Trefort Ágoston.
Eredeti fénykép után készült fametszetről
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Deák Ferencz egyházpolitikája. A halogatás okai. Javaslat a zsidók és keresztények házasságáról. Az elkeresztelések ügye. A Trefort-féle rendelet. A nagyszombati conflictus. Trefort halála. Gróf Csáky Albin. Csáky 1890 február 26-iki rendelete. A culturharcz. A részleges anyakönyvvezetés terve. Szilágyi Dezső egyházpolitikai programmja. A májusi egyházpolitikai vita. Apponyi beszéde a polgári házasság mellett. Csáky memoranduma. A facultativ és kötelező forma kérdése. Szápáry bukása. Beavatott pártemberek tudósitásai az egyházpolitikai kérdés menetéről Szápáry lemondásáig. Wekerle Sándor kormánya. Az új ministerelnök bemutatkozó beszéde. A korona magatartásának kérdése. A pártok forrongása. Báró Atzél Béla és a purosok. Szilágyi emlékirata a felség előtt. Vaszary bibornok álláspontja. Az egyházpolitikai javaslatok a ház előtt. Kilépések a szabadelvü pártból. A nemzeti párt és a javaslatok. A függetlenségi párt állásfoglalása. A kötelező polgári házasságról szóló javaslat tárgyalása a képviselőházban. Kossuth Lajos halála. A javaslat bukása a főrendiházban. Wekerle lemondása. Gróf Khuen-Héderváry Károly. A második Wekerle-kormány. A főrendiház második szavazása. A vallás szabad gyakorlatáról szóló javaslat. Az egyházpolitikai törvények szentesitése. Wekerle visszalépése. Báró Bánffy Dezső ministerelnök. Az új kormány programmja. Az Agliardi-ügy és Kálnoky bukása. Az egyházpolitikai programm teljes végrehajtása
Magyarország ujabbkori történetében nem volt oly érdekes, hibákkal és tévedésekkel annyira telt és mégis nagy eredményekre vezető conflictus, mint az egyházpolitikai harcz, melynek előzményei szinte a kiegyezés korszakát s következményei a legközvetlenebb jelenkort érintik.
Maguk az előzmények nagyrészt már megértek a történetirói följegyzés számára, a következmények azonban a napi- és a pártpolitikát érintik, ép ezért ezek bonczolásától tartózkodni fogunk. A vallásszabadság, a polgári házasság és anyakönyv legtávolabbi előzményeiről már volt szó Deák Ferencz hires beszédének kapcsán, valamint szó volt arról is, mikép került le a napirendről Deák és a Deák-párt egyházpolitikája. Az elnapolás és a nehézségek elől való kitérés és az e törekvésben nem egyszer nyilvánuló hipokrisis jellemzi azon hosszú korszakot, mely Deák Ferencz beszéde óta a legujabb egyházpolitikai programm fölállitásáig tartott. Különösen jellemző, hogy Irányi Dániel évről-évre megujitott inditványa rendszerint általános helyesléssel találkozott, habár az opportunitási szempontok miatt legtöbbször mellőztetett. Mindenki érezte, hogy az 1868-iki törvényhozás nem fejezte be az egyházpolitikai alkotásokat s hogy előbb-utóbb meg kell küzdeni a vallásszabadság, a polgári házasság és anyakönyv nagy kérdéseivel; de az actualis kormányok és uralkodó pártok, beleértve a Deák-pártot is, az „előbb” helyett az „utóbb”-ot választották. Nemcsak a quieta non movere elve gátolta a lappangó egyházpolitikai kérdések megoldását, hanem egyszersmind azon tudat, hogy a Deák-féle traditiók alapján való megoldás legfőbb gátja a parlamenten kivül, vagy helyesebben felett van. Nem volt kormány, mely komolyan megkisérlette volna e gát elháritását, és igy palliativ eszközök pótolták a széles alapzatu reformalkotásokat. A zsidók és keresztények közti vegyes házasság – bármily jó szándékkal volt előterjesztve, hogy a vakmerően előtörő társadalmi reactiót, az antisemitismust segitse leküzdeni – bevezette a félrendszabályok sorozatát. Még azok is, akik liberális álláspontjukhoz hiven védték és megszavazták a törvényjavaslatot, szintén kivétel nélkül elismerték, hogy az nem tartalmazza a gyökeres orvoslást, annál kevésbbé, mert csak a zsidók és keresztények közti házasságot szabályozta, de nem oldotta meg sem az állami házassági jog nagy kérdését, sem pedig a keresztény felekezetek közt fölmerült problemákat. Szilágyi Dezső szinte az összes liberális párt nézetét tolmácsolta, midőn a kötelező és általános polgári házasságban látta a gyökeres orvoslás módszerét, a polgári anyakönyvben pedig a keresztény felekezetek közti ellentétek megszüntetését. Minden egyéb kisérlet csakugyan palliativ eszköznek bizonyult. Első ily eszközt képezett a kihágásokról szóló törvény 53. §-a, mely két hónapig terjedhető elzárással és 300 frtig terjedhető pénzbüntetéssel fenyegette azon papot, aki az 1868: LIII. t.-cz. 12. §-a ellenére vegyes házasságból származó kiskorú egyént, ennek 18-ik éve előtt, más vallásfelekezetbe fölvesz. Az utolsó, az 1868-iki egyházpolitikai törvény után ugyanis megindultak az elkeresztelések és az ezekkel kapcsolatos recriminatiók. A törvényhozás érvényt akart szerezni az 1868: LIII. t.-cz.-nek, mely elrendelte, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek szüleik vallását nemük szerint követik, a büntetőjogi sanctio ellenére azonban az elkeresztelések tovább folytak, és a biróság, hogy az elkeresztelő lelkészek fogságba vagy súlyos birság alá ne kerüljenek, sok esetben azon álláspontra helyezkedett, hogy a keresztény szülőktől származó gyermek megkeresztelése még nem egyértelmű a más vallásfelekezetbe való fölvétellel.
Az elkeresztelések és felekezeti viszályok tovább folytak, mert a lelkészek egy része nem tette át a megkeresztelésről szóló bizonylatokat. Ekkor következett a második palliativ rendszer: Trefort 1884 július 11-iki rendelete, mely fölkérte a főpásztorokat, hogy utasitsák a lelkészeket, miszerint a keresztelési bizonylatokat az illetékes lelkészhez tegyék át. Külön büntetési sanctiót azonban Trefort rendelete nem állapitott meg, hanem, bár téves alkalmazással, utalt a kihágási törvény 53. §-ában kiszabott büntetésre. Nagyon természetes, hogy az e §-ban foglalt büntetés nem volt alkalmazható ama tényre, ha valamelyik lelkész elmulasztja a hivatalos bizonylat átküldését, hanem csakis magára a más vallásfelekezetbe való fölvétel tényére; igy Trefort rendelete hibás volt a törvény alkalmazásának tekintetében, de új büntetést nem statuált. A bajon azonban ez a rendelet egyáltalán nem segitett s hat év mulva gróf Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi minister megkisérlette az orvoslást hires rendeletével, melyben egy lépéssel már tovább ment mint Trefort.
E conflictust megelőzte egy másik – bár kisebb jelentőségű – összeütközés. A nagyszombati katholikus tanitóképzőben, – amelyet legnagyobb részben a kormány kezelése alatt álló tanulmányalap tart fenn s amelynek igazgatóját is a kormány nevezi ki – a minister által kinevezett igazgató, támaszkodva a herczegprimás által kiküldött kanonok utasitására, a képesitő vizsgálatok alkalmával megtagadta a minister kiküldöttétől, a királyi tanfelügyelőtől a jogot, hogy a vizsgálati jegyzőkönyvet s a képesitő okleveleket aláirja, oly jog, melyet – mellesleg megjegyezve – az ugyanazon egyházmegyéhez tartozó budapesti katholikus képezdénél a királyi tanfelügyelő ellenmondás nélkül gyakorolt. A minister szigorú utasitást küldött, a melyben tanfelügyelője jogának érvényesitését követelte. A rendeletet az akkor már súlyosan beteg Trefort irta alá, s a herczegprímás ellen némely püspöki kinevezés és egyéb ügy miatt különben is ingerült s betegsége által még izgékonyabb levén, Trefort utasitást adott rendeletének a lapokban való közlésére. A primási udvar ebben provocatiót látott s a primásnak a ministerhez intézett átiratát, mely már erre való tekintettel lett szerkesztve, szintén közzétette a lapokban. Az átirat nagy feneket keritett a dolognak, sajnálatot fejezett ki a fölött, hogy egy a minister és a primás alárendelt közegei között felmerült összeütközés a nyilvánosságra való appellálás által országos dologgá lett növelve, kifejtette a primásnak a jogkérdésre nézve a ministerétől eltérő felfogását s bár egészben véve eléggé mérsékelt hangon volt tartva, tartalmánál fogva alkalmas volt arra, hogy a clericális és részben az ellenzéki sajtó az ügyet most már csakugyan mint a culturharcz előcsatározását tárgyalja.
A primás irata Trefortot úgyszólván halálos ágyán találta; a nagyszombati conflictus eligazitása utódjának jutott örökségül, kinek személye megválasztásánál a kormány és a katholikus egyház között akkor tényleg kiélesedett helyzet nem az utolsó szempontot képezte. Gróf Csáky Albinról mindenki tudta, hogy liberális gondolkozását igen jól képes összeegyeztetni egy hithű katholikus vallásosságával s hogy őt a pápa, mint az egyház hű és buzgó fiát, a Szent-Gergely-renddel tüntette ki; e mellett ismeretes volt higgadt gondolkozása, concilians és tapintatos modora, melyek által szinte teremtve látszott lenni a békéltető szerepére.
Bár azok, a kik igy gondolkoztak, Csáky személyét helyesen itélték meg, a helyzet megitélésére nézve mindkét irányban: úgy a múltat mint a jövőt illetőleg teljesen csalódtak. Csalódtak, mikor azt hitték, hogy a conflictust csakis a Trefort heveskedése és szabad gondolkozása idézte elő, és csalódtak, a mikor azt remélték, hogy azt békülékenységgel és higgadtsággal sikerülni fog véglegesen eloszlatni. E téves hitben pedig némileg osztozott akkor Csáky is, a kit környezetének a tapasztalás által kissé pessimistábbá tett némely tagja figyelmeztetett arra, hogy a conflictus okai mélyebben rejlenek s a pillanatnyi baj orvoslása után újabbakat fognak előidézni.
Trefort Ágoston.
Eredeti fénykép után készült fametszetről
A másik – a jövőt illető – csalódás nem váratott soká magára. Egyelőre azonban úgy látszott, mintha a Csáky békéltető munkájának és a clerus s különösen a primás és udvara iránt tanúsitott rendkivüli előzékenységének gyümölcsei nem maradnának el. A nagyszombati conflictus eloszlatása érdekében Berzeviczy államtitkár, Csáky utasitásának és saját felfogásának is megfelelően egy, a primáshoz intézett memorandumszerű átiratot dolgozott ki, melyet a ministertanács pontról pontra tárgyalt és elfogadott, s mely a kormány jogi álláspontjának minden sérelme nélkül, sőt annak a történeti fejlemények alapján való igazolásával igyekezett az egyházi álláspont aggályait eloszlatni s a megoldás útját megjelölni.
A primás, az új minister előzékenységét előzékenységgel viszonozva elfogadta az átirat álláspontját és a conflictus el volt intézve, a nyugalom ismét helyreállott.
Ez 1888 végén történt, tudvalevőleg az elkeresztelési viszály 1890 tavaszán tört ki, tehát a szélcsend alig tartott egy évnél tovább. Ekkor ugyanis Csáky elhatározta, hogy rendeleti úton keresztülviszi az 1868: LIII. t.-cz. intézkedésének végrehajtását. Tudvalevő dolog és okmányokkal is igazolható, hogy a püspökök soká minden ellenvetés nélkül végrehajtották a minister felkérését és az elkeresztelés okmányait az illetékes helyre áttétették. A felekezeti izgatás azonban csakhamar nagy mérveket vett s a lelkészek nem engedelmeskedtek. Rendeletének kibocsátása előtt azonban Csáky beszélt a főpapság legnagyobb részével, és alig néhány egyháznagynak volt az ellen kifogása, hitelvi akadályt pedig egy sem emlitett.
