SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VII. FEJEZET.
Pártviszonyok a fusio után.

A parlamentarismus második korszaka. A Deákpártnak helyzete a szabadelvű pártban. A conservativek támadása az új párt ellen. Az új kormány nemzetiségi politikája. Tisza első választása. A pénzügyi bajok orvoslásának programmja. Széll Kálmán. Tisza Kálmán ministerelnöksége. A kiegyezési tárgyalások. Báró Simonyi Lajos kilépése a cabinetből. A bankkérdés. Tisza lemondása. A válság elintézése. Sennyey visszavonulása. Gróf Apponyi Albert. Az egyesült ellenzéki párt megalakulása. A szabadelvű párt ingadozása. Az új választások. A bosnyák occupatio hatása a politikai helyzetre. Szlávy felirati javaslata. Széll Kálmán lemondása. A közigazgatási reform ügye. Az ellenzéki pártok bomladozása. A mérsékelt ellenzék. Grünwald Béla. Az agrár-socialismus. A mérsékelt ellenzék katonai reform-követelései. A nemzeti párt elnevezés felvétele. Deák Ferencz halála. A conservativek és a gazdasági politika. Mayer Rudolf Magyarországon. Az agrár párt szervezkedési kisérlete. A nemzeti párt egyik vezérének előadása a párt alakulásáról

A magyar politika és parlamentarismus második nagy döntő korszakába érkezett. A parlamenti és pártalakulás és váltógazdasági rendszer ismét megvalósulhatott volna, mint az 1867: XII. törvényczikk megalkotása után; de a tapasztalat megmutatta, hogy a közjogi gáthoz hozzá járult a pártok belső lényegét zavaró disharmonia is. Nyilt és határozott közjogi alapon csak a szélsőbal maradt, habár közjogi programmja ennek sem volt teljesen egységes, nem volt az 1874-iki programm daczára, mely által a szélsőbal legelőször vette fel a 48-as és függetlenségi párt elnevezését. A Sennyey-féle conservativ párt bevallottan Deák Ferencz alkotásának alapján állott; de a közös hadsereget nagyon is osztráknak akarta s a honvédséget tulságos kapcsolatba igyekezett hozni ezzel, sőt esetleg meg akarta azt szüntetni, mi által nagy megtakaritásokat igyekezett előidézni. Latens közjogi programmját kiegészitette a közös vámterületnek és banknak meleg pártolása s általában a conservativ szellem, mely minden gondolatában jelentkezett. A balközép feladta ugyan a fusio következtében közjogi programmját, de a lelkekben megmaradt sok titkos vágy, mely fokozta az új szabadelvű pártban a létező divergentiákat s melyeket szemlélhetővé tett azon megütközés, melyet a Deák-párti elemek mutattak, midőn Tisza Kálmán belügyminister, a fusio első napjaiban tanusitott kimélettel ellentétben, április 29-ikén 13 megüresedett főispánság közül 10-et a balközépiek s csak hármat osztott ki a Deák-pártiak közt.

Valami lappangó disharmonia megmaradt a szabadelvű pártban, s pedig a Deák-párti velleitások kapcsán egész a 80-as évekig. Nem frondeur, hanem valami árnyalati külömbség a békés együttélés mellett is folyton létezett; csakhogy a külömbség vonalai élesekké lettek minden nagyobb válság s különösen a keleti válság idején, s Apponyi bizalmatlansági inditványa nélkül az 1878-iki országgyűlés elején, csapataink Boszniába nyomulása után, megbuktatta volna a Tisza-kabinetet.

A pártok belső divergentiái nem képezték volna ledönthetlen gátját a helyes parlamenti alakúlásnak, ha a fejlődés az elvek szerint való csoportosulás irányát veszi. Sennyey és Apponyi helyes uton jártak, midőn a csak imént fusionált szabadelvű pártnak és kormányának a belső disharmoniát és elvtelenséget vetették szemére. Már azon körülmény heves ellenvetésekre adott alkalmat, hogy Széll Kálmán pénzügyminister közvetlen a választások előtt nem készithetett új költségvetést, hanem elfogadta alapul a Ghyczy-féle budgetet, valamint a pénzügyi bizottságban megbukott, szintén Ghyczy-féle pénzügyi politika lényeges részeit. Simonyi és Helfy ebből azt következtették, hogy a kormány magáévá teszi az adóemelést is, mely helyet foglalt Ghyczy programmjában. Május elején azonban, midőn a ház tényleg megkezdte a költségvetés tárgyalását, a conservativ párt a szabadelvű többség belső ellentéteit tette vizsgálódásainak tárgyává. A vitát báró Sennyey Pál nyitotta meg s főbb vonalaiban előadva már emlitett programmját, különösen hangsulyozta a pártok elvi sorakozásának szükségességét, mert csak igy lehet, úgy mond, parlamentarismusunk bajait orvosolnunk, s ép ezért elvi különbségei miatt nem csatlakozik a kormánypárthoz. Gróf Apponyi Albert másnap, 1875 május 4-ikén, élesen támadta a többséget és a kormányt, melynek saját vezére Sennyey kiméleti időt igért. Cicero Respublicájából idézve kérdezte: „Ha már most keresem, hogy melyik volt azon eszme, melyet a kormány előtérbe állitott, hogy a párt körülötte csoportosulhasson, mely ne tisztán csak hatalmi coalitio, hanem valóságos politikai párt legyen: kénytelen vagyok bevallani, hogy azt nem vagyok képes feltalálni. Látjuk azt, hogy a kormány pártját nem egy bizonyos eszmének előtérbe állitása és az a körüli csoportosulás által, hanem inkább az eszmék előtérbe állitásának lázas kerülése által, egy valóságos, – hogy úgy nevezzem – ideaphobiával létesitette.”

