Horváth Boldizsár aláirása
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az alkotmányos kormányzat szervezése. A tanult elemek hiánya. A pártvillongások előjelei. A szabadságharcz rokkantjai segélyezésének kérdése. Tiltakozások a vármegyéktől a közös ügyek ellen. Kossuth levelei a kiegyezés ellen. A váczi levél. Az izgatók megrendszabályozása. Böszörményi László pöre. A vasuti kölcsön. A quota. Az osztrák kiegyezési törvény szentesitése. A közjogi pártok alakulásának csirái. Az első delegatio. Szakadás a balközép kebelében. A közös kormány. Tiszáék kilépése a delegatióból. A balközép és a Deákpárt. Móricz Pál a kiegyezés utáni hangulatról. Az 1867/68-iki országgyűlés reformalkotásai. A honvédség felállitása. A népoktatási törvény. A zsidók emancipatiója. Az 1868. XLIII. t.-czikk. A polgári házasság eszméje. A két keleti egyház szétválasztása. A nemzetiségi törvény és a végrehajtásában rejlő veszélyek. A Deák-párt missiója
Az Andrássy-kabinet a koronázási ünnepségek után nagyon is hétköznapi nehézségekkel volt kénytelen megküzdeni, mert az egész administratiót át kellett vennie az önkény-uralomtól s a helytartó-tanács ügykezelését a ministeriumok között kellett felosztania, és a Bécsben kezelt ügyeket át kellett helyeznie Magyarországra. A legnagyobb részt idegen bureaukratia nem adott elégséges anyagot, Magyarországon pedig nem igen voltak képzett elemek, mert hiszen épen a kormányzatra hivatott társadalmi rétegek legnagyobb részt visszavonultak a közpályától, sőt a gentry egy csekély hányada hazafias túlbuzgóságában fiait még csak alig tanittatta. A régi, különösen a központi hivatalnokok között csak kevesen tudtak magyarul, s a magyaroknak nem volt elég jártasságuk az igazgatásban, csak hivatalkereső volt sok, de ebben nem volt köszönet. Aki a hazáért szenvedett, akár akkép, hogy mint honvéd harczolt, vagy hivatalt nem viselt, igyekezett, pusztán ezen qualifikatiójánál fogva, részt venni az alkotmányossá lett Magyarország igazgatásában. A jogász elem legkevésbbé hiányzott a birói pályán; mert ha valami dicséretes akadt a Bach-korszak rendszerében, úgy ez az igazságszolgáltatás volt, s nemcsak a beszármazott s részben itt maradt birák képezték törvénykezésünknek jó elemét, hanem az elnyomatás korszaka alatt akár a birói, akár az ügyvédi pályán működésben volt egyének kitűnő anyagát alkották az új szervezésnek. Sokkal kevesebben értettek a központi igazgatás dolgaihoz, különösen a pénzügyi s egyéb igazgatáshoz, a megye pedig kevés kivétellel visszasülyedt a régi avitikus állapotba, amidőn inkább politizált, mint administrált. A restaurált megyének ezt a tulajdonságát csakhamar keservesen megérezte a kormányzás és az újjászületett magyar alkotmányosság. De az elég előnyösen felemlitett jogászelem is inkább csak a törvénykezésre, mint a törvényalkotásra volt hivatva. A nyári szünetet Horváth Boldizsár igazságügyminister a sarkalatos reformok elkészitésére használta fel, s codifikáló bizottságot állitott össze, mely a perrendtartásról, birói felelősségről, irói és művészi tulajdonról stb. elkészült, vagy készités alatt levő javaslatokat a parlamenti szünet alatt megbirálja. Néhány kiváló szakerőn kivül azonban nem igen akadt nagyobb szabású törvényalkotó, maga Horváth Boldizsár volt kezdetben szinte az egyedüli szakerő Szabó Miklóssal, majd később Szilágyi Dezsővel és Csemeghy Károlylyal. Minden felé tabula rasa tátongott, újra kellett alkotni mindent, s csakhamar tapasztalni kellett, hogy a feladatok úgy a szellemi, mint az anyagi tényezők tekintetében felette álltak az ország erőinek.