A rendelet kibocsátása után azonban föltámadt ez ellen szinte az egész katholikus papság. Csáky rendelete, melyet 1890 február 26-ikán bocsátott ki, abban különbözött Trefort rendeletétől, hogy a kihágási törvény 1. §-ának alapján 100 forintig terjedhető pénzbüntetést statuált azon esetre ha valamely lelkész a vegyes házasságból származó gyermek megkereszteléséről szóló bizonylatot az illető lelkészhez át nem teszi. A kérdésbe most már hevesen szólt bele a felekezeti szellem; de a legkiválóbb jogászok közül is igen sokan kétségbe vonták a rendelet törvényességét. Valóban, nemcsak a rendelet czélszerüségéről, hanem arról volt szó, vajjon jogosan bocsátotta-e azt ki a cultusminister vagy nem. Magyarország, a magyar közszellem két táborra szakadt, és az egyik azt vitatta, hogy a rendelet törvényes, a másik az ellenkezőt. Ma, az akkori szenvedélyek elpárolgása után, teljes nyugalommal konstatálható, hogy a rendelet törvényességéhez minden esetre szó fér, csak a kibocsátó minister jóhiszemüségéhez nem. Kevés törvényünk adott alkalmat annyi félreértésre mint a kihágásokról szóló 1879: XL. t.-cz., mely a rendezés ürügye alatt bőkezüen osztogatta a legkülönbözőbb hatóságoknak a kihágás-alkotó és büntető hatalmat, anélkül hogy a kellő korlátok és elhatárolások megjelöléséről gondoskodott volna. Igy történt, hogy gróf Csáky Albin a kihágási törvény 1. §-ának alapján jogosnak vélte, hogy a keresztelési bizonylat átküldését megtagadó lelkész cselekményét, illetőleg mulasztását kihágásnak minősitse és mint ilyent büntesse. A törvényesség kérdése azonban csakhamar háttérbe került a gyakorlati esetek és az ezek által okozott izgalmak mellett.1
A rendelet és a büntető sanctió megvolt, elkeresztelések mégis történtek, de a legkülönbözőbb elbánás alá kerültek. A kormány hol üldözte a vétkes lelkészeket, hol nem, és egyes esetekben, amidőn a rendeletet komolyan vevő hivatalnokok eljártak tisztükben, a kormány mint felettes hatóság a halasztás és elnapolás rendszerét követte. Más esetekben a büntetés tényleg végrehajtatott, ami ujabb és ujabb izgalmakra adott alkalmat. Ekkor azonban még az egyházpolitikai programm fölvetéséről nem volt szó. A közbejött országgyűlési választások is az egyházpolitikai kérdések megvitatása nélkül mentek végbe, a választásoknál azonban mégis érezhető volt a felekezeti szellem hatása, s a kormánypárt jelöltjei közül nem egy ép a felekezeti izgalom miatt bukott ki. A téli választásokból kikerült parlament fölött csakhamar a felekezeti és valláspolitikai kérdések uralkodtak; de a Szápáry-cabinet s maga Csáky sem gondolt ekkor még az elkeresztelési rendelet okozta bajoknak gyökeres rendszabályok által való orvoslására. A vallás- és közoktatási minister még 1892 május 19-ikén az általános polgári anyakönyvet sem tartotta egykönnyen megvalósithatónak és ekkor a kabinet még csak a vegyes házasságokból származó gyermekek polgári anyakönyvezésének eszméjével vajudott. A minister a többi közt igy szólt: „Ezzel szemben fölmerül az a kérdés, hogy lehetséges-e ily intézkedés; sőt mondhatom, valahányszor ily intézkedés szóba jött, igen sok oldalról azt az ellenvetést hallottam, hogy kár erről beszélni, mert azt azonnal életbe léptetni nem lehet, mert mindenféle költségbe is kerül, tehát semmikép sem alkalmas ez a módozat arra, hogy a jelenlegi állapotnak mielőbb véget vessen. Elismerem a nehézségeket, magam is átlátom azt, hogy a jelen pillanatban általános polgári anyakönyveket létesiteni nem lehet, ahhoz a közigazgatás reformja kellene és sok mindenféle közeg, amely a községekben alkalmaztatván, az átmenet is valószinüleg nehézségekbe ütköznék, és ez akképen késleltetné az intézkedést, hogy a főczél, a helyzetnek azonnali szanálása, koczkáztatva volna.”
A Szápáry-kormány eddig még kapkodó és találgató, a modus vivendiket kereső, de meg nem találó és egyelőre a részleges anyakönyvvel megelégedő politikája nem maradhatott tartós. Nemcsak az események kényszere vitte azt előbbre és előbbre, hanem e cabinetben foglalt helyet Szilágyi Dezső is, akinek egyedül volt a kormány tagjai közt élesen kidomborodó egyházpolitikai individualitása. Lehetetlen volt megelégedni a részleges anyakönyvezéssel, és ekkép az elkeresztelési rendelet elejtésével azon cabinetnek, melynek tagja volt ugyanazon Szilágyi Dezső, aki 1883 november 23-ikán tartotta nagy és emlékezetes beszédét, melyben – miután kimutatta, hogy a zsidók és a keresztények közti vegyes házasság csak ideiglenes jelleggel birhat, mert nagyobb szabásu reformokra van szükség – felujitotta Deák traditióit. Nyiltan és határozottan a kötelező polgári házasság hivének vallotta magát és, mint kijelentette, csak azért mellőzte határozati javaslatában a „kötelező” szót, hogy azok is rá szavazhassanak, akik megelégszenek a polgári házasság más fajtájával.
„… Hivatkozom – úgymond – a túloldalra és magára a ministerelnök úrra, hogy ő bizonyára a kötelező polgári házasságot ezen bajok tudatában látta szükségesnek, annak idején elérkezettnek, kérem őt és kérem az egész házat s annak minden pártját, hogy ne engedjék a házassági reformot homokba eltemetni. Ha mindaz meg nem történhetik, amit valaha a ház ünnepélyes határozatokban kimondott, mondassék ki és mondassék ki kötelezőleg a t. kormányra, amiben mindenki egyetért – a háznak tán egy pár tagját kivéve, kiknek lelkiismeretbeli aggodalmait tisztelem, de akiknek kivételével a ház túlnyomó többsége minden oldalról egyetért – mondassék ki, hogy a ministerium utasittatik: a házassági jognak minden magyar alattvalót kötelező törvényhozási módon való megállapitására és a házasság polgári viszony feletti biráskodásnak állami törvényszékekre kizárólagos ruházása iránt törvényjavaslatot terjeszszen elő.”
Gróf Csáky Albin.
Fénykép után
Meglehetős óvatos volt felszólamlásában, de azért már itt rámutatott arra, hogy a házassági jognak törvény hozás utján való megállapitása szükségessé teszi a polgári hatóság előtti megkötések behozatalát is, mert e nélkül amaz lehetetlen. De erre nézve kötelező utasitást adni a ministériumnak nem akart, mert – mint mondá – lehetnek számosan, kik a megkötés formájára nézve azt nem akarják kimondani, hogy mindig polgári hatóság előtt történjék és e miatt Irányi inditványa el fogna esni.
Mindnyájuk közös czélja úgy is az, egyesitsék a szavazatokat azon nagy és lényeges pontokra, melyekre nézve egyetértenek.
Erre a következő határozati javaslatot nyújtotta be:
„Utasitsa a ház a ministeriumot, hogy a házassági és polgári viszonynak minden állampolgárra kiterjedő, kizárólag kötelező szabályozása és házassági viszonyt tárgyazó peres ügyekben az állami biróságok kizárólagos biráskodása iránt mielőbb törvényjavaslatot terjeszszen elő.”
Szilágyi Dezső.
Eredeti fényképfelvétel után
Az egyházpolitikai programm régibb kidomboritása tehát Szilágyi Dezsőre vezethető vissza; de a kérdés időközben szünetelt.
Igazságügyminister korában Szilágyi Dezső ismét nyilatkozott a polgári házasság kérdésében, de ekkor, mint a kormánynak tagja, forma tekintetében nem foglalhatott állást.
Szilágyi Dezső 1890 november 26-ikán újra előhozta e kérdést egy másik beszédében, melyben előzetesen a már készülőfélben levő törvényjavaslat elveit fejtette ki. Elmondta, hogy a törvényjavaslat kidolgozásánál azon elvből indult ki, hogy azt a családjoggal együtt, mint annak integrális részét, kell kidolgozni. Ebből pedig az következik, hogy minden felekezeti törvényhozás, minden felekezeti iurisdictio érvényben eltöröltetik és megszüntettetik, hogy abban a javaslatban felekezeti természetű házassági akadályok nem lesznek, jelesen sem a valláskülönbség, sem az egyházi rend nem képez házassági akadályt. De ebből következik egyszersmind az is, hogy ezen törvény alkalmazása, kizárólag az állam biróságait illeti. Az állam tehát a házassági jogviszonyok terén úgy a törvényhozás, mint a biráskodás és ezzel kapcsolatban mint kiegészitő rész: a házasság megkötésének polgári formája is a házban javaslatba fog hozatni. Az anyakönyvekre és házasságra vonatkozólag pedig kijelentette, hogy nincs azokkal egy nézeten, a kik szerint ez összekötendő volna állam és egyház közötti viszonynak egy általános törvény által gyökeres és új szabályozásával.
Szilágyi Dezsőnek a polgári törvénykönyv kapcsán kifejtett eme programmja azonban nem nyerhetett élesebb actualitást.
Igy történt, hogy gróf Apponyi Albert 1892 május 27-iki beszéde határozott lépést képezett az egyházpolitikai programm fölállitása felé, és úgy tünt föl, mintha gróf Apponyi Albert adott volna alkalmat a kormány egyházpolitikai programmjának fölállitására.
Tényleg, eltagadhatatlan, hogy a Szápáry-cabinet legfölebb csak félrendszabályokkal próbálkozott. A Szivák-féle határozati javaslat is csak esetlegesen hivatkozott a polgári anyakönyv által való megoldásra; s a kormány csak a részleges anyakönyvezést tervezte, a polgári házasság kérdése pedig kormány-programm gyanánt ekkor még semmiféle alakban sem szerepelt. Nem csoda, ha meglepetésszerüen hatott gróf Apponyi Albert május 27-iki beszéde, melyben kijelenté, hogy ő is hozzájárul Irányi javaslatához, mert szükségesnek tartja, hogy a tényleg létező törvényen kivüli állapotnak véget vessenek, az izgalom közvetlen okait eltávolitsák s hogy végre egészséges és rendezett viszonyokat teremtsenek az egyházpolitika egész mezején és jövőre is kikerülhetők legyenek hasonló conflictusok és hasonló izgalmak. Mert – mint mondá – egyedül a lelkiismereti és vallási szabadság elvének az egész vonalon való elfogadása és létesitése az, amely véget vet a változó szerencsével folyó felekezeti kűzdelemnek, amely kűzdelemre sem ennek az országnak, sem az országban lakó egyes egyházaknak szükségük nincs. Szellemesen utalt arra is, hogy mikor vallásszabadságról van szó nálunk, nem kell mindjárt a mormonokról beszélni.
Mig a felekezeti viszály lobot nem vetett, addig ő is a quieta non movere elvét vallotta, de abban a pillanatban, midőn olyan kérdések, izgalmak merültek föl, melyek miatt már csak az inquieta tranquillare-ről lehet szó; midőn tehát a valláspolitikai quietismusnak és a status quo politikájának a lehetősége megszünt: attól a pillanattól fogva meggyőződése lett, hogy itt az egyedüli helyes, a békét és szabadságot biztositó alapgondolat elfogadása az az alap, amelyre állani kell s bizton reméli, hogy a nemzetnek, de a társadalom minden osztályának józan zöme, az összes egyházak hazafias fölvilágosodott tényezőinek túlnyomó többsége, meg lesz elégedve oly állapottal, amely biztositja nekik azt, hogy lelkiismeretük szabadságába, hitelvi életük szentélyébe soha senki bele nem fog nyulni, és örülni fognak, hogy minden más egyház és minden egyéni lelkiismeret hasonló jogállapot jótéteményében fog részesülni. És akkor aztán és ezzel együtt, ha a lelkiismereti és vallásszabadság elvének a következményeit levonták az egész vonalon; ha a katholikus autonomia létesitésével a katholicismus nagy szellemi és anyagi tőkéjét működésében a nyilvánosság ellenőrzése alá hozták és gondoskodtak az elhagyott és szegény protestáns egyházak anyagi erejének a növeléséről; ha a zsidó polgártársak is a jogegyenlőség teljes mértékében részesittettek; ha a családi jog a jogállam és jogegyenlőség fogalmának a követelményeihez képest átalakittatott és az állami és valláserkölcsi szempontból egyaránt botrányos állapotoknak véget vetettek: akkor a nagy reformban a vegyes házasságokból született gyermekekre nézve a szülők szabad rendelkezési joga minden akadály nélkül, általános megnyugvással helyreállitható.
E beszéd gróf Apponyi Albert iránt fölmelegitette a liberalismus hiveit is, akik azt hitték, hogy gróf Apponyi Albert most már nyiltan csatlakozott nemcsak a liberalismushoz, hanem egyszersmind az egyházpolitikai szabadelvüséghez, sőt magához a kötelező polgári házassághoz. További beszédei pedig, melyek a liberalismust és a nemzeti öntudatot szoros kapcsolatba hozták, eloszlatni látszottak gróf Apponyi Albert szabadelvüsége iránt minden kételyt. A nemzeti érzületet már rég fölébresztette és villanyos áramlatokkal összekötötte azt fényes szónoklatai által személyével, most még a liberálisok is kezdtek rá úgy tekinteni mint a jövő emberére. Bizonyos, hogy 1892 májusától ugyanezen év novemberéig gróf Apponyi Albert volt a lelkek és szellemek vezére Magyarországon, és a nemzeti párt oly fényes jövendő elé sem azelőtt, sem azóta többé nem tekinthetett.
