A magyar királyi ministerium 1867-től 1896-ig
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A dualismus garantiái. Az alkotmányos aera sikerei. A nemzeti aspiratiók kielégitése. Gróf Apponyi Albert nemzeti politika. A gazdasági és culturai fellendülés. Az államháztartás fejlődésének korszakai. Tisza és Wekerle pénzügyi reformjai. A deficit eltüntetése. A fogyasztási adók reformja. A regale megváltása. A conversiok. A valuta rendezése. A vasúti politika eredményei. Baross Gábor. A zónarendszer. Az irodalom fellendülése. A költészet és szépirodalom. A politikai szónoklat. A történelmi irodalom és kútforrásai. A tudományos és irodalmi társulatok. A képzőművészetek. A zene- és színművészet. Az oktatásügy fejlődése. Wlassics Gyula nemzeti culturpolitikája. A közigazgatás. Az igazságszolgáltatás. A magyar nyelv terjedése a nemzetiségeknél. A magyar nemzeti állam szükségszerüsége. A magyar nemzet hivatása kelet és nyugat határán. Az ezredéves mult tanúlságai. Magyarország viszonya Ausztriához. A magyar faj jövője
A dualismust a kölcsönös jóakarat és kibékülés hozta létre, de a kölcsönös bizalmatlanság teremtette meg annak garantiáit és védfalait. A függetlenségi eszme nevében Kossuth azt hirdette felőle, hogy a független Magyarország sirját ássa meg, viszont a szétzüllött kamarilla emberei azzal rémitgették az irányadó köröket, hogy a dualismus a monarchia teljes szétmállását fogja maga után vonni. Rémülve gondolhatunk ma vissza, mi történik akkor, ha a dualismus létre nem jő és az osztrák zürzavarok korábban bekövetkeznek. A monarchia eddig talán már darabokra törve heverne s elemei az európai szelek és áramlatok játékszerét képeznék. És ha Magyarországnak nincs ideje a megszilárdulásra, erőinek concentrikus kifejtésére, talán szintén osztoznék a végzetes bomlás sorsában.
A magyar királyi ministerium 1867-től 1896-ig
A dualismus szerencsés pillanatban fogantatott, született és indult diadalmas pályájára. Érvényesülése, rövid ingadozások után, igazolta alkotóit és különösen szembeszökővé vált ez a legújabb korban. Egységünk és államiságunk hatalmas kidomboritásának művéhez segitségünkre jöttek az osztrák viszonyok és ezek kusza elfajultsága; de magában a magyar nemzetben, a magyar államban is megvolt a szükséges erőtartalék, hogy a dualismus alapján kibontakozzék. Az alap pedig, szerencsére, elég szélesnek bizonyult, hogy rajta fölépülhetett a magyar állam büszke oszlopzata.
Ne bocsátkozzunk érdemek hiú mérlegelésébe. A nagy eredmények kivivásában bizonyára legtöbb érdeme van a nemzetnek és a koronás királynak. A nemzetnek, mely tudott tűrni, várni, a midőn erre volt szükség és képes volt három évtized alatt hatalmas munkájával betölteni a dualizmus kereteit. A koronás királynak, a ki a multra vetett fátyol után szétvonta a leplet a nagy és dicső jövendő panorámája előtt. A jelen itélkezése aligha lehetne ment az elfogultságtól, az egyéni és pártellentétektől. A jelen munka nem is anticipálja a jövőt, a valódi történetirás téletét; de ez is kénytelen leend elismerni, hogy a szabadelvűpárt vezérszerepe mellett, szinte valamennyi politikai párt részt vett ez eredmények létesitésében, amelyek egy része úgyszólva váratlanul hullott a nemzet ölébe, érett gyümölcse gyanánt az idők fájának.
A katonai nevelés átalakitása és nemzeti alapon való szervezése, a dynastia szorosabb összeforrása a nemzettel s Ferencz József király magasztos elhatározása nemzeti hőseinknek szoborművek által való megdicsőitésére vonatkozólag: ezen és más fényes eredmények a kiegyezés kezdő korszakában még a képzeletre nézve is elérhetetleneknek látszottak. E kezdő korszak egyáltalán tele volt határozatlansággal és félénkséggel. A nemzeti alapokon már rövid idő múlva consolidálandó magyar állam lehetősége alig lebegett a Magyarország ügyeit intéző államférfiak előtt. Valami kishitűség tartotta fogva a dualistikus alkotmány védőit s ennek következményei lettek a nemzetiségi s a közoktatási politika némely sajnálatos eredményei, melyek szinte a foederalismus alapgondolatát látszottak belekeverni a magyar állameszmébe. A közjogi alap ellenzői pedig a közös ügyek és intézményeinek megbontása által csak zavarokat idéztek volna fel melyek visszahatása kiszámithatlan leendett.
El kellett következni azon időnek, midőn a támadás Deák Ferencz műve ellen Ausztriából indult ki. Ez a támadás sem fogja azt megsemmisiteni, legfölebb csak a viszonyokhoz átalakitani. De ez átalakulás keretében megvalósitható mindaz, ami az úgynevezett nemzeti aspiratiók lényegét foglalja magában. Az események igazolják ez aspiratiók felkeltését és utólag egészen más szinben tünik fel gróf Apponyi Albert nemzeti politikája, mint feltünt akkor, midőn az Magyarországból inditotta meg a dualismus tágitására és fejlesztésére irányuló mozgalmat. E mozgalom taktikája lehetett rossz, de midőn most nagy események vették azt oltalmuk alá, lényege egészségesnek és jónak bizonyul. Igaz, régebben hagyományos érzékenységeket sértett s a koronával való conflictus eshetőségét sem zárta ki s ennélfogva jogosak voltak a támadások, melyekben részesült. De ugyanaz áll gróf Apponyi Albert nemzeti programmjáról, ami állott Tisza közjogi programmjáról: a nemzet intelligentiáját elszakitotta a szélső áramlatoktól. Azon számos sérelem, a melyet Magyarország évtizedeken át szenvedett, az ország közszellemének nagy részét bizonyára radicalismusba löki, mig gróf Apponyi Albert nemzeti politikája a szélsőségektől társadalmunkat megmentette. Az osztrák válság különösen kipróbálta ezt. A közjogi radicalismus leszerelése nélkül a magyar közvélemény aligha maradhat vala nyugodt és egységes, a midőn pedig a nyugalom és az egység legszükségesebb volt Magyarország nagyszerű kibontakozása czéljából, ez a közjogi radicalismus meg Apponyi nélkül nem volt leszerelhető.
A történetirásnak nem feladata a jósolgatás, még ha inkább a publicistika sphaerájában működik is. Ma már Magyarország eljutott azon fejlődési stádiumba, a hol a dualismus kapcsainak osztrák részről való megtörése veszélyeket nem idéz elő. Mily változandósága a sorsnak! A kiegyezés korszakában Ausztria volt az erősebb fél politikailag, gazdaságilag és culturailag. Sokan kételkedtek Magyarország jövendőjében. A magyar nemzet mindig megmutatta, hogy nagy katonai erők rejlenek benne, melyek válságok idején megmentették a monarchiát, vagy pedig leverték a reactio hadseregét. A gazdasági és culturai erők látszottak Achilles-sarkát képezni, s nem egy ellenségünk a kiegyezés után azt hitte és hirdette, hogy a magyar alkotmányt és államiságot a reactio fegyvere nem törhette ugyan össze, de pénzügyi és gazdasági sorvadásban annál biztosabban ki fog múlni.