Tisza gúnyos replicája a más hibáját javitó keresztényi szeretetről később nagyon is teljesedésbe ment, mert a conservativ Sennyey-féle párt viszontagságai s ismételt átalakulásai a leglehetetlenebb ellentéteket mutatták. Az új kormánynak és szabadelvű pártnak sem a conservativ, sem a szélsőbali ellenzék támadásai nem sokat ártottak a közvélemény előtt, annál kevésbbé, mert a délszláv kérdésben a kabinet rögtönös sikereket ért el. Nagy visszhangot keltett Tisza lesújtó válasza, melyet Mileticsnek, majd Politnak adott, mondva az utóbbinak, hogy szerencséje, mikép a nemzeti és nemzetiségi állam közti különbséget ott teszi, a hol az immunitás fedi; a képviselőházon kivűl tapasztalná, hogy a magyar nemzeti államnak van elég ereje arra, hogy ellenségeit összetiporja. A közvélemény érezte, hogy erős nemzeti szellem vezérli az ujonnan alakult kormánypártot. Horvátországban is igen kedvező fordulat állott be Magyarországra nézve, a szerb omladina pedig megdöbbent s igy a fusio hatalmas benyomását kiegészitette a kabinet bátor és önérzetes nemzeti politikájára vonatkozó felfogás, a midőn május 24-ikén véget ért az országgyűlés, s következtek az új választások. Minden nyomás és erőszak nélkül történtek ezek s a szabadelvű párt nem kevesebb mint 329 kerületet kapott, de a vezetés irányát s az ország hangulatát mutatta ama körülmény, hogy e számból 163 a balközép jelöltjeire esett, mely pártnak a fusio idején csak 60 tagja volt. A szélsőbal nem érte el a 40-et, a Sennyey-féle conservativek száma 30-ról leesett 20-ra, a nemzetiségi törmelék néhány horváttal 24 tagot számlált. A majd egyidejüleg megejtett horvát választások a lehető legkedvezőbb eredményt mutatták, az uralomra jutott nemzeti párt Mazuránics vezérlete alatt 77 kerületből 60 helyet foglalt el, a püspökökről, főispánokról és mágnásokról nem is szólva. Az új ház augusztus 31-ikén jött össze s az ellenzék ismét hasztalan követelt a kormánytól programmot. Tisza annak kijelentésére szoritkozott, hogy, habár szinte minden téren mélyre ható törvényhozási alkotást tart szükségesnek, legelső teendő s egyszersmind feltétel az ország pénzügyi bajainak orvoslása.

A pénzügyi bajokat tényleg szakértő orvos kezelte, tudniillik Széll Kálmán. E kiváló férfiu teljesen feladatának magaslatán állt, mindjárt hivatalba lépésének kezdetén, amidőn az 1876-ik évi költségvetést a ház asztalára téve, ekkép nyilatkozott: A feladat, melynek megoldásától függ az ország jóléte és jövője, abban áll: a megzavart egyensulyt helyreállitani oly eszközökkel, melyek meg nem sértik az állam vitális érdekeinek egyikét sem, s helyreállitani oly alapokon, amelyek a helyreállitott egyensuly fenmaradását is biztositani képesek. Széll e nyilatkozata képezte Magyarország pénzügyi politikájának alapgondolatát egész a legujabb időkig. A legelső volt ugyancsak ő, aki a conversio eszméjét behozta a magyar pénzügyi politikába, kijelentve, hogy a 153 milliós kölcsön conversiója nélkül nem lehetséges az ország pénzügyeit rendezni. Hogy mily vállalat volt e korszakban a járadékkölcsön keresztülvitele, mutatták azon sértő és meggyalázó ajánlatok, amelyeket Széll Kálmán mint pénzügyminister kapott, s melyekre ő azzal felelt, hogy Magyarország nem sülyedt vissza a Fortunatus Imrék korszakába. Midőn tehát Széll Kálmánnak a járadékkölcsön kibocsátása és elhelyezése mégis sikerült, e tényt a legnagyobb eredménynek tartotta azon korszak s tarthatja bizonyára a jelen kor is. Széll kifejtette a házban önálló programmját s a többi közt az általános jövedelmi pótadó segitségével igyekezett az egyensúlyt helyreállitani addig is, a mig létesül az adórendszer reformja. De a fődolog a nyomasztó helyzetből való szabadulás volt, s 300 millió járadék-kölcsönt inditványozott a 153 milliós uzsorakölcsön s egyéb adósságok törlesztésére. Az 1876-iki költségvetés már nem egészen 10 millió deficitet mutatott, s leginkább az új jövedelmi adóból várt a kormány 8 millió eredményt. Széll Kálmán elismerte, hogy a helyzet még mindig komoly, de a pénzügyi egyensuly helyreállitására biztos kilátás van. A conservativek ismét hevesen támadták a kormányt s gróf Zichy Nándor illusoriusnak mondta Széll költségvetését, Somssich Pál pedig helyeselte a szélsőbal azon felfogását, hogy a közös költségek leszállitása nélkül az egyensuly helyreállitása nem lehetséges. A Sennyey-párt hajlandó volt a honvédség részleges feláldozására, de a közvéleményt tolmácsolta Csernátony, midőn kijelentette, hogy a nemzet gyásznapja lenne, a melyen a honvédség megszünnék.

