Az élc és a bók a mai társadalomnak olyan, mint a levesnek a fűszer. A kettő közötti különbség, hogy míg az egyik a nevetségest, a másik a szeretetre méltót igyekszik képletesen felhajhászni.

Igen sokan írtak már e tárgyról hazai úgy, mint külföldi írók, és bizony el lehet mondani az egyszeri olasszal, hogy »tutto mondo e fatto come nostra famiglia«. (Az egész világ olyan, mint a mi családunk.)

Az élcet és bókot mindenütt egyformán szeretik, dacára, hogy minden népnél annak vérmérsékletéhez, szokásaihoz simulván, az élc és bók is különböző; pl. a franciáknál könnyű, mint a szikra, a németeknél erőtetett és nehézkes, az angoloknál homályos, éppen mint hazájok köde, a spanyolnál naiv, mint a gyermek mosolya, az olaszoknál szúró, nem mint a tövis, hanem mint a tőr hegye.

A magyar ember is hajlandó élcekben beszélni, még akkor is, midőn nem akar: tudniillik a különböző dolgokban rejlő hasonlatok eleven, gyors feltalálása által képekben állítja elénk szavait. A panaszkodó, elhagyatott özvegyasszony keserűségében azt mondja például: »Olyan vagyok, mint a törülköző kendő, mibe mindenki beletörüli a maga szennyét.«

Az élcnél és a bóknál arra kell különösen ügyelni, hogy ne legyen pórias; azaz ne foglaljon magában olyan tárgyat s ne érintkezzék olyan fogalommal, mely az illedelem vagy a társalgási megszabott formák határát átlépje. Különösen pedig áll ez a bókra nézve, mely a női szobákban divatozván, leginkább kell hogy a női szobák gyöngéd köréhez legyen alkalmazva.

A pórias élcnek ellentéte a finom vagy az úgynevezett szalon-élc, mely a magyar nép humorában igen ritka. - Pl. Bécs egyik legszebb hölgye-, K. grófnőnek N. báró e szavakkal mutatta be X. herceget:

- Van szerencsém bemutatni, grófné, X. herceget, kinek én igen sokkal tartozom.

Azután a herceg felé fordulva, sokat jelentőleg tevé hozzá:

- Remélem, uram, ön ki van elégítve.

Ne legyen a bók vagy élc erőtetett, keresett, mert akkor minden hatását veszti. A keresett élc nevetségessé, az erőtetett bók unalmassá teszi az embert.

Az erőtetett élc ellenkezője a könnyű és gyors; midőn az elme kellő gyorsasággal, mintegy varázsütésre teremt alakot a fogalomnak, s mintegy csalóka tükröt állít oda az igaz tárgy elé, hogy a nézőt meglephesse. Pl. midőn a jurátus fiok sorsa felett aggódó szülők tűnődve kérdik egymástól:

- Ugyan mit csinál most a mi Pistánk?

- Adósságot - felel rá hirtelen a pajkos leánytestvér.

Ez egyszersmind jellemző élc is, s mint ilyen nagyobb becset igényel, mint a többi, mert a jellemző élc mindenesetre több tudományt, tárgy- és lélekismeretet feltételez, mint a pusztán közönséges.

Ne legyen az élc hosszú, mert akkor megszűnik azzá lenni; ennek ellenkezője a velős, rövid élc. Pl.:

- Kapitány uram, baj van! - kiált fel a vitéz - rövid a kardom.

- Tódd meg egy lépéssel - feleli vissza a másik.

Legyen az élc és a bók olyan, mint a rakéta, de legyen az csak ünnepi rakéta, mely mulattasson és ne gyújtson; épp azért óvatosan ki kell kerülni mind az aljast, mind a sértőt.

Általános tapasztalat az, hogy az élces emberek a társaságnak valóságos zsarnokai; mert az élc olyan fegyver, melytől mindenki retteg, s mely rosszul használva igen sok ellenséget szerez az embernek; nem kell tehát vele másokat felfegyverezni ellenünk, hanem lefegyverezni általa.

Vigyázzunk még mindenekfelett, hogy az élc ne fajuljon hóbortossággá, ne legyen rikító, folytonos és fölösleges, mert attól megcsömörlik a lélek: a jóból is megárt a sok.

A bók pedig ne váljék hízelgéssé, mert némely embereknek ami nagyon édes, az undorító is.

»Az élc és bók - mondja egy szellemdús francia - kulcs a női szívekhez.« Én csak azt teszem hozzá: de olyan kulcs, mellyel a vigyázatlan néha oda nyit, ahova éppen nem akar.

Az általános panaszhoz, mely a cselédek hanyagsága, lelkiismeretlensége ellen annyira méltányosan tör ki, én is csatlakozom, egyszersmind felemlítve egy vagy más tárgyban, miként lehetne az égető bajon szerény nézetem szerint segíteni; mire leginkább részint az országos gazdászati gyűlés, részint a törvényhozás van hivatva, melynek nem szabad az ily aprónak látszó, de a nemzetgazdászatra nézve mégis nagyon fontos dolgot soká mellőzni.

Önkéntelenül azon kérdés merül fel, midőn a mai cselédek hibáiról beszélünk, hogy hova is lettek hát azok a jó, hű cselédek, kikről annyi szép emlékünk maradt fel a múltból?

Erre bizony nagyon könnyű megfelelni; itt vannak, nem változtak meg, de annál inkább változtak meg az idők, a körülmények és az urak.

Egészen más most a 200-300 holdas földtulajdonos, mint az 1848 előtti 200-300 holdas földesúr, s egészen másnak kell lenni a viszonyokhoz mérve a mai cselédnek, mint az akkorinak.

Nem lesz érdektelen röviden körvonalazni az akkori körülményeket, miszerint lássuk, hogy itt nincs analógia.

A régi földesúr nem fizetett adót, kiadásai csekélyek voltak, földeit bedolgozta a jobbágy jól, rosszul, de mégis úgy, hogy jövedelmök elég gondot adott arra nézve, miként költse el a tulajdonos, ki sohasem mozdult ki egyszerű udvartartásából, melynek még a pazarlása is olyan volt, hogy mai nap beillenék takarékossági példányképnek. A cselédség legtöbbnyire arra volt fogadva, hogy a gazda brillirozhassék velök; egy kis nemesi udvarban egy egész sereg léhűtő hemzsegett, elannyira, hogy a jó magyar ember már nevet sem tudott adni mindeniknek, épp azért nevezte el az egyiket mindenesnek, a másikat pecsenyeforgatónak, a harmadikat léhűtőnek stb.

Ily körülmények közt tehát nem volt nehéz kiérdemelni a »jó cseléd« nevet, midőn a legtöbbet dolgozónak sem volt egyéb dolga, mint a robotosokra őrködni, s midőn még az is erényül rovatott fel a cselédnek, ha csak maga lopott az urasági csűrből, hanem másoknak nem engedte meg.

Ezt csak azért hoztam fel, hogy bebizonyítsam, mennyire változtak a körülmények, mennyit lendített rajtunk az európai míveltség, ipar és kereskedelem, nehány évtized óta; s mennyire mássá tette a helyzetet a míveltség növekedésével szaporodó anyagi igények egész serege. Midőn ezt valóságosan látjuk, akkor egyszersmind észrevesszük, hogy az akkori cselédség jó volt az akkori uraknak, nekünk azonban nem kell. Pedig a cselédség most is a régi, azon nem lendített semmit a körülmények változása, minek midőn okát sajnálkozva fürkésszük, megint csak ott kell megállapodnunk annál a mindennapi észrevételnél: a népnevelés hiányánál. Ami ezentúl következik, az mind csak mellék ok, melynek részint ezen fő ok megszűnése vethetne véget, részint egy valamirevaló cselédrendszer, hol a cseléd és a bérbe fogadó közötti jogviszonyok lennének gyakorlatilag megoldva.

Legjobb volna az »Angol cselédrendszer«-t venni mintául, mely ugyan keményen ráncbaszedi a szolgát, de másrészt a gazda önkényének is hatalmas gátat vet; míg nálunk a szegény cseléd nagyon ki van téve ura szeszélyeinek és viszont.

De nézzük részletesen is, mit volna jó létesíteni, kizárólagos tekintettel a mi viszonyainkra; mert amit e tekintetben idegen nemzetek intézményeiből át lehetne venni, az csak részben lenne életrevaló nálunk, hol a körülmények is példátlanok, mint sehol.

Statisztikailag ki lehetne mutatni, hogy Magyarországban (a terméshez aránylag) míg egy évben igen sok napszámos szükségeltetik, a másik évben a félannyi is fölösleges, miből világosan az következik, miszerint nálunk még nem minden kéznek mindig van dolga, ami a nemzetgazdászatra nézve nagy hátrány. Kétségtelen, hogy a napszám (nem értem a nagyobb városokat) majdnem kizárólag a mezei munka körül szükséges, azaz nyáron át, mi természetesebb tehát annál, hogy míg télen jó szóért is kapható a napszámos, addig nyáron pénzért is alig kapható. Mármost lássuk ennek egyik rossz kifolyását.

A cselédség rendszerint újévkor változik, néhol mindszentek napján (a juhászok Demeter-napkor), ami mind dolgon kívüli időre esik: innen magyarázható tehát, hogy az ember nemcsak könnyen kap, hanem még válogathat is a cselédben, midőn azonban bekövetkezik a munka ideje, a tavasz, mikor a munkás lesz úrrá, akkor a cseléd nem sokat gondol gazdájával, elkezd bakafántoskodni, s ha a gazdában elég flegma van, hogy el nem kergeti, maga hagyja oda valami ürügy alatt vagy néha enélkül is, azon célból, miszerint a könnyebb, szabadabb és jövedelmezőbb nyári napszámos élethez lásson.

A napszámos pedig magyarországi értelemben olyan ember, akinek senki sem parancsol; reggel nyolckor kezd a munkába, s akkor is csak úgy dolgozik, ha örökösen rajta függnek a vigyázó szemek, ellenkező esetben fecsegéssel, hivalkodással húzza ki a napot, délben két órát alszik, s mikor végre délután nagy kelletlenül hozzálát a munkához, melyben ritkán van köszönet, alig várja az estét, hogy ki nem érdemlett nagy bérét felvegye.

Ez borzasztó, de hű képe azon malíciának, melynek a gazda minduntalan ki van téve, ki még csak nem is szólhat ellenök, mert szerencse, hogy még ilyen napszámosokat is kapott.

Szerény véleményem szerint ezen úgy lehetne segíteni, ha a cselédváltozás időszakát országszerte egyformásítanák, illetőleg a nyári hónapokra tennék át; akkor elejét vennők annak a gyakran itt-ott ismétlődő esetnek, hogy a cseléd »rosszhiszeműleg« kiteleltetvén magát gazdájával, a legsürgősebb munka idején ott hagyja.

Mi egyik mellék oka a cselédek lelkiismeretlensége-, hanyagsága- és hűtlenségének?

Mert kevés a becsületérzés a cselédben, mert rendszeresen megöletik az benne némely rossz bánású gazdák által, kik a cseléddel barom gyanánt bánnak, s ki ezáltal később hozzászokik gazdáját legnagyobb ellenségének tekinteni, akinek ahol lehet, titkon ártani törekszik, ahelyett, hogy mint kellene, kölcsönös szerződésök következtében, azt egyik szerződő félnek tekintse maga mellett, kivel aziránt igyekszik versenyezni, miként szerződésök pontjainak megtartásában becsületessége által felülmúlhassa.

Ez azon ok, mely szükségessé teszi, hogy a törvényhozás figyelme ide is kiterjedjen s megvilágítván a gazda és cseléd közötti viszonyt, mely egyrészt megóvja a cselédet ura önkénye- és zsarnokoskodásától, másrészt pedig őt is alávesse mindazon jogoknak, melyeket a mai időben a gazda cselédje felett törvényesen igényelhet.

Hogy mi lenne itt a fő irányadó elv, azt fölösleges mondanom, mert napjainkban csak azon intézménynek lehet jövője, mely a XIX-ik század méltóságával és szabadelvűségével nem ellenkezik.

Legszükségesebb volna kimondani, hogy főbenjáró ok nélkül sem a cseléd gazdáján, sem gazda cselédjén túl ne adhasson. Az okot csak a bíróság állapíthatja meg.

