Gróf Lónyay Menyhért.
Fénykép után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A Deák-párt veszteségei. Báró Eötvös József halála. Gorove és Horváth Boldizsár lemondása. A feudalis gőg Horváth Boldizsár ellen. A ministerium reconstruciója. Gróf Lónyay Menyhért ministerelnöksége. A közállapotok Lónyay alatt. A pénzügyi miseriák. A deficit. Kerkápoly Károly. A 30 milliós kölcsön. A reform-kérdések. A választási törvény reformja. A conservativ irány érvényesülési kisérlete. Az obstructio. Az országgyűlés feloszlatása. Az új választások. Deák és Lónyay. Az utilitarius politika. A vasuti botrányok. Az incompatibilitási törvény. Lónyay lemondása. Az ultramontán irány feléledése. A placetum. Irányi javaslata a polgári házasságról. Sennyey Pál a képviselőházban. Kisérletek a Deák-párt regenerálására. Szlávy József ministerelnöksége. A bécsi tervek. A keleti vasut csődje. A Bittó-kormány. A balközép bomladozása. A fusio első eszméje. Ghyczy Kálmán és a középpárt csatlakozása a Deák-párthoz. Andrássy a fusio szükségéről. Ghyczy pénzügyministersége. A polgári házasság levétele a napirendről. Tisza és a balközép harcza a kormány ellen. Az 1875-iki költségvetési tárgyalás kezdete
A Deák-pártot dicsőségének magaslatán több csapás érte. A legelső volt az, hogy gróf Andrássy Gyula Bécsbe költözött át, de szinte még sulyosabb, s mindenesetre helyrehozhatatlanabb veszteség volt báró Eötvös Józsefnek 1871 február 2-ikán bekövetkezett halála. A modern és a szabad Magyarország lánglelkű apostola, s az új eszmék költője és bölcsésze, s egyszersmind a Deák-párt s a kormány legoszloposabb tagja dőlt ki benne. Az ellenzéken ugyanezen időtájt, kevéssel, Eötvös halála után, Nyáry Pál öngyilkossága okozott gyászt.
A Deák-pártot még további bajok és csapások is érték. Gorove Istvánnak a kabinetből való kilépésénél sokkal érzékenyebb veszteséget képezett Horváth Boldizsár lemondása; s azon körülmények, melyek közt a lemondás történt, mi jót sem jelentettek, mert a demokrata és liberális elvekbe kezdtek belevegyülni az ellenhatások, s Horváthnak egészségi állapotán kivül bizonyára e körülménynek tudandó be a nagyszabású miniszter távozása. Az úrbéri törvényeket a főrendiház csak azután tárgyalta ugyan másodizben, miután a képviselőház visszautasitotta ennek a telepitvényesekre vonatkozó reactionárius módositványát: mégis legelső sorban ép az úrbéri, s különösen a telepitési törvényjavaslat forditotta Horváth ellen a feudális gőgöt. Ez okozta a liberális igazságügyminister elkedvetlenedését, akinek már kezdetben keresztül kellett mennie az ugyane gőg okozta megaláztatáson, midőn Majláth György, az országbiróvá kinevezett kanczellár nem az ő, hanem gróf Andrássy Gyula kezéhez tette le az esküt. A tulzó ellenzék által különösen a Böszörményi-ügygyel kapcsolatban szinre hozott botrányok hasonlókép mélyen elkeseritették Horváthot, de leginkább a törvényszékek területi beosztása volt oka kilépésének, mert ez élesitette ki Andrássyval való régi antagonismusát. A kabinetben ép oly kevéssé volt nélkülözhető mint Eötvös, a kinek helyére Pauler Tivadar ült, s Horváth helyét Bittó István foglalta el, a távozó Rajner belügyministert pedig Tóth Vilmos pótolta, végül Gorove Istvánt a közlekedési ministerium élén Tisza Lajos váltotta fel. E személycserék, kivéve a belügyministerium élén történt változást, a Deák-pártnak határozott gyengülésére vallottak, úgy hogy Andrássy távozása után erős ministerelnökről kellett gondoskodni, különben a teljes bomlástól lehetett tartani. Fent és lent Lónyayra, a közös pénzügyministerre gondoltak, s bármily szükség volt rá elfoglalt helyén, s Deák ellenszenve daczára más ministerelnök nem is volt képzelhető, mint ő.
Sulyos viszonyok közt nagyobb föladatok megoldására alig vállalkozott parlamenti államférfi, mint gróf Lónyay Menyhért, midőn közös pénzügyministerből magyar ministerelnökké lett. De birt is a legtöbb oly tulajdonsággal, amelyekkel a nehéz föladatok megoldására jóhiszeműen és jogosan vállalkozhatott. Alig van régibb és ujabb alkotmányosságunk történetében politikus, aki nagyobbat bukott volna, mint ő, s akinek bukását a jogos indokok mellett igazságtalanabb motivumok idézték volna föl, mint az övét. Lónyay alakja, még hatalmának zenitjén is, inkább volt imponáló, sőt félelmes, mint rokonszenves; de politikai pályájának katastrophaszerű lezuhanása s azon sulyos s az igazság méretein túlmenő megtorlás, amelyben politikai tévedései részesültek, már eleve biztositják számára az utókor rokonszenvét.
Gróf Andrássy Gyulának a bécsi Ballplatzra való átköltözése elvonta a leplet a Deák-párt tagadhatatlan decadentiájáról, amelybe e nagy és hatalmas párt már Andrássy ministerelnökségének idején jutott, de amelyet Andrássy egyénisége meglátni nem engedett. A Deák-párt képes volt a kiegyezés létesitésére, de nem volt elég erő benne a szenvedélyes ellenzékkel szemben a nagy és rendszeres reformok keresztülvitelére. Maguk a pénzügyi mizeriák első gyászos jelenségei is mutatkoztak a látóhatáron. Lónyay már pénzügyminister korában, az 1870-iki budget készitésének idején sejtette a bekövetkezendő bajokat, s figyelmeztette kollégáit a reductiókra, sőt midőn 1870 május 16-ikán bucsút vett a háztól, hogy közös pénzügyministerré legyen, határozottan intette az országot, hogy a pénzügyi politika más utat váltson, különben az állandó deficit veszélyei fognak bekövetkezni.