Szerencsére a gyászos jóslatok nem következtek be, sőt bekövetkeztek Magyarország gazdasági és culturai fellendülésének szinte csodás eredményei. Bekövetkezett a legfőbb eredmény: államháztartásunknak most már szilárd egyensúlya. Mikép zsugorodnának össze legmerészebb ambitióink, ha még most is deficitekkel küzdenénk; mi volna a helyzetünk az osztrák bomlással szemben s mily panorámája nyilnék meg a jövendőnek? Mindaz, ami nagy és dicső vár reánk, szoros összefüggésben van államháztartásunk egyensulyával és gazdasági felvirágzásunkkal. Ép azért három évtized dicső eredményei közt legelső sorban kell foglalkoznunk a pénzügyi eredménynyel, melyhez örvényeken, irtózatos szakadékokon keresztül eljutottunk. A jelen munka elég terjedelmesen ismertette az új magyar állam kezdő korszakának pénzügyi viszonyait egész Széll Kálmán ministerségének végéig, ép azért itt csak röviden kell az első pénzügyi irányokkal foglalkozni, hogy annál inkább megvilágítható legyen a későbbi nagy eredmény.
A magyar államháztartás fejlődésében négy korszakot lehet megkülönböztetni. Az első 1868-tól 1874-ig a berendezkedés kora, mikor a bevételek olyannyira elégtelenek voltak a kiadásokra, hogy a hiány 65 millió forintra emelkedett. A második (Széll Kálmán vezetése alatt) a szigorú takarékosság, az egyenes adóemelések és adókezelés-javitásnak kora 1875-től 1878-ig, amikor okszerű kezelés, adóemelések következtében az államháztartási hiány 25 millióra csökkent. A harmadik a nagy hadügyi és tetemes túlkiadások kora 1878–1887-ig, amikor az államháztartási hiány 49,5 millióra emelkedett.
Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy az első időszakban, a szabadelvű vámtarifa és nagy adóvisszatéritések következtében, a vámjövedelem a közös terhek fedezésére csak jelentéktelen összeggel járult, sőt egy évben (1881) 1.729,000 forint deficittel végződött, tehát az országos budgetben emiatt nagyobb fedezetről kellett gondoskodni. Másfelől 1878/79-ben, 1883/84-ben, 1887/88-ban részben a boszniai hadjárat, részben a nagy hadfelszerelések rendkivüli terheket okoztak.
Tény az, hogy mikor pénzügyi fejlődésünk negyedik korszaka kezdődött és Tisza Kálmán mint ministerelnök a pénzügyek ideiglenes vezetését is 1887 február 15-ikén átvette, oly évben voltunk, mely 49.416,735 forint hiánynyal záródott. Tisza Kálmán – mielőtt a pénzügyi tárczát elvállalta – magához hivatta Wekerle Sándor ministeri tanácsost, kit épen akkor nagyon kedvező ajánlat mellett egy üzleti vállalathoz hivtak, sőt talán erre már el is határozta magát. Tisza azonban felajánlván neki az államtitkári állást, őt az államszolgálatban maradásra birta. A két államférfi hosszas megbeszélést folytatott és együtt állapodtak meg azon rendszabályokban s reformokban, melyek segélyével a magyar államháztartást szélesebb és biztosabb alapokra fektetve, annak rendezését biztositsák. E feladatban czélt is értek és pedig nem véletlen, de előre megállapitott és kiszámitott tervszerűséggel; akkora biztossággal, hogy az eredményt előre meg is mondták, sőt annak terminusát az actio kezdetén határozottan kijelölték.
Ugyanis 1887 október 23-ikén terjesztette be Tisza mint pénzügyminister az 1888. évi állami költségvetést és akkor eltérőleg – mint mondá – szokásától, hogy soha sem szeretett, „ma sem szeretek conjecturális pénzügyi politikát csinálni,” kivételesen a közel jövőre pillantást vetett és combinatiókat állitott fel. Előadta, hogy az 1889. és 1890. évre „aminő eszközökkel és minő eredményeket hisz elérhetőnek költségvetésünk hiányának megsemmisitésére”. De ezt három feltevéshez fűzi: 1. Hogy a béke ne zavartassék meg, sőt általában, hogy ez eddiginél nagyobb hadi kiadásokra szükség ne legyen. 2. Hogy az államháztartásban a szigorú takarékosság uralkodjék és a szükséges áldozatkészség érvényesüljön. 3. Hogy beadandó javaslatai elfogadtassanak és azok idejében érvényesüljenek. E három feltételben a dohányjövedék kezelését szigoritó rendszabályok, az illetékek némi fokozása, a bor-, hús-, czukor-, szesz- és sörfogyasztási adó némi módositása és illetőleg gyökeres reformja voltak foglalva. Tisza kijelenti, hogy, ha mindez megtörténik, 1890-re marad ugyan 2–3 millió forint deficit, de ez is elenyészik, ha a szeszadó-reform egészen érvényesül. E beszéd és conclusiója a kormánypártot ámulatba ejté, az ellenzéket satirikus mosolyra fakasztá.
És Tisza Kálmán szavát teljes mértékben beváltotta. Pedig feltételei nem mind teljesültek. Ezzel a thémával 1888 október 18-ikán maga is foglalkozik, mikor az 1889. évi állami költségvetést terjesztette be. Ekkor már constatálhatta (a túlkiadások a pénzügyi bizottság javaslatai szerint szigoru korlátok közé lőnek szoritva), hogy az 1887. évi zárszámadás is 8.900,000 forinttal kedvezőbb, mint előirányozva volt. De kénytelen volt fölemliteni, hogy a dohányjövedékre vonatkozó rendszabályok öt hóval később léptek életbe mint ahogy tervezve volt; hogy a hadügyi kiadásokban összesen 8 millió volt a szaporulat; az 1888. évi államháztartást pedig 19 millió forint rendkivüli hadügyi kiadás nyomta. Mégis ismételte és fentartá jóslatát, kiemelvén régi feltételeit, hogy az 1890. évi államháztartás deficit nélkül fog záródni. Mert a régi bevételek mellett marad ugyan 9 millió deficit, de ezt a szeszadó reformjának eredménye el fogja enyésztetni. Sőt ekkor már kilátásba helyezte a regáleváltságot és az államadósságok conversióját, melyek segélyével az államháztartási mérleget nemcsak ideiglenesen lehet helyreállítani, hanem állandóan is egyensúlyban lehet azt tartani.