Horváth Boldizsár aláirása
A tulajdonkép való kormány-actio és parlamenti harcz csak a nyári szünet után kezdődött, de a pártvillongások már előre vetették árnyékukat. A koronázás után Tisza Kálmán határozati javaslatot nyujtott be, hogy a honvédek rokkantjai, özvegyei és árvái törvényhozási javadalmazásban részesüljenek. A király és a királyné épen csak néhány nap előtt adták a koronázási ajándékot az 1848–49-iki honvédeknek, s igy a Deák-párt és az Andrássy-kormány a határozati javaslattal szemben állást foglalt, s a három napi küzdelem a balközép vezére inditványának mellőzésével ért véget, miközben a túlzó szerb izgató, Miletics, azzal igyekezett complikálni a helyzetet, hogy szintén jutalomban akarta részesiteni a magyarok ellen harczoló szerbek özvegyeit és árváit. Közvetlen a koronázás után még a szélsőbal csinált jelentéktelenebb zavarokat, s a többi közt Madarász József inditványozta, hogy a ministerium köszönjön le s az országgyűlést fel kell oszlatni. Még egy fél tuczat megye helyezte magát ellentétbe a bevégzett tényekkel, s követte a koronázás után Bihar- és Komárom-vármegyék példáját a közös ügyek ellen való tiltakozásban, csakhogy Tisza és Ghyczy vármegyéi még májusban, a koronázás előtt hozták határozatukat. A nyári szünet alatt tovább tartott a mozgalom, s amig a parlament szeptember 30-ig szünetelt, kibontakozott a jövendőbeli parlamenti harczok előképe.
A megyei actiót a közös ügyek ellen s a megyéknek a parlamenttel való coordinálását illetőleg, melyet Pestmegyében Nyáry Pál inditványozott, nagy mértékben támogatták Kossuth manifestumszerű levelei. E levelek Kossuth fényes talentumának egész erejével támadták a kiegyezést, s czéljuk nem kevesebb volt, mint a nemzet meggyőzése arról, hogy Deák kiegyezése feladta Magyarország állami függetlenségét és szabadságát. A mindennapi tények megczáfolták Kossuthot különösen a tekintetben, hogy Magyarország közszabadságait feláldozta, mert hiszen úgy őt, mint fiait a közbeeső választásoknál ismételten megkinálták mandátumokkal, s levelei minden baj nélkül megjelenhettek a sajtószabadság oltalma alatt.
Az első nagyobb conflictusra a váczi levél adott alkalmat, mely levélben Kossuth kimondta a dynastia incompatibilitását Magyarország függetlenségével. Gróf Andrássy Gyula kezdetben azon helyes politikát követte, hogy a szélsőbali áramlatot s a Kossuth-cultust le akarta járatni. Az 1848-iki eszmék monopolizálása ellen ismételten tiltakozott, s azt mondotta, hogy a kormány és a Deák-párt az 1848-asok, s az 1848 zászlaját ekkép a Deák-pártnak követelve, nem gátolta a szélsőbali izgatásokat, hogy ezek szabadon kitombolhassák magukat. A váczi levelet azonban már nem lehetett minden ellensúly nélkül hagyni, s igy a kormány a „Magyar Ujság” azon számát, mely Kossuth váczi levelét közzétette, a sajtótörvény alapján lefoglaltatta. E lefoglalás vezetett a Heves-vármegyével kitört conflictusra. Eger városa ugyanis bizalmat szavazott Kossuthnak, s a kormány elrendelte a bizalmi szavazatról szóló végzés megsemmisitését. A kormány rendeletét azonban Hevesmegye nem hajtotta végre, s igy Andrássy az engedelmesség megtagadására királyi biztos küldésével felelt, s hogy megmutassa erélyét, Böszörmény Lászlót, a „Magyar Ujság” szerkesztőjét is perbe fogatta. A szélső izgatás azonban nem riadt vissza az erély nyilvánulásai előtt, s a honvéd-egyletek és demokrata-körök alakitása a legmesszebb menő mozgalmakat támasztották, amelyek közül nem hiányzott még a földosztó mozgalom sem. A Bach-korszak zsiványromantikájának torzképe gyanánt pedig létrejött a rablásokat űző brigantaggio egész rendszere. Az ellenzék mérsékelt elemei is megdöbbentek, s amidőn felléptek a Kossuth-cultus köpenyében a szélsőbali polgárokat is felültető iparlovagok, az ál-Wesselényiek, Asztalosok és Madarász Vilmosok, s izgattak nemcsak a kiegyezés, hanem a rend és a tulajdon ellen; s amidőn a demokrata-körökben nemcsak az Ausztriától való elszakadást, hanem a nem-adózást s a földosztást kezdték hirdetni: Tisza Kálmán a baloldal értekezletén nyiltan elismerte, hogy a társadalmi rend van fenyegetve. A kormány szükségkép fel is lépett a demokrata-körök ellen, s nagy parlamenti harczot idézett fel, amidőn a pesti demokrata-kör alapszabályait nem hagyta helyben, s ez ennek daczára megalakultat erőhatalommal szétoszlatta; sőt még Madarász Vilmos és Asztalos elfogatása miatt is interpellátiót intéztek hozzá.