Gróf Andrássy Gyulának külügyministerré történt kinevezése után a Deák-pártban, mint mondottuk, nem volt senki, aki Andrássy örökét átvehette volna, s igy minden szem a közös pénzügyminister, gróf Lónyay Menyhért felé fordult. Maga Deák Ferencz is kénytelen volt meghajolni azok indokai előtt, akik kifejtették, hogy csak Lónyay képes megmenteni a Deák-pártot az elzülléstől. Különösen három föladat nehezedett Lónyay vállaira: 1. A Deák-párt ujraszervezése és talpraállitása. 2. A pénzügyi és gazdasági reorganisatio. 3. A reform-terveknek nemcsak kidolgozása, hanem már az eddig benyujtott s a ház retortáiban tespedő javaslatok s az általános nagy reformirány gyakorlati megvalósitása. Ehhez azonban szükséges volt a ház botrányos vitatkozási rendjének megjavitása és Lónyay szerint a közjogi oppositio megtörése.
A tényleges viszonyok azonban lehetetlenné tették Lónyayra, de lehetetlenné tették volna bárkire a három föladat közül csak egynek megoldását is, annál kevésbbé mind a háromét. Maga a Deák-párt oly viszonyok közt volt, hogy annak nemcsak hatalmas kibontása, hanem még kellő vezetése is, különösen az uj választások után, lehetetlenné vált. A bomlás Lónyay ministerelnökségének pillanatától kezdve feltartóztathatatlan volt a Deák-pártban, amelynek egyes árnyalatai lényegesen kezdtek különbözni a kormánypárttól. Az ugynevezett független Deák-pártiak a párt régi traditióit képviselték Lónyay hiveivel szemben. Az ellentét fokozódott Lónyay hires választása után. A Deák-párt nagy többséggel került vissza az új parlamentbe, de ellentétei növekedtek s hézagai kiszélesedtek. Oly ellentétes alkotóelemekkel került vissza a Deák-párt, hogy azt többé czéltudatos és nagyobb hadjáratra nem vezethette senki. A fusio gondolata még nem érett meg a Deák-pártban. Hasztalan bomladozott az ellenzék is, hiába lépett ki a baloldali körből báró Podmaniczky Frigyes, gróf Károlyi Ede stb., hasztalan érlelődött a független balközép alakulása, a fusio eszméjére a Deák-párt ekkor még csak sejtésszerűen sem tért, sőt Lónyay Menyhért bukásának közvetlen okává később ép a fusio korai proclamálása lett.
Gróf Lónyay Menyhért.
Fénykép után
Első föladatát tehát Lónyay nem oldhatta meg. A Deák-párt nagy volt, de belső antagonismusok tépték szét, s habár az ellenzék megtörve került az új házba, a belsőleg egyenetlen Deák-párt többé nem volt képes nagyobb actióra. Ez volt egyszersmind fő oka annak, hogy Lónyay nem volt képes megtörni a közjogi oppositiót, s helyreállitani a tanácskozások szabályos rendjét. Igy bukott el harmadik föladatának megoldásában is, amely a számtalan, már kész és készitendő reformjavaslat keresztülvitele, szóval nagyszabású reformkorszak létesitése volt.
De azt lehetett volna hinni, hogy Lónyay második föladatát nagyobb sikerrel fogja megoldani, mint a többit. Tény, hogy Lónyay pénzügyi talentuma nemcsak általános elismerésben részesült, hanem egyszersmind reális alapokon nyugodott, sokkal reálisabb alapokon mint Kerkápolyé, vagy azon korszakban bárkié. Most utólagosan semmiféle positiv adattal nem lehet bebizonyitani, vajjon Lónyay képes leendett-e a pénzügyi veszedelem föltartóztatására, ha tovább tartja kezében a kormányrudat. De amily gyorsan és végzetesen bekövetkezett a katastropha, biztosan feltehető, hogy a veszedelem még a legjobb esetben is csak enyhébb alakjában jelentkezik, de el nem marad, habár Lónyay gyors bukása be nem következik. Lónyay érdemeinek elismerését maga Deák Ferencz is kifejezte, de hiveinek csak akadémikus vigasztalást nyújthatott azon gondolat, hogy félreszoritása nélkül az ország pénzügyei nem jutnak a legsanyarubb viszonyok közé.
A kétségkivül jeles premiert azonban nem föladatainak túlságos nagy terhe buktatta meg, ezeket még hosszabb időn át viselhette volna. Egyenesen és határozottan a fusio előtérbe állitása s a korruptio-háború vitte romlásába. A Deák-párt által ekkor még visszautasitott fusio az amugy is kétes hangulatú pártot nagyobb ellentétbe sodorta a ministerelnökkel, úgy hogy a korruptio miatt intézett támadások födözetlenűl találták a kormány fejét.
Az erkölcs nevében viselt harcz nemcsak a Deák-párt, hanem egyszersmind Lónyay személye ellen fordult. A pénzhajhászat és megvesztegetés, szédelgő gründolás, mágnásoknak s előkelő politikai egyéniségeknek az üzletekbe való bevonása mindjárt a kiegyezés után kezdődött s már 1868-ra vezethető vissza az incompatibilitási törvény gondolata, sőt az 1869-iki országgyűlésen tényleg szerepelt az összeférhetetlenségi javaslat. Lónyay alatt tagadhatatlanul növekedett az üzérkedők száma, a főbaj mégis az volt, hogy maga a ministerelnök személye gyanúsitás tárgyát képezte. Még annyi év után is emlékezetes azon ülés, melyben Lónyay ellen személyes támadás történt. A fusio korai s a párt tudta nélkül történt fölvetése bizonytalanságba lökte a kabinetet és többséget, s ezek nemcsak cserben hagyták jobb sorsra méltó vezérüket, hanem minisztertársainak hires strike-ja őt rögtönösen megbuktatta.
