SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET
A kiegyezés s a második felelős ministerium.

Deák az uralkodónál a königgrätzi csata után. A balközép mozgolódásai. A békekötés. A hadkiegészitési patens. A 15-ös albizottság. A Majláth-kormány kiegyezési tervezete. Deák ragaszkodása a feltételekhez. A megoldás. A második felelős ministerium megalakitása. Gróf Andrássy Gyula. A február 12-iki bécsi ministertanács. A felség leirata. Az Andrássy-ministerium. A conservativek és a kiegyezés. Sennyey csalódása. A balközép. A közösügyi vita. Deák és Tisza álláspontja az absolutistikus Ausztriával közös ügyek rendezése tárgyában. A közös ügyek sorsa az osztrák alkotmányosság bukása esetén. A hadsereg kérdése. A szavazás. Az 1867-iki XII. t.-czikk. Az 1867-iki alkotmány alapjai. A koronázás. Kossuth levele Deákhoz. A pártalakulások jövendője

A königgrätzi csata füstjétől a váltakozó közhangulat sokszinü képén keresztül a nyilvánosan ismert vagy a háttérben lappangó tények egész seregét helyezi teljes világitásba a kiegyezés története. Megjelennek a nagy alakok silhouettejei: Ferencz József királyé, Deák Ferenczé és Andrássyé. A fejedelem magához kéreti Deák Ferenczet, a ki a vész perczeiben sem nyilatkozik máskép, mint a béke idején; sőt a békekötés előtt nem tartotta opportunusnak a rendszerváltozást, de föltétlenül szükségesnek azt, hogy a kiegyezés a háború után azonnal létrejöjjön. Ugyancsak Deák kijelenti, hogy ő kabinetet nem alkot, de támogatna oly kormányt, mely az ő eszméit képviselné. Deákot jellemzi azon följegyzés finom vonása, hogy a haza bölcse az osztrák-porosz-olasz háború kitörésekor a képviselőház elnapolását sürgette, mert nem bizott volna azon engedmények tartósságában, melyeket az országgyűlés az esetleg szerencsétlen háború közben csikar vala ki. Andrássy, ki már e kérdésben is más nézeten volt, most is a válság alatt akarta a magyar alkotmányt helyreállittatni, már azért is, mert Magyarország kielégitése által jobb békeföltételeket lehetne elérni. Minden bizonnyal Deák Ferencznek volt igaza, habár kétségbevonhatlan, hogy a kiegyezés megkötésének halasztása két ellentétes irányt vitt összeütközésre.

Tisza Kálmán kisebbségi javaslata ugyanis a háború után a balközépiek előtt csakhamar kezdett meghaladott álláspont lenni s a vérszemet kapott közjogi ellenzéki hangulat annál inkább rátámadt a többség véleményére. Ivánka Imre Ghyczyhez irt egyik levelében azt állította, hogy az ország nagy részét bejárva tapasztalta, hogy a közvélemény már a baloldali javaslatról is azt hiszi, hogy túlságos concessiókat tett. Tisza Kálmán névnapján pedig a Geszten összejött balközépiek nagyrészt osztoztak Ivánka felfogásában s maga Jókai Mór október 24-ikén azt irta a Hon-ban, hogy a „Pesti Napló” pártja oly programmot állitott fel, mely ép oly mértékben visszatetszik Magyarországon, mint Bécsben, Prágában és Zágrábban. Másrészt pedig a békekötés után a bécsi körök is nagyobb bátorságra tettek szert; sőt 1866 deczember 28-ikán kibocsáttatott a hadkiegészitési pátens, melyet helyesen nevezett az akkori Pesti Napló a legszélesebb mértékű octroyálásnak. Ez ellentétes hangulatok közt indúltak meg az alkudozások, melyek azonban csak lassan haladtak előre. A 15-ös albizottság munkálatát csak Deák és a Deák-párt tartotta magáénak, az ellenzék azt keveselte, Bécsben pedig szerették volna megmódositani, természetesen annak hátrányára. A kormány tényleg kidolgozott a 15-ös albizottság munkálatával szemben egy másik tervezetet, melyet a király úgy adott át Andrássynak, hogy ezt vagy el kell fogadni, vagy a kiegyezésből nem lesz semmi sem. A kormány munkálatában pedig nem volt kevesebb, mint hogy a védrendszer változtatása vagy átalakitása, nemkülönben a hadseregnek rendszeres kiegészitése, az országgyűlés által megállapitott törvény létrejötte után, közös intézkedésnek lesz a tárgya. Ugyanezen javaslat közös ügygyé tette a nemzetközi kereskedelmi- és a vámügyet és a közvetett adókat. Közös ügyet képeztek volna a tengerészeti, a posta- és távirdai kezelés fő elveinek megállapitása, nemkülönben ama vasútak ügye, melyek az ország határain túl terjednek; továbbá az új pénzrendszer és pénzláb megállapitására, vagy a létezőnek rendezésére vonatkozó intézkedések. Belcredi és Beust a tárgyalásokat a kormány törvényjavaslatának alapján akarták folytatni, de Andrássy és Lónyay kivitték, hogy a 15-ös albizottság munkálata képezte az értekezletek alapját. Andrássy és Lónyay két lényeges módositásba beleegyeztek; egyik vonatkozott a külügyekre a 8. §. kapcsán, és ez lényegileg megszüntette az eredeti szövegezésnél létezett különbséget a monarchiai és a magyar külügyek közt. A másik tényleg új közös ügyet teremtett, amenynyiben Andrássy és Lónyay beleegyeztek a következő intézkedésnek a fölvételébe: „A delegatiók feladata lenne határozni a felett, melyek a birodalmat közösen érdeklő vasútvonalak. Minden egyéb vasútvonalak feletti intézkedés azon ministérium és törvényhozás hatásköréhez tartozand, melynek területét érintik”. Beleegyeztek továbbá abba, hogy közös ügy legyen az új pénzrendszer és pénzláb megállapitása, vagy a közös ügynek rendezése.


