SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VII. FEJEZET.
A forradalmi irány utolsó kisérlete és a provisorium külpolitikája.

Bach és Schmerling külpolitikájának azonos vonásai. A forradalmi politika. Az emigratio a villafrancai béke után. A forradalmi irány hivei az országban. A magyarországi központi bizottmány. A szerbek és oláhok megnyerésének kisérlete. Elfogatások az októberi diploma előtt. Varsói császártalálkozás. Olaszország előkészületei a háborura. Egyezség Viktor Emánuel és az emigratio között. A magyar legio Olaszországban. A fegyverszállitási kisérlet. III. Napoleon és Cusa herczeg. A nemzet kijózanodásának első jelei. A magyar kérdés nemzetközi jelentősége. Kossuth Lajos és a dunai confoederatio eszméje. A terv bukása. Kossuth védekezése. Az Almásy-Nedeczky-féle összeesküvés. Az utolsó forradalmi kisérlet elnyomása. Poroszország és Ausztria. Bismarck a monarchia súlypontjáról. Rechberg válasza. A schleswig-holsteini háború. A német birodalmi hegemonia kérdése. Deák Ferencz fellépése a kiegyezés létesitése érdekében

Schmerling rendszerét nem a porosz háború és Sadova buktatta meg, (hisz előbb bukott meg) hanem ez a rendszer bel- és külpolitikai balfogásai által hozta létre Sadovát, a Bach-korszaktól tehát annyiban különbözik; de hasonlit ehhez szerencsétlen külpolitikája által is. Azon körülmény, hogy előbb bukott meg mint e külpolitikának gyümölcsei megértek, ez csak azt bizonyitja, hogy sokkal gyöngébb volt Bach rendszerénél. A később előadandó szerencsétlen külpolitikával szemben állt még egyszer az emigratio által vezetett forradalmi politika. Ennek előzményei visszanyulnak a franczia-olasz-osztrák háborúra és ennek következményeire.

A sietve megkötött villafrancai béke az emigratiónak és a magyar nemzeti ügynek Napoleon által történt cserbenhagyása felettébb lehűtötték ugyan a nemzet reményét a tekintetben, hogy felszabadulását és a magyar független állam kivivását külföldi segélytől várhatja. A csalatkozás és depressio érezhető volt magának az emigratiónak soraiban is, annál inkább érezhető volt a nemzet közszellemében.

Kossuth maga arról panaszkodott, és pedig 1863 szeptember végén gróf Teleki Lászlóhoz intézett levelében, hogy a magyarországi központi bizottmány nemcsak nem csinál semmit, hanem, ha úgy marad alakitva mint van, nem is fog csinálni semmit, a hazára nézve élet-halálkérdésben. Ez az élet-halálkérdés pedig az oláhokkal és szerbekkel, különösen a végezredekkel való megalkuvás és az általános felkelésnek katonai alapon való szervezése lett volna. Komáromy György szavait idézte Kossuth, ekkép irva: „A kik most a mozgalmat vezetik a magyarországi központon, a forradalmat csak utolsó rossz gyanánt fogadják el, s minket forradalmiabbaknak tartván, nem biznak bennünk.”

Igy gondolkodtak Magyarországon a legtöbbek még azok közül is, a kik nem követték Deák passivitási politikáját. Ha a bécsi kormány nem követ el hibát hibára, a forradalmi szellem egészen elalszik vala még a kiegyezés előtt. De még közvetlenül az októberi diploma kibocsátása előtt is a túlszigor és a gyávaság váltották fel egymást. Károlyi Ede grófot, a ki Morny herczeget informálgatta a magyar ügyről, október elején elfogták Salzburgban, de az októberi diploma után csakhamar szabadon bocsátották. Egyidejüleg számos elfogatás történt, különösen Dél-Magyarországon és Erdélyben, a mi azon tervvel látszott kapcsolatban állni, hogy az emigratio a szerbeket és az oláhokat akarta megnyerni a forradalom számára.

Elfogták Temesvárott Pesty Frigyest, az akkori „Delejtű” szerkesztőjét, Murányi Ignácz volt alispánt, Czorda Bódogot, Latinovics Vinczét; Papp Zsigmondot, László Imrét, Décsy Lászlót, Szilágyi Józsefet stb. Pogonyi József, volt huszárszázados, szökéssel menekült. Az elfogottakat Josefstadtba vitték fogságba vagy internálásba. Ezen és más balfogások felháboritották az országot s habár az elfogottakat az októberi diploma után szabadon bocsátották, a forradalmi szellem a nemzet egyes rétegeiben új életre kelt. Olaszország ismét forrongott s a varsói találkozás, hol az osztrák császár az orosz czárral igyekezett szövetkezni a forradalmi szellem ellen, csak erősitette a szabadság-mozgalmakat. Napoleon neheztelt, habár az orosz czár kétszer is meghivta a találkozásra.

Ekkép nem jött létre Ausztriának azon terve, hogy Sardiniát fegyveresen megtámadja az egységesitő törekvések miatt. Napoleon herczeg jelenthette Cavournak, hogy nemcsak azon kérése teljesül, mikép Ausztria Lombardián keresztül ne támadjon, hanem egyáltalán nem fog támadni, s igy a háború elmaradt.

Ezt megelőzőleg azonban Olaszország háborúra készült s igy az emigratio és a magyar légio előtérbe léptek. Közvetlenül az októberi diploma kibocsátása előtt, 1860 szeptemberében, egyezmény jött létre a turini kormány és az emigratio közt, mely szerint Viktor Emánuel király Ausztria megtámadtatása esetén segédhadat küld Magyarországra s addig nem köt békét, a mig Magyarország függetlensége ki nincs víva. Viszont a magyar nemzeti igazgatóság légiót szervez és Magyarországon felkelést hoz létre Ausztria ellen. A magyar légió arra volt szánva, hogy az olasz segélylyel kikössön Magyarország délnyugati részein és a nemzeti igazgatóság meg is állapitotta annak szervezetét az 1859-iki alapokon. Az emigratio legnagyobb része szivesen fogadta a légió tervét. Az emigratióban lévő legkiválóbb tisztek a nemzeti igazgatóság rendelkezésére bocsátották magukat, élükön Türr Istvánnal, Éber Nándor dandárparancsnokkal, gróf Teleki Sándor ezredessel és Figyelmessy és Mogyoródy alezredesekkel. Sőt az országban is népszerűségre tettek szert az emigratio ujabb kisérletei. Ekkor keletkeztek a népdalok Garibaldiról, Türr Pistáról és számos ifjú, gyakran a legelőkelőbb családok serdülő korú gyermekei, kiszöktek Olaszországba, hogy részint Garibaldi alatt, részint pedig a nápolyi légióból alakitandó és a betörésre szánt magyar légióban szolgáljanak.