Jelentékeny ellenhatást idézett fel a Kossuth-cultus s a szélsőbal izgatása ellen a legszájasabb lázitók leleplezése. Midőn Asztalosról kitűnt, hogy már a Bach-korszak törvénykezése okmányhamisitás miatt üldözte, Balla Gergely pedig, az ál-Wesselényi, ugyancsak a Bach-korszakban hat évi börtönt ült rablás miatt, a közvélemény kezdett állást foglalni a túlzásokkal szemben. Perczel Mór pedig a pesti honvédgyűlésen nyiltan és élesen megtámadta Kossuthot, s támadásával, habár közvetve, de messze túlhaladta Klapka és Türr állásfoglalását. A szélsőbal és Kossuth elleni hadjáratát a vidéken is folytatta, s habár néhány honvéd-egylet rosszalta eljárását, a közvélemény túlnyomó nagy része azonban mellette volt. Az esküdtszék is beleszólt a kűzdelembe, melyet a csak az imént megalakult ministerium a mérsékeltebb ellenzéki elemektől is támogatva viselt a túlzó izgatás ellen, s elitélte Böszörményit szélsőbali és Román Sándort nemzetiségi izgatás miatt. A megyék sorra visszautasitották Pestmegye 1868 februári köriratát, s a demokrata-körökkel szemben az ország minden részében alakulni kezdtek a Deák-körök, s nemcsak mint a Deák-párt hiveinek egyesületei, hanem mint a társadalmi rend és tisztesség védelmezői.
Ily harczok közepett kezdte működését az Andrássy-kormány, első nagy acióját a vasúti kölcsön képezte, s Lónyay pénzügyminister már 1867 szeptember 30-ikán jelentette a háznak, hogy sikerült 60 millió forint ezüstkölcsönt kötnie 50 évi törlesztésre. Magyarország szűz hitelének nem vált dicsőségére ez az első pénzügyi művelet, de olcsóbb pénzt az imént az absolut Ausztria sem kapott, s a külföldi pénzintézetek nem biztak teljesen a monarchia új rendjének állandóságában. De az akkori viszonyok közt joggal diadalszámba ment már azon tény is, hogy Magyarország egyáltalán kapott s oly olcsón kapott nagyobb mennyiségű kölcsönt, mint nemrég Ausztria. A vasútak és csatornák épitésére felvett eme kölcsönnel egyidejűleg tárgyaltatta a kormány az államadóssági, a quota s a kereskedelem- és vámszövetség javaslatait. A quota-javaslat 1867 deczemberében került a ház elé, s Ausztria járulékát 70%-ban, Magyarországét 30%-ban állapitotta meg. A balközép Ghyczy számitásainak alapján Ausztria járulékát 72, Magyarországét 28%-ban akarta megállapitani, s a két százalék különbség miatt erős, habár rövid ideig tartó kűzdelem folyt a házban. A Deák-párt közgazdái: Kautz, Trefort, Somssich és Zsedényi, valamint elsősorban Lónyay pénzügyminister a balközéppel, Tiszával és Ivánkával szemben bizonyitották a quota igazságos voltát, utalván emellett azon opportunitási okra is, hogy 100 millió közös költségről lévén szó, csakis 2 millió a különbség a kormány és az ellenzék javaslata közt. Sokkal hevesebb küzdelmet idézett fel az államadósság kérdése, habár a balközép csak halasztási inditványt terjesztett elő, s csak a szélsőbal utasitotta vissza az államadóssági járulékot, Madarász pedig népszavazást akart provokálni. A kilencz napi parlamenti csata eredménye a Deák-párt és a kormány-párt győzelme lett, s hasonló eredménynyel végződött a vám- és kereskedelmi szövetség feletti vita, melyben a balközép szintén csak halasztási inditványnyal lépett elő. A kiegyezési vita azon ténynyel végződött, hogy a kiegyezésre vonatkozó osztrák törvény is deczember 20-ikán szentesitést nyert, s a 27-ikén kelt leiratban a fejedelem értesitette az országgyűlést, hogy a közös kormányt legközelebb kinevezi.