Nagy baj az, hogy a cseléd és gazda között kötött alku, melynek jogilag a szerződés érvényével kellene bírnia, nem vétetik annak. Mert ha annak vétetnék, akkor nem felelhetné némely bíróság a cselédje által elhagyott s a panaszra járuló gazdának: ha elhagyta cselédje, nem lehet kényszeríteni erővel, hogy szolgálja. Ez általános vélemény Magyarországon. Valamely szerződés megtartására pedig, mihelyt azt az egyik fél kívánja, nemcsak hogy lehet a másik félt kényszeríteni, hanem kell is.

Az ok, mely miatt a cseléd elbocsáttatnék, mindig annak bizonyítványába volna belejegyzendő, mégpedig maga az elöljáróság által egy arra fennhagyott külön rovatban.

Ami a cselédbizonyítványokat illeti, azoknak ma éppen annyi hitelök van, mint a dajkameséknek, mert a gazda rendesen dicsérő oklevéllel látja el a távozó szolgát, nem gondolva meg, míly lelkiismeretlenségre vetemedett más embertársa irányában, kiket igen könnyen félrevezethetne ezen valótlan adatok által, ha ma egyáltalában adna valaki a bizonyítványra valamit.

Pedig ez egyik igen gyakorlati módja a cselédjavításnak, s mint ilyen kell, hogy különös figyelemben részesüljön s határozott intézkedések által hitelre kapjon.

Én legcélszerűbbnek találnám a cselédkönyveket.

Nézzük, milyeneknek kellene lenni ezen cselédkönyveknek s mit vonnának magok után? Az

I. rovatban a cseléd neve, születéshelye és életkora; a

II. rovatban: kinél szolgált, mi volt a bére s minő minőségben volt alkalmazva; a

III. rovatban a cseléd erkölcsi viselete, ügyessége, szorgalma, hűsége volna bejegyzendő; a

IV-ik rovat »Észrevételek« címet viselne, hova az ok íratnék be, melynek következtében a szolgálattól elbocsáttatott, mint már fentebb említém, a bíróság által; kivéve azon esetet, ha a cseléd a kiszabott időt kiszolgálván, szerződésileg van attól felmentve, mely körülmény a gazda által íratnék be. Amennyiben az elbocsáttatási ok mint külön fegyelmi bűntény is forogna fenn, az is bejegyzendő lenne: bebizonyosodott-e rá a bűntény vagy sem, Volt-e miatta büntetve? Kiállotta-e ezen büntetést?

Azon időkről, melyben a cseléd egy vagy más ok miatt nem szolgál, az illető község adna viselete felől értesítést, melyben az ideiglenesen szolgálat nélküli egyén ezalatt tartózkodott.

Mind a bíróság, mind a cselédbizonyítványt kiállító gazda szigorúan felelőssé tétetnek az adatok hitelességéért.

Teljesen meg vagyok győződve, hogy ez biztos lendületet adna a cselédjavításnak, mit az előzmények után fölösleges indokolnom. Másképp nem remélhető annak keresztülvitele sem, miszerint a cselédség jogos ok nélkül ne hagyja el gazdáját, mert a törvény, ha kényszeríti is ott maradásra, de arra, hogy azután ne durcáskodjék s homlokegyenest ne ellenkezzék minden tette gazdája akaratával, bizony csak az ilyen cselédkönyvek kényszeríthetik (moraliter) némileg; különösen, ha hitelök lesz, mégpedig olyan hitelök, miszerint a gazda föltétlenül ezekhez alkalmazza véleményét s ezek szerint alkuszik a cselédbérre, minthogy a fentebb elmondott gyakorlati eljárás mellett valóban úgy lesz, biztosan hiszem.

Hogy a cseléd bére mindig pontosan bejegyeztessék bizonyítványába, már csak azért is ajánlható, hogy ne csigázhassa azt fel, hogy lelkiismeretlenül (mint eddig van szokásban), kivált ha látják, hogy a gazda meg van szorulva), hanem legfeljebb a bizonyítványban nyilatkozó dicsérő vélemény, vagy pedig a volt gazda által felemlített javulás következtében kérhessen valamivel nagyobb díjt.

Országszerte divatban van, hogy a cselédség már a nyár derekán kezd új szolgálatot keresni, bealkussza magát, felveszi az előpénzt, elissza: egypár nap múlva azonban vagy lebeszéltetve vagy nagyobb ígéretek által elcsábíttatva, vagy változtatási viszketegségből visszaküldi az előpénzt s más helyre alkuszik, hogy két hét múlva megint harmadik helyre szegődjék be: egyszóval a szolgálati határidő beálltáig tíz helyen is felülteti a gazdát, kinek aztán a napok végén ugyancsak izzadni kezd a feje, hogy hol vesz cselédet, pedig hiszen még ezelőtt négy hónappal gondoskodott szolga-személyzetéről.

Milyen csúnya szokás az, s mennyire alacsonyítja le a külföld előtt a becsületes, józan magyar népet, akinek mikor már semmije sem volt, még jó híre sem - az az egy érdeme mindig megmaradt, hogy a szavának »ura« szokott lenni.

Vagy már ez sem volt volna igaz?

Különben ennek orvoslása is csak akkor következhetik be, mikor a cseléd és a gazda közötti alku nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag, tettleg is a kölcsönös egyezség törvényes hatályával bírnak, ami - remélem - nincs messze.

Miután jelen értekezésem már úgyis kelleténél hosszabbra nyúlt, engedelmet kérek, hogy a cselédjavítás tárgyában felmerült többi észrevételeimet más alkalommal közöljem e lapban.

A társadalom hasonlít egy óriási géphez, melyben minden halandó lény egy-egy kerék, szög, csavar; elannyira, hogy e nagy gépben minden lénynek megvan a maga kijelölt helye, rendeltetése. Az egyik nagyobb kerék, mely nélkül talán egészen másképp forogna a gép, a másik csak szög, mely nélkül csupán tágulna kissé, a harmadik pedig rozsda, mely nélkül meg éppen jobban fogna az forogni.

Hanem ez óriási gépezetnek két nagy kereke van, ezeken nyugszik a mű, ezek az alap, mely nélkül megszűnnék az forogni, megszűnnék lenni társadalom. Az angol címer körirata »Dieu et mon Droit« (Isten és Jogom) legjobban fejezi ki a két alapkerék eszméjét: tehát egyik a vallás, másik a jog.

Mielőtt azonban ezekről szólanék, elemezzük kissé az ember hatáskörét a társadalomban.

Egy híres sánta német tudós, Schvarczer Henrik, nemcsak minden embernek tulajdonít befolyást az összes társadalomra, hanem egyszersmind minden ember egyes, habár jelentéktelen cselekedetének is, mit kételkedő ellenfeleinek következőleg bizonyít be:

»Ezt a telket, amit én bírok most, s mit apám is bírt, hajdan egy sváb haszonbérelte. A sváb egy ízben egy szilvamagot hullasztott le a kertben, melyből egy nagy görbe fa nőtt fel idővel. Gyermekkoromban felmásztam egyszer a fára, mit görbesége könnyen lehetővé tett; midőn azonban a tetejére jutottam, a gally letört alattam, s én a földre zuhanva lábamat törtem ki, miért később kedvem ellenére nem a hadi, hanem a tudományos pályát kellett választanom. Ebből látszik, hogy a sváb elhullasztott szilvamagja nélkül jelenleg vállrózsákat hordanék vagy hallgatnám valahol a csatatéren felettem a fű növését...«

Én ugyan nem tartok egészen a tudóssal s nem ösmerem el, hogy minden ember minden cselekedetének közvetlen befolyása van az egész társadalomra: de közvetett igenis van, azaz majd minden cselekedete bír némi jelentőséggel, habár nem is az egész társadalomra, hanem legalább saját környezetére, mit a német úr példája után nem akarok világosabban bizonyítgatni.

Ebből láthatja tehát az ember, mennyire fönséges és nagyszerű azon szerep, melyet elfoglal, mily roppant felelősség terheli minden tettét, s mennyire meg kell gondolnia minden lépést, melyet tesz, hogy az a társadalom határain, a »vallás« és »jog«-on túl ne terjedvén, annak erkölcsi hasznára váljék.

Az öt nagyhatalom mellé még egy hatodikat is állított az újkor, a - sajtót; s én mind szeretném odább tolni egy számmal, hogy a társadalomra azt mondhassam, miszerint az az első igazi nagyhatalom, melynek a többi hat mind csak szolgája.

A társadalom büntet és jutalmaz; ritkán téved s éppen azért az [........] illetlen a legigazságosabb és legszigorúbb. Egy mélyen gondolkozó, de istentelen, feslett életű francia költő, ki a királyok haragját büszkén nézte le gőgjében, elhagyott állapotában, midőn végre a társadalom lökte el magától, így kiált fel megtörve:

Il est dur........

Qu'il faille ici bas mourir plus d'une fois... (Kemény sors, hogy itt e földön többször is meg kell halni.)

Igen, a társadalom megbosszulja magát azokon, akik ellene vétenek, igazságosan és rettentőn; a társadalom a legfelsőbb törvényszék, mely előtt a legmagasabb fők is meghunyászkodva jelennek meg, s mely előtt büszkén emelheti fel fejét a legutolsó koldus is, s mely ellen nincs föllebbezés többé, még akkor sem, ha téved, mert Mirabeau szerint: ha az egész társadalom téved, az egész társadalomnak akkor is igaza van.

Ami pedig a társadalmat ily nagy hatalommá teszi, az először: a vallás, ezen összetartozó szent kötelék, mely, mint az emberi testben az idegrendszer, mindent összeköt, a legnagyobb bölcsességgel ellensúlyoz, szabályoz, táplál, egybekapcsol, mint a nap az égen, éltet, melegít, s egy közös lámpa, a »hit« fénye mellett vezérli az emberiséget a tudatlanság sötétségén keresztül, végcélja felé.

Másodszor: A jog, az igazságosság és szeretet, a keresztény vallás ezen iker szülöttei, mint az emberi szabadság és méltóság jótékony teremtői, amint azt a kitűnő bölcsész, Sieyès abbé mondá a szélsőségek embereinek a korlátlan szabadság hajhászata ellen tartott remek beszédében:

»Ils veulent être libres, et ils ne savent pas être.«

Ezek azok az elvek, melyek a társadalmat azzá teszik, ami; melyek, mert maradandók mint az istenség eszméje, a társadalmat korlátlan hatalmúvá, örökké maradandóvá teszik.

A történelem gyakran hoz fel eseteket, midőn nemcsak egyesek, hanem egész nemzetek támadnak fel a társadalommal homlokegyenest, valamely elv vagy eszme lerombolásáért küzdve; és a történelem utána jegyzi mindannyiszor, hogy az eszme megmaradt régi fönségében, hanem a küzdő alakok elbuktak egytől egyig és feküsznek vágyaik romjai alatt...

Ebből is kétségtelen tehát, hogy szentek és nagyszerűek ez elvek, mik a társadalom alaposzlopait képezik, de mindamellett nem tagadom, hogy vannak sebei is a társadalomnak, hanem ki látná meg egy kolosszális márványoszlopon a porszemet?... - és ha meglátná is, ki merné mondani: »ez az oszlop nem jó, hanem szép, mert por van rajta.«

A társadalom sebeiről, e porszemekről, melyek könnyen válhatnak undok sárrá, majd más alkalomkor veszek magamnak szabadságot írni, úgy cselekedvén, mint az egyszeri fuvaros, aki meglátván a vastag orvost, kit a városból volt kihozandó, fejvakarva mondá: »sok lesz egyszerre.«

Le a kalappal a jellem előtt. Az »irály az ember«, mondja egy híres író, én meg azt mondom, hogy a jellem az ember. A jellemnek köszöni az emberiség mindazt, amire büszke, amivel dicsekedni szokott: az egy egész világ bent a lélekben, melyet maga alkot meg az ember, s melynek romjai alá temetkezik inkább, mintsem megtagadja lételét. Egy Béldi Pál, ki inkább választja a börtönt, mint a fejedelmi trónust, egy Zrínyi Miklós, ki utolsó csepp vérig védelmezi azt a helyet, amit nem lehet megvédeni, egy Szapáry, aki az őt sanyargató török vezért bántatlanul oldja fel láncaitól, és ezren meg ezren mások, akik mind elhaltak vagy nyomorogtak jellemök vas következetességének kényszerítő súlya alatt, mind azt bizonyítják, hogy ami oly közel vívé őket az isteniség nagy eszméjéhez, az a jellem volt.

