SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
A kormány és Deák-párt sikerei s Andrássy külügyministersége.

Az új választások. A biráskodás reformja. Horváth Boldizsár. A közjogi harczok. A közigazgatás államositásának kérdése. Andrássy Gyula nemzeti politikája. Budapest fejlesztése. Az udvar Gödöllőn. A magyar szellem Erzsébet királyné környezetében. A szerb zürzavar. Karagyorgyevics herczeg bünpöre. Andrássy és a nemzetiségek. A határőrvidék polgárositása. A fiumei kérdés. A károlyvárosi lázadás. Az Andrássy-kormány pénzügyi sikerei. Lónyay Menyhért. A honvédség fejlesztése. Közadakozás az 1848/49-iki honvédek segélyezésére. József főherczeg. A Deák-párt megerősödése. A porosz-franczia háború. Beust külügyi politikája. Ausztria-Magyarország semlegessége. A pontusi kérdés. Ausztria belügyi válsága. A Hohenwart-kabinet. A cseh fundamentalis articulusok. Horvát kisérlet a kiegyezés felbontására. A dualismus megvédése a foederatista iránynyal szemben. Beust bukása. Andrássy külügyministersége

A heves választási harcz számos kihágás s több komikus jelenet közt véget ért. Az utóbbiak között jellemző az egri kofák felvonulása Csiky Sándor képviselőjelölt elé. A szomorú kihágások közé tartoztak a verekedések és vérontások, mint például a pécsi választó-csata, melynek 49 sebesültje lett. A mérkőzés azzal ért véget, hogy az ellenzék vagy 40 szavazatot nyert; harminczat a szélsőbal, tizet a balközép. Kibuktatta Lónyayt és Trefortot s a Deák-párt két más kitünőségét: Csengeryt és Somssichot. Még az új ház összejövetele előtt azonban a szélsőbalnak is lett nagy vesztesége Böszörményiben, a ki börtönében halt meg márczius 24-ikén. Horváth Boldizsár igazságügyminister kész volt felfüggeszteni büntetését, hogy fürdőre mehessen a beteg fogoly, Böszörményi azonban nem fogadott el semmi kegyelmet, s halála után a pártja úgy tüntette őt fel, mint a kormány s névszerint Horváth Boldizsár áldozatát, s igy az új országgyűlés a Deák-párt jelentékeny számbeli megfogyatkozásával s új izgatási ürügygyel vette kezdetét.

A mi azonban a mandátumok megfogyatkozását illeti, ezeket könnyen elviselhette a Deák-párt, mert még mindig 80–90 főnyi többsége volt s kibukott jeles férfiait csakhamar ismét megválasztatta. A választások ezen eredménye mégis azt jelentette, hogy a közjogi izgatás a nemzet egyes rétegeiben sikerrel működött, de még mindig oly nagy többség nyilatkozott a közjogi alap mellett, hogy a választó hadjárat ily eredménye ez alapnak dicséretére vált különösen azért; mert 1865-ben az ország Deáknak a kiegyezés létesitésére adott nagy többséget; 1869-ben pedig itéletet mondott a bevégzett mű felett. És ez az itélet kedvező volt, vagyis a nemzet nagy többsége helyeselte a kiegyezés oly megkötését, a mint az történt. Igy nem csodálható, hogy az Andrássy-kabinet és a Deák-párt a közjogi harczok enyhülését tételezték fel s nagyszabású reform-munkásságot jelentettek be.

Az 1868 ápril 24-ikén tartott trónbeszéd valóban kitűzte a reformok lobogóját s a jelszó az volt, hogy az új országgyűlés a reformok országgyűlése. Valóban sikerüli is néhány nagyszabásu reform megvalósitása, melyek közt legelső sorban foglal helyet a birói hatalom gyakorlásáról szóló törvény s maradandó emlékét fogja képezni alkotójának, az azt keresztülvivő igazság ügyministernek, Horváth Boldizsárnak s a parlamentnek.

A balközép e reform ellen is küzdött, különösen Ghyczy lépett sorompóba s követelte a junctimot a megyei reformmal. Horváth Boldizsár kifejtette a megyei reformra vonatkozó elveket s e reform létre is jött egy évvel később; de a nélkül, hogy a kormány rá mert volna lépni a kinevezési rendszer alapjára, sőt magát a megye hatáskörét oly tágra szabta, hogy ez minduntalan akadékoskodhatott a parlamentáris kormánynyal szemben. A szélsőbal pedig botrányt hozott szinre a birói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalása alkalmával. Június 24-ikén Irányi a többek közt azt mondotta, hogy a kormány kinevezésének az a következése szokott lenni, hogy a birák magukat iránta lekötve érzik, s ezután a Böszörményi-eset alkalmából megtámadta a pesti esküdtszéket, Horváth Boldizsárt pedig azzal vádolta, hogy halálra kinozta a törvénytelenül elitélt Böszörményit. Az igazságügyminiszter szót kért, Somssich azonban, rendre utasitván Irányit, az ülést bezárta. Másnap a ház csak szótöbbséggel adhatott ugyan elégtételt Horváthnak, de annál nagyobb elégtételt adtak neki az ország legkülönbözőbb részeiből érkező bizalmi feliratok.

Somssich Pál aláirása 1851-iki
kőnyomatú arczképén

A birói hatalom gyakorlásáról szóló javaslat még a nyár folyamán törvénynyé lett, a többi igazságügyi és más javaslat ismét megakadt. A reformok útja egyáltalán nem volt oly sima, mint a kormány és a Deák-párt vezérei képzelték. Tisza és a balközép már felirati javaslatában óvott az elhamarkodástól s nem tartotta lehetségesnek, hogy a nemzet ereje csak a belső átalakulás munkájára fordittassék.

Úgy a balközép mint a szélsőbal a közjogi kérdések megoldása nélkül nem tartotta lehetségesnek a helyes belső reorganisatiót, már azért sem, mert a mig a közjogi programm meg nem valósul, maga a balközép is az ősi alkotmány szellemét fenn akarja tartani a megyében. A Deák-párt későbbi korszakaiban is közjogi problémák sulyosodtak a reformokra.