Erzsébet királyné 1867-ben.
Rabending Emil felvétele után

Semmi sem jellemzi annyira a Deák tekintélyét, mint az, hogy maga Andrássy nem merte magára vállalni e módositások keresztülvitelét, mielőtt Deákkal nem tanácskozik, és igy húzódott a kiegyezés ügye, ami természetesen sokkal gyorsabban bontakozik ki, ha Andrássy és Deák elfogadják a kormány ismertetett javaslatát. Ez esetben – mint Beust előadta ő felsége azonnal kinevezte volna a magyar kormányt. Deák azonban még az Andrássy-Lónyay-féle módositásba sem egyezett bele, melyet ezek a 15-ös albizottság munkálatában tettek. Hosszú s heves harcz folyt a delegatió hatásköre fölött a közös vasútakat illetőleg s utólag megdöbbenhetünk, mi történik, ha Deák oly makacsúl ellen nem szegül, pedig már-már a ministerium alakulása dugába dőlt s Andrássy el volt határozva, hogy nem lép a kabinetbe, ha Deák segitségükre nem lesz. 1867 január 27-ikén történt a kiegyenlités és Deák az ezen napon történt conferentián dictálta a később elfogadott szöveget. És mi történik nemzeti katonaságunkkal, a honvédséggel, ha Deák azt szintén Andrássyval szemben meg nem menti? Alkotmányunk csonka marad, ha Deák meg nem gátolja a csorbákat, melyek azt fenyegették. Innen túl a ministerium megalkotása egészen bizonyossá lett.


Beust birodalmi kanczellár.
Eredeti metszet után

Midőn a hatvanhetes bizottság 1867 február 6-ikán befejezte tárgyalását, Deákot és Andrássyt a felség Bécsbe hivta, felszólitva az előbbit, hogy alakitsa meg kabinetjét. Deák maga helyett gróf Andrássy Gyulát, e „gondviselésszerű” férfiút ajánlotta az uralkodónak, akinek ifjú ereje s nagy tehetsége garantia arra, hogy megküzdhet a helyzet nehézségeivel. A felség hozzájárult Deák ajánlatához, s ennek és Andrássynak részvéte mellett megállapitást nyert a magyar ministerium névsora. A leendő ministerek már részt vettek a Bécsben február 12-ikén tartott ministertanácsban. A bécsi tanácskozások eredménye lett azon történeti nevezetes leirat, melynek szerkesztésével a felség Horváth Boldizsárt bizta meg, hogy egy fényes toll méltó kifejezésre juttassa a nemsokára megkoronázandó magyar király szeretetteljes érzelmét magyar nemzete iránt. E leirat a képviselőház február 18-iki ülésében olvastatott fel, s gróf Andrássy Gyula 23-ikán értesitette a képviselőházat, hogy a felelős ministerium február 28-ikán meg fog jelenni a nemzet képviselete előtt. Képzelni sem lehetett fényesebb és tekintélyesebb ministeriumot újabb alkotmányosságunk kezdetén. Az 1848-iki nagy kabinet jelentőségét el nem érte, már csak azért sem, mert az coalitionális ministerium volt, mig ez tisztán Deák-párti. A három szellem-óriás közül egy sem ült benne, Deák félre állt, Kossuth önkéntes számkivetésben maradt, Széchenyi pedig önkezével oltotta ki életét. Az 1848-iki nagy emberek sorából báró Eötvös József a második felelős ministeriumban is részt vett a közoktatás élén, s nemcsak összekötő kapcsot képezett; hanem egyszersmind saját nagy erkölcsi és eszmei tartalmával áthozta a réginek fényét az újba. Gróf Andrássy Gyula pedig nemcsak hogy felérte, sőt túlhaladta a nemzet nagy vértanujának, gróf Batthyány Lajosnak mértékét. Senki sem lehetett volna alkalmasabb ministerelnök, mint ő, azon nehéz korban, midőn a kiegyezést a papirról át kellett vinni a gyakorlati életbe, azon súlyos időben, midőn a háttérben lappangó rosszakarat a félreértések és érzékenykedések szikláit boritotta az elméletiből gyakorlativá levő kibékülés útjába.