A turini megállapodásokkal kapcsolatban történt a fegyverszállitási kisérlet is a keletre. A nemzeti igazgatóság azon jegyzőkönyve, melyen a nagymérvű fegyverszállitással foglalkozott, ugyanazon napon kelt, mint melyen az októberi diploma, tehát akkor, a midőn a bécsi kormány az engedmények terére lépett. Sajátságos találkozása ez a véletlennek. A forradalmi terv és a kibékitési kisérlet keresztezték egymást.

Az olvasó előtt ismeretesek már az októberi diploma előzményei és következményei. Egészen bizonyos volt, hogy a nemzet nem fogadja azt el s nem megy be Kossuth képletes kifejezése szerint, a rab oroszlán számára nyitott tágasabb kalitkába. De bizonyos az is, hogy a forradalmi kisérlet kedvezőbb külföldi viszonyok mellett is időszerütlen lett volna. Még azon esetben sem volt várható valamely nagyszabású felkelés Magyarországon, habár a mozgalom mögött Napoleon áll s itthon a nemzet többsége nem Deák s nem is a határozati párt, hanem a forradalmi vezetők mögött áll.

A mi különösen Napoleont illeti, az egész ügytől visszavonult; Cuza herczegről pedig az emigratio egészen biztosan tudhatta, hogy Napoleon ellen, sőt egyenes akarata nélkül, mit sem fog tenni s igy a fegyverküldés, melynek czélja volt az erdélyi és délmagyarországi felkelés katonai lábra állitása, szükségkép katastrophára vezetett. Úgy is történt, a francziák császára döntötte el a kérdést. Napoleon nem mondta ki azt az egy szót, melynél fogva Cuza alkalmat adott volna az erdélyi és a délmagyarországi tervek megvalósitására. A Tuilleriák palotájának nagy hallgatója néma volt és így Cuza azt hitte, hogy az egész forradalmi terv pusztán Napoleon herczeg magánjellegü akcziója. Hasztalan volt a magyarországi központi bizottság megmozdulása s megbizottjának Kossuthoz való kiküldése. Hasztalan volt a harczrend és hadműködési terv megállapitása. A forradalmi czélra szánt fegyverek lefoglaltattak és az egész terv dugába dőlt.

De bátran ismételhető, hogy, habár a fegyverek kézhez jutnak s habár a központi bizottság küldöttjének lajstromán sokkal több név szerepel és tényleg kitör a háború Olaszország és Ausztria közt, Magyarország ekkor már nem rohant volna a forradalmi irány karjaiba.

A nemzet nem lázadt fel fegyveres kézzel még a Bach-rendszer ellen sem, annál kevésbbé választhatta a forradalom útját akkor, a midőn a hatalom már az egyezkedés terére kezdett lépni. A midőn rövid idő mulva kitünt, hogy az egyezkedési kisérletnek nincs komoly háttere s hogy a hatalomnak csak rendszere változott, de czélja nem, az új absolutismus idején újra végig czikázott a nemzet egyes testrészein a forradalmi vonaglás, és ennek következménye lett az alább ismertetendő összeesküvés. De még ez is csak elszigetelt jelenség volt. A közvélemény érezte, hogy az elfáradt hatalom nem sokáig képes az elnyomásra, s különben is a nemzet bizonyos hüvös józanságot mutatott a külföld igéreteivel és a kalandos fölszabaditási igéretekkel szemben.

Más irányban is jelentkezett ugyanezen korszakban a nemzet kijózanodása. Szabadságharczának idején tapasztalta, hogy nemcsak Ausztriával, hanem Európával is számolnia kell. Ausztriát leverhette, de Oroszország azt újra lábra állitotta. Keserü tapasztalatai meggyőzték, hogy a vezérhatalmak közül egy sincs a döntő perczben Magyarország mögött. Cserben hagyta Francziaország, és maga Anglia, melynek közvéleménye pedig rokonszenvvel viseltetett Magyarország iránt, az európai egyensúlyt és az angol érdekeket látta volna veszélyeztetve Ausztria teljes romlása által. A válságos pillanatokban mindig kitünt, hogy a közép-dunai nagyhatalom európai szükségesség, mert az három continentális nagyhatalomnak váltakozó ellensúlyát, és igy az európai egyensúly őrét képezi. A párisi mélázó koronás politikus aggodalma a nemzetben is megjelent, hogy Magyarország végleges elszakadása Ausztriától európai conflagratiót idézhetne fel.


Türr István.
Marastoni 1868-diki kőnyomata után

Az európai kérdés a magyar nemzetnek régibb szabadságharczai vagy felszabadulási kisérletei idején még nem lépett előtérbe, mert a porosz királyság vagy egyáltalán nem, vagy csak alig született meg, Oroszország pedig sem nagyhatalom, sem európai hatalom nem volt. A magyar kérdés csak legújabban szövődött bele az európai viszonyok szövetébe, s bizonyos, hogy 48-iki szabadságharczunk idején az európai viszonyok Magyarországra nézve már kedvezőtlenek voltak. – Új egyensúly-rendszer támadt világrészünkben, melynek a Közép-Dunánál nagyhatalomra volt szüksége.

Ily viszonyok közt a nemzet maga is érezte gyengeségét, ekkor számolt be először önmagának világosan s tisztán azzal az igazsággal, hogy a Mohácsnál elbukott magyar állam egymagában még soká nem állhat fenn, s hogy ennek hatalmas támaszra van szüksége.