A mit a parlamenti visszásságok s rendbontások daczára el lehetett volna végezni, meggátolták a közjogi harczok. Két mélységes árok futott parallel reformtörekvéseink útja mellett. E két folytonosan fenyegető mélység közül egyik volt a parlamenti pártharczok elfajulása s a végsőig való növekvése, a másikat képezték a közjogi viszályok és ellentétek már a Deák-párt korszakában. Joggal mondhatta Ghyczy Kálmán 1875 elején, hogy a mig a kormánynak attól kellett tartani, hogy az ellenzék megingathatja a közjogi alapot, a melyen az ország jövője nyugszik, gyökeres reform-tervekkel nem léphetett fel, melyek a közjogi ellenzék kezébe az izgatás fegyvereit adhatták s a kormányt a választásoknál megbuktathatták volna.

Valóban a Deák-párt, sőt később a fusióból támadt szabadelvü párt soká kerülte a gyökeres reformokat, pedig részben ép a Ghyczy Kálmán által emlitett lélektani indoknál fogva. Nem a párturalom önző szempontja, hanem azon jogos felfogás vezette a Deák-párt és éveken keresztül a szabadelvü párt vezéreit, hogy mélyre ható s nagy osztály- s felekezeti érdekeket sértő reformok magát a közjogi alapot ingathatják meg. Deák egyházpolitikája évtizedeken át szünetelt és a Szapáry-féle gyökeres megye-reform nemcsak keresztülvihetetlennek bizonyult, hanem a Ghyczy által kifejezett aggodalomhoz képest tényleg megerősitette a közjogi ellenzéket, különösen a szélsőbaloldalt.

Csodálatos játéka a sorsnak, hogy ép a közigazgatási reformot követelte három évtizeden keresztül kormánypárt és ellenzék egyaránt, s ép ez a reform mégis az, mely legkevésbbé valósult meg, legalább oly széles terjedelemben, mint azt hosszú időn át tervezgették. A Deák-párt modernizáló törekvése, mely a bureaukratikus reformtól sem riadt vissza, kénytelen volt megalkudni a balközépi felfogással, mely a bureaukratikus rendszert még a központi igazgatásban is vissza akarta szoritani s habár a külső administratió reformját magáévá tette, kezdetben persze a kinevezési rendszer nélkül, mégis legelső sorban a ministeriális igazgatást törekedett reformálni és egyszerüsiteni.

A két meglehetős divergens áramlat kiegyenlitésre talált az 1873 február 4-iki határozati javaslatban, melyet a ház magáévá tett. És ez idő óta alapvető eszmék elfogadása nélkül folyt és folyik a harcz a pártok közt az igazgatási reformokra nézve.

A fő, szinte egyedüli kicsúcsosodást a chaosból csak a kinevezési rendszer eszménye képezi, azon eszme, melyet legelsőbben a conservativek vallottak magukénak, Sennyey Pállal élükön, s ezektől maradt örökségben az eszme az egyesült ellenzékre, a mai nemzeti pártra. Ezt az eszmét a Deák-párt sem vallotta teljesen magáénak, mert ennek soraiban is voltak municipalisták, Tisza Kálmán és a balközép pedig azt határozottan visszautasitották. Haladás alkotmányos korszakunk lefolyt három évtizede alatt csak annyiban történt, hogy Tisza részleges reformjai az állami administratiót a kinevezési rendszer nélkül belevitték a megyébe is, továbbá hogy a kinevezési rendszer ma már nem választja el egymástól a közjogi alapon álló pártokat, mert ép úgy programmja az a szabadelvü mint a nemzeti pártnak.

Egyéb tekintetben azonban a régi chaosz még nem igen tisztúlt meg. A kinevezési rendszer nem dönti el a közigazgatás jellegét. Kimevezési rendszer mellett lehet centralisatió és decentralisatió, valamint a választási rendszer mellett szintén lehetséges ugyanez, sőt lehetséges az autonomia korlátozása, mig a kinevezési rendszerrel megfér a legtágasabb körű autonomia. Ugyancsak Ghyczy Kálmán joggal hivatkozott emlitett beszédében a közigazgatási reform nehézségeire és pedig ép azon zürzavarok miatt, a melyek ide vonatkozólag a pártoknál és a közszellemben léteztek. Az ő habozó lelkére vall ugyan a tépelődés, a melylyel a kormány elleni vádakra felelt. Ha a kormány, úgymond, a központban reformálni akar a centralisatio irányában, azonnal fellépnek ellene a decentralisatio hivei. Viszont ha decentralisatiót akarunk, meggyül bajunk a centralisatio barátaival. Ép igy, ha kinevezett tisztviselőket akarunk a megyében, nyomban táborba szállanak ellenünk a régi megyei kormányzatnak, traditiónak őrei; s ha választott tisztviselőket akarunk, akkor sokan kinevetnek bennünket, a miért azt hiszszük, hogy a kormánynak e mellett befolyása lehet a megyében. Ha pedig házi adót igyekszünk behozni, hogy a megye maga fedezze költségeit, ránk támadnák az autonomia hivei, a kik megyei önkormányzatot akarnak, de az állam költségén. Tisza Kálmán indokoltan persiflálhatta Ghyczy beszédét azzal, hogy e beszéd szerint a két szélsőség közt középen kell megállni, vagyis nem szabad semmit sem csinálni, mégis tény, hogy a középúton való megállás vagy legfölebb a jobbra-balra való apróbb kitérés rendszere megmaradt évtizedeken keresztül.

A nagy kűzdelmek árán kivivott, s bár kényszerü megalkuvásokat tartalmazó reformok mégis dicsőségét képezték a kormánynak s a Deák-pártnak, és pedig különösen azért, mert a közvélemény tudta, hogy a kormánynak számos reformja van készen, de a parlamenti helyzet miatt nem jut idő azok tárgyalására. Magának Horváth Boldizsárnak 15 javaslata várt tárgyalásra 1868 nyarán. De hisz már az akkori Deák-párti lapok kiszámitották hogy az 1869-ben tartott országygyűlés alatt az ellenzék nem kevesebb mint 134 interpellatiót adott be, Simonyi Ernő 92-szer beszélt, Irányi 123-szor, Tisza Kálmán 173-szor.