De mielőtt a Lónyay bukására következett viszonyok rajzolására térnénk át, röviden le kell számolnunk a pénzügyi és reform-kérdéssel.
Lónyay még a 60-as években nagy tekintélyt szerzett magának pénzügyi tehetsége dolgában, a mit részint mint publicista ért el, részint a földhitelintézet körül szerzett érdemei által. Az ő kezébe volt letéve 1867-ben az ország pénzügyi jövőjének sorsa. Első budgetje nagyrészt megegyezett a nem alkotmányos kormány költségvetésével, de nagyobbra szabta a kiadásokat, 135 millióra, a nélkül, hogy a földadót emelte volna, sőt az egyenes örökösödési adópótlékot megszüntette.
Jellemző volt akkori viszonyainkra, hogy az egyenes adók sokkal magasabbak voltak a közvetett adóknál, mert mig amazok 55 millióra, ezek az illetékekkel együtt 42 millióra voltak előirányozva. Az első költségvetés reális eredménye azonban az lett, hogy az egyenes adók nem folytak be teljesen, a közvetett adók ellenben 10 millióval több hozadékot adtak, deficit ekkor még nem volt, ezt a szörnyü járványt költségvetésünk nem ismerte.
Kerkápoly Károly.
Fénykép után
Lónyay első pénzügyministersége, sőt a 69-iki budget is többlettel végződött. Az 1870-iki költségvetést 7 millió deficittel irányozta ugyan elő, de hozzávető számitással, a 68–69-iki hozadéki többlet alapján, 6 millió töbletet remélt, s igy a deficit előirányzása inkább csak látszólagos volt. Lónyay azonban már májusban Bécsbe ment s igy „nem tehetett róla”, hogy a deficit az év folytán a papiron 14 millióra, a gyakorlatban 24 millióra emelkedett s e hiányt Kerkápolynak, Lónyay utódának már kamatozó kincstári utalványokkal kellett fedeznie.
Kerkápoly első költségvetése, vagyis az 1871-iki budget, már a papiron 18 millió deficittel indult, az összes bevételeket ugyanis ez a költségvetés 242 millióra, a kiadásokat 260 millióra irányozta elő, s igy három év alatt az ország kiadási előirányzata közel megkétszereződött. Lónyay 1871 november 14-ikén ministerelnökké kineveztetve, egyszersmind mint pénzügyminiszter ismét átvette Magyarország pénzügyi sorsának intézését. Ekkor már az ő költségvetése is jelentékeny hiányt irányzott elő. Igaz, hogy a költség-többleteket nagyrészt hasznos beruházások okozták, maga a közlekedési ministerium szükséglete 15 millióval növekedett s a pénzügyministerium vasutakra és vasúti garantiákra 9 milliót irányzott elő. Az összes kiadási előirányzat, a rendkivüli 70 millió kiadással együtt, meghaladta a 270 milliót.
Az 1872-iki hiány fedezésére Lónyay a törvényhozástól engedélyt kért 30 millió kölcsön kötésére, s Magyarország ekkori hitelét még mutatta ama körülmény, hogy Londonban 30 millió helyett 280 milliót jegyeztek, a ministerelnök és pénzügyminiszter fináncztehetsége tehát még mindig csorbitatlan hirben állott és sokak előtt megmaradt még bukása után is. A fusióig mindig arról volt szó, a legnagyobb pénzügyi romlások közepett is, hogy az ország financiáit csak Lónyay képes rendbe hozni.
De Magyarország belső reorganisatiója tekintetében szintén sokat várt a közvélemény Lónyaytól s különösen az ő korszakát tekintette az ország reform-korszaknak.
Nem kevesebb mint 76 törvényjavaslat maradt elintézetlenül a 69–70-iki országgyűlésen s ezek közt oly javaslatok, minő az állami tisztviselők nyugdijazása, a földadókataster kiigazitása, az incompatibilitás, a tizedes súly- és mértékrendszer, a vallás szabad gyakorlása, a kisdedóvás, a közép- és felsőoktatás reformja, a szőlőváltságról szóló törvény módositása, a halálbüntetés eltörlése, az italmérési jog megszüntetése, több szerzet és zárda eltörlése, a nők egyenjogusitása, a hirlapbiztositék eltörlése, a választóreform és a választási visszaélések megbüntetése, s mindezeken felül legalább 10–20 vasút kiépitése. E javaslatok közül igen sok csak évek, sőt évtizedek mulva valósult meg, s némelyik egyáltalán megfulladt a ház actái közt. De bizonyos, hogy szélesebb körű reform-programm nem is volt fölállitható, s most mind e reform-törekvés súlya rászakadt a Lónyay által választott országgyűlésre.
Az eredmény ismeretes. A reform-országgyűlés helyett lett ismét a viharok és rombolások országgyűlése.
Lónyay ellen a legdöntőbb csapást az ellenzék ép a reform-kérdések miatt mérte.
Igen tanulságos azon harcz, mely az 1848-iki választótörvény reformjának idején folyt úgy a parlament, mint a sajtó küzdőterén. Hevenyészett alkotás átalakitásáról s kellő megszilárditásáról, valamint a 48-iki törvényhozás értelmezéséről volt szó. Lónyay belügyministerének, Tóth Vilmosnak két törvényjavaslata gyors egymásutánban került a ház elé. A választóreform tárgyalását márczius 6-ikán kezdte meg a parlament s ugyanekkor benyujtotta Tóth Vilmos a parlamenti cziklusnak 5 évre való kiterjesztésére szóló javaslatát. Mind a kettővel szemben az ellenzék obstructiót szegezett s 1872 márczius 6-ikától a mandátum lejártáig, illetőleg a ház feloszlatásáig tartott az éjjeli ülésekkel vegyes kerékkötő harcz. Az állitólagos reactió volt talán inkább ürügye mint oka a küzdelemnek; de hogy az akkori közszellem iránya és gondolkozása felől tájékozást nyerjünk, pillanatra meg kell világitanunk az akkori viszonyokat.