Ministerelnök nem lehetett akkor senki más, mint oly férfi, aki nemcsak a korona és nemzet bizalmát élvezte, hanem egyszersmind birt kellő tekintélylyel úgy egyik, mint másik előtt, s bátorsággal arra, hogy fel- és lefelé egyaránt őszintén megmondja véleményét, habár ez fájdalmas benyomást tesz is. Valóban, a kiegyezés első ministerelnökének bizonyos tekintetben a nádor szerepével kellett birnia, folyton közvetiteni kellett a korona s a nemzet közt, s igy gróf Andrássy Gyula symbolikus nádorsága a koronázás alatt a valóságnak felelt meg. De máskülönben is Deák „gondviselésszerű” férfia lehetett csak a kormány elnöke, ha a haza bölcse nem vállalkozott. A magyar ministerelnök egyszersmind az ország külügyministere, állása tehát diplomatiai jelentőséggel bir. Szerencse, hogy a ministerelnöki székbe mindjárt kezdetben oly férfiú ült, aki, mint megmutatta, teljesen érvényre tudta juttatni állásának jelentőségét és belső tartalmát. Különben talán a törvény ide vonatkozó intézkedése holt betű marad vala. Andrássy európai látókörében az állam is egészen más attributumokkal jelent meg, mint táblabiró politikusaink előtt, s ez is nagyon fontos körülmény volt, mert Szent-István birodalma darabokra volt tördelve s azt egységes állammá kellett összeforrasztani.

Magyarországnak többnyire csak politikusai voltak, akik kevés kivétellel, lángelméjük daczára, ritkán birtak az államférfi speciális tulajdonságaival. Gróf Andrássy Gyula a modern és magyar államférfi kezdődő typusát alkotta, aki nagy és általános szempontokból indult ki, a külügyi politikától kezdve Budapest szépitéséig s világvárossá való emeléséig.

Az általános s vezérlő szempontok felismerésében méltó társai voltak báró Eötvös József és Horváth Boldizsár. Az a bölcsészet magaslatain és a poézis virágos kertjében egyaránt a magyar és a modern államiságot kereste, ez pedig igazságügyi alkotásaival ennek örökre maradandó alapjait rakta le.

A második felelős ministerium tagjai: gróf Andrássy Gyula ministerelnök és honvédelmi minister, báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi minister, Lónyay Menyhért pénzügyminister, Horváth Boldizsár igazságügyi, báró Wenkheim Béla belügyi, Gorove István kereskedelmi, gróf Mikó Imre közlekedési, Festetich György gróf a felség személye melletti ministerek, emelkedett hangulat mellett mutatkoztak be a házban. A kabinet minden egyes tagja a Deák-párthoz tartozott, e körülménynek azonban fontos történeti előzményei voltak, mert a kiegyezés előmunkálatainak egész hosszú ideje alatt inkább coalitionális vagy épen fusionális ministeri liszták voltak forgalomban. Emlitettük már, hogy a conservativek mikép akartak hatalomra jutni s miként igyekeztek a Deák-párt nagy részével szövetkezve pátenses és jogfeladó politikájukból a kiegyezés révébe átevezni. Az 1848-iki törvények elismerése után azonban lehetetlenség volt a conservativek diadala, mert ők és sajtójuk még a porosz háború után is támadták az 1848-iki törvényeket, ismételten kijelentve, hogy a parlamenti rendszer nem fér meg a pragmatica sanctióval, a tizenötös albizottság munkáját pedig sokalták, azt hirdették: hogy az felbontja a monarchiát. Az 1848-iki törvényekből a „Pesti Hirnök” és a „Magyar Világ” magát a felelős ministeriumot elfogadták ugyan, de nem a parlamenti rendszert.


Gróf Andrássy Gyula.
1867-iki fénykép után metszette Unger Vilmos

Volt azonban a conservativeknek egy árnyalata Sennyey vezérlete alatt, mely megtagadva multját, egészen elfogadta Deák politikáját, sőt azt hirdette, hogy tulajdonkép az ő programmja valósult meg a kiegyezés áltál. E néhány, a viszonyokhoz mindig simulni tudó conservativ férfi akkép okoskodott, hogy a jogfolytonosság elve, tehát Deák programmja nem ment teljesen keresztül, mert az 1848-iki törvényeknek csak elvi elismerése történt meg, a gyakorlatban azonban csak lényeges változtatásokkal létesültek; Sennyeynek és hiveinek ugyanis mindig az volt a felfogásuk, hogy előbb revideálni kell az 1848-iki törvényeket, s aztán valósitható meg a kiegyezés, s ekkép a novemberi leirat elvi elismerése daczára Deák tért át a Senynyeyék programmjára, aki különben is már a tizenötös albizottságban nagy engedményeket tett az 1848-iki törvények rovására.