Wekerle Sándor, midőn már mint pénzügyminister állott 1889. október 15-ikén a képviselőház előtt, visszapillantást vet a múltra; constatálja, számokkal bizonyítja, hogy Tisza felállításai és jóslatai valósultak. Kijelenti, hogy az 1890. évi mérleget 404,000 forint hiánynyal irányozta ugyan elő, de a fedezetből kihagyta azt a 13 milliót forintot, melyet eddig az államadósságok törlesztésére fedezetül vettek fel. A bevételi forrásokat oly szigorral irányozta elő, hogy a kritika megfordult és nem azt bizonyitá – mint eddig – hogy a fedezet deficiteket leplez, hanem azt, hogy feleslegeket rejteget. Úgy is volt, mert az 1890. évi mérleg nem 404,000 forint hiánynyal, hanem 28.454,811 forint fölösleggel záródott. Ezt a csodát csinálta a nemzet készsége, Tisza Kálmán nagy tekintélye, Wekerle Sándor szakértelme. Mindenikre feltétlenűl és egyaránt szükség volt, mert ezek egyike sem hiányozhatott a kezelés és reformok azon szigorú keresztülvitelénél, melyek nélkül államháztartásunk soha rendbe nem jött volna.
Egyoldaluak lennénk azonban, ha az eredményt csakis a legutóbb emlitett államférfiak által javasolt rendszabályoknak tulajdonitanók. Az 1875. és 1876. évi adótörvények, az adóvisszatérítés 1878. és 1887. évi reformja, az adókezelés 1876. és 1883. évi átalakitása, az 1885. évben teremtett fogyasztási adók, főleg pedig az állami üzemek és vasutak, a monopoliumok és közszolgálati ágaknak részben éppen a korábbi nehéz években eszközölt befektetések által belterjesebb és külterjesebb művelése folytán megszünt hiánya és emelkedő tiszta eredménye is lényeges befolyással voltak az államháztartás rendezésére.
Mindamellett kétségtelen, hogy leghatékonyabb intézkedések voltak: a legutóbb javasolt reformja a czukor- és szeszadónak, a regaleváltsággal kapcsolatos italmérési jövedék hasznositása, az államvasútak erőteljes fejlesztése és az államadósságok kétrendbeli (1885. és 1892.) conversiója.
A fogyasztási adók reformja és főleg a szeszadóra nézve, a terményadónak behozatala pénzügyi tekintetben oly nagy változást idézett elő, hogy mig az 1885–1887. években átlag a szeszadóból 10.942,000 forint jött be – és különösen az 1887. évi 9.783,650 forinttal záródott – addig már 1890-ben 24.663,000 forint folyt be e czimen és 1896-ban már 35 milliót adott ez a jövedelmi ág. Láthatjuk, hogy csak ez az egy adó a rendezés évei alatt 15 millió forinttal szaporodott. Épen igy a czukoradó reformjának pénzügyi eredménye az volt, hogy mig 1887-ben 2.391,278 forint folyt be e czimen, 1890-ben már 3.282,819 forint volt az eredmény, 1896-ban pedig 5.332,206 forint.
Hátra van még, hogy egyfelől a regalemegváltás, másfelől az államadóssági conversiók pénzügyi eredményeiről számot adjunk. Az italmérési jövedék már 1890-ben 17.957,854 forintot adott és minthogy a regaleadósság terhe ugyanakkor 7.961,682 forint volt, az állam egyéb szükségeire e művelet már ez évben 9.996,572 forint fedezetet nyujtott.
Éppen igy voltak jelentékeny befolyással államháztartásunk mérlegére, főleg pedig újabb terhek és a valutarendezés elviselésére, az 1885. és 1892. évi államadóssági conversiók. Mert e műveletek következtében a megfelelő adósságokban államadóssági kamatterhünk 1889-ben 9.476,679, 1890-ben 12.370,055 forinttal apadt. Igy maradt 1893-ig, midőn a második conversio keresztülvitelének következtében 1894-ben az összes kamat megtakaritás (két conversio folytán) 15.941,203 forint volt. Ezzel a valutarendezésre szükséges összeg is beszereztetett. És igy a kétféle nagy hitelművelet az államháztartásban – kerek számban beszélve – 25 millió forint könnyebbitést eszközölt. A rendezés programmja ekként teljesen bevált; csak eredményeit kell megbecsülni és fentartani.
Wekerle Sándor pénzügyminister kezdeményezésére indúlt meg az 1892. évben a monarchia valutaügyének rendezése végett megkezdett nagy horderejű pénzügypolitikai törvényhozási actio, melynek czélja a zilált valuta rendezése és a tiszta aranyvalutára való áttérés. A meghozott valutaügyi törvények alapján a valutaügy rendezésének tovább fejlesztésére szükséges intézkedéseket már Lukács László pénzügyminister tette meg, a ki régebben, mint ministeri tanácsos bocsátotta alapos tudását a pénzügyi kormányzat rendelkezésére és aztán államtitkári állást vállalván, Wekerle lemondása után átvette a pénzügyministeri tárcza vezetését.
Gazdasági föllendülésünket legjellemzetesebben megmutatja vasuti politikánk története.
Lukács László.
Fénykép után
Az új aera kezdetén vasuti hálózatunk kiterjedése 2283 kilómétert tett, mig a területileg kisebb Ausztria vasúti hálózatának kiterjedésé ugyanakkor majdnem még egyszer annyira rúgott. Azóta vasúti hálózatunk nagy arányú és hatalmas fejlődést nyert. A hazai vasútügy félszázados (1846–96) korszakának utolsó 30 évében hatszor annyi vasút épült, mint annak első 20 éve alatt. Habár ezzel majdnem utólértük Ausztriát vasúti hálózatunk kiépitésében, területi kiterjedésünkhöz mérten még mindig mögötte vagyunk Ausztriának. A lakosság számarányát tekintve azonban már felülmultuk Ausztriát vasúti hálózatunk sürűségével, a mennyiben 100,000 lakosra Magyarországban 81·1 km., Ausztriában csak 72 km. vasút jut. Magyarország vasúti hálózatának sürűsége úgy a területhez, mint a lakossághoz mért arányszámok szerint az európai átlagot jóval meghaladja.
Mennyire általános és erős volt az ország meggyőződése közlekedési eszközeink fejlesztésének szüksége iránt 1867-ben, semmi sem mutatja jobban, mint hogy az országgyűlés első ténye a kiegyezési tárgyalások befejezése után az 1867: XIII. törvényczikk megalkotása volt a vasútak és csatornák épitése végett felveendő 60 milliós kölcsön tárgyában. Az elmult idők mulasztásait helyrehozandó, lázas sietséggel indul meg a vasútak épitése, mig azt az 1873-iki bécsi nagy pénzválság meg nem akasztja.
Csakhamar bekövetkezik azonban a reactio, a 6 évi rohamos épitési tevékenységet ugyanoly hosszu ideig tartó lanyha épitkezés váltja fel. Jellemző e tekintetben, hogy 1875-ben már egyetlen kilométer vasút sem adatott át a forgalomnak s egyáltalán az 1874-től 1880-ig terjedő 7 év alatt átlag csak 118 km. vasút nyilt meg évenkint, azaz kevesebb, mint az absolut kormány idejében. Új életre csak 1881-től kezdve ébred ismét a vállalkozási kedv, fölkeltve főleg a helyi érdekü vasutakról szóló 1880: XXXI. törvényczikk által. Ezen időtől kezdve vasúti hálózatunk fejlődésének menete a rendes mederbe jut s nagyobb egyenletességet tüntet fel.
