassák. Azért akarta úgy Napoleon mint Bismarck a magyar forradalmat diplomatiailag el nem ismert katonai diverzió gyanánt tekinteni. Magyarországot, mint a debreczeni trónvesztési nyilatkozat által a Habsburg-háztól elszakadt államot, egyik sem akarta nyiltan szövetségébe fogadni. A debreczeni szerencsétlen actus alapjára Ausztriának még legesküdtebb ellenségei sem álltak, s igy tagadták azon politika egész lényegét, melyet Kossuth ápril 14-ike óta tévedező útjainak kiindulási pontjává tett. Jelentékeny politikai hatása a Kossuth által vezetett emigratiónak már ezért sem lehetett. III. Napoleon, sem semmiféle franczia államférfi, még háború idején sem vallhatta magaénak ezt a politikát, mely Magyarországot elszakitja a Habsburgoktól, s ekkép tettleg megsemmisiti az osztrák monarchiát. A königgrätzi nap után kitünt, mily szükséges ellensúlynak tartotta Francziaország Ausztriát Poroszország irányában. Napoleonnak már késő jelszava fényesen igazolta azt. Viszont Magenta és Solferino után Napoleon azért volt kénytelen szinte cserben hagyni szövetségestársát, Olaszországot, s megkötni a villafrancai békét, mert Poroszország Ausztriát szintén ellensúly gyanánt tekintette Francziaországgal szemben. Ez alapgondolaton nyugszik az a szilárd szövetség, mely napjainkban biztositja a békét világrészünknek. Ausztriát egyetlen egy ellensége sem akarta azon fokokon túl meggyöngiteni, a hol az már életképtelenné leendett. Az emigratio elszakadási politikája tehát már e miatt sem nyerhetett rokonszenvet Európában az államférfiaknál és diplomatáknál.
Annál inkább rokonszenveztek Európa népei a dicső küzdelmek elbukott hősével, a magyar nemzettel és ennek lánglelkü fiaival, a kik mint valódi apostolok járták be a művelt világot, hogy Magyarország iránt szeretetet és bámulatot keltsenek. Ennek az emigratiónak is voltak árnyoldalai, csunya veszekedések és intrikák, de soha sem sülyedt le a lengyel és román emigratió gyakran szégyenletes nivójára. Ez az oka, hogy a magyar emigratio tiszteletet ébreszt önmaga s hosszú időn át ki nem irtható rokonszenvet Magyarország iránt.
Menekültjeink kiválóbbjai nemcsak dicsteljes kenyérkeresés czéljából, hanem egyszersmind, hogy használjanak a nemzeti ügynek, nagy sikerrel küzdötték be magukat a leghatalmasabb külföldi lapok szerkesztőségeibe is. Az amerikaiakról nem is szólva, a franczia, angol, olasz s a többi hirlapokban jeles magyar tollak dolgoztak. Csak nagyon természetes, hogy ekkor minden magyarellenes vád méltó czáfolatot kapott, mig most csak legújabban kezdtünk ez irányban dolgozni. Az osztrák reactio által kitartott külföldi sajtót több mint eléggé ellensúlyozta a nagy és független szabad sajtó Amerikában és Európában. Magyarország védelme lehatolt még a nép alsó rétegeibe is. Ennek és azon varázsnak, mely Kossuth személyét körülvette, tulajdonitandó a londoni jelenet, melyben Haynau, a bresciai hiéna s a magyar szabadságharczra következett gyalázatos bűnök megbélyegzett alakja, a sörfőző legények ökölvivásának lett szenvedő alanyává.
A külföld rokonszenve ritkán érvényesithető jelentősebb politikai czélra. Nem a rokonszenv vivta vissza alkotmányunkat, hanem a nemzet szivós ragaszkodása jogaihoz, a szenvedőleges ellenállás és Deák Ferencz bölcs politikája egyrészt, s másrészt az elnyomás butasága és fegyvereinek szerencsétlensége. De valamint a magánéletben jobb a társaság tagjaival oly viszonyban lenni, melyet a kölcsönös rokonszenv tesz kedvessé, ép úgy a nemzetközi viszonyokban is sokkal jobb a kölcsönös becsülés s jó bánásmód, mint az ellenszenves megvetés.