Mi tehát a jellem?

A jellem lelkünknek önelhatározás okozta megszokása az élet bizonyos irányában, azaz a lelki élet maradandó önalakítása, melynek alapja ugyan az ember természetében van, mely azonban mindamellett az ember saját »tette«, miután a lélek mint szabadon tevőleges erő, éppen úgy munkálja és saját akarata szerint képezi az egyedi természetet, mint mindent, amit kívülről mint adottat átvett.

A jellemképzésnek alapja, mint már említém, az ember természetében van letéve, mely azonban attól nem függvén végképp, csak annyiban érdemel figyelmet, amennyiben a különböző vérmérsékletek mégis mindenesetre bírnak reá némi befolyással.

Hipokratesz és Gallén az emberi vérmérsékletet a négy elemmel hozza összefüggésbe és azt állítja, hogy az emberi természet, illetőleg kedély, mint vérmes - temperamentum sanguinicum - hasonlít a földhöz, mely meleg; a közönyös vagy hideg - temperamentum phlegmaticum - a levegőhöz, amely hideg; a heves - temperamentum chlericum - a tűzhöz, amely száraz; a mélás vérmérséklet pedig a vízhez, amely nedves. Az újabbkori bölcsészek a négy világtájjal hozzák kapcsolatba a vérmérsékletet, úgyhogy nyugot vérmes, kelet heves, éjszak mélás, dél hidegvérű vagy tompa vérmérsékletűvé tenné az embert. Mind a két nézet hibás, s egyáltaljában nem felelhet meg a tudományos igényeknek, mivel éghajlati befolyásoknak maga a vérmérséklet soha nincs kitéve, legfeljebb annak főoka: nagysága, mélysége és magassága.

Jellemképzésre azonban legalkalmasabb a hideg és a heves vérmérséklet, mint amely türelmes kitartást tanúsít; míg ellenben a mélás és vérmes kedély fogékonyabb a külső benyomások iránt, de a határozatlanság a legnagyobb mértékben jellemzi - s mint ilyen méltán a legszerencsétlenebb vérmérsékletek közé tartozik.

A vérmes kedélymérsékletre legjobb példa XIV. Lajos, vagy nálunk Zsigmond király, kiket a legcsekélyebb dolog is borzasztó izgatottságba hozott, amely azután mint a szalmaláng, rögtön lelohadt.

A vérmes kedélyűek ritkán bírnak vergődni jellemre, mire, hogy messze ne menjünk, a két előbbi királyt vegyük például, kik közül az első olyan határozatlan ember volt, hogy midőn néha komornyikja reggeli öltözködéskor több mellényt helyezett eléje, egész délig nem bírt felöltözködni abbeli határozatlanságában, hogy melyiket vegye fel magára a sok közül; az utóbbinak pedig az egész félszázados uralkodása a jellemhiány szakadatlan láncolata.

A mélás vérmérsékletre is van egy jó példánk Apafi Mihályban, aki jámbor, jó fejedelem volt, finom érzékkel bírt minden nagy, szép és nemes iránt, e aki sohasem bírt jellem lenni: úgy élt, úgy halt meg, mint egyike a leggyengébb embereknek.

Ebből tehát kétségtelen, hogy e két vérmérsékletből igen ritkán alakul egy-egy jellem.

Ennyiben bír a vérmérséklet befolyással a jellemre, s minthogy a vérmérséklet egyáltalában természeti adomány, az ember szabad akaratától nem függő kinyomata a lelki sajátságoknak, ennyiben nem idomítható semmi által s legfeljebb az erős elhatározás s megszokás által nyomatható el némileg.

Egyébiránt itt éppen el lehet mondani, hogy amennyi ember, annyi vérmérséklet, s amennyi vérmérséklet, annyiféle jellem, úgyhogy mi csak a négy főbb vérmérsékletet körvonalaztuk, mint olyat, melynek határai közt található fel a többi.

Vannak, kik a jellemet férfiasságnak ('avdría) nevezik s ezáltal mintegy kizárják a női nemet a legnagyobb erény birtokából, ami helytelen és igazságtalan is - mert annak dacára, hogy a nő gyöngébb teremtmény a férfinél, szellemileg mégis fel bír emelkedni a jellem magaslatáig, mely nem mindig a nagy tehetségektől tétetik függővé, mert hány jeles eszű ember van, aki mégis jellemtelen, s hány jellemes, de korlátolt elmetehetségű ember? Hogy a nőkben is egész a legnagyobb fokig kifejlődhetik a jellem, bizonyítja a világtörténet: D'Arc Johanna, Corday Sarolta, Ronow Ágnes, és mindazok, akik áldozatul hozták magokat egy nagy elvnek, amit ők oltárnak állítottak fel magokban.

Meg szokták különböztetni még a fajbeli és a nemzeti jellemet is, de én csak az utóbbira fordítom figyelmemet. A jellemzetes ismérvek azonban oly sokféleképp kevervék, és az átmenetek oly észrevehetlenek egyik nemzetből a másikba, hogy megjelölésében és osztályozásában nagy eltérések mutatkoznak. Szembeötlő megkülönböztetési ismérvekre csak úgy tehetünk szert, ha bizonyos szélső pontokat állapítunk meg a különböző nemzetek között, amelyeken belül változnak, s amely változatok részint a föld különös éghajlati mivoltától s az illető nemzet állami s vallási életének sajátszerű szervezetéből erednek.

Midőn a különböző nemzetek jelleméről van szó, lehetetlen, hogy eszébe ne jusson az embernek az egykedvű angol, mint a közönyös vérmérséklet példányképe, mikor két millió örökségről vesz tudomást Bécsből, egész hidegen ül fel a vaspályára, s röpítteti magát a halottas házhoz, hol azután arról értesül, hogy a két millió forint megvan ugyan, hanem a tulajdonképpeni örökös nem ő, de egy másik hasonnevű londoni polgár, aki már át is vette a hagyományt, s akit ezennel van szerencséjök bemutatni.

- Az már egészen más - mondja flegmatice a csalódott örökös, s egész egykedvűen utazik vissza ahonnan jött: mintha semmi sem történt volna.

Mennyire különbözik ettől a francia, ki a vérmes temperamentumot képviseli, akit minden apróság lelkesít, érdekel; Waterloo csatazaja éppúgy, mint egy női szoknya susogása; aki azt mondja: halálra unom magam, s azután nevetésben tör ki egy perc múlva, ma szerelmet esküszik kedvesének, holnap már nem akar rá emlékezni, ma vitéz katona, holnap ledér udvaronc, holnapután dühös politikus, egyszóval mindig más és más.

Ott a nemességre gőgös spanyol, aki azt jegyezi kardjára: No me saques sin razon: no me envaines sin honor (ok nélkül ki ne ránts, becsület nélkül ne tégy be a hüvelybe), s akit szinte a flegmatikus vérmérséklet jellemez, de nem oly nagy mértékben, mint az angolt.

Legközelebb áll a spanyolhoz a török, de az is már inkább a heves véralkat jellemét hordja magán: hamar jön ki a béketűrésből, de aztán soká dühöng. Sajátságos életmódja, vallása nagy befolyással van jellemére, mely bármilyen szilárd is, magasztos irányzattal ritkán bír. Sajátságos tisztaságához s kényelem-hajhászatához idomul jelleme is. - A kádi előtt panaszkodó Iskander bey azt emeli ki védbeszédében a legjobban, hogy a gyilkos éppen akkor lőtt reá, mikor ő egész nyugodtan csibukozott otthon. A legborzasztóbb benne, hogy őt akkor támadják meg, amikor csibukozik.

A heves vérmérséklet legtökéletesebb típusa a magyar, s ennek következtében egyike a legjellemesebb nemzetnek. A magyar ember szava kontraktus, hazaszeretete kultusz, királya iránti hűsége példás, a törvényhezi ragaszkodása (még ha a törvény rossz is) az angoléval versenyzik.

Az olasz nemzet a mélás és a vérmes kedélymérséklet bizonyos vegyüléke, melyhez szövetkezvén a sajátságos éghajlat és életmód, valami durvaság egyesül benne a legszelídebb érzelmekkel.

A külső behatásokra nagyon fogékony nemzet, de szinte határozatlan; kit ma fölemel, holnap porig alázza: néha egy szó, egy gondolat valóságos szikra, mely az egész nemzetet felgyújtja, de mihelyt a szikra szétröppen... a tűz is kialszik.

Egyébiránt, mint már mondottam, a nemzeteket jellemezni lehet ugyan általánosan, de szorosan véve az olyan jellemzés nem lehet zsinórmértéke az egyesek jellemének, amit az is eléggé igazol, hogy a világ legpatetikusabb nemzete a spanyol, és a »gründlich« német adta az emberiségnek a legnagyobb humoristákat: Cervantest, a »Don Quijote De La Mancha« íróját, és Zaphirt.

De valamint az emberi természetet játék, veszekedés, illetőleg valamely szenvedélye gyakorlása közben lehet igazán kiösmerni, úgy az egyes nemzeteket is azon álláspontban, melyet békétlen állapotukban kormányaikkal szemben foglalnak.

A spanyol soká tűri az igát, nem szól, nem zúgolódik, hanem egyszerűen felkerekedik s elűzi kormányát. A magyar hevesen kel ki minden törvénytelenség ellen s addig izgat, mozgat fűt, fát, míg a viszonyokat egészen a törvényes kerékvágásba sikerül hoznia.

A francia lármázik, buzog s ritkán tesz valamit: ha tesz, akkor kitesz magáért, de aztán megelégszik az üres dicsőséggel, s nem bánja, ha a világ feneke esik is ki. Egészen hű marad könnyelműségéhez mindig. A konzervatív kormányformából belemegy a respublicába, a respublicából az abszolutizmusba.

Az angolt jelleméhez képest nehezen lehet sodrából kivenni: a nagy adót nem szereti, de a zúgolódás nélkül fizeti mégis, legfeljebb egy-egy elmés szatírában tör ki, ha már nagyon megsokallja a dolgot.

Hanem még a gúny is olyan valaminő komoly, hogy szinte kirí belőle az az átkozott flegma, mely a nemzetet jellemzi: »The king can not do wrong; because he does nothing.« (A király nem tehet rosszat, mert nem tesz semmit.)

Amit különben a nemzetek jelleméről mondani lehet, az inkább a »jelleg« nevet viselhetné, mint a határozott jellem szót, miután a kettő között ha nem is annyira szembeötlő, de mégis lényeges különbség van.

De térjünk vissza a szó szoros értelembeni jellemre.

A jellem, mint minden szellemi tehetség, bár már eleve nyilatkozhatik ugyan, tökéletesen csak a középkorban (a 25-ik évtől az 50-edikig) fejlődik ki, ti. midőn a lélek már elegendőleg megszilárdult, hogy belső uralmát érvényesítse, mert a jellem szilárd elveken nyugszik, melyeket az élet által szerez az ember s melyek aztán életét, be- és kifelé, összhangzatosan és maradandólag meghatározzák.

Így tehát a jellem az ember azon cselekedete, mellyel maga teszi magát emberré, ezáltal oly önbeccsel ruházván fel magát, mely minden anyagi kincset felülmúl; azért mondja talán Jules Favre, hogy »a jellem létra, mely a szabadsághoz és az erény magasságához vezet«, és azért mondta talán Franklin: »az oly embernek, kinek élete a belső hangulatok és külső viszonyok változékony befolyásától függ (akinek nincs jelleme), csak a neve ember.«

Az ember bámulva áll meg az ember előtt, mint legremekebb teremtménye előtt Istennek. Milyen csodás lény! kit a teremtő mind a két kezével áldott meg: két világot adott neki, a belsőt és a külsőt, míg a többi állatoknak be kellett érni eggyel.