Ha van ország, melyben indokolt lett volna mindjárt kezdetben az államvasúti rendszer terére lépni, bizonyára Magyarország az. A gazdasági állapotok elmaradottsága és a sajátlagos közjogi helyzet egyaránt arra utaltak, hogy az állam föltétlenül rendelkezzék a vasútak fölött, mint a közgazdaság fejlesztésének – főleg viszonyaink közt – legfontosabb eszközei fölött. A hajlandóság erre nem is hiányzott, a mint erre mutatnak a már emlitett 1867: XIII. s az 1868: XII. és XLIX. törvényczikkek. De az állam financzialis gyengesége nem engedte az államvasúti rendszer kizárólagos keresztülvitelét. Az előző korszakból átvett csonka és hézagos vasúti hálózat kiépitése égető szükség volt, s azért a magánvállalkozás segitségével kellett élni. Az új kormány tehát kénytelen volt az előbbi kormányok vasúti politikáját fentartva, a jövedelembiztositással támogatott magánvasúti rendszert is folytatni és tovább fejleszteni. Ilyképen ki is fejlődött e rendszer összes hibáival és kinövéseivel egyetemben. A bécsi kormány által jövedelembiztositás mellett engedélyezett vasútak után 1867-ben még csak 4.553,453 frtnyi évi kamatgarantia terhelte a magyar államot, e garantia-teher azonban 1874-ig, a kamatbiztositási rendszer lezárásáig, évi 16.619,992 frtra emelkedett.
Ezek után nem lehet csodálni, ha a vasútak nagy mértékben hozzájárultak az államháztartás egyensúlyának megingatásához, főleg mivel e mellett még az államvasútakba fektetett tőke kamatozása is terhelte az államkincstárt. Tizenöt évi nehéz munkába került (1875–1890), mig azok a bajok és visszásságok, melyek a jövedelem-biztositási rendszer kapcsán kifejlődtek, orvosoltattak.
De ugyanezen idő alatt rakattak le egyszersmind a hazai vasútügynek azon alapjai, melyeken fejlődése a nemzeti és közgazdasági érdekeknek megfelelő irányba tereltetett. E feladat megoldása a Tisza-kormánynak jutott osztályrészül.
Vasútügyünk legszomorúbb korszakában (1873–80), miközben a legtöbb gondot a garantirozott vasútak pénzügyeinek rendezése okozta, kezd kibontakozni a zűrzavarból az öntudatos nemzeti vasúti politika is. E kibontakozás nyomjelzői ez időszakban az osztrák vasútaktól független két kiviteli utirány (rutka-oderbergi és fiumei) megalkotása egyfelől, és az államvasúti rendszer térfoglalása másfelől. A kassa-oderbergi vasút pénzügyeinek rendezése (1879: XXXVIII. t.-cz.) ugyanis az északnémet kivitel szempontjából fontos rutka-oderbergi irányt biztositotta, a déli vasút zágráb-károlyvárosi vonalának megvétele pedig (1880: XLIV. t.-cz.) a tengeri forgalmunk szempontjából nagy jelentőségű fiumei utirány függetlenségének volt első alapköve. A fiumei utirány zárköve a budapest-pécsi versenyvonal engedélyezésével rakatott le s ez már egy jobb kor derűjének előhirnöke.
Ettől kezdve aztán gyors egymásutánban keletkeznek oly vonalak, melyek régen érzett hézagot pótolva, a kormány föltétlen rendelkezése alá eső újabb nemzetközi utvonalaknak adnak létet.
Mig Budapest 1867-ben csak közbenső állomását képezte. az osztrák államvasút-társaságnak, addig jelenleg Budapest központja az ország vasúti hálózatának, a honnan sugárszerüleg vasútak vezetnek minden irányban az ország határáig, csatlakozással a szomszéd államok vasútaihoz.
A hálózat hézagainak kitöltésére hivatott vonalak létesitésével párhuzamosan foglal tért az államvasúti rendszer. Az állam által épitett (északi és déli) vonalokon kivül a 70-es években még egy inséges vasúttal bővül az államvasúti hálózat, a keleti vasútnak 1876-ban történt megvételével. A döntő lépés ez irányban akkor következik be, mikor a kormány, nem engedve a kisértésnek, melynek ismételten ki volt téve a „vasútak csoportositásának” hangzatos jelszava alatt küzdő magánvasúti rendszer hivei részéről, magához váltja a tiszavidéki vasút vonalait. (1880: XXXVIII. t.-cz.) A tiszavidéki vasút megváltása nevezetes fordulat a magyar vasúti politika történetében. Következményeiben messzeható, öntudatos vasútpolitikai tény volt, mely megvetette az államvasúti rendszer diadalának alapját.
A további alapot az államositási actio folytatására az 1883. évi XXIV. törvényczikk, az u. n. sequestrationalis törvény szolgáltatja. Az állami biztositást igénybe vevő, csekély jövedelmezőségü vasútak e törvény kapcsán csakhamar sorban egymásután állami megváltás alá kerülnek. Végül az államositási actióra a koronát Baross Gábor tette rá, midőn a szab. osztrák-magyar államvasúttársaság magyar vonalainak megváltásával (1891: XXV. t.-cz.), a törvényes időt be nem várva, valósággal meglepte az országot.
Fiume.
Rajzolta Cserna Károly
Az államvasúti hálózat ily rohamos kiterjesztése folytán úrrá lett az állam a vasútak fölött az országban, mert jóllehet az állami vasútak az összhálózatnak csak 50%-át teszik, az államvasútak hatalmi tulsúlya a többi vasútakkal szemben is érvényt szerez a közérdek követelményeinek.
Az államvasútak kielégitő jövedelmezősége mellett megszüntek a vasútak zavaró befolyást gyakorolni az államháztartás egyensúlyára. Az államvasútak 38 milliónyi üzleti feleslege ugyanis (1896-ban) az államvasútakba fektetett tényleges tőke (792·3 milló frt) 4·81%-ának felel meg és a névleges tőkét is (943·1 millió) 4·08%-al kamatoztatja a helyzet javulását még szembeszökőbben tünteti fel, ha az államvasútak űzleti feleslegét a befektetett tőke kamat- és törlesztési szükségletével állitjuk párhuzamba.
Baross Gábor.
Fénykép után készült fametszetről
A husz év előtti állapottal szemben ennyire tekintélyes összeggel csökkent az államkincstár terhe a végrehajtott államositás révén. E mellett nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy 1876-ban az állam csak mintegy 1600 km. vasútat mondhatott a magáénak, s azon vasútak túlnyomólag nagyobb része, melyeknek terheit az állam viselte, magánvasút volt, mig az állam jelenleg kereken 7500 km. vasút fölött föltétlenül rendelkezik.