De az még mindig reménykedett, hogy a rossz pénzügyi viszonyok, a szabadelvű párt belső ellentétei, különösen pedig a függő gazdasági kérdések segitségével megdöntheti a szabadelvű párt s most már a Tisza-kormány uralmát; Tisza ugyanis október 24-ikén átvette a ministerelnökséget, s báró Wenkheim vissza ment helyére, a felség személye mellé. Küszöbön voltak a kereskedelmi és vámszövetség, valamint a bankügy nagy kérdései. Sennyeyék közül sokan azt hitték, hogy Tisza november 5-iki beszéde daczára, melyben kijelentette, hogy a közös vámterületet kivánatosnak tartja, a bankkérdés pedig csak tisztán gazdasági kérdés, nem fog megegyezni tudni messzemenő követelései miatt a gazdasági kérdésekben. Simonyi Lajos pedig, Tisza kereskedelmi ministere, azért lépett ki a kabinetből s lett az u. n. független szabadelvűek vezére, mert azt hitte, hogy Tisza nagyon is messze megy a kiegyezésnél Magyarország hátrányára. Simonyi visszalépését tényleg úgy fogta fel az ország közvéleménye, hogy Tisza áldozatokat hozott az osztrák ipar számára a magas vámok által és általában a morális prestige leszállásával volt egyenlő értékü Simonyi kilépése, akit ideiglenesen Trefort Ágoston helyettesitett. A magyar kormány november 28-ikán felmondta a vám- és kereskedelmi szövetséget s 1876 január másodikán kezdte tárgyalni a két kormány a kiegyezés revisióját. A tárgyalás Budapesten kezdődött, Auersperg herczeg, Lasser, Depretis, Chlumetzky, valamint Andrássy a magyar fővárosban időztek. Az alkudozások azonban nagy ellentétekre vezettek s az osztrák belügyministernek, Lassernek a dualismus s Magyarország elleni kifakadásai vihart idéztek fel a magyar sajtóban s közvéleményben. A kiegyezés hosszú vajudás után mégis létrejött s Tisza egyáltalán nem valósitotta meg a conservativek által neki tulajdonitott czélzatokat a gazdasági kiegyezés körében. A bank részleges paritását Tisza kivívta, de nem nehéz küzdelmek nélkül. Sem a bank, sem az osztrák kormány nem akart ugyanis beleegyezni a paritásba s Tiszának azon követelését is visszautasitották Bécsben, hogy a bank főtanácsának Magyarország számára föntartott néhány tagján kivül a többi banktanácsos szabadon választható legyen, s igy az osztrák kormány ne birjon mindig többséggel. Erre Tisza 1877 február 6-ikán beadta lemondását, mit a király el is fogadott. A kormányválság azonban csak pár napig tartott, mert miután az uralkodó báró Sennyeyvel és Majláthtal, továbbá Bittóval, Szlávyval és Ghyczyvel tanácskozott s minden kormányalakitási terv megbukott, Tisza február 12-ikén már jelentette a háznak, hogy Ő Felsége egyenes felszólitására tovább folytatja az alkudozásokat. Sennyey pedig az iránt informálta híveit s az országot, hogy a cabinetalakitást nem vállalhatta el, mert feltétele az volt, hogy az alkudozásokat ujra kezdi s e feltételbe, mely az osztrák ministerium bukását tette volna szükségessé, a korona nem egyezett bele.


Széll Kálmán.
Fénykép után

Ez volt az első súlyos csapás a Sennyey-pártra, melynek bár az 1875-iki választások után csak 20 tagja volt, de a régi conservativek mintájára ezek mind vezérek voltak hadsereg nélkül, mint gróf Apponyi Albert, Kállay Béni, Beöthy Ákos, Ürményi Miksa, gróf Desewffy Aurél, gróf Széchenyi Pál stb.

Másik nagy baja volt a Sennyey-pártnak, hogy a középosztályban s névszerint a gentryben nem volt képes gyökeret verni, pedig ennek traditiói, hajlamai s állásfoglalása nélkül Magyarországon nem lehetett komoly pártalakulást létesiteni. Midőn erre figyelmeztették Sennyeyt s barátai rá akarták birni, hogy keresse az összeköttetést a földbirtokos középosztálylyal, a tisztelet, de egyszersmind a félelem miatt fekete bárónak nevezett conservativ vezér azt felelte: akkor kiesik kezünkből a vezetés. A közép földbirtokos osztály ekkép, miután hosszabb időn keresztül a Deák-párt és a balközép közt volt megoszolva, a fusio által túlnyomó nagy zömével a szabadelvű párthoz csatlakozott.

A conservativ kisérletezés legfőbb akadályát a multban lehetett feltalálni, a conservativ eszme az ó-conservativek magatartása miatt lejárta magát, mint ezt már ismételten volt alkalmunk kifejteni. De a vezér személyes tulajdonságai sem voltak alkalmasak arra, hogy bár kedvező viszonyok közt diadalra vigye a conservativ zászlót. Egészségügyi állapota is gyakran kiejtette kezéből a vezetést. De habozó s a döntő pillanatokban elhatározásokra nem képes lénye még nagyobb hátrányát képezte. Sőt daczára annak, hogy a formák tekintetében a legtökéletesebb, szinte páratlan szónokok közé tartozott, nem volt parlamenti debatter, s igy lett, egy hive szerint, nyomatékos szózata bágyadttá, valahányszor nem szónokolni, hanem csatázni kellett. Tekintélye pártjában igen nagy volt, sőt túlnagy. Ha megjelent a klubban, irta politikai életrajzában ugyanazon hive s valakivel suttogott, a többiek maguk között suttogtak. A hangulat templomi volt. Néha leült az ujságos kerek asztalhoz és előadást celebrált a politika, a közgazdaság, a társadalom valamely fontos kérdéséről, mialatt mindenki hallgatott.

Sennyey határozatlanságát s félénkségét mutatta azon tény, hogy a gazdasági alkudozások idején Tisza és a szabadelvű párt nagy válságait nem volt képes felhasználni. Ezen erély- és akarat-deficitjét Sennyey maga is érezte s ez volt oka most már nagyon komoly visszavonulásának, úgy hogy ez időtől fogva Apponyi vezette pártját, a ki ezt a független szabadelvűek felé vezérelte.