A pártalakulás embryói a kiegyezésnek már első évében kezdtek jelentkezni, habár csak a szélsőbal és a balközép körvonalai bontakoztak ki határozottabban, s a conservativek, akik, ha teljesen vissza nem vonultak, a Deák-párthoz csatlakoztak, s különállásukat még nem foglalták el. Már az eddigi eredmények is mutatták, hogy majd kizárólag közjogi kérdések döntöttek a pártalakulások felett, s mind a három nagy párt létalapját a közjog képezte. A Deák-párt létrehozta és védelmezte a közjogi kiegyezést, a szélsőbal a legnagyobb túlzással támadta azt, mig a balközép, több izben egész a bihari pontokig átalakitott programmjához képest, meg akarta azt javitani. Igy lett a magyar parlamentarismus kiinduló pontja helytelenné s iránya tévessé, s később is, midőn már a belügyi reformkérdések felmerültek, a közjogi kérdések befolyásolták a pártok állását, úgy hogy újabb alkotmányosságunk 30 éve alatt nem a reform-irányok és eszmék vezették, hanem a közjogi kérdések intézték pártjaink alakulását. De ugyancsak a közjogi motivumok nemcsak ón-súlylyal nehezedtek, hanem egyszersmind zavarólag hatottak magára az ellenzékre, névszerint a balközépre.
Az első delegatio idején ugyanis, 1867 utolsó napjaiban, azon nevezetes eset történt, hogy a képviselőház több balközépi képviselőt, számra 12 rendes- és 2 póttagot, delegátussá választván: Tisza, Ghyczy, Bónis, Simonyi Lajos, Várady elfogadták a mandátumot, de a balközép egy töredéke, Jókaival élén, tiltakozott ez ellen, s ekkép a baloldal egy időre tényleg szétvált. És, mert a delegatióba való belépést helyeslő balközépi többségnek Jókai és a Hon” elszakadása következtében nem volt közlönye, létesült a „Hazánk”, mely Tisza Kálmánnal a legbelsőbb viszonyban volt, s maradt megszűnéséig. A két lap, a „Hon” és a „Hazánk” közti harcz jellemezte a balközép belső viszonyait, mig végre április elején, több kisérlet után, e confliktus megszünt, habár a két árnyalat bizonyos tekintetben még tovább is létezett. Ezt mutatta maga az a körülmény, hogy Tisza a kibékülés után sem szüntette meg a „Hazánk”-ot. Minden divergentiának megszünése csak az 1869-iki választások előtt történt, amidőn az ellenzéki szövetség túlzói ki akarták terjeszteni ezt még a szélsőbalra is. A balközép mindjárt az első delegatióban kivánta tisztázni a birodalmi ministerium elnevezésének lényegét. A közös kormány Ghyczy és Kerkápoly interpellatiöjára megnyugtató nyilatkozatot tett.
1868 novemberében a balközépnek a delegatióba belépett árnyalata alkalmat talált az onnét való kilépésre. Az alkalmat a közös kormánynak „birodalmi kormány” elnevezése szolgáltatta, s miután Ghyczy inditványa a rögtönös orvoslásra vonatkozólag nem kapott többséget, úgy ő, mint Tisza, Szontág, Bónis, Simonyi Lajos, Ivánka és Váradi kiléptek a delegáczióból.