És ez nem volt obstructio, melyre csak Lónyay idejében került, a dolog. De ha az Andrássy-kormány a reform-alkotásokban a a parlamenti viszonyok, a felekezeti szellem s a megyei felfogás miatt nem mehetett messze előre, s kivéve az igazságügy organisatióját, mindenütt kénytelen volt megalkudni annál erélyesebben s teljes sikerrel dolgozott a magyar államiság megszilárditásán.

Elévülhetlen érdemei vannak e tekintetben különösen a kabinet elnökének, gróf Andrássy Gyulának, a kinek államférfiúi felfogása s tettereje volt legfőbb oka, hogy Szent-István birodalma nemcsak nehézségek, hanem komoly veszélyek daczára, aránylag rövid idő alatt egyesült, Budapest e birodalom hatalmas centrumává lett, hová, mint az események csakhamar megmutatták, némileg a monarchia súlypontja is átköltözött.

A királyi család Gödöllőn.
Reifenstein és Rösch kőnyomata Katzler V. 1871-iki rajza után. Ugyanonnan, a 4880. számú példányról

Andrássy és a kabinet kezében e czélra a kiegyezés megkötése óta egyik legjobb eszközt képezett az udvarnak gyakori és huzamos tartózkodása Magyarországon, a fővárosban, vagy a nemzet által a királynak ajándékozott Gödöllőn. E tekintetben erős szövetségese volt Andrássynak a felséges asszony, Erzsébet királyné, a kinek a lovagias magyar nemzet iránt való rokonszenve a kiegyezés óta csak növekedett. A felséges asszony érzelmeit legjobban visszatükrözte azon nyilatkozata, melyet egyik elutazása alkalmával tett az őt a pályaudvarra kisérő magyar hölgyek előtt. Előre örülök – úgymond – annak az időnek, a midőn ismét haza jöhetek. Mária Valéria születése óta, a mely esemény 1868 augusztusában a budai várpalotában történt, mindig kedvesebb emlékek fűzték az uralkodópárt Magyarországhoz, s már 1869 áprilisban hire jött, hogy gróf Königsegg főudvarmesternőt gróf Andrássy Gyuláné váltja fel, mert a királyné környezetében csak magyarul szabad beszélni s a felséges asszony szükebb udvara Magyarországon csakis magyar urakból és hölgyekből áll. A menynyiben e hiresztelésekben némi tulzás volt, e mellékizt a bécsiek irigykedése hozta létre, ez azonban mit sem változtatott azon tényen, hogy az udvarba magyar szellem költözött, s maga a trónörökös, Rónay Jáczintban magyar nevelőt kapott.

Andrássy ügyesen használta fel a magyar érdekek javára a szerb zürzavart is, a parlamenttel részvétnyilatkozatot szavaztatott meg a belgrádi skuptsina számára, Mihály fejedelem meggyilkolásának alkalmából.

Karagyorgyevics herczeget és társait, a kik a gyilkosság gyanujában álltak, elfogatta és biróság elé állittatta. Belgrádba főkonzulnak a kiváló magyar publicistát Kállay Bénit küldötte s viszont kivitte, hogy nemcsak az északnémet szövetség, hanem az összes nyugoti nagyhatalmak Budapesten főkonzulátusokat állitottak fel. Már ekkor kezdődött Andrássy állásfoglalása Beust ellen, a ki a bécsi lövész-ünnepen poroszellenes hajlamot árult el s a magyar miniszterelnök egyszersmind erélyesen fellépett Bratiano dákoromán izgatásaival szemben.

És habár a nemzetiségi törvényben a kormány keresztülvihetetlen engedményeket tett a nyelveknek, a nemzetiségi mozgalmakkal szemben a legerélyesebb, sőt kiméletlen eljárást tanusitott. A horvát kiegyezési kérdés megoldása után, a melyben a horvátok fehér lapot kaptak, hogy a magyar politika annál erélyesebb lehessen a Dráván inneni mozgalmakkal szemben Balázsfalván a románok pronunciamentót hoztak, melyben az erdélyi uniót kimondó törvényt egyszerűen semmisnek jelentették ki. Nemsokára rá, június 6-ikán, Turócz-Szent-Mártonban a pánszlávok tartottak gyűlést, a kik az 1861-iki szláv congressuson felszólitották Schmerlinget, hogy 13 felsőmagyarországi vármegyéből tót tartományt alakitson, mely aztán képviseltetni fogja magát a birodalmi tanácsban. Románok és tótok, valamint ruthének 1869 június 15-ikén nagy conferentiát tartottak, hol ugyan már egymás közt czivódni kezdtek, de mégis azt hitték, hogy megállapították Magyarország nem-magyar fajainak szövetségét. A kormány természetesen nem türte a nemzetiségi agitatio elfajulását, a balázsfalvai eset alkalmából számos elfogatás és házkutatás történt, s több rendbeli felségsértési per indult. Midőn pedig Maczelláriu e miatt interpellált, tapsokkal fogadta a ház Horváth Boldizsár azon válaszát, hogy a kik az alkotmány ellen támadnak, a haza ellenségét sujtó bánásmódban fognak részesülni. Nem kisebb erélylyel járt el a kormány a szerb agitatióval szemben, midőn ennek főemberét Mileticset az omladinával való czinkoskodása miatt megfosztotta ujvidéki polgármesteri állásától s királyi biztost küldött le a határvárosba. El kell ismerni, hogy a balközép ez alkalommal is támogatta a kormányt erélyes nemzeti politikájában, mert a midőn interpellatió történt az ujvidéki eset miatt, csak a szélsőbal szavazott a kormány ellen.