Ily helyzetben a Szápáry-kormány, illetőleg Szápáry kormányelnök nem folytathatta tovább habozó magatartását, vagy egyik vagy másik irányban döntenie kellett. Szápáry kezdettől fogva arra törekedett, hogy Csáky elejtése által, a februári rendelet visszavonásának segitségével vessen véget az egyházpolitikai viszálynak és a közigazgatási reformokkal foglalkoztassa az országot. A májusi egyházpolitikai vita után azonban a kérdéseket nem lehetett többé levenni a napirendről. Csáky már júliusban előterjesztette memorandumát a ministertanácsnak a gyökeres reformok tárgyában, kijelentvén, hogy ezekkel áll vagy bukik. A ministertanács határozata azonban az volt, hogy a complikált kérdéseket részletesen kell kidolgozni, az ügy tehát szeptemberre halasztatott. Az igazságügyministernek kellett előterjeszteni a polgári házasságra, a belügyministernek az állami anyakönyvre és a cultusministernek a vallásszabadságra vonatkozó tervezeteket. Az anyakönyvre és a vallásszabadságra nézve a kormány tagjai egyértelmüségre jutottak. Az egységes és állami házassági jog tekintetében is egyetértettek a cabinet tagjai, csak a kötés formájára nézve nem. Szápáry egyáltalán mellőzendőnek vélte a kötés formájára vonatkozó nyilatkozatot, de mert a kötésre nézve határozott állást kellett foglalnia, ő a facultativ, esetleg a „Noth-Civilehe” felé hajlott egy ministertársával, mig a többi minister, de különösen három, a kötelező polgári házasság mellett volt. Sőt midőn köztudomásra jutott a herczegprimás azon kijelentése, hogy a kötelező polgári házasság inkább megfér az egyház elveivel, mint a facultativ vagy a szükségbeli polgári házasság, Szápáryt még egyetlen ministertársa is cserben hagyta, úgy hogy mikor ez bécsi útjáról visszajött, a szabadelvü párt túlnyomó nagy része és a cabinet ekkor már egészében a kötelező polgári házasság mellett foglalt állást.
Szápáry bukása azonban nem ennek sem ama másik ballépésének tulajdonitandó, hogy a válságos pillanatban, bécsi útja miatt, pártját magára hagyta. Mint már emlitettük, Bécsben, hova a kormány-nyilatkozat ratifikálása és renitens ministereinek elejtése czéljából ment, jól tudták, hogy Szápáry állása a Hentzi-ügy miatt egészen meggyöngült és többé ő az egyházpolitika semmiféle formáját keresztül nem tudja vinni. Csak két eshetőség volt ekkor a bécsi irányadó körökre nézve. Vagy elfogadni Szápáry kormánynyilatkozatával együtt – és pedig ennek ajánlatára – gróf Khuen-Héderváry horvát bánt, hogy vigye keresztül az egyházpolitikát a szükségbeli polgári házassággal; vagy pedig elfogadni a Budapesten alakult kényszerhelyzetet és létesiteni a Wekerle-cabinetet. Bécsben azt hitték, hogy az alternativa második részének segitségével is enyhébb alakban lehet megvalósitani az egyházpolitikai programmot s ki lehet térni a házasságkötés kötelező formája elől. Az eszmék teljes zürzavara és bizonytalansága közepett ért véget Szápáry kormánya és lépett helyére a Wekerle-cabinet. De mielőtt a cabinet megalakitására térnénk át, előbb helyt adunk a gróf Szápáry Gyula volt kormányelnök személyéhez közel álló egyén idevágó fejtegetéseinek.
„Az 1868-ik évi LIII. t.-cz. 12-ik §-a, mely a vegyes házasságokból született gyermekek vallása iránt intézkedik, tényleg végrehajtva soha sem volt s az ezen házasságokból született gyermekeknek a törvény ellenére történt keresztelés kérdése folyton viszály és levelezés tárgyát képezte a vallás- és közoktatásügyi minister és a katholikus egyházfők között. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi minister hosszas ministersége alatt folyton sürgette ezen törvény rendelkezésének megtartását, de úgy a katholikusokkal, mint a reformátusokkal szemben elnéző volt a törvény végrehajtásában.
Midőn gróf Csáky Albin a vallás- és közoktatásügyi tárczát ávette, véget akart vetni ezen, a törvény rendeletének meg nem felelő állapotnak és kibocsátotta az 1890 február 26-iki ismert rendeletet.
Csáky Albin gróf a rendelet kiadása előtt közölte azt az ország akkori primásával, Simor János esztergomi érsekkel és a katholikus püspöki kar több tagjával. A primás és több püspök figyelmeztetése daczára, hogy ezen rendelet kiadásának káros következményei lesznek, – azon hitben volt gróf Csáky, hogy ezen rendelet kiadása után a püspöki kar bele fog nyugodni és az abban foglalt intézkedések végrehajtását ellenezni nem fogja.
A rendelet kiadása után azonban azonnal kitört a háború, – a püspöki kar és különösen a primás a törvény ezen magyarázatát rendeleti úton törvénytelennek tartotta s az alsó clerus egy része megtagadta hozzájárulását az idézett rendelet végrehajtásához.
De nemcsak a katholikus főpapság találta azt, hogy a kormány a február 26-iki rendelet kiadásával hatáskörét túllépte, hanem a függetlenségi párt elnöke, Irányi Dániel képviselő is 1890 november 18-ikán a képviselőházban történt felszólalásában határozottan törvénytelennek mondotta ezen rendeletet.
A rendelet kiadása után az 1868-iki törvény ellenére keresztelt gyermekek száma csekély volt ugyan, – legalább az akkor létező nagyfokú izgatottság daczára, igen kevés esetben tétetett az iránt jelentés a közigazgatási hatóságoknál, – de ezen, a törvény ellenére fennálló állapotot, mely az ország nagy részében izgalmat szült, fentartani nem lehetett.
Több rendbeli kisérlet történt a kormány részéről arra nézve, hogy az 1868: LIII. t.-cz. 12. §-a rendelkezésének elég legyen téve, – a mellett azonban a katholikus clerus hitelveibe ütköző cselekményre ne kényszerittessék, ezen tárgyalások folyamán azonban a fennálló ellentétek kiegyenlitése nem sikerült, és ennélfogva ezen kérdés elintézésére más mód nem maradt, mint a polgári anyakönyvek behozatalát törvény által elrendelni.
Simor János.
Kőnyomat után. Vereby Soma „Honpolgárok könyve” czimű kiadványából
Eleinte a kormány körében is csupán arról volt szó, hogy a polgári anyakönyvek általános behozatalának elvi kimondásával, egyelőre csak a vegyes házasságokból született gyermekekről vezettessenek polgári anyakönyvek, s a többi anyakönyvek vezettessenek, mint eddig, az illető felekezetek lelkészei által; – miután azonban ezen részleges anyakönyvek vezetéséhez is esetleg szükséges lett volna a vallásfelekezetek lelkészei közreműködése, a kormány elállott ezen tervétől és az általános anyakönyvek behozatalát határozta el.
1890 február havától 1892 augusztus haváig azonban a február 26-iki rendeletből eredt conflictus megszüntetése mindig csak a polgári anyakönyvek behozatala által szándékoltatott eléretni, – és ez az oka annak, hogy az 1892-iki választások alkalmával az egyházpolitikai egyéb kérdések megoldása nem vétetett fel sem a kormány, sem a szabadelvü párthoz tartozó képviselők túlnyomó részének programmjába. Még 1892 márczius havában, tehát már a képviselőválasztások befejezése után, az volt a kormány álláspontja, hogy a február 26-iki rendeletből eredt differentiák megoldására minél előbb terjesztessék be törvényjavaslat a vegyes házasságokból született gyermekekről vezetendő polgári anyakönyvekről, mely törvényjavaslat ezen időben már készen is volt.
1892 tavaszán, a kormány Irányi Dánielnek az általa ismét beadott határozati javaslatára adott válasza folytán foglalkozott az egyházpolitikai egyéb kérdésekkel, és az akkori vallás- és közoktatásügyi minister 1892 augusztus havában terjesztette elő az egyházpolitikai összes kérdéseket felölelő programmját.
Ezen programmot szeptember és október hónapokban tárgyalta a ministertanács, s ezen tárgyalás főleg azért tartott oly soká, mert ezen javaslat tárgyalása közben ujabb kérdések vettettek fel, melyek ujabb megfontolást igényeltek s részben ujabb szövegezés végett visszaadattak az illető szakministernek.
A kérdések legnagyobb részére, sőt mondhatni a legfontosabb kérdésekre teljes egyetértés volt a kormány összes tagjai között. Nevezetesen:
1. Daczára annak, hogy addig mindig csak részleges polgári anyakönyvekről volt szó, – vagyis csak a vegyes házasságokból született gyermekekről vezetendő polgári anyakönyvekről, – tekintetbe véve a nehézségeket, melyek ezen részleges polgári anyakönyveknél is előfordulhatnak, – egyértelmüleg megállapodott a kormány abban, hogy törvényjavaslat nyujtassék be általánosan a polgári anyakönyvek vezetéséről és pedig kiterjesztve ezeket a születési, házassági és halálesetekre.
2. Megállapittatott egyhangulag az izraelita vallás törvénybe iktatásáról szóló törvényjavaslat.
3. Megegyezett a kormány a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslat alapelvei fölött, – maga ezen törvényjavaslat azon időben szövegezve nem volt, – a tervezet azonban, melyben a kormány akkor megállapodott, a felekezetnélkülieknek nem nyujtott annyi kedvezményt, mint azon javaslat, melyet a későbbi kormány a törvényhozásnak benyújtott.
4. Megállapodott a kormány egyhangulag abban is, hogy az 1893-iki költségvetés általános vitájánál nyilatkozni fog az iránt, hogy sürgősen foglalkozik a házassági jog szabályozásáról szóló törvényjavaslat kidolgozásával, s hogy ezen törvényjavaslatban mindenekelőtt megóvandó az állam érdeke és az állampolgárok jogegyenlősége, s hogy ennélfogva egy minden polgárra egyenlő házassági jog alkotandó, s hogy a házassági jogviszonyokból eredő kérdések fölött az állam biróságai itéljenek. Mindezen kérdésekben teljes egyértelmüség volt a kormány minden tagja között.
Gróf Szápáry Gyula ministerelnök és a ministerium többi tagjai között az eltérés, mely később a kormányelnök és ezzel együtt az összes kormány lemondását idézte elő, a következőkben nyilvánult:
Szápáry azt kivánta, hogy az 1893-iki évi költségvetés letárgyalása után első sorban a közigazgatás államositásáról szóló törvényjavaslat, vagy legalább annak a megyei tisztviselők kinevezésére vonatkozó része tárgyaltassék, miként azt a kormány a képviselőválasztások előtt tett nyilatkozataiban kilátásba helyezte, s ezen kérdés megoldásával kapcsolatosan alkalmaztassanak azon közegek, kik az anyakönyvek vitelével megbizassanak és ne kellessen ezen czélra külön közegeket és külön felügyelőket alkalmazni. A házassági jogról szóló törvényjavaslat ügyében teendő nyilatkozata, – melyben a ministerelnök a fentebbi 4. pont alatt foglalt elvek kimondását elfogadta, kibővitve ezen nyilatkozatot azzal, hogy a házassági jog szabályozásával egyidejüleg a polgári házasság is törvény által szabályozandó, – a házassági jogról szóló törvényjavaslat egyéb intézkedései megállapitását, és igy azon kérdés eldöntését is, hogy a polgári házasság melyik módja hozassék be (kötelező vagy facultativ), fenn kivánta tartani azon időre, midőn ezen törvényjavaslat részletei is ki lesznek dolgozva.
A ministerelnök ezen álláspontjával szemben a ministerium többi tagjai azon nézetben voltak, hogy az anyakönyvekről szóló törvényjavaslat a többi, már részben elkészült egyházpolitikai javaslatokkal együtt azonnal tárgyalandó a képviselőházban, és hogy az anyakönyvekről szóló törvényjavaslat, a közigazgatás államositása előtt, külön léptettessék életbe, e czélra alkalmazandó külön közegekkel.
A második eltérés pedig abban nyilvánult, hogy a kormány többi tagjai a házassági jog szabályozása ügyében teendő előleges nyilatkozatban kimondani kivánták azt, hogy ezen javaslatba a polgári házasságkötés kötelező formája fog felvétetni; ugyanakkor kimondani kivánták azt is, hogy a kötelező polgári házasság behozatalával egyidejüleg az 1868: LIII. t.-cz. 12. §-a módositható. A ministerelnök a kérdés végleges megoldásánál a facultativ polgári házasságot kivánta kimondatni, és azért a nyilatkozat ezen részéhez nem járult hozzá.
Minthogy a felekezeti kérdésekben úgy is annyira fel volt izgatva az ország, ezen helyzetben gróf Szápáry Gyula nem tartotta kivánatosnak azt, hogy a szabadelvű párt ezen kérdésekben ketté váljon és ez által a parlamentáris helyzet veszélyeztessék, s ennek elkerülésére állásáról leköszönt.
Midőn gróf Szápáry a kormány lemondását a szabadelvü párt 1892 november 9-iki értekezletén bejelentette, ezt a következő nyilatkozattal tette:
„Az egyházpolitikai kérdésekre nézve előbb nem nyilatkoztam, mert ezekre nézve a megállapodás a kormány kebelében csak a legutóbbi napokban létesült, – elhuzódott pedig ezen kérdésekben a döntés, mert el akartam kerülni, hogy az egyházpolitikai kérdésben álljon be kormányválság, mert a felekezeti kérdésekben úgy is fel lévén izgatva az ország, egy ily okból eredt válság még élesebbé teheti az izgalmat.
Miután azonban a kormányválság nem volt elkerülhető, ezt az országgyűlés két házában ma bejelentettem.