Az államvasúti eszme megvalósitásával az államháztartásban elért direct hasznot azonban sokszorta meghaladja az a haszon, melyet az ország közvetve húz a vasútakból. Eltüntek ugyanis a szintérről az ország érdekeivel ellentétes tarifapolitikát követő magánvasútak s már most vasúti tarifapolitikánk összhangzásban áll nemzeti és közgazdasági érdekeinkkel. Iparfejlesztési politikánk szinte kizárólag a vasútakra támaszkodik és ez úton közvetve sok millióval járulnak a vasútak a közvagyonosodás és ebből folyólag az adóképesség emeléséhez. Az államvasúti hálózat kifejlesztésével az állam óriásilag nyert erőben, hatalomban és actio-képességben. Jellemzésül e tekintetben legyen elég csak azt fölemlitenünk, hogy a személydijszabásnak ama nagy reformjára, melyet Baross Gábor a zónadijszabás életbe léptetésével 1889-ben minden várakozást felülmuló sikerrel keresztülvitt, s melylyel még a tengeren túli világrészek figyelmét is Magyarországra terelte és a személydijszabás reformjának kérdését a művelt világ összes államaiban napirendre hozta, kiterjedt államvasúti hálózat nélkül gondolni sem lehetett volna. Ez az egy példa egyszersmind a legjobban mutatja, miként váltak a vasútak az állam hatalmában a közjólét előmozditásának mind jelentékenyebb tényezőivé, mert a zónadijszabás tette lehetővé, hogy a nép széles rétegei is a vasútak áldásos hatásaiban részesüljenek.
Culturai kibontakozásunk szintén nagy mérveket öltött, városaink fejlődtek s ezenkivül magyarosodtak, büszkék lehetünk irodalmunkra.
Minő szoros kapcsolat van a nemzet politikai élete és irodalma között, semmi sem mutatja jobban, mint e korszak magyar irodalma. Legjelesebb költőink, kik a forradalom idején Tyrtaeus harczra buzdító lantját verték, most annak erőszakos elnyomása után a nemzet fájdalmát és kétségbeesését tolmácsolják. Vörösmarty „Vén czigány”-a, Tompa „Rab gólyá”-ja, Arany „Ráchel siralma” és „Fiamnak” czímű költeményei e nemzeti fájdalom és kétségbeesés kifejezései. Költői magasztos hivatásuknak érzete hatotta át őket s a mellett, hogy a nemzet érzelmének viszhangot adtak, feladatuknak tekintették, hogy azt bátorítsák s jobb jövő reményével vigasztalják. Remény és kétségbeesés, e kettő váltakozva képezi alaphangját e korbeli költészetünknek. A mint az alkotmányos útra visszatérés, a kiegyezés reménye fel-felcsillámlik, új, rég nem hallott hang váltja fel itt is az eddigit, s vidámabb és örömre késztő lesz a lyra hangja. Ezen és az erre következő idők mint sok más téren is, a rohamos fejlődés és virágzás korszaka. Az irodalom is minden téren pótolni törekszik a leginkább érezhető hiányokat. A költészet első sorban a külföld classius íróinak átültetésével foglalkozik s elsőrendű költőink állanak össze, hogy Shakespeare és Molière összes műveinek fordításaival ajándékozzák meg a nemzetet. A megindult mozgalom folytatásaként jelent meg Arany Aristophanes-fordítása, Plautus, Dante, Göthe, Schiller stb. műveinek átültetése. A nyugati költészet hatása uralja újabb lyrai költészetünket, melynek Gyulai, Lévai, Szász, Reviczky, Endrődi kiválóbb képviselői. Nem lehet feladatunk e korszak költészete többi ágainak vagy irodalmának teljes képét nyújtani s terünk szűk voltára tekintettel meg kell elégednünk egyes irányok vagy tudományágak jelesebb munkásai nevének felemlítésével. A drámai költészet terén Madách, Szigligeti, Tóth Ede, Csepreghy, újabban Csiky Gergely, Bartók Lajos, Berczik, Herczeg Ferencz jeleskedtek. A politikai tevékenység színhelyéről leszorított férfiak egyidőre szintén az irodalom terén kerestek és nyújtottak kárpótlást: báró Eötvös József és báró Kemény Zsigmond ekkor írták legnevezetesebb s legnagyobb hatást tett regényeiket. Mellettük Jósika és a legnépszerűbb magyar költő Jókai, Pálffy Albert stb. írtak maradandó becsű műveket. Elbeszélőink közül Gyulai, Vadnay, Mikszáth, Baksay s Herczeg váltak ki. Az esthetikai irodalomnak Erdélyi és Greguss Ágost után legkiválóbb munkása Beöthy Zsolt, kinek a tragikumról írt műve a világirodalomban is számot tenne; az irodalomtörténetírás terén az első hely Toldy Ferenczet illeti rengeteg számú műveivel és kiadásaival, mellette emlitendő Gyulai Pál irodalmi kritikáival s egyes korszakokat felölelő irodalomtörténeti és esthetikai tanúlmányaival (Vörösmarty, Katona József stb.) s a régi magyar irodalomra nézve Szilády Áron a régi magyar költők kiadásával. Báró Eötvös József és Gyulai mint emlékbeszédírók is első helyen említendők. A politikai szónoklat terén, miként már fent is említettük, Deák Ferencz, az újabb politikai vezérférfiak közül gróf Apponyi Albert, Szilágyi Dezső és Ugron Gábor váltak ki. A forradalom leveretése után nemcsak költőink tekintették feladatuknak, hogy a nemzetet elcsüggedni ne engedjék, történetíróink is czélúl tűzték maguk elé, hogy a kietlen jelenben a fényes és dicsőséges múlt rajzolásával ébreszszék föl s ápolják a nemzetben a reá várakozó szebb jövő reményét. Az volt jelszavuk, a mit Toldy Ferencz az ekkor megindított „Új Magyar Múzeum” cz. folyóirat mottójáúl választott: „Peragit tranquilla potestas, quae violenta nequit”. Gróf Teleki József ily czélból írta a „Hunyadiak korá”-t, Horváth Mihály, a forradalom cultusministere „Magyarország történeté”-n kivűl a „Huszonötév” és „Függetlenségi harcz”, Szalay László a „Magyar nemzet történeté”-t. Az újabb történetírók sorából Pauler Gyula, Salamon Ferencz és Thaly Kálmán emelkednek ki, mint különböző történetírói irányok képviselői. A magyar nemzeti történetírás emelésére sokat tett a magyar országos levéltár felállítása, mely 1875 márczius 1-én nyilt meg Budán a belügyministerium palotájában s benne a régi országos és nádori levéltár, a magyar udvari és erdélyi kancellária stb. iratai végre állandó helyet nyertek, s a kutatókra nézve hozzáférhetővé tétettek. S az itt felhalmozott óriási történelmi anyagot páratlan módon egészitik ki a főuri és nemesi családok levéltárai, mely közül eddig majdnem 50 helyeztetvén el örök letéteményül a Magyar Nemzeti Múzeumban, ez intézet levéltári osztályát az ország második nagy levéltárává fejlesztette.
