SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
Schmerling.

Az uj korszak vezére. Schmerling programmja. Deák Ferencz első találkozása a császárral. Deák levele sógorához a találkozásról. A kiegyezés akadályai. Schmerling vállalkozása a birodalmi eszme diadalra juttatása érdekében. Párhuzam Bach és Schmerling rendszere között

Az új rendszernek új emberre volt szüksége. Goluchovszkinak is buknia kellett statutum-rendszerével, vagyis a rendi képviselettel.

Az uj korszak jellemét az új államminister, Schmerling lovag adta meg, a ki deczember 23-ikán közzétett programmjában rendszerét feltárta, s bizonyos látszólagos alkotmányos szinezetet kölcsönzött annak. Az országos statutumokban az érdekképviselet a rendi helyett megmaradt ugyan, de megadta a kezdeményezést és a nyilvánosság jogát a tartománygyűlések számára. A birodalmi tanácsot illetőleg ujitásai abból álltak, hogy e gyülekezet tagjainak száma növekedett, azokat az országgyűlések közvetlenül választották s a birodalmi tanács is megnyerte a kezdeményezés és a nyilvánosság jogát. Sőt Magyarország felé is történt tényleges közeledés: deczember 27-ikén a szerb vajdaság és a temesi bánság visszakebelezése a magyar királyságba megtörtént. Magyarország érdekében egyéb kisérletet is tett Schmerling és rendszere, a mennyiben mindent elkövetett Deák Ferencz megnyerésére. Ferencz József császár már deczember 19-ikén, tehát néhány nappal Goluchovszki elbocsátása után, Vay előtt kifejezte azon óhaját, hogy szeretne Deák Ferenczczel beszélni, s Vay tényleg 1860 deczember 21-ikén Deákhoz levelet intézett, levelében felkérve ezt, hogy minél előbb feljöjjön Bécsbe. Hogy e meghivások mögött Schmerling állott, kitünik a kanczellárnak báró Eötvös Józsefhez intézett leveléből, mely szerint Schmerling különösen óhajtotta, hogy a küszöbön álló ügyet Magyarország politikai vezéreivel megbeszélje. Deák Ferencz Vayhoz intézett levelében kijelentette, hogy kötelességének tartja, mikép a felség parancsára engedelmeskedjék, s azonnal Bécsbe utazott.

Nagyon természetes, hogy az optimisták azt hitték, hogy a kiegyezés korszaka már elérkezett. Deák Ferencz legjobban tudta, hogy még legyőzhetlen akadályok állják útját, de azért Bécsbe ment és beszélt a császárral.

Semmi sem jellemzi annyira az akkori helyzetet, mint azon kölcsönös jóakaratú jellemzés, melyben Deák Ferencz és a császár egymást részesitették. Deák Ferencz Vay Miklós előtt igy nyilatkozott: „Egészen másnak képzeltem, úgymond, a császárt. Van esze és szive, bámulatosan ismeri az ügyeket és nagy lelkiismerettel tárgyalja azokat.” A császár pedig szintén Vay Miklós előtt úgy nyilatkozott Deák Ferenczről: „Ez azután a tetőtől talpig becsületes, erős meggyőződésű ember. És milyen a logikája! Csakhogy sokat tart kivihetőnek, a mi alig leküzdhető akadályokba ütközik.”

A felséget épen Deák Ferencztől magasztalt kötelességérzete gátolta a kiegyezésnek a 48-diki alapon való elfogadásában. Deák Ferenczet pedig erős meggyőződése és becsületessége birta reá, hogy a helyzetet egész őszintén feltárja a felség előtt. Az ellentétek ekkor még kiegyenlithetlenek gyanánt tüntek föl. Maga Deák sógorához irt levelében szinte a búskomorság hangján szól a nehézségekről: „Mi, úgymond, az 1848-iki törvényeket egész terjedelmökben kivánjuk alapul tekinteni. Ő Felsége sok részben közelit ugyan azokhoz, de némely részben azokat módosittatni kivánja. Hol azon ember, a ki a végleges megállapodás előtt felelős ministeri tárczát merne elfogadni? Az alapot még csak a jövő országgyűlésnek kell teremtenie, megszilárditania. Egyébiránt meggyőződésem: hogy Magyarország kétesebb helyzetben még nem volt, mint jelenleg. Még akkor is, ha minden oldalról legjobb szándékot teszünk fel, ha sem ottfenn absolutistikus czélok, sem itt alant forradalmi túlfeszitett remények nem léteznének is. Négy fontos kérdésnek czélszerű megoldását majdnem a lehetetlenséggel határosnak tartom. Egyik s tán legnehezebb a pénzügy. Az óriási terheket, akár együtt kezeljük azokat, akár megosztjuk, nem leszünk képesek elbirni. Ha ma felosztanák az államadósságot, reánk aránylag a kedvezőbb esetben is olyan osztalék jutna, melynek kamatjai, a hadsereg arányos részének ellátása, a közigazgatás költségei: a jelenleg fennálló felette terhes direct és indirect adók összegéből ki nem kerülne, hanem azon adók tetemes emelését igényelné, a mit senki sem akarhat. Az adósságokból pedig ki nem fogunk bujhatni, még akkor sem, ha a birodalomtól elszakadnánk, mert azok legnagyobb része, talán másfél ezer millió a külföldön van, a külhatalmasságok pedig el nem néznék, hogy az ő alattvalóik másfél ezer milliót elveszitsenek, mint el nem nézték akkor, mikor Belgium Hollandtól elszakadt, hanem az adósságokból nagy részt Belgiumra rótták, mely azt mai napig is fizeti. Másik fontos kérdés a hadügy. Sem a császár, sem a német státusférfiak, sem a hadsereg bele nem fognak abba egyezni, hogy a hadsereg kétfelé szakittassék, s inkább készek lesznek az extremumra. Harmadik nehéz kérdés a nem magyar nemzetiségek, melyek teljesithetetlen követelésekkel lépnek föl, horvát, rácz, oláh, mindenik különálló politikai nemzetnek akar tekintetni s oly igényekkel áll elő, miknek teljesitése az országot feldarabolná, Magyarországot megszüntetné, s legfeljebb egy új szövetségi államot hozna létre, melyben a magyar faj az ország közepén, természetes, védhető határok nélkül, csak töredéket képezne. A negyedik nehéz kérdés az: mikép intéztessenek és vezettessenek a birodalomnak oly közös ügyei, miket szétválasztani lehetetlen, mint például a külügy, mert hiszen egy birodalomnak két külügyministere, két külpolitikája nem lehet, a kereskedelmi ügy külvonatkozásaiban és több mások. Ezen óriási nehézségű kérdéseket, szemben a Velenczét fenyegető háborúval, szemben az izgatottsággal, túlfeszitett reményekkel, az ausztriai birodalom zilált állapotával, megoldani alighanem politikai lehetetlenség. Nem egyes ember, nem politikai párt, csak az isteni hatalom mindenhatósága képes ezekből bennünket kisegiteni.”