A Sennyey Pál-féle conservativek ezen inkább belső – mert nyilvános kifejezésre nem, vagy csak részben jutott – eszmemenete egy egész háttért világit meg, s e háttérben, melyről a leplet a conservativek későbbi iratai és beszédei vonták le, világosan megjelenik azon gondolat, hogy a conservativek semmi esetre sem akarták átadni a hatalmat a liberálisoknak. De lelkületüknek a tartalma a ministerium megalakulásának idejében egészen homályban maradt; a bántalomnak és keserűségnek mélabús érzete azonban tényleg végigvonult későbbi szereplésükön, ami abban leli magyarázatát, hogy az ő programmjuk diadalát contemplálták csendes elmélkedésükben, s egyszer csak arra eszméltek fel, hogy a hatalom a Deák-párt kezébe került. Sennyey Pál helyett Andrássy Gyula lett ministerelnökké.

Sokkal komolyabb esélyei voltak, nem ugyan közvetlen a ministerium előtt, hanem régebben, amikor a balközép még teljesen szét nem vált a Deák párttól, egy Deák-párti és balközépi elemekből alakulandó ministeriumnak, s ekkor volt arról szó, hogy ha kabinetalakitásra kerül a sor, Tisza és Ghyczy nem hiányozhatnak abból. Az 1865-iki országgyűlés elején ugyanis Tisza és Ghiczy, valamint a körülük csoportosuló elemek Deákot követték s legtöbbnyire Deák elveit vallották, s midőn külön pártot alakitottak, akkor sem szakitottak határozottan a Deák-párttal. A lassú és fokozatos szétválás a tizenötös albizottságban kezdődött, s mint már fejtegetve volt, Tisza elleninditványt dolgozott ki a közös ügyekről. E munkálatot azonban utóbb visszavonta, s igy azt lehetett volna hinni, hogy a közeledés a balközép és a Deák-párt között ismét létrejön. Közvetlenül a kiegyezés előtt azonban Tisza Kálmán végleg szakitott a Deák-párttal, amig nyolcz év mulva a fuzió létre nem jött. Az 1866 november 19-ikén összegyűlt országgyűlésen ugyanis Deák azon inditványt terjesztette elő, hogy a hatvanhetes bizottság folytassa a közös ügyekre vonatkozó tárgyalásait, Tisza ellenben a határozati pártra emlékeztető inditványával azt kérte a háztól, hogy a hatvanhetes bizottság függeszsze fel tárgyalásait, amig az alkotmány tényleg helyre nem áll. Ez inditványnak tartalma az volt, hogy az 1848-iki alkotmány lépjen előbb teljesen hatályba, ennek alapján nyerjen kifejezést a felelős ministerium, s csak azután kezdődjék a kiegyezési tárgyalás. A Deák-párt e határozati javaslatot nem fogadhatta el, daczára hogy a jogfolytonosság elve volt irva zászlajára, s hogy a novemberi leirat az 1848-iki törvényeket elismerte. Hosszú harcz folyt most, melynek végső eredménye az lett, hogy Deák inditványát a ház százhusz főnyi többséggel elfogadta, Tisza határozati javaslatát százhét fő pártolta. A baloldal a ház határozata daczára folytatta a harczot, s Nyáry Pál inditványozta a hatvanhetes bizottságban, amit Tisza inditványozott a házban, hogy a kiegyezési tárgyalások maradjanak függőben az alkotmány helyreállitásáig. Az eredmény természetesen itt is az lett, hogy az inditványt a nagy többség mellőzte. E pillanattól kezdve a balközép a hatvanhetes bizottságban annyiban a passivitás terére lépett, hogy Tisza visszavonta a tizenötös albizottság kisebbségének munkálatát, s elleninditványokkal többé fel nem lépett; a hatvanhetes bizottság ezután lényegtelen correctiókkal elfogadta a tizenötös albizottság munkálatát, s az a ministerium kinevezése után mint kormányjavaslat került a ház elé.

E vitában még távolabb jutott a balközép a Deák-párttól. A Böszörményi-féle incidens alkalmával a két nagy párt még együtt szavazott. Böszörményi ugyanis azt inditványozta a szélsőbal nevében, hogy a tárgyalást napolják el a koronázás utáni időre; a Deák-párt és a balközép azonban egyetértésre jutottak a tekintetben, hogy az elhalasztás közjogilag nem szükséges, mert a király megkoronázása csak a törvények szentesitéséhez szükséges, törvényjavaslatokat azonban lehet tárgyalni koronázás nélkül is. A balközép a többség javaslatával szemben most új javaslatot dolgozott ki, mely nemcsak a Deák-párt javaslatától tért el, hanem egyszersmind különbözött egyes pontokban a tizenötös albizottság tárgyalásai alatt kifejtett Tisza-féle javaslattól is. Ehhez szorosan csatlakozott azon felfogás tekintetében, hogy az Ausztria népeivel való szerződést perhorreskálta s a védelmi kötelezettséget csak az uralkodóra, illetőleg az uralkodó-házra szoritotta, s ekkép semmi oly közös ügyet el nem ismert, mely Magyarország és Ausztria között lett volna közös ügy, s igy a delegatiókra és közös kormányra sem volt szükség, hanem az országgyűlés magával a fejedelemmel intézte volna el a közös ügyeket. Az ellenőrzést a két országgyűlés gyakorolta volna, s ha a két országgyűlés meg nem egyezik, a korona döntött volna. Az új különvéleményből a baloldal ezt kihagyta, valamint a külügyet sem ismerte el többé közösnek, hanem megtette – de el kell ismerni, régi törvényeink alapján – királyi jognak, s a királyi jogba olvasztotta a hadügy közösségét is, mig az első különvéleményben a hadügy némely részét közösnek ismerte el.