Tisza Kálmán és hirlapja, a „Hazánk”, nem helyeselte a szélsőballal való egyesülést, Jókai azonban a „Hon”-ban megkinálta a szélsőbalt legalább a választások tartamára a fegyverbarátsággal. De, habár a balközép és a szélsőbal közt más mint szórványos választási fegyverbarátság nem jött létre, közjogi elhajlás a szélsőbal felé mégis bekövetkezett, amennyiben az 1868 áprilisi programmhoz, mely a delegatiót, a közös kormányt s a közös hadsereget elkárhoztatta, Magyarország pénzügyi és gazdasági függetlensége czime alatt a vám- és kereskedelmi szövetség megszüntetését csatolta, valamint azon követelést, hogy Magyarország függetlensége diplomatiailag elismertessék. Igy, belsőleg egyesülve s a közjogi radicalismusban előre haladva, ment a balközép az új választások elé, melyeknél arról volt szó, hogy a nemzet helyesli-e a közjogi alkut vagyis a Deák-párt alkotását, avagy elkárhoztatva ezt, a szélsőbalnak ad-e igazat.
Ugyancsak az első delegatióban adott megbotránkoztatásra alkalmat Grivicsics tábornok felszólalása, aki a hadügyminister nevében beszélt s minden indokolás nélkül a hadsereg közösségének megbontására irányuló magyar állitólagos irányzatot támadta. A hadügyminister másnap őt Ghyczy Béla őrnagy által desavouáltatta és erre Tisza kijelentette, hogy a tárgyalás menetét gátolni nem szándékozik.
Már eddig is éles ellentét létezett a kormánypárt és az ellenzék között; de a küszöbön álló választásnál az ellentétek fokozódtak s a pártharag hevesebbé lett. Még további fokozást ért el az utóbbi az 1869-iki választásokat három év mulva követő Lónyay-féle választásoknál s e választások után. Az erősebb temperamentum különben igen gyakran jellemezte pártküzdelmeinket.
A 48 előtti aulikus kormánypárt Magyarországnak nemcsak új jogokat nem szerzett, hanem kész volt a létező nemzeti jogok folytonos és állandó feláldozására. S mert felelős ministeri rendszer akkor nem volt s a kormányt igy megbuktatni nem lehetett, a liberális és nemzeti szellemü ellenzék a közvélemény forró áramlatait idézte fel, s ezek segitségével küzdött azon rendszer ellen, mely Magyarországot Csehország közjogi szinvonalára igyekezett lenyomni s a magyar alkotmányt az aulikus servilismus által mérsékelt oligarchia örvényébe törekedett lökni.
Jellemző a régi balközép viszonya a Deák-párthoz. Alig képzelhető étesebb ingerültség s napról napra táplált oly fokú harag, mely a két pártot egymás ellen sorakoztatta.
Közel egy évtized tellett el a legkiméletlenebb politikai harczok közt, melyek tüze még most is kivillámlik az akkori parlamenti beszédekből, ujságczikkekből és röpiratokból. A ki a politikai sajtó ezen korbeli munkáit olvassa, szinte megüti az ezekből előtörő forró atmosphaera, pedig teljesen igaza volt a balközép egy kiváló férfiának, hogy a közjogon kivül alig volt nagyobb eltérés a Deák-párt és a balközép között. „Mind a két párt – úgymond – a szabadelvüség zászlaját lobogtatta, s a főirányra nem volt eltérés köztük. Csak a szabad eszmék megvalósitásának sorrendjére s alkalmazására nézve fordultak elő eltérések.” Még a közjogi ellentétek sem látszottak a kiegyezés idején teljesen kiegyenlithetetleneknek, a mit leginkább mutat az a körülmény, hogy az első kabinet alakitását közvetlenűl megelőzött időben Tisza és Ghyczy neve is szóba kerülhetett. A közjogi antagonismus azonban mindig hevesebbé vált, s úgy a Deák-pártot, mint a balközépet nagy hangulati ellentétekbe kergette bele.
Az izgatásoktól föllázitva, a nemzet nagy része tényleg haragtól lángolt a kiegyezés megkötése miatt, s habár a határozati párt traditiói a porosz háború előtt elhomályosodtak, diadalmasan riadtak életre a dynastia csatavesztése után, mig Deák Ferencz megmaradt azon álláspontján, hogy Magyarország csak jogait követeli, s ezek ugyanazok a háború után, mint voltak annak előtte.
Tagadhatatlan keserűség és harag dúlt különösen az intelligentia azon részében, mely a függetlenségi harczot fegyveres kézzel végigküzdötte, Kossuth pedig veszedelmes tűzfáklyákat dobált az izzó hangulat közé. A Deák-párt látva, mily veszélyben forog csak imént létesült alkotása, szintén és pedig szükségkép beletévedt a harczias hangulatok túlzásába.
