Magyar diszitési motivumok.
Rajzolta Hollós Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Magyar diszitési motivumok.
Rajzolta Hollós Károly
A birodalmi egység eszméje Bach bukása után. Az eszme új eszközei. Az octroyált alkotmány Ausztriában. Magyarország és az új alkotmánykisérlet. Az új ministerium. A conservativek felhasználása. A conservativ párt a provisorium alatt. Szerepe a februári patens szerkesztésében. Gróf Széchen Antal. A conservativek új szerepének jelentősége. A hazafias conservativek. Gróf Apponyi György. Majláth György. Báró Sennyey Pál. Báró Vay Miklós kanczellársága. A februári pátens
BACH SÁNDOR bukása után lassanként omlott össze rendszere. Sőt e rendszernek csak külső formái hullottak szét és eszközei törtek el. Maga az alapeszme maradt a régi: a birodalmi centralisatio. Azon harmonikus egység, mely a bécsi politika és Bach szeme előtt lebegett, s mely nemcsak a törvényhozás, hanem egyszersmind a közigazgatás és a germanisatio által a közkormányzati nyelv egysége leendett, többé nem volt tartható. A birodalmi egységnek más feltételeit és eszközeit kellett feltalálni. Ugyanazon főczélt, melyért annyi vér és köny folyt, s melynek elérésére az absolutismus képtelennek bizonyult, látszólagos vagy félalkotmányosság segitségével vélték megvalósithatónak. A birodalmi politika Solferino után a szuronyokra támaszkodó önkényuralom helyett az octroyált alkotmányosság terére lépet.
Ausztriában az octroyált alkotmányosságnak még csak volt valami értelme. Csehország kivételével nem maradt meg egyik osztrák tartománynak sem politikai és történeti egyénisége. Magához a cseh alkotmány jogfolytonossághoz erős kételyek fértek és férnek, s pedig nem azért, mert a fehérhegyi csata után II. Ferdinánd szintén octroy által szervezte a cseh királyságot, hanem azért, mivel az alkotmány-jogfolytonosság a cseh közjogban ki nem mutatható. A Rieger és Palaczky-féle elmélet, mely szerint II. Ferdinánd alkotmánya törvénytelen és Csehország alkotmányszerkezetét feudális alapon kell visszaállitani, a cseh politikusok előtt sem vált egyértelműen elfogadott igazsággá. Az ifjú csehek elfogadták II. Ferdinánd alkotmányát, amennyiben ez a feudális szerkezetet megszüntette. A kérdés lényege Csehországra nézve abban van, hogy Mária-Terézia teljesen megszüntette a cseh királyság különállását, mert midőn feloszlatta a cseh udvari kanczelláriát, Csehországot a többi osztrák tartományok szinvonalára nyomta le. És ebbe a csehek belenyugodtak, közel egy századig a cseh királyság különállását vissza nem követelték. Ekkép tehát az egyetlen-egy történeti alkotmánynyal biró Csehország is belenyugodott különállásának megszüntetésébe, s a töményhozó hatalmat legalább hallgatólagosan a császárra bizta.
Magyarország ellenben soha még hallgatag sem mondott le történeti alkotmányáról. Majláth joggal mondhatta a megerősitett birodalmi tanácsban, hogy Magyarországon mindenki tudja, mikép törvény máskép nem jöhet létre, mint az országgyűlés és a király megegyezésével. Ausztriában a törvényhozás hatalomforrása a korona, Magyarországon a nemzet és a király egyező akarata. Az új rendszer tehát, mely az octroyált alkotmányosság által igyekezett a birodalmi egység czélját megvalósitani, még a nyilt absolutismusnál is durvább támadás volt Magyarország történeti alkotmánya ellen. És Bach bukása után az új osztrák ministerium mégis az új rendszert készitette elő. Ez az új ministerium lényegileg nem is volt más, mint a Bach-kormányzat folytatása.