A Deák-párt és a balközép felfogása azon alaptételre nézve tért el egymástól, hogy mig a Deák-párt a közös ügyek kezelését a két állam népeinek érintkezése által akarta intézni, a balközép nem Ausztria népeivel akart szövetséges és együttes eljárást, hanem csakis az uralkodóval. Az alkotmánykérdés, melyet Ausztria belviszonyai rövid idő alatt ismét aktuálissá tehetnek, a következő: Mi történik akkor, ha az osztrák alkotmány megbukik, s provisorium vagy absolutismus lép helyébe?

E kérdéssel szemben érdekes Deák és Tisza álláspontjának megvilágitása. Deák álláspontját tartalmazza az 1867: XII. t.-cz., s e törvény felel a fölvetett kérdésre is. De egészen bizonyos, hogy a balközépnek különösen második, a parlamentben kifejtett álláspontja sokkal világosabb és tisztább azon föltevéssel szemben, hogy Ausztriában nincs alkotmányosság. Tisza Kálmánnak a tizenötös albizottságban kifejtett programmja ép úgy a parlamenti archivum egyik aktája mint a balközép későbbi javaslata. A kettő egymástól különbözik, s a hadsereg kérdését teljesen mellőzve, csak azt konstatáljuk, hogy az első javaslat még a két országgyűléssel akarta tárgyaltatni a közös ügyeket, s meg nem egyezés esetén a koronára bizta a döntést, a második javaslat már messzebb ment az absolut hatalom föltételezésében, amiért az akkori Deák-párti sajtó a leghevesebb támadásokat intézte Tisza Kálmán és a balközép ellen.

Egészen bizonyos még most utólag is, hogy más, mint Deák javaslata nem volt elfogadható, mert az absolut hatalmat, mely Magyarországot megsanyargatta, magában Ausztriában is tönkre kellett tenni, nehogy új kisérletre vállalkozzék Magyarország ellen. De a balközép álláspontja, a legújabb bonyodalmakra való tekintettel, egyáltalán nem volt oly képtelen, mint aminőnek a Deák-párt irói és szónokai feltüntették; igaz, oly korszakban, amidőn alig lehetett előre látni, hogy az osztrák kormány a vele való visszaélés következtében a bukás örvényének szélére juthat Ausztriában. Igaz, hogy úgy Tisza, mint a balközép, a közös ügyek ellen küzdött, s a delegatiók feleslegességét akarták bebizonyitani közjogi programmjuk által, de mégis tagadhatatlan, hogy kevesebb szállal fűzték össze a magyar alkotmányt az osztrákkal, mint összefűzte az 1867: XII. t.-cz., s igy az ő javaslatuk s különösen a második javaslat szerint osztrák alkotmányválság esetén kisebb complicatio következnék, mint fog következni tényleg, ha Ausztriában az alkotmány hajótörést szenved. Tisza és pártja nem akarták a delegatiók intézményét, s igy, ha Ausztria nem lesz képes parlamenti bizottságot kiküldeni a közös ügyek tárgyalására, akár azért, mert a központi parlamentet megbuktatta a foederalismus s Ausztria tartományi rendszerre bomlik szét, akár pedig a Lajtán túl mindenféle alkotmányosság tönkrement: Tiszáék javaslata szerint alig változnék valami Magyarországra nézve, mert a közös ügyeket úgy sem a delegatiók intézték volna.

Deák törvénye szerint sem érhetné csapás a magyar alkotmányosságot az osztrák alkotmány bukása következtében, mert habár a haza bölcse több szállal kötötte össze Ausztria alkotmányosságát a magyarral, e szálak sokkal könnyebben elvághatók, hogysem az osztrák parlamentarismus magával ránthatná a magyar parlamentarismust. Az első alaptétel az, hogy a közös ügyek, amennyiben a pragmatica sanctióból folynak, változatlanul megmaradnának közös ügyeknek, azon esetben is, ha Ausztria alkotmánya akár az absolutismus, akár a foederalismus örvényébe buknék. E közös ügyek nem szerződéses jellegűek Ausztriával, hanem a pragmatica sanctio és az 1848-iki alkotmány legális magyarázatát képezik. A magyar nemzet, királyával egyetértve, törvényileg állapitotta meg, mik a közös ügyek, hogy ezek tekintetében többé kétely ne foroghasson fönn. A magyar törvényhozás factorainak akaratával ez a törvényes megállapitás is változtatható, de beláthatlan időkig nem lesz szükség a változtatásra, még azon esetben sem, ha Ausztria alkotmánya csődöt mond, vagy lényegesen átalakul. A tulajdonkép való közös ügyek tekintetében egyetlen szál sem köti össze az ezredéves magyar s az 1867-ben rögtönzött osztrák alkotmányt.