Az új vezér már 1878 április 4-ikén a conservativek és a független szabadelvűek közt mindig nagyobbá váló közeledést a képviselőházban is jelezte s egyöntetű s egységes akaratot helyezett kilátásba az ellenzéknél. Ez az egység azonban egyelőre csak a kormány megbuktatására irányult, s később sem jött létre egyéb téren, sőt a közjogi alapon álló ellenzék disharmoniája a közeledés arányában növekedett.


Gróf Apponyi Albert.
Fénykép után

Az egyesülésre való törekvés két párt és egy csoport összeolvadását vagy legalább coalicióját czélozta, t. i. a Simonyi Lajos u. n. független szabadelvű pártjáét és a conservativ pártét, valamint a pártonkivüliek csoportjáét, melynek élén Szilágyi állott, de melyben Kerkápoly is helyet foglalt. Ez az utóbbi töredék, melyhez Bittóék is nagyon szitottak, a Deák-párt orthodox hagyományait képviselte, teljesen liberális s magasabb felfogás alapján. Simonyi független szabadelvü pártja inkább balközépi, különösen megyei emlékeket őrzött s a közjogi felfogás által nyerte egyéniségét, melyet azonban most már csak a gazdasági kiegyezésre alkalmazott s a mely miatt kilépett a szabadelvű pártból. A conservativeknek legalább egy része ép azon ponton volt, hogy szakitson a Sennyey-féle programmal s igy különösen alkalmas volt a régi vezér s a régi eszmék helyett újakat találni. Az egyesülésre való inditvány, Apponyi biztatása melleett, Simonyi pártjából indult ki, s egy izben való meghiusult tanácskozás után 1878 április végével mégis létrejött. A közös programm megállapitása hosszú vajudások után úgy történt, hogy az csak nagy általánosságokat érint, mig a részletek tekintetében minden csoport fentarthatja saját meggyőződését.

És a meggyőződések a legélesebb ellentétekben álltak, ezért mondta Apponyi Albert az egyesülés napján, Szilágyiékra és Simonyiékra czélozva, egyik conservativ barátjának: „Ezek az urak messzebb stáczióra váltottak jegyet, ami azonban minket nem akadályoz abban, hogy a mi állomásunkig ugyanazon a vonaton utazzunk.”

Az egyesülés azonban nemcsak átalakitotta, hanem egyszersmind megbontotta a conservativ pártot. Sennyey Pálnak a lényegileg Apponyi által létrehozott egyesülés után nem lehetett sürgősebb feladata, mint a passiv tiltakozás, amit akkép fejezett ki, hogy letette mandátumát. Kállay, aki a keleti kérdésben – a konzervativekkel ellenkező felfogású – óriási feltűnést keltő beszédet tartott a házban, azonnal a szabadelvű párthoz csatlakozott. Ugyanezt tették gróf Károlyi, Lipovniczky és mások. Ekkép jött létre az egyesült ellenzék, a későbbi közjogi alapon álló mérsékelt oppositio.

Kezdetben a három csoport egyesülése 115 szavazat felett rendelkezett, s habár nem vezette egyéb egységes felfogás és czél, mint Tisza megbuktatása, még igy is félelmes volt a kormányra nézve. Az új párt első felvonulása a kormány ellen a népgyűlésre vonatkozó rendelet alkalmából történt. Tisza rendelete meghagyta, hogy, kivéve a választásokat, minden népgyűlést nem huszonnégy órával, hanem három nappal előbb kell bejelenteni, s öt-hat helybeli tekintélyes polgárnak kell jótállania s felelnie minden rendbontásért. Helfy és Chorin interpellatiója izgatott hangulatot keltett, s a kormánynak, mely e rendeletet később visszavonta, csak 17 szavazattöbbsége lett. A közjogi alapon álló ellenzék egyesülése óta a kormánynak rendszerint csak 10–15 többsége volt a nehezebb kérdésekben. A csakhamar bekövetkező választások azonban kedvezőbb eredményt hoztak létre, amennyiben az egyesült ellenzék 71-re olvadt le, a nemzetiségiek száma csak 6 lett, ellenben a szélsőbal 75 főre növekedett. A szerencsétlenül kezdődő bosnyák occupatió azonban súlyos bonyodalmakat hozott létre, úgy, hogy a papiroson levő 77 többség több nehéz pillanatban csaknem egészen pusztán a papiroson maradt. Az új választások után, s épen a bosnyák occupatio hatása alatt, a most megválasztott szabadelvű párt is felettébb ingadozott. Maga Szlávy augusztus 26-ikán azon nyilatkozatot tette pozsonyi választói előtt, hogy derék hadseregünket kell ugyan támogatnunk, a hadjárat bevégezte után azonban elérkezik az ideje, hogy a kormány iránt való magunktartását megállapitsuk. És csakugyan, Szlávy vezetése mellett jött létre a szabadelvű párt felirati javaslata, mely bizalmi nyilatkozatot a kormány iránt nem tartalmazott, sőt aggódva a külpolitika által létesült helyzet felett, a párt egyedüli reményét a korona bölcseségében vélte feltalálhatni. Ha ezt a feliratot az ellenzék is elfogadja, Tisza aligha maradhat kormányon, mert e felirati javaslattal szemben a bizalmi kérdést fel kell vala vetnie, s előre láthatólag kisebbségben marad. Apponyi Albert azonban bizalmatlanságot inditványozott a kormány iránt, és a Szlávy-féle felirati javaslat elvetését. A szerte-szét szakadozni akaró szabadelvű párt e támadással szemben egyesült, s Tisza ügyes keze ismét sikerrel ragadta meg a vezetés gyeplőjét. Szlávyt a közös pénzügyministeri székbe, majd Ghyczy után házelnökké tette, Sennyeyt az országbirói méltóságra emelte. Legsúlyosabb csapást mért a kormányra és a szabadelvű pártra Széll Kálmán pénzügyminister távozása, aki a 60 milliós hitel túllépése miatt 1878 október 3-ikán kilépett a kabinetből, mert az occupationalis politika által veszélyeztetve látta Magyarországnak már-már helyreállitott pénzügyi egyensúlyát. Széll fontos pénzügyi reformokat léptetett életbe s megváltoztatta magának a költségvetésnek eddigi technikáját is. Az 1877-iki költségvetést kisérő exposéjában Széll Kálmán a deficit fokozatos megszüntetésének programmját adta s e programmon szerepelt a szeszadó reformja is, mely később nagyszabású kifejlésre jutott Wekerle korszakában. Pénzügyi vámokat is tervezett, s az adóvisszatéritést Magyarország pénzügyi érdekeinek megfelelően igyekezett rendezni. A közös activák kérdésének megoldása szintén az államháztartás-egyensúly helyreállitását czélzó eszközök közt foglalt helyet. Egyelőre azonban Széll is kénytelen volt 15 millió deficitet előirányozni, melynek nagy részét, vagyis a kölcsönök törlesztésének összegét járadékkölcsönnel akarta fedezni. Az egyensúly helyreállitásának szinte küszöbén csapott le a boszniai occupatio villáma. Tisza a ház 1878 október 30-iki ülésében jelentette be Széll lemondását. Előadása szerint a lemondás indoka az volt, hogy az occupatio által okozott és az előreláthatóknál nagyobbaknak bizonyult költségek által a pénzügyi rendezés munkáját, amelyet Széll oly nagy buzgalommal és szakértelemmel folytatott, megzavarva látja, sőt aggodalommal néz a bekövetkezhető költségek elé. Széll sok haragot, s magának a koronának nem-tetszését vonta magára visszalépése által; e visszalépés azonban komoly intelmet tartalmazott Bécs számára, hogy a külpolitikai messzemenő vállalatok vesztére lehetnek nemcsak Magyarországnak, hanem a monarchiának. Lélektanilag pedig Széll Kálmán lépése Tisza előadása szerint is teljesen indokolható volt, mert a legnagyobb szeretettel és önfeláldozással küzdött az állam-háztartás egyensúlyának helyreállitásáért, s a 60 milliós kölcsön túllépése s a valószinűleg még sokkal magasabbra emelkedő kiadások felismertették vele fáradozásainak sikertelenségét. Ha az occupatio közbe nem jön, állami pénzügyeink rendezése egy évtizeddel valószinűleg előbb következik be, mert Széll Kálmánnak három éves ministersége alatt Magyarország hitele hatalmasan megszilárdult, s a deficit már-már megszünt. Széll kilépése után Tisza, s vele az egész kabinet beadta lemondását, de csak a régi jelenet ismétlődött, mert, miután a király beszélt Szlávyval, Majláthtal és Bittóval, ismét Tiszát bizta meg a további kormányzattal. A pénzügyministeri tárczát kezdetben Tisza maga vette át, ideiglenes jelleggel.

Ily körülmények között indult a Tisza-kabinet és a szabadelvű párt az új országgyűlés viszontagságai elé. Ha az egyesült ellenzék valóban homogén párt leendett, mint annak idején Apponyi követelte, a parlamenti helyzet súlyos, sőt elviselhetetlen lett volna a kormányra. Minden positiv eszme azonban züllést idézett fel az egyesült ellenzék kebelében, s ily eszmét képezett a közigazgatási reform.

Tisza időközben megalkotta a közigazgatási bizottságot, össze akarva egyeztetni az állami administratiót az autonomiával, s némileg enyhiteni az igazságszolgáltatás és közigazgatás merev szétválasztását. Külföldi minta után indult, de a minta jó volt, bár a gyakorlatban Magyarországon nagy ellenmondásokra vezetett. A külpolitikától eltekintve, a gazdasági kérdések befejezte után leginkább a közigazgatás volt az, amelynek terén a kormányt sikerrel lehetett támadni. De ép e kérdésben volt az ellentét legélesebb az egyesült ellenzéken. Ez volt oka, amiért Apponyi Albert 1879 február 22-ikén a közigazgatási reform eszméjét le akarta vétetni a napirendről, tekintettel a bosnyák occupatio okozta nagy izgalmakra. Később azonban még sem lehetett kitérni a közigazgatási reform elől.

Az állami administratiónak sok hive volt magában a kormánypártban, Grünwald Béla vezetése alatt. A párton kivüliek, Bittóval élükön, szintén a kinevezési rendszer hivei voltak, s erre nézve Szilágyi és Apponyi is egyetértettek, most már tehát elérkezettnek látszott az idő határozott közigazgatási programm felállitására, s a Sennyey-féle traditiók előtérbe kezdtek lépni. A Simonyi-féle független szabadelvűek azonban a leghatározottabban ellenszegültek, úgy, hogy Apponyiék maradtak kisebbségben, s a határozat az lett, hogy a közigazgatás lényegére nézve mindenki saját meggyőződését követheti. Szilágyi beszélt a kinevezési rendszer mellett, melyért ekkor még Apponyi nem mert határozottan sikra szállni. 1880 vége felé a közigazgatási reformmal még egy kisérlet történt, hogy legalább közvetlen a választások előtt legyen egy közös elv, mely necsak az egyesült ellenzéket, hanem a párton kivüli Lónyay- és Bittó-csoportot is egyesitse. A kisérletből azonban csak új összeveszés lett. Lónyay a kinevezési rendszer ellen beszélt, Széll Kálmán bele sem ment a kisérletbe, Simonyi már előbb visszavonult a politikától, maga Lónyay, látva, küzdelmeinek sikertelenségét, lelépett az activ politika teréről. Az egyesülendő párttöredékek úgy felingerlődtek, hogy teljesen fel akartak bomlani, s a kormánypárthoz és szélsőbalhoz csatlakozni. A végső szétzüllést csak az gátolta meg, hogy a vezetők nem akartak többé egységes pártot létrehozni, hanem megalapitották a közjogi alapon álló ellenzék körét, mely semmiféle elvi egységre nem kötelezett. E körből támadt a mérsékelt ellenzék, melyhez csatlakozott Grünwald Béla, aki a szabadelvű pártból a tisztviselők kinevezésének kérdése miatt kilépett.

Grünwald készitette az 1881 októberében megnyilt új országgyűlésen a mérsékelt ellenzék felirati javaslatát, melyet Apponyi nyujtott be. A párt belső disharmoniája ekkor már oly nagy volt, hogy az országgyűlésen s különösen annak kezdetén a mérsékelt ellenzék alig szerepelt. Gróf Apponyi Albert erre a közjogi radicalismus felé közeledett, de egyelőre csak a gazdasági nagy kérdések terén, melyek különben Ausztria irányában az új kiegyezésig szüneteltek. A belügyi-gazdasági kérdések tekintetében azonban erősen conservativ irány bontakozott ki Mayer Rudolf és a gazdakör hatása alatt, agrár-vámokat, minimumot s a váltóképesség megszoritását követelve. A visszahatás ellene a parlamentben azonnal bekövetkezett, nemcsak Hermann Ottó 1882 deczember 12-iki beszédében, aki megtámadta Apponyit aristokratico-socialistikus irányváltása miatt; az ellene felvonuló általános actióban még saját pártjából is többen részt vettek. „A csepp socialistikus olaj” tanát Apponyi annyira jogosultnak tartotta, hogy a legnagyobb mérvben elcsodálkozott a támadások felett s azokat nem az ügy, hanem személye ellen intézetteknek fogta fel.

Az agrár-socialistikus törekvés bukása után a mérsékelt ellenzék különösen a katonai kérdésekben radicálisabb közjogi nézeteket kezdett vallani. Ekkor keletkezett a dualismus fejlesztésének, vagy utóbb végrehajtásának tana, majd a delegatióban s a parlamentben a magyar tannyelvű katonai akadémia követelése, mely követelés éles kűzdelmek, félreértések után, s legyőzhetleneknek látszó akadályokon keresztül, napjainkban megvalósult. A közjogi jellegű motivumok nemzeti szinezete miatt vette fel a mérsékelt ellenzék a nemzeti párt elnevezését.

Erős és diadalmas conservativ pártot nem volt képes Apponyi sem alapitani, sőt magának Sennyeynek elit konzervativ gárdája nemsokára teljes züllésre jutott. Ezért azonban a conservativek nem tehetik felelőssé Apponyit, ennek oka egyszerűen az, hogy a conservativ eszme újabb alkotmányosságunk korszakában nem volt képes többé a parlamentben hóditásra, sőt megállásra sem. És ezt nem pusztán Deák hatalmas egyénisége idézte elő, aki a conservativekkel szemben a legkiméletlenebb bánásmódot gyakorolta. A fusio idején Deák már alig folyt be az ügyekbe, Sennyey és pártja mégis kivül maradtak az új alakulás keretein. Deák halála pedig teljesen szabaddá tette előttük a tért.

A nagy magyar ugyanis 1876 január 28-ikán meghalt, miután már évek óta alig gyakorolt befolyást a politikába. Az egész nemzet gyászba borult, s nagy halottját leirhatatlan részvét, köny és keserv közepett temette. De minden köny közt legszebb, legtisztább és legdrágább volt az, amelyet Erzsébet királyné hullatott Deák ravatalára. A nemzeti gyászban részt vett a fejedelemtől s az uralkodó-háztól kezdve mindenki, a megyék küldöttségei egy marék földet hoztak magukkal, hogy a nagy hazafi az egész ország földjében nyugodjék, a parlament pedig törvénybe iktatta emlékét annak, aki fegyvertelenül szerezte vissza az ország alkotmányát, melytől ezt a fegyveres erőszak fosztotta meg. Maga Kossuth czipruságat küldött Deák ravatalára, s a conservativek is részt vettek a mély és súlyos nemzeti gyászban, annál inkább, mert legnagyobb részük most már Deák közjogi elveit vallotta. De tapasztalhatták, hogy a haza bölcsének halála után sem hóditott a conservativ zászló, legalább a törvényhozásban nem, hanem legfölebb a társadalomban.

A politikai torizmus feudális gőgjével és felekezeti kizárólagosságával megbukott Magyarországon a politikában és a parlamentben, midőn Andrássy a porosz-osztrák háború idején azt mondta Sennyeynek: menjetek, hogy helyetekbe jöhessen a modern Magyarország. Már előbb Deák a fölirati bizottságban megsemmisitő nyilatkozatot tett gróf Apponyi György ellen. Ugyancsak ez időtájt Deák Majláthtal, a nála tett látogatás alkalmával, egy szót sem váltott, hanem előbbi vendégével folytatta a társalgást. A politikai és parlamenti torizmus ez időtől fogva lehetetlenné vált egész alkotmányos korszakunkban; de helyét annál inkább elfoglalta a társadalmi torizmus. És csak annál ferdébb irányban fejlődött, mert a társadalom homályába menekült a minden félszeget megjavitó vagy félreszoritó kritika elől.