A külső világ tele van anyagi kincsekkel, miket a embernek jutott feladatul kibányászni s felhasználni a saját javára. Az állatokban táplálékot adott neki, a földben termő erőt, mely megneveli számára a virágokat, mikben megint illatot talál, amiben gyönyörködhetik, mézet, amelyet élvezhet.- És mindez egymásután a gazdag természetben egy szép logikai láncolat, melyen tündökölve látszik meg nagy mindenható mester keze.

A belső világ, melynek kincseit a lélektudós igyekszik kifürkészni, még gazdagabb: ott már olyan kincsek vannak, melyek fényétől megvakulna a halandó ember szeme, s éppen azért nem láthatók meg szemmel; ott már az örökkévalóság pecsétje van ráütve mindenre, mely egy harmadik világot ígér a belső világnak, tudniillik - a síron túli életet.

E lelki kincsek, melyeket tehetségeknek (lelkierőnek, érzelemvilágnak) szoktunk nevezni. Vele születnek az emberrel, s aszerint fejlődnek és működnek, amint irányoztatnak egy cél felé, mely irány viszont közvetlenül az ember körülményeitől, helyzetétől, tágabb értelemben akaratától tétettek függővé.

A legnagyobb lélektudósok egybehangzó véleménye nyomán bátran ki lehet mondani, hogy az emberrel veleszületett érzelemvilága, tehetsége, lelkiereje a jóra van teremtve.

Nézzük tehát ezen, az emberrel veleszületett lelkierők legelsejét, mely a legalsó fokon áll, mely legelőbb nyilatkozik meg benne - az ösztönt.

Az ösztön általában nem egyéb, mint azon titkos, a léleknek, mint eleven erőnek természetében gyökeredző törekvés vagy irányzat, melynek célja nem más, mint éppen az, hogy munkásságot fejtsünk ki.

Ebből következtetve a lélek minden kifejtett nyilatkozata, cselekvénye magán az ösztönön alapul, mely azt az istentől nyert kétségbevonhatatlan természeténél fogva mintegy kényszeríti a munkálkodásra.

Tehát a lélek nagy törvénykönyvében az van beírva a legelső parancsolatnak: »munkálkodjál«.

A fentebb mondottak szerint az ösztön a lelki élet tulajdonképpeni alapja, tényezője. Az ösztön hasonlít a növény csírájához, mely az egész növényt mozgásba hozza, kifejleszti, kitolja a földből, hol az azután megnő, elágazik, mely elágazás hasonlít a lelki élet különféle feltűnési módjaihoz.

De valamint a növénynek, hogy kicsírázhassék, felnőhessen, virágozhasson, nemcsak a földből nyert erő szükséges, hanem gondos ápolás, napfény és harmat: úgy az ösztönnek is, hogy az jó iránylatú cselekvőségi hatáskörét rendeltetéséhez képest betöltse, gondos önfejlesztés, nevelés, képzés szüksége.

Eddig általában szóltam az ösztönről, most nézzük szorosabb értelemben.

Hiába tagadnók, meglátszik, hogy az emberben is van állati tulajdonság.

Nincs ebben mit szégyellni, nagyságos és méltóságos uraim! s hiába dorongoljátok le Platót, aki azt merte mondani, hogy »az ember két lábú tollatlan állat«, volt egy »kis igaza« az öregúrnak. Méltóztassanak csak elmélkedni az »érzéki ösztönről«, melynek nyilatkozványainál csaknem egészen elvész az állat háta mögött az emberben az ember.

Avagy miben különbözik közönséges értelemben az ember az állattól? A tudomány nagyon egyszerűen határozza meg:

Az ember okát adja annak, amit cselekszik, az állat önkéntelenül tesz mindent; azaz míg az ember az ész és a lélek törvényeinek serpenyőjén mérlegeli meg tettét, bepillant annak indokaiba, vizsgálja következéseit, addig az állat oktalanul csupán érzéki ösztönének engedelmeskedik.

Akik tehát azt hiszik, hogy az ember és az állat közt nincs semmi hasonlatosság, azok legelőször is azt bizonyítsák be, hogy az emberben nincs érzéki ösztön, mely semmi egyéb, mint törekvés az állati élet kielégítésére, tehát a lélek oly akarása, melynek indokai nem rejlenek magában a lélekben, hanem a szerves életállapotban.

Azt pedig, hogy nincs, nem lehet bebizonyítani.

Az érzéki ösztönt fel lehet osztani tápösztönre, önfenntartási, mozgási és nemi ösztönre.

Vizsgáljuk ezeket egyenkint: azon célt tűzvén ki magamnak, miszerint bebizonyítom, hogy az érzéki ösztön annyira állatias jellegű az emberben, mely sokszor az akarattól függetlenül, sőt az akarat ellenére is követi célját, és válogatás, tapasztalás, tudomány, értelem nélkül is megtalálja az eszközöket, mert van az emberben bizonyos veleszületett állatias elősejtelem, valami titkos, az ész törvényein kívül működő kombináció, mely igenleges vagy nemleges irányt ad az ösztönnek.

Kinek nem tűnt fel, hogy meglát valahol egy embert, aki neki sohasem vétett az életben, ránéz, s visszataszítódik tőle, gyűlöli; míg egy másikat az első pillanattól fogva vonzalommal szemlél, habár az ártani igyekszik is neki. Hol itt a meggondolás, mely leküzdje ezen belső, állatias, az ész törvényein nem gyökeredző ellentétet?

A szimpátia kifolyása a szerelem, illetőleg az érzéki ösztön szenvedéllyé fajult nyilvánulása, melyet szinte akaratjával szemben sem bír az ember leküzdeni, s mely lassankint minden szellemi tehetségét háttérbe szorítja, elannyira, hogy az végképpen megzsibbadni látszik.

A tápösztön Cuvier szerint a legerősebb és a legelső. A csecsemő önkéntelenül nyúl anyja emlője után. A magát hosszas éhséggel kivégezni akaró ember, ha halálos koplalása közben élelmiszert pillant meg, megrázkódva kap utána, nem törődve feltett akaratával, hogy éhen hal. Nem kevésbé fejlett az emberben az önfenntartási ösztön is: a vízbe ugró öngyilkos fuldoklása közben önkéntelenül kapkod tárgyak után, melyekben meg lehessen fogódzkodni.

A mozgási ösztön egy egész szisztematikus tudomány, melyből a lélek belső állapotaira lehet következtetni. Legközvetlenebbül meghatározza ezeket a hang, úgyszintén az arckifejezés és taglejtés.

Ezek a mozgási szervek, melyeknek ugyan ura az ember, hanem ők mégsem egészen szolgái az embernek. Hányszor hazudtolja meg a nyugodt, szelíd hangot a haragosan villogó szem, Hányszor árulja el az ember haragját az összeszorított ajk; s milyen jelenség az, hogy a pajkos gyermek a nagyapa pattogó veszekedő szavaira oda sem hederít, míg komoly arcától megdöbbenve húzódik félre? Honnan tudja ő, hogy az a veszekedés, amit hallott, nem volt igazi veszekedés, hanem csak a szerető nanyapa házsártos természete? S honnan tudja, hogy az a komoly, szótalan arc igazi fájdalom?

Ezt az érzéki ösztön súgja neki.

A mozgási ösztönben, valamint általánosan a külső alak mivolta- és magatartásában fejezi ki magát mind az egyéniség, mind pedig a bent lakozó lélek állapota: e nyilatkozatok tehát a lélek, az egyéniség kiösmerésére szolgálnak s belőlök alakul maga az »Arculattan« - Physiognomika - tágabb értelemben a »Lelki jelisme«, melyet a mi egyetemünkön »Törvényszéki lélektan« név alatt adnak elő hézagosan.

Több bölcsész vaknak nevezi az érzéki ösztönt, ezzel kívánván jellemezni azon tulajdonságát, hogy nem előzi meg tudata és ismerte azon tárgynak, mely után vágyakozik, s mely kielégítésére szolgál. Ez azonban véleményem szerint helytelen elnevezés, mert az ösztön, a természet által az ember lelkébe oltott, s gondolkozás törvényeinek körén kívül működő homályos tudat, melyben az ember rendeltetési célja van a legelső alapvonalaiban mesterileg kifejezve. Éppen ez okból nem tartom az ösztönt vaknak, hanem tartom a lélek irányzatának, mely az ember szellemi tulajdonságait mozgásba hozza, s ezáltal annyira kifejti őket, hogy azok egészen más jelleget vesznek fel, s különféleségök szerint alakulnak át vággyá, szenvedéllyé, hajlammá és mindig odább-odább...

Egybehangzó vélemény, hogy az élet egyetlen percében sincs teljesen kifejezve, mert az már lényegénél fogva is folytonos fejlődés, mely csak a sírnál szűnik meg, s mely örök időkre fennhagyja azon csodálatra méltó tényt, hogy valami magát éppen változtatásában tartja fenn, és ekképp éri el a valósulást.

Közönségesen meg szokták különböztetni a jó és rossz ösztönöket, ami egyáltalában nem járja, mert az ösztön mindenkinél egyforma, nem tűr kvalifikációt, s csakis a többi lelki tehetségek kifejlési fokától s jellege minőségétől tétetik függővé.

Ebből világos az is, hogy az ösztön, a szellemi fejlettség legalsó fokain, a gyermekeknél és a műveletleneknél sokkal erősebb, hatalmasabb, mint a felnőtt, mívelt embereknél: mert az utóbbiaknál háttérbe szorítja és kipótolja azt a magasabb lelki erők munkássága.

Midőn az ember érzelemvilágából, mint régebbi »Jellem« című cikkemmel szorosan összefüggő tárgyat kiragadtam s leírtam szerény nézeteimet az ösztönről - meg nem állhatom, hogy ne kiáltsak: milyen remeke vagy te a természetnek, ember! adott a Teremtő észt és szabad akaratot, mely úrrá tegyen az állatok felett te pedig szerezz tudományt és műveltséget magadnak, mely úrrá tegyen magad felett, aki különben könnyen rabszolgája lehetsz saját ösztönödnek.

Míly nagyszerű az isteni gondviselés!

Csak azért nem adott talán mindent, hogy neked is legyen mit szerezni; hogy neked is legyen szervezetednek és alkotásodnak megfelelő működési köröd, nehogy úgy kiálthass fel, mint a gyermek Nagy Sándor, szomorú, elborult arccal: »Atyám, te nekem semmi hódítani valót nem hagytál!«

I. A »BALASSA«

Mióta a kolera uralkodik, azóta egészségesebbek az emberek, rövidebbek az éjszakák és hosszabbak a korcsmárosok ábrázatai - uti Mezei docet. Éjfélkor megjelenik a kolerabizottság és elválasztja az ember szájától az »italt«. A kolera maga még becsületes ember, mert az mindössze csak egyszer öli meg a halandót, de a bizottsága minden áldott héten hatszor öli meg benne az egyéni szabadságot.

Már Zsiga bácsi csak annak a mondója, hogy ez megintelen semmi egyéb, mint a balpárt célbavett mesterséges kipusztítása az átkos »minisztérjom« által. És hol-hol kedve is szottyanna kidobni az ajtón a mulatságot rontó goromba kolera-biztost, csakhogy hát úgysem érhetné el a tovább ott mulatási célt, mivel éppen ő maga az a kolera-biztos, akit kidobna. Bizony furcsa hivatallal vegzálták meg szegényt. Tell szívének, tudom, könnyebb feladat volt lelőni az almát fia fejéről, mint neki hazakergetni tizenkettőkor a mulató kompániát, melynek szétszéledését csak a jó Mezei bácsi nézi nálánál hazafiúi bánattól sötétebb arccal.

Hej, de csak csendesen is megy már a világ »sorja«. A »nagy hecc« olyan ritka már, mint a »kifogástalan zsiráns«. Csendesen mulatnak az asztalok, kifogyott mindenünnen a »szusz«, mit csak az »éjfélután« szokott önteni a nemes fiatalságba. A magyar ember mindig azzal a szándékkal tér be egy »pillanatra« a korcsmába, hogy egy »hétig« lesz ott; mit ér az, ha most odateszik elébe korlátnak a tizenkét órát?! Keserű az itala tőle.

De azért ha csendes is a Balassa, régi ábrázatát mégsem vesztette el.