Amidőn gróf Rechberg felszólitotta Bach Sándort lemondásának benyújtására, báró Jósika Samut igyekezett megnyerni birodalmi belügyministernek, ő azonban a birodalmi belügyministerséget azon kijelentéssel utasitotta vissza, hogy nem érez magában képességet arra, mikép egyszerre kormányozza Ausztriát és Magyarországot, itt a magyar, ott a német-szláv elemet. E képességet azonban feltalálta magában gróf Goluchovszky galicziai helytartó, aki tényleg Bach utódja lett a belügyministerségben. A ministerium szelleme azáltal sem alakult át, hogy Bach szövetségesének, Kempennek helyét báró Hübner, a volt párisi nagykövet foglalta el. A legjellemzőbb, hogy egy ideig Thun is megmaradt a kabinetben, aki a politikaiak mellé új, felekezeti bajokat sorozott pátense által.
Azt lehetett volna hinni, hogy az új rendszer ellen a magyar conservativek ép úgy sorakozni fognak, mint szembe szálltak a Bach-rendszerrel. Az új rendszer azonban feladta a német nyelvű centralisatiót, és helyére tette Ausztriában a feudális, Magyarországon az aristokratikus és némi, bármily fogyatékos nemzeti motivumokkal kiegészitett kormányzatot. Az új kisérletezés alapgondolatává lett Magyarországon a konzervativekkel való próbálkozás. Bach félreszoritotta a conservativeket, meg tudta gátolni befolyásuk érvényesitését az udvarnál. Meg tudta gátolni még azt is, hogy a conservativek nagy része által aláirt második petitio a császár kezéhez jusson és Scitowszky herczegprimás kezéből az esztergomi archivumba kerüljön. Az új rendszer ellenben az egész politikai súlypontot áthelyezte a conservativekre. E tévedés csakhamar köztudomásúvá lett; Bach bukása után azonban az udvar még remélte, hogy, ha a conservativeknek kiszolgáltatja Magyarországot, ezek viszont sikeresen működnek közre, hogy Magyarországot visszaszolgáltassák a birodalmi centralisatiónak.
És conservativeinknek még legkiválóbbjai is elkövették a nagy hibát, hogy 47-es álláspontjuk feladásával az octroyált alkotmányosság terére léptek.
Még az 1848 előtti conservativ párt is alig érdemelte meg a conservativ elnevezést. Conservativ csak annyiban volt, amennyiben gátolta a haladást és fejlődést. Az udvari politika képviselője lévén, egészen aulikus szellemben vezette Magyarország autonóm kormányzatát. Leginkább az úgynevezett czentralistákkal szemben domborodott ki conservativ jellege, amennyiben a municipalismust védte a parlamenti rendszer ellen; e téren azonban találkozott a Kossuth-féle radicálisokkal, akik a vármegyét, Kossuthtal élükön, még közvetlen a forradalom előtt is, nemzetibb és szabadabb intézménynek tartották a parlamentnél.
1848-iki átalakulásunk után a conservativ elnevezésnek még külső jogosultsága is elveszett. Az 1848-iki hatalmas áradat eltemette az 1847-et, s az 1848-at feladva, többé mit sem conserválhattak az úgynevezett conservativek.
A Bach-rendszer idején némi reminiscentia a multból megadhatta aristokratiánk egy udvari szellemű csoportjának a conservativ czéget, amennyiben Bécs tabula rasat csináló politikájával szemben az 1847-iki alkotmány czimén védte a régi történeti magyar alkotmányt. Conservativ jellegét erősitette még azon körülmény is, hogy az activ politikával foglalkozó mágnásaink eme csoportja a nyolczszázados hagyomány municipális szellemében élt, s a magyar közigazgatás aristokratikus jellegét akarta föntartani, szemben a Bach-rendszer idegen és nemzetellenes demokratiájával. Ezt a jelleget a conservativ-párt megtartotta a provisorium alatt is. Vay Miklós és Majláth György a legerősebb municipalisták voltak. Az utóbbi mint tárnokmester ismételten felterjesztéseket tett a provisorium idején az udvari kanczellária és a helytartóság azon intézkedései ellen, amelyek a Pálffy Móricz-féle újabb provizórium előtt, s az 1861-iki országgyűlés idején és után a megyéket meg akarták rendszabályozni. Sennyey Pál azonban a conservativ jellegnek ezen utolsó foszlányát is széttépte, midőn a lucus a non-lucendu-féle conservativ alapon a legmerevebb centralisatió és az államigazgatás terére lépett.