Maga az emigratio, élén Kossuth Lajossal, sem zárkózhatott el az európai viszonyok ez alakulásának befolyásától s a nemzeti erő-deficit ismeretétől. Kossuth érezte, hogy a magyar nemzet mindinkább kisiklik befolyásának vonzó köréből. Az emigratio is, valamint a legió bomlásnak indult, és egyes tagjai nemsokára kezdtek haza szállingózni, a menynyiben a kegyelmet hajlandók voltak elfogadni. Az igazgatóság feloszlott, az emigratio testületi politikája ekkép véget ért, és az egyéni politikának adott helyet. A nemzet és királya közt a kibékülés még nem jött létre, az emigratio legkiválóbbjai is még éveken át a külföldön éltek, innét túl azonban a forradalmi irány teljesen elvesztette erejét és varázsát. Kossuth még mindig nem adta fel reményét; de most már számolt a közvéleményben bekövetkezett fordulattal. Az Ausztriától való elszakadás hátrányát új alakulással igyekezett pótolni a dunai confoederatióval. E munka czélja nem polémia vagy bármily jelenségnek gyülöletes szinben való föltüntetése. A dunai confoederatióval is mint történeti jelenséggel számolhatunk be tárgyilagosan és minden ellenszenv nélkül. Nincs miért utánoznunk Szemere példáját, a ki gyülölettel és haraggal támadt Kossuth ellen a dunai confoederatio és eszméje miatt, ugyanazon Szemere, a ki Kossuthot régebben magyar nemzeti exclusivitása miatt ócsárolta, s ő maga ekkor legalább is elment annyira a román és szláv barátkozásban, mint Kossuth Lajos.

Ne dobjunk tehát követ a dunai confoederatio czimén a nagy magyar sirdombjára, inkább a lélektani indokokat keressük annak megmagyarázására, mikép jutott Kossuth a dunai confoederatio czime alatt ismeretes szerencsétlen problemához.

Volt már szó róla, hogy Kossuth felfogása bizonyos tekintetben követte a nemzet felfogását, illetőleg a felfogás átalakulását. Régebben ugyanis az Ausztriától elszakadt Magyarország mellé nem képzelt szükségkép a nemzeti  ábrándozás új támaszt. A tapasztalat azonban megmutatta és azt Kossuth is belátta a franczia-osztrák-olasz háboru után, hogy Magyarország egymagában nem állhat fenn. A dunai confoederatio eszméjét akár feltalálták előtte, akár nem, akár igaza van, akár nincs abban, hogy ő volt az első, a ki ezen eszmét mint Európa fejlődésének logikai postulatumát még 1851-ben szóba hozta, egészen bizonyos, hogy a gyakorlati megvalósitásra Kossuth csak a hatvanas évek elején gondolt. Ugyanekkor, a midőn meg kellett győznie a nemzetet, hogy az Ausztriától való elszakadás esetén nem fog egyedül állani. De egyszersmind ugyanekkor, a midőn Kossuth lélektanilag leginkább elő volt készülve a legkétségbeesettebb eszmék elfogadására is.

Irataiban maga Kossuth előadja, hogy az októberi diploma időtáján egy sereg súlyos csapás érte, és pedig szinte reményeinek zenitjén sujtotta, üldözte a bajok egész tömege. Csalatkozott az ujabb franczia-osztrák-olasz háboruban. Napoleon, mint már ismételve emlitve volt, tétlenségbe és hallgatásba burkolódzott. Ausztria sem támadta meg Olaszországot s igy az olasz szövetség értéktelenné lett Kossuthra nézve. A magyar legio anarchikussá lett és az emigratio felbomlott, a nemzeti igazgatóság megszünt, Teleki László öngyilkossá lett.

De ennyi baj és szerencsétlenség sem idézhette volna fel azt az erkölcsi kényszert, hogy Kossuth a dunai confoederatio ép oly képtelen, mint kalandos tervét elfogadja. Más, igen lényeges körülménynek is közre kellett játszani. Kossuth nem mondott le Magyarország felszabaditásának és Ausztriától való elszakadásának tervéről, még legsúlyosabb csalatkozásai közepett sem. És a legkomolyabb előjelek daczára sem hitte, hogy Magyarország és a dinastia kibékülhetnek egymással. Nem hitte különösen azt hogy a kibékülés a 48-iki törvények alapján történhetik.

De Kossuth hadműködési alapja, Olaszország végleg elveszettnek látszott. Hiszen ezen korszakban nem volt kizárva a lehetőség, hogy Ausztria háború nélkül is átengedi Velenczét Olaszországnak. Cavour halála után a békés kiegyenlités mindig valószinűbbé lett. Napoleon félhivatalos sajtója 1862 új évétől kezdve folyton azt fejtegette, hogy Ausztria engedje át Velenczét Itália számára; viszont Miksa főherczeg megnyeri a mexikói trónt. Ausztria tényleg elfogadta Napoleon tervének legalább egyik részét, Ferdinánd Miksa főherczegnek Mexikóba küldését, elfogadta daczára az 1862 február 19-iki soledadi egyezménynek, mely után Francziaország egészen elszigetelve marad. A mexikói expeditio és annak szomorú következményei később következtek be mint Kossuth a dunai confoederatióra vonatkozó tervet aláirta, de kétségtelen, hogy a mexikói terv oly közeledést hozott létre Bécs és Páris, valamint ekkép Turin közt, hogy háború kitörésére egyelőre még gondolni sem lehetett, s igy Magyarországnak délnyugati irányból kiinduló fölszabaditása katonai és politikai lehetetlenséggé vált.

Most már csak a kelet volt hátra. Nemcsak Kossuth, hanem mások is komolyan hittek abban, hogy a keleti kérdés és annak megoldása csakhamar napirendre kerül. Azt a megoldást tehát szerinte a magyar fajnak nem kellett hátráltatnia, sőt inkább siettetnie volt okszerü, feltéve, hogy a megoldás rá nézve kedvező lesz. Kossuth actiója tehát innéttúl egészen a keletre irányult, s Magyarország felszabaditását inéttúl a dunai fejedelemségekből tervezte.