A közös ügyek kezelésénél érintkezik a magyar alkotmány az osztrákkal, itt jött létre alku a magyar nemzet és Ausztria népei közt. A mi 1867: XII. t.-czikkünk ide vonatkozó intézkedései szerződés jellegével birnak, s csak úgy változtathatók meg, amint létrejöttek, ha vagy az egyik fél kötelezettsége megszűnik, vagy a másik fél elvállalt kötelezettségét nem tudja vagy nem akarja teljesiteni. Annál inkább szerződés-jellegűek a quotára, vám- és kereskedelmi szövetségre, vagy épen a fogyasztási adókra vonatkozó egyezmények, s ezek a közös ügyeknek még külső látszatával sem birnak.

Föltéve most már, hogy Ausztriában az alkotmány akár absolutistikus, akár foederativ veszélybe jut, Deák törvénye szerint a közös ügyek megmaradnának, de kezelési módjuk átalakulna, s vagy új egyezmény tárgyát képezné Ausztriával, amennyiben ennek például foederalistikus alkotmánya lenne, vagy pedig egyoldalúan csak magyar törvényt kellene hozni a közös ügyek kezelésére nézve, ha t. i. Ausztriában semmiféle alkotmány nem léteznék. Világosan kitűnik ez magának az 1867: XII. t.-czikknek 69. §-ából, illetőleg annak zárszavaiból. A közös ügyekre vonatkozó megállapodást e szakasz egyszerűen törvénybe iktatottnak mondja, s annak föltételévé csak a királyi jóváhagyást teszi. A közös ügyek kezelési módjára való intézkedésekről pedig ezeket tartalmazza: „E törvényczikknek azon rendeletei azonban, melyek a közös ügyek kezelési módjára vonatkoznak, tettleg csak akkor fognak hatályba lépni, midőn azok tartalmához ő felségének a magyar koronához nem tartozó országai részükről is alkotmányos úton hozzájárultak.” A hatályba lépés e föltétele megszakitó jelleggel érvényesülne akkor, ha Ausztria, miután már alkotmányosan hozzájárult a XII. t.-cz. ide vonatkozó tartalmához, azon helyzetbe jutna, hogy nem teljesithetné elvállalt kötelezettségét. A halasztó föltétel ily esetben bontó föltétellé alakulna át, s ekkép a magyar alkotmány kisebb-nagyobb zökkenés árán menekülne az osztrák alkotmány katastrophájából.

A Tisza- és a balközép-féle mindkét javaslat, különösen a hadsereg kérdésében, igen messze ment. Az is bizonyos, hogy az 1867: XII. t.-czikkel szemben fölállitott, de a közös ügyeket végleg meg nem tagadó közjogi programmok, rövidebb-hosszabb kisérletezés után, visszasimultak a törvényczikkhez, ami legjobb próbája a törvény jóságának. Ebbe olvadt vissza Tisza és a balközép programmja is, de el nem vitatható, hogy Tisza és pártjának közjogi felfogása, mely sem delegatiókat nem akart ismerni, sem közös kormányt, az alkotmányos zűrzavarból való kibontakozást könynyebbé és egyszerűbbé teszi, már csak azért is, mert delegatio és közös a ministerium nem létezvén, ez intézményeket nem kell vala mással pótolni.

Három évtized bebizonyitotta, hogy mig Magyarországon az alkotmányosság meg szilárdult, addig Ausztriában kezdetétől fogva bomlásnak indult. Igy – habár actuálissá nem lett s nem is lesz soha Tisza Kálmán és a balközép közjogi programmja, mert Deák bölcsessége teljes garantiát adott a magyar alkotmánynak – utólag mégis igazolásra méltó azon balközépi programm, legalább a közös ügyek kezelésére nézve, mely programmot a legkeményebb itélettel sujtotta az akkori kormánypárt, sőt maga a közvélemény.

De különösen a hadsereg kérdésében tért el a két párt egymástól, mint a tizenötös albizottság vitái kétségtelenné teszik, s igy a közös-ügyi vita hosszú és izgalmas volt, a balközép szónokai Tisza Kálmánnal, Ghyczyvel, Jókaival élükön, hevesen támadták a Deák-párt javaslatát, a szélsőbal támogatta őket. A Deák-párt részéről szintén ennek kitünőségei védelmezték e javaslatot, mint báró Eötvös József, Horváth Boldizsár, Szentkirályi Mór stb., de legemlékezetesebb marad Deák Ferencznek márczius 28-ikán tartott nagy beszéde, melynek hatása leirhatatlan volt. Két napra e beszéd után, vagyis márczius 30-ikán, történt a szavazás, amidőn a Deák-párt többsége 257 volt 110 ellen. A május 29-iki szavazás pedig ugyane tárgyban 209 többséget mutatott 89 ellenében.