Az 1869-iki választások heves kűzdelmei után tagadhatatlanul visszalépő szellem kezdett tért foglalni s ezen erős irányzatnak egyik czélja volt a választó-census fölemelése s a képviselők számának leszállitása. Azon korbeli röpiratok és hirlapok kétségbevonhatatlanul megállapitják a tényt, hogy a közönségnek nem csekély része a census alacsony voltában vélte föltalálhatni a temérdek választási visszaélés okát. Egyáltalában a conservativ irány, mely bizonyos retrográd szellemmel párosult, az alkotmányos és liberális ujjászületés kezdődő korszakában sokkal inkább követelte érvényesülését, mint jelenleg. Az ó-conservativismust Deák Ferencz és kiegyezése tönkre tették ugyan, de nem irthattak ki bizonyos conservativ fölfogást, mely minden válságosabb alkalommal föl-föllépett, de kevésbbé a kormányzatban, mint inkább a közszellemben.
Maguk a Deák-párti kormányok, de különösen az Andrássy-kabinet kiválban liberális szellemnek hódoltak. Horváth Boldizsártól származott az a telepitési törvény, mely irányjelző gyanánt jelentkezett, a mely iránynak érvényesülnie kellett volna, s a földbirtok-kérdés ma már legalább is közel állna megoldásához. De a felsőházban áttörhetlenül állást foglalt ez irány ellen a conservativ falanx s megalkuvásra került a dolog. A Deák-párti kormányoknak becsületére és liberalismusára, tisztességére válik mindazon javaslat, mely a közoktatásról, vallásszabadságról, a regale megszüntetéséről, a nők egyenjogusitásáról, több szerzet és zárda eltörléséről, a hirlapóvadék megszüntetéséről, az incompatibilitásról stb. a ház asztalára került. Más törvényjavaslatok is mutatták ama korszak ellentétekben vergődő szellemét, mert másrészt viszont nagy pártja volt a csak imént eltörölt testi fenyitéknek, és sokan a legkomolyabban vádolták a Deák-párt fenkölt szellemét mely a rabszolgák büntető rendszerét megszüntette.
Kétségtelen ekkép, hogy bizonyos kiforratlanság mutatkozott a közszellemben. Egyrészt a 48-iki s a 48 előtti korszak, másrészt a doctrinair liberalismus s a gyakorlati állami és társadalmi élet csatáztak egymással. A Deák-párti kormányok mintegy középutat választottak a közszellem ellentétei között, s mégis, mihelyt valamely, a 48-al kapcsolatos kérdés végleges megoldásába kezdtek, azonnal a reactio vádjával találkoztak. Igy történt ez az ötéves parlamenti ciclus és a választó-reform kérdésében. Meg vagyunk győződve, hogy a parlamenti ciclusnak 5 évre való meghoszszabbitását ma már a legtúlzóbb pártárnyalatok sem tartják reactionáriusnak. Miután a liberális Tisza-kormány megvalósitotta az ötéves ciclust, senkinek sem jut eszébe ezt visszacsinálni, vagy magát a mandátum hatályának kitolását a szabadsággal ellentétes szelleműnek találni, s pedig annak daczára, hogy a 48 demokratikus szelleme a háromévi ciclust hozta be, s a demokrata irány ma is a rövid parlamenti ciclusok mellett van. S midőn Tóth Vilmos 1872 márczius 6-ikán mégis benyujtotta a ciclus meghosszabbitásáról szóló törvényjavaslatot, fölharsogott az összes ellenzéki padokon a reactio vádja.
Ugyancsak az 1848: V. t.-cz., vagyis a választótörvény reformja szintén a reactio czimén talált leghevesebb parlamenti ellenállásra, pedig legalább is részben igazuk volt a kormányt védő publicistáknak, a kik kimutatták, hogy a kormány javaslata a 48 szellemének felel meg, mert a feudális census egy része helyett a közteherviselés által indokolt adócensust hozta be. Ugyancsak a 48 szelleméhez képest a nemességet mint különös jogforrást el nem ismerte, hanem azon alapelvből indult ki, hogy csak a szerzett jogokat nem szünteti meg, s igy a ki régi nemesi jogon gyakorolta a választást, attól azt el nem vette; de a nemesség czimén új fölvételt meg nem engedett. Ellenben kiterjesztette a kormány javaslata a választói jogot az ország Királyhágón túli részében is a honoratiorokra, gazdatisztekre, gyárvezetőkre stb. s ugyancsak kiterjesztőleg hatott akkor is, a midőn a föld- vagy tőke-jövedelem helyére bármely jövedelem 100 forintnyi minimumát tette. Csak egyetlen egy helyen gyakorolt a javaslat megszoritást: a hol a 48-iki törvény ellenére nyertek az illetők választói jogot. A parlamenti és sajtóbeli harcz a 48-iki alkotmányon való réstörés és a reactio czimén indult, pedig mindez nem volt egyéb mint a 48 elsietett törvényalkotásának gyakorlati megvalósitása s a rakétaszerü észjárásnak a gyakorlati élet viszonyaihoz való alkalmazása. A törvényjavaslat legnagyobb része később tényleg meg is valósult s pedig ugyancsak a 48-iki törvény értelmezése és szelleme alapján, s akkor már aligha panaszkodott valaki reactióról s nem pusztán azért, mert a szerzett jogoknak talán nagyobb tiszteletben tartása jelentkezett az új törvényjavaslatban. A főindok a leszürődő s nem a reactionárius irány volt. A leszürődő, a viszonyokat tekintetbe vevő s az élettel, nem pedig a reactióval megalkuvó irány birta rá úgy a közszellemet, mint a törvényhozást, hogy a 48-iki alkotások igen jelentékeny részét átidomitsa a való élet követelményeihez, valamint hogy solid alkotással pótolja a 48-iki hevenyészés hézagait. Az obstructio meggátolta első izben a Deák-párti kormányok kisérletezését, de a józan megfontolás később szinte harcz nélkül hozta létre az élet által követelt reformokat, a melyek a 48-at belekapcsolták – minden retográd csorbitás nélkül – a gyakorlati élet viszonyaiba. Voltak igen komoly és igen liberális javaslatok, melyeket nem a kormányok, hanem a közvélemény és a főrendiház ellenállása gátolt meg: ilyen volt névszerint a telepitési törvényjavaslat, majd később a zsidók és keresztények közti házasság részleges reformja. De a gátolt reformok legnagyobb része – sok esetben még nagyobb mérvben – később megvalósult, s valódi reactionárius törvény egész alkotmányosságunk korszaka alatt létre nem jött. Félrendszabály, habozás, számtalan van beiktatva Corpus Iurisunkba, de határozott reactionárius törvény egyetlen egy sem. Ez elég biztositék a tekintetben, hogy a liberalismus Magyarországon szilárd talapzaton áll.