A franczia-osztrák háború lefolyása bizonyossá tette, hogy Magyarország nem várhatja fölszabaditását a külföldtől; pedig mennyi nemzeti remény füződött ehhez a háborúhoz azon első percztől kezdve, midőn 1859 ápril 29-ikén az első franczia csapatok megjelentek Genuában és Turinban, egész a villafrancai béke megkötéseig. Gyulay nagy léleknyugalommal nézte a franczia hadak érkeztét, s lehetővé tette, hogy azok egyesülhessenek az olasz hadsereggel. Ez a hadjárat nagyon hasonlit a későbbi porosz hadjárathoz. Ott meg Benedek nézte nagy nyugalommal a porosz csapatok bevonulását Csehországba, a helyett hogy bátor offensivával meggátolta volna a szász hadsereg elfogatását. Az 1859-iki háborúban Magenta és Solferino, a 66-ikiban a trautenaui és a königgrätzi katastropha sujtotta az alkotmánynyal hadi lábon levő Ausztria hadseregeit. Mi sem jellemzi a csatavesztéseket annyira, mint a hadi foglyok nagy száma. A solferinói csatában 250,000 emberből 15,000 lett a francziák hadi foglyává, azok legnagyobb része magyar, horvát és olasz volt. Már ekkor is megérthette volna a bécsi udvar, hogy Magyarország kibékitése nélkül nem mérkőzhetik egyik nagy hatalommal sem a csatatéren. A villafrancai béke kiábránditotta a nemzetet, de Bécs még a solferinói csata után se tanult eleget. Bach Sándor és Kempen fölmentését az augusztus 22-iki hivatalos lap hozta ugyan, de nem hozta meg azt, a mit a nemzet joggal várhatott volna az absolutismus bel- és külpolitikai sikertelenségei után. Az absolutismus rendszere erkölcsileg megbukott, megszünése azonban csak fokozatosan történt. Thun, mint láttuk, még azután is fönn akarta tartani Bach rendszerét az egyházpolitikában; sőt a protestánsok üldözése csak ekkor kezdődött igazán. De mindinkább bebizonyult, hogy az eddigi rendszerrel nem lehet tovább kormányozni, s a kormány már kezdett némi engedékenység felé is hajlani. Kazinczy Ferencz emlékének ünneplését 1859 végén megengedte s ezen év nyarán az esztergomi Scitovszky-ünnepen történt az a nevezetes eset, mely legjobban jellemezte a megváltozott viszonyokat. Itt Bartakovics Béla egri érsek nyiltan apostrophálta Albrecht főherczeget, a ki pedig magyarul köszöntötte fel Scitovszkyt. Az egri főpap a primásra mondott pohárköszöntőjében követelte a nemzet nevében való erélyes fölszólalást akkor, a midőn a nemzetnek nincs alkotmánya és koronás királya. Az ily vakmerő fölszólalás régebben sulyos megtorlásban részesült volna, most csak annyi történt, hogy a főherczeg kirugta maga alól a széket és kiséretével távozott.
Gróf Gyulay Ferencz.
Höffelich János kőnyomata Kriehuber 1850-iki rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 1597. számú példányáról
A régi rendszer összeomlását teljes bevégzése felé vitte Albrecht főherczegnek visszahivása, s a későbbi szerencsétlen hadvezérnek, Benedek Lajosnak főkormányzóvá való kinevezése. A régi rendszer külsőségeiből összeomlott a területi beosztás is. Buda ismét igazgatási központtá lett. A halotti csendre kárhoztatott nemzeti szellem ellenállhatatlanul tört ki s tüntetés tüntetést ért. Minden ünnepély alkalmat adott ilyen tüntetésekre.