Itt van Kossuth lélektani állapotának legbiztosabb kulcsa. Ily lelki állapotban találkozott Kossuth Caninivel. E találkozás előzményeit és annak előkészitését Pulszky megirja emlékirataiban; ránk azonban csak azon tény tartozik, hogy Canini Pulszky tanácsára tényleg felkereste Kossuthot és vele a dunai confoederatióról társalgott. Kossuth előadta nézeteit, Canini azokat másnap memorandumba foglalta, s egyszersmind kérte Kossuthot, irná azt alá. Kossuth engedett a kérésnek, habár, mint Pulszky irja, azon hitben, hogy az nem kerül nyilvánosságra. Canini a Kossuth által aláirt tervvel többfelé megfordult. Helfynek Kossuth adta át a tervet, de nem azért, hogy közzétegye, hanem hogy előkészitse rá az eszméket. Helfy azonban, a ki akkor az „Alleanza” czimü olasz lapot szerkesztette, az okmányt közzétette, a nélkül hogy Kossuthot megkérdezte volna.

Igy került nyilvánosságra a dunai confoederatio terve, de legnagyobb ellenszenvet épen a magyar közvéleményben keltette. Kossuth nem választotta azon legegyszerübb módot saját igazolására, hogy bevallotta volna mindjárt kezdetben, hogy az általa aláirt tervet elejti, hibásnak tartja, s az semmi más mint egy politikai ábrándozó és egy deprimált lelkületű politikus beszélgetésének feljegyzése. Kossuth ellenkezőleg komolyan vette a tervet s igyekezett azt megvédelmezni, igyekezett megvédelmezni még Deákkal szemben is, a midőn ezt a kiegyezés miatt támadta és a Pesti Napló azzal válaszolt a hirhedt támadásra, hogy Kossuthot emlékeztette a dunai confoederatióra.

Ezt a tervet védelmezni egyáltalán nem lehetett, bár régebben is messze ment a román emigratióval való alkudozásában. A turini memorandum is nagy engedményeket képviselt a nemzetiségek javára és a magyar nemzeti érdekek rovására, a dunai confoederatio terve pedig valóságos lemondás és kétségbeesés eredménye. Mi ahhoz képest a dualismus, a mit Kossuth a dunai confoederatio czimén elfogadott nemzetének hátrányára. Közös ügy leendett nemcsak a hadügy és a külügy, hanem a vám- és kereskedelmi ügy is, a törvényhozással együtt. Külképviseletet Magyarország nem kapott volna, hanem csakis a foederatio. Az egyes államok népességük aránya szerint választották volna a képviselőket a közös parlamentbe, s a végrehajtó hatalmat nem magyar nemzeti kormány, hanem a szövetségi tanács gyakorolja vala. Hát a magyar nyelv mily sorsban részesült volna Kossuth ábrándja szerint? A szövetség hivatalos nyelve felett a későbbi törvényhozás döntött volna s úgy a közös parlamentben, mint a senátusban mindenki saját anyanyelvét használhatta volna. Sőt a külön magyar nemzeti képviseletben is minden nemzetiségi képviselő saját anyanyelvén beszélhet vala, s a községek és megyék maguk határozták volna el, mi legyen a közigazgatás nyelve.

Valóban csak a beszámithatatlanságig fokozódott kedélyállapot és szintén a beszámithatatlanságig jutott politikai gyülölet Ausztria ellen kinálhatta meg Magyarországot az osztrák szövetség helyett a dunai népek szövetségével, és pedig oly alakban, hogy még Szerbia és Horvátország is egyenlő rangú lett volna Magyarországgal. A tervezet széttépte Erdély és Magyarország egyesülési actáját, s az önálló és független magyar királyság helyére e királyság három darabját tette s igy olvasztotta be azt a dunai államok szövetségébe. Kossuth szeme előtt, későbbi tagadása daczára, az amerikai egyesült államok alkotmánya lebegett; de elfelejtette, hogy Amerikában is csak a szövetségnek van állami jellege és nemzetközi egyénisége, mig a szövetség egyes tagjai pusztán tartományi vagy csonka-állami jelentőséggel birnak és a politika mellett nemzeti egyéniségről szó sem lehet benne.

A magyar közvélemény természetesen a leghatározottabban vissszautasitotta a foederatio tervezetét melyből igen sok baj és kellemetlenség származott Kossuthra.


Kossuth és Pulszky.
Angolországi fénykép után. Révai testvérek idézett kiadványából

Folyton a dunai confoederatio miatt támadták és maga az emigratio nagy része elfordult e miatt tőle. Nagyon természetes, hogy Kossuth megdöbbent, de eleinte csak Helfyt küldte előre, hogy igazitsa helyre az Alleanzában a dunai confoederatiónak indiscretio által nyilvánosságra jutott tervét. De már 1862 május 25-ikén önmaga szolgált felvilágositásokkal. Legelőször is előadta terjedelmes és fejezetekre osztott nyilatkozatában, hogy az Alleanzá-ban megjelent vázlatot nem végleges terv, hanem tanácskozási alap gyanánt irta alá. Fejtegetésének második fejezetében előadja, hogy a dunai confoederatiót nem szánta köztársaságnak, hanem monarchiákból való szövetségnek. Magyarország tehát elszakadva a Habsburgoktól új királyt választana és igy lépne be a szövetségbe. Igyekezett továbbá gátokat felállitani a foederatio túlterjeszkedése ellen s megvédelmezni az egyes szövetségi tagok állami egyéniségét. Javitani akarta a külképviseletre vonatkozó eredeti tervet, mondván, hogy a szövetségi diplomatia csak egy lehet ugyan, de a szövetséges államok külön is képviseltethetik magukat, mint a német szövetség államai. A foederális képviselőket és senátorokat a kicorrigált terv szerint az egyes államok országgyűlései által akarta delegáltatni. A központi végrehajtó hatalom szoros egységét is enyhiteni akarta akkép, hogy a szövetség határozatai az egyes államok organumai által hajtassanak végre. A foederatio hivatalos nyelvének kérdését utólag akkép akarta megoldani, hogy ez a franczia legyen. Az egész tervet azon fejtegetéssel is igyekezett megvédelmezni, hogy az nem hasonlit az észak-amerikai confoederatióhoz, s e tekintetben felhozza, hogy a confoederatio más mint az unió. Továbbá, hogy a confoederatióból ki lehet lépni, mig az unióból nem.