A két kerek asztal körül most is ott ülnek a szokott törzsvendégek, Mezei bácsi szeretett gyermekei, kik az ő kedveért vannak teremtve az árnyékvilágra; hogy legyenek akiket ő szerethessen és kiszolgálhasson.

Mind az ő nevelése az egytől egyig, már ti. a fiatalabbja.

Amelyik pirospozsgás, az az ő rostélyosaitól lett ilyen, amelyik halavány, beteges, az az ő borától lett olyan, amelyik bele mer kottyanni »az fontos ország dolgaiba«, az is őtőle profitírozta a diplomáciai tapintatot a »jelös« »Ellenőr« révén, a »ki olyan újság«, hogy ha már egyéb nem tanúskodnék is mellette, untig elég »abbó«, hogy Mezei bácsi két éve járatja egy kortyra - akarom mondani egy huzomra.

Ebből szívja ő a sok tudományt s úgy adja odább ingyen salátául a szelet mellé vendégeinek.

Már persze csak a kályha melletti asztalnak, mert az ablaknál ülő kompánia rátartós egy kicsit. Azok a kaszinóból hozzák a bölcsességet és sehogy sem tisztelik a Mezei bácsi politikai kombinációit, ami nagyon fáj neki, de azért nem mutatja, nem érezteti velök... isten neki... hadd járjanak a rossz úton... neki semmi köze hozzá. Szegény elveszett fiatal emberek.

De bezzeg annál hálásabb publikum a másik, ahol Zsiga bácsi a nagy kophta, ahol minden este szorgalmatosan felosztják Európát a »potentátok« között, kinek-kinek a maga érdeme szerint. Az osztrák császárnak aszerint természetesen nem jutna több egy vármegyénél.

Néma áhítattal hallgatják Mezei bátyánkat ilyenkor.

A barna írnok fejbólingatva hajtja fel hetedik halbszajtliját, és azt mondja »Világos!« A szőke joggyakornok még előbb felnéz a Zsiga bácsi ábrázatára, leolvasandó, nincs-e valami kifogása a mondottak ellen, csak azután »zúga« rá egy helyeslő kiáltást, míg Mezei bácsi egyet csendít a zsebében szemtelenkedő Lónyai-hatosokon, s aztán a hatás kedveért, mint a jó professzor, még egyszer röviden összefoglalja értekezésének tartalmát:

- Egyszóval nagy kalefaktor a jobboldal. Utoljára is csak ágyú, puska dönt itt!

A Pista kellner, ki komoly mogorvasággal hallgatja gazdája hátamegett a nagy státuspolitika griffjeit, ijedten kapja hátra fejét az »ágyú« szóra, s miután az Albert gyerek véletlenül arra viszi a citromos teát a »telegrafos úrnak« lehetetlen hogy ne a legrosszabb eset történjék, már ti. hogy a Pista kellner megtaszítja az Albert kellnert, az meg leejti a telegrafos úr bájitalát, mely dallamos torkát hivatva volt nekistimmelni a flótázás idilli művészetének.

Ez a tragikum aztán egészen megindítja Mezei bácsit s mint valami gőzsikló leszállítja a politika mezejéről, úgyhogy nem törődve sem a honboldogítással, sem az örök béke eszméjével, beleponálja magát a statárium jogába, s hadüzenő léptekkel ront neki a kétfelé szaladt »dienerschaft«-nak - s bizony nem tudom én hogy végződnék most mindjárt ez a »keleti kérdés«, ha új vendég, mégpedig falusi »jó firma« nem lépne be az ajtón, kinek látására egyszerre mosolygó nyájasságba megy át a gazda vészes haragja.

Nem lehet az másképp. Idegenek előtt nem lehet a házi tűzhely lángjait élesztgetni. Aztán meg is érdemli, hogy némi figyelemmel viseltessék iránta, mert a vidéki vendég legalább fizet, míg ellenben a törzsvendégek annyira divatba hozták az »aufschreiben«-t, hogy ha néha nagy ritkán akad aztán a sok között egy lázító excentrikus, aki elkiáltja magát, hogy »zahlen«, az egész »Balassa« Mezei bácsival együtt, valódi megbotránkozással tekint a »szentségtörőre«.

Az új cimbora jöttére megélénkül a mulatság, ki-ki megtoldja még egy messzellyel. Károly is megszagolja egy mérföldnyiről az idegen bűzt - s ott terem a banda.

Aztán kezdődik a mulatság. Az embernek eszébe jut a sorsa, a szeretője és a kifizetetlen váltója. Mind a három szomorú dolog. És felhangzik hozzá a »Csiribiri csárda« bánatteljes, viharos áriája. Ezt megint mindenki megtoldja egy iccével.

...Megtelik a szív édes fájó gondolatokkal. A leghazárdabb pasasier elpattantja az első pezsgődugót.

...És megkondul a tizenkét óra.

Megdöbbenve néznek egymásra a cimborák, mintha a világ vége volna. Zsiga bácsi nagy immel-ámmal magára erőlteti a boglyas Ghiczy-szűrt.

Az előkerült Albert gyerek és Pista kellner egyenkint kezdik eloltogatni a gyertyákat; Mezei bácsi még egy pillantást vet a »Turini Jézus« falon függő arcképére, melyhez még egy fohászt látszik küldeni, mielőtt a sötétség végképp elnyelné a mai napra: aztán csendes jó éjszakát kíván a távozó vendégeknek, kik elégedetlenül, tele fejjel és muzsikálás iránti szimpátiák okáért üres zsebbel távoznak, hogy holnap újra kezdjék.

II. A DEUTSCH-KÁVÉHÁZ

Az ember körülnéz előbb az utcán, ha nem látja-e valami becsületes ember bemenni, s aztán félve surran be a Deutsch-kávéházba, hol az elválasztott sziámi ikrek hímnemű fele, az elhízott Deutsch papa székel bekerített trónusán, mely körül van rakva anizett, maraszkinó, rum-, szilvórium- és vaníliával, mik megalapítják Deutsch papa királyi tekintélyét, lévén mindeniknek egyenkint annyi rabszolgája, hogy Deutsch papa sohasem kénytelen szenvedni a magány unalmasságát, hanem az éjszakán által is folytonosan gubernálhat környezetén.

A különféle nemzetek bőven vannak képviselve az örömek e birodalmában.

Ott van Izrael »szétszórt« népe »összegyűjtve«. A miniatűr »ich gebe«, »ich nehme« hangzavar csendes harmóniába olvad a »posztócsillagos« hadfiak magyaros káromkodásába, kik a hátulsó asztalnál disznómódon ütik, - nem a burkust, - hanem a filkót egészen addig a stúdiumig, míg összes pénzkészletük belevándorol a kártyapénzt gyűjtő pohárba. A legvégén mindig azzal a tapasztalattal kelnek fel, hogy mindenikök vesztett. Ostobaság biz a kártya kevés pénzzel! Hanem azért másnap megint csak kártyán adatik át a közforgalomnak a »lénung«. Faraó hírhedt nemzetsége is azt a vallást követi, amit a vitéz urak. A kimuzsikált bankót ők sem adják »interesre«. Az embernek nem az a hivatása hogy »takarékpénztárrá« váljék. Ha az úr azért muzsikáltat, hogy mulasson, a cigány is azért muzsikál, hogy mulasson utána. Elég baj már az is, hogy mikor az urak mulatnak, ők muzsikálnak nekik, mikor meg már ők mulatnának, akkorra egy úr sem látható, hogy hadd ő muzsikálna nekik. Hej, de csak ebben is megrövidítette őket »azs a aranyhajú csigányra fondorkodó Úristen«! De ők azért nem irigyelnek a világtól semmit. Hadd bomoljon, ha kedve tartja, s néha-néha megcsillanik is szemökben valami elfojtott epedő vágy, az sem vonatkozik ötemeletes házra, elegáns fogatra, ezer holdas pusztára, akkor is csak az jár eszökben, hogy ezeken a fránya honvédeken milyen »delikátus«, milyen fölséges szép a »verezs nadrág«...

Persze hogy a tekintetes vármegye is képviselve van a különféle válfajok közt. A hosszú »szőke írnokról« lerí a megyeházi szag. Ő itt az arisztokráciát képviseli, s Deutsch papa sokat helyez bele. Már tudniillik bizalmat is, szilvóriumot is. No, de az rendén is van. A szőke írnok elvégre is olyan perszóna, aki már többször közelről beszélt a vicispánnal, aki ott jár-kél a megyeház méltóságos folyosóin, olyan biztonsággal, mint más emberfia otthon, aki életet, kifejezést és »alakot« ad azoknak a hatalmas rendeleteknek, mikre Deutsch papát előfogja néha-néha a »holnap nekem« spuriusza. Mert hát Deutsch papa két dologtul fél a világon legjobban: a Deutsch mamától és a törvény »bírságos« kezétől. A Deutsch mamától már sikerült megszabadulnia, de a törvény pallosa még ott lebeg feje felett minden pillanatban lecsapni kész élével a kisvárosi rulett közé.

A szőke írnok rangjához méltó, vármegyei stílusban természetesen a »zöld aszalnál« van elemében, hol a biliárd sima mezején lelegel minden babért, becsületet szerez és emlékeztet »mopszaival« a »permopsz« keletkezett tisztikarra, »dupla buzeró«-ival megmagyarázza a községrendezés kérdésének megindulását, »karambol«-jaival bebizonyítja, mint gátoltatik meg egyenes haladásában az egyik golyó - a jobboldal, ha beleütközik a másik golyó - a baloldal. Az isten bűnül ne vegye neki! Már ti. a golyónak. -

Mikor aztán jóllakott dicsőséggel, diadallal, példának okáért ő is megereszt egy kis nemzeti »ferblit«, hol egészen »anstndig« viseli magát s hova szinte átviszi az ékes megyei stílust. Három nyolcas ellen »három szolgabírót« vág ki, »vótumra« kívánja bocsáttatni, ha felmerül a kérdések kérdése, hogy szabad e az utolsónak is »besszerelni«, a »tourmaclit« nem fogadja el, mert az korlátozza a viziadás »autonómiáját«, s ha valaki »bicska« helyett »kirikárit« talál neki osztani, vagy a »kasszát« bezárja mikor »flusz« mosolyog tollmozgató kezében, elveszti előtte minden népszerűségét s addig-addig keresi holmi diplomáciai jegyzékváltogatással az okot, míg elkiálthatja, hogy »akciót neki!«

Az akció reakciót szül. A szőke írnok csurgóra lelógó kalapját még beljebb húzza piros ábrázatjába. Egyet káromkodik. Az osztó kezéből kiesik a kártya. Mindenki odanéz. A két ellenséges fél összeütközik. Kezdődik a mohácsi csata. A küzdők körül pártok képződnek. Mígnem Deutsch papa leszállván jupiteri székhelyéről szét nem húzgálja a haragvó hősöket.

Újra elcsendesül minden, s újra megindul a ferbli. A többi asztaloknál megélénkül a »diskurzus«. A kis patikárius műértő arccal kérődzi el még egyszer a verekedés lefolyását. Sajnálja rettentőn, hogy vége lett. Az igaz, hogy nem rajta múlt a folytatása. Ő eleget heccelte őket. A méregkeverő.

De már azt megint Muki cukrász nem hagyhatja úgy, hogy a patikáriusnak ne kontradikáljon, ő már különben is született ellensége minden patikáriusnak. Tűz és víz. Az ő fakkja az »édes«, az övék a »keserű«. S ha Király utcai Török János, hogy rá célozzon, hirdette szanaszét a lapokban, hogy »nincs többé kopaszfej«, ő is fogta magát s a kánikulában, mikor Török János uram legjobban izzadott a balassagyarmati »Times« hasábján úgy hirdette a gefrorenest hogy: »nincs többé melegség«.

Képzelem mennyire megijedhetett ettől valami pesti prémárus.

A többi asztaloknál együtt és szerteszét Bernáth Gazsi haláláról beszél a tudós publikum. Dávid doktor jól ismerte a híres »Bhernáth« bácsit és restelli, hogy izraelita létére a lipótvárosi katolische templomra hagyta összes követeléseit és nem az izraelit anyaszentegyházra.