Tudományos életünk fejlesztésére egész sora támadt a tudományos és irodalmi társulatoknak és pedig nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is. A vezérlő szerepet természetesen ezek között a Magyar Tudományos Akadémia tartotta meg, melynek a nemzeti élettel való szoros kapcsolatát s reáhatását az absolut kormány is felismerte s ezért a forradalom leveretése után működését be is tiltotta s tagjai csak zárt körben munkálkodhattak. Hasonló sors érte a népirodalom művelésére alakúlt Kisfaludi-Társaságot, a nélkűl, hogy elnyomni ezt is sikerűlt volna. A szépirodalom művelésére alakultak továbbá a Petőfi-Társaság Budapesten, az Erdélyi Irodalmi-Társaság Kolozsvárott, a Dugonics-Társaság Szegeden, a Csokonai-kör Debreczenben, a Kemény Zsigmond-Társaság Maros-Vásárhelytt, a Szigligeti-Társaság Nagy-Váradon, a Széchenyi-kör Eperjesen, a Toldy-kör Pozsonyban, stb. stb. A szorosabb értelemben vett szaktudományok fejlesztésére támadtak Természettudományi, Történelmi, Földrajzi, Régészeti, Genealogiai és Heraldikai, Paedagogiai, Philologiai, Közgazdasági stb. stb. Társulatok Budapesten, valamint az ország különböző városaiban alapított történelmi, régészeti, múzeumi társulatok és egyesületek; igy Kassán, Gyulán, Nagy-Váradon, Temesvárott, Déván, Gyula-Fehérváron stb. stb. Csaknem minden szaktudománynak létesült tartalmas folyóirata, melyek az egyes tudományágak szakszerű művelését vallják feladatokul.
Művészeti életünk fellendülésére vallanak a nagyszerű musealis gyűjtemények, melyek az azelőtt egyedül álló országos gyűjteményt a Magyar Nemzeti Múzeumot kiegészítik. Az Eszterházy-képtár megvételével alapja vettetett meg a műkincsekben gazdag nemzeti galleriának, az országos képtárnak, melyhez csatlakozik a Történelmi Képcsarnok s a szervezés alatt levő Szépművészeti Múzeum. Az 1873-iki bécsi világkiállitáson összevásárolt iparczikkekből alapíttatott a ma már rendkivül gazdag és értékes Iparművészeti Múzeum, melyhez méltán fog sorakozni a rendezés alatt levő Néprajzi Múzeum.
Képzőművészetünk nagy haladásáról tanuskodnak a szobrászati és festőiskolák, a már szervezés és megvalósulás küszöbén álló képzőművészeti akadémia.
Mig e század elején a nemzeti jellegű szobrászat első képviselője, Ferenczy István külföldön volt kénytelen kenyerét keresni, addig e korszakban a képzőművészet ez ágára is jobb napok következtek s ma már számos kiváló szobrászszal dicsekedhetünk, úgy hogy nemzetünk nagy alakjai és a nemzeti vonatkozású tárgyak megörökítésénél a külföldi művészeket bátran mellőzhetjük. Izsó Miklós után legyen elég a Huszár Adolf, Zala György, Strobl, Fadrusz nevét megemlíteni. Ugyanezt mondhatjuk az építészetről s ennek európai színvonalra emelkedéséről tanuskodnak a restaurált és eredeti építészeti műemlékek és alkotások, a budavári Mátyás-templom, a kassai, pécsi székesegyházak, a jáki, bártfai, körmöczi templomok, a vajdahunyadi vár, a budapesti Szent-István-basilika és az új országház stb. Műépítészeink közül legkiválóbbak: Ybl Miklós, Steindl Imre, Schultz, Schulek Frigyes stb. Hosszúra terjedne festészetünk fejlődésének, hacsak vázlatosan is, feltűntetése. E téren világhírű művészeink vannak s e művészet minden ágának számos kiváló művelője van: Munkácsy, Zichy Mihály, Lotz, Benczur, Than Mór, Wagner, Liezen-Mayer és Barabáson kívűl az ifjabb gárda számos tagja.
A magyar zene sokféle műformái mind mutatnak fel kiváló képviselőket s e korszakra esik a magyar operai stilus megalapítójának, Erkel Ferencznek pályafutása.
Színművészetünk magas fokra emelkedett Budapestnek megszaporodott s a nagyobb vidéki városoknak csinosan és izléssel épült szinházaival.
Nagy jelentőségű haladást tüntet fel oktatásügyünk fejlődése. Egész sora támadt a lefolyt időszak alatt az új fajtájú tanintézeteknek s európai színvonalra emelkedtek régi iskoláink, valamint tanitásunk didaktikai és methodikai eljárása. Nevezetes törvényhozási intézkedések történtek, melyek culturánkat, oktatásügyünket a legműveltebb európai culturállamok szinvonalára juttatták. Az 1868: XXXVIII. t.-cz. kötelezővé tette az iskoláztatást, az 1872: XIX. t.-cz. alapján létesült az ország második egyeteme, az 1883: XXX. t.-cz. szabályozta a középiskolák szervezetét s a tanárok képzését, s egyszersmind biztosította az állam ingerentiáját a felekezetek és hatóságok által fentartott középiskolákra. Főiskoláink a legfejlettebb egyetemek szinvonalára jutottak, a budapesti egyetem, mely népességre a világ 139 egyeteme közt az ötödik, tanintézeteivel, felszereléseivel, könyvtárával megállja helyét a művelt világ bármely egyeteme mellett. Műegyetemünk a középfoku ipartanodából elsőrangu tudományos főiskola lett, a hol a technikai szakokra valóban művelt teljes készültségü szakférfiakat nevelnek.
A középfoku oktatás terén egész sora keletkezett az új iskoláknak igy a reáliskola teljes középiskolává lett, támadtak a felső kereskedelmi iskolák, a felsőbb leányiskolák, közép ipariskolák, a felső nép- és polgári iskolák. Óriásilag megnövekedett az elemi népiskolák száma s törvénynyel rendeztetett a kisdedóvás ügye.
A haladást meggyőzően tüntetik fel a számadatok. Mig 1867-ben 72 teljes középiskolánk volt 36,000 tanulóval 1895-ben, 138 volt teljes középiskoláink száma 52,000 tanulóval. Mig 1869-ben 13,000 népiskolánk volt, 1895-ben e szám már majdnem 17,000-re emelkedett úgy, hogy ma már majdnem minden községnek megvan a maga iskolája.
A Magyar Tudományos Akadémia palotája.
Eredeti fényképfelvétel után
Ha az oktatásügy extensiv fejlődése mellett, a mely a népesség szaporodásában az új épületek emelésében és felszerelésében mutatkozik, számbaveszszük a tanitás és nevelés intensiv fejlődését, a mit az új tantervek, utasitások, iskolai szervezetek és rendtartások, a tudomány és paedagogia követelményeinek megfelelő tankönyvek, szemléltető eszközök, tudományos kézi könyvek és segéd eszközök mutatnak, akkor valósággal culturállapotaink örvendetes haladását kell constatálnunk.
Nem hagyható még emlités nélkül, azon örvendetes tény, hogy legujabban, névszerint Wlassics Gyula cultusminisztersége alatt véget ért a magyar faj culturai elhanyagoltatása, s tömegesen emelkednek az iskolák a magyarság lakta vidékeken. Egyátalán specifikus magyar faj belső erőinek kifejtése kezd bele szövődni nemzeti politikánkba, melynek csak is ekkép lehet teljes sikere.