De már az októberi diploma idején megszünt az úgynevezett conservativek conservativ politikai jellege. Ez a diploma a conservativek legsajátosabb műve, daczára annak, hogy Dessewffy Emil inditványai nagyrészt megbuktak.
A conservativizmusnak szükségkép történeti háttere van, s az októberi diploma által a conservativek a történeti fejlődéssel a legélesebb confliktusba kerültek. Részt vettek a fejedelmi akarat által felkényszeritett octroyban s Magyarország némi helyi autonomiáját beillesztették a monarchia alkotmány-szerkezetébe. Szervezték a Reichsrathot, ahová részben be is mentek, amiről a történeti magyar alkotmány mit sem tudott. Feladták Magyarország önállóságát, amelyről a régi alkotmány annyi törvényczikke szólt, sőt mely az általuk régebben conserválni akart 1847 szerint is tényleg és jog szerint létezett.
És még az októberi diploma sem volt végleges álláspontjuk, amelynek conserválását megkisértették volna az újabb provisoriumok és definitivumok váltakozó szeszélyeivel szemben. A februári pátens létesitésében is részt vettek, s egyik tagjuk, gróf Széchen Antal, mint államminister alá is irta ezt az alkotmányt. A februári pátens szerkesztésében Vay, Majláth és Sennyey nem vettek ugyan részt, de nemcsak tudomással birtak róla, hanem conflictus is volt miatta köztük és az államminiszterek közt. E conflictus a miatt támadt, hogy a pátens fix összegben, 85-ben állapitotta meg a magyar birodalmi tanácsosok számát, s mert 7-ik §-a azon rendelkezést tartalmazta, hogy, ha a tartománygyűlések nem küldenék delegátusaikat a Reichsrathba, a direct választások elrendelhetők. A magyar országgyűlés is ily tartománygyűlés számba ment. Ebbe a conservativek még sem egyezhettek bele, s Vay elutazott Bécsből, nehogy a pátenst alá kelljen irnia; sőt midőn azt utána küldték, az aláirást határozottan megtagadta. Majláth, Apponyi és Sennyey Vay mellé álltak, s igy lehetett csak kikerülni, hogy a februári pátens Vay aláirásával jelenjék meg, s igy vállalta azt magára gróf Széchen Antal. A birodalmi miniszter és a nevezett konzervativek közt az egyetértést még az is megzavarta, hogy az erdélyi udvari kanczellár Kemény, Vayval egyetértve, a felséget arra birta, hogy a magyar országbirói értekezlet határozatai kiterjesztessenek Erdélyre, ami által a magyar állami egység nyert volna. Ekkor meg az osztrák ministerek adták be lemondásukat, s igy az ide vonatkozó császári kézirat visszavétetett.
A conservativek nagy része, akiket t. i. a visszatérő önkényuralom el nem mozditott helyükről, megmaradtak a birodalmi eszme szolgálatában. Nem conserváltak mást, mint csak politikai vagy hivatali állásukat. A történeti magyar alkotmány, az 1848-ikról nem is szólva, teljesen kisiklott kezeik közül, s egészen a birodalmi alkotmány confusiójába tévedt csavargós ösvényük a magyar történeti alkotmány-fejlődés több százados útjáról.
Amig a municzipálizmust el nem dobták maguktól, addig legalább egy hagyományra támaszkodhattak. Azontúl erre sem. A történeti multból nem maradt számukra más, mint az osztály- és felekezeti szellem. Ez az utóbbi talán kevésbbé tapadt egyéniségükhöz, mint az első. A protestantismus túlzásaira kész Zsedényi, akit a Thun-féle pátens idején a hatalom börtönre vetett, teljesen megfért velük; sőt katholikus jellegük nem gátolta őket, hogy a protestánsok ellenállását nyiltan vagy titokban támogassák. Hiszen a katholikus clerus nagy része is a nemzeti ügygyé vált protestáns ügy védelmére vonult ki. E főúri politikusok rendszeréből csak a demokratikus szellem volt kizárva. Az utolsó történeti lehelletet az képezte rendszerükön, mely Magyarországot begyúrta a birodalmi egységbe, hogy a történeti társadalmi osztályok érdekeit tolták előtérbe. A történeti individualitások egységes birodalmi szerkezetének azonban teljesen hivei voltak, mely szerkezet Magyarország különállását és alkotmányát bármely osztrák provintia niveaujára sülyesztette le.