Mindezek csak látszólagos érvek és többé-kevésbbé üres mentegetődzések. A mi különösen az Egyesült Államok alkotmányával való rokonság tagadását illeti, a legegyszerübb történeti és közjogi ismeret megfelel reá. Az amerikai confoederatio ép úgy alakult mint a dunai alakult volna, a központi hatalom azonban mindig terjeszkedett az egyes államok rovására, a mig ezek állami egyénisége megsemmisült és az unió létesült. A dunai confoederatio alakulásával ugyanez történt volna.

Hasztalan magyarázza Kossuth azon tévedését is, hogy Erdélyt és Horvátországot el akarta szakitani Magyarországtól.

A magyar közvéleményt nem volt képes sem felvilágositani, sem meggyőzni.

Politikájától a nemzet többsége már a Bach-korszak alatt, de főleg a provisorium idejében kezdett elfordulni, prestige-e azonban eddig érintetlen volt. Azelőtt is voltak, a kik elszakadtak tőle, a dunai confoederatio terve volt az első hézag népszerüségének folytonosságában. Ez volt az első árnyék, mely ennek fényét betakarta.

Ugyanezen időtájban átvonult Magyarország határán egy másik árnyék, egy elkésett összeesküvés és a rá következő megtorlás árnyéka.

Az 1864 évi márczius 16-ikán a magyar főváros s több vidéki város borzadályos meglepetés szinhelyévé lett. Egy csomó előkelő társadalmi állású compromittált egyént a hatalom elfogatott és oly titokszerü vizsgálat alá fogott, mely nemcsak a Bach-féle absolut aera, hanem még a velenczei tizek történetében is alig fordult elő. A vizsgálat majd egy évig tartott és csak 1865 február 6-ikán ért véget, a midőn a közvélemény csak arról értesült, hogy a titkos biróság titkos eljárás mellett Almássy Pált és Nedeczky Istvánt több társukkal halálra, illetőleg sok évi fogságra itélte. Az elitéltek száma, cselekedete és büntetése teljes homályba volt burkolva s e homály csak növelte az országban a rémületet. Hasztalan volt minden kisérlet, mely a hivatalos köröket megszólalásra akarta birni, a közvélemény csakis a „Wiener Zeitung” néhány igen rövid sorából értesült a büntető perről, s azóta is ezt a pert, valamint az összeesküvést meglehetős titokszerüség veszi körül.

Bizonyos, hogy ez az összeesküvés egészen az előkészületi stadiumban maradt és bevégzett dolgokat nem hozott létre. De érdekes különösen azért, mert az első kisérlet volt arra, hogy Magyarországnak forradalom és a külhatalmak segitsége által való felszabaditása Kossuth mellőzésével történjék.

Már ez a körülmény is mutatja Kossuth prestigének hanyatlását.

Az összeesküvést és a rá következő büntető eljárást érdekessé tette továbbá a két vezéregyéniség, Almássy Pál és Nedeczky István személye. Mindkettő országgyűlési képviselő volt Debreczenben a detronisatio idején, sőt Almássy Pál elnökölt a trónvesztést kimondó ülésen. Feltünő volt a közvélemény előtt az is, hogy épen Almássy fáradozott legtöbbet azon mikép a felirati párt többségre jusson szemben a határozati párttal, és egyáltalán a mérséklő irányt képviselte az emigratióban ép úgy mint itthon, jóllehet Pátisban igen előkelő szerepet játszott mint az emigratio egyik vezértagja.

Az egész közvélemény megdöbbent és kérdezte, mi történhetett, hogy Almássy és Nedeczky összeesküvésbe keveredtek, bár kegyelem utján 20 évi börtönre átváltoztatott halálos itélettel sujtattak?

Semmi egyéb nem történt, mint csak az, hogy a bécsi kormány újabb reactiója néhány békésebb lelket is elkeseritett. Azokat is, a kik többé Kossuthtal tartani nem akartak, sőt Kossuth nélkül akarták kivivni az ország függetlenségét.

Az egész összeesküvési terv az első percztől kezdve meg volt bukva, a midőn a háboru Ausztria és Francziaország, illetőleg Olaszország közt nem jött létre, tehát nem lehetett számitani külföldi hatalmasságra, mely Magyarországot támogassa. Az egész ügy tehát inkább mint lélektani állapot érdekes, mert föltünteti, mennyire képes volt Schmerling rendszere elvaditani még a békés kiegyezés hiveit is. Az egyik résztvevőnek árulkodása felderitette az egész összeesküvés lényegét és a bécsi kormány bátran üldözés nélkül hagyhatta volna azt. Schmerlingnek azonban, úgy látszik, ürügy kellett a Magyarország ellen alkalmazandó erélyesebb eljárásra és ezért inditotta a pert. A súlyos büntetéseknek és titkolódzásoknak indoka pedig az volt, hogy mindenki valami nagy dolgot sejtsen s ekkép a kormány eljárása igazolást nyerjen.

Még nem érkezett el az idő az Almássy-összeesküvés és a rá következett büntető per teljes megismertetésére; de mégis közzé tehető az ügy következő előadása, melyet a jelen munka szerzője az összeesküvésnek mai nap is élő egyik vezértagjától szerzett meg. Az 1859-iki olasz hadjárat alatt, úgymond, Magyarország biztosan remélte felszabaditását. E reményt leginkápb kivülről a menekültek ápolták és hirdették. Annál érzékenyebb volt a csapás, midőn nyilvánossá lett, hogy a békekötésnél Kossuthot és társait ignorálták, s az addig a hivatalos körök által is emlegetett és elismert magyar kérdés szóba sem jött.