Ily alkalom volt Kisfaludy Károly szobrának Balatonfüreden, Berzsenyi szobrának pedig Niklán történt leleplezése. Az akadémia palotájára nem kevesebb mint 800,000 frt gyűlt össze. Szabadon eresztett szakált és bajuszt a magyar nemzet, a zsandár többé nem beretváltatta le, szabadon és tüntetőleg viselte is az attilát, a Zrinyi és Kazinczy dolmányokat, a tarka és szűk nadrágot, a pörge Kossuth-kalapot. A hatalom csak ritkán és félve nyult a tüntető nemzeti mozgalom megfékezéséhez. 1860 márczius 15-ikén a katonaság még belelőtt az ifjúságba, a mely az 1849-ben kivégzett politikai vértanuk sirját akarta földisziteni. De Forinyáknak, az áldozatnak temetése alkalmával rendezett tüntetés megmutatta, hogy Bécsnek nincs többé ereje és hatalma. Szinte korlátlanul folytak a nemzeti ünnepségek, szabad folyást nyert a reactio zsilipei közt földuzzadt nemzeti és hazafiui érzelem. A franczia hadjárat, Bach bukása s Albrecht főherczeg visszahivatása után nemcsak örömteljes napokat, hanem örömteljes hónapokat töltött a nemzet, habár az alkotmánykérdés még egyáltalában nem nyert tisztázást. Az öröm és remény e szép napjait sulyosan megzavarta Széchenyi Istvánnak 1860 ápril 8-ikán a döblingi tébolydában történt öngyilkossága. A legnagyobb magyar befejezte nagy és végzetes pályáját s pedig ugyanazon végzet által, melyet, mint emlékirataiból kitünik, maga már rég előre látott. Az öntépelődés s a titáni belső küzdelmek már régebben megbontották e század legnagyobb elméjét s végre előidézték magát a katastrophát. Még megérte, hogy leggyülöletesebb s legmegvetettebb ellenfele, Bach, valamint rendszere megbukott, kikerülhetetlen volt a rendszerváltoztatás, s csak idő kérdése lehetett az alkotmány visszaállitása. A téboly föltételezése nélkül, a közönséges logika szerint, nem lehetne megmagyarázni a véres tett elkövetését.
Gróf Széchenyi István emléktárgyai.
(A nemzeti kaszinó serlegén és a Falk Miksa birtokában levő szobron, Gasner művén kivül a többi tárgy a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában és a Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi-múzeumában.) Rajzolta Cserna Károly
Ámde egy sereg azon korbeli tanu állitja, hogy elmeállapota egészen rendes volt, maga Deák Ferencz 1857 július 21-ikén azt irta, hogy meglátogatva Széchenyit, azt tapasztalta, hogy Széchenyi öregedett ugyan, de nem rendkivüli módon, s hogy lelki állapotában semmi nyoma a betegségnek. Eszejárása, ugymond, ép olyan mint előbb volt, és előadása ép oly érdekes.
Egyáltalában Széchenyi folytonos és állandó összeköttetésben volt a politikai körökkel, sőt a magyar politikában tevékeny részt vett. „Blick”-je nem egy kialvó lángész utolsó föllobbanása, hanem egy, bár hevült agy csodás alkotása. Maga Rechberg külügyminister meglátogatta s kikérte tanácsát. Hollán Ernő Kónyihoz irt levelében előadja, hogy Széchenyi a solferinói csata után hajlandó volt Rechbergnek felelni s vele alkudozni. Közbenső állást foglalt el Deák Ferencz és a conservativek közt. Memorandumára, illetőleg levelére Bécsből semmi válasz nem érkezvén, a legnagyobb magyar elejtettnek vélte tervét, s ekkor ezt Lipcsében kinyomatta s abból több példányt bizalmas ismerősei közt kiosztott, az egész kiadást azonban a rendőrség lefoglalta. Neki tulajdonitják az 1859 deczember havában megjelent „Offenes pro Memoria an Seine Majesztöt” czimű röpiratot is. A halálát megelőző évben tehát még semmi lelki zavart nem árult el.
Gróf Széchenyi István sirboltja Nagy-Czenken.