A fekete végrehajtó kihörpenti limonádéját és huszonharmadikszor kel fel, hogy - úgymond - hazamenjen erről a »snasz hely«-ről, hová minden este véletlenül kerül be. Most is egy hitelező elől akart felszökni a kaszinóba, de eltévesztette az emeletet. Meg aztán... mi tagadás benne ... egy kis sporthajlam... a szép felszolgálóné, a melegkezű fr. Betty... Olyan a szeme, mint a tinta... olyan korall ajka van, mint a spanyolviasz, az arca olyan fehér, mint a velinpapiros... Egyszóval a végrehajtó úr szeretné ma este felvenni az »előleges biztosítási jegyzőkönyvet«, csakhogy még egy kicsit félénk, bátortalan hozzá, mert hát hiába »béka van a gyomrában«. Aztán az is könnyen megeshetnék, hogy a kis Betty, amilyen gonosz teremtés, egyszerűen azt kérdezné válaszul ömlengő szerelmi nyilatkozatára: - Hallotta már ön a »Ninive történetét?«

Bezzeg jobban értené ezt a mesterséget az a torzonborz barna alak, aki a leghátulsó asztalnál szoktatja magát a »magányhoz«, ti. a mi Stofi bátyánk, amint a tizenharmadik csésze gyászkávé szürcsölése közben nagyot hunyorgatva néz, hol a piruló végrehajtóra, hol a kokettírozó nimfára, hol arra a fekete rámájú képre, melynek következő feliratán tűnődik nagy hümmögve: »Wenn die Jugend wüsste, wenn das Alte könnte«.

A másik képről a jó Petőfi Sándor néz le némán, hidegen az éjszakát átdorbézoló csemetéire az új korszaknak. A pislogó lámpák rezgő világa kísérteties fényt vet a költő szilaj arcára, mely megelevenedni látszik... a toll megmozdul kezében... Lelkem előtt mint egy vízió, mint egy megmagyarázhatlan fantom domborodik ki élő alakká,... és felmennydörög ajkán a haza szent földjét megmozgató nagy szemrehányás.

Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága,
Avagy virág vagy te, hazám ifjusága?

...Már az igaz, hogy furcsa dolgokat írt az a Petőfi. Ugye Deutsch papa?

III. A »ZICHY«

A Zichy fogadóról mindig eszembe jut a Zsedényi Eduárd inggallérja, a Zsedényi inggallérjáról eszembe jut a Csernátony stílusa, a Csernátony stílusáról pedig a szuezi kanális. A szuezi kanális felőli elmélkedésemben meg lehetetlen meg nem emlékeznem a Sramko bácsi torkáról. Míg Lindley meg nem csinálta a pesti vízvezetéket, addig ez volt a tekintetben a legjelesebb species. Sok borral vegyített víz vezettetett le e derék alkotványon keresztül egy félszázad óta.

A Zichy fogadónak leírásában ő olyan alapkő, olyan kiindulási »alfa«, mint a Napóleon elhanyatlásának történetében annak kedves felesége.

Sramko bácsinak is valódi hitestársa a Zichy. Megesküdött és hű hozzá. Túlhajtott erényesség. De a Zichy már azt úgy érdemli meg. Mert a Zichy híres és nevezetes hely. Nem azért jár pedig oda Sramko bácsi, mert nevezetes hely, hanem azért nevezetes hely, mert odajár. És az nagy különbség.

Azután - én istenem! - csak kell az embernek járni valahova enni. Nem élhet levegőből, kivált ha a levegő tele van vesztett pörök hírével. S ha már egyszer eszik, innia is dukál, mert meg van írva a régi tudós könyvekben, hogy »Trencsiny országban« egyszer a ludak ettek és nem ittak, hát mind kidöglöttek. Hiába, az ember fut a szomorú sors elől. Ez már az önfenntartási ösztönhöz tartozik.

És ha néha-néha - teszem azt - szórakozottságból túlságosan talál bevenni a »jóból«, neki az mind megjárja, mert Kinek három van diplomája, háromszer tőbet ihatja, mint holmi közönségezs ember.

És ilyen értelemben hasznát veszi diplomáinak.

Egyszóval szolid ember, minélfogva a Zichy is szolid hely. Az öreg urak és az átutazók vendéglője.

A nagyvilági politika ritkán képezi a beszélgetés tárgyát. Az a néhány »burger«, aki néha-néha betéved egy »jó napot« csinálni magának »esténkint«, nyugodtan issza meg »feketéjét« vagy a megrendelt »drapákot«, s még a vén Napóleon halálára is csak annyit mond:... isten nyugossza meg szegényt!... hanem bezzeg annál többet beszél a Sramko bíróvá választásáról... ami Sramko bácsinak olyan érzékeny szívlágyító téma, miszerint sokszor arra a csúfságra vetemedik tőle, hogy egy cilinder bort ereszt meg a szépen megszaporodott jóakaróknak. Mert hát a népszerűség sem jön ingyen. Így is sokkal olcsóbb, mint ha Teller árulná a »speisz-cetlin« és a Géza kellner számítaná fel az árát.

Hanem aztán hetivásárkor megélénkül az élet a szolid pecsovics-jellegű Zichyben. Nemzetes Hont vármegye »nagyságos« közönségétől hemzsegnek az asztalok. S ha itt-ott hegyesre kifent bajuszával kitarkallik közülök egy-egy Nógrád megyei atyafi, kilyukasztja lelkét a tengernyi büszkeség, melyet liberális volta miatt az ügyefogyottabbakkal szemben érez, s belevágja bölcsességének bicsakját a politika cipójába, s olyan karajokat szeldel a szegény jámbor hontiaknak, hogy egészen belepirulnak ettől a megromlott rebellis nógrádi levegőtől.

Jól esik lelkünknek (már mint nekünk pecsovicsoknak), hogy mi is elmondhatjuk valakinek azokat a mérges epithetonokat, mikkel a baloldal minket prezentel meg; mert hát hiába a csizmánál is sárosabb a »kalucsni«, ha az van felül, - és a felső kabátot is jobban éri az eső, mint a »lajbit«, ha be van gombolva.

Hanem erre a hasonlatra nyomban meg is mozdul a másik asztalnál Hecks, aki oly elválhatlan kísérője Sramkónak, mint Minervának a bagoly, s ki a fél vármegyét ruházza kontóra.

Isten után neki köszönhetjük leginkább formánkat.

Némán ül ott, mintha azon gondolkoznék: milyen lesz a jövő század divatja, pedig azon gondolkozik, hogy mivel hibázta el tegnap a »kalábriászt«, mikor »tercbélára« bukott, aztán nagyot hajlongva köszön egy-egy bejövő vagy távozó vendégnek, áhítatos arccal nézve utána, mintha az járna eszében, hogy milyen érdemes derék férfiú az, mennyire tiszteli, becsüli ő azt, eddig az jár eszében, hogy ugyan miből fizeti ki a felszaporodott ruhaadósságot? Aztán megissza félmesszelyét, felhúzza riska kabátját, melyért úgy fáj a szíve, hogy önmagának kell elnyúzni..., és elindul a »körbe«, hogy ott is bevégezze »nyilvántartási szemléjét« hitelezői felett.

A hetivásárokat leszámítva a Zichy csak akkor veszti el monoton jellegét, ha az »Edos gyerek« vetődik ide falujából.

És az elég gyakran megesik.

Híres paripáján, mely a brazíliai császár istállójába került ki s útközben átúszta a Földközi-tengert, ezelőtt tíz perccel indult el otthonról, ami közönséges lónak és embernek félnapi járóföld. No, de jó is, hogy ily sebesen jött, mert már annyira száraz volt a torka, hogy amint a Zichy kapujában kicsaholt kováján egy szikra torkára pattant, egyszerre lánggal kezdett égni - hanem, jó szerencse... éppen akkor vitték arra a város vizipuskáját s úgy agyonlőtték vízzel Edos pajtásunkat, hogy zicher belehalt volna - már amennyire tudniillik egy huszár meghalhat -, ha a hauszknecht hamarjába be nem tesz szájába egy csomó bagót, amitől a huszár halottaiból is egyszerre feltámad...

Siet is magáról lehányni a felsőruhát, mely az említett kaland következtében persze lucskos volna, ha a folyosón véletlenül nem néz rá olyan tüzesen a szőke szobalány, hogy nyomban megszáradt.

Hanem most azután kárpótolja is magát a kiállott viszontagságokért: egész armádia palackot állíttat maga elé, s amint Muki cukrász elmésen megjegyzi: huszárosan egy egy kortyra issza ki a bort minden a Zichyben található üvegből: kivevén a Flóris bácsi szemén levő szemüvegből. De ebből is csak azért nem, mert nincs benne.

Búsulva vigadoz mellette a jó Béla gyerek is: kifogyhatatlan leleményessége éppen most szüli meg az »Ötvenedik indítványt«, hogy »igyunk meg még egy messzely vöröset« - s ha restellni látszik is szégyenítő súlyát annak a gondolatnak, hogy ő csak baka volt önkéntes korában, mégis jólesik elbeszélnie, hogy mikor egy ízben őfelsége előtt glédába kiállott, a felséges király elbámulva mondá:

»Ilyen szép domború mellkast még nem láttam«.

Isznak is aztán király őfelsége egészségeért nagyokat a bajtársak, kik a komisz cibil ruhában is érzik katonás voltukat.

A Béla gyerek belekezd egy »ezer rőfös toasztba«, mit Edos öcsénk vigyorgva hallgat, fejét jobb kezére támasztván, mintha Sennyeyt akarná utánozni, hol-hol egy nagyot bólintva, mintha Están bácsi parlamentáris modorát venné fel, és közbe pipaszárával üti velős szavaihoz taktust, mintha Deák Ferenc örökmozgású plajbászát vette volna tanulmánya tárgyául...

Egyszerre lehanyatlik a kéz és fej, a nagybojtú taj pipa, melyet mint »guter Reiter« kapott generálisától emlékbe, kifordul kezéből, a huszár lelke lerészegedik a nagy tengernyi dicsőségtől, mely múltját terheli, mert a bor az bagatell csak... mely meg sem kottyan vasfejének, melyet pusztán a nagy tettek ólomsúlya nyom le - és felhangzik ajkán egy-egy regurális kortyantás, melyre tihanyi echóként felel vissza a másik asztalnál elaludt Géza kellner elfojtott mély szuszogása.

...A toasztírozó szónok körülnéz. A teremben nincs egyetlen lélek sem... csak az üres palackok, a tövig égett gyertyák és a méla csend. Egyet sóhajt és azután - folytatja toasztját ott, ahol elhagyta, hatalmas borízű hangon fenyegetve a nemzetet... mely sehogy sem akar jobb útra térni...

Hét napból áll a hét. Az első két napon, ti. hétfőn és kedden békés egyetértésben él az ember a szerkesztővel, kölcsönös szimpátia lágy ölében ringatván egymást. Tea, kávé jóízű. Mezeinél pompásan főznek. Egyszóval minden szuperál. Még a csibuk is jól szelel. Ami különben nem csoda, mert három helyen lyukas.

A harmadik napon, szerdán, a tárcaíró kezd idegenkedni a szerkesztőtől, savanyú mosoly futja el ábrázatát, ha az utcán meglátja, míg ellenben a szerkesztő sokkal forróbb ragaszkodást mutat iránta, mint tegnap, megkérdezi tőle, mint érzi magát, mint szolgál egészsége sat? Aztán a vége rendesen az, hogy kellemetlen náthát okozó időjárás uralkodik... az embernek legokosabb ilyenkor otthon tartózkodni, dolgozni és...

- Richtig! Írod-é már a tárcát?

- Már hogy írnám? Korán volna még.

A szerkesztőnek már erre van egy csomó kész felelete, mit négyhetes pályáján szerzett egybe.

- Hát mért nem írod? Micsoda dolog az? Soha semmi sincs korán. Vagy ne ígérj semmit, vagy ha ígérsz valamit, azt tartsd meg. No, rátok ugyan lehet támaszkodni!

Az ember ilyenkor hebeg valamit a túlságig vitt pedantizmusról, és megígéri szentül, hogy reggelre minden jól lesz, minden meglesz.