E nagy remények meghiusulása kétségbe ejté a magyar nemzetet s az itthon lévők egy része a történtekből azon következtetést vonta le, hogy az emigratio bevonása nélkül kell megkisérleni a forradalom előkészitését. Ekkor verődtek össze azok, a kik az emigratio, különösen Kossuth Lajos bevonása nélkül, esetleg a franczia vagy olasz támogatással óhajtották végrehajtani Magyarország felszabaditását. Működésüket azonban az időközben összehivott országgyűlés alatt felfüggesztették, mert ők a forradalmat és a külsegélyt utolsó eszköznek tekintették. Hogy ez igy volt, bizonyitja azon tény, hogy, midőn Deák Ferencz felirati javaslatának nem volt meg a többsége, annak a többségét Almássy Pál, az emlitett forradalmárok vezére, szerezte meg nagy befolyásával, noha akkor képviselő sem volt. Ő eszközölte ki azt is, hogy, midőn a felirat a czim miatt visszautasittatott, bár Kossuthtól azon utasitás érkezett, hogy a képviselőház ezen kérdésben változtatást ne tegyen, a czimkérdés megoldást nyert. Ez ugyan sajátságosan tünhetik fel azok előtt, kik a magyar viszonyokat nem ismerik, mert nem értik meg, hogy ily közbejáró szerepre vállalkozhassanak azok, kik már forradalmi fondorkodások szövevényében nyakig usztak, de minálunk magyaroknál ez azért volt lehetséges, mert a forradalmat mindig a végső eszköznek tekintjük. S ismételve csakis azért mentünk bele, mivel az országgyűlés eredménytelenül oszlattatott fel, és mert a nemzet elévülhetetlen jogait nagyban és egészben tagadták; e keserüséget a végsőig fokozta még az akkori bécsi miniszterelnök, Schmerling perfid politikája is. Az országgyűlés feloszlatása után lázas tevékenységgel akartuk a forradalmat előidézni, biztos támpontot tudva az alakuló olasz királyságban. Ott ugyan a tért Kossuth és az emigratio foglalta el, de azért az ottani úgynevezett actiópárt támogatása nekik is (tudniillik azoknak, kik Kossuth nélkül akartak működni) biztositva volt, mit az is igazolt, hogy az általuk igénybe is vétetett.

Ez a Kossuth nélkül működő párt nagyon tekintélyes és erős volt. Ellenszenve Kossuth iránt 48/49-iki némely viselkedésére, környezete elkövetett hibáira vezethető vissza, de leginkább az akkori időben a dunai confoederatióról megjelent terve idegenitette el tőle az embereket.

Az emigratio is meginditotta újra működését, mert Olaszország nem volt megelégedve a békekötéssel, s a még osztrák uralom alatt álló részek bekebelezését s megszerzését nem adta fel. A magyar emigratiót még mindig eléggé dédelgette. Azon időben, úgy látszott, künt az emigratio főemberei között is egyenetlenségeknek kellett lenni, mert hol egyiktől, hol másiktól, Kossuth tudta nélkül, proclamatiók érkeztek be, mi az izgatottságot fokozta. Az 1861-iki országgyűlés alatt alakultak a megyékben a honvédsegédegyletek, az elnyomorodott honvédek segélyzése czimén. Ezek czélja azonban tulajdonkép az volt, hogy consignálják azon tiszteket, kik a szervezendő felkelő hadseregben részt vehessenek; mindezekből bábeli zavar támadt. Mindenféle forradalmat akartak csinálni, mindenki vezérkedni akart, s tanácskoztak mindenfelé a teendők fölött, nyilvánossá lett, hogy van egy párt, mely Kossuth nélkül akarja a forradalmat. Erről a volt honvédtisztek tudni sem akartak, s egy ily tanácskozás alkalmával felszólitották Nedeczky Istvánt, hogy menjen ki, s Kossuthtal magával értekezvén, kérjen tőle utasitást a teendők iránt, mert a jelenlevők általában kijelentették, hogy nála nélkül mit sem tesznek. Nedeczky e megbizatást elvállalta s Turinban Kossutthtal s később az ő utján az olaszokkal tüzetes tanácskozásokat folytatott, egyszersmind felvilágositotta őket az itthoni állapotokról. Mind e tanácskozás végeredménye az lett, hogy Kossuth felhivására és biztatására a benti felkelés előkészitésére nevezett vállalkozott azon feltétel alatt, ha a partiális honi comiték belenyugodnak, s ha a két párt egyesitése sikerül, mert a nélkül egy sikeres forradalom előkészitése meggyőződése szerint a lehetetlenségek közé tartozott.

Ezen megállapodás alapján a felkelés rendeltetése czéljaira szükséges összegeket, beleértve a felfegyverkeztetést is, Olaszország előlegezte volna, a függetlenség kivivása utáni visszatérités kötelezettsége mellett, egyszersmind kötelezte magát, hogy az Olaszországban tartott magyar legiót, huszezer embert az ideiglenes magyar kormány rendelkezése alá bocsátja. Mindazonáltal azon határozott kikötéssel, hogy Magyarország csak az olaszok által megizent s tényleg megkezdett háború után lép actióba. Huszezer fegyverre Nedeczky azonnal szerződést is kötött.

Hazaérkezése után legelőször is azon egyéneket értesitette a történtekről, kik őt a kimenetelre felkérték, felmutatván nekik Kossuth megbizó levelét. Azok feltétlen vak engedelmességgel fogadták s kijelentették, hogy a kiegyezést a másik párttal egészen reá bizzák s belenyugosznak a létre jövendő megállapodásba, ha az megvalósul, annál inkább, mert ők is meg voltak győződve, hogy kétfelé működve, sikert igérhető felkelés rendezése a lehetetlenségek közé tartozik. De kikötötték, hogy Nedeczky István az alakitandó intéző bizottságban bent legyen.