Rajzolta Cserna Károly
Csakis két körülmény hathatott kedélyállapotának feldulására. Érezte, hogy sem Deák Ferenczczel, sem a conservativekkel nem ért teljesen egyet, s igy elszigetelt álláspontra jutott. A másik körülmény s talán a döntőbb az volt, hogy Thierry rendőrminister tudtára adta, mikép nem fogja soká tűrni, hogy a döblingi tébolydát politikai conventiculumok szinhelyévé tegye s állitólagos betegségét a rendőri és büntető üldözés alól való mentesség oka gyanánt tekintse. Falk Miksa Széchenyiről irt nagyszabásu munkájában mélyreható pillantással rajzolja a döblingi Promethaeus lelki állapotát, s újabban is jelentek meg feljegyzések és érvelések, a melyek Széchenyi öngyilkosságának okát akarják felderiteni. Tagadhatatlan, hogy Széchenyi mindig hajlott az üldözési mániára, sötét aggodalma pedig a nemzet jövője miatt örökös tépelődésben tartotta. Az öngyilkosságra való hajlama átkisérte fényes pályájának még legkiemelkedettebb korszakaiban is. A sötét gondolat mindig ott leskelődött humorának hátterében, mint vipera a virágbokor mögött. És mégis aligha fog sikerülni a mai, valamint a későbbi történetirásnak földeritenie azon valódi okot, mely ezt a lángelmét saját fényének kioltására birta. Úgy látszik nem egy ok, hanem a complikált okok egész sorozata működött közre. A csapás, mely a nemzetet sujtotta, oly nagy volt s a reactio annyira felfokozta a képzelődést, hogy Széchenyi öngyilkosságában sokan a hatalomnak aljas cselekedetét vélték megpillantani. E különben alaptalan gyanu csak fokozta a nemzet gyászát, mely még ma is tart, a legnagyobb magyar emlékezete tartani fog minden korokon és századokon keresztül.
A Bach-rendszer bukása s a nemzet melléről a nagy kő legördülése teljesen igazolta Deák passivitási politikáját; de meglepő esemény volt a conservativek számára. Hazafiságból bár szintén bizonyára örültek a bekövetkezett eseményeknek, de kitünt, hogy nem tudták azt kellően felhasználni.
A bécsi politika még Solferino után is azt hitte, hogy Magyarországgal, legalább az alkotmány látszata mellett, elfogadtathatja a birodalmi egységet. A conservativek, s köztük első sorban gróf Dessewffy Emil, valamint báró Jósika Samu, Majláth György és gróf Széchen Antal szintén lehetségesnek tartották, hogy a 48-iki alkotmány visszaállitása nélkül ki lehet békülni Magyarországgal. – Ugyancsak ők folytonos érintkezésben voltak, sőt ismételten tanácskoztak a birodalom külügyministerével, gróf Rechberggel. A bécsi politika azonban Bach bukása után sem akart tágitani. Gróf Dessewffy Emil, a hosszú és complikált memorandumok s alkotmánytervek lázas agyu kigondolója, 1859 augusztusban már kezdett kiábrándulni, s belátta, hogy kisérleteivel semmire sem megy. Ekkor nyilatkozatot szerkesztett, s azt akarta, hogy ezt legalább 1000 tekintélyes magyar aláirja és a külföldön is közzétegye. Deák Ferenczczel közölte tervét 1860 február elején, Deák azonban ellenezte azt, s igy Dessewffy elejtette.
Időközben Bécsben kezdték belátni, hogy valamit tenni kell. Keresték az állam- és birodalommentő eszmét, s ezt megtalálni vélték a megerősitett birodalmi tanács eszméjében.
Az 1860 márczius 5-iki császári pátens által történt a kisérlet, mely a megerősitett birodalmi tanácsot létesitette s elrendelte, hogy ez a testület álljon rendes tagjain kivül élethossziglan kinevezett tagokból s az országos képviseletek által 6 évre kiküldött delegátusokból. Az országos képviseletnek nevezett országgyűlés működéséig a császár nevezett ki 38 tagot. A megerősitett birodalmi tanács állapitotta volna meg a terv szerint a költségvetést, ennek hatáskörébe tartozott az általános birodalmi törvényhozásra vonatkozó minden fontosabb javaslat, s végül az országgyűlések minden felterjesztése. Kezdeményezési joggal azonban a megerősitett birodalmi tanács nem birt, s általában az önkényuralom valódi lényegének leleplezésére szánt árnyékot képezett, s az 1860 márczius 6-ikán megjelent „Wiener Zeitung” mégis a megigért reformok koronájának nevezte azt.