Ezt a nagy elcsuszamlást a történeti s igy a conservativ alapról némileg csak az által feledtették, hogy gyökeresen átalakult politikai nézetük számára nemcsak erőszakkal, hanem még jogos rábeszélés által sem igyekeztek proselytákat szerezni. Nem legalább azok, akik közülük méltán tarthatták magukat hazafiaknak, mint gróf Apponyi György, Majláth, báró Sennyey Pál s mások. A Pálffy Móriczok, Zichy Hermannok és Nádasdyak cselekedeteit még ez a feledés fátyola sem fedi be. Az előbbiek azonban soha a legkisebb befolyást sem igyekeztek gyakorolni a közvéleményre. Ép oly kevéssé készitették elő a közvéleményt az októberi diplomára, mint amennyire nem befolyásolták az 1861-iki és 1865-iki országgyűlési választásokat.
Gróf Apponyi György.
Marastoni József 1862-iki kőnyomata után. Az országos képtár gyűjteményének 645. számú példányáról
Conservativ jellegük azonban, mely már 1848 után kétessé vált, az októberi diploma által teljesen megszünt, s igy végleg kizárták a lehetőséget, hogy Magyarországon valaha conservativ párt alakulhat.
A conservativek, szakitva a történeti alappal, az udvar octroyált alkotmányossági rendszeréhez tértek át. Egészen más politikát követett Deák Ferencz és vele a nemzet. Valamint Kossuth és vele az emigratio is, aki az osztrák-magyar monarchia felbontása mellett a dunai confoederatiót akarta létesiteni. Úgy Deák Ferencz, mint Kossuth politikájáról lesz szó alább, egyelőre azonban még a conservativekkel kell foglalkoznunk, akik tényleg a hatalom birtokába kerültek, s arra vállalkoztak, hogy Magyarországot az új rendszer szellemében organizálják.
Két vezéralak domborodott ki a conservativek soraiból. A conservativ politika élén Magyarországon gróf Apponyi György állott. A conservativ elemeket Erdélyben báró Jósika Samu vezette; de e férfiúnak nagy hatása volt Magyarország sorsának intézésére is. Talán az összes conservativek közt ő volt a legnagyobb tehetség. Mint Stadionnak ifjúkori barátja, befolyással birt a végzetes olmützi és kremsieri napokban, sőt bécsi tartózkodása folytán informátoruk maradt az udvari köröknek. De valami átalakulás észlelhető később a tehetséges férfiú lelkületében. Ez átalakulás talán abban leli magyarázatát, hogy bécsi tartózkodása alatt, mint már volt róla szó, gyakran érintkezett az elborult elméjű döblingi titánnal. Talán ennek befolyására vezethető vissza, hogy mindinkább háttérbe vonult, s a birodalmi belügyministerséget is visszautasitotta, melyet Széchenyi iratai szerint felajánlottak neki. Előtérbe léptek más alakok, mint gróf Apponyi György, Sennyey Pál és mások.