A reactio vádja Lónyay, illetőleg Tóth Vilmos javaslataival szemben is párttaktikát jelentett és semmi egyebet. Az obstructio kezdetben csak a választási törvény ellen indult, de márczius 6-ikán, midőn Tóth Vilmos benyujtotta az országgyűlés meghosszabbitására való javaslatot, a parlamenti kerékkötőt a szélsőbal kiterjesztette erre is. Tisza Kálmán azt adva okul, hogy a kormány nem adott neki meggondolási időt, csatlakozott az obstructiohoz, s az óvatos és habozó Ghyczy is oly kijelentést tett, hogy nem helyesli ugyan az obstructiot, de nem küzd ellene.
Igy indult meg az első nagy obstructio 1872 márczius 6-ikán s folyt az a parallel ülésekben is, melyek délután 5 órakor kezdődtek. Tisza az ülések permanentiája ellen tiltakozva fenyegetőzött, hogy naponkint tizszer szóba hozza az ülések határidejét. Lónyay alkudozásba bocsátkozott az ellenzékkel, midőn a délutáni ülések, a hajnali órák sem törhették meg a szövetségre lépett balközép és szélsőbal ellenállását, de, mert a béke feltétele a választási és a ciclust meghosszabbitó törvényjavaslat visszavonása volt, a kormány nem engedhetett. Ép oly kevéssé juthatott kedvező megoldásra a parlamenti botrány ügye, midőn márczius 19-ikén Jókai kisérlette meg a kiegyenlitést, s igy az obstructio folyt egész a ház feloszlatásáig, mert az 1869–72-iki országgyűlés mandátuma úgyis lejáró félben volt.
Erre következtek a választások, melyeket Lónyay az anyagi és erkölcsi corruptio épen nem válogatós eszközeivel vitt véghez, s melyek eredménye az lett, hogy Lónyay nagy személyes többséget akarva választatni, magában a Deák-pártban ellenségeket támasztott magának, az ellenzéket pedig végleg elkeseritette. Ez, s mint már emlitve volt, különösen az immoralitásnak a politikába való berontása volt legigazibb s legjobban kiérdemelt oka bukásának. Deákhoz való viszonya ministerelnöksége alatt sem javult meg, s az öreg úr akárhányszor kényszeritette egy-egy tervének elejtésére. Benne nem volt meg azon bátorság, mely felett annyira rendelkezett Andrássy, a ki egy izben az asztalhoz csapta Deák által ellenzett javaslatát s azt mondotta „Jó, ülj hát helyembe, légy ministerelnök magad.” Deák neheztelt Lónyayra gründolásai miatt. Valóban a gomba módra támadni kezdő pénzintézetek igazgató-tanácsosságok által igyekeztek lekenyerezni a parlamenti többséget, a Deák-pártot.
Utilitárius politikai rendszer kezdett lábra kapni s kiterjedt Lónyay korszakán túl is, sőt átment a Dráván s ott a lonsko-poljei ügy alakjában tönkre tette Rauch Lévin bán és az unió-párt uralmát. Görbe és családi vasutak épültek rendszer és terv nélkül, az ország drága pénzén garantirozott vonalakat a befolyásos férfiak egyike a saját magtárához, a másik parkjához vezette. Az alföld-fiumei vasutat oly kamat-garantia mellett épitették meg, hogy pusztán az elsőbbségi kötvények árán ki lehetett volna épiteni az egész vonalat, s igy a részvények egész ingyen maradtak a társaság zsebében, s hozzá még ez a vasút csak névleg viselte Fiume czimét, arra szolgálván, hogy Magyarország terményei egyenes úton ne juthassanak a kikötővárosba, s hogy a forgalom Budapestről decentralizáltassék. A vasuti botrányokat később betetézte Szlávy és Kerkápoly idejében a Lónyay alatt keletkezett keleti és az északkeleti vasút. A legtöbb bajról Lónyay tulajdonkép nem tehetett, amennyiben nem is az ő kormánya alatt jött létre, de tagadhatatlan, hogy még Lónyay első pénzügyministerségének idejében csiráztak ki a corruptio magvai. Jellemző volt a helyzetre a következő közbeszólás, mely a parlamentben történt: „Nincsen sem Deák-párt, sem ellenzék, hanem csak határőrvidéki erdő-, kassa-oderbergi s keleti vasút-párt.” A határőrvidéki erdőkre való czélzás különösen actuális volt a hires erdő-affaire következtében. Maga Deák Ferencz sokat beszélt a csikról, melyet azért utált meg, hogy a piszokban tenyészik, s ép ezért haragudott a vasuti törvényjavaslatokra is, s valahányszor egyet tárgyaltak, mindig kiment a folyosóra. Bizonyára nem érdemelte meg Lónyay személyes malversatiókkal Csernátony azon vádját, hogy a pénzügyministernek nem illik gazdagodni akkor, a mikor az ország szegényedik; de általános iránya felbátoritott könnyű pénzszerzésre s a politikai pályának pénzügyi gyümölcsöztetésére. Azon elégtétel, melyet a parlamenttől és a Deák-párttól kapott, személye s tisztakezüségének szólott, de nem azon rendszernek, mely alatta kapott lábra s mely ellen ő maga akart küzdeni az incompatibilitási törvény által, a midőn ennek javaslatát 1872 márczius 6-ikán beterjesztette.