Voltak pillanatok, midőn komolyan kellett tartani az egyensúly megbillenésétől és a rend felbomlásától. A hevesi ügy és a demokrata körök alakitása, a munkásmozgalmak s a földosztó agitatiók, mint már emlitve volt, némely pillanatban a bomlás torzképét jelenitették meg.
Ily körülmények közt szükségkép egészen más alapon fejlődött a parlamenti helyzet s bontakozott ki a politikai sajtó küzdelme. De a nélkül, hogy a balközép viselt dolgait mentegetni akarnók, közjogi programmját, nem az elvek s a keresztülvihetőség, hanem azon szempontból tartjuk megitélendőnek, hogy levezetője volt a dualismus ellen kitörő túlfeszült hangulatnak. Úgy a helyzetet, mint a lélektani motivumokat megmagyarázza Móricz Pál egyik munkájában, a többi közt a következőket mondva: „Midőn az 1848–49-iki események folytán a kormány Debreczenre szorult, egynéhány vármegye maradt birtokában. Ezen néhány vármegye magában foglalta a magyarság, különösen a protestáns magyarság jelentékeny számát. Minden ember 16-ik évtől 46-ik évig fegyverre szólittatott s az idősebbek is szivvel-lélekkel szolgálták a szabadság harczát és szerezték be azon segédeszközöket, melyek nélkül háborút folytatni lehetetlen. Az általános lelkesültségnek, erőfeszitésnek volt következménye a tavaszi hadjárat dicsősége.”
„Győzelmes hadseregünkben szolgált akkor még gyermekemberek 1867-ben független választókká lettek, kiket nem vezetett a dászkál, nem parancsol nekik a szolgabiró. Tagadhatatlan, hogy ezen öntudatos választóknál a forradalmi irány volt a kedvencz eszme. Ha valaki jött s azt mondta: én Kossuth apánktól jövök, a ki ezt vagy azt üzeni, még ha kétes jellemü ember volt is, mint az ál-Wesselényi, hirtelen követőkre talált és ha akkor Tisza Kálmán népszerű neve, vagyona, társadalmi állása ezen forradalmi nizusnak határozottan ellene nem szegül, az egész Alföld ezen irányba sodortatik. Csak arra, a mit a balközép mindig mondott, hogy mi is független Magyarországot akarunk elérni, de békés úton, arra fordultak meg a választók legintelligensebbjei, mondhatni a birtokos osztály legnagyobb része. Ez az egy tény eléggé igazolja Tisza fellépésének nemcsak jogosultságát, de, viszonyainkat tekintve, hazafias irányát is. A szélsőbali, sőt forradalmi hangulatnak ezen leveretése a balközépi programm által azt minden esetre elérte, hogy az intelligenczia és a dzsentri legnagyobb része, mely a Deák-párthoz nem csatlakozott, nem sikamlott át egyszersmind a szélsőbali lejtőre s ekkép nemzeti intelligencziánk és vezértársadalmi osztályunk lelkületében nem támadt áthidalhatlan ür, s a szakadás nem lett összeforraszthatlanná. Már a társadalmi egységnek ezen részben való megmentése nagy haszonnal volt későbbi fejlődésünkre s tán ennek tulajdonitható, hogy később a gazdasági ellenhatások nem idéztek fel nagyobb züllést társadalmunk középrétegein. Dzsentrink és nemzeti intelligencziánk azon része, mely a 60-as évek közepén már-már tönkre ment s megmentése gyanánt, s bár nagy áldozatok árán is, követelte a kiegyezést, bizonyára végleg elszakad társadalmunk ama hevesebb rétegeitől, a melyek a kiegyezésben nemzeti jogaink feladását látták, ha a forradalmi hagyományok ezen örökösei a szélső árnyalat élére lépnek.”
De nagyon természetes, hogy forró áramlatokat csak lassanként lehet a kihülés és tisztulás processusán átvinni s igy a balközép közjogi radicalismusa szintén égető temperaturát tartalmazott, mig végre ez a fusio lehülésében részesült.