Gróf Apponyi György a Bach-rendszer alatt keveset szerepelt. Szereplésének legnagyobb része az 1848 előtti időkre, a provizoriumra, valamint a kiegyezés korszakára esik. Hosszu alkanczellársága után főkanczellársága nem sokáig tartott, mert 1847 november 6-ikán nevezték ki, s csakhamar közbejött a forradalom. Mint a provisorium alatt országbiró s az országgyűlés megnyitásán királyi biztos, rokonszenvet tudott maga iráni kelteni, annál inkább, mert az absolutismus alatt nemesen és hazafiasan viselkedett, később pedig a hazafias törekvések élén járt. Különösen az 1861-iki országbírói értekezlet megnyitásakor meglepte a közvéleményt hazafias magatartásával. Mint az országgyűlés intéző szelleme, joggal számithatott a közvélemény elismerésére, különösen mikor ez értekezlet eredményeit bátran védelmezte Schmerling pátenseivel szemben. De volt idő, midőn valóságos népszerűségnek örvendett. Midőn t. i. a bécsi kormánynál kegyvesztetté lett, s Deák Ferencz ünneplése miatt elkergették. Ha ekkor határozottan csatlakozik Deák Ferenczhez, nagy politikai jövő várt volna reá. De nem volt képes kiszabadulni az októberi diploma légköréből. Ezt ugyanis elfogadta, sőt a kiegyezés korszakában, Deákhoz való közeledése daczára, makacson ragaszkodott e diploma emlékeihez. Ez emlékekkel kapcsolatban készitette (1863-ban) kiegyezési tervét. Némileg kimért és hideg modora nemes szivet rejtett s Dessewffy után az összes conservativek közt bizonyára ő volt a leghazafiasabb.
A későbbi kanczellár, országbiró s a főrendiháznak és a kuriának még az alkotmányos korszakban is soká elnöke, Majláth György volt a hivatalnok-oligarcha mintaképe. Annyira vitte dölyfös önérzetének kifejtését, hogy hivatali esküjét nem akarta letenni a demokrata Horváth Boldizsár igazságügyminister előtt, hanem azt követelte, hogy gróf Andrássy Gyula ministerelnök kezébe tehesse le azt. De el kell ismerni róla, hogy önérzetének kifejezést tudott adni fölfelé is. A közjogi vitatkozásokba legkevesebbet avatkozott, s a bevégzett közjogi tényeket el is fogadta. Mint kanczellár politikai rendszerét épen arra alapitotta, hogy közjogi nézeteit eltitkolja, de a szabadelvűeket mégis a kiegyezésnek conservativ szellemben való megoldására birja. Nem tartozott azok közé, akiket a közvélemény akár gyűlölt, akár szeretett volna, de kétségkivül minden állásában, melyet elfoglalt, imponálni tudott. Kanczellárságának kezdetén fel tudta melegiteni egyénisége és politikája iránt a Deák-párt főközlönyét a Pesti Naplót, és már-már bomlást vitt e nagyhivatású párt kebelébe. Midőn Deák Ferencz végre is szakitani volt kénytelen vele, pusztán csak az átmenet politikusává lett, s többé nem játszott döntő szerepet hazája történetében. Utolsó ténye az volt, hogy saját maga számára biztositotta az országbirói méltóságot. Gőgös és rideg modora közbeszéd tárgya volt, de tragikus halála e tekintetben is kiengesztelte a közvéleményt.
Majláth György
Staufs J. kőnyomata Kriehnber 1865-iki rajza után. Ugyanonnan, a 2091. számú példányról
Báró Sennyey Pál életpályája, mint általában a conservativek legtöbbjeé, visszanyúlik az 1848 előtti multra. Conservativ hajlamai már ekkor kezdődtek, s mint Zemplénmegye követe az 1848-iki országgyűlésen a conservativekkel tartott. Az absolutismus alatti szerepléséről szóltunk. A budai helytartótanács alelnökségét 1860-ban elfogadta, de a februári pátens lemondásra birta. Schmerling bukása után elfogadta a korona fölszólitására a belügyek vezetését, 1865-ben. Azon kevesek közé tartozott a conservativ táborban, akiknek nem hivatali, hanem politikai pályája átnyúlt még a kiegyezés korszakába is, s igy az olvasó még több izben fog vele találkozni. Azon érdemét már itt kell constatálni, hogy, ha bár a kiegyezés létesitésében kevés részt vett, nem gátolta annak létesültét. Egyáltalán nem követte Nádasdynak Erdélyben adott példáját, s egészen szabadon hagyta a véleménynek alakulását a Királyhágon innét.