A gödöllői királyi kastély.
Rajzolta Cserna Károly

Sokkal nehezebb dolga volt az Andrássy kabinetnek a határőrvidéki kérdés megoldásánál, melyet Andrássy az 1869-iki delegatio által hozatott szóba. E harmadik delegatiónál már érezhetően kitünt a magyar politika tulsúlya, úgy hogy a magyar ügy sikerei felett való irigykedés a következő panaszra fakadt. „A parlamentarismus, ugymond egy akkori röpirat, a monarchia sulypontjának Budapestre való áthelyezése, s a németeknek a heloták állapotába való lökése: ez az értelmük a delegatióknak.” Az őrvidék polgárositásának a delegatióban való megbeszélése után megjelentek augusztus 19-én az első királyi kéziratok, a melyek a polgárositást nem egyszerre, hanem fokozatosan inditották meg. Ugyanekkor megoldásra jutott Fiume kérdése is, a mennyiben Magyarország és Horvátország megegyezni nem tudván, provisorium jött létre, mely Fiumét Magyarországhoz kapcsolta s a kikötőváros élére a magyar ministerelnök ellenjegyzése mellett kinevezendő kormányzót állitott. Az első kormányzó gróf Zichy József volt. A határőrvidék polgárositása azonban még fokozatos módon sem ment nagyon könnyen, s mindjárt kezdetben panaszok hangzottak az őrvidékről, s ismeretes tény, hogy Grivicsics tábornok azokkal tartott, a kik ekkép nyilatkoztak: „A határőröket 1848-ban tanusitott hűségükért most hálából lefegyverzik, hogy a magyarok a fegyverteleneken annál inkább bosszút állhassanak.” Az ellenállás s a forradalmi kitörés fokozatosan készült, ép úgy mint fokozatos volt a határőrvidék polgárositása; de 1871 őszén a forrongás már igen nagy mérveket vett; október 8-ikán az ogulini ezred rákoviczai századában tényleg fegyveres felkelés történt. Vagy háromszáz határőr kirabolta a fegyvertárt, s Károlyváros ellen nyomult, miután tisztjeit, akik rendet akartak csinálni, elfogta. Az egész pucscs rövid ideig tartott, mert Molináry és Ruszt tábornokok a fölkelőket körülvették, nagy részüket elfogták, statáriumot tartottak felettük. A polgárositásnak ezentúl nem volt semmi akadálya, s csakhamar létesült Szent-István birodalmának teljes egysége. Kezdetben a pénzügyek terén is jelentékeny sikereket ért el a Deák-párt és az Andrássy-kabinet. Tény, hogy Lónyay deficit nélkül kormányzott s midőn 1870 márczius 21-ikén bucsúbeszédét tartotta a képviselőházban, constatálhatta, hogy Magyarország államháztartási zavarokat eddig nem ismert, pedig az absolut Ausztria örökös pénzügyi bajokkal küzdött, s folyton a pénzügyi tönk szélén állott. De ugyancsak e búcsúbeszédében figyelmeztette Lónyay az országot és utódjait a lehetséges veszedelmekre s különösen óva intett a takarékosságra. Ekkor még Lónyay pénzügyi tehetségének jó hire teljesen érintetlen volt s igy történt, hogy báró Becke halála után Lónyayt az uralkodó bizalma a közös pénzügyministeri székre hivta. E tényt úgy a magyar közvélemény, mint az osztrák politikai körök szintén Magyarország sikere gyanánt tekintették, s valóban az is volt. Az Andrássy-kormány, s névszerint Andrássy további sikerét jelentette a honvédség gyors fejlődése, úgy hogy a honvéd hadsereg csakhamar 130 ezer főre emelkedett; a honvédség ügye ekkép nem képezhette többé az ellenzéki izgatás eszközét. De megmaradt még a 48-iki honvédek özvegyei s árvái segélyezésének ügye, s az e czimen támadt mozgalmat s parlamenti kűzdelmet gróf Andrássy Gyula akkép szoritotta vissza, hogy önkéntes adományra hitt fel mindenkit. Maga 10,000 forinttal nyitotta meg az aláirást, József főherczeg 20,000 forintot irt alá, s pár hét alatt több mint 100,000 forint gyűlt össze.

Az Andrássy kormány sikerei felettébb megerősitették a Deák-pártot, – mert még a pénzügyi bajok nyiltan fel nem léptek, az ellenzéki közfelfogás az volt, hogy a kormányt és a Deák-pártot hosszú időn át meg nem buktathatja. A baloldal egy része épen reménytelennek látta helyzetét, s az ellenzéki problémát csak egyesűlés által vélte megoldhatónak. Csak így történhetett Jókai Horváth Boldizsárnál való látogatásának nagy politikai eseménynyé felfujása. A népszerűségének tetőpontján álló nagy regényiró Horváth Boldizsárral a reformkérdések felett cserélt eszméket, s a baloldalon sokan ebben egyesűlési kisérletet láttak. Tényleg többen megunták a meddő ellenzékieskedést, s korai hangulat mutatkozott egyes ellenzéki körökben az események által csak később megérlelt fusióra. A politikai emóczió azonban csakhamar véget ért, s pedig akkép, hogy az „Ellenőr” megtámadtá Horváth Boldizsárt, amiért a baloldaliakkal conspirál, s erre megszünt ismét minden érintkezés a Deák-párt és az ellenzék között. Különben is a Deák-párt az Andrássy-kabinettel élén diadalainak élvezetében nem igen lehetett hajlandó fusionális kísérletekre. És a legfőbb diadal még hátra volt: a magyar érdek diadalra juttatása, a porosz franczia háború s Ausztria foederalistikus visszafejlődésének kérdéseiben. Az ifjú magyar állam s a megszilárdulás processusában lévő dualismus, sőt a monarchia felett nagyobb válság nem vonulhatott el mint a porosz-franczia háború. Kimondhatatlan veszélyek környezték a legéletbevágóbb érdekeket: a trónét, a nemzetét, a monarchia mindkét államáét. Most kell vala nagy államférfi a monarchia élén, hogy eltalálja a helyes utat, mert ennek felismerése egyáltalán nem volt könnyű. A katonai körök, s különösen a harczi párt, mely az udvarnál nagyon erős volt, követelte a boszút Königgrätzért. Viszont Magyarországon akadtak, a kik elérkezettnek látták az időt, hogy a magyar nemzet megboszulja magát Oroszországon Világosért. Erre most kinálkozott legjobb alkalom, midőn Oroszország hagyományos szövetségese, Poroszország borzalmas háboruba keveredett Francziaországgal. A magyar közvéleményben hatalmas áramlat volt különben is Francziaország mellett részint azért, mert Magyarországon hagyományos volt mindig a franczia rokonszenv, az emigratio alatt sok és előkelő magyar tartózkodott Párisban. A Deák-párti „Reform” által nagy élénkséggel és ügyességgel képviselt eme franczia rokonszenvnél azonban sokkal nagyobb jelentőségű volt azon gyakorlati szempont, hogy a német fegyverek diadala túlsulyba helyezik a germánságot, mi által sokan veszélyeztetve látták a magyar culturát, sőt magát Magyarországot, mely a germanisatio bilincseit csak az imént rázta le.