A válság előzményei és annak indokai következők:
A kormány, tett nyilatkozataihoz hiven, három törvényjavaslatot készitett elő: a kötelező polgári anyakönyvekről, az izraelita vallás törvénybe iktatásáról és a vallás szabad gyakorlatáról; ezzel megfelelt a kormány programmjának, sőt ennél tovább is ment, mert ezelőtt csak részleges anyakönyvekről szóló javaslat elkészitésére vállalt kötelezettséget, a vegyes házasságokból született gyermekekre. Ezen törvényjavaslatok benyujtására megnyerte a kormány a korona jóváhagyását. Tudja a kormány, hogy ezen javaslatokkal nincs kimeritve a kérdés, s hogy ezek előterjesztése sürgőssé fogja tenni a házassági jog szabályozásáról szóló törvényjavaslat előterjesztését, – ezen házassági jog alapelvéül kimondandó, hogy a kidolgozandó javaslatban mindenekelőtt megóvandó az állam érdeke és az állampolgárok jogegyenlősége, s hogy ennélfogva egy minden polgárra egyenlő házassági jog alkottassék, s hogy a házassági jogviszonyból eredő jogi kérdések fölött az állam biróságai itéljenek.
Megállapodott a kormány abban is, hogy a házassági jog szabályozásával egyidejüleg a polgári házasság is törvény által szabályozandó, s a kormány álláspontja az, hogy az 1868: LIII. t.-cz. 12. §-a az esetben módositható, ha a házassági jog szabályozása alkalmával a polgári házasság kötése kötelezőleg mondatik ki.
Ezek képezték a kormány megállapodását; a házassági jogra vonatkozólag egy kérdés volt az, mire nézve a kormány egyhangú megállapodásra nem jutott, – ez a polgári házasságnak kötelező kimondása.
Az ezen kérdésben teendő nyilatkozatra nem tudott a kormány egyöntetű megállapodásra jutni, s ily körülmények közt a kormány az ország érdekében sikerrel nem működhetvén, beadta lemondását.”
A jelen munka pártatlanságának további bizonyitéka gyanánt, a nemzeti párt magatartására vonatkozólag érdekesnek tartjuk bemutatni a nemzeti párt egyik legkiválóbb férfiának tollából a következő fejtegetéseket:
„Az egyházpolitikai kérdések 1890 előtt actualis jelleggel nem birtak. Felvettettek Irányi Dániel által éveken keresztül a költségvetések tárgyalása alkalmával az ismeretes inditványok, melyek azonban mindannyiszor leszavaztattak.
A nemzeti párt, mely „közjogi alapon álló egyesült ellenzék” nevet is viselt, közönségesen azonban „mérsékelt ellenzék”-nek neveztetett, szintén nem foglalt ezen kérdésben programmszerű állást és igy a párt tagjai, mint nyilt kérdésre, tetszésük szerint különféleképen szavaztak, inkább arra helyezvén a súlyt, hogy a szavazás ne legyen szétforgácsolt, mint magára a kérdés lényegére, mely nem volt actualis. Gróf Apponyi Albert az Irányi-féle javaslatokat sohasem szavazta meg egész 1890 évi november 27-iki beszédéig, melyet az elkeresztelések tárgyában tartott, és mely alkalommal Irányi Dániel, a gróf Apponyival történt előzetes értekezés folytán, határozati javaslatából a „kötelező” formát épen azért hagyta ki, mert Apponyi csak igy fogadhatta el azt. Az első actio számba menő fellépése egyházpolitikai kérdésekben a mai nemzeti pártnak 1883 november 23-ikán volt, midőn a keresztények és zsidók között kötendő házasságra vonatkozó törvényjavaslat tárgyaltatott, amikor is Szilágyi Dezső a polgári jogegyenlőség és lelkiismereti szabadság követelményeképen utasitani inditványozta a ministeriumot, hogy a házassági és polgári viszonyoknak mindenkire kiterjedő egységes szabályozása és a házassági viszonyt tárgyazó peres ügyekben az állami biróság kizárólagos biráskodása iránt mielőbb törvényjavaslatot terjeszszen elő. Amit azonban a szabadelvü párt és kormány nem fogadott el.
A párt ezután az egyházpolitikai kérdésekkel nem foglalkozott egész 1890-ig, amikor ez az elkeresztelési rendelet következtében előállott bonyodalom folytán és az ismeretes Szivák-féle határozati javaslat kapcsán a képviselőház tárgyalásaiban is acut jelleget öltött.
A nemzeti párt 1890 november 17-ikén tartotta e tárgyban értekezletét, melyről a lapokban csak szükszavú tudósitás jelent meg, de mely a párt magatartására és az egész egyházpolitika további országos fejlődésére is döntő befolyást gyakorolt, és mely a párt életében azért is nevezetes, mert ez volt az utolsó értekezlet, melyben Grünwald Béla végzetes útja előtt részt vett.
Ezen értekezleten a nézetek nagyon eltérők voltak és közel állottak a kiegyenlithetlenséghez. Többen a februári rendelet törvénytelenségét vitatták és visszavonásának sürgetését javasolták azon az alapon, hogy az 1868: LIII. t.-czikknek sem végrehajtási clausulája, sem pedig a 12. §-nak érvényesitési sanctiója nincsen. Mások a rendeletet, mely büntetési sanctiót is állapitott meg, nem tartották törvénytelennek, sőt ellenkezőleg azt az 1879: L. t.-cz. 1. §-ában gyökerezőnek vitatták, de importunusnak tartották, és az idézett törvény 12. §-ának érvényesitésére a kormányt más, megfelelő és a lelkészeket vallási és lelkiismereti conflictusnak ki nem tevő módozat keresésére kivánták szoritani. Mig ismét többen és ezek között a párt tekintélyes tagjai, minők Grünwald Béla. Horánszky Nándor, Horváth Lajos és mások is azt javasolták, hogy nincs más mód, mint a gyökeres megoldáshoz nyulni és az egész kérdésnek élére állva sürgetni a reformot az egész vonalon, követelvén az egységes házasságjogot, az állami judicaturát, a polgári házasság valamely formáját, az állami anyakönyvek behozatalát és a vallásfelekezetek egyenjoguságáról szóló törvény meghozatalát, úgy vélekedvén, hogy csak ezek megalkotása után lesz lehetséges az 1868: LIII. t.-cz. 12. §-ának hatályon kivűl helyezése. Horánszky Nándor ezektől csakis azon részletben tért el, hogy addig is, mig ezek megtörténnek, lehetséges a végrehajtásra egy oly módozatot találni, melylyel a februári rendelet czélját büntetőjogi üldözés nélkül is el lehet érni.
Gróf Apponyi Albert a gyökeres megoldással szemben beható fejtegetések kiséretében aggályokat támasztott ugyan, de a nélkűl, hogy határozott állást foglalt volna el, és a megfontolás szükségét hangsúlyozván, azon reményének adott kifejezést, hogy sikerülni fog a házban kielégitő álláspontot elfoglalnia.
Erre következett azután gróf Apponyi Albert képviselőházi beszéde 1890 november 27-ikén, melyben a napról-napra való élést és a megoldást elkerűlő egyházpolitikát helytelenitvén, a reformok terére lépést ajánlotta.
Ez volt az első nagy lökés az egyházpolitikai kérdések megindulásában.
Az elkeresztelési rendelet elleni izgalmak tovább tartottak és ezeknek éle most már az 1868: LIII. t.-cz. 12. §-ának hatályon kivűl helyezésére irányult. Következett 1892-ben a képviselőház új vitája, a midőn Irányi Dániel a vallásszabadságra vonatkozó határozati javaslatát ismét előterjesztette, melyre Szápáry Gyula ministerelnök nyilatkozott, hogy azt nem fogadja el. Jelezte egyszersmind a kormány, hogy szükség esetén a partiális anyakönyvekkel fog a bajon segiteni.
Ekkor tartotta gróf Apponyi Albert május 27-iki beszédét, melyben Irányi Dánielnek a vallás szabad gyakorlatára vonatkozó határozati javaslatához hozzájárult, minek a következménye az lett, hogy még az napon ministertanács tartatott, melyben elhatároztatott, hogy a kormány a vallás szabad gyakorlásának törvénybe iktatására vonatkozó határozathoz hozzájárul.
Ezen beszédben gróf Apponyi Albert lerakta az irányelveket, melyeket minden igazságosan és objective itélő történész a házasságkötés formájának és a felekezetnélkűliségnek kivételével az egyházpolitikai szempontok szülő anyjának fog tekinteni. A beszéd tartalma ismeretes.
Ezen beszédben Apponyi a házasságkötés formájára nem nyilatkozott, ami, mint ő maga egy későbbi beszédében szintén emlité, hiba volt, de ő ezen beszédében is intett a radicalismus ellen, aminthogy a kötelező formát soha, sem nyilvánosan, sem értekezleten, sem magánkörben nem helyeselte, mert ebben látta a későbbi izgalmak forrását, melyek be is következtek.
A kormány, féltvén a szabadelvüség pálmáját, túlliczitálta Apponyit és igy született meg a kötelező forma. Kinek volt és van igaza, ennek megitélése a történész dolga.”
Érdekes gróf Csáky Albinnak nyilatkozata, melyet a főrendházban június hóban tett és mely a Szivák-féle határozati javaslat tartalmától eltérve, nézeteivel teljesen ugyanazon nyomokon jár, mint amelyeket gróf Apponyi májusi beszédében megjelölt.
A felekezeti izgalom nem szűnvén meg, 1892 szeptember 7-ikétől kezdődőleg e munka szerzője négy czikket irt a „Pesti Napló”-ba, foglalkozván azzal, hogy addig is, mig az egyházpolitikai reformok keresztűl vitetnek, a februári rendelettől eltérőleg miként hajtassék végre az 1868: LIII. t.-cz. 12. §-ának rendelkezése. Az ajánlott módozatnak tartalmát képezte:
a) kereshetőségi jog a szülőknek és lelkészek részére,
b) polgármesterek és szolgabirák előtt tárgyalás és meghallgatás mellett,
c) az elkeresztelés ez utoni constatálása,
d) határozat, mely dönt és mely a competens lelkészhez anyakönyvezés végzett hivatalból megküldendő, valamint az elkeresztelő lelkészhez is, hogy ez a határozat tartalmát saját anyakönyvében szintén feljegyeztesse.
A czikksorozat megjelenése után szerző találkozván gróf Csáky Albinnal, szóba jött ezen czikkek tartalma is, mint olyan modus vivendi, mely az elkeresztelési rendeletet alkalmas lenne ideiglenesen helyettesiteni. Erre vonatkozólag a miniszter azt mondá, hogy a kérdés már nála meghaladott álláspont, amennyiben az egyházpolitikai kérdések egész complexumának felvetésében és megoldásában keresi és véli a dolog rendbehozását. Jelezte egyszersmind, hogy a ministertanács nem sokára foglalkozni is fog a kérdéssel.
A kormány állást foglalván a kötelező forma mellett, a nemzeti pártban magánbeszélgetések közben az eszmecserék e felett megindúltak és többen annak elfogadása mellett nyilatkoztak, de Apponyi hajthatatlan maradt, „állandóan felhozván okul egyfelől a keletkezendő izgalmakat, másfelől a közegek hiányát, melyen csak az administratio reformja segithet, majd ismét azon motivumot, hogy egy ilyen nagy reform különben is csak a fokozatos fejlődés segélyével érlelődhetik meg. A pártra nézve pedig azon álláspontra helyezkedett, hogy ezt nyilt kérdésnek kell hagyni és szavazzon mindenki úgy, ahogy akar.”
A törvényjavaslatok tárgyalásai ismeretesek. Ezekre vonatkozólag a pártban más nem történt, mint hogy a kötelező forma el nem fogadása miatt a pártból kiléptek Horváth Gyula, Horváth Lajos, Veszter Imre, daczára annak, hogy ez a kérdés nyilt kérdésnek hagyatott. Ernuszt Kelemen és Ábrányi Kornél később léptek ki és az utóbbi nem is az egyházpolitika miatt. Voltak a pártban többen, akik a kötelező formát megszavazták, de nem léptek ki. Voltak olyanok is, akik nézetüket alárendelték a többségnek, mert az ellenkezőt elég indoknak a nagy nemzeti kérdésekkel szemben nem tartották arra, hogy a párt missióját cserben hagyják, eldöntetlen levén ma is, hogy bölcs dolog volt-e a kötelező forma miatt a társadalmat még hosszú ideig izgalomnak kitenni és a nemzeti egységet hosszú időre szétbontani?
Egészen bizonyos, hogy a nemzeti párt vezérének magatartása a közvéleményt megtévesztette, mert nem ismert kebelbeli dolgokat. Májusi beszéde után az összes sajtó azon hiszemben volt, hogy gróf Apponyi Albert a kötelező polgári házasság mellett van. A magasztalások egész sorozata e hitben hullatta virágesőjét a nemzeti párt vezérére, s ő elmulasztotta, valamint elmulasztották hivei, figyelmeztetni a sajtót és a közvéleményt, hogy tévedésben vannak.
Még Robitsek beszédére sem reagált, ki Wahrmann halála után az ő programmjával lépett föl képviselő jelöltül a Lipótvárosban, 1893 deczember 12-ikén s az ő jelenlétében tartotta programmbeszédét. Robitsek pedig igy nyilatkozott:
„A házasságkötés alakjára nézve meggyőződésem szerint az állam saját exigentiái szerint szabhatja elő a formát, amelyben az megkötendő, s a feltételeket, amelyek szerint felbontható, s behozhatja a vallásos érzület sérelme nélkűl a kötelező polgári házasságot. De a főszempontnak tartom ennél, hogy a vallásos érzület ne sértessék, hogy az egyháznak a lelkek feletti hatalmából el ne vegyünk s ne lazitsuk azon kötelékeket, melyekre az élet kűzdelmeiben oly nagyon szükség van.