Báró Vay Miklóssal megegyezett szellemre, felfogásra és hazafiságra egyaránt. Vay rövid kanczellársága az első komoly, de sikertelen kisérlet korszakára esik, midőn Magyarországon azt hitték, hogy Bécsben valóban rendszerváltozás lesz, miután kipróbált jellemű hazafiak vették át a kormányzatot. Ezek a kipróbált hazafiak azonban nemcsak a Bach-korszakban, hanem egyszersmind a provisorium alatt is naiv lelkű politikusok voltak, akik azt hitték, hogy Bécsben komolyan akarják a kiegyezést, s hogy a kiegyezés az októberi diploma alapján megtörténhetik. Vay azonban és barátai, csalatkoztak csakúgy Bécset, mint Magyarország közszellemét illetőleg.
Az első felirat idején Vay memorandumot dolgozott ki és sürgette a Magyarországgal való kiegyezést a felségnél. A rendszerváltozás pedig vagy helyesebben az absolut rendszerre való visszatérés akkor már el volt határozva, és Vay oly naiv volt, hogy ily körülmények közt vélte megvalósithatónak a kiegyezést.
Elbocsáttatása memorandumával kapcsolatban van, s oly körülmények között történt, amelyek ezen korszakban rendszert látszottak képezni Bécsben. A bukott ministerek és kanczellárok ma még az uralkodói kegy fényében sütkéreztek, és másnap már tudtuk nélkül kegyvesztettekké lettek. Néha a hivatalos lapban előbb jelent meg felmentésük, mint megkapták az elbocsátó kéziratot.
Gróf Dessewffy Emilről s az absolutismus korszakában szerepet vitt más conservativekről volt már szó, s igy a magyar conservativ politikusok csoportja ismeretes az olvasó előtt, mely csoport nem alázta le magát az önkényuralom eszközévé s a provisorium alatt is igyekezett megtartani hazafiságát. A másik csoport a provisorium idején az újra fellépő önkényuralom eszközévé lett. Szerencsére azonban kevesen tartoztak e csoportba, csak a Pálffy Móriczok, Forgách Antalok és Zichy Hermannok.
Sőt még a történetirás nyugodt vizsgálata előtt ezek sem mindnyájan tünnek fel oly emberi szörny alakjában, minőt a jogos hazafiúi harag alkotott felőlük a hatvanas években.
A provisorium absolutismusa csak a külső formákban hasonlitott a Bach-korszakbeli absolutismushoz. Voltak ennek is hadbiróságai, börtönei, kémei és lánczai, de nem volt azon zord atmosphaerája, mint az ötvenes évek rémuralmának. Még mikor fenyegetett, akkor sem tudott igen ijeszteni. Érezte mindenki, hogy az absolutismus halálos sebből vérzik s hogy az nemsokára el fog halni.
A kiegyezés természetesen még soká késett, s nem vezethettek eredményre az első kisérletek. Az októberi diploma meginditotta, bár ferde irányban, a kiegyezési mozgalmat, a februári pátens Schmerling diadalát jelentette.
Báró Sennyey Pál.
Egykorú kőnyomat után. Eredeti példányról
Az 1861 február 26-iki pátens úgy jelentkezett ugyan, mint az októberi diplomának csak végrehajtása, de mégis igen lényeges és új intézkedéseket tartalmazott s régieket megszüntetett. Igy ez szabályozta tulajdonkép a birodalmi képviseletet. Az alsóháznak e szerint lett volna 343 tagja, s pedig a magyar királyság számára 85, Erdély részére 26, Horvát- és Tótország számára 9, a többi az osztrák örökös tartományok között oszlott meg. De Magyarország természetesen nem ment be a birodalmi tanácsba, s Erdélyben Nádasdy viselt dolgai a legtörvényellenesebbek voltak. Ezek azonban meg nem gátolhatták többé, hogy Magyarország fellendülő szelleme át ne hasson Erdélyre is. Ez a szellem ellenállhatlan erővel tört előre, s kivivta az 1848-iki alkotmányt, és ennek kapcsán Erdélynek Magyarországgal való unióját is.