Mielőtt e lehülés bekövetkezett, magának a Deák-pártnak s a balközépnek legharcziasabb korszakában is megtörténtek a legszükségesebb alkotások, de, kevés kivétellel, csakis ezek.
Midőn ő felsége 1868 deczember 10-ikén a kiegyezés országgyűlését személyesen bezárta, konstatálni lehetett, hogy már ez ideig több reform s alkotás létesült. A feudális birtokviszonyok végleges megszüntetésére az úrbéri és szőllődézsmaváltságok, valamint a törvénykezésre a polgári perrendtartást és a kisajátitási eljárást tartalmazó törvények létesültek. A magyar államiságot kiegészitették vagy függő kérdéseket oldottak meg az Erdélylyel való unio beczikkelyezéséről szóló 1868: XLIII. törvényczikk, valamint a Horvátországgal létesült kiegyezést beczikkelyező 1868: XXX. törvényczikk. Ugyancsak 1868-ban jött létre védszervezetről s a népoktatásról szóló törvény. Az előbbi létesitette, illetőleg csak megvalósitotta a magyar királyi honvédség felállitására vonatkozó, még a kiegyezési tárgyalások idején elfogadott nemzeti vivmányt s az általános védkötelezettséget, s ugyanez szabályozta a nagy alkotmány-garantiát, Magyarország döntő befolyását a védszervezet megállapitására és újoncz-jutalék megszavazására. E törvényt valamint a honvédséget nemcsak a szélsőbal, hanem a balközép sajtója is támadta s a „Hon” a honvédeket „belügyőrök”-nek gúnyolta.
A népoktatási törvény hosszú és elkeseredett harczot idézett fel, melyben a lánglelkű Eötvösnek egyszerre kellett megküzdenie a felekezeti és nemzeti fanatismussal. A parlamenti harcz oly fokra emelkedett, hogy a javaslatot egy 25 tagból álló parlamenti bizottsághoz kellett utasitani, mely meghallgatta nemcsak a felekezetek szakembereit, hanem még egyházfőnökeit is, s csak hosszú küzdelem s több rendbeli változtatás után jöhetett létre a népoktatási törvény, mely a felekezeti szükkeblüség miatt nemcsak az 1848: XX. törvényczikk nagy elvét, az állami népoktatást nem valósithatta meg, hanem még igen sajnálatos engedményeket is kénytelen volt tenni, a mennyiben bárkinek, egyeseknek és testületeknek, jogában állott iskolát alapitani s annak tannyelvét meghatározni. Az állam csak felügyeleti jogot tartott fenn magának, hogy az iskola a kitűzött feltételeknek megfelel-e. Csakis az állami és községi népiskola felekezetlen jellege vallott a szabadelvü nagy traditiókra.
Báró Eötvös József aláirása
1865 január 11-iki levelén
Egyáltalán a 48-iki liberalismust nem folytathatta a kormány és a Deák-párt a 48-asok s a közjogi ellenzék miatt, s ezért maradt minden e korbeli alkotás a liberalismus fél-útján.
Ilyen volt a zsidók emancipatiója a polgári házasság nélkül, melyet különben a ház egyhangulag fogadott el, valamint az 1868: XLIII. törvényczikk, mely a viszonosság szempontjából haladást képezett ugyan, de csak legujabban nyerte teljes befejezését az egyházpolitikai programm által. Igy teljesedett Andrássy jövendölése, mely közte s egy őt interpelláló képviselő közt folyt le. A szellemes kormányelnök az interpellálónak azzal felelt, hogy a bevett felekezetek kitételét azért tartotta meg a kormány, mert be nem vett felekezetek nem léteznek. „De hátha lesznek?” folytatta az interpelláló. „Akkor az ő számukra is csinálunk új törvényt”, válaszolt Andrássy. És történt azonképen, csakhogy nagy idő mulva s válságos küzdelem árán; az egyházpolitikai reform, megtartva a bevett vallások fogalmát, mégis a legtágasabbra szélesitette ki a vallás és lelkiismeret szabadságát.