Erzsébet királyné Deák Ferencz ravatalánál.
Zichy Mihály festménye a Magyar Történeti Képcsarnokban

Társadalmi szervezésére az ó-conservativek bukása után gróf Apponyi György adott alkalmat, midőn 1872-ben Pozsonyban meginditotta a felekezeti mozgalmat. A rá következő évben enyhébb, a viszonyokhoz alkalmazkodó, sőt egészen parlamentáris formában megjelent a képviselőházban is, báró Sennyey Pál személyében, s megkisérlette, hogy politikai factorrá legyen. A kisérletezés azonban ismét teljesen megbukott, bár éveken át tartott, s az eredmény az lett, hogy Sennyey, ismételten kifejezésre jutott visszavonulási szándoka betetőzéséül, 1881-ben csakugyan elhagyta a politikai küzdőteret. A magyar conservativ tori-politika most újra a társadalomba vonult vissza. Előkelő körök ápolták a felekezeti szellemet, s a demagóg reactionariusok hirdették a fajgyűlöletet, s a forró társadalmi harag, az antisemitismus alakjában, a parlamentet sem kimélte, kivül az országban pedig forrongásokat és lázongásokat szított. A vörös torizmus e kihágásait betetézte a fekete torizmus, midőn a felsőházat megszállva, visszautasitotta a vegyes házasságról szóló javaslatot. De mert a társadalmi reactio ismét nem volt képes parlamenti factorrá lenni, alakot változtatott s gazdasági jelszavak alatt igyekezett érvényesülni.


Deák Ferencz sarkophagja.
Eredeti fényképfelvétel után

A Poroszországból kiutasitott Mayer Rudolf tanait a főrangú ifjúság vette pártfogásába, sőt a keresztény socialismus tanának első hirdetője magyar főrangú családoknál talált menedéket; s midőn Bismarck kiadási igényt támasztott Mayer Rudolfra nézve, a magyar parlamentben gróf Apponyi Albert interpellált. A társadalmi retrográd irány most két parallel vonalon fejlődött, a felekezeti és gazdasági reactio vonalán. A parlamentbe inkább csak a gazdasági retrográd eszmék hatoltak be Apponyi által, de csakis mint elszigetelt jelenségek, s rendszeres organisatióra soha sem tehettek szert. A felekezeti reactió pedig egészen kivül maradt a parlamenten, de terjedésének mérveit mutatták a felekezetek közt felmerülő conflictusok s végül az elkeresztelések. A gazdasági retrográd irány az agrárizmus czége alatt szervezkedett, s különösen arra törekedett, hogy megnyerje közép-földbirtokos osztályunkat, amely még ma is elég erős arra, hogy nélküle s ellenére semmi politikai irány és elv meg nem valósitható. A latifundiumok és hitbizományok torizmusa, félreértett és félremagyarázott jelszavak hatása alatt, tényleg jelentékeny hóditásokat tett történeti középosztályunkban. A társadalmi mozgalom tényleg azonban ezuttal gyengébb volt, mint a 80-as években, mert az agrár párt megalakitása teljes bukást szenvedett a legutóbbi választások alkalmával.

Ezek a főbb körvonalai a fusio után bekövetkezett pártalakulásoknak s eszmemozgalmaknak, s különösen ez a története a conservativ párt kisérleteinek s végre szétzüllésének. És ezt, midőn a nézetek s ellentétek véglegesen leszűrődnek, akkor is sajnálni fogja a történetiró, mert ezért nem jöhetett létre a parlamenti váltógazdaság. Tény, hogy a magyar társadalom tele van conservativ elemekkel s irányokkal, a magyar parlamentben pedig ez idő szerint nincs s aligha is lehet oly conservativ párt, mely a hatalmat átvehetné. Majd midőn a közjogi kérdések végleg leszorulnak a napirendről s társadalmunk átalakulása szerencsésen túl jut mai zűrzavarainak periodusán, a nagy politikai átalakulás is megtörténhetik, s akkor bekövetkezik azon korszak, amidőn a pártviszonyok helyes, új szellemű conservativ és liberális alakulása parlamentarismusunkat megajándékozza az egyedül helyes váltógazdasági rendszerrel.

E fejezet befejezéseűl közlésre érdemesnek tartjuk, a mit a közjogi alapon álló ellenzék keletkezése történetéről a nemzeti párt egyik vezető tagja e munka szerzőjéhez intézett levelében ir. Az érdekes nyilatkozat igy szól:

„A jelenlegi nemzeti párt 1878-ban alakúlt „közjogi alapon álló egyesült ellenzék” elnevezése alatt.

Keletkezésére okot szolgáltatott az Ausztriával azon időben kötött közgazdasági kiegyezés, melynek programmja az 1875-ben létrejött fusiónak egyik lényeges alkatrészét képezte.

A kiegyezési tárgyalások megindúlván, a Tisza Kálmán ministerelnök vezetése alatt működő kormány csakhamar az engedmények terére lépett, minek következése az lett, hogy a szabadelvűpárt számos tagja még a tárgyalások folyama alatt (1876-ban) a pártból kilépett és „független szabadelvűek” elnevezése alatt új pártot alakitott.

A kiegyezési tárgyalások majdnem két éven keresztűl húzódván, az erre vonatkozó törvényjavaslatok 1878 elején terjesztettek a törvényhozás elé, amikor is azok tárgyalás alá kerűlvén, bekövetkezett a szabadelvű párt második szakadása. Ekkor léptek ki a többi között Szilágyi Dezső, Somssich Pál, Kerkápolyi Károly, Horánszky Nándor, Paczolay János, Molnár Aladár, Pulszky Ágost és többen.

Báró Simonyi Lajos földművelés-, ipar- és kereskedelmi minister, a ki a kiegyezési tárgyalásokban mint szakminister részt vett, állásáról 1876 augusztus havában szintén lemondott és később a független szabadelvű párt politikájának támogatója, majd később vezetője lett.

Következtek 1878-ban az általános képviselő-választások, ezt megelőzőleg a közjogi alapon álló ellenzéki elemek, nevezetesen:

a független szabadelvűek,

a szabadelvű pártból másodizben kilépettek, és

a Sennyey-párttal egyesültek és igy mentek bele a választásokba.

A választásokat a rossz közgazdasági kiegyezés, az ezen időben végrehajtott, illetőleg folyamatba tett boszniai kérdés, az államháztartás egyensúlya és az elvtagadás eszméi dominálták, a nélkül, hogy a „közjogi alapon álló egyesűlt ellenzék” tüzetes programmot formulázott volna.