Nedeczky István Beniczky Lajos 1848/49-iki országgyűlési képviselőt, későbbi honvédezredest, a ki losonczi hadi tényével hirre tett szert, választotta közbenjáróul a kiegyezés létrehozásánál, s bár az egyesség létrehozása sok nehézségekbe ütközött, pár hét alatt egészben mindkét fél megelégedésére akképen oldatott meg, hogy egy öttagu bizottságot választanak, kettőt-kettőt minden pártból, egyet a négy közösen, ezenkivül egy elnököt, egy alelnököt az ügyek vezetésére. E bizottság határozatai, melyek szótöbbséggel hozatnak, feltétlenül teljesitendők. Ezen egyezményről Kossuthot értesitették, a mi úgy történt, hogy Almássy Pál vállalta magára egy megbizható egyén kiküldését. E kiküldött egyúttal Kossuth értesitését fogja meghozni az ő pártjának, ez idő alatt pedig mindenik párt a maga körében működött, a közvélemény ébren tartása végett. Itt-ott kiáltványok jelentek meg nyomtatásban, mert a Kossuth-pártnak már volt pénze s a fegyverek szállitása is megkezdődött mind a két fél részéről, melyekből azonban sok mindjárt a szállitás elején rossz csomagolás folytán fel is fedeztetett és elkoboztatott. Úgy látszott, ezen fegyverek felfedezése ösztönözte a hatóságot a cselekvésre, s bár a rendőrség mozgósitott, biztos nyomokat nem igen tudhatott, de többeknek a letartóztatása 1863 márczius 5-ikén hajnalban foganatosittatott.

Elfogattak Pesten: Almássy Pál, Nedeczky István, Beniczky Lajos, Lezsák Lajos, Sebess Emil, Szelestey László, Gáspár Lajos, Klementesz Gábor, Vidacs János, a vidéken: Asbóth Lajos, Máriássy Béla, Plachy Lajos, Nedeczky Jenő, Zambelly Lajos és Pesten a Károly-kaszárnyában elzárattak.

Még az nap úgy dél felé megkezdődtek a kihallgatások. A Kossuthhoz kiküldött egyén ép az elfogatás napján érkezett vissza, ki azonban minden bajtól ment lett. Az elfogatások országszerte nagy izgatottságot okoztak, mert sokan féltek, hogy ők is osztozkodni fognak az elfogottak sorsában. A kihallgatások egy pár hétig szüneteltek. Úgy látszott, hogy az összeköttetéseket és adatokat akarták megszerezni, ezen fáradság azonban meddőnek mutatkozott. Vallomást tulajdonkép csak Asbóth Lajos tett, s vallomásában beismerte, hogy az alvidéken szervezendő guerilla harcz tervezetének elkészitésével lett Nedeczky István által megbizva, s felmutatta egyszersmind nevezettnek két levelét, melyekben őt Pestre hivta. Nedeczky István Asbóth e vallomása folytán többé nem tagadhatott, de nem mondott egyebet, mint hogy Kossuth megbizta egy esetleges felkelés szervezésére. Beniczky Lajos reménykedett, hogy az Almássy-párt talán a Kossuth-pártiak révén menekülhet. Tagadás helyett fecsegni kezdett s abba belebonyolult, igy tőle több részletet tudtak meg. Időközben Máriássy Béla, Vidacs János, Nedeczky Jenő kiszabadultak, kikre épen semmi sem volt bebizonyitható. Sebes Emilt, ki a hosszu magános fogság következtében megzavarodott, a katonai kórházba vitték, a honnét midőn megugrani akart, az őr agyonlőtte. A vizsgálat végre mégis csak véget ért 1865 márczius elején. A hadbiróság a következő itéletet hozta:

1-ször Nedeczky István és Beniczky Lajos nemességük elvesztése mellett kötél általi halálra itéltetnek; 2-szor Almássy Pál a nemesség elvesztése mellett 20 évi súlyos börtönre; 3-szor Gáspár Lajos ügyvéd, ügyvédi joga elvesztése mellett, 4-szer Klementisz Gábor nemessége elvesztése mellett, 5-ször Zambelly Lajos nemessége elvesztése mellett, 6-szor Plachy Lajos ügyvéd, nemessége és ügyvédi joga elvesztése mellett, 7-szer Lezsák Lajos kegydijának elvesztése mellett, mindegyik 14 évi súlyos börtönre; 8-szor Szelestey László iró, nemessége elvesztése mellett, 6 évi súlyos börtönre. Az itélet ellen hárman tiltakoztak.

Másnap, az itélet kihirdetése után, az elitélteket orvosilag megvizsgálták, hogy elbirják-e a vasat, de ezt azonnal elengedték. Az elitélés szigorusága fájdalmasan érintette az egész országot és a kedélyeket még jobban felizgatta. Különféle magyarázatokra adott alkalmat az is, hogy az elitéltetés utáni napon Deák Ferencz Nedeczky Istvánhoz ment bucsuzni. Harmadnap átvitték az elitélteket a budai várba, hol őket körülbelül két hétig tartottak fogva, onnét Olmützbe szállitották. Fogságukból csak 1867 után térhettek vissza, bár már 1866 vége felé szabad lábra helyezték őket becsületszó mellett.

Ez volt az utolsó forradalmi kisérlet, de ez is inkább csak terv maradt és távolról sem érlelődött valóságra.

A nemzet érezte, hogy sem a dunai confoederatiót tervezgető, sem összeesküvéseket szító politikával nem juthat alkotmányos és nemzeti életének birtokába. Mindinkább világosabbá lett sejtelme, hogy czéljait legbiztosabban eléri az uralkodójával való kibékülés által. E kibékülés még a második absolutismus idején is szemmel láthatólag ott függött a levegőben. Ki nem számitható utólag, vajjon újabb külügyi bonyodalmak nélkül létre jött volna-e a kiegyezés és a dualismus, vagy ha igen, oly alakban jött volna-e létre, mint tényleg megtörtént. De viszont nem lehet tagadni, hogy Ausztria szerencsétlen külpolitikája előmozditotta a trón és nemzet egyetértésének létrejöttét. A porosz háborut megelőzték a kiegyezési alkudozások s a dualismust létesitő országgyűlés már Sadova előtt működött. Sadova előtt bukott meg Schmerling és rendszere, a provisorium. Belcredi és Majláth rövid korszaka csakis átmenetet képezett az alkotmányossághoz. A porosz háború eredményei azonban véget vetettek az utolsó habozásnak is. E háború előzményeit azonban, melyekből szükségkép Sadovának kellett következnie, az élesebb szem már a 60-as évek elején megpillanthatta.