Igy jött létre új alkotmányunknak alaposzlopa, az 1867: XII. t.-czikk, mely három százados viszálynak vetett véget. E viszály alapindoka az volt, hogy a közös ügyek nem nyertek világos megjelölést, sem kezelési módjuk határozott rendezést. A pragmatica sanctio nem segitett a bajon, pedig ez már szorosabb kapcsolatba hozta egymással a monarchia két államát, mert kimondta az együtt és elidegenithetetlen birtoklást s a kölcsönös védelmi kötelezettséget. De a védelmi kötelezettség eszközeit nem jelölte meg, s igy állandó viszályra adott alkalmat. Az 1848-iki alkotmány, s névszerint az 1848: III. t.-cz. világosan megmondta, hogy léteznek közös ügyek, s ezek intézésére közeget is állitott fel a felség mellé rendelt miniszter személyében. De a közös ügyek mibenlétét s az intéző közeg hatáskörét homályban hagyta, s ez volt elsőrangú oka a féreértésnek s a későbbi szerencsétlenségeknek. Az 1867: XII. t.-cz. végre teljes világosságot vetett a közös ügyek kérdésére. A közös ügyeket saját uralkodójával, a magyar királylyal hozta tisztába, s igy a XII-ik t.-cz. egyszerűen oly törvény, a közös ügyek megjelölésére vonatkozó részében, mint bármely más törvény, úgy, hogy arra nem birna befolyással Ausztria alkotmányának semmiféle változása vagy katasztrófája. A közös ügyek intézésére vonatkozó része Ausztria népeivel kötött szerződés jellegével bir, s igy ez akkor szűnik meg, amidőn a szerződő felek egyike vagy másika a szerződés teljesitésére képtelennek bizonyul. 1867-iki alkotmányunk tehát lényegileg ugyanaz, mint amely volt az 1848-iki, s amennyiben az 1848-iki alkotmányt össze kellett egyeztetni az új viszonyokkal, ez 1848-nak épen nem vált hátrányára. A nádori méltóságra vonatkozó törvény természetes folyománya volt a parlamentarismusnak, s az 1848: IV. t.-cz. 6. §-ának módositása nagyobb garantiát képezett a parlamentarismusra, mint maga az 1848-iki törvény. Az 1867: III. t.-cz. pedig, mely törvénybe iktatta V. Ferdinánd és Ferencz Károly lemondását a magyar koronáról s megköveteli, hogy jövőre minden lemondás csak törvénybe iktatás által történhessék, első rangú garantiája a magyar alkotmánynak. Ha a nemzet őrködik e törvényczikk megtartása felett, többé nem ismétlődhetik az V. Ferdinánd és Ferencz Károly-féle lemondás. Amidőn végül a XII. t.-cz. megmagyarázta az 1848-iki alkotmánynak a közös ügyekre vonatkozó tartalmát s világosan szabályozta ezek intézésének módját, lehetetlenné tette a félreértéseket és félremagyarázásokat s igy a nagy conflictusok ismétlődését. Ha e közös ügyi törvény nem képezné helyes és biztos módját a régi viszályok megoldásának s a monarchia két állama közti viszony helyes meghatározásának, három évtized bebizonyitotta volna, hogy Magyarország és a monarchia, valamint a dynastia ismét megoldatlan problema előtt állnak, s eddig már rég új bonyodalmak következnek vala be. De, mig egyrészt Magyarország megtalálta állami függetlenségét a monarchia keretében, addig a dynastia szükségkép annak belátására jutott, hogy Magyarország nem gátja, sőt inkább hatalmas factora a közép-dunai nagyhatalomnak, s hogy Magyarország és az uralkodó-ház érdekei teljesen azonosak.

Három század előtt a kiinduló-pont ugyanaz volt, ahova a monarchia eljutott három százados tévelygés után. Magyarország a szomszéd Ausztria uralkodóját választva fejedelméül, két állam erejét egyesitette az államiság és függetlenség egyesitése nélkül, hogy ekkép mindkettő megtartva önállóságát, s azonos uralkodó alatt sikerrel védekezhessék a külső ellenségekkel szemben. E kiinduló-pont számtalan félremagyarázás és véres katastropha után végre 1867-ben érvényesült s elért czéllá lett, hogy új fejlődésnek és fényes korszaknak képezze kezdetét.


Az 1867-iki kiegyezési törvényczikkek első (és utolsó) lapja.
Az 1867: III. és VII–XII. t.-czikkek szentesitését tartalmazó okirat eredetije az országos levéltárban


Az 1867-iki kiegyezési törvényczikkek (első és) utolsó lapja.
Az 1867: III. és VII–XII. t.-czikkek szentesitését tartalmazó okirat eredetije az országos levéltárban

Nem csoda, ha a nemzet nagy többsége örömmel üdvözölte a viszály okainak elháritását, sőt, midőn 1867 június 8-ikán a koronázás megtörtént, a nemzetnek szinte minden rétege lelkesült örömben tört ki. Az a fényes látvány, mely feltárult a nemzet szemei előtt, midőn Ferencz József király megesküdött az alkotmányra s ujjongó tömegek jelenlétében fellovagolt a koronázó dombra, hogy a szokásos kardvágásokkal jelképezze, miszerint kész Magyarországot megvédelmezni minden ellenséggel szemben, s ama másik látvány, melyet Ausztria bájos és nemes császárnéjának, Erzsébetnek, Magyarország védasszonyának, magyar királynévá való koronáztatása nyújtott, pártkülönbség nélkül lelkesedésre hangolta az egész nemzetet. A teljes amnestia s a királyi pár adománya a honvédség javára tovább fokozta a nemzet lelkesedését, mely fényes hullámokban hömpölygött az ország egyik végétől a másikig.