Ékes szóval fejtette ki gróf Apponyi Albert, hogy a kötelező polgári házasság behozatala nem bir egyházellenes irányzattal s hogy ellenkezőleg buzditásul fog szolgálni arra, hogy a papság szokás és kényszer helyett a vallásos érzület hevével iparkodjék a hivekre hatni.”
Mindezek daczára a pártatlan történetirás kénytelen lesz elismerni, hogy gróf Apponyi Albert tényleg sohasem foglalt állást a polgári házasság kötelező formája mellett. Teljesen a Szilágyi-féle formulát követte, mely, mint a fennebbi idézetből kitünik, a házasságkötés módját czélzatosan mellőzte. Szilágyi Dezső azonban nyiltan kijelentette, hogy inditványában a forma mellőzésének daczára a kötelező polgári házasság hive, Apponyi ellenben elmulasztotta az általános formula mellett saját álláspontjának megjelölését. Ennek okát 1892 november 21-iki beszédében a következőkben adta elő: „Mig ezen a helyen vagyok, hibának tartottam volna a komolyság ellen, a reform iránt való komoly szándék ellen elkövetett hibának, ha a szükségképen elérendő czélok kijelölésén túl magamat lekötöttem volna egyik vagy másik irányban” …
Majd kijelentette, hogy a polgári házasság formáját sem a kérdés lényegének, sem a liberalismus kérdésének nem tartja. De kétségtelen, hogy gróf Apponyi Albert álláspontja a kötelező polgári házassággal nem volt ellentétben, s ismételten emlitett beszédében ki is jelentette, hogy a kellő feltételek esetén a kormány törekvését gátolni nem fogja. A Robitsek által idézett beszéd szerint pedig Apponyi a kötelező polgári házasságot az egyház elveivel sem tartotta ellentétesnek. Miért nem csatlakozott tehát a kötelező formához?
A Wekerle-kormány megalakulása után csakhamar fordulat következett be az egyházpolitika egész vonalán, s e fordulatnak oka volt azon föltevés, hogy a polgári házasság kötelező formája, melyre a Wekerle-cabinet vállalkozott, keresztűlvihetetlen lesz a parlament feletti és parlamenti okok miatt egyaránt. Az iránt nem volt kétely, hogy a házasság állami és egységes rendezése, a vallásszabadság s az általános polgári anyakönyv semmi nehézségbe nem fog ütközni, szóval, hogy azon programm, melylyel Szápáry gróf megbukott, fent számithat az elfogadásra. A kötelező forma azonban, mely iránt a Wekerle-cabinet csak előleges és föltételes engedélyt nyert, a legszélesebb körökben bizalmatlansággal találkozott. Itt volt a kérdés csomópontja. Az ellenzék ép úgy, mint az egyházpolitikai ellenzék azt hitte, hogy e kérdésben buktathatja meg a kormányt, melynek mindjárt bemutatkozójánál ép a bizalmi kérdésben súlyos harczot kellett állania. A bemutatkozás 1892 november 21-ikén történt, s új ember a cabinetben csak egyetlen egy volt, Hieronymi Károly, a belügyminister Szápáry helyét dr. Wekerle Sándor pénzügyminister foglalta el. Wekerle bemutató beszédében a többi közt a vallásügyi politikára nézve mindenekelőtt kijelentette, hogy e téren komoly törekvése, hogy az állam érdekeinek biztositása mellett a vallásos nyugalom és béke meg ne zavartassék és hogy az ezeket érintő összes közintézmények akként rendeztessenek be, hogy a vallásos béke és nyugalom állandó megóvásának biztosítékai legyenek. Utalt arra, hogy a korona legmagasabb jóváhagyásával már megállapittattak azon elvek, melyek az izraelita vallás törvénybe iktatására, a vallás szabad gyakorlatára és az általános polgári anyakönyvek behozatalára vonatkozó törvények alapját képezik; továbbá, hogy ez elvek alapján már elkészittetett az izraelita vallás receptiójára vonatkozó törvényjavaslat és munkába vétettek a vallás szabad gyakorlatára és az általános polgári anyakönyvek behozatalára vonatkozó javaslatok.
Az egyházpolitikai kérdések negyedikére, a házassági jogra nézve kijelentette hogy a kormány ennek alapelveire és ezek közt a kötelező polgári házasságra nézve is egyhangú megállapodásra jutott, minélfogva legfelsőbb elhatározást eszközölt ki annak elvi kijelentésére, hogy a házassági jogra vonatkozólag kidolgozandó s már munkába vett törvényjavaslat a minden állampolgárra vonatkozó kötelező házassági jog, a házassági jogviszonyból származó kérdések feletti általános állami biráskodás és a kötelező polgári házasság alapelvei alapján készittetik el.
De egyszersmind már itt szükségesnek tartotta utalni arra, hogy ez nem érintheti ő felségének azon legmagasabb jogát, hogy a kivitelre és egyes részletes intézkedésekre nézve legmagasabb elhatározását akkorra tartsa fenn, midőn a kidolgozott törvényjavaslat eléjeterjesztetik. Továbbá, hogy ezen, a házassági jogra vonatkozó törvényes intézkedések által az 1868: LIII. t.-czikknek abbeli rendelkezései, melyek a szülőket azon jogukban, hogy gyermekeik vallási hovatartozása iránt rendelkezhessenek, jelenleg akadályozzák, hatályon kivül helyeztetnek.
A kormány elnökének ezen kijelentésében, illetőleg azon tényben, melyre a kijelentés vonatkozott, állott a helyzet nehézsége és ferdesége. A korona csak előleges engedélyt adott a kormány programmjának előterjesztéséhez, de fentartotta magának, hogy az egyházpolitikai javaslatokhoz külön-külön hozzájáruljon, vagy pedig hozzájárulását megtagadja s ekként a kormányt elejtse. Wekerle kijelentette ugyan, hogy a koronának különben magától érthető jogára csak azért hivatkozott, mert ellenzéki részről azt hiresztelték, hogy a kor nem adta beleegyezését az egyházpolitikai programmhoz, névszerint a kötelező polgári házassághoz; mégis egészen bizonyos, hogy a korona jogára való külön utalásnak szokatlan s az alkotmány szellemével ellentétes értelme volt. Vagy helyesel valamit a korona vagy nem a föltételes helyeslés azonban helytelen, s hibát követett el a Wekerle-kormány, a midőn a föltételes helyeslés alapján kormányt vállalt s fölállitotta az egyházpolitikai programmot. A siker fényesen igazolta, mert máskép a kötelező polgári házasság aligha jöhetett volna létre a korona tényleges ellenszenve miatt; mert, hogy a föltételes helyeslés csakis a házasságkötés formájára vonatkozhatott, kitünik abból, hogy a korona az egyházpolitikai javaslatok egyéb része ellen kifogást nem emelt s csakis a kötelező forma képezte az ellentétek tárgyát. A feltételes helyeslés az akkori közfelfogás szerint azt jelentette, hogy a korona csak oly javaslathoz járul utólagosan, mely a kötelező polgári házasságon alapszik ugyan, de előnyöket s kiváltságokat biztosit a katholikus egyház számára a bifurcatio s az elválhatlanság kimondása által. Az egyházpolitikai ellenzék fölfogása szerint pedig azt jelentette, hogy lehetségesek oly combinatiók, melyek szerint a szükségbeli polgári házasság alapján új pártalakulás és új kormány jön létre. A helyzetben tényleg létező hézagon keresztül betörtek a legfurcsább combinatiók s betört azon sajnálatos, közéletünkhöz méltatlan zürzavar, mely sötét pontját képezi parlamentarismusunknak s politikai erkölcseinknek.
Ha a Wekerle-cabinet elnyerhette volna a korona teljes hozzájárulását a kötelező polgári házassághoz, a heves harcz kikerülhető lett volna. Apponyit régi álláspontja nem gátolta, hogy a kötelező polgári házassághoz csatlakozzék, ily körülmények közt azonban kivihetőbbnek tartotta a szükségbeli polgári házasságot. A taktikázás minden oldalon megkezdődött. Bizonyos, hogy, mint a mondottakból is kitünik, az egyházpolitikai programmot s a kötelező polgári házasságot a szabadelvü párton a taktikai túlszárnyalás hozta létre, de szintén bizonyos, hogy a szükségbeli polgári házasság fölállitását szintén a taktikázás eredményezte. Csakhogy az előbbi taktika Deák hagyományait juttatta érvényre, mig az utóbbi szakitott a nagy hagyományokkal. A taktikázás megkezdődött azon a napon, a midőn Wekerle idézett nyilatkozatát előadta. Apponyi azonnal észrevette a föltételes engedély hézagát s arra vetette reá magát s azonnal megjegyezte, hogy ő úgy fogta föl a ministerelnök nyilatkozatát, hogy a korona ez elvi kijelentésre és a munkának ez irányban való meginditására fölhatalmazta a ministeriumot, hanem fentartotta magának, illetőleg fenmaradt számára az alkotmányos jog, hogy a keresztűlvitel bármily stádiumában a keresztűlvitel módozataira nézve felfogását érvényesithesse. A ministerelnök szerint kijelentésének második részének az volt az értelme, hogy fenmarad a koronának az az alkotmányos joga, hogy a keresztűlvitel további stádiumában, a keresztűlvitel módozataira nézve, a maga elhatározását érvényesithesse. De ez – mint mondá – annyira magától értetődő dolog, ha csak erről van szó, akkor nagyon kár volt azt ez alkalommal kimondani és hangsúlyozni. Ha pedig a minister kijelentése nem volt tiszta pleonasmus, akkor nem jelenthet egyebet, mint azt, hogy a létesitendő házassági jog alapelveire nézve még nincs oly megállapodás, mely kizárná azt, hogy e téren a keresztűlvitel további stádiumaiban oly conflictusok elő ne forduljanak, melyek megoldása iránt a kormánynak ma semmi tájékozottsága sincs. Egyszersmind fölszólította a ministerelnököt, hogy nyilatkozzék arról, valjon pleonasmus az, a mit a korona reservatióira mondott, vagy van-e annak olyan tartalma, mely a most előadott következtetésre jogosit? Mert ha ilyen tartalma van, akkor a kormánynak a polgári házasság tekintetében tett általános kijelentése minden gyakorlati jelentőséget nélkülöz és akkor kiderül, hogy semmi elvi alapja nem volt az előbbi kormányválságnak.
A párt- és felekezeti kűzdelemben meginogtak vagy épen veszni indúltak a régi traditiók. Kétségtelen, hogy csakis a Wekerle-kabinet és a szabadelvü párt többsége, valamint a függetlenségi párt egy része maradt meg e traditiók alapján, melyeket Szilágyi Dezső igazságügyminister a polgári házasságról szóló törvényjavaslat benyújtása alkalmával tartott beszédében hangoztatott, melyben utalva arra, hogy huszonöt esztendeje annak, midőn a magyar alkotmány visszaállitása után a magyar törvényhozás előtt a házasságjog reformjának kérdése először szóba iött, végig tekintett a kérdés egész fejlődésén.
Már – mint mondá – az első magyar ministerium alatt fejtegetve lőn a házasságjog reformjának kérdése a képviselőházban és a törvényhozás másik részében is. A képviselőház s – lehet mondani – ennek minden pártja és vezérférfia, valamint az akkori államférfiaknak túlnyomó nagy többsége azon nézeten volt, hogy a házassági jog reformjának iránya ezen három alapelvbe foglalható össze: egységes állami házasságjog, állami iurisdictio és a házasság megkötésének kötelező polgári formája. Különbözött ettől a főrendiház tekintélyes elemeinek, köztük a római katholikus főpapság vezérférfiainak is álláspontja, a kik azon nézeten voltak, hogy az 1848: XX. t.-czikkben lefektetett vallásegyenlőségi és viszonossági elveket, melyeket ők is elfogadtak, a házasságjog terén a felekezeti jogrendszerek kiépitése által lehet legjobban megvalósitani és Magyarország házasságjoga nem lesz egységes és állami, hanem minden bevett és minden beveendő egyház is birni fog külön házasságjoggal és külön iurisdictióval. Ez az első irány a képviselőház iránya volt és 25 esztendő alatt sokszor merült föl ezen kérdés a képviselőházban és ezeknek az elveknek, annak az emlitett traditiónak, aranyfonalát a magyar képviselőház soha el nem ejtette. És habár egyszer-másszor időleges, részleges alkotások lettek itt javaslatba hozva és a képviselőház el is fogadta azokat, mindig kifejezte, hogy azt merőben időleges alkotásnak tekinti és ez állapotok teljes rendezését csak a föntemlitett három elv alapján véli létesitendőnek. E törvényjavaslat, megfelel a képviselőház traditióinak, s három alapelvre van fölépitve: minden polgárra kiterjedő, egységes állami házasságjog, ennek következésekép állami iurisdictio a házassági viszonyok fölött és a kötelező polgári megkötés.