József főherczeg 1868-ban.
Egykorú kőnyomat után. Vereby Soma „Magyar mágnások könyve” (Pest, 1860–1870?) czimű kiadványából

A magyar nemzet valódi érdeke mégis az volt, hogy a monarchia teljesen semleges maradjon, mert ha Francziaországgal szövetségben leveri Poroszországot, a prágai béke okmánya kettészakadt, s Ausztria ismét visszafoglalja positióját Németországban, mely esetben a dualismus nem maradhatott volna soká fenn, vagy visszafejlődésre jut.

Beust, a monarchia külügyministere, e nehéz momentumban teljesen alkalmatlannak bizonyult feladatának megoldására. Hajlamai őt is Francziaország mellé állitották, mert még nem felejtette el a bosszút Poroszország ellen. Metternich párisi nagykövet jelentései, valamint Beust jegyzékei kétségtelenné teszik, hogy a párisi osztrák-magyar nagykövet palotájában, sőt a bécsi Ballplatzon poroszellenes áramlat volt; sőt Beust még a háború kitörése előtt áprilisban, a Hohenlohe ministerium megbuktatása által Münchenben, világosan megmutatta, hogy szivében tervez Berlin ellen valamit. Napoleon és Grammont tényleg azon hitben voltak, hogy az osztrák-magyar monarchia csatlakozni fog Francziaországhoz, mert az úgynevezett erkölcsi szövetség már tényleg létesűlt. A monarchia külügyministere tényleg velük tartott. Beustnak kétségkivül nagy érdeme volt a Magyarországgal való kiegyezés siettetésében, s emlékirataiban meg is jegyzi, hogy a magyaroktól csak hálát érdemlett volna. Az a hála azonban, melyben tényleg részesült, nem terjedhet hibáinak szépitéseig.

Az események gyors egymásutánban is következtek. A monarchiának rövid idő alatt választania kellett a béke vagy a háború közt, s 1870 július 18-ikán volt Ferencz József elnöklete alatt a nagy koronatanács, mely szótöbbséggel döntött a béke és a semlegesség mellett. E tanácsban buktatta meg Andrássy a hadi pártot, de nem egyszersmind Beustot, a ki színleg a többséggel tartott, s július 20-ikán notifikálta a hatalmaknak a monarchia semlegességét. Andrássy mögött Magyarország állott, midőn a korona tanácsában tiltakozott a háború ellen, s tagadhatatlan, hogy az ellenzék s különösen a balközép Tiszával élén, szintén Magyarország semlegességét követelte. Horn és Csáky már július 13-ikán interpelláltak a képviselőházban az iránt, valjon létezik-e az állitólagos osztrák-magyar franczia szövetség, s ha nem, mily biztositékok vannak arra nézve, hogy Magyarország akarata ellenére nem keveredik háborúba Németországgal. Andrássy azt felelte, hogy semmiféle szerződés vagy szövetség nem létezik, a mi pedig a garantiákat illeti, azok benne vannak a kiegyezési törvényben, s a külügyminister csak a monarchia két államának ministerelnökével együtt és egyetértve járhat el. Ez azt jelentette, hogy a monarchia Magyarország beleegyezése nélkül nem mehet háborúba, s Andrássy el volt határozva, hogy érvényt szerez a törvénynek és Magyarország érdekének. A balközép vezére, Tisza Kálmán pedig a leghatározottabban tiltakozott a háború ellen s kérdőre fogta a kormányt, valjon teljes erejével, magának az országgyűlésnek tekintélyével követelte-e Bécsben, hogy Magyarország semleges maradjon. Tiltakozott egyszersmint a fegyveres semlegesség ellen, mely sulyos terheket róna fel a monarchiára, s e mellett csak ellenségeket szerezne. A kormánynak, úgymond tovább, nem szabad sem a franczia rokonszenv, sem a Németországban való régi befolyás visszaszerzése miatt bármit is elkövetnie, vagy mulasztania, a mi lehetségessé tenné Magyarországnak a háborúba való bebonyolitását, s a magyar nemzetnek a német nemzet iránt ellenséges szinben való feltüntetését. Tisza interpellatiójára, válaszolva Andrássy utalt Beust köriratára, hogy a monarchia semleges marad, s ez a semlegesség fegyvertelen leend. A Németországban való régi befolyás visszaszerzését irányadó körökben mindenki károsnak tartaná. Hogy Magyarország semleges akar maradni, ez kétségtelen, de hogy ezzel minden complicatio el van-e háritva, senki meg nem mondhatja. Andrássy egyébiránt ezen alkalmat közjogi correcturára használta fel s kijelentette, hogy Magyarország egyedül nem maradhat semleges, mert a törvény értelmében csak Ausztriával együtt követhet akár béke-, akár háború-politikát.