A conservativek nagy része visszautasitotta kinevezését a megerősitett birodalmi tanácsba. Báró Vay Miklós, Somssich Pál s Eötvös Józset nem mentek abba bele, nem akart annak tagja lenni gróf Dessewffy Emil sem. Apponyi György, Majláth György, Barkóczy, Andrássy György stb. ellenben elfoglalták helyüket a megerősitett birodalmi tanácsban, de annak mindjárt első ülésében kijelentették, hogy csak a saját maguk nevében szólnak, és nem képviselik a nemzetet. Úgy Andrássy mint Apponyi a bécsi camarillának legnagyobb neheztelését vonta magára, de annál nagyobb tekintélyre tettek szert a tanácsban az úgynevezett „magyar urak”, akik még az osztrák felfogás szerint is, legmerevebb torizmusuk mellett az alkotmányosság és szabadság szellemével sokkal ismerősebbek voltak a gyakorlatból, mint a legelőrehaladottabb és a legfelvilágosodottabb német doctrinairek. Majláth György mindjárt kezdetben a sajtó mellett nyilatkozott, hogy t. i. az ülések nyilvánosak legyenek. E nyilatkozat gőgös, szinte lenéző volt, és mégis jó hatást tett a hivatalos körök sajtóellenes hangulata közepett. A „magyar urak” valójában félelmesek kezdtek lenni a kormányra nézve, amidőn azon álláspontra helyezkedtek, hogy a kivételes alkotmányos intézkedést csak azért fogadták el, hogy Magyarország történelmi jogát e keretben is megvédelmezzék, s még nagyobb sensatióra tettek szert, amidőn a megerősitett birodalmi tanács számára valóságos jogokat követeltek, hogy ez törvényhozási factorrá legyen, nem pedig pusztán véleményező testület maradjon. Merész hangjuk egészen elütött a többi birodalmi tanácsosokétól. Mi sem annyira jellemző, mint hogy Szögyény-Marich László a hivatalos lapban nyilvános megrovást kapott felszólalásáért. De legérdekesebb alak volt a grotesk fajból Barkóczy. Ez a különös egyéniség felfelé eléggé fekete-sárga, lefelé pedig erősen vörös szinű volt. Magyar a szó teljes értelmében, de – amennyiben az megegyeztethető – teljesen aulikus szellemben. Modorára nézve érdes és erőszakos, s pedig nemcsak le-, hanem felfelé is. Magyar karakterét leginkább kiegészitette azon körülmény, hogy adót soha sem akart fizetni. Épen birodalmi tanácsossá nevezték ki, midőn egyben adóhátralékainak behajtását rendelték el Bécsben, s erről a kassai pénzügyigazgatóságot értesitették. Barkóczy természetesen lármát ütött, mire a végrehajtási rendeletet visszavonták, s a nagyhangú magyar valóságos enfant terrible-je lett a birodalmi tanácsnak. Oly gorombaságok nehéz lövegeit szórta a ministerekre, hogy e gorombaságok még mai népies gyülekezeteken is számot tennének. Különösen egy izben úgy rátámadt Nádasdyra, hogy ez az elnöklő főherczeg védelmét vette igénybe a szerinte brutális bántalmazással szemben. A „magyar urak” lassanként hatalmuk alá hajtották a birodalmi tanácsot, s úgy a 21-es bizottságban, mint a plenumban el tudták fogadtatni azon inditványukat, hogy az alkotmány a történeti alkotmányok alapjára helyezendő, e czélt azonban meg kell egyeztetni a monarchia nemzetközi és nagyhatalmi állásával. Egyéb tekintetekben is fejlődött a birodalmi tanács hatásköre. Új adók és pótlékok kivetése vagy emelése s új kölcsönök kötése csakhamar egyedül a birodalmi tanács beleegyezésével történhetett. Az összes sikert azonban lerontotta azon körülmény, hogy az alkotmányos új rendszer behozatalát a korona kezdeményezésétől tették függővé. Az octroy tehát hivatalosan kimondatott.