Reggel aztán felver legédesebb szendergésedből egy baljóslatú, az éneklésbe átmenő süvítő hang ágyad szélénél.

- Kérek manuscriptumot!

Az ember bosszankodva riad fel s manuscriptum helyett manupropriáját szeretné átszolgáltatni az alkalmatlankodónak, ha az véletlenül nem éppen a Dömötör szedő gyerek lenne, akinek protekcióját nem tanácsos holmi célra nem vezető kifakadásokkal veszélyeztetni: mert ha megharagszik, annyi sajtóhibát hágy, hogy az ember a maga művét is Urosénak nézni.

- Nincs manucriptum. Jöjjön holnap reggel!

Dömötör vidám arcot vág, örül, hogy nem lesz mit szedni, és eltávozik. Elhatározom, hogy dolgozni fogok; hanem tudj' az ördög, ha muszaj dolgozni, mindjárt nem akaródzik. Az igaz hogy akkor sem akaródzik, ha nem muszaj. Egyszóval a tárcaírás unalmas dolog. S miután nem örömest unatkozik senki, én természetesen megint meg nem írom a tárcát.

Egész nap kerülöm a szerkesztőt, s olyan helyen tartózkodom, ahol az ördögnek sem jutna eszébe keresni: ahol még magam sem találok magamra, ti. otthon.

Morfondírozom. Vagy szundikálok. Lelki szemeim előtt ködös jelenetek folynak le a »Nibelungok harcá«-nak meg nem írt folytatásából. Egy nagy zöld mező tele elmosódott, ki nem vehető homályos alakokkal. A nagyorrú Makkfői fiskális és az »anständig« Feri öcsénk éles penicilusokkal rohannak rám. Mindenik azt követeli, hogy Erzsikét őhozzá adjam nőül. No, csak azt lessék! Most már éppen azért sem megy férjhez egyikhez sem!

Majd Sramko, a szőke írnok, Stofi fiskális, Muki cukrász, Ákos bácsi és Mády fenyegető árnyai lebegnek előttem haraggal, kihívólag;...Stofi fiskális egy csomó tobákot tart az orrom alá, Ákos bácsi csiklandoz, Sramko fiskális bort tölt a - fülembe, Muki cukrász fagylalttal tapasztja be szájamat...

Így következik be az este. Éjjel is folytonosan ezekkel álmodom. Megnépesítik villogó szemeikkel a sötétség birodalmát. Belemártják fogyatkozásaik zsírjába tollamat. Attól azután zsíros lesz és nem fog.

Szomorúan virrad fel a szerencsétlen péntek. A szerkesztő már hajnalban hozzám küld, felveret ágyamból, s annyira emlékeztet a szigorú kötelesség érzetére, hogy végre nagy vajudások után megszületik délfelé a tárca. Dömötör diadalmasan lebegteti útközben, mikor a nyomdába szállítja.

Most már leesik szívemről a nagy kő. Szabadabban lélegzem.

És megfordul az események kereke.

A szerkesztő megint kenyeres pajtásommá lesz. Bátran nézek a szeme közé. Vonzódom hozzá. Ott ülök folytonosan a nyakán s most már én kérdezgetem nagy felsőbbség-érzettel, amint dolgozatai közé pillantok: meg van-e már a cicero-cikk: lesz e hímen? Szemtelenül csendes időket élünk, pajtás. Egy valamirevaló botrány a világért nem tud történni.

- Fájdalom, nem. Szörnyű pechben vagyok, mióta a lapot szerkesztem. Mindent teremteni kell.

- Én a kolerának bíztam, hogy legalább a »gyászhírek« rovatát betölti, de az is elmúlt a »Nógrádi Lapok« mutatványszámától. Ez az egy munkatársunk is odavan.

Ezalatt folytonos összeköttetésben áll a szerkesztési iroda a nyomdával. A Dömötör lóhalállal nyargal majd a kézirattal, majd megint kéziratért. A »Nógrádi Lapok« mint valami Moloch hihetetlen gyorsasággal nyelnek el mindent. A szerkesztő esze ezerfelé ágadzik: Makarács küldi a »rendőri híreket«, azokat kell megfésülni, a gabonaárak szellemdús numerusait sem állította még össze a tudós városi előljáróság. Ide is, oda is után kell nézni. Hát a »Nyílt tér«-be mi jön, Nem érkezett be semmi. Fogni kellene megint valami szerencsétlen ábrándos kisasszonyt, aki elvesztett szerelmes leveleit reklamálja. Hahó! Nini, ott megy az ablak alatt Miklós bátyánk. Milyen szomorú, gondolatdús az arca! Ugyan miről gondolkozhatik? Meg kellene kérdezni. Hátha valami »Vegyesek«-be való eszme kínálódzik fejében. Attól bizony könnyen kitelik az az eredetiség, hogy amikor nem fütyörész, akkor alattomban lapot szerkeszt...

E pillanatban egy nagykalapú tót kiáltja el magát az utcán, hogy »ablakot csináltassanak«!

A szerkesztő felugrik örömében s kiderült arccal fogja nyakon a tollat.

- Hüm! Megvan az anyag. Megvan a cikk-matéria! Ez éppen betölti a lap hiányzó részét. De hát micsoda szemtelenség is az, hogy az ablakcsinálást egészen ezek a tótok monopolizálják. És mért éppen az ablakot? Mert mi az ablak? Az ablak a világosság eszközlője. Hát mi joga van ahhoz a tótnak, hogy világosságot eszközöljön? Látunk mi a sötétben is. Aztán mi a világosság? A világosság a szabadság. De hát mi köze a tótnak a szabadsághoz? Nem elég neki, hogy a »közös ügyes kenyeret« együtt eheti velünk, aki zabkenyérhez volt szokva teljes életében. Ezt nem lehet így hagyni. Ezek a pánszláv mozgalmak veszedelme előjelei. Éppen apropó lesz egy dörgedelmes cikk a »nemzetiségek vészes intencióiról«.

A szerkesztő arcát elönti a lelkesedés tüze, mialatt eszméit percegő tollával papírra önti. Érzi és átmelegszik tőlök.

Végre azután elkészül minden, a legkisebb apróságtól kezdve a cicero-cikkig. A szerkesztő édes kedvteléssel pillant vissza a mai fáradalomteljes pénteki napra, dupla rummal issza a teát a kaszinóban és dupla mosollyal kíván jó estét mindenkinek.

De még azért nincs vége a munkának. Másnap jön a »kefelenyomat«. És az iszonyú dolog, tisztelt uraim és dámáim! Látni az embernek a saját elmeszülöttét megcsonkítva, eltört lábbal, bénult tagokkal, megfésületlenül, bicegve, púposan a különféle sajtóhibák által. Oh, az borzasztó érzés! Én nem tartozom a szerény emberek közé, nyájas olvasóközönség, - de ilyenkor mégis kezdek kételkedni magamban s azt tartom, hogy Jules Janin alighanem jobb tárcaíró volt nálamnál.

No, de ez a kishitűség nem háborgat sokáig. Vasárnap reggelre ünnepi köntösében megjelenik a lap.

Persze, hogy tetszik mind a kettőnknek.

Úgy vagyunk vele, mint én a Marcsámmal, hogy még a hibáit is gyönyörűségnek nézem... isten bűnömül ne vegye!

Most aztán nincs egyéb hátra, mint flegmatikus arccal elvegyülni a nyájas olvasóközönség közé és kipuhatolni, meglesni, kigusztálni a tartalom hatását...

Lexi nagyszerűnek találja, hogy »Ninive története« be van hozva a Deutsch-kávéházba: kár volt egészen nem közölni; Ivánka Ödön skandalumnak tartja már a puszta megemlítést is és a szalon nyelvezetet ajánlja figyelmembe.

Természetes, hogy mind a kettőnek »igaza« van.

A szerkesztő azonban oly esetben is egészen megállapodott, tapintatos taktikával rendelkezik.

Ha valaki megdícséri a mai számot, hogy pompás, nagyszerűen sikerült, zicher fitymálva felel rá:

- Eh, bagatell! jelent már meg ennél jobb szám is. Én inkább gyengének találom.

De ha aztán valaki arra vetemedik, hogy ezt gyengébb számnak merje mondani a többieknél, kétségkívül azt a választ nyerné.

- Már bocsánatot kérek! Az én véleményem szerint ez a legsikerültebb az eddigiek közt.

És ez a szerkesztés titka.

Ha sokan minden alap nélkül tudnak fecsegni a múltról, miért ne tudnék én szintén minden alap nélkül fecsegni a jövőről. Az alaptalanság alapossága veres fonalként húzódik át mindenen.

Az alaptalanság olyan, mint a kis Bibi plédje, télben köpenyeg, nyáron ágytakaró, délben abrosz, este ablakfüggöny,... novellában elkerülhetetlen, vezércikkben szükséges, a tárcában pedig megjárja.

Tehát beszéljünk a jövő gyűlés arcáról.

...A szép terem, melyben már annyira megszokta a szem a mindkét nemen lévő fiatalságot amint a járás költészetében gyakorolja magát, kopasz megyei szónokoktól fog hemzsegni.

Eddig csupa haj volt a publikum, ezentúl csupa hajtalanság. Eddig csupa felsütött fejek, ezentúl csupa lesütött arcok.

A felejthetetlen helyen, hol Eduárd röpíté bájdús szavait Kunigunda felém valami felvidéki bundás bizottmányi tag fog ülni talán, s az illatos ambrózia-lég helyett, mit az ő édes alakja hagyott itt, s mely körüllengte a helyet, talán pálinkaszag fog kipárologni szanaszét, hírdetendő a sanctus spiritus-t, mely a megyei autonómia boldogságának varázs-éldeletében szállta meg az érdemes bizottmányi tag urat, kit a lóvakarás mellől szólított ki a tévedhetlen közvélemény a megye dolgának bölcs elintézésére.

A nagy korinthi oszlop alatt, hol Ilonka délceg alakja gyönyörködhetett, amint tánctól kigyulladt arcát legyezgeti, valami vaskos ó-módi táblabíró fog fészkelődni szörnyen turbálva öreg fejét egy-egy elmondani való perióduson arról a témáról, hogy az ő csűre végében is olyan kutyavásár van, miszerint »minapában« is három »ló« fulladt bele: ha ezt tovább is így hagyja a tettes vármegye, kivesz a falujokból lassankint minden »ember«...

Milyen metamorfózis!

Ahol eddig azért gyűltek össze az emberek, hogy bókokat mondjanak, ma »sotizok«-kal fognak szolgálni egymásnak.

Mert hát az »udvarlás« és hazafiság között az a különbség, hogy az egyik olyan tettetés, amiről mindenki tudja, hogy az, míg ellenben a másik olyan tettetés, amiről a tettető azt hiszi, miszerint senki sem tudja, hogy az.

Ez ugyan Kerkápolyi-féle definíció, de azért mégis olyan világos, mint amilyen sötét a kép, mit az olvasónak mutogatok.

Látom annak a képnek minden vonását.

A nagyszakállú ellenzéki vezér - egyik a sok közül -, kinek a honfibú marja vészes körmeivel bánatos kebelét, az »átkos minisztériom« borzadályt gerjesztendett iszonytató intencióinak tudata érzetében fog állani görbe botján támaszkodva, és keresni fogja azt a bizonyos csomót a kákán, amire pedig leghamarabb úgy akadna rá, ha magát találná valahogy megtapogatni, már ti. ha volna tapintata.

A két »itthon maradt úr« szintén felkeresi a Sándor utcai palota fiókintézetét, s ha már ott nem lehettek »utolsók«, jól esik hinniök, hogy itt »elsők«. Meg is látszik az a fájdalmas tudat mindkettőn. Szinte belehalványul az arcuk. Lesoványodtak.

De hát nem is csoda az. Étvágya sincs az embernek, ha látja, hogy Nagy György meg Bakcsi Feri mint leckézi odafenn jóízűn a budget-vitánál Tóth Vilmost... Ők pedig idehaza legfellebb a »rossz utakról« diskurálhatnak, dacára annak, hogy nekik minden út jó, ha mandátumhoz vezet.

Sir itur ad astra!

Egyébiránt beszéd lesz elég. Pro és contra. Miska bácsi opponálni fog az ellen, hogy a vármegye kölcsönt vegyen fel az utakra.