Midőn a koronatanács elhatározta a fegyvertelen semlegességet, egyszersmind nem zárta ki az esetleges készenlétet. A lókivitel mindjárt másnap megtiltatott, s Andrássy két törvényjavaslatot terjesztett a magyar országgyűlés elé. Az egyik megengedte a kormánynak, hogy az ujonczokat október előtt behivhassa, s a másik 50,000 honvéd felszerelését tette lehetővé. A hadi párt a július 18-iki vereséggel nem elégedve meg, ismételten próbálkozott, hogy a fegyveres beavatkozást keresztül vigye; de az osztrák-szlávokról nem szólva, legelső sorban Magyarország és Andrássy ellenállásába ütközött, s Beust csak ugy erősithette meg állását, hogy szinleg a magyar politikát magáévá tette. Különben a német fegyverek meglepő diadalai kijózanitólag hatottak a hadi pártra is. De kétségbevonhatlan és örvendetes tény, hogy a dualismus alapján csak az imént létesült magyar állam kormánya és törvényhozása befolytak Európa sorsának alakulására s csakis a magyar parlament s Andrássy közreműködése mellett lehetett megóvni Ausztria-Magyarország semlegességét. Igy volt egyik tényező ezuttal ismét Európa sorsa felett a Mohácsnál elbukott, de bukásából újból felemelkedő Magyarország. Midőn azonban Oroszország a párisi szerződést széttépte, s a pontusi kérdésben vakmerően fellépett, a béke sorsa ismét koczkára került. Magyarországra nézve az volt a kérdés, valjon elérkezett-e az idő, nem a Világosért, hanem a keleti kérdésben való leszámolásra.

Beust könnyelmű kapkodása közben már 1867-ben megkinálta Oroszországot a párisi szerződés módositásával, s igy tulajdonkép e szerződés megmásitása önmagában véve nem látszott ellenünk irányulni; de igen is olybá tünt fel, midőn Oroszország, mint a diadalmas Németország szövetségese, követelte dijját. Oroszország szövetséges viszonya Németországhoz ismeretessé lett Gladstone leleplezéséből, melyet ez az angol parlamentben tett, de e leleplezés egyszersmint világosságot vetett Ausztria-Magyarország semlegességére, mely kezdetben nagyon kétértelmű volt, úgy hogy Oroszország ellenhatását idézte fel. Az északi hatalomnak a pontusi kérdésben való fellépése többé semmi homályt nem hagyott fenn az orosz-német szövetség mibenléte iránt, s ha a német fegyverek oly óriási diadalt nem aratnak Francziaország felett, minőre a világtörténelemben alig van példa, valószinű, hogy sem Ausztria-Magyarország, sem Anglia el nem tűrik a keleti kérdésnek ily megbolygatását. Törökország különben is már készült a háborúra, s Magyarországon erős áramlat támadt a háborús irány mellett. Bismarck ügyességének, de legkivált a német fegyverek diadalának azonban sikerült a pontusi kérdést a harcztérről átháritani a londoni conferentiára, ahol ez tényleg békés uton, igaz hogy Oroszország javára, oldatott meg.

Itt volt a határjelző a világtörténelem utján, s ezzel véget ért Bismarck – s igy Németország – viszontszolgálata Oroszország irányában. Egy későbbi alkalommal, a berlini kongressuson a vas kanczellár segitett kicsavarni Oroszország kezéből a véres zsákmányt. Különösen pedig a legujabb események igazolták azon politikát, melyet szintén Magyarország nevében Andrássy vitt keresztül, hogy Ausztria-Magyarország a pontusi kérdésben sem vetette kardját a mérlegbe.

Gróf Andrássy Gyula aláirása

Ha a franczia-német háború nagy külügyi válságba sodorta a monarchiát, melyből csak a magyar politika mentette meg, csakhamar oly belügyi válság tört ki Ausztriában, melynek végzetes következményeitől ismét csak Magyarország, s az ennek politikáját képviselő államférfi, gróf Andrássy Gyula menthette meg. A polgárministerium annyira összezavarta Ausztria belügyeit, hogy alig lehetett ezeket rendbe hozni, s különösen elmérgesedett a cseh kérdés. A csehek már a kiegyezés megkötése idején nem vettek részt a birodalmi tanácsban, de most arról volt szó, hogy megnyerjék őket az alkotmányos rendszer számára. A bécsi irányadó körök e czélra gróf Potockit szemelték ki, aki szláv származása daczára nem volt foederalista, de nagyon természetesen tulsó czentralista sem. Az új ministerium feladata volt Beust külügyi jegyzéke szerint az osztrák parlamentarismus megvédelmezése akkép, hogy abban Ausztria minden népfaja részt vegyen.

E nagy feladatnak azonban Potocki meg nem felelhetett, mert ekkor már a polgárministerium hibái, a pánszláv, feudalis és clerikális agitatiók a cseh kérdést teljesen elrontották.

Ekkor történt azután Ausztria belpolitikájában oly fordulat, melynek gyászos következményei még máig is szemlélhetők, sőt talán a legközelebbi jövőben jutnak teljes érvényre. Az új fordulatot egyetlen felelős tanácsos sem ajánlotta, annál kevésbbé, mert senki sem tudott felőle, sem Beust, sem Andrássy.