A párt ezentúli kűzdelmeiben a „culturnemzeti politika” mint a kilépett szabadelvűpárti képviselőknek különben minden alkalommal megnyilatkozott határozott iránya kezdett mindinkább kidomborodni. Természetszerűleg kellett ennek igy lennie, mert egyfelől a közjogi alapon állván, másfelől ellenzék lévén, az ellenzéknek jobb állapotok előidézésére utalt kűzdelmi helyzete tevékenységét más irányba nem is terelhette, mint a nemzeti szellem, a nemzeti egység, a nemzeti megerősödés (anyagi és erkölcsi téren) és a reform-haladás irányára. Igy domborodtak ki mindinkább fokozatosan politikájának idomai.

1. A közigazgatás államositása, mint a nemzetiségi kérdésnek is egyik gyógyitó szere, és a nemzeti egység megteremtése felé vezető reformeszme.

2. A monarchia másik államával fennálló közgazdasági viszony folytonos javitása és minden ezzel kapcsolatos törvényhozási előterjesztésnek (kereskedelmi szerződések, fogyasztási adók stb.) ily irányban és szellemben való pertractálása.

3. A pénzügyi helyzet javitása és az egyensúly elérésére való törekvés levén e két utóbbi, vagyis a 2. és 3. pont alatti politika, substratuma az anyagi megerősödésnek, tehát a nemzeti politikának szintén egyik alkateleme.

4. A közjogi kiegyezés tisztaságának fentartása és tartalmának megvalósitása, mint a nemzeti önállóság megőrzésének és gyakorlati megvalósitásának problemái. Igy keletkezett és öltött concret alakot az 1884–1887. évek országgyűlési cyclusa alatt a delegatiókban előfordúlt eszmeáramlatokkal szemben a magyar katonai oktatás és nevelés kérdése, és igy tört ki a véderő-viták alatt az egész vonalon a katonai kérdés, mint a nemzeti politika egyik eleme.

5. A közszabadság biztositékainak (választási és gyülekezési jogok) erősbitése és ez által a parlamentarismus erőteljességének kifejtése; a kormányzás tisztasága és igazságossága, a corruptio üldözése, valamint a politikai és társadalmi morál egészséges fejlődésének felkarolása és támogatása, úgyszintén a nemzeti önérzet ápolása (Kossuth-temetés, Hentzi-szobor és más concret mozzanatok).

Ezen egész politikai irány programmszerű összegezést nyert azon „szózatban”, melyet a nemzeti párt 1892 január 5-ikén az általános választások alkalmából kibocsátott, amikor egyszersmind a „nemzeti párt” elnevezést hivatalosan is proclamálta.

A párt kezdettől fogva két törzselemből állott, t. i. a szabadelvű párt elemeiből és a Sennyey-féle conservativ elemből.

A párt vezetésében megosztoztak gróf Apponyi Albert és Szilágyi Dezső a nélkül, hogy egyik vagy másik túlsúlylyal birt volna. A párt két elemének összeforradása azonban mint fejlődő processus lassan, de folyton érlelődött, és pedig teljesen szabadelvű irányban a nélkűl, hogy ez a párt működésében disharmoniával találkozott volna, minek oka legfőképen abban rejlett, hogy az általános politikai irány is ennek kedvezett, de a párt túlnyomó része kezdettől fogva szintén ezen iránynak hódolt. Miután pedig a párt az erős nemzeti érzületben egységes volt, annálfogva szabadelvű irányzatban összeforradása sem ütközött nehézségekbe.

A fusio alkalmával a „szabadelvű párt” elnevezése nem képezte egy ilyen irányu politika inaugurálásának kiegészitő részét vagy szükségét, mert hiszen akkor a „szabadelvű” és „nem szabadelvű” politika napirenden nem is volt és igy ez a politikusok között válaszfalat nem is képezett. Mutatja ezt azon körülmény, hogy a parlamenti tárgyalásokban ennek mint szétválasztó jelszónak még csak nyomaival sem találkozunk. Ha ellenkezőleg állott volna a dolog, úgy az egyesűlt ellenzéknek létrejövetele sem lett volna lehetséges a Sennyey-párt beolvadásával. A szabadelvűség jelszóvá változása csak későbbi fejlemény, melyben az oroszlánrészt a taktika játszotta, de mely azután a politikai viszonyok alakulására erjesztő befolyást gyakorolván, az egész politikát ezen kerékvágásba vitte bele. Mutatja ezt ismét azon körülmény, hogy egészen a „néppárt” alakulásáig, a factiosus gyanúsitásoktól eltekintve, a tények igazságának megfelelő valóság nem az volt, hogy „szabadelvű” és „conservativ, vagy reactionarius”, hanem „szabadelvű”, szabadelvűbb, és legszabadelvűbb, vagyis radicalis.


Pulszky Ferencz.
Doby Jenő rézmetszete után

Midőn a fusio létrejövetele már bevégzett dolognak tekintetett, egy alkalommal, és talán először a Nemzeti Kaszinó alsó helyiségében, ahol naponta én is ebédkeztem, szóba jött az elnevezés. Jelen voltak a többi között Tisza Kálmán, Simonyi Lajos, Csernátony Lajos, Pulszky Ferencz, Tóth Vilmos és Szontágh Pál is. Esze ágában sem volt senkinek a „szabadelvű párt” elnevezést – mely szóba kerűlt – politikai szükségnek tartani, sőt Szontágh Pál az ő szokott zamatos és tréfás humorával közbeszólott, hogy ő centralista és Magyarországnak ez kell. De miután a „Deák-párt”, vagy „balközép” elnevezések természetszerűleg alkalmazhatók nem voltak, a „szabadelvű” elnevezésnek pedig megvolt a 48 előtti időkből a maga popularitása, ezért találkozott ez az elnevezés az emlitett körben is a nézetek többségével.”