A Deák-párt egyébiránt nem nagyon melegedett fel Lónyay elégtételének kérdésében, s midőn Csernátony a házban elismerte, hogy hibázott, Lónyay készségesen elejtette a házszabályok revisiójának indokolását, mely ez esettel állt kapcsolatban, s csak az egyszerű revisio terve maradt meg. Lónyay állása azonban saját ministertársai s a Deák-párt magatartása miatt megingott, s már deczember 2-ikán jelentette Bittó István házelnök, hogy Lónyay az egész kabinet lemondását beadta ő felségének, a ki ezt formailag el is fogadta. A lemondási okmány szerkesztésénél azonban ministertársai nem akartak beleegyezni ama kifejezésbe, hogy mindnyájan és egyenkint elvesztették a Deák-párt bizalmát, sőt ellenkezőleg, meg voltak győződve, hogy a bizalmatlanság csak Lónyayt illeti. A társai által cserben hagyott ministerelnök engedett s az incriminált kifejezés nélkül vitte a lemondási okmányt a felséghez Gödöllőre. Már 1872 deczember 5-ikén nem volt többé minister s kijelentette, hogy mint egyszerű tagja a pártnak fogja a hazát szolgálni, tulajdonkép azonban egy 40–50 tagból álló, s később a vacsorapárt neve alatt ismeretes töredék vezére volt, mely érintkezéseket tartott fenn a mindinkább tömörülő konzervativ párttal.
Haynald Lajos.
Fénykép után
Bukása előtt és után az ország egyaránt érezte, hogy politikai életünknek erkölcsi felszabaditásra van szüksége, s ez nem érkezett el a Deák-pártnak Lónyayt követő kormányai alatt sem. Maga Ghyczy pénzügyminister korában constatálta, hogy a visszás állapotokon nem képes segiteni, mig végre 1874 végén legalább az incompatibilitási törvény komoly tárgyalása és megszavazása által az erkölcsi regeneratióra az első lépés megtörtént.
A Deák-párt Lónyay ministerelnöksége alatt tovább decomponálódott s a politikai bomladozást jellemezte a conservativek és clerikálisok fellépése, a kik eddig legalább nyiltan nem szerepeltek. Lónyay választásának idején gróf Apponyi György Pozsonyban határozott ultramontán irányban beszélt s ugyancsak ő hirlapokban fejtegette egy katholikus párt szükségességét, Cziráky, Haynald és gróf Wenkheim László pedig a felsőházban nyiltan megtagadták a magyar király tetszvény-jogát. Az infallibilitási dogma s a hires encyclica kihirdetésének kérdésében már Andrássy sem ment tovább Jekelfalussy székesfejérvári püspök ad audiendum verbum hivásánál, annál kevésbbé volt bátorsága akár a Lónyay-, akár a Szlávy-kormánynak a Deák-párt bomladozása idején a keletkező ultramontán iránynyal szembeszállni.
Ép azért a dogma-kihirdető egyházfőnököket nem is üldözték, és Simonyi Ernő ki is jelentette, hogy a placetum mit sem ér az ellene vétő püspökök régen szokásos letétele nélkül. Annál kevésbbé indult meg a Deák Ferencz utolsó, 1873 június 30-ikán tartott nagy beszédének hatása alatt elfogadott egyházpolitika. Irányi Dániel ugyanis inditványozta a polgári házasság behozatalát, illetőleg, minthogy a ház több ily értelmü határozatot hozott, utasitani kérte a kormányt, hogy még azon ülésszak alatt terjeszsze be a kötelező polgári házasságról szóló javaslatot. Trefort cultusminister inditványára a kérdés akkép nyert megoldást, hogy a ház bizottságot küldött ki, melynek feladata volt az egyház és állam közti viszony törvényes szabályozása, azon elvek alapján, a melyeket Deák emlitett nagy beszédében kifejtett; ezek közt azonban a kötelező polgári házasság is helyet foglalt. Az illető bizottság azonban mit sem hallatott magáról, pedig a polgári házasságról szóló törvényjavaslat rég ki volt dolgozva, s nemsokára az egész ügy lekerült a napirendről. Pár hónap mulva Sennyey Pál megjelent a képviselőházban s megtartotta első nagy támadó beszédét a Deák-párt ellen.
Irányi Dániel aláirása
Időközben megkisérlette a Deák-párt regenerálását Lónyay utóda, Szlávy József, a volt kereskedelmi miniszter. Szlávy József, a ki mint Olmützben soká elitélt szabadsághős, népszerűséggel s a Deák-pártban elég tekintélylyel birt.
Az egész kabinet megmaradt s csak gróf Zichy lépett Szlávy kereskedelmi ministerségi örökébe, majd 1873 márczius 8-ikán gróf Szapáry Gyula váltotta fel a beteges Tóth Vilmost a belügyministeri széken.
Az új kabinetet kezdetben mindenki ideiglenes jellegűnek tartotta, Lónyay is csakhamar kivonult a kormány pénzügyi politikájának birálatára, mely politikát egészen tervtelennek mondotta. A Lónyayhoz közal álló sajtó, névszerint a „Reform”, kifejtette, hogy a Szlávy-kormány már a budget tárgyalásánál meg fog bukni; sőt egy ellenzéki szónok „ideiglenes ministerelnök”-nek mondta Szlávyt, a mire ez humorosan felelte, hogy e kifejezést nem találta kinevezési okmányában. A kabinet azonban különösen gróf Szapáry Gyula belépése által friss erőre látszott szert tenni, úgy hogy még az egyenes adókat is emelni merte. Sőt maga a 67 milliós deficit s a pénzügyi bizottság előadójának, Széllnek a budget-vita megnyitásakor a pénzügyi gazdálkodás fejetlenségéről tett nyilatkozatai sem ingatták meg a Szlávy-kormány állását.
Szlávy József.
Fénykép után
Az 1873-ban Ausztria gazdasági állapotait mélyen megrázó krach sem rendítette meg a kabinetet, habár e válság Magyarországot is sujtotta, bár távolról sem oly nagy mérvben mint Ausztriát. Szlávy bukását az átöröklött hibák és betegségek, különösen a corruptio váltóláza okozta, bármily magasan felette állt ennek úgy Szlávy, mint egész kabinetje. Átörökölte a keleti vasutat a Lónyay-kabinettől s ennek egész corrumpált rendszerét.
Csakhamar kitünt, hogy a keleti vasutnak 8, sőt 15–24 millió forint deficitje van.
A magyar politika s társadalom egyénileg voltak érdekelve ez ügynél, s igy a kormány mindent elkövetett, hogy a kellemetlen ügyet rendezze. A részvényesek terhére nem kevesebb mint 30 millió másod-prioritást bocsátottak ki, s a kormány felhatalmazást kért 1874 január 23-ikán, hogy a 30 millió másod-prioritásokat 17 millió forintért kiválthassa. A parlamentben heves vita folyt, Simonyi és Szlávy közt a legélesebb összeütközés történt s a kormány javaslata február 3-ikán 166 szóval 155 ellen, tehát csak 11 szóval fogadtatott el. A keleti vasut ügye akkép ért véget, hogy a kormány a keleti vasutat megvette s a visszaélések és mulasztások megtorlása végett az iratok áttéttettek a főügyészséghez. A főügyészség elkésettnek mondta a vizsgálatot, miután a külföldi főszereplők szabadon elmentek és az idő folyama a nyomokat elmosta. Ez ügy még később is interpellatiókra szolgáltatott alkalmat. Az előbb emlitett szavazást a kormány nem sokáig élte túl, habár többsége volt, s tulajdonkép a keleti vasut ügyében legkevesebb hiba terhelte. Mint már emlitve volt, a Deák-párt erkölcsileg is beteges decompositiója s pénzügyi politikájának a feladatokhoz képest való elégtelensége voltak bukásának valódi okai, habár kezdetben úgy látszott, hogy a nagy deficit nem teszi tönkre. A keleti vasút ügye csak az alkalmat szolgáltatta a bukásra s márczius 7-ikén Szlávy már jelentette, hogy elsején történt lemondását másnap ismételni fogja. A király ugyanis márczius 8-ikán érkezett Budapestre s meghallgatta a pártok vezéreit, köztük Tiszát és Ghyczyt is. Tisza ekkor még nem volt hajlandó a közjogi alapra való rálépésre s programmjának – bár feltételes – feladására. Ghyczy ellenben, a ki ekkor a körülbelül 30 főnyi középpárt vezére volt, engedett a király felszólitásának s belépett a Bittó által alakitott kormányba mint pénzügyminister.
Ekkor már kitünt, hogy a Deák-párt többé egymagában kormányt fenntartani nem képes s új elemek által való regenerálásra szorul. De a balközép is már régóta bomladozóban volt s Ghyczy 1872-ben kijelentette választói előtt, hogy visszalép a politikai pályától, s csak midőn a balközép nagy választmánya felkérte fontos tevékenységének folytatására, engedett s beleegyezését 1872 május 22-ikén Karlsbadból irt levelében tudatta.
A bomladozás azonban mélyre ható volt már 1873 nyarán. Csernátony ekkor irta az „Ellenőr”-ben a coalitióra vonatkozó czikksorozatát. Kijelentette ugyan, hogy csak egyéni nézeteit fejtegeti, de mégis nagy meglepetést okoztak fejtegetései az ellenzéken és a Deák-párton egyaránt, mert czikksorozatának eszmemenete a coalitio helyett fusióra irányult. Tisza Kálmán szintén levelezgetett, és pedig Kissingenből, de kijelentette, hogy a fusiót ez idő szerint nem tartja lehetségesnek; a coalitiót azonban nem vélte kizártnak s „eljöhet az ideje, – úgymond, – mint a válasz-felirati vitában is már jeleztem, a coalitiónak. De két feltétel alatt. Először érvényre juttatni általa elveink egy részét. Másodszor fentartani nyiltan a jogot a többinek keresztülviteléhez, vagyis nem mondani le azokról; de ha elhalasztatik is a rájuk vonatkozó javaslatok tárgyalása, fentartani, hogy azok elfogadására fenn és lenn a kedélyeket előkésziteni lehet. „Tisza 1873 június 15-ikén irt leveléből kitünik, hogy, habár egyelőre a fusiót lehetetlennek tartotta, a közeledést vagy az egyesülést nem utasitotta vissza, valamint elvei egy részének felfüggesztését sem.
A coalitio eszméivel azonban nem volt mindenki tisztában s némelyek Ghyczy szeptemberi manifestumának elfogadását értették alatta, a mi által a balközépből kiválni készült alvezért vissza akarták tartani; a balközép zöme végre is belenyugodott azon értelmezésbe, hogy a szövetkezés csak ideiglenes jellegű lehet s czélja a függő kérdések megoldása. A novemberi értekezlet nem igen tisztitotta meg a zürzavar elemeitől a coalitio fogalmát, de tény, hogy a Szlávy-kormány bukása után Tisza a coalitio esetére fentartotta különállását azon kikötés által, hogy kellő időben javaslatot fog a felség elé terjeszteni a közjogi kérdések megoldására.
Egyelőre azonban abban maradt minden kisérlet Tiszával, mert Ghyczy lépett előtérbe, aki 1873 deczember 10-ikén létesitette az ú. n. középpártot, balközép és részben Deák-párti elemekből. E közbenső párt körülbelül 25 tagból állott, kiknek sorában helyet foglalt: Horánszky Nándor, Ivánka Imre, Horn Ede, Domahidy Ferencz, Hammersberg Jenő, gróf Károlyi Ede, Schwarcz Gyula, Kármán Lajos stb. A pártok bomlásának további jelét mutatta Ugron Gábornak és Csávolszkynak kiszakadása a balközépből, akik a szélsőbalhoz csatlakoztak.
Ghyczy eljárását a komoly politikusok helyeselték, mert nem volt egyéb az mint Ghyczy aggódó hazafiságának következménye s valóságos áldozat, melyet hozott; az ellenzék természetesen mégis megtámadta úgynevezett hitehagyását. Ghyczy azzal védekezett, hogy pártállását azért adta fel, mert annak többé nem volt czélja, s ha kortársai elitélik, az utókor igazságot fog szolgáltatni neki.
Ghyczy és a középpárt kiválásától s a Deák-párthoz való csatlakozásától azonban ép az irányadó férfiak keveset vártak; legfontosabb momentumnak azt tartották benne, hogy a tulajdonképeni balközép, a Tisza-párt számára készitette elő az utat, áthidalva az ürt, mely azt a Deák-párttól elválasztotta. Maga Andrássy is csak féleredménynek tartotta Ghyczyék quasi fusióját, de mint átmeneti és kisegitő expedienst, szükségesnek vélte.
Andrássy a Tiszával és pártjával való fusiót a parlamenti egyensúly helyreállitásának czéljából feltétlenül szükségesnek tartotta, s Podmaniczky Frigyes, Tisza Lajos és Keglevich Béla által több izben érintkezett is a balközép vezérével. A kissingeni levelek semmi kétséget sem hagytak fenn, hogy adott pillanatban Tisza Kálmán megteszi nem is a fél, hanem az egész lépést; de előbb még a Bittó-Ghyczy-féle közbenső állapoton keresztül kellett menni.
Az új kormány 1874 április 18-ikán terjesztette elő munkaprogrammját, de legfontosabb volt a pénzügyi helyzet kérdése, s Ghyczy május 13-ikán előadta pénzügyi exposéját, mely szerint még a folyó évben 42 millió deficit fedezéséről kell gondoskodni s igy felhatalmazást kért a 153 milliós, rövid idő alatt lejáró, uzsora-kölcsön második felének kibocsátására. A pénzügyi nyomoruság tehát ép úgy folyt tovább, mint Kerkápoly idejében, s csak igen kevesen hitték el Ghyczynek, bármekkora megfontolást s óvatosságot szokott tanusitani nyilatkozataiban, hogy az államháztartás egyensúlyát két év alatt helyreállitja. A Bittó-kabineten is nyomban az esett meg, a mi a Szlávy-kormányon, a nyomoruságos pénzügyi helyzetnél szinte több bajt okozott neki a politikai üzérkedés. A Szlávy-kabinetet a többi ok közt a keleti vasút ingatta meg s a határőrvidéki erdő-üzlet következményei, s különösen Molináry táborszernagy kiméletlen fellépése a legkellemetlenebb állapotba sodorták.
Bittó István.
Fénykép után
Ez ügy azzal végződött, hogy az engedményesek, a kik közé volt ministerek s a Deák-párt előkelő tagjai tartoztak, negyedfél millióig belebuktak az üzletbe. A Bittó-kabinet alatt egy eszmei rövidülést is szenvedett a Deák-párt. 1874 június 21-ikén került a ház plenuma elé a már emlitett egyházpolitikai bizottság jelentése, mely szerint a kötelező polgári házasság volna behozandó.
Időközben azonban fordulat következett be, s úgy látszik, a kormány nem nyert engedélyt a kötelező polgári házasság megvalósitására, mert kérte a tárgynak a napirendről való levételét, de megigérte, hogy a legközelebbi ülésszakban e kérdésben törvényjavaslatot fog előterjeszteni. Az ellenzék erőfeszitése daczára a kabinetnek 50 többsége lett. De már az őszi ülésszakban egészen más kérdésekről volt szó. Tisza és a balközép erélyes actióba lépett a kormány ellen általában, de különösen a pénzügyi kérdésekben. Nagy feltünést keltett a balközép vezérének a választó-reform kérdésében a felsőház ellen intézett éles támadása, melynek gyökeres átalakitását követelte, mondván, hogy ha a magyarság suprematiójáról van szó, ez nem a felsőház által valósitható meg, melynek mágnásai oly keveset tesznek a magyar nyelvért, művészetért és iparért. A karácsonyi szünet alatt a Bittó-Ghyczy-kormány teljesen megérett a bukásra. Ghyczy új programmja az októberi exposétól lényegesen különbözött s ismét csak azt mutatta, mennyire ingadozik a kormány pénzügyi politikája, s a pénzügyminister 1875 január 14-ikén magában a pénzügyi bizottságban vereséget szenvedett, hol 13 jelenlevő tag közül csak 4 Deák-párti fogadta el a kormány azon javaslatát, hogy 13 millió új adó vettessék ki az országra. Ghyczy a ház plénumára appellált, s ekkor következett azon nevezetes költségvetési tárgyalás, melyben a fusio kérdése eldőlt.