A régi traditiók alapján felállitott egyházpolitikai programm a választóviz hatását gyakorolta a pártokra. A függetlenségi párt nagy része, élén Justh Gyulával és Eötvös Károlylyal, az 1848-iki eszmék és Irányinak minden évben megújitott határozati javaslata mellett kitartott; a másik rész ellenben, Ugron vezetése alatt, a kormánynyal és javaslataival szemben foglalt állást. A nemzeti párt kebelében is voltak hivei a kötelező polgári házasságnak, mint Horváth Lajos, Horánszky Nándor s mások, a többség azonban Apponyi álláspontjához csatlakozott, mely hosszabb ingadozás után a szükségbeli polgári házasság azon formájában állapodott meg, mely javitott kiadása az osztrák Noth-Civilehe-nek, s mely iránt a nagy polgári házassági vitában határozati javaslatot adott be. Midőn azonban Apponyinak ingadozását s pártjának egyenetlenségét lobbantották szemére, joggal replikázhatott, hogy a kormánypárt sem teljesen egyöntetű és egyértelmű. Itt is megengedték a javaslatok benyujtásáig, hogy a párt tagjai maradhassanak azon képviselők, akik a kötelező polgári házasságot ellenzik, a párt tagjai maradhattak azért, hogy – mint az ellenzéken mondották – a javaslatok benyujtásáig ezekkel szavaztassák le az ellenzéket, a javaslatok benyujtása után pedig az ellenzéki s névszerint a szélsőbali segélylyel tartsák fenn a többséget, mig végül az egyházpolitikai programm megszavazása után a visszatért kormánypártiakkal tarthassák fönn a cabinet uralmát.
A szabadelvű pártban tényleg szakadás történt. Az elégedetlenséget már 1892 november 10-ikén jelezte Tibád Antal a „Pesti Napló”-ban, amidőn Szápáry lemondása után közvetlenül lehetségesnek mondott minden kormányt, Széll Kálmánét, Wekerléét és újra Tiszáét, csakis az egyházpolitikai reformot tartotta kizártnak. A forrongás lépést tartott a szabadelvű pártban a cabinetalakitás mozgalmaival, és világos, fölismerhető szálak kötötték össze a szabadelvű párt egy részét az egyházpolitikai ellenzékkel. Kezdetben inkább hittek gróf Khuen-Héderváry ministerelnökségében, aki arra lett volna hivatva, hogy megvalósitsa Szápáry programmját, aminek feltétele akkor már az előleges fusio leendett egyrészt a szabadelvü párt elégedetlen elemei, másrészt a nemzeti párt és az Ugron-Bartha csoport közt. Csakhamar ki is bukkant a hirlapokban ezen fusio hire, de a fusionális mozgalom oly kevéssé haladt előre, hogy a hirt hozó „Pesti Napló”-ban joggal czáfolhatták azt meg a nemzeti párt elnöke, Horánszky Nándor, valamint Ugron Gábor. A legfeltünőbb az egész dologban az volt, hogy gróf Khuen-Héderváry, akinek az eszmék eme kavarodásában a fusio létrehozásának és a Szápáry-féle programm keresztűlvitelének tervét szánták, a cabinetválság elején a koronához meghivást sem kapott, s egyáltalán semmi adat nem bizonyitja a több ujság által terjesztett hiresztelést. A korona tényleg csak Bánffy Dezsővel, Tisza Kálmánnal, Széllel és Wekerlével tanácskozott. Apponyi meghivást nem nyert. Széli Kálmán ez alkalomból a „Pesti Napló” interviewerének azt a kijelentést tette, hogy a korona csatlakozott a szabadelvű párt felfogásához és igy a Wekerle-cabinet november 12-ikén már el volt határozva.
Wekerle Sándor.
Eredeti fényképfelvétel után
A közhangulat nagy lelkesedéssel fogadta a Wekerle cabinetet, november 23-ikán este nagyszerű fáklyásmenetet rendezett a fővárosi polgárság Wekerle és cabinetje tiszteletére. A szabadelvű párt kebelében azonban a forrongás nem szünetelt, de a történeti igazság kedvéért constatálni kell, hogy a mozgolódás kezdetben nem az egyházpolitikai programm, hanem a szabadelvű pártban állitólag létező klikk-uralom és corruptio ellen indult. Báró Atzél Béla vezérlete alatt 38 szabadelvű párti képviselő kezdte a mozgalmat s meghivókat küldött szét tanácskozásra, s e tanácskozás czélja gyanánt a meghivó azt emlitette, hogy bizalmat kell szavazni Wekerlének és programmjának s föl kell őt szabaditani a klikk-uralom alól, mialatt akkor az u. n. Tisza-klikket értették. A mozgalom vezetői purosoknak nevezték magokat amiatt, hogy a szabadelvű pártot meg akarták „tisztitani”. A mozgalmat Wekerle Sándor ministerelnök nem nyomta el, sőt helyes irányba akarta terelni, amidőn személyesen is résztvett a puros-oknak egy tüntetésszerű ünnepélyén. E körülmény daczára a mozgalom átalakult egyházpolitika-ellenes mozgalommá és az u. n. puros-ok sorából kerültek ki a szabadelvű párton az egyházpolitikai programm s névszerint a kötelező polgári házasság ellenzői, mint Szápáry László gróf, Sztáray István gróf, László Mihály, Prileszky Tádé, Kammerer Ernő stb.
Az egyházpolitikai programm bomlasztó hatása érezhető volt egész közéletünkben. A korona beleegyezésének föltételes jellege a bizonytalanság érzetét keltette föl és terjesztette az országban. A szabadelvű párt és a szabadelvű irányférfiak lelkesedését mindenfelé és künn a vidéken is azzal igyekeztek hűteni, hogy a Wekerle cabinet nem vihetvén keresztűl az egyházpolitikai programmot, alkudozik s programmjának egy részét föladja, ami alatt természetesen legelső sorban a kötelező polgári házasságot értették. Wekerle Sándor ministerelnök e lábra kapni kezdő bizonytalanság közepette tartotta 1893 január 1-én újévi beszédét, melyben mig egyrészt felhivta a nemzeti pártot a közreműködésre, másrészt a kormány és a szabadelvű párt szilárd elhatározását fejtette ki.
„… A politikai hirlelések és kacsák – úgymond – hogy ne mondjam vádak, jelen bőséges korszakában, midőn naponkint találkozunk oly hirekkel, hogy a kormány ez vagy az iránt alkudozik, programmjának ezen vagy azon részét elejti, módositja, kiegésziti, szükségesnek tartom megjegyezni azt, hogy jól megfontolt elvi alapon, a valódi szükség, a lehetőség és valósithatás határai közt maradva, állapitottuk meg programmunkat. Ezért azt sem módositani, sem csorbitani vagy elejteni nem fogjuk, hanem részleteiben is gondosan előkészitve, egészében és változtatás nélkül fentartjuk s annak valósitásán nemcsak egész határozottsággal, hanem erőnkhöz mérten teljes odaadással munkálkodunk. Többet nem igértünk és most sem igérünk. Többre és egyébre nem vállalkoztunk, egyéb kötelező igéretet nem tehetünk, de a mit igértünk, annak beváltásához kötjük politikai állásunkat és reputatiónkat …”
S ezután ismételten buzdította a pártot, ragaszkodjanak hiven, rendületlenül a zászlóra irt eszmékhez.
A bizonytalanság érzetének és az ezt fölkeltő izgatásnak Wekerle határozott nyilatkozata sem vetett végett, s az eszmék consolidatióját nem segithette elő a kormány tevékenysége, melyet az egyházpolitikai javaslatok elkészitésében kifejtett. A kötelező polgári házasság levén a legsarkalatosabb és legvitatottabb kérdés, s mert a korona utólagos jóváhagyását fentartotta, előbb az elveket kellett megállapitani. Mielőtt magára a házassági törvény elkészitésére kerülhetett volna a sor, Szilágyi Dezső memorandumot dolgozott ki s ahhoz a cabinet hozzájárulván, a felség elé került. Ferencz József király a memorandumot észrevételeik megtétele végett kiadta Vaszary Kolozs herczegprimásnak és Schlauch Lőrincz nagyváradi püspöknek. Mindez sok időt vett igénybe és igy szervezkedhetett az egyházpolitikai ellenzék. A püspöki kar nagy része tiltakozott az egyházpolitikai programm ellen s ugyanezt tette természetesen a püspöki conferentia. A helyzetre javitólag csak az hatott egyházi részről, hogy Vaszary Kolozs herczegprimás azon álláspontot foglalta el, hogy a polgári házasság minden faja közt a kötelező polgári házasság áll legkevésbbé ellentétben a dogmákkal és az egyház érdekeivel. Az esztergomi biboros e felfogása már előzetesen is sokat lenditett a házasságkérdés formájának ügyén és előmozditotta az eszmék megtisztulását, valamint a kötelező polgári házasság ügyét.
A legtöbben mégsem hittek a kötelező polgári házasság sikerében, biztosra vették annak bukását legalább a főrendiházban vagy végső esetben a koronánál. Ultramontán részről minduntalan történt is a koronára hivatkozás, ami ellen hasztalan tiltakozott a kormány. Általában nagy hatást gyakorolt az egyházpolitikai ellenzék megalakulására és magatartására azon, szinte bizonyosnak tartott hit, hogy a Wekerle-cabinet a kötelező polgári házassággal elbukik. E hitet nem változtatta meg azon tény, hogy Hieronymi Károly belügyminister 1893 április 25-ikén benyujtotta a háznak az állami anyakönyvekről szóló törvényjavaslatot és gróf Csáky Albin a zsidó vallás receptiójáról szóló tervezetet, majd ugyancsak Csáky Albin a vallás szabad gyakorlatáról szóló javaslatot május 27-ikén előterjesztette. Még azon tény sem változtatott lényegesen a helyzeten, hogy a korona 1893 november 8-ikán beleegyezését adta ahhoz, hogy a kötelező polgári házasságot a kormány a parlamentben előterjeszthesse. Folyton a legkülönbözőbb hirek keringtek, majd hogy a horvát bán nyiltan ellenzi a kormány egyházpolitikáját, majd pedig hogy a korona és a kormány közt compromissum jött létre. A „Pesti Napló” október 8-iki számában elő is állt egy állitólagos compromissummal, melynek lényege az lett volna, hogy minden házasságot, kivéve a keresztények és nem keresztények közti házasságot, szükségkép a pap előtt kell és pedig a templomban megkötni; de egyszersmind kötelesek a házasulók a polgári hatóság előtt is házasságot kötni. Ez nem más leendett mint a hirhedt spanyol házasság. Az állitólagos compromissum még tovább ment: a kölcsönös gyűlöletet, mint váló okot, csak a protestánsoknál tartotta volna fönn s a zsidó és keresztény vegyes házasság esetén mind a két félnek előbb felekezetnélkülivé kellett volna lenni.
Vaszary Kolos bibornok.
Fénykép után
A „Pesti Napló” e vezérczikkben fejtegetett compromissum-hire nagy feltünést keltett, de csak az egyházpolitikai ellenzék hitt abban. A „Pesti Napló” hirhozója valamit hallott harangozni, és egészen bizonyos, hogy úgy a főpapság, mint a korona ily compromissumot szivesen elfogadtak volna; Wekerle és cabinetje azonban, mint október 10-ikén a kormányelnök ki is jelentette, ily compromissumba bele nem egyezhetett, s maga a nevezett hirlap október 11-iki számában elismerte, hogy tévedett, midőn Wekerlét azon tényezők közé sorozta, amelyek a compromissumhoz hozzájárultak.
Ezentúl már az esernények gyorsan haladtak előre. Szilágyi Dezső deczember 2-ikán benyujtotta a háznak a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot, gróf Csáky Albin pedig az 1868: LIII. t.-cz. revisióját. Innéttúl a lappangás és a színvallás elkerülése nem tarthatott. Gróf Apponyi Albert újévi beszédében még némi ködhomályt tartott fönn s az egyházpolitikai javaslatok végrenemhajthatóságát fejtegette. Ekkor kifejtett aggodalmai képezték későbbi határozott állásfoglalásának alapját, s ez eszmemenetből kiindulva mondta 1894 április 14-iki záróbeszédében a parlamentben, hogy behunyt szemmel a sötétbe nem akar ugrani s a törvényjavaslatot egyéni kedvtelés és parlamenti helyzet szüleményének mondta.
A szabadelvű párt heterogén elemeinek is innéttúl külön kellett válniok. Báró Atzél Béla már deczember 25-ikén kilépett a szabadelvü pártkörből, s meginditotta most már többé nem a „puros”, hanem a bomlasztó actiót. Társadalmi körökben és a hirlapokban azt fejtegette, hogy nem egyezik meg a tisztességgel, hogy azok, akik reversálist adtak, azt megszegjék és benn maradjanak a szabadelvű pártban. A kilépések csakugyan megkezdődtek és Tibád Antal is kilépett janúár 10-ikén. Az ellenzéki pártok szintén megkezdték határozott állásfoglalásukat, de az Eötvös által vezetett függetlenségi párton kivül nem volt egyetlenegy ellenzéki párt sem, mely összeférhetlennek tartotta volna a párthoz való tartozással a kötelező polgári házasság elleni támadást. A „Magyarország” akkép akarta megoldani 1894 január 24-iki számában az eszmék következetességének és mégis az oppositio folytatásának problemáját, hogy a függetlenségi és 48-as párt szavazza ugyan meg az egyházpolitikai javaslatokat, de egyszersmind vesse föl a bizalmi kérdést és a bizalmi kérdésben szavazzon a kormány ellen. Gyors léptekkel közeledett az idő, midőn már tényleg és hivatalosan állást kellett foglalniok az ellenzéki pártoknak, mert az igazságügyi bizottság február 6-ikán beterjesztette a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatra vonatkozó jelentését.
Az egyházpolitikai vita szónokai.