Aztán nem is lehetséges az. Ha váltóra veszi, ki az ördög fogja zsirálni. Egy vármegyeért csak más megye állható jót. Hont megyét vón' muszaj megfogni forgatónak.

Ha az egyáltalában forgató lehetne, ki maga is csak úgy forgatódik egy ember ujja körül!

Csakhogy az az egy ujj beillik tengelynek.

Egyszóval nem szeretnék lenni a főmérnök füle. Annak szegénynek hivatalosan kell végighallgatni a különböző okos indítványokat, jeles eszméket és körmönfont kifejezéseket, mikkel a nógrádi utak lesznek kijavítandók, mégpedig mivel a hallgatás aranya, a beszéd ezüst, biztos reményünk van, hogy útaink ezüstből fognak készülni.

A jövő gyűlésről írva, eszembe jut a múlt gyűlés.

Ami annyira nem következetlenség, miszerint meg vagyok róla győződve, hogy ha a múlt gyűlést írnám, az a jövő gyűlés rajza lenne.

Pars pro toto. Egyik olyan, mint a másik.

Azok az emberek, azok a szavak, azok az eszmék, azok a gyarlóságok, amik a múltkor.

Egy csomó gavallér bizottmányi tag, aki szeretné mutatni, hogy agarászat közben is ragadt rá annyi státusbölcsesség, amennyi elég egy úrnak. Aztán az úr mindjárt beleszületik minden tudományba. Annak csak akarni kell.

Vág is ahhoz az önérzethez egynémelyik olyan önelégült fizonómiát, hogy szinte hajlandó volna rá megesküdni az ember, hogy ez együtt szerkesztette Humboldt-tal a »Kosmos«-t.

Még nagyobb csomó öregúr a régi tekintetes karok és rendek közül. Ócska Alvinczy-puskák, mikből már régen kirakétázódott az a lőpor, melynek most már csak a füstje maradt meg, az is talán csak azért, hogy elhomályosítsa előttök a látkört, amelyhez különben is háttal vannak fordulva.

Még csak néhány szó a pártokról. A mindenféleség tarkasága jellemzi a személyes elveket, miknek éppen az a hibája, hogy nem elvek.

Vannak jámbor jobboldaliak, kiket csak a hivatalhajhászat enyve tart odaragasztva a Deák-köpenyeghez, és viszont rendületlen balpártiak, kik csak azért vannak ellene a közügynek, mert a kormánypárt még mellette van.

Tisztelet a vas-meggyőződésnek!

Az áhítatos katolikus párt mint töredék játssza gyermekjátékait, a jobboldal szárnya alatt. A türelmes jobboldal mosolyogva nézi abban a tudatban, hogy úgyis a bölcsőben fog meghalni az idétlen gyermek. Hadd mulasson szegényke!

De ha van pártolója a jezsuitáknak, van ám hatalmas lutheránus árnyalat is, s a »lutherani comburantur«-féle relikviára ejtett célzás olyan inparlamentáris lármát idéz fel, hogy az ember azt hinné, miszerint a »tisztelt ház«-ban van.

És minde pártokon felül mint legnagyobb unikum magaslik ki azon különben igen derék férfiú, ki maga képez egy pártot, kinek mindig extra-elvei vannak valami csudálatos vegyülék a szélső- és középbalból, az arianizmusból, a protestántizmusból, a pecsovics hitvallásbul és a commune eszméiből.

Nem feladatom bírálni pártállásának, elveinek helyességét.

Ő maga bírálja azt meg. Cicero contra domo sua.

Amit ma vall, azt holnap elítéli, eldobja - mint haszontalan limlomot.

Mindennap ezzel az új szóval köszönti az embert:

- No, öcsém, én kiábrándultam...

Ez az ő jelmondata.

Pedig olyan meggyőzően, melegen beszél elveiről, mintha gránit-szívbe volnának vésve eltörülhetetlenül, örökre...

...És azután jön a többi...Jellemzőbbnél jellemzőbb felfogások, eredeti kikerekedett alakok, aminek mindenike egy kiveszni indult típust ábrázol, a szövevényes hálózatok, mik összetartják a sok, egymáshoz össze nem illő elemet, a párt-intrikák, a kutyabagosi filozófiától kezdve fel egész a Bismarck politikai rafinírozottságáig: amint azt majd egyszer megírom e lapokban.

Különben emiatt ne essen kétségbe senki. Így van az minden alkotmányos nemzetnél.

Ahol pártok nincsenek, ott nincsenek eszmék sem.

Mi még annyival vagyunk különbek, hogy nálunk nincsenek ugyan eszmék, de mégis vannak pártok.

...Jó, de azért van egy dolog mégis a megyegyűlések repertoárjában, ahol minden különböző vélemény barátságos harmóniába olvad - a főispáni ebédek.

Ezek ellen nincs kifogása senkinek.

Legfellebb Pista bátyánkat feszélyezheti egy kicsit, hogy néha egy-egy ilyen pezsgővel bővelkedő ebéd után svihákság volna elmondani, hogy:

Kiábrándultam.

Reményffy József úrnak múltkor megrendeltem a »Borsszem Jankó«-t, hogy tanulja meg belőle a mi politikánkat, minélfogva tisztelt ellenfelünk szinte meggondolván magát, megköszöni s az »Ipoly« 9-ik számában felajánlja viszonzásul a »Gyermek lap«-ot, természetesen, hogy én meg abból tanuljam meg az ő politikájukat.

Köszönöm.

I. FŐVÁROSI CSODABOGARAK

Mióta a vastag talpú »Kaffer«-t (szerecsent) elvitték a Kerepesi útról (hol egy hatosért volt látható) a bécsi világkiállításra, s mióta a házasulási szándékot az Ellenőr hirdetési rovatában közlő egyetlenegy fiatalember is beállott kapucinusbarátnak, azóta az iker-fővárosban nincs semmi látnivaló, kivált magamféle embernek, ki az Eszterházy-képtárt a »Neue Welt«-ben, a régiségtárt a »Főrendiházban«, a »Disznófőt« némely tekintélyes vállakon, a »zöldet« pedig, a fővárosi közönség ez ideálját a »Svarcz Gyula országgyűlési beszédeiben« élvezem. -

No, hanem azért megvannak mégis a magam privát passziói.

Délben Besze János anekdotáiban gyönyörködöm a »Sas«-ban. A derék úr, aki mindig »madártávlatból« látja Pestet, mióta az »Életunt betyár« című novellát megírta, protekciós szemekkel tekint az ifjabb írói nemzedékre, melynek semmi reménye ahhoz, hogy valaha elérje ama magasságot, melyen ő áll.

Az »estvéli órákban« Patay bátyánkat nézem a »Szikszay«-ban, amint a tormás virslitől előtörnek elborult szemeiből a »honfiúi« könnyek, az árva honyhaza keserves állapotját siratók: no, de ami a nedv e fogyatkozását illeti, bőven kipótolódik az azon bevett lacrimae Christi-ből, amit Szikszay bácsi hord fel a bánatos kebel fonnyadozó remény-virágainak megöntözésére.

Egyébiránt Patay bátyánk jó egészségnek örvend. S amennyivel Tisza Kálmán naponkint soványabb, ő annyival kövérebb, miből a Magyar Újság azt kombinálja, hogy a középbal kalupirender hektikában van. Pedig annak csak az az oka, hogy Tisza Kálmán nem él oly jó koszttal.

Ha Molière most fogna hozzá »Fösvény«-e írásához, csak azért nem választaná modellnek Tisza Kálmánt, mert itt van Dobsa Lajos.

Szegény gazdagok!

Múlt napokban Tisza Kálmán, a dúsgazdag arisztokratodemokrata, megvett a Marschal szögletén egy violacsokrot, melynek árából négy krajcárt alkudott le fülem hallatára a szegény ibolyaárus leánytól.

- A Harpagon! - sziszegett fel egy fiatalember a háta mögött.

- Merkwürdig! Az ember nem is hinné, hogy az Ellenőrre ezreket költ! - felelt a fiatalember társa.

- Hja, pajtás - volt a válasz -, az ibolya sehogy sem passzol hozzá, tehát ezért sokallja érte a hatost, a »piros székbe« pedig ő nem passzol, minélfogva te azért sokallod bőkezűségét az Ellenőr iránt.

Az ország legsoványabb emberéről logice át kell ugranom egy másik nevezetességre: a négymázsás, elszászi születésű leányra, kit Budán mutogatnak két hatos entrée- és ugyanannyi borravalóért.

Igazán ékes példány.

A lábikrája megvan akkora, mint odahaza a Sramko bácsi dereka. Barátaim biztatására megtapogattam: nincs-e kitömve - de tapasztaltam hogy egy cseppet sem talmi, hanem valódi láb. Sajnálom, hogy csak franciául tud, különben szerencsét próbáltam volna. Kitűnő parti! Minden nap lehet vele keresni 50 frt-ot. Ajánlom a Béla gyereknek. Ugyan mennyi lehet annak a személy-adója? Megmondom Bakcsinak, hogy interpellálja meg Kerkápolyit. Most úgyis benne van a »tour«-ban. Már tudniillik nem Kerkápolyi, hanem Bakcsi.

Mióta a lóvásár elmúlt, azóta kevesebb nógrádit lehet látni. Megfogyatkoztak. Azonban egy-egy otthoni pofa még mindig meg-megvillan a vendégcilinder alól, mintha hazakéredzkednék tulipirosságával a »Balassá«-ba.

...Az Edos gyerek a »Korsó«-ban magyarázza világhírű kalandjait, mikor önkéntes korában a burkus császár őfelsége ki akarta cserélni a mi királyunktól - de mivel csak két regementet ígért érte, a dolog természetesen abban maradt.

...Mezei bácsi is csak az imént ott hetvenkedett lútudományával a »Beleznay«-ban magyarázva Streisingernek, hogy milyen pompás, hibátlan két állat az az egypár kehes ló, melyet majd arabs ménné változtat át az otthoni levegő.

...Konrád öcsénk pedig, akiben megvan az a jeles nógrádi erkölcs, hogy senkinek sem akar kitérni a Váci utcában, azon hitben, hogy ez is csak olyan, mint a ribai országút, azon töri elméjét, miszerint ha neki a király azt mondaná, hogy kérjen valamit kedve-szíve szerint tőle, minden óhajtása teljesül, ő a világkincseért sem kérne egyebet, mint azt, hogy engedtessék meg neki olyan öv viselése, melyből négy rőfös kések állnának ki körös-körül, hogy őneki nagy helye legyen, mikor sétálni méltóztatik a bulvárokon...

Egyszóval mindnyájunknak megvannak »nemes törekvéseink«.

A képviselőház, akadémia, Kisfaludy társaság gyűlésére s több ily haszontalan helyekre ugyan nem járnak, mert hát okos emberek vagyunk mi anélkül is - hanem aztán bezzeg a »Blau Kacz«-ban, mikor legtöbb a német Stammgast, úgy elhúzatjuk Bunkóval azt a nótát, hogy »jaj, de huncut a német!«, hogy még Mezei bácsinak is feláll a hajaszála s lelkendezve mondja:

- Hej, csak nincsen párja a nógrádi vérnek!

És egy büszke mosollyal köszöni meg ezt a jó eszmémet, mellyel dicsőségre szomjúhozó lelkét megitattam...

II. BUDAPEST ÉJJEL. MÁGNÁS-MULATSÁG

Kiknek szívén fekszik a főváros magyarosodása, azok elérik ábrándképök megvalósítását, ha egy éjjel nem fekszenek le, hanem végigbolyongják a »magyar Párizs«-t. Mihelyt az éj gáz-csillagokkal kirakott toalettje borul az iker-fővárosokra, mindjárt levetik magukról a nappali feszt, s megmutatják valódi arcukat, mely olyan tündéri, olyan igéző a vérmes honfi-kebleknek.

Az idegen szó ritkulni kezd az utcákon. Magyar zamatos vagy éppen nem-zamatos nóta hangzik ki a korcsmákból; magyarul beszélő kecses debardeur-t vezet karon magyar levente. Az »aer« megtelik magyar kurjancsokkal. A börze előtt Csiky Sanyi tekintetes lábainak sