SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
A Deák-párt és a balközép egyesülése.

Tisza ujévi beszéde. Az új pártalakulás küzdelmei. A Lónyay- és Sennyey-féle csoportok. A conservativek csalódása. Tisza február 3-iki beszéde. A Deák-párt utolsó diadala. Tisza Kálmán Bécsben. A fusio-bizottság. Deák a fusióról. A szabadelvűpárt megalakulása. A Wenckheim-ministerium. Az ellenzéki pártok az új helyzettel szemben. A fusio szükségszerűsége. Tisza Kálmán programm-változtatásának jelentősége

Az indemnity felett aránylag rövid vita folyt, s már ekkor beszélgettek a döntő tényezőkhöz közel álló férfiak a fusio közeli eshetőségéről. Sennyey ebben az egész vitában hallgatott, Tisza is csak rövid beszédet tartott, mert a döntő ütközet hátra volt s a költségvetés érdemleges tárgyalásakor következett be. De még mindig kétes volt, vajjon coalitio lesz-e vagy fusio, s e tekintetben Tiszának hires újévi beszéde sem szüntette meg a bizonytalanságot, melyben a balközép vezére figyelmeztette pártját a haza nehéz helyzetére és az esetleg szükségessé váló áldozatokra. Sőt még a költségvetési vita is akkép indult, hogy nem lehetett biztosan megmondani a kibontakozás módját, csak annyi volt egészen kétségtelen, hogy új pártalakulás van küszöbön s ebben Sennyey is részt követel magának kis csapatával, valamint a Lónyay-féle párttöredék is. Megindultak a kulisszák mögött az intrikák és capacitatiók.

Széll Kálmán még az indemnity vitája alatt azon kérdést intézte Móricz Pálhoz, vajjon a balközép, a középpárt s a Sennyey- és Lónyay-fractio közt jön-e létre a fusio?

A Lónyay-pártiak és Sennyey-féle conservativek Tiszával a Deák-párt ellen, vagy pedig a balközép és a Deák-párt szemben a Sennyeyistákkal és a saját lázadó elemeivel. Legilletékesebb forrásokból vett felvilágositások szerint csak a Lónyayval való fusio volt kizárva, ellenben egyáltalán nem mutatkozott lehetetlennek a Sennyeyvel való megegyezés és egyesülés azon nagy ellentétek daczára, melyek a Sennyey-csoport és a balközép közt tényleg léteztek. Úgy a közjogi felfogás, mint a belreformok tekintetében Sennyeyék tágnak tartották a kiegyezést, Tisza és a balközép szüknek. Sennyey a belügyekben radicális centralista, Tisza és a balközép conservativ municipalisták voltak. A döntő pillanatban Sennyey kiesett a combinatióból s mindenesetre a rövidet huzta.

Deák ekkor már nem folyt be, vagy legalább nem döntőleg, az eseményekre, de utolsó nagy actiójának idején liberalismusát ép a conservativek ellen forditotta. Maga Andrássy ellene volt a conservativekkel való minden fusiónak.

Annál kevésbbé szövetkezhetett volna Tisza a conservativekkel, midőn a balközép vezére mégis alkudozott Sennyeyvel, vagy erkölcsi lehetetlenségre vállalkozott, vagy pedig csak taktikázott, ijesztve a Deák-pártot. Sennyey, Móricz Pál előadása szerint, meglátogatta Tiszát s a politikai helyzetet akkép jellemezte, hogy kettejük magatartásától függ az ország sorsa. A beszélgetés után Sennyey azon hitben távozott, hogy TiszávaI még ülhet egy kabinetben.

Móricz Pál még Lónyay és Tisza közti találkozásról is szól egyik munkájában, maga Tisza Kálmán azonban e sorok irójának azt mondja, hogy Lónyayval a fusio előestéjén nem találkozott s vele alkudozást nem folytatott. A határozott világosság sugarát Tisza Kálmán február 3-iki beszéde vetette a helyzetre és a parlamenti vitára. A pénzügyi aphorismák és támadások után, egy fordulatnál ez a beszéd meglepte a házat Tisza azon kijelentése által, hogy a közösügyi kiadások akkor sem lennének kisebbek, hogy ha azokat a ház szavazná meg. Ekkép Tisza elismerte, hogy az ő közjogi programmja pénzügyileg nem volna kedvezőbb az országra, mint a közösügyi költségeknek a delegatiók által való megszavazása. Egy további fordulat az európai helyzetre való tekintetből a véderő fentartását követelte, hogy a monarchia biztossága veszélyeknek ki ne legyen téve.

De csak most következett a parlamenti helyzetet eldöntő beszédnek legfontosabb, a közjogra s a pártviszonyokra vonatkozó része:

„Megalakultak a pártok 1867-ben, hogy ne mondjam: kizárólag, de főleg azon alapon, hogy melyik minő állást foglal el az 1867: XII. törvényczikkel szemben. Én távol vagyok attól, hogy ezen megalakulást igazoltnak ne tartsam. Azt hiszem, igazolt volt az egyik és másik részről is. Azok, kik megteremtették az alapot, természetes – bár óhajtottam volna, egyéni nézetem szerint, hogy ne tették volna – de természetes, hogy annak megvédése körül sorakoztak legelőbb. Ép oly természetes, hogy mi, kik azon módozatokat, melyek ott meg vannak állapitva, rosszaknak tartottuk és rosszaknak tartjuk ma is, sorakoztunk azon reményben, hogy azokat megváltoztatni leszünk képesek. Engem főleg két indok vezetett. Egyik, mely vezetett, az volt, hogy – nem tagadom – reménylettem, hogy az ország megadandja ezen nézeteknek a többséget, hogy az ez iránti actiót megkezdeni lehessen. A másik, mit reménylettem, az, hogy ha eltérnek nézeteink e tekintetben, de azok, kik jónak tartják az 1867: XII. törvényczikket, melyet én rossznak tartok, bármeddig kormányoznak is, az országot anyagilag és szellemileg előbbre fogják vinni. Nem tagadom, mindkét feltevésemben csalatkoztam.

„Ha csak az elsőben csalatkoztam volna és csalatkoztunk volna, azt gondolom, senkinek nem jutna eszébe, nekem legalább bizonyosan nem, a párthelyzetekről értekezni. Mert, ha azon párt az országot anyagilag és szellemileg emelte volna, mely ama törvény védelmére sorakozott, a helyett, hogy, fájdalom, oda vitt bennünket, hol most vagyunk, semmi okunk nem lenne és nem lett volna azt mondani: igy kára lesz az országnak, igy elpusztul az ország.

De, uraim, ha a baj constatálva van, a mihez még hozzá kell tennem, mert ez adja meg a dolognak igazi természetét, hogy most már meg vannak alakulva a pártok, úgy hogy minden pártnak saját tagjai egyetértenek azon kérdésre nézve, mely ma nem tárgyalható, meg nem oldható, mely ma nem válhatik practikus, égető kérdéssé, de a pártoknak egyes tagjai, és talán épen azért, mert sokkal többen vannak, ez inkább áll a tisztelt többségről mint rólunk, nagyon is szétágazó nézetben vannak azon kérdésekre nézve, a melyeknek megoldása égető szükség.

Tisztelt ház! Ebben kell keresnem egy erélyes, tervszerű actiónak legnagyobb akadályát. De a kérdés, mondom, az, hogy miután megvan a baj, mit kell tenni? Egy igen tisztelt képviselőtársam, Simonyi Ernő, felemlitette, hogy igen rosszak a pártviszonyok és sokan elébe teszik a párt érdekét a haza érdekének, holott nincs abban semmi lehetetlenség, hogy, ha valaki meg van győződve, hogy az út rossz, melyen eddig járt, pártállását megváltoztassa. Én tökéletesen igazat adok neki elméletileg, de megvallom, hogy az elmélet nagyon szélesre kiterjesztve veszedelmessé válhatnék, mert a megváltozott meggyőződésre hivatkozás köpönyegévé lehetne a kielégitést váró hiuságnak, épen úgy mint a sértett hiuságnak. De nálunk nem is ez a helyzet, mert egyik párt sincs azon helyzetben tudtommal, hogy arról lenne meggyőződve, hogy helytelen azon alap, a melyen a párt megalakult; sőt a tisztelt túloldal, úgy tudom, ma is helyesnek tartja, hogy az 1867. évi XII. törvényczikk minden határozatai megtartassanak, mig mi ezen az oldalon most is óhajtandónak és kívánatosnak tartjuk, hogy annak bizonyos részei megváltoztassanak.

Midőn, tisztelt képviselőház, a helyzet ilyen, és mert én senkitől e világon elveinek megtagadását, az azok valósitásáról való lemondást nem tudnám követelni; de épen azért ezt magamtól sem hagyom követeltetni, ha segíteni akarunk a bajon, csak egy mód van: Ne azt kérdezzük egymástól, mi a nézetünk a jövő kérdései fölött, de kérdezzük egymástól azt, mi a nézetünk a mostani égető kérdések közt.

Tisztelt ház! Elveinek, álláspontjának elhagyásával nem tud sem párt, sem egyén segíteni, azt a históriából idézett számtalan példával lehet bizonyítani; de, uraim, én a mi helyzetünkre hivatkozom csak. Ez is tanusitja azt, hogy, ha elveinek elhagyásával a működés terére lép valaki, ha ezt önzetlenül, ha ezt nem nagyravágyásból, hanem aggódó hazaszeretetből teszi csupán, mint a jelen esetben, minden esetre nemes áldozat, de a haza ügyeire elveszett áldozat lesz.”

Tisza beszédének további része forma szerint való programmbeszéd volt, s programtujának első pontja gyanánt a tisztviselők választását követelte, az igazságszolgáltatásra nézve pedig megjegyezte, hogy a drágán megfizetett theoriáktól most már vissza kell térni s az igazságszolgáltatás és igazgatás újból való egyesítését óhajtotta az alsó fokokon. A vámszövetségre nézve erősen hangsulyozta az 1867: XII. törvényczikkben kifejezett, a vámsorompók felállítását lehetővé tevő nemzeti jogot, de mégis elfogadta a közös vámterületet, sőt a bank-kérdésben is jobbnak tartotta a megegyezést, mint egy színleg önálló magyar bankot.

Beszéde végén arra figyelmeztette a Deák-pártot, hogy dogmatikus követelésekkel ne gátolja a függő kérdésekre vonatkozó megegyezést, mert, ha az ország pénzügyei nem rendeztetnek, az általa védett közjogi alap meg fog változni, de úgy, a mint senki sem óhajtja.

„Bezárom beszédemet, végzé, s azon nyugalommal ülök le, hogy teljesítettem azt, a mit Nelson Trafalgarnál az angoloktól várt, teljesítettem kötelességemet.” E nagy hatású és forduló pontot képező beszéd után Tisza indítványozta, hogy a pénzügyi bizottság előterjesztését a ház még részleges tárgyalás alapjává se fogadja el.

Megtartották programmbeszédüket Lónyay is, Sennyey is, de Tisza beszéde uralkodott a helyzet felett. Bittó kormányelnök már február 7-ikén bejelentette a Deák-párt értekezletén, hogy a megváltozott viszonyok közepett, a költségvetés általános vitája után be fogja adni saját és társainak lemondását s a helyzetről jelentést tesz a koronának. De úgy ő mint Ghyczy, a vita bezárása előtt még nagy beszédet tartottak, s e beszédek hatása alatt a Deák-párt még egyszer összeszedve magát, nagy többséggel mellőzte Tisza határozati javaslatát s a költségvetés előirányzatát részletes tárgyalás alapjául elfogadta. De az egész ház és a közvélemény mégis tudta, hogy a Deák-párti többség daczára, többé már nem is a coalitio, hanem a fusio van küszöbön. Maga Tisza az általános vita végén kijelentette, hogy habár tévedésből tartják február 3-iki beszédét szövetkezési ajánlatnak, az ajánlat elfogadása azt jelenti, hogy megjelölte a helyes irányt. Bittó pedig kijelentette, hogy, habár a parlamenti formák szerint nagy győzelmet aratott, nem áll útjában a két nagy párt együttes működésének s kérte a házat, hogy, a mig a korona dönt, ne tartson ülést. Tisza, megjegyezve, hogy a kormány eljárása ily nagy többség mellett szokatlan, nem tett kifogást a kormány lemondása s a ház szünetelése ellen. A kormányelnök másnap Bécsbe ment és beadta lemondását s onnét azon megbizással tért vissza, hogy Tiszával, a ki közjogi oppositióját ekkép feladta, alkudozzék, s Budapesten az ép itt időző Andrássy mindent elkövetett, hogy az alkudozás sikerüljön. Természetesen arról szó sem lehetett, hogy Tisza egyszerűen belépjen a Bittó-kabinetbe, hanem nagy átalakulásnak kellett történnie.

A helyzet megbeszélése végett Tiszát Bécsbe hívták s a korona most már megbízta, a Bittó-kabinetet, hogy többé nem a coalitio, hanem a fusio iránt kezdje meg a tárgyalásokat. Ekkor bukott el véglegesen a coalitio eszméje, mely nemhogy gyökeresen meggyógyitotta volna pártviszonyainkat, hanem inkább sulyosabb betegség csiráját oltotta volna azokba; vagy pedig hazug jelszó alá tényleg a valóságos fusiót takarta volna. Nyolczas bizottság működött, melyben 4 Deák-párti s 4 ellenzéki tag volt; a Deák-pártiak valónak: Széll Kálmán, Gorove, Szlávy és Csengery; az ellenzék részéről: Tisza Kálmán, Péchy Tamás, báró Simonyi Lajos és Várady Gábor.

Február 19-ikén véget ért a tárgyalás s, mint Tisza programmbeszédéből előre látható volt, a közös ügyek, azok kezelési módja, a vám- és kereskedelmi szövetség, valamint a bank-kérdés nem képezték gátját a fusiónak. A tisztviselők kinevezését a Deák-párt nem inditványozta, s igy Tisza programmjának itt sem támadt ellentéte, az igazságszolgáltatás rendszere pedig, melynek alapelveit Tisza erősen támadta, nem volt alkalmas arra, hogy a nagy átalakulást meggátolja. A költségvetés és a deficit fedezése tekintetében pedig a bizottság azon határozatot hozta, hogy e tekintetben az expediens kitalálását az új ministerelnökre kell bizni.

Legnehezebb volt a fusio által létesitendő új párt elnevezése, mert abban, hogy három ellenzéki foglaljon helyet az új kabinetben, mindenki beleegyezett, s igy Andrássy is. Tiszának azon követelését, hogy a Deák-párt és a balközép szünjék meg s alakuljon át szabadelvű párttá, gróf Andrássy Gyula azon indoknál fogva tartotta elfogadhatatlannak, mert a 210 tagból álló Deák-párt nem rakhatja le a fegyvert 70 balközépi előtt.

Ezen nehéz kérdés megoldását Móricz Pál következőleg adja elő:

Andrássy és Wenkheim Béla között e felett igen éles vitatkozás merült fel. Wenkheim határozottan kijelentette, hogy a mennyire ő ismeri Tiszát, ezen egyetlen feltétel olyan, mely ultimátumnak tekintethetik, melyet soha és semmi körülmények között Tisza megváltoztatni nem fog, ezt tehát, mint szükséges rosszat, el kell fogadni, vagy letenni a fusióról, mert Tisza Kálmán nem fogja Ghyczy szerepét elvállalni, melyről már meg is győződhettünk, hogy czélra nem is vezethetett, s most aztán vond le magadnak a következéseket. Andrássy a legnagyobb kedvetlenséggel járt alá s fel a szobában. „Jól van, tehát eredj – mondá Andrássy tréfásan – az öreg Deákhoz, ki most betegségénél fogva türelmetlenebb mint valaha, de tartsd nyitva az ajtót, mert, daczára betegségének, az öreg felugorhatik az ágyából s téged kilökhet ezen ajánlatoddal együtt a szobájából.” Wenkheim maga is gondolkodóba esett a missio sikere felől, de az ő hazafiassága, bizalma Tisza Kálmán iránt nem ismert akadályokat; vette kalapját s ment az öreg úrhoz, ki őt a szokott szivességgel fogadta. Deák nagyon szerette Wenkheimot, nemcsak azért, mert kora ifjuságától fogva egyike volt azon fiatal mágnásoknak, kik a Batthyányakkal együtt Deák zászlaja alá állottak, de azért is rokonszenvezett vele, mert Wenkheim semmiféle anyagi előnyöket állásai által elérni nem kivánt; nem is húzott hasznot a politikából, épen úgy mint Deák maga. Midőn Wenkheim az öreg úrhoz ért, igyekezett az öreget a pártok jó hangulatával mulattatni, elmondta, hogy a még fennálló Bittó- és Ghyczy-kabinetben senki sincsen, a ki az állapotokat fentarthatóknak tartaná, hogy a fusio politikai szükségesség, mert bár a zöm a Deák-pártban van, és bármennyire idegenkedik is Tisza a vacsora-párttal egyezkedni, de a nélkül hogy formaszerű fusio jönne létre, megtörténhetik, hogy a balközép, a középpárt, melyből Domahidy Ferencz, Horváth Gyula, Horánszky Nándor nem fogadták el az indemnityt, a Sennyey-párt, a Lónyay személyes pártja s az úgynevezett kis emberek összefognak egy kérdésben, a kormányt leszavazzák; akkor a kétesebb állást foglalók – mint mindig szokott lenni – a többséghez átmennek s igy a Deák-párt zöme nélkül jöhet létre egy esetleges fusio vagy egy coalitionális ministerium. Most tehát itt az idő, mikor a döntő pillanatok elérkeztek, határozzon az öreg úr. Elmondá továbbá Wenkheim Béla Tisza Kálmán feltételeit, elmondta Andrássy Gyula nehézségeit, és erre Deák, minden legkisebb tétovázás nélkül, igen nyugodtan igy felelt:

„A Deák-párt, midőn az 1867-iki kiegyezést létre hozta, sajátképen befejezte missióját, én csak addig voltam a párt valóságos vezére. Midőn egy parlamentáris kormány keletkezik, akkor annak a vezére nem lehet más, mint a ministerelnök. Az én vezérségem inkább csak tiszteletbeli, inkább csak névleges, igy a pártnak nevemről lett elnevezése és ezen névnek a mai napig fentartása inkább előzékenységnek tekinthető, de, ha másként lenne is, a hazának és a szabadelvü párt megteremtésének szivesen hoznám meg bármikor az áldozatot, és ha a ministerelnök és ministerek többsége egyelőre a Deák-pártból fognak keletkezni, megtartva látom a decorumot és az arányt, mely pártunkat a lealázástól megmenti.”

Deák e nyilatkozata után Wenkheim Béla sietett vissza Andrássyhoz. A fusio előtt többé nem volt semmi elvi gát. Ferencz József király február 21-ikén Budapestre utazott s ott maradt egész márczius 3-ikáig, a midőn az új ministerium bemutatkozott a házban.

Báró Wenkheim Béla.
Pollák fametszete Haske rajza után

Az elvi akadályok elháritása után következtek a személyi kérdések, hogy kik foglaljanak helyet az új kabinetben. Az első kérdés volt a ministerelnök személyéé. Az új ministerelnöknek nem volt szabad oly exponált politikusnak lennie, hogy egyénisége jelleget adjon a kabinetnek, tehát nem lehetett Tisza, sem a Deák-párt valamely nagyon erős tagja. Deák-párti látszattal kellett birnia, de e külső látszat alatt azon bizonyossággal, hogy az átalakulás rövid idő alatt megtörténik s Tisza nyomul előtérbe. Keresve sem lehetett e czélra alkalmasabb egyént találni báró Wenkheim Bélánál, a ki azon nyilván kijelentett gondolattal vállalta el a ministerelnökséget, hogy azt csakhamar átadja Tiszának. Ezt mutatta ama körülmény is, hogy a Felség személye mellé rendelt minister állása az ő visszaléptéig betöltetlenül maradt. A Deák-párt ekkép, mint többség, megkapta az elégtétel tisztességes látszatát, mig ellenben Tisza és a balközép a tényleges hatalom birtokát. A személyi kérdés többi része sokkal könnyebb volt, habár a megfelelő szereposztáshoz ügyesség és tapintat kellett.

Volt egy irány, mely a fusiót még nagyobb mérvekre akarta kiterjeszteni és Sennyeynek a kabinetbe való bevonása által meg akarta szüntetni a conservativ pártalakulást; úgy látszik azonban, e combinatio egészen megbukott már keletkezésének pillanatában, a mint hogy nem is lehetett máskép, mert Sennyey programmja nem illett volna bele az új alakulásba. Eredménytelen ministeri combinatiókba kerültek az igazságügyministeri tárcza tekintetében Ghyczy Kálmán és Karap Ferencz; ugyancsak az igazságügyi tárczánál hozták combinatióba Várady Gábort, Szontágh Pált pedig a közlekedésügyi ministerium élére szánták, de ennek vonakodása után Péchy Tamás került oda. Három balközépi lépett be az az új kabinetbe: Tisza a belügyi tárczát vette át Szapáry Gyulától, báró Simonyi Lajos a kereskedelmi tárczát kapta a kiszorult Bartaltól; Pauler igazságügyministert pedig egy másik Deákpárti, Perczel Béla váltotta fel, s pedig egyenesen Tisza akarata folytán, a ki Paulert nem akarta bevenni az új kabinetbe. Legkevesebb bajt okozott a pénzügyministeri szék betöltése; erre minden tényezőnek jelöltje Széll Kálmán volt, Deák Ferencznek ezen rokona, a ki egész ifjan kerülve a házba, rohamosan előkelő positiókat foglalt el, s mint már régóta a pénzügyi bizottság előadója, az államháztartás ügyeit apróra ismerte. Már évek előtt szóban volt, mint pénzügyminister-jelölt, s kedvező véleményt szerzett a fiatal politikus számára, hogy a jelöltséget szerénységből visszautasitotta. Most nem térhetett ki a pénzügyministerség elől, eltekintve egyéb dolgoktól azért sem, mert, habár a pénzügyi bizottság előadója volt, nagy őszinteséggel feltárta úgy a bizottságban, mint a házban a Ghyczy-féle pénzügyi programm hibáit, s mélyreható rendszerváltozást követelt.

Az új kabinet, melynek tagjai voltak: Wenkheim Béla ministerelnök, Tisza Kálmán belügyi, Széll Kálmán pénzügyi, Simonyi Lajos kereskedelmi, Péchy Tamás közmunka-, Perczel Béla igazságügyi, Trefort Ágoston vallás- és közoktatási, Szende Béla honvédelmi és Pejácsevics horvát minister, márczius 3-ikán mutatkozott be a házban. Az új kormányelnök felolvasta a kabinet előleges programmját, melynek két pontja a közös ügyekre, a bank-kérdésre, a vám és kereskedelmi szövetség hátrányainak megszüntetésére, s többi 8 pontja egészen a belügyekre vonatkozott. Az utóbbiak között foglalt helyet a fokozott takarékosság, a bevételek növelése adóemelés nélkül, a közigazgatás és igazságügy reformja, a vasutak rendszerének átalakítása, az államjavak értékesítése a 153 milliós kölcsön törlesztése czéljából. Az új pártalakulás körvonalai most azonnal jelentkezni kezdtek. Báró Sennyey Pál felállt s megigérte, hogy pártjával loyális és lovagias oppositiót fog képezni, Simonyi Ernő pedig a szélsőbal részéről csak szigorú ellenőrzést jelentett be, nem pedig makacs s minden áron való ellenzéket. Lónyay nem mint oppositio, hanem mint egy független árnyalat vezére jelentette ki, hogy minden törvényjavaslatot megszavaz, mely az ország érdekének megfelel. Az ő gárdája azonban feloszlott, a midőn ugyanis Lónyay felhivta hiveit, hogy kövessék meggyőződésüket, ezek közül 60 a szabadelvü párthoz, 8 Sennyeyhez csatlakozott, úgy hogy most Sennyeynek több mint 30 tagból álló párt töredéke lett, mig a szabadelvü párt több mint háromszáz tagot számlált. Az új alakulást nagy ünnepségek fejezték be.

Igy jött létre az évek óta vajudó s az események által felkényszeritett fusio. Bármily véleménye lehet valakinek az elvek következetes fentartásáról, egészen bizonyos, hogy a pártközi viszonyok s az ország szerencsétlen helyzete közepett más kibontakozás nem volt képzelhető, mint a Deák-párt és a balközép egyesülése, s ez máskép nem jöhetett létre, mint a balközép közjogi programmjának feladása által. Tisza kezdetben a balközép közjogi elveinek fentartását össze akarta egyeztetni a kormányra jutással, s ezért mozgott folyton a coalitio eszmekörében; a coalitio azonban a belső ellentétek helyét kiegyenlithetetlenné tette volna s az egész kisérlet csakhamar tönkre jut, feltéve, hogy a korona ily alakulásba egyáltalán belement volna. Az akkor pénzügyi bukás szélén álló Magyarország züllő pártviszonyaival egyáltalán nem volt alkalmas a felfelé való imponálásra, de a balközép sem volt elég erős arra, hogy az ország gazdasági megmentésén túl a kiegyezés revisiójára vállalkozzék akkor, a midőn súlyos veszélyek környezték az országot, s már-már arról volt szó, hogy a kiegyezés módosulást szenved ugyan, de hátrányos és nem előnyös irányban. Az előadottakból kitünik az is, hogy maga a balközép sulyos válságban volt, Ghyczy és a középpárt kiválása számbelileg meggyengitették, egyes tagjai pedig, ép a vezérhez leghivebbek, nagyon is sürgették a fusiót, mely a hatalom birtokába juttatta őket. Ha a Deák-párt megtartja nemcsak számbeli, hanem egyszersmind erkölcsi fölényét, ha Ghyczy nem habozva, hanem bátran és merészen lép fel a pénzügyek terén s a Deákpárt élén nagy tekintélyű férfiu áll: mind e feltétel mellett nem fusio jő létre, hanem valószinűleg a balközép bomlott volna fel s egy része belép a Deákpártba s másik, bizonyára sokkal kisebb, része csatlakozik a szélsőbalhoz.

Ghyczy Kálmán.
Egykorú kőnyomat Douthage rajza után. Az országos képtár 7099. számú példányáról

De mint már emlitve volt, a tényleges viszonyok mellett minden párt bomlása közepett nem lehetett más megoldás, mint a fusio által, a habár nem is teljesen rokon, de még sem egészen disharmonikus elemek egyesülése, s oly nagy kormányzópárt létesitése, melyet sem pártközi, sem közjogi ellentétek nem gátolnak az ország pénzügyi megmentésében, s belső reorganisatiójában. Még a közjogi programm elejtése mellett is számos lappangó differentia, maradt a fusio által egyesült két párt tipikusabb elemei közt. Azok magukat európaibb szellemüeknek tartották, mig emezek kevesebbet törődtek a doctrinákkal és tudományos elvekkel. Az állások betöltésénél, különösen kezdetben, a fusio által diadalmassá lett balközép, élén Tiszával, elég tapintatot és előzékenységet mutatott. A ház elnökévé Ghyczy Kálmán lett, ki ekkor már Deák-párti jelleggel birt. Az új párt elnökévé Gorove Istvánt, a Deák-párt e tekintélyes tagját, alelnökké Szontágh Pált és Vizsolyi Gusztávot s igazgatóvá Móricz Pált választották meg. Sőt kezdetben még a bizottsági tagválasztásokat is kimélet és udvariasság szerint intézték. De később nem egy kellemetlenség és személyes sérelem támadt s a volt Deák-párti elemek arról panaszkodtak, hogy a balközépiek javára mellőzést szenvednek. A következő választásoknál nem egyszer szemben álltak a régi Deák-pártiak és balközépiek, pedig most már ugyanazon párthoz tartoztak. Mi lett volna akkor akár a coalitióból, akár a fusióból, ha a közjogi programmnak bár oly elvi fentartása mellett jő létre, hogy Tisza és a balközép, mint a coalitiós programm szólott, adandó alkalommal előterjesztést tesz a felségnek a közjogi viszony megváltoztatása iránt!

Züllés és bomlás következik vala, azon, bár lassú consolidatio helyett, mely a fusióra igy tényleg következett.

Tisza Kálmán.
Horovitz Lipót festménye a szabadelvü pártkörben

A későbbi események megmutatták, hogy a közjogi viszony megváltoztatására vonatkozó előterjesztés azon esetben is elmarad, ha a fusio ennek kikötése mellett jő létre; de mint az új alakulás belső szálait minden perczben szétvágással fenyegető Damokles-kard függött volna a levegőben. A végeredmény tehát nem más mint az, hogy, ha Tisza részt akart venni az ország megmentésében az activ politika terén, közjogi programmját fel kellett adnia, vagy a különben is túlhaladott programm pókhálói között kellett örökre megragadnia. Ő az elsőt választá s bizonyára osztozott az általa és hivei által többször megtámadott Ghyczynek fenkölt szellemű védekezésében a kárhoztató kortársakról s a tettét helyeslő utókorról. Az apologia nem hivatása a történelem itélkezésének s midőn majd elérkezik a valódi történetirás ideje, ez bizonyára meg fogja róni Tisza Kálmánnak nem egy hibáját, meg fogja róni különösen azon módot, a melyen ellenzékeskedett, főrendiházi és egyéb reformját s valószinűleg közjogi programmjának felállitását is. De aligha talál kifogásolni valót tévesnek felismert iránya megváltoztatásában s elfogadja mentségéül azt, amit ő maga felhozott, hogy az ország három választásnál nem adott neki igazat, közjogi programmjának feladása után pedig a fusiót a csakhamar bekövetkező választások által a nemzet óriási többsége szentesitette. Ekkor azután Tisza elfoglalta a visszavonuló Wenkheim helyét s a fusio által létrejött szabadelvü párt élén másfél évtizeden át kormányozta az országot.