A vér és vas embere nem vadászott már az északi fény által látogatott vidéken medvékre, Szent-Pétervárról Berlinbe és a hatalom élére került. Azon gyilok, melyet később Ausztria szivébe ütött, még tokjában volt ugyan ekkor, de a legkeményebb aczélból volt kovácsolva. Poroszország és Ausztria versenygése Németországban szükségkép arra vezetett, hogy vagy egyik vagy másik katastrophába jusson. Pedig kezdetben Ausztria és Poroszország – Bismarck és Rechberg – közt a legteljesebb egyetértés látszott uralkodni. Egyetértettek Németország közös elnyomása és Dániának megalázása tekintetében. Koronként meg-megvillant ugyan ezen korszakban is ama tőr hegye, melyet Bismarck később Ausztria szivébe mártott. A porosz ministerelnök 1863 január 24-iki jegyzéke nyiltan kimondja, hogy Poroszországnak Ausztriához való viszonya szükségkép vagy jobbá, vagy rosszabbá lesz. Sőt már ugyanekkor hangzott Berlinből az intelem Ausztria számára, hogy súlypontját helyezze át keletre, Bécsből Budapestre, hogy minél kevésbbé legyen Poroszország utjában. Rechberg 1863 február 28-ikán keményen vissza is replikázott, Ausztria későbbi legyőzőjének a többek közt ekkép szólva: „Ha Berlinből azon alternativa elé helyeznek bennünket, hogy vagy vonuljunk ki Németországból és monarchiánk súlypontját a porosz minister szerint helyezzük át Budára, vagy pedig a legközelebbi európai conflictusban Poroszországot ellenfeleink közt fogjuk találni: úgy Németország közvéleménye meg fogja birálni az ily nyilatkozatokat, és az események itélni fognak azok felett, ha ezek ugyan létrejönnek.”

A nyilt szakitásnak azonban még ekkor nem jött el ideje. Poroszország és Ausztria együtt semmisitették meg a német államok önállóságát. A dán királynak 1863 elején történt halála után csakhamar létre jött a frigy Ausztria és Poroszország közt a herczegségek kérdésében. A két nagyhatalom katonai szövetsége gyorsan véget vetett Dánia védképességének.

Porosz és osztrák-magyar ezredek együtt harczoltak. Tegethoff e háboruban verte szét Helgoland szigeténél Dánia hajóhadát és a poroszok elfoglalták a dánok ansen-szigeti állomásait, s Bismarck, valamint a porosz hadvezénylet itt ismerte meg alaposan Ausztria katonai viszonyait, mig az osztrák hadvezetőknek eszük ágába sem jutott a poroszok fegyverbeli fölényét mérlegelni.

Gablenz képezett egyedüli kivételt, akire azonban a bécsi hadügyministeriumban nem hallgattak. Még a bécsi békekötés idején is, mely 1864 október 30-ikán történt, és megelőzte azt Vilmos királynak és Bismarcknak bécsi látogatása, fenmaradt a baráti viszony minden külsősége. Az államférfiúi lángésznek nemcsak szikrája volt, hanem gúnyos nyilatkozatot képezett Bismarck azon tette, hogy a bécsi békében felajánlotta Ausztriának a condominiumot Schleswig-Holsteinban. Valami balsejtelem megvillanhatott a bécsi politikusok fejében Ausztria helyzetére vonatkozólag Németországban; tudták, hogy előbb-utóbb mérkőzésre kerül a sor. Rechberg fenyegető eseményeket hozott fel, a melyek bekövetkezhetnek. E körülmény is egyik oka volt, hogy a kiegyezési tárgyalások Magyarországon nemsokára kezdetüket vették. Bécsben tudták, hogy, ha nem akarnak engedni Bismarck felhivásának, mikép a monarchia súlypontját Budára helyezzék át, Ausztria németországi hegemóniáját meg kell védelmezniök Bismarck törekvéseivel szemben. Minél inkább kiszorult tehát Ausztria Olaszországból, annál inkább rászorulni vélt német positiójára; e positio megvédelmezése tehát szoros összefüggésben volt a magyar kiegyezéssel.

Pedig csak a vak nem ismerte fel már akkor, hogy a német positio és a dualistikus kiegyezés egymást kölcsönösen kizárják. Ausztriának ki kellett vonulnia Németországból, hogy a dualistikus monarchia őszintén és maradandólag létre jöhessen.

Feltéve, a mint fel is tehető, hogy Bécs részéről ezuttal őszinte volt a kiegyezési kisérlet ennek eredménye még ez esetben sem lehetett volna teljesen ugyanaz a porosz háboru nélkül, pedig igaza volt Deáknak, hogy Magyarország Königgrätz után sem követel többet, mint Königgrätz előtt.

Magyarország Deák Ferenczczel élén egyenlően a jogfolytonosság alapján maradt s igy mindig ugyanazt követelte; de vajjon a porosz háboru nélkül, mely Ausztriát kikergette Németországból, létre jött volna-e ugyanazon kiegyezés, vagy ha igen, birt volna-e ez az állandóság jellegével, egészen más kérdés. A Németországra támaszkodó Ausztria mindig oly súlylyal nehezedik vala Magyarországra, hogy a paritás és a bizalom aligha maradhatott volna fenn.


Gróf Bismarck Ottó.
Eredeti metszet után

Valami sejtésszerü előérzet azonban áthatotta a magyar közvéleményt Schmerling bukása és a schleswig-holsteini háboru alatt és után. A felvilágosodottabb elmék előre látták, hogy Poroszország ki fogja szoritani Németországból Ausztriát. Viszont a bécsi intéző körök is tudták, mint már mondva volt, hogy a kibékitett Magyarország nélkül nem képesek megvédelmezni Ausztria német positióját.

Ily kedvező körülmények közt jött létre az első igazán komoly kisérlet a kiegyezés létesitésére.

A „Debatte” megkezdte hiressé vált czikkeit, majd nemsokára napvilágot látott Deák Ferencz husvéti czikke.