Schmerling.
Rauh J. kőnyomata Kriehuber 1849-iki rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 1854. számú példányáról

Mindez azt mutatta, hogy sok időre és nagy eseményekre volt szükség, a mig az ellentétek elsimulhattak. Schmerling tehát lehetetlenségre vállalkozott, midőn alkotmányos úton akarta létesiteni, a mit a Bach-korszak erőszakkal nem valósithatott meg.

Azon nagy válságoknak, melyeken a monarchia az alkotmányossággal s absolutismussal vegyes kisérletek következtében átment, nem közvetlen oka ugyan Schmerling, de rövidlátásával, a schemákon túl nem látó bureaukratikus elfogultságával ő is közrehatott azok felidézésére.

Az igazi és főokot a döntő körök azon meggyőződése képezte, hogy a magyar alkotmánynyal a monarchiai érdek meg nem egyeztethető, s igy feltétlenül szükséges, hogy a történeti magyar alkotmány s az octroyált birodalmi alkotmány Prokrustes-ágyán igen lényeges rövidülést szenvedjen.

Schmerfing hibája csak az volt, mikép arra vállalkozott, hogy Magyarországot belevonja a birodalmi alkotmányosságba és egységbe, s hogy erre a császárnak kötelező igéretet tett. Csak egy politikailag szűk látkörű bureaukrata vállalkozhatott erre. Mint organisator és hivatalnok Schmerling egyike volt a legkiválóbbaknak. A Bach-korszakban mintaszerű igazságügyminister volt, s bukása után fényes dísze azon elnöki széknek, melyre uralkodójának bizalma helyezte, de az államférfiúi látkör, a viszonyok és az emberek ismerete szinte teljesen hiányzott belőle. Nem ismerte a monarchia erőforrásait, s nem tudta, mily züllöttek és bomlottak Ausztria belviszonyai. Legkevesebb sejtelme sem volt pedig arról, mily külső veszélyek környezik a Habsburgok örökét. Különben nem merte volna hiressé vált röpke szavát Magyarország ellen kibocsátani, hogy Ausztria várhat.

De bármily rövidlátó volt Schmerling politikailag, annyit mégis tudhatott, hogy a kiegyezés megvalósitására nem érkezett el az idő. A 48-iki alkotmány visszaállitását lehetetlennek kellett tartania, pedig arról meg lehetett győződve, hogy Magyarország országgyűlése nem fogja megszavazni a haza öngyilkosságát és Magyarországnak a birodalmi gyűlésbe való belépését. Erdélyben, mint majd később lesz róla szó, Nádasdy és a nemzetiségek segitségével majorizálhatta a magyarságot; de ez a Királyhágon innét teljes biztonsággal ki volt zárva.

Schmerling tehát már eleve játéknak tarthatta és bizonyára tartotta is a magyar országgyűlés összehivását. Tudta, hogy az alkotmányos játék vége ujabb absolutismus lesz. Lényegesen különbözött Bachtól. Mint jogász és tudós kétségkivül ennek sokkal felette áll, de távolról sem birt Bachnak bár corrumpált, de tagadhatatlanul nagy talentumával. Hiányzott belőle teljesen az inventio és imaginatio, valamint a lelkesedés és az erélyes, czéltudatos munkára való képessége. Bach impressionista volt, tele hevülettel és rajongással, Schmerling szárazlelkű hivatalnok, a ki nyugodtan intézte a politikát, mint valamely bureaukratikus aktát.

A provisorium államférfiának rendszere, új intentio hiányában, sok tekintetben hasonlitott Bach rendszeréhez.