Viszont azonban nem tagadhatjuk, hogy nagy nemzeti sikereink közepett a leghomályosabb pont belügyi szervezkedésünk, a mi alatt nemcsak közigazgatási berendezésünket értjük. Belső consolidatiónk utján a legelső lépésnek kellett volna lennie az állami administratiónak és következményeinek, de egyszersmind nem az utolsó lépésnek. Nemes szellem hatalmas erővel lökte a legelső sorba közéletünk problemái közé a közigazgatás reformját, illetőleg az állami administratiót, panacaeának tartva ezt, mely ha egyszer megvalósúl, készen lesz a szilárdan organizált és a magyar nemzeti állam. Grünwald Béla a felvidék veszedelmeiből indult ki, s e veszedelmeket tartotta legelső sorban legyőzendőknek. Azóta kitünt, hogy a közigazgatásban rejlő consolidáló erőkre szükség van a magyar faj lakta vidékeken is, de egyszermind hogy a nagyobb veszély nem a felvidéken, hanem a románság lakta országrészeken van; ellenben nem egy illusio eloszlott a közigazgatási reform egyedüli hatása tekintetében. Bizonyára nagy kár, hogy gyökeres közigazgatási reformunk még mindig nem valósult meg, de ha meg is valósul, a teendők egész sorozata vár reánk a gazdasági és a culturai téren.
Közigazgatási reformunknak elmaradását és a csupán fokozatos kisérleteket, melyek a közigazgatás terén tétettek, nemcsak a parlamenti, szinte állandó helyzet magyarázza meg, mely szerint folyton izgalmak váltották fel egymást, és leginkább közjogi kérdések domináltak a közszellemben, hanem egyszersmind a nemzeti érzület bizonyos belső tartalma is érthetővé teszi azt. Újabb alkotmányosságunk létesülésének már kezdete óta két irány küzdött egymással: az európai radicalis és a nemzeti conservativ irány. S jellemző, hogy az európai radicalismust kevésbbé a liberális pártok tették magukévá, mint inkább a koronként megújuló conservativ párttörekvések. A mennyire a centralisatióért küzdött 48 előtt a legszélső liberalismus, ép annyira átment a régi doctrinairek (Eötvös, Csengery, Trefort stb.) törekvése a conservativek táborába, kik pedig egész Sennyeyig a municipalismus hivei voltak, akár a parlamentarismus rovására is, mint pl. Majláth György. A szabadelvübb jellegü pártok, a Deák-párt nagy részét sem véve ki, vonakodtak épen közigazgatásunk terén tabula rasát csinálni, s még azok is, a kik az igazságszolgáltatás terén inkább voltak hajlandók a nemzeti motivumokat és a történeti fejlődést mellőzni, a közigazgatási reform kérdéseiben nem könnyen szánták rá magukat a hagyományok mellőzésére. Nemzeti szellemünkben különben is sok van az angol geniusból, a mely nem szereti az általános elvekre reducált, széleskörü reformokat, hanem csakis a fokozatos és a viszonyok parancsoló hatalmától követelt fejlődést. Nagyrészt ennek tulajdonitandó az ugynevezett organikus reformtörekvések folytonos bukása a jelen század elejétől kezdve szinte napjainkig. A codificáló szellem is soká hiányzott és részben ma is hiányzik belőlünk, csak úgy mint az angolokból; nem tagadható azonban, hogy a nivelláló s ugynevezett európai irány újabban magát Angliát is gyors forgatagába ragadta és hogy nagy hatással van Magyarországra is.
Wlassics Gyula.
Fénykép után
Az igazságszolgáltatás terén mindjárt kezdetben átadtuk magunkat, még pedig igen helyesen, az európai szellem hatásának. Az organisatori és culturai eszmék szép küzdelmét inditották meg az igazságügy terén kifejtett törekvéseink. Véglegeset ugyan itt is csak keveset hoztunk létre, de Horváth Boldizsár megteremtette az igazságügyi organisatio első és maradandó alapját, a melyet legújabban kiépitett – igazságügyminister korában – Szilágyi Dezső. A codificatio terén megalkotta Csemegi Károly a büntetőtörvénykönyvet, szintén mint eredményét az eszmék harczának. Polgári törvénykönyvünk is a létesülés küszöbén áll, bünvádi eljárásunk pedig törvényerőre emelkedett. Szóval: az igazságügy egész területe – csekély kivétellel – be van már épitve s jelentős mérvben előmozditja nemzeti consolidatiónkat.
A nemzet közszelleme azonban, – mint mondottuk – a közigazgatási reformokra nem igen volt fogékony. Legkiválóbb férfiaink elméjét más eszmék töltötték be s ha a nagy elv zászlója körül élénkebb csatározás fejlődött is ki, a részleges organisatióval nem igen foglalkoztak hivatott férfiak s különösen soká tartott magának a kinevezési rendszernek is a köztudatba való hatolása. Az elvi kérdéssel ma már körülbelül tisztában vagyunk, három évtized megérlelte a kinevezési rendszer szükséges voltának elismerését. Igy most már hozzáfoghatunk a részletes alkotáshoz. Korszakos reformok előtt állunk, de szinte felesleges ismételni, hogy a közigazgatási reformok maguk nem meritik ki állami és nemzeti consolidatiónk eszközeit, hanem csakis a culturai és gazdasági eszközökkel egyesülve alkotják a problema lényegét. Három évtized eredményei különben haladást mutatnak, még a legelhanyagoltabb területeken is. A mai közigazgatást bizonyára össze sem lehet hasonlitani a három évtized előttivel, a közbejött szórványos reformok, s névszerint Tisza reformjai, valamint a gyakorlati élet természetes fejleményei nem csekély javulást hoztak létre. A culturai és a gazdasági hatások pedig egyszerüen kivül állanak az összehasonlitás lehetőségén.
Társadalmunk magyarossága megsokszorozódott, culturánk pedig fényesen kibontakozott, művelődésünk terjedt s intensive fokozodott. És mégis mily messze vagyunk attól, hogy culturai és gazdasági életünk s ezek kapcsán egész berendezésünk létrehozza nemzeti teljes consolidatiónkat. Mivelődésünk főleg a culturai központokon érvényesült, és itt, a városokban, nagy sikereket mutat föl; de csak azon fajokat hozva közelebb hozzánk nyelvileg is, a melyek leginkább városlakók. Igy történt, hogy alkotmányosságunk korszakának harmadik évtizedében a németségnek már 36%-a tudott magyarul, a tótság 12%-a, ellenben a románságnak csak alig 7%-a. Legjellemzőbb culturai hatásunkra ama tény, hogy a románságnál a magyarul tudók száma egész alkotmányossági korszakunk alatt csak 1%-al növekedett. Maguk a létező s tagadhatlan hibák mutatnak rá azon helyes utra, melyen nemzeti kibontakozásunknak történnie kell.
A puszta külsőségeknek nem szabad leszerelniök állami és társadalmi actiónkat, s csalfa álomban ringatniok közszellemünket. Consolidatiónk a kiegyezés korszakához képest bizonyára előre haladt, de a magyar nemzet és a magyar állam consolidatiója még nem végleges. A magyar államnak, melyet Deák Ferencz három évtizeddel ezelőtt restaurált, külsőleg nemzeti a jellege, a magyar nemzeti állam azonban teljesen még sem létesült.