Polgári házasság s a polgári ügyekben polgári biráskodás ekkor csak néhány jámbor férfiú óhajtása volt s ezek közt a legkiválóbbaké: Horváth Boldizsáré és Deáké. Deák pár évvel később fejtette ki politikai végrendeletét s ekkor még kénytelen volt belenyugodni az opportunismusba. Pártjának vezérférfiai nyiltan kimondták, hogy a pártviszályok és a közjogi harczok miatt nem mehetnek bele a liberalismus szélesebb alapozásába, mert ez által oly elemeket is a közjogi ellenzék karjaiba hajtanának, a melyek, mint a conservativek és a clerus, eddig a kiegyezést támogatták; a fődolog ekkor pedig az volt, hogy a kiegyezést semmi baj ne érje.
Bizonyára közrehatott ez indok a kormány és a Deák-párt nemzetiségi politikájára is, mert magának báró Eötvös Józsefnek, lángoló hazafisága mellett, a szabad eszmék cosmopolitismusában tévelygő szelleme nem hozhatta volna létre akár a két keleti egyház elválasztásáról, akár a nemzetiségek egyenjoguságáról szóló törvényczikkeket. Gróf Andrássy Gyula gyakorlati pillantása lehetetlen, hogy ne látta volna e két törvény veszélyes voltát, melyek közül az első, az 1868: IX. törvényczikk megteremtette a görög-keleti szerb és román egyházak nemzeti alakulását s igy a magyar állammal való ellentétbe jutását; a második pedig, a nemzetiségi törvény, létésitette volna a nyelvi és foederalistikus kháoszt, ha ez a törvény egyáltalán végrehajtható leendett. A törvényjavaslat eredeti szövege még sokkal veszedelmesebb volt. Az osztályok tárgyalásának idején azonban Tisza és Bónis Sámuel érintkezésbe léptek Deák Ferenczczel, megbeszélve ezzel a tervezet veszedelmes következményeit. Ekkor fogalmazta Deák Ferencz, több bizalmasának a jelen munka szerzője előtt tett nyilatkozata szerint, a nemzetiségi törvény bevezetését a magyar nemzet politikai egységéről. Hasztalan vádaskodnak a nemzetiségek, ezt a törvényt nem a magyar kormányok nemzeti chauvinismusa tette végrehajthatlanná, hanem maga a törvény szerkezete s a gyakorlati viszonyok ellenhatása. Deák bölcsesége ugyanis e törveny alapelvévé tette a magyar nemzet politikai egységét. Oly intézkedés tehát, mely ez alapelvbe ütközik, már eleve érvénytelenné vált. Az a másik feltétel pedig, hogy a nemzetiségi nyelvek hivatalosan használhatók csak akkor lesznek, ha a kormányzat és közigazgatás érdeke ezt lehetővé teszi, egyszerüen kizárta a nyelvek egyenjogositását, mert teljes képtelenség leendett a közigazgatás és igazságszolgáltatás fentartása a nyelvek egyenjogusitása mellett, oly területen, a hol három, sőt több nemzetiség létezik egymás mellett, s nemcsak a magyarországi, hanem különösen az erdélyrészi viszonyok mind ilyenek.
A Deák-párt első alkotásait jellemzi a félmunka s a nehézségek megkerülése, de egyszersmind menti az egyoldalú közjogi irány s a dualismusnak mindent absorbeáló védelme a heves ellenzéki rombolással szemben.
Vagy pedig menti az elsietés, mit a gyors alkotás szükségessége hozott magával s a tapasztalatlanság és a gyakorlati következmények ki nem számitása, mint történt az uzsora-törvény korai eltörlésénél.
Nagyban és egészben azonban a Deák-párt méltó és hivatott intézője volt az ország sorsának, vezetői dicsteljes vezérei voltak egyszersmind a nemzetnek. Az és ezek együtt nagy történeti missiót töltöttek be, nemcsak megalkották a háromszázados viszálynak véget vető kiegyezést, hanem egyszersmind diadalmasan megvédelmezték ezt veszélyes, sőt már-már végzetes támadásokkal szemben, a midőn az izgatások következtében koronkint megtévedt magának a nemzetnek közszelleme. Másik nagy történeti hivatását teljesitette a Deák-párt már első másfél éves uralma alatt az által, hogy Magyarország belső berendezését liberális és nemzeti alapon inditotta meg. Minden félrendszabály s megalkuvás daczára a liberalismus és a nemzeti szellem charaktere rajta volt a Deák-párt legelső alkotásain is, s ily múlttal háta mögött ment az ország vezérlő pártja és kormánya az új választások elé.