Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.

Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: "Hát még itt is emberek laknak?"

A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.

A zimankós "Szitnya", a "felhők szeretője" erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak.

Ha felhője nincs, mint a mellőzött vénleány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zegzugos utcákon, a sikátorokon. Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől "golyva" nő a halvány arcú leányok és idétlen férfinép nyakán. A harmadévi újoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be "császár emberinek". (Szinte szégyenlem megírni.)

Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől; mert ha már mi ittunk a suvikszos palackból, az adomabeli cigány logikája szerint, hadd igyanak ők is.

Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a múltakba visszatekintve sem megróni elődeink közt akár Luppán Demeter lovagot, akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdőbe vágyakozának, amelyből, mikor benne van, nyomban kikívánkozik az ember.

Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk őket, kik annyi év óta a lehető legnagyobb barátok.

Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetük, hajlamuk, gondolkodásmódjuk bizonyos egyöntetűséget nyer, s addig-addig dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelki-testi barátjuk, Csemez István chemia-professor Krisztinkáját, míg halálosan beleszeretnek.

Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a "vének nyara", s egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.

Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr nem lett szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ők három testben, aztán soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemű vitás kérdés vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében.

Ezen az egyetlen téren önálló kapacitás volt mind a három úr.

Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán kell fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt spanyolviasz messziről felhúzza a tűt vagy a nyírott papírszeleteket; a világért sem szabad a burnótot egészen odavinni az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni a mennyei kéjt, mely ezen metódus szerint őrjítő fokra hág.

De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Ő sem a szemeten szedte tudományát, hogy holmi felületes és ferde... ferde és egyéni... egyéni és rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos princípiumot, miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy azok tubákkal tömessenek be. Mégpedig jól tömessenek be. - A lyuk fogalma már magától valamely hiány fogalmát nyújtja. Ha egyéb hiányt nem, testfolytonossági hiányt mindenesetre. A hiány pótlandó! s vajon mivel lehetne pótlandó egyébbel, mint burnóttal?

Csakhogy ezt némi csínnal és ízléssel kell tenni. A szelencét azalatt míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a mutató- és a mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót kárbavesztének tudata ne háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, ti. a szelence alátartásánál, több gráciát fejthet ki egy férfi, mint amennyi elég, hogy minden asszony fejét elbolondítsa.

Érdemes kollégája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges eltéréssel, hogy a szelence alátartása tiszta ostobaság; egy a tökély magasabb fokán álló tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni e primitív fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót aláhull, a nyelvét nyújtja ki, s azzal fogja föl a veszendő részeket. Ez az egyedüli helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet kötelességének tart az emberi nem fölvilágosítása céljából mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor szükséges.

E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a mély emberismerő találhat még némi elütő tulajdonokat köztük, kiknek időjártával még alakjuk, arcuk is majdnem egyforma lett, sőt azóta, hogy Luppán lovag parókát visel, a hajuk is. Mindamellett nem tartunk fölöslegesnek néhány szót elvesztegetni az érdemes férfiak bővebb megismertetésére, legalább Csutkás és Luppán urakat mutatva be.

Csemez professzor úr közbül esik, és a kettőnek arányos vegyüléke; minden okos ember eligazodhatik rajta látatlanban is.

Csutkás úr személyleirata szóról szóra lemásolva a tavalyi útlevélről, a következő:

Vallása: lutheránus.
Születéshelye: Podzemcsok, Trencsén megye.
Életkora: negyvennyolc éves.
Arca: hosszúkás.
Orra: rendes.
Szeme: kék.
Haja: szőke, őszbe boruló.
Különös ismertetőjelei: orra vörös.

A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha megemlítjük, hogy az ő útlevelében az illető rovatok betöltésénél csak két helyen történik némi elágozás, arca: "tojásdad", különös ismertetőjelei: "orra sötétkék".

Bezzeg, mennyivel tágabb mezőt nyújt az elmélkedésnek a két férfiú szellemi világa.

Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos Pestalozzi, ki a legmodernebb elvekből indulva ki, jutalmát ebben leli, s ezzel dicsekszik egész az unalomig. Keveset beszél, csendesen, elmélyedve ül esténként két barátja közt, csak néha veti föl szemeit, egyet szippant ismert metódusa szerint a burnótszelencéjéből, és halkan dörmögi:

"Csüggnek rajtam..."

Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe, és addig bólingat, bizonyoz neki fejével, míg minden percben elszunnyad, meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák.

- Igen, igen... csüggnek... - riad föl e szavakkal, bambán nézve szét maga körül.

Barátai, kik már tudják, hogy ez alatt a tanítványai szeretetét érti, annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy csakis annyiba veszik, mint a "hüm" vagy "hja" gondolatpótló szavakat, és egészen természetesnek találják.

Csutkás tanár úr tekintélyes férfi, s habár múltjában nincs annyi fényes és szomorú emlék, mint aminőkkel Luppán lovag dicsekedhetik, mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt vele egy csodálatos esemény, mely félig-meddig őt is az irodalomtörténet közvetlen közelségébe helyezi.

Ő volt Petőfi poezis professzora!

Halljátok, uraim, a Petőfié! Hát nevelt még ennél valaki különb embert a nemzetnek? - ő (Csutkás tanár úr) adta neki az alapot. Nos, ki mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények beszélnek, mindig a tények... valóban csak a tények.

A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor (Csutkás úr e néven emlegeti) őróla írta volna: "mégis szekundába pónált sok szamár professorom - a poezisból is abba estem", de minthogy a tények beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt beszélik, hogy ez nem igaz, ott van a hiteles classificatió még a mai napig is az iskolai archívumban, abból kiviláglik, hogy Petőfi tőle jó "kalkulust" kapott. - Mert hát fölismerte ő nyomban, kiben mi lakik.

Van még erről a Petőfiről egy regényes legenda Selmecen, melyről mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak Csutkás tanár úr.

Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt líceumban, de a Petőfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják át az elődök az utódok emlékezetének, s az emlékezet gonddal virraszt fölötte, s úgy őrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni fog az ott amúgy csonkán, hézagosan is - aminőnek azt a költő ottléte után egy negyedszázad év múlva találtam.

Ha Csutkás úr akarna szólni!... Ő tudja! Neki tudnia kell, mert vele áll összeköttetésben a legenda.

Azaz, Csutkás tanár úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját ilyenekben, nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, szívesen tölti kedvét barátjainak és ismerőseinek, Csutkás úr valóságos "jó ember", aki semmit sem képes megtagadni tőlük, azok pedig eleget kérik, faggatják, de mi haszna, mikor megvan az a tulajdonsága, hogy a "praelectión" kívül, a burnótozás elméletét kivéve, nem képes semmiről hosszasabban beszélni. Harmincéves tanári pályájának egyhangúsága és sajátságos természete lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemű előadást.

Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan akadály a legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik bort, s ily alkalomkor évek óta mindig szőnyegre kerül a Petőfi múltjának ezen kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes férfiú, mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott lakott a líceum fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai hajdúnál, akinek nemrég jött meg a fia Olaszországból, a légiótól, honnan kitüntetésül vizitkártyára ragasztva egy darab tépést hozott abból a rongyból, mellyel a megsebesült Garibaldi véres lábát borogatták. Micsoda? Hát lehet ennél különb érdemrend? Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hős akár az ó-, akár az újvilág történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki sem meri mondani. De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak ővele, az ő argumentumaival gyűlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy fegyver, kimondhatatlanul nagy fegyver. Aki nem hiszi, annak ezt be is bizonyítja. Nézzük pl. Katalin cárné egy esetét...

Egyszóval Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik el az alapgondolattól, melyből kiindult, hogy mire oda visszatérne, addig elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra, s azt makogja féléberen, félálomban: "Csüggnek rajtam"... és elalszik.

Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült nyíltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is elmond, aminők sohasem történtek meg vele, amikről csak ő képzeli, hogy átélte, átszenvedte.

Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli, elérzékenyítik, könnyeket facsarnak szemeiből, és mégis mindig beszéli, mert jólesik néki ez a kegyeletes bánat.