Az általános öröm e napjaiban mindenki megfeledkezett azon bombáról, melyet Kossuth levele Deákhoz a koronázás előtt pár nappal dobott az országba, s melyben 1848-iki átalakulásunk és szabadságharczunk e nagy vezére Deákot az ország jogainak feladásával vádolta.

E levél hatalmas, megrázkódtató szózat volt, mely megdöbbentette a nemzetet, s kételyt támasztott a közjogi kiegyezés becse iránt. A nemzeti lelkesedés diadalmámorában azonban Kossuth levelének hatása nem tartott soká, elnyelte azt az a fényözön, mely a nemzet emelkedett hangulatából kisugárzott.


I. Ferencz József koronázási esküje.
Székely Bertalannak Erzsébet királyné számára készitett eredeti vizfestménye a bécsi várlakban

Nem kérdéses, hogy Magyarország fejlődése és kibontakozása egészen más irányt vesz, ha Kossuth megelégszik a Deákhoz irt levéllel, s a balközép és a szélsőbal-oldal megelégesznek a XII. t.-cz. ellen annak létrejötte előtt kifejtett küzdelemmel, s a képviselőházban történt szavazással. Ez esetben nem közjogi pártok jönnek létre, hanem parlamentarismusunk a nemzeti és állami regeneratio alapján szervezkedik. E munka tartózkodik jelenleg is létező pártok s élő politikusok feletti itélkezéstől, mert e tekintetben a történetirás ideje még nem érkezett el; de még sem lépi át a maga elé vont határt, amidőn harmincz év tapasztalatai után konstatálja, hogy, ha a közjogi harcz a kiegyezés és a koronázás után véget ér s a pártviszonyok a helyes parlamentarismus alapján fejlődnek, Magyarország ma már kiszámithatatlanul messzebb volna a haladás útján. Pedig voltak pillanatok, amidőn maga az ellenzék igen helyesen, s ily értelemben gondolkozott. Mocsáry győzelemről beszélt, Bónis kijelentette választói előtt, hogy a nemzet elérte czélját, s igy a kormányt támogatni kell. Jókai is biztositotta az új ministeriumot, hogy az első átalakulás nehéz munkájában az ellenzék nem fogja gátolni a kormányt. Ghyczy pedig még később is igy nyilatkozott: „Törvényesen koronázott király ül Magyarország királyi székén, Magyarországnak alkotmánya van, felelős ministeriuma vezeti kormányzatát, országgyűlése alkotja a törvényeket, Magyarország nem tartománya többé az osztrák császárságnak, a kibékült Horvátország, a Magyarországgal egyesült Erdély visszaléptek a magyar birodalom kapcsolatába, az országgyűlés állapitja meg az ország költségvetését és szavazza meg évről évre az adót, a sajtó a törvény oltalma alatt áll, szabadon választott, törvényes tisztviselők és képviselő-testületek igazgatják a törvényhatóságokat, haladás, élénkebb mozgalom tapasztalható az ország számos vidékein, a társulatok ipar és kereskedelem terein stb.”


Az 1867-iki magyar ministerium.
Mandello és Leitner kőnyomata Barabás Miklós 1867-iki rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 1797. számú példányáról

Igaz, hogy Ghyczy Kálmán rá is lépett az 1867-iki alapra, s nemsokára követte őt Tisza Kálmán és az egész balközép. Három évtized tapasztalata az, hogy a közjogi pártok vagy teljesen hozzásimultak a dualismus alapgondolatához vagy elernyedőben van kűzdelmük, de ha a kűzdelem meg sem kezdődik, illetőleg véget ér a koronázás után, mennyi súlyos veszteség marad el, s három évtized alatt talán sokkal közelebb jutunk czéljainkhoz, mint eljutottunk tényleg. De el kell ismerni, hogy a szabadságharcz fényes küzdelmei s az elnyomatás nemzetromboló korszaka után a pártviszonyok nem alakulhattak máskép. Az eredendő bűnt s a gyökeres okot e tekintetben az képezte, hogy Világos után az elnyomó hatalom nem ismert kegyelmet. A súlyos katastropha után, ha nyomban következik a kibékülés, elmaradnak szinte összes közjogi bajaink. Az 1867-iki kiegyezés megszüntette a három százados viszály okait, de nem vetett véget teljesen a bizalmatlanságnak fent és lent. Ott még mindig felesleges aggodalmak voltak a dynastiai és monarchiai érdekek miatt, itt nem tartották elégségeseknek Magyarország államiságának attributumait és garantiáit. Igy indult sajnálatos tévelygő útjára a magyar politika és parlamentarismus, s csak három évtizedes kerülőkön kezdünk oda jutni, hova más kedvező viszonyok közt mindjárt a koronázás után el kell vala jutnunk.