Egységes állam szilárd nemzeti egység nélkül, ha létezik is, soká nem maradhat az. Nemzeti állam pedig vagy nem jöhet létre, vagy nem maradhat fönn, nemcsak egységes, hanem egyszersmind homogén nemzet nélkül. Az állam nyelve és czimere bármennyire érvényesül is, az első a közkormányzatban, a másik a közérzületben még nem jelenti a nemzeti állam diadalát. Magyar nemzeti állam csak akkor leend, vagy akkor lesz teljesen valósággá, ha nemzeti egységünk összeforr különböző alkatrészeivel, ha a teljes összeolvadás megtörténik a hazaszeretet tűzkohójában s az egységes cultura világosságában.
Ma, három évtized múlva, még ott állunk, hogy nagy katastrophák idején ellenséges erők széttörhetik nemzetegységünket s megállithatják culturai fejlődésünket. Elég egy ránk nézve kedvezőtlen európai válság, magának a Balkán-félszigetnek új hatalmi sphaerákba való merülése, s már is óriási szikla gurul útunkba. A magyar problemának pedig az a belső antogonizmusa, hogy nemzetünk nem maradhat kis nemzet, nem huzódhatik meg a szerénység félreeső zugában, a mint hogy ezer év óta is mindig döntő szerep jutott neki a kelet és nyugat kűzdelmében.
Uralkodnia kell Szent-István birodalmának egész területén, a Kárpátoktól egészen az Adriáig s keleti határhegységünk szorosáig. Mihelyt reducálnák világesemények az Alföldre és Dunántúlra, mint faj talán élhetne egy ideig az új létföltételek közt is, de mint nemzet megszünnék létezni. Könnyű volna a magyar politika, ha nemzetünk vágyai és törekvései csak szűk kört ölelnének föl; de ambitiónk még csak nem is tőlünk függ, ránk kényszeriti azt hivatásunk, melynél fogva csak mint nagyok maradhatunk meg, mint kicsinyek elenyészünk. Föltétlen állami egységben kell tartanunk azt a nagy földrészt, melyet a népek csodálatos gondviselése ránk bizott, különben a reducált Magyarország eltünik a jövő küzdelmeiben.
De elégségesek-e mindehez erőink, s kibontakozásunknak megvannak-e feltételei?
Erőink elégtelensége és a kitüzött czélokhoz való aránytalansága volt legtöbb esetben oka a nemzetünket ért viszontagságoknak. Az európai államok consolidatiójának mindjárt első kezdetén Magyarország szükségkép vagy nagyhatalommá lett, vagy el kellett buknia.
Koronkint a legteljesebb mérvben megfelelt Magyarország hivatásának; a nemzeti erők elégtelensége miatt azonban csak egyes nagy fejedelmeinek személyéhez volt kötve dicsősége. A Lajosok és Mátyások hatalmas Magyarországát csodálatos módon nyomon követte a gyönge, minden actióra, sőt a komoly önvédelemre képtelen Magyarország. A nemzeti erők deficitje a Habsburgok alatt még gyászosabb méreteket ért el. Ezek sohasem voltak ugyan képesek Magyarországot Csehország szinvonalára leszállitani, viszont azonban Magyarország sem volt képes teljesen érvényt szerezni a dynastiával történt azon kötésének, hogy Ausztriával csak personal-unióban élő s teljesen független, semmi alárendeltségi viszonyt el nem ismerő állam. A nemzeti erők emez elégtelensége okozta, hogy minden büszke törvényünk daczára Magyarország nem volt más mint Ausztriának pusztán autonom tartománya. Ausztria, illetőleg a dynastia, megkisérlette koronként az ország látszólagos függetlenségének korlátozását és megsemmisitését is, de – szerencsére – ekkor mindig bebizonyult, hogy nemzeti erőink elégségesek a zsarnokság és jogfosztás leverésére, bár nem voltak elégségesek a magyar nemzeti állam végleges megalkotására és megszilárditására.
Diadalmas szabadságharczaink daczára sohasem voltunk képesek létesiteni az Ausztriától különvált és független Magyarországot. A dualismus által azonban egyensúlyba kerültek nemzeti erőink és czéljaink. Megszünt az a nagy ellenmondás, mely amazok és emezek közt mindig fennállott. A dualismus keretének betöltésére nemzetünk teljesen képesnek bizonyult. Igy történt, hogy ezredéves évfordulónk ünnepe virágzó és a saját sorsa fölött szabadon intézkedő Magyarországot talált. Államiságunk elhatárolása s függetlenségünk kidomboritása a monarchia másik államának irányában dicsőséggel teljesen érvényesült.
Nemzeti létkérdésünk belső viszonylata azonban sokkal kevésbbé tiszta és világos. A semmi más államnak alá nem rendelt Magyarországot megteremtettük; de minden phrasis és olcsó dicsekvés daczára sem létesitettük a magyar nemzeti államot.
Erőink elégtelensége kell hogy komolyan foglalkoztasson bennünket.
A monarchia és Európa jelenlegi hatalmi viszonyai közepett nemzetünknek nem szabad elveszitenie természeti fölényét sem itthon, sem Ausztria irányában. Ha a dualismusnak az öröklét volna biztositható, s ha az európai hatalmi viszonyok a változatlanság kényszerére volnának elitélve, akkor egy kisebb szabású és méretű politika is elégséges volna a napról-napra való továbbélésre. Akkor folytathatnók a mit három évtizeden át cselekedtünk, és hosszú idők – tán egy század – után végre is elérkeznénk czélunkhoz. Harmincz év eredményei alig engedik meg kisebb idő feltételezését.
A jövő árnyai azonban sietésre intenek.
Nemzeti consolidatiónk nem követeli a nemzetiségek üldözését, annál kevésbbé, a mi úgy sem lehetséges, azok kiirtását, hanem ezeknek összhangba hozását a magyar nemzeti és állami érdekekkel. Végleges megszilárdulásunk nem képzelhető máskép, mint hogy a nemzetiségi kérdés elveszti állam- és nemzetbontó erejét, vagyis hogy e kérdés segitségével többé senki sem üthet éket sem állami, sem nemzeti organismusunkba. Ez nem jelenti a nemzetiségek beolvasztását, hanem a magyar nemzet oly kibontakozását, hogy a nemzetiségi kérdés többé ártó erőket nem tartalmazhat magában.
I. Ferencz József király 1896-ban.
Koller Károly utódainak az ezredéves országos kiállításon eszközölt eredeti fényképfelvétele után
A magyar faj hatalmas kifejlesztése az, mely, a nemzetiségi rokon és velünk szövetséges elemek tömörülése mellett, elvezethet végleges consolidatiónkra, sőt csakis ez vezethet el. A magyar faj a benne rejlő csodás erők expansivitása folytán végtelen terjeszkedésre képes, a földbirtok-politikának azonban el kell háritania útjából az akadályokat. Ez akadályok békés elháritása a legközvetlenebb feladat.
Verőfényes nap árasztja most sugarait azon útra, melyen a magyar állam hajója előre megy. Ezt a verőfényt kell fölhasználni arra, hogy átevezzünk azon tengerrészeken, melyekre nem merészkedhettünk, a mig ott ködök ültek, de melynek viz alatti szikláit a napfényben szerencsésen elkerülhetjük. Most koczkázat nélkül mehetünk ott át, a hol az első újabb borúlás súlyos veszedelmeket idézhetne föl.