Ekkor nyilatkozott meg, az Ausztria, sőt a monarchia sorsára végzetessé válható kormányzati elv, mely egyenes ellentétben van a parlamentarismussal, s mely a kormányt a pártok fölé akarja helyezni. Ugyanekkor történt legelső határozott kisérlet a monarchia másik államának szlávizálására. Ez az egész rendszerváltozás, melyre talán a polgárministerium hibáin kivül a németség megbizhatlansága, vagy a mesés diadalokat arató Németország elleni pillanatnyi hangulat adott alkalmat, egészen titokban történt, s Hohenlohe herczegen s Braun titkos tanácsoson kivül még az udvari körökben is csak kevesen tudtak róla. Talán maga Potocki gróf tudott legkevesebbet a rendszerváltoztatásról, midőn 1871 február 4-ikén Budán, a hol az udvar a delegatiók ülésezése miatt épen tartózkodott, bekopogtatott hozzá gróf Hohenwart, s kérte, hogy ellenjegyezze ő Felségének azon legfelsőbb kéziratát, mely őt, Hohenwartot, ministerelnökké kinevezi. Potocki aláirta a legfelsőbb kéziratot s gratulált utódjának, a ki Potocki kérdésére válaszolva kijelentette, hogy még nem tudja kik lesznek kollégái. Hohenwart csakhamar megtalálta kollégáit, Jirecseket, Habieniteket, Schäfflet stb., csupa foederalista s clerikális férfiakat. Az új kormány programmját is csakhamar megalkotta, s ennek alapelvévé tette, hogy a kabinet, a pártok felett fog állni, s czélja az lesz, hogy az örökös tartományok népeit az alkotmány alapján közös tevékenységre birja. A részletes programmról kijelentette, hogy azt ő Felsége egészen helyesli, de akkor még a fundamentális articulusokat teljes homály fedte. Már pusztán a foederalismus szárnypróbálgatásai, a tervezett cseh alaptörvények ismerete nélkül is, fellázitották az osztrák németeket. De Herbst, Hohenwartnak felelve, még mindig ezt mondta: „Az általános bomlás ez idejében ama gondolat vigasztal bennünket, hogy többé semmiféle hatalom nem nyomhatja el tartósan az osztrák németséget s a modern idők szellemét.”

Herbst jóslatát csakhamar megingatta a cseh fundamentális articulusok megjelenése.

E nevezetes czikkek tervezete, tekintettel Ferencz József koronázási eskűjére, hozzájárult a magyar kiegyezéshez; de nemcsak Ausztria, hanem magának a dualismusnak szerkezetét is meg akarta változtatni, amennyiben a birodalmi tanácsot csakis a 17 tartománygyűlés delegatiójának senátusává akarta tenni, s a Csehországra eső 15 (azelőtt 10) delegátust nem a birodalmi tanács, hanem a cseh országgyűlés által akarta kiküldeni. Ugyancsak a fundamentális articulusok szerint Csehország csak quota arányában óhajtott hozzájárulni az osztrák állam költségeihez, ugyszintén az államadósságokra nézve Magyarország példája szerint megállapítandó kulcsot követelt magának. Kizárólag a cseh országgyűlés hatáskörébe tartozott volna: az egyenes adók kivetése és behajtása, az összes tanügy, a polgári és büntető törvényhozás, a honvédség, az út- a vasút- s csatorna ügy, a közrendészet és a beligazgatás. A cseh közigazgatás élén udvari kanczellár állt volna, s az országos kormány a prágai országgyűlésnek lett volna felelős. A 17 tartománygyűlés delegatióinak congressusát képező birodalmi tanácsra a cseh közjog, a prágai országgyűlés jogainak fentartása mellett, a következő ügyeket bizta: a hadiszervezetet, katonai büntető törvénykezést, egyedárúságot és regálét, a vámügyet, a váltókereskedelmi és tengerészeti jogot stb. A közvetett adók az örökös tartományokban közös kezelés alatt maradnának, legelső sorban az osztrák állam adósságait fedeznék. Ezen külön „osztrák” közös ügyek élén közös ministerium állt volna, melyet resortministerek, illetőleg az egyes tartományok ministerei és kanczellárai alkottak volna. Mint ezekből látható, a cseh közjogi terv szétbontja Ausztria belső egységét, s nemcsak egy külön osztrák-cseh dualismust csinált volna, mely Magyarország irányában triálismust jelent, hanem egyszersmind 17 külön országra törte volna szét Ausztriát, s a birodalmi tanácsot foederalistikus congressussá alakitja vala át.

Különösen ez utóbbi, s a delegatióknak az egyes tartomány-, illetőleg országgyűlések által való választása támadta meg a dualismust s provokálta Magyarországot. Hasztalan mondták a csehek a magyaroknak, hogy a kellő időben megkapjátok az innenső rész delegatióját, de hogy mikép választjuk a delegátusokat, ehhez semmi közötök. Magyarország teljes jogában volt, midőn érintve látta a dualismust. A közös ügyek alkotmányos intézése módjának ugyanis nemcsak az a feltétele, hogy Ausztriában egyáltalán alkotmány legyen, hanem az is, hogy Ausztria Magyarország irányában mint egységes állam jelenjék meg. Ezen fölül Magyarország a közös ügyek alkotmányos intézésére nézve a birodalmi tanácscsal s nem a tartománygyűlésekkel egyezett meg.

Ugyancsak jövőre is a dualismus ily értelmű megtámadását képezné Ausztria belügyeinek minden oly fejlődése, mely decomponálná a központi parlamentet a 17 tartomány-, illetőleg országgyűlés javára, s megváltozván a feltétel, Magyarország joggal követelhetne vagy új alkut, vagy megszüntethetné a közös ügyeknek Ausztria népeivel való együtt intézését. Ez utóbbi szempont birta rá Tisza Kálmánt, hogy Andrássynak a cseh kérdésbe való beavatkozása miatt opponáljon, mert az osztrák foederalismus a balközép és vezérinek nézete szerint a personál-unióra vezet vala. Andrássy a personál unióra vonatkozólag kijelentette, hogy ez a monarchia két állama közt a conflictusokat folytonossá tenné, a mi pedig a cseh ügyet illeti, ebbe ő be nem avatkozott, hanem csakis a magyar kiegyezést védte, s igy kötelességét teljesitette. Ekkép gróf Andrássy Gyula a hires conflictusban tényleg segitett megállapitani Magyarországnak azon különben törvényes jogát, hogy a dualismust megvédje Ausztria belső válságainak elfajulása ellen, vagy pedig levonja a kiegyezés megsértésének következményeit.