Eredeti fényképek után
A nemzeti párt február 10-ikén tárgyalta a kötelező polgári házasságot saját pártkörében. Gróf Apponyi Albert több órán át tartó beszédben fejtette ki álláspontját, mely abban csúcsosodott ki, hogy a zsidó vallást recipiálni és a vallásszabadsági törvényt meg kell alkotni; a házassági jogegység is létesitendő, de csak a szükségbeli formulával; a polgári anyakönyv pedig, az ideiglenes intézkedésen túl, a közigazgatás reformjával kötendő össze. Horváth Lajos a kormány javaslata mellett beszélt és kérte Apponyit, hogy fogadja azt el. Hodossy ellene nyilatkozott a javaslatnak, mert nem akarja a polgári házasság eszméjét „compromittálni”. Február 12-ikén folytatta a nemzeti párt tanácskozását. Ernuszt Kelemen a kormány javaslata mellett foglalt állást, s hosszabb vita után az lett a megállapodás, hogy a párt kötelező határozatot nem hoz, de maga az elnök csatlakozott Apponyi nézetéhez.
Schlauch Lőrincz bibornok.
Fénykép után
A függetlenségi párt (akkor u. n. Eötvös-párt) február 15-ikén Madarász József elnöklete alatt tartott ülésében elfogadta a polgári házasságról szóló javaslatot általánosságban, s manifestumot bocsátott ki, melyben eljárását indokolta. A függetlenségi és 48-as párt már 1893 május 19-ikén a kötelező polgári házasság mellett nyilatkozott. E határozatot fentartotta 1894 február 17-iki értekezletén is, azon különbséggel, hogy Polónyi bizonyos közjogi sérelmek orvoslását követelte. Ugron Gábor a közjogi kérdéseket még inkább előtérbe helyezte s oly határozati javaslatot terjesztett elő, mely a közjogi sérelmeket (az uralkodóház házassági jogviszonyainak rendezetlenül hagyását, a hadsereget illetőleg a házassági jogot stb.) legelső sorban orvoslandóknak mondta. Azon esetre, ha a ház e határozati javaslatot el nem fogadná, mely az igazságügyi bizottsághoz való visszautasitást inditványozta, magát az egész javaslatot még általánosságban sem fogadja el. Polónyi javaslata 34 szótöbbséggel elfogadtatott, de a határozati javaslat egyszersmind kimondta, hogy a kik azt el nem fogadják, nem tartoznak a pártból kilépni. Ugronnal szavaztak a határozati javaslat ellen Bartók Lajos, Szalay Károly, Bartha Miklós, Okolicsányi László stb.
Ily előzmények után február 19-ikén kezdődött a nagy parlamenti kűzdelem a kötelező polgári házasság javaslata fölött. A vitát Teleszky István előadó nyitotta meg. Minden párfiak vezéregyéniségei részt vettek a vitában. Kossuth szava kivülről szólt bele abba, a kötelező polgári házasság mellett. E munkának nem lehet feladata e nagyfontosságú vita ismertetése, melyben a nagyszabású harcz fő bajvivói Szilágyi Dezső, Wekerle, gróf Csáky Albin és gróf Apponyi Albert voltak. Az egyházpolitika multjára és kiinduló pontjára vonatkozólag azonban szükséges azon rectificatiók felemlítése, melyeket a képviselőház február 23-iki ülésében Wekerle Sándor tett gróf Szápáry Gyula előadásával szemben.
Itt elsőben is arra utalt, hogy nem áll az, hogy a kormány egyházpolitikájában a cselekvési programm 1892 novemberben változott, mert az a trónbeszéd megtartása, a választások megejtése és az Irányi-féle javaslat elfogadása után történt. Épen oly valótlan az az állitás, mintha az egyházpolitikai programm sürgős fölvetésére a komáromi gyűlés magatartása lett volna befolyással, mert ez a gyűlés 1892 szeptember 4-ikén volt, a vallás- és közoktatásügyi minister pedig egyházpolitikai programmját egészében és úgy, mint azt a kormány mai programmjában fölállitotta, már azon esztendőben, a nyári szünetek beállta előtt irásban foglalva vette és adta át az akkori ministerelnöknek.
Wekerle beszédének e részére gróf Szápáry Gyula, válaszolva megjegyezte, hogy a vallás- és közoktatásügyi minister egy programmot kidolgoztatott ugyan, a melyet a nyári szünetek előtt a ministerek közt szét is osztatott,2 de ez csak az ő egyéni nézete volt, magában a kormány körében csak szeptember 14-ikén tárgyaltatott és csak ezen határidő után foglalt állást a kormány.
Kossuth sirja a budapesti központi temetőben.
Eredeti fényképfelvétel után
A záróbeszédekre csak április 10- és 11-ike táján került a sor, s a szavazás április 12-ikén történt. A képviselők szokatlan nagy számmal voltak jelen, csak 35 képviselő volt távol; 271-en szavaztak a törvényjavaslat mellett, 106-an ellene és igy a kötelező polgári házasságról szóló javaslatot a képviselőház 165 szótöbbséggel fogadta el. A bizalmatlansági szavazatot pedig 112 szótöbbséggel mellőzte a ház.
Ily nagy többség támogatta a Wekerle-cabinetet és politikáját, daczára annak, hogy márczius 20-ikán közbejött Kossuth halála, majd márczius 31-ikén Kossuth temetési szertartása Budapesten. A leirhatatlan nemzeti gyász mutatta, mily benső szálak kötötték össze a nemzet lelkét Kossuthtal, daczára a politikai ellentéteknek, melyek Kossuth és a nemzet többsége közt létrejöttek. A nemzet, midőn nagy fiát temette, csak az óriási veszteséget érezte és csak azt a Kossuthot látta a nagy halottban, akinek nemzeti ujjászületésünkben legtöbb része volt és aki dicsőséggel árasztotta el úgy saját nevét, mint a magyar nevet. Egyuttal megfeledkezett az ország a gyász eme napjaiban, hogy Kossuth a dynastiával szemben az incompatibilitás tanát hirdette, s mig a nemzet kibékült koronás királyával, addig Kossuth megmaradt intransigens álláspontján. A nemzeti és bécsi hangulat nagy ellentétei közé lökve, a Wekerle-cabinet helyzete valóban súlyos volt. A nemzet maga temette ugyan halottját, de a közvélemény követelte az állami részvételt is. Recriminatiók egész sorozata indúlt meg a sajtóban és a parlamentben, és mégis nagyobb gyászpompát a történelem aligha mutathat föl, mint melylyel Kossuth temetése történt. A közbejött s leviharzott ellentétek daczára a Wekerle-cabinet a helyzet ura maradt legalább a parlamentben és a közvéleményben.
Annál kevésbbé volt ura a helyzetnek a főrendiházban, mely 1894 május 10-ikén 21 szótöbbséggel visszautasitotta a kormány javaslatát.
A képviselőház ugyanezt 1894 május 18. és következő napjain tárgyalta s 20-ikán 166 szavazattöbbséggel elhatározta, hogy a főrendiháznak visszaküldi. Ily óriási többség daczára a válság bekövetkezése szemmellátható volt, mert teljesen bizonyosnak látszott, hogy a főrendiház a javaslatot másodszor is visszautasitja. Wekerle Sándor kormányelnök feladata most az volt, hogy a főrendiház magatartása iránt s a javaslat elfogadása tekintetében garantiákat keressen; e törekvésével állott kapcsolatban bécsi útja május 26-ikán. Az ugyanezen napon megjelent „Neue Freie Presse” jól értesült udvari körökből hiresztelte, hogy Wekerle Sándor fölhivta a korona figyelmét oly lehetséges pártalakulásokra, amelyek a polgári házasság másodszori visszautasitásának esetén föltétlenül bekövetkeznének, s melyek fent nem találnának kedvező fogadtatásra. S a magyar kormányelnök audientiája után azon hit volt elterjedve, hogy a három új főrendiházi tag kinevezése nem is lesz szükséges, mert a korona akarja a polgári házasság keresztülvitelét. Többé nem is volt arról szó, vajjon a kötelező polgári házasság törvényerőre emelkedik-e vagy sem, legfölebb csak arról, vajjon a Wekerle-cabinet viszi-e azt keresztűl vagy más kormány. A május 31-iki hirlapok teljes alapossággal jelenthették, hogy a Wekerle-kormány bukása el van határozva. Június 1-jén a király tényleg elfogadta a Wekerle-cabinet lemondását és gróf Khuen Héderváryt bizta meg az új cabinet alakitásával. E hir nagy levertséget és mégis izgatottságot keltett a magyar fővárosban, s a hazatérő ministerelnököt rendkivűli ovatióval fogadta a főváros polgársága. Az óriási s az őt lelkesen üdvözlő tömegen keresztűl Wekerle csak lépésben hajthatott s a London-fogadónál kifogták lovait s a fiatalság huzta tovább a minister kocsiját, s azon utczákon, a melyeken átvonult, rögtönzött kivilágitás fogadta.
Gróf Khuen-Héderváry a szabadelvű párt programmjának alapján vállalkozott a ministerelnökségre, a mint hogy tényleg a főrendiházban is a kötelező polgári házasságra adta volt szavazatát, habár azon aggodalmának adott kifejezést, hogy a reformoknak minden átmenet nélkűli foganatositása bizonyos megrázkódtatással lesz egybekötve, de mert, – tette utána – több idő óta egynémely eléggé aggályos mellék- és kisérő jelenségek fokozódó mértékben azt sugallják, hogy korántsem volna tanácsos, ilyen viszonyok között alterálni a képviselőház működését, ezért kivánja azt szavazatával támogatni.
Wekerle Sándor a szabadelvű pártkörben június 2-ikán jelentette be a válságot és lemondását. Beszédében őszintén feltárta a helyzetet. Elmondta, hogy legfelsőbb helyen azon garantiákat keresett annak biztosítására, hogy meddő kisérlet színvonalára ne sülyesztessék a polgári házasságra vonatkozó javaslat újabb tárgyalása, hanem hogy annak elfogadása a főrendiház részéről is lehetőleg biztosittassék s e végett előterjesztést tett a koronának és annak felhatalmazását kérte először is a még kinevezhető három élethossziglani állás betöltésére, másodszor annak kijelentésére, hogy ezen javaslatok politikai szükségessége tekintetében a korona kormányával egyetért és hogy azok mielőbbi törvényerőre emelkedését saját részéről is kivánja, harmadszor annak kijelentésére, hogy, a mennyiben a fenforgó ellentétek a legközelebbi főrendiházi tárgyalások során sem lennének elenyésztethetők, az örökös főrendi tagok szaporitása utján fogja a két ház közt fenforgó ellentéteket kiegyenliteni.
S miután a biztositék e harmadik pontja, tudniillik az örökletes tagok szaporitásához a korona jóváhagyását nem nyerhette meg, beadta lemondását.
Darányi Ignácz beszéde után a párt egyhangúlag elfogadta az általa benyujtott határozati javaslatot, mely igy szól:
„Mondja ki a szabadelvü párt, hogy
1. a párt egész programmját változatlanul fentartja, különösen pedig egyházpolitikai programmja s annak sértetlenűl teljes és haladéktalan keresztülvitele mellett szilárdan megáll és ezen elvek keresztülvitelét minden viszonyok közt előmozditani fogja; egyebekre nézve pedig a szabad elhatározás jogát magának fentartja;
2. mélyen érzett hazafiúi sajnálatát fejezi ki a kormány visszalépése fölött s nem muló hálájának ad kifejezést a párt elveinek hű szolgálatában tanusitott férfias magatartásáért;
3. a lelépő ministerelnök úr és ministertársai irányában a párt rendithetetlen ragaszkodását és bizalmát nyilvánitja s fölkéri őket, hogy a párt vezetését ezen nehéz napokban is tovább folytatni sziveskedjenek.”
Miután a szabadelvű párt ily határozatot hozott, melyet akkor a korona küldöttjének egyenes kikosaraztatása gyanánt tekintettek, s miután gróf Héderváry több előkelő politikussal, köztük Tisza Kálmánnal, Széll Kálmánnal, Szlávy Józseffel értekezett, a bán cabinet-alakitási missíója meghiusult; belátta, hogy a cabinet alakitása rá nézve teljesen lehetetlen, s – mint a „Pesti Napló,” június 3-iki számában megjegyzi – „különösen báró Bánffy Dezsőnek, a képviselőház elnökének, közel másfél óráig tartó, nagyon kimeritő informatiójából szerezte azt a meggyőződést”. Igy nem maradt más hátra, mint hogy a korona ismét Wekerlét bizza meg a kormányelnökséggel.
Innéttul nem lehetett más politika, mint a kötelező polgári házasságnak a Wekerle-kormány által való keresztűlvitele, tehát a főrendiház ellenállásának megtörése. Ha gróf Khuen-Héderváry vállalkozik a kabinetalakitásra, illetőleg ha őt a szabadelvü párt elfogadta, akkor az ügy még simábban mehetett volna, részint a személyi kérdések, részint amiatt, hogy az egyházpolitikai ellenzéki Khuen-Héderváryban Wekerle örökségének kiméletes megvalósitóját pillantotta meg. Wekerle személyén kivül azonban még egy személyes kérdés volt és ez fokozta a válságot szinte a feszitett húr elpattanásáig. Szilágyi Dezsőnek kellett volna áldozatul esnie, hogy a főrendiház és az illetékes körök végleg capacitálhatók legyenek. A közvélemény azonban Szilágyi Dezsőben a szabadelvüség őrét és az egyházpolitikai reformok érintetlen megvalósitásának garantiáját pillantotta meg ugyannyira, hogy még a Wekerle-cabinet sem számithatott volna többségre és a zivatarok között meg nem állhat vala, ha Szilágyit mellőzi. A legkomolyabb politikai körökben is el volt terjedve akkor az a hit, hogy, ha Szilágyi mellőzve lesz, vagy a Szilágyi-kérdésben a parlamentet feloszlatják, az igazságügyminister félelmes vezére leend nemcsak a liberális, hanem immár a nemzeti oppositiónak is. Az ügy kiélesedése elment azon pontig, hogy a közvélemény előtt nem a liberalismus és az egyházpolitika, hanem a nemzet érdekéről volt szó. A Szilágyi-válságról külön meghallgatta a korona bizalmi férfiait és szinte valamennyi Szilágyi mellett nyilatkozott. Igy lépett újra actióba a Wekerle-cabinet Szilágyi Dezsővel és nem nélküle, mert a szabadelvű-párt vezető emberei Szilágyi megmaradását annyira óhajtották, hogy maga Wekerle Sándor attól tette függővé újabb vállalkozását, ha Szilágyi megtartja tárczáját.