Dessewffy Emil mégis reménykedni kezdett, s azt hitte, hogy elérkezett az új korszak. Elérkezett, de még csak az októberi diplomáé.
Gróf Dessewffy Emil 1859-ben meghivást kapott Rechberg külügyministertől s egyszersmind azon megbizást, hogy a monarchia helyzetéről és a teendőkről mondjon véleményt. Terjedelmes levélben adta elő nézeteit, kimutatva, hogy az absolut és germanizáló rendszert tovább föntartani nem lehet. Levele augusztus 14-ikén kelt. A franczia háború következményei azonban sürgőssé tették a magyar államférfival való érintkezést. A külügyminister már másnap fogadta Dessewffyt. Ez fölolvasta gróf Rechberg előtt egész részletes alkotmány- és reformtervét, amelynek lényege oda ment ki, hogy az absolut és germanizáló politika elejtessék, térjen vissza a történeti alapra, de nem a 48-ikira, hanem a 47-ikire. Ausztria tartományai számára is állittassék föl az országgyűlés egy neme, Ferencz József koronáztassa meg magát Pozsonyban magyar, Prágában cseh királynak. Ez semmi egyéb nem volt, mint az egységes birodalomnak foederalistikus alapon való szervezése. Belcredi és Hohenwarth idejében a csehek nem kivántak többet, mint a mennyit Dessewffy felajánlott nekik. A bécsi udvar azonban még akkor sem ábrándult ki a birodalmi eszméből s a szoros centralisatióból. Még a foederalisztikus alapnak sem akarta megtenni az engedményeket. Dessewffy terve azon örvendetes sorsban részesült, hogy a felség nem fogadta el, és nemcsak a magyar nemzet, hanem az uralkodó-ház is örülhet, hogy akkor a bécsi politikusok elvakultsága meggátolta Dessewffy tervének érvényesülését. Ha ezt elfogadja az uralkodó, s találkozik Magyarországon országgyűlés, mely azt megszavazza, úgy a monarchia foederalistikus birodalom volna, s nem állna két egyenjogú államból, hanem 4–5 többé-kevésbbé tág jogkörrel biró autonóm tartományból. Gróf Dessewffy méltán neheztelhetett, hogy terve egészen mellőztetett. De ez csak az egyéni nézet jogosultságával birt. Rechberg számára készitett dolgozatát gróf Széchennek is felküldte, de ez értesitette, hogy terve egyáltalán kivihetetlen. És ezért a bécsi vezérpolitikusok, bár más alakban, de szintén az alkotmányos foederalismus felé akarták vinni a monarchiát. Dessewffy terve még sok volt nekik és Széchen segitségével megcsinálták az októberi diplomát. Október 16-ikán volt az értekezlet, melyen gróf Rechberg elnöklete alatt részt vettek gróf Andrássy György és Dessewffy Emil, valamint báró Sennyey Pál, Majláth György, Barkóczy János és Széchen Antal, az utóbbi mint előadó. Dessewffy Emil egyedül küzdött Rechberggel és Széchennel; többi conservativ társának elég volt az októberi diploma, s igy azt az értekezlet eredeti szövegével fogadta el. Október 18-ikán járult ahhoz a császár, s miután annak végleges szövegét Rechberg és Széchen megállapitották, október 20-ikán kinyomatták. Igy jött létre az októberi diploma, melyhez a conservativek – eltekintve gróf Dessewffy egyes ellenvetéseitől – hozzájárultak, de melyet szerencsére a nemzet Deák Ferenczczel élén visszautasitott.1
Az octroyált alkotmányosság e visszautasitása a magyar nemzeti szellem egyik legszebb diadalát képezi. Igy nem került bele közjogunkba a felülről engedélyezett szabadságok rendszere, melyet a magyar alkotmány soha sem ismert. Igy maradt ez alkotmány tisztán és érintetlenül azon szégyenteljes folttól, melyet annak tiszta lapjára Bécsből akartak rácsöppenteni.
Ferencz József aláirása