A törvény adta jogon kivül azonban Magyarországot elsőrangú érdekei is kényszeritették a Hohenwart-féle rendszerrel szemben való állásfoglalásra. A magyarokhoz intézett cseh szózatnak volt fenyegető része is. Ha, ugymond, ti magyarok a németekkel folytatott háborúnkba avatkoztok, akkor mi majd a ti horvátjaitok dolga felől fogunk tudakozódni. A tények valóban összeköttetést látszottak mutatni a cseh és a horvát viszonyok közt. Prága és Zágráb mintha csak bensőleg érintkeztek volna. A cseh rnozgalommal egyidejüleg fogalmazta a dél-szláv párt azon programmját, hogy Horvátország önálló s Magyarországgal ép úgy, mint a monarchia másik államával csakis personál-unióban levő állam; a magyar-horvát kiegyezést pedig egyszerüen semmisnek kell tekinteni. A horvát tulzók ép úgy felelős ministeriumot követeltek mint a csehek, s a delegatióba, közvetlenül, a zágrábi országgyűlés által akartak választani. Vajjon a határőrvidéki lázadásban részük volt-e a cseh tulzóknak, meg nem állapitható, Hohenwartnak bizonyára semmi esetre sem volt része és szinte bizonyosnak látszik, hogy a correlativ horvát mozgalom, a különben is csak pár heti vagy hónapi időkülönbségek daczára, pusztán erkölcsi következménye volt a cseh mozgalomnak. Ekkép tagadhatatlan a tény, hogy az osztrák foederalismus szükségkép visszahatna Magyarországra s új életre keltené a dél-szlavizmust, felbátoritaná a dákorománizmust.

Csoda-e, ha ily körülmények közt Andrássy hosszabb várakozás után határozott állást foglalt? Ugyanazt tette, csakhogy nagyobb erélylyel és sikerrel, a mit Beust a felség elé terjesztett memorandumában. A cseh kérdésben tartott koronatanácsba meghivást nyerve, kifejtette saját álláspontját és a magyar közjogot, s megjelölte a fenforgó különbséget, hogy az ő rendszere a dualismus, s Hohenwart rendszere a foederalismus. Andrássynak erős szövetségese akadt az akkori közös hadügyministerben Kuhn tábornokban, a ki határozottan tiltakozott az ellen, hogy a cseh országgyűlés szavazza meg az ujonczokat s a hadsereg költségeit, s egyértelműnek mondta ezt a hadsereg s majd a monarchia felbontásával. Hohenwart két tűz közé szorulva némi hajlamot mutatott compromissum elfogadására, de kitünt, hogy sokkal messzebb ment, sem hogy visszatérhetne, s kijelentve, hogy a cseh fundamentális articulusokon mit sem lehet változtatni, mert azok minden döntő tényezővel való megbeszélés eredményei, inkább a bukást, mint az alkut választotta.

Igy ért véget a nagy foederalista kisérlet, mely azonban termékeny földbe hintette magvait, úgy hogy mindig új és friss hajtások származnak belőle.

Kié Hohenwart megbuktatásának érdeme? Beust magának tulajdonitja azt emlékirataiban. Kétségtelen, hogy a birodalmi kanczellár, miután megingatott állásából való tekintetből kezdetben teljesen szenvedőleges magatartást követett, a Schäffle-féle botrány nyomása alatt memorandumot adott be a felséghez, melyben kifejtette Hohenwart programmjának veszélyeit a monarchiára. Az is igaz lehet, amit Beust szintén feljegyzett emlékirataiban, hogy ő szóba hozva a cseh kérdést Andrássy előtt, ez az őt jellemző geniális könnyelműséggel azt felelte: Mit törődöm én Csehországgal? A döntő sulyt azonban bizonyára mégis Andrássy dobta a mérlegre, mert mögötte Magyarország állott, s mert Andrássynak személyes tekintélye és szerencséjének csillaga folyton emelkedőben volt, mig Beusté rohamosan esett.

Beustnak csak rövidlátására mutat, hogy észre nem vette, mikép szerepe megszünt azon pillanattól kezdve, midőn a harczi párt s a Németország ellen való beavatkozás, szintén legelső sorban Andrássy közbelépése folytán, megbukott. Ő a Poroszország elleni revanche rejtett eszméjét képviselte, s a midőn az eszme egyszersmindenkorra eltünt, sőt helyét a megalakult hatalmas német császársággal való szövetség eszméje foglalta el, nem ülhetett tovább az osztrák-magyar külügyministeri székben. Rövidlátása azonban annyira erőt vett rajta s annyira hitt a Hohenwart elleni aktio sikerében, hogy teljesen el volt bámulva, a midőn a már emlitett Braun belső titkos tanácsos 1871 november 6-ikán nála bekopogtatott s az uralkodó azon üzenetét hozta, hogy adja be lemondását. Nem értette meg miért kell elmennie, s elbocsátásának indokait talán csak Londonban sejtette meg, a hová nagykövetté kineveztetett. Ki lehetett volna más utódja, mint gróf Andrássy Gyula, a monarchia semlegességének s a német barátságnak képviselője, a kivel a német császár és Bismarck saját kifejezett óhajukra Gasteinban megismerkedtek.

Andrássy november 8-ikán lett külügyministerré s 12-ikén bucsuzott el a Deák-párti körben. Eötvös ekkor már nem élt, ugyanezen év február 2-ikán halt meg, de bizonyára fülébe csengett Andrássynak, ezen nagy sorsváltozás idején, Eötvös intelme: „Ne menj Bécsbe, mert erőd csak a magyar földöm van, s odaát gyökértelen fa leszesz s el fogsz száradni, habár aranyporral fel is diszitenek, mint valami karácsonyfát.” A nagy magyar költő és bölcsész jóslata nem teljesült ugyan, vagy legalább nem teljesült egészen; de Andrássy a nemsokára elkövetkezett nehéz időkben bizonyára többször megemlékezett a külügyministeri széken is Eötvös szavaira. E szavak ép azért nem teljesülhettek egészükben, mert Andrássy Bécsbe költözve át mégis megmaradt a magyar talajon, a mint hogy továbbra is ő csinálta nehéz időkben a magyar politikát. Mindjárt ezen kezdte, midőn Lónyay Menyhértet jelölte utódjává a magyar ministerelnöki széken.

A Deák-korszak szónokai és államférfiai.
Eredeti fényképek után