A kormányválság elintézése és a Wekerle-cabinet új actióba lépése után többé nem lehetett kérdéses a főrendiház magatartása. Az udvari hivatalnokok többé nem tüntettek, a zászlós urak közül csak gróf Zichy Ferencz és gróf Szápáry Géza folytatták az oppositiót, ellenben a többiek valamennyien a javaslat mellett foglaltak állást. Még igy is nagy küzdelembe került ugyan a többséget a javaslat számára megcsinálni a főrendiházban és ez a június 21-iki ülésben történt második szavazás alkalmával csak 4 volt (128–124 ellen), de többé nem szenvedhetett kétséget, hogy a többségnek létre kell jönnie. Ekkép a törvényhozási akadály megszünt, a kötelező polgári házasságra nézve s még csak a szentesités volt hátra.
Gróf Khuen-Hédervári Károly.
Fénykép után
Egy differentia még mindig fenforgott a kormány, az alsóház és a felsőház közt, a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslat III. fejezetére vonatkozólag; de ez az ellentét többé nem maradhatott fent s a kötelező polgári házasság diadala után a felsőház szükségkép hozzájárult a kormány javaslataihoz az egész vonalon, igy hozzájárult a felekezetnélküliséghez is.3
Hátra volt azonban még a szentesités nagy kérdése. A szentesités csak hosszú idő múlva, deczember 10-ikén következett be. Wekerle Sándor déli 12 órakor jelentette be a háznak a szentesités megtörténtét s a szabadelvü párt tagjai fölállva éljeneztek és tapsoltak. Az egész országban nagy benyomást tett a szentesités ténye, mert oly súlyos conflictus szünt meg ekkép, melyből a legsajnálatosabb következmények támadhattak volna. Magába a cabinetirodába ezer és ezer távirat fejezte ki a közhangulatot és a trón előtti hódolatot. Ily viszonyok között történt az indemnitas megszavazása is deczember 11-ikén, amikor a kormánynak 155 többsége volt. E szavazáshoz a kormány félhivatalos sajtója oly megjegyzéseket fűzött, hogy a Wekerle-cabinet, mely a liberalismussal van összeforrva, parlamenti uton meg nem buktatható. Abban a félhivatalos sajtónak teljesen igaza volt, hogy a Wekerle-cabinet a parlamentben nem bukhatott meg. De a cabinet bukása mégis már rég el volt határozva s Wekerle, valamint ministertársai deczember 24-ikén már aláirták lemondási okmányukat. E szerint egészen hiú volt azon félhivatalos fejtegetés, mely a szentesités késedelmes voltát mindenféle mellékürügyekkel akarta indokolni, forditásokkal, szövegösszehasonlitásokkal stb. Wekerle Sándor a szabadelvü pártkörben deczember 27-ikén, midőn a párttól búcsuzott, világosan megmondta, hogy a cabinet bukásának oka a korona bizalmának hiánya.
„Miután – úgymond – sajnálatunkra azt kellett tapasztalnunk, hogy nemcsak egyes ügyekben, hanem általában véve nem vagyunk a legfelsőbb bizalomnak oly mértékben osztályosai, amint ezt az ügyek sikeres és eredményes vezetésére nézve jelen viszonyaink közt kivánatosnak tartjuk: beadtuk ő Felségének tárczáinkról való lemondásunkat. Ő Felsége ezt a lemondást kegyelmesen elfogadni, bennünket egy új cabinet megalakulásáig az ügyek továbbvitelével megbizni méltóztatott. Midőn erről a tisztelt pártértekezletnek kötelességszerűleg jelentést teszek, egy nagy tartozást kell saját és ministertársaim nevében lerónom. Köszönetet kell mondanom azért a valóban odaadó és lelkes támogatásért, amelyben szivesek voltak minket folytonosan részesiteni. Ennek, s főleg ennek köszönhetjük, hogy eredmény kisérte működésünket, hogy súlyos körülmények közt fenn tudtuk tartani, meg tudtuk óvni elveink tisztaságát, ennek, hogy nagy eszméket tudtunk érvényre juttatni és habár heves küzdelemmel is, de merem mondani, viszonylag minden nagyobb megrázkódtatás nélkül ezen rövid idő alatt oly nagy átalakulásokat biztositani, amelyek korszakot alkotók lesznek, amelyek az igazi haladásnak és szabadelvüségnek a messze jövőre is kiható irányt szabnak.
Wekerle Sándor aláirása
Ha együttműködésünknek 2 évre terjedő, viszonylag rövid tartama alatt, a dolog természetéből folyólag, nem is tudtuk mindazokat az elveket érvényre juttatni, amelyek programmunk integráns részét képezik, de leraktuk az alapokat, elkészitettük e programm életbeléptetésére nézve a munkálatokat és ezt örökül adjuk át utódainknak, úgy hogy nyugodt öntudattal el merem mondani, hogy kormányzatunknak két évi tartama nem a meddőségnek, hanem a serény munkásságnak volt korszaka, amelyből tisztán és mocsoktalanul hozom vissza azt a zászlót, amelyet ránk biztak, s amelyet soha személyes érdekekért küzdelembe nem vittünk, hanem mindig elvekért és nagy eszmékért lobogtattunk. A harcz megtéphette, a küzdelemnek vérfoltjai is meglátszanak rajta, de azt hiszem, hogy mocsok nem tapadhatott rája.” – Majd egy pillantást vetve programmjára, melynek megvalósitásában az időd és a körülmények akadályozták meg, ismét hangsúlyozta az egyházpolitikai javaslatok revísiójának szükségtelenségét s a még tárgyalás alatt levő két javaslatot melegen ajánlotta a szabadelvü párt, pártja figyelmébe, mint a melyek politikai programmjának egyik sarkalatos és alapvető részét képezik.
„Én ebben a hitben távozom erről a helyről, – igy végezte beszédét – hogy itt nemcsak saját és ministertársaim meggyőződésének, hanem sok, talán minden eddigi politikai barátom meggyőződésének adtam kifejezést. Ezért engedjék meg, hogy fölszólalásomat befejezve, ismételt köszönetünket és hálánkat nyilvánitsam szives támogatásukért és magunkat továbbra is barátságukba ajánljam. Legyenek meggyőződve, hogy mi azokat az elveket azzal az odaadással és kitartással fogjuk jövőre is szolgálni, mint tettük eddig, s ha mások állnak is az első vonalban, mi mint közharczosok sem akarunk a küzdelemben hátramaradni, hanem azzal az őszinteséggel kivánunk politikai programmunk mellett helyt állni, amely méltó azokhoz az elvekhez, a melyeknek aegise alatt egyesültünk és remélem, tovább is egyesülve maradunk.”
Az új cabinet megalakitására gróf Khuen-Héderváry Károly ismét sikertelenűl vállalkozott: báró Bánffy Dezső alakitotta azt meg.
A válság folytonos tanácskozásokkal elég sokáig húzódott, a döntés csak 1895 január 13-ikán következett be. A király ezen a napon bizta meg báró Bánffy Dezsőt a cabinet megalakitásával. A lapok tudósitásai szerint a szabadelvűpárt megnyugvással fogadta a korona döntését, hisz a maga óhajának érvényre jutását látta benne, az ellenzék azonban gúnyolódott s azzal vigasztalta magát, hogy a ház volt elnökének kormányzása rövid ideig tartó pünkösdi királyság lesz. A közvélemény várakozó állást foglalt.
A szabadelvűpárt egységesen, meg nem szaporodva, de meg sem is fogyva került ki a válságból. Még a szász képviselők sem váltak ki a pártból.
A cabinetalakitás nem ment könnyen. A szabadelvű egyházpolitikai reformok harczosainak félre kellett huzódniok egy kissé s új egyének léptek előtérbe, nehogy az új cabinetnek harczias szinezete legyen. Azt azonban mindenki tudta, hogy csak az emberek újak, a programm a régi. Az új kormány január 19-ikén jelent meg először a házban. A kormány programmját a ministerelnök terjesztette elő, a kit az ellenzék ideges türelmetlenséggel hallgatott.
Báró Bánffy Dezső.
Eredeti fényképfelvétel után
A kormány programmja tömören a következő pontokban volna öszszefoglalható:
A bizalomnak megszilárditása a korona és nemzet között.
Az egyházpolitikai harczok által felzaklatott kedélyek lecsillapitása.
A kiegyezési alap változatlan fentartása, sőt, megszilárditása.
A már szentesitett egyházpolitikai törvények teljes tartalmú, de kiméletes végrehajtása az érdekek és érzelmek sérelme nélkül.
A vallás szabad gyakorlatáról és a zsidó vallás receptiójáról szóló törvényjavaslatok keresztülvitele.
A katholikus autonomia és congrua rendezésének megoldása az előbbi kormány által vállalt kötelezettség alapján.
A valutarendezés műveleteinek folytatása és befejezése.
De a mi a kormányra nézve leglényegesebb s a minek megvalósitására a közigazgatás államositását elodázhatatlan feladatának tartja, az a magyar államnak nemzeti irányban való fejlesztése s a magyar állameszme biztositása és fentartása, minden, ez ellen irányuló, törvénybe ütköző és államveszélyes törekvések határozott lekűzdése és elfojtása.
Az egységes nemzeti állam kiépitése.
Ezekre a föladatokra vállalkozott a Bánffy-cabinet, ezeket a czélokat tűzte ki kormányzati czéljaiúl. Főleg arra törekedett, hogy a korona és a nemzet közötti jó viszonyt a lehető legbensőbbé tegye, olyanná, hogy hozzá felülről bizalmatlanság ne férkőzhessék. Vezéreszméűl tűzte ki, hogy a dynastia bizalma s támogatása mellett és a dualismus keretében teljesen kiépüljön a nemzeti magyar állam, s hogy ezen czél semmi más irányzatoknak még a szélső liberalismus tekinteteinek se rendeltessék alá.
Báró Bánffy Dezső mindjárt kormányzata kezdetén erős conflictusba keveredett a monarchia külügyministerével, gróf Kálnokyval, a pápai nuntiusnak magyarországi szereplése miatt. Agliardi bécsi nuntius Magyarországon jártában több oly nyilatkozatot tett, melyekben a ministerelnök az ország belügyeibe avatkozást látott s miatta recriminált a külügyministernél s kérte őt, hogy juttassa tudomására a Vaticánnak az Agliardi viselkedéséből származható súlyos következményeket. A külügyminister igazat adott Bánffynak egy diplomatiai jegyzékben s maga is elitélte a nuntiust, de a midőn a ministerelnök egy interpellatióra adott válaszban hivatkozott rá, hogy a külügyminister egyetért vele a nuntius magatartása felől, Kálnoky a sajtó útján tiltakozott Bánffy nyilatkozata ellen. A conflictus a korona döntése alá került, mely Kálnokyra lett végzetes kimenetelű, mert állásától meg kellett válnia.4 Helyét gróf Goluchowsky Agenor foglalta el, kiben a clericális irány semminemű támaszt nem talált s igy a Bánffy-cabinet könnyebben folytathatta egyházpolitikai programmjának megvalósitását, melynek tevékeny előmozditója dr. Wlassics Gyula cultusminister lett. Két elintézetlen törvényjavaslat volt még hátra az egyházpolitikai programmból: az izraelita vallás receptiójáról és a vallás szabad gyakorlatáról. Mindkettőt Wlassics képviselte nagy tudománynyal és ékesszólással a bizottságok és a törvényhozás előtt. Az ő javaslatára történt a 25-ik §. azon intézkedése, hogy a bevett vallásfelekezetből kilépő tartozik a kilépés idejét követő ötödik naptári év végéig a rendes egyházi járulékokat az elhagyott egyháznak megfizetni, ha addig valamely bevett valláshoz nem csatlakoznék.
A Bánffy-cabinet politikájának eredményei ma még végleg nem állapithatók meg és nem birálhatók meg, mert hisz a legközvetlenebb jelenbe kapcsolódnak. De a tárgyilagos kritikának már is el kell ismernie, hogy a Bánffy-cabinet nagy érdemeket szerzett az egyházpolitikai törvények végrehajtásával, különösen pedig azzal, hogy a király és a nemzet között a közeledést és a bensőbb kapcsolatot újra létrehozta. Az igazságos történetirás nem fogja eltagadni a Bánffy-cabinettől azt sem, hogy erős, sőt erélyes nemzeti politikát követett s nemcsak programmjába vette föl a nemzeti állain jelszavát, hanem tényleg törekedett is annak megvalósitására. Végül azon szerencsében is részesült e cabinet, hogy a magyar nemzet ezeréves ünnepét ő rendezte és tette méltóvá a nemzet multjához és jövendőjéhez.