Arca átszellemül, hangja szelíd, hajlékonnyá lesz, midőn a meghatottság legőszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát, amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a megsemmisüléssel viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott ő éjjel-nappal a haldokló anya fölött, ki midőn utószor keblére zárta kicsi gyermekeit, így szólt hozzájuk bágyadt mosollyal: "ne sírjatok, el fogok jönni értetek; magammal viszlek".

... S elvitte nemsokára mindkettőt.

A kis Lacika rá egy fél évre meghalt tüdőgyulladásban. Istenem, Istenem, milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer dolgot tudna a kis Laciról és a később elhalt gyermekről, Eszterkéről, ha szavait el nem nyomná fuldokló zokogása...

... Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, Luppán lovag múltját, gyermekségétől kezdve egész mai napig, minden selmeci ember ismeri, és bizonyára nagyon jól tudja, hogy sohasem volt felesége, következésképpen gyermeke sem.

De ha tudják is az ellenkezőt, nem mondanak neki ellent, mert ő maga szentül hiszi, és hiszi, anélkül hogy elmeháborodott lenne. Nem, nem, a "bányagróf"-nak (Selmecen az atya titulusát a fiú is örökli) nem hiányzik egyetlen kereke sem. Okos, derék és becsületes ember az agglegénység összes jellemző tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, nagyon különös.

A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy fiatal, szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak hozzáadni. A leány emiatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be, s szörnyű kínok közt meghalt. Luppán úr túl érzékeny kedélyére (valóban túl érzékenynek mondják emiatt a selmeciek) nagyon hatott ez az esemény, s maga is forrólázba esett, melyből alig bírt kigyógyulni.

E két hónapig tartó betegsége alatt folyt le alkalmasint sokat emlegetett családi élete, ez alatt született, nőtt fel s halt meg szeme fénye, a kis Laci és a szőke, angyalarcú Eszterke...

Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s bemutatván ígéretünk szerint a két derék úriembert, nyugodt lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely, ünnepélyesen ígérem, nem lesz olyan unalmas, mint az - első.

Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben említé, ma délután Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra. Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a másiknál. Ma az "aranycsinálón" volt a sor. Csemez urat így nevezték azon tulajdonságaiért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét, s minden fogalmat arannyal fejezett ki. A májusi eső fölért neki egy mázsa arannyal, ha valakit megdicsért tanítványai közül, azt mondta rá, hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kívánt, azt is aranyban fejezte ki: "arannyá váljék minden haja szála!" stb. Ez már gyengéje volt, és sok jó tulajdonságai mellett bízvást el lehetett neki nézni.

Tehát kalabriásoztak, mégpedig a kerti szőlőlugasban. A selmeci talajba erőszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul szolgáló lécezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úriszemélyekből. Jó szerencse, hogy a szép Krisztina felsőbb meghagyás folytán minduntalan gondoskodott hűsítő sörről, mely folytonosan ébren és élénkségben tartá őket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó lehetett, mert már több ízben kiáltott fel: "aranykártyám jár!"

Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos "balekok" ma, még a "tercbéla" sem szuperál nekik, nyakra-főre buknak mindenre, és oly türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést.

Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy "érdekesek". Nagy, beszélő kék szemei voltak, dús szőke haja, délceg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthoni jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián, s ha a jó szerencse kedvez, nekiindulhasson az életnek azon reménnyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmecen, s máris ő a "tóngéber" nemcsak az ifjúsági gyűlhelyeken, az "Arany Mécses"-ben és az "Eleven kalapács"-nál, hanem a női szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám, mint most, amint ott áll némán, meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkéntelenül feje fölé kapkodva az akácfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: "Szeret-e?... Nem szeret-e?"

Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelemről kérdezősködött, s miért lett elmélázó és szomorú...

Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos árnyéka a féltett valóságnak.

Ó, az első vallomás nagy költői szó.

A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: "Ide lépj, taposs meg: üdébb, zöldebb leszek..."

A napsugár leszól az ifjúhoz: "Neked is egy világod van, nagyobb az enyimnél: nagyobb is meg szebb is..."

A közelgő alkony sürgős hírt küld hátra az éjhez: "Ne jöjj el, maradj el... itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét."

És akik ezeket a nagy szavakat mondták, kiket a mindenség megdöbbentő áhítattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül, és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.

- Ó, Istenem, mit tettem... mit tettem! - rebegi Krisztina, s úgy érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni, és ádáz sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le a fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyakat, s Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira.

És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa fásultság vesz erőt rajta, s csírájában legyűri benne a születendő gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen sajátszerű képekkel van benépesítve száz meg száz megújuló változatban, aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy szerelmet véli látni kifejezve.

Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenléthez, és szokott elevenségével mondja:

- De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi, igazán menjünk valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyújtsd a karodat, Miklós.

Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, hanem Krisztinának nyújtotta.

Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.

- Istenem, Istenem! nem értem önt... - szólt Miklós fojtott hangon, és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.

- Ön? engem? Mondtam valamit?

S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel.

- Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy megvakuljak a fénytől, és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet olyan nagyon kegyetlen!

- No, bizony! - pajkoskodék Bohuska - egy kis tréfa volt, semmi egyéb.

- Tréfa? - fakadt ki Miklós keserűen, s pír borítá el arcát. - Azt mondani, "szeretlek", aztán azt mondani, "nem szeretlek", ez mind tréfa? Az szó csak, s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves kisasszony! Vagy igaz, igaz... hiszen egy szívet megölni, az is csak tréfa.

Amint Bohuska bátyja dúlt arcába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek csókra termett, pici piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.

- Látod, látod - szólt, és könnyeit törülgette -, már most csakugyan nincs egyéb hátra...

Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött.

- ... Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú...

Macskahízelgéssel simogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő fejét mind a két kezével felemelte, s nyájas, rábeszélő hangon mondá:

- No, szeresd hát már! - Aztán türelmetlenül tette hozzá: - Hirtelen szeresd... no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs, önfejű volt...

Krisztina dacosan vetette hátra fejét.

- Nem lehet - mondá lassan -, nem tehetem, én mást szeretek... Azt hiszem... úgy gondolom...

- Ön mást szeret! - kiáltá Miklós, és szemei ökölnagyságúra tágultak. - Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!

A nap elsötétült, közelgő vihar rezegtette meg az akácfaleveleket, a hőség egész a tűrhetetlenségig növekedett. Az ifjú néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül rogyott le egy fatörzs mellé, és eltakarta sápadt arcát.

- Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek - mondá szelíden, s szemrehányó tekintetét, melyet könnycseppek homályosítottak el, óva fordította el Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.

De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva, s két kis kezét fejére bocsátá.

- Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel szemben? Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga... ó, Istenem, hogyan mondjam ki?... a maga feleségének.

Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könnyek, s arca szokatlanul büszkévé változott.

- Legyen nyugodt. Már én sem epekedem önért - szólt tompán, kimérten -, de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de legyen az én nőm.

Aztán egész magasságában fölegyenesedett, és szemei szikráztak. Krisztina meglepetve hátrált előle egy lépést, és így szólt nyájasan, de szomorúan:

- Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó szerelmével, hogy segítsen elviselni az életet, hogy...

Omló könnyzápor borítá el szép arcát.

Ó, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett rajta, végignyargalt az erein, és kivillogott a szemeiből. Öntudatlanul s bizony durvasággal ragadá meg a leány karját, s fenyegető, szilaj hangja reszketett.

- Nem, nem, Krisztina! Soha nem... Soha semmit... Meg fogunk halni! Te is, én is. Nem engedem, és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom... Nem hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett tűnő árnyékát... Meg fogsz halni! - kiáltá, s hangja mennydörgés lett - ha meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!

Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy elfojthassa könnyeit.

- Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit...

A visszhang a "Szitnya" hegyéről kétszer visszamondta: "senkit..."

Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny, aki nem gondolkodik, hanem az indulatai ragadják.

- Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell... akarom!

- Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiról álmodom, aki szép legyen, mint Don Alvira a "Fekete nő" című regényben, és olyan vitéz legyen, olyan könnyelmű természetű, mint Athos a "Három testőr"-ben, úgy tudjon szeretni, oly különösen, mint Gaston a "Hét arany hajszál"-ban, aki annyit tudjon, mint Berend Iván a "Fekete gyémántok"-ban.

- Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! - kacagott fel Bohuska kedélyesen. - Csak te azokra a fellengős poétákra hallgass!

- Ó Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie... Csak azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós... Jaj, a fejem majd megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor igazán szeretném... de most... most...

Miklós még szorosabban fogta a karját.

- ... Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép... egészen csinos fiú, és a Csutkás bácsi meg a Luppán feleségül kértek meg az apámtól a lugasban.

Ijedt tekintettel fordult a kertnek.

S valóban, a ribizlibokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úriember lépegetett feléjök.

Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézesmázos nyájassággal ragyogott az ábrázata.

- Nini, nini - kiáltá kedélyesen -, maga bizony sír, Krisztina! Ki ríkatta meg? Aha! Átkozott vén fickó... De csitt! itt jő... Még meg találja hallani.

Luppán úr fürkészőleg tekintett hátra.

- Igen, igen, átkozott vén fickó, aki még ezenfelül nevetséges is. Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt...

Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajon messze van-e még Csutkás, aztán halkan folytatá:

- De mert igen epés ember... nem szeretném, ha a fülébe jutna, egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett ki jobban az "öreg"-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de érthető; én megértettem.

- Ó, ó, Luppán bácsi - szólt közbe Krisztina ravaszkás mosollyal.

A nők értenek hozzá ugyanazon pillanatban sírni, gyűlölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv együgyűek és rafinírozott diplomaták.

Luppán lovag megütődött a "bácsi" megszólításon.

- Ne te ne, kecskebéka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál. Hüm, Krisztina... Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a "bácsi" szóhoz, s kész lesz azt egy helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?...

Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő tekintete nem csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a bányagrófot.

- Luppán bácsi tréfál - szólt Krisztina, s kartonköténykéjét kecses dévajsággal emelte fölfelé úgy, hogy az egész elfödje Luppán úr elől arcát s azon egy negédes grimaszt, mely Bohuskát, ki oldalvást látta, csintalan kacajra fakasztá.

- Már megint? - szólt Luppán panaszos hangon. - Hát úgy nézek én ki, mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált, tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam, s nem valami sihedernek, kinek be nem nőtt a feje lágya, ki csak úgy hűbelebalázs megy neki az Élet Szahara pusztájának.

Luppán úr nagy lélegzetet vett ez ékes kifejezéssel, szerette volna látni a hatást, amit vele Krisztina arcán előidézett, minélfogva önkénytelenül odakapott a kötényke felé, hogy azt szeretetreméltó pajkossággal elrántsa.

- Nem, nem, nem - sikoltott Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.

A vén szerelmes utána iramodik, s a futó angyalt, ki egy, az udvaron heverő vályúban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Ó, hogy dobogott a szíve!...

- Hol is hagytam csak el?... Izé, izé... - hebegé zavartan, szikrázó szemekkel.

- A Szahara pusztában - figyelmezteté Bohuska.

- Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már eltemettem egy asszonyt. Ó, én már eltemettem, és tudni fogok egy másikat is.

Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy percre megakadályozta a beszédben, s a gyönyörtől mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsú derekát, melynek érintésétől csodálatos, izgató forróság szökött ereibe, és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain.

- Eltemetni, úgy van, eltemetni... Azazhogy mégsem úgy van!... Hova beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. - Hallja, Krisztina, boldogítani! Ön méltó arra, hogy a feleségem legyen.

E pillanatban azonban, midőn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán állott, egyszerre odalépett Csutkás úr, és vaskos, szőrös kezét, mely most ónsúllyal bírt - vállára helyezé:

- Ember! - mondá, és a másik kezét is odanyomta. - Ne ízetlenkedj! Nem látod, hogy ő idegen rád nézve, mint előttem a szankszrit betű? Valóban egy betű a leányszív, nemde, Csemez? Betű, mely néma, mégis beszél; én ösmerem e betűt, Luppán, és el bírom olvasni. Ő csügg rajtam...

- Barátaim! - szólt közbe Csemez úr, komoly arcot vágva, kezével arany óraláncát babrálva - a dolog, melyet ti feszegettek, kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi dolog, és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles derék férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek még korán van az ilyen úgynevezett "jeleneteket" végighallgatni...

Csutkás úr igent bólintott. Miklós azonban előlépett, s büszkén fölemelve szép fejét, határozott, csengő hangon mondá:

- Engedje meg, bátyám, de a jelenet ellen nincs kifogásom; én magam is szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem öntől...

Ünnepélyes csend következett.

Csutkás úr zsebkendőjével megtörlé egyre izzadó homlokát, s alig hallhatólag dörmögé: "Vakmerő ifjonc!" - Luppán lovag ajkaiba harapott, és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ott fönn: "Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Lacikám, megint milyen malheur!"

Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetőtől talpig végigmérte a kipirult arcú ifjút, egyet szippantott elöljáró beszéd gyanánt a szelencéjéből, s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak fedelét, hogy előre látható volt ama rendkívüli esemény, mellyel a következő perc méhe terhes.

Ezen rendkívüli esemény pedig Csemez úr nyilatkozata volt.

- Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiuszi csomó!... Eddig is kényes volt a helyzet, egy szál szövevénnyel több vagy kevesebb, egyre vezet... Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is sorompóba léptél! Miért ne? Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom... Hát csak várakozz egy kicsit, majd mindjárt kettévágom én az egész gordiuszi csomót valamivel. Hehehe.

- Atyám! - szólt Krisztina, apja kezét megragadva - meg kell mondanom önnek, hogy...

- Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára, és ezen elaborátum semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán épp úgy, mint nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi.

Csutkás úr és Luppán lovag az erőteljes szavakra helyén látták odajárulni az "igazi férfiúhoz", és melegen megrázni a kezét.

- Köszönöm - szólt -, de itt átkozott hőség van. Hol a sör, Krisztina? Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába, mert, mert...

Megakadt, nem bírta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai indoklást.

- Mert mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is hallani fogod. Csemez István nem titkolódzik, amit mond, az meg van mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond, ahhoz is, ki-ki ura a saját gondolatainak.

E tudományos fejtegetés után öntelt arccal nézett a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába lehetett nyitni.

Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra. Nemcsak hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak hogy padlón, széken, almáriomtetőn szanaszét hevertek a vastag, penészes fóliánsok, különböző lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírű aranycsinálók arcképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó pipadohányt sem, s ha igazi "aranycsináló" vonásaiban akart gyönyörködni Csemez, bízvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevű zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni "jutányos" kamatok mellett.

Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a szobában, a sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot, s Csemez úr, mindenkinek helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá ne nyúljanak, némi torokköszörülés után a következőleg kezdé az elaborátumot:

- Igen meg vagyok tisztelve ... Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van tisztelve, azt is igazán mondom... Becsületszavamat adom rá. A dolog azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt nekem a leány kell. Azt mondjátok, hogy ő szép, virító és kedves, és azért akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell. Viruljon ő nekem! Mert vegyük az ellenkezőt, ha nem volna szép, sem kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene őt. Ebből világos, hogy ez hátrány volna rám, minél fogva megérdemlem, hogy előnyöm is legyen. Az öreg Csemez makacs fejű ember, s nincs rá hatalom, hogy azt a fejéből kiverje valaki, amit ő oda beültet: én a leányomat csak olyan embernek adom...

Hosszú lélegzetet vett, s behunyta a szemeit, és hátravetette a fejét.

- Csak olyan embernek, csak olyannak...

Rövid szünetet tartott, s mind a két markát összeszorítva, a karját kinyújtá.

- Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina.

Néma csend, csak Bohuska mosolyog.

- Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is kevesebb, annyi mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem volna...

Luppán lovag élénken kiáltott közbe:

- Ábránd! Ez ábránd, Stevo!

Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra, s méltóságos, lassú hangon felelé:

- Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya. Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a kancsót, fiam, Krisztina!

Luppán úr erre a szóra vette a kalapját, és így szólt az ajtóból:

- Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi, mint a szegénység kigúnyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van, Stevo! Igen, azt mondom...

Azzal becsapta maga után az ajtót, és lecsatolt esernyőjével merész vágásokat intézvén a levegőben, dünnyögve távozott.

Miklós gondolkozva ült egy percig nővére mellett, ki a Csemez szavai után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajúdó, merész gondolatnak odavetett tűnő árnyéka.

Nyugalommal kelt föl, s lépett Csemez elé.

- Meghallgattam önt - mondá -, és szaván fogom: én meghozom önnek azt a darab aranyat.

- Ah, ah! - kiáltá Csemez úr meglepetve. - Te meghozod?

- Nem ma, sem holnap, Isten tudja, mikor: de meghozom, vagy meghalok.

Krisztina szemeiben csodálatos tűz gyulladt ki, mely mint égő gyertya, hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az égető sugarak bűvös befolyása alatt lesüté lelkes arcát.

- Ó, Miklós - suttogá a leány boldogan -, ez szép, regényes szó volt öntől. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is szeretném, én is olyan nagyon szeretném.

Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá fejét, s egymás után nyújtogatta ki becsukott markának megnövesztett körömagancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit önlelkének. Egy-egy hörgő sóhajtás emelkedett föl koronkint melléből, végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldökei rájok húzódtak, széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi ezüstgombokat a mellényén, mintha találgatná rajtuk: "pap... katona... kutyapecér..." Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor, és halkan motyogta.

- No nem baj... nem baj! Ők csüggnek rajtam.

A selmeci erdész- és bányásztanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal, a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt csekély dolgokat ők mindezen gyűjtőnév alá fogják: "Wurst", és nem törődnek velök.

Egy kis, külön állam az akadémiai ifjúság, a német "Burschenschaft"-ok mintájára, mely sorban karikatúrája a mai társadalomnak, de sok tekintetben jellemző sajátosságokkal bír. A testületi szellem valóságos testvéri lánccá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak. Ha egy tanulót befognak valami bűntényért, a többi kész életét feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetőbíróság épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat előtt az igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp befolyással nem bír Selmecbányán. Ha valamely tanulónak a kocsmáros vagy kávés nem hitelez, az mindjárt "casus belli", s annak a szerencsétlennek nem lehet tovább maradása az aranytermő város ódon falai közt; üzletét becsukhatja menten, s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a "gyakornokok" azt mondják, hogy "abzug", az meg van halva örökre. Feje az eredeti societásnak az, aki a legtöbb sört bírja meginni egy ültő helyében, és ezen címet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető jobbágyok, a "fuchsok", az elsőévesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be, s vak engedelmességgel tartoznak ki-ki a maga "veterán"-jának, amiért aztán annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi pénzéből nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagy tekintélyű negyedéves, kinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénnyel nem törődik, ki csak egyetlenegy szót respektál még minden földi hatalomtól.

Ez az egyetlen szó a "tempus".

Ha a selmeci bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy "tempus", és aztán eldobná az utcán, talán napokig se venné fel senki, mert az a szó annyit tesz: "Ne nyúlj hozzá!" s jaj annak a halandónak, aki mégis hozzányúl. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: "tempus a fuchsomnak", attól a perctől kezdve valóságos szent és sérthetetlen személlyé válik; - ha a kabátbélésre fel van tintával írva a "tempus", még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a "tempus", az "res nullius": ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.

De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért volt kivésve azon a gyűrűn a "tempus" szó, melyet Mirkovszki Miklós húzott másnap a Krisztina ujjára.

Délután jött oda, és egyedül találta Krisztinát. Halványabb volt, mint máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak szép arcán, más szóval érdekesebbé tették.

- Búcsúzni jöttem, Krisztina.

Krisztina letette kezeiből a vizeskannát, melyből virágait öntözgette, és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.

- Hová megy ön? - kérdé lassan.

- Kaliforniába, San Franciscóba, vagy mit tudom én, hova... Olyan helyre, ahol aranyat ásnak az emberek...

- Ne bolondozzon!

- Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek, Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már, hány...

- Hogy hány fontot nyomok, ugye? - mondá Krisztina mosolyogva, de mosolya erőltetett volt és színtelen.

- Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina - felelte Miklós komolyan.

- Nyolcvanegy font vagyok... A múlt héten ültem a mázsán a sánta mészároséknál.

- Sok, nagyon sok! - sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett Krisztinához, megfogta kis kezét, és hozzátette előbbi szavaihoz: - de mindegy... Egy-két font ide-oda.

Majd egy ezüstkarikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga gravírozta be az éjjel a "tempus" szót, és a leány ujjára húzta.

- Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem szabad vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a célnak. Ön az én jegyesem e perctől. Igaz, úgy van-e?

A leány csendesen bólintott igent szép fejével.

- De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha hírem sem hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert, ha nem, akkor... akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a gyűrűt.

Krisztina, ahelyett hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz, és megcsókolta.

- Köszönöm neked... - suttogá. - Köszönöm. Most már erős leszek, most már célt érek. Ennek a percnek emléke el fog kísérni, velem lesz mindig, és segíteni fog. Avagy megszűnt volna már csodákat művelni az igazi szerelem? Érzem, hogy nem, isten veled édes... édes Krisztina!

- Nem, nem Miklós... Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az, hogy ön elmenjen, lehetetlen az.

Miklós a fejét rázta.

- Ösmerem édesapját, Krisztina, őhozzá hiába fordulna, ő a legmakacsabb ember a világon. Isten önnel még egyszer! Őrizze meg ön szerelmét számomra, önről gondoskodtam... önt megőrzi nekem az a kis karikagyűrű...

A leányka önkéntelenül megragadta a Miklós karját, és nem ereszté el sokáig, mígnem észrevette, hogy ez tán illetlen is, és elpirulva rebegé:

- Ó, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig, és várni fogom örökké... Isten a tanúm rá...

Miklós szemébe könnycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arcát, és egy merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta korallpiros ajkát, és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett.

Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett utána, majd a szívére szorítá kezét, s úgy érzé, hogy hangja eláll, s életereje rohamosan fogy, mint a lehelet a kés pengéjén.

- Elment... - gondolá inkább, mint mondá, és kis szíve elfacsarodott - ... elment, elment! - kiáltá aztán hangosan.

Zokogva rogyott le egy székre.

- Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, mint a regények hősei...

Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmecen. Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló évig még csak híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ melyik részébe hajtotta szenvedélye? Él-e, hal-e?

Végre aztán egy levél érkezett San Franciscó-i postabélyeggel Krisztinához: ez volt szóról szóra a tartalma:

"Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyam van, már csak hatvannégy hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá tesz. Válaszát intézze San Franciscóba, az »Aranyásók szállodájába«. Ott fogom keresni, Miklós."

Krisztina rögtön válaszolt:

"Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen ne haljak. Istenem, olyan jólesik önért koplalni! Ma megmérettem magam, s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy, önnek esztendőre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak igazán összehozná. Krisztina."

Körülbelül tíz év múlt el, de Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta az öreg Csemez is meghalt, s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett, aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengeren ássa a homokból jegyese az aranyat, és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána. Még a népdal is így örökítette meg:

Ássa az aranyat
Hej, minek is ássa!...
Csemez Tini arcán
Mindenik fövényszem
Egy rózsa hullása.

Mindössze egy, az óperenciáról hazakerült csavargó hozott némi értesítést róla annyi idő alatt; ez azt beszéli, hogy Brazíliában találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt, és már akkor egy fél mázsa aranya volt.

Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ő maga jöjjön, sebesen repüljön.

Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyik sem gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina ujján, hogy "Tempus a menyasszonyomra!"

Akire ki van mondva, hogy "tempus", azt nem meri többé az életben nőül kérni senki. Krisztina majd tűnő, majd éledő reménnyel várt egyik napról a másikra.

A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete van.

Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét jelentheti, ha az olló kiesik kezéből, s hegyével a padlóba fúródik, kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg Miklós. Ha Csutkás úrral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor, "Istenem, hátha csakugyan itt terem..."

Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint, és így szól:

- Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg... elmennék, Krisztina... igen, elmennék, s fülön fogva hoznám őt ide. Hallod-e, Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod, felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán.

Lehajtja fejét, és elgyöngült szemeiből a könnyeket törülgeti.

- De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket... a fiúkat... a tanítványaimat, mert csüggnek... igen, igen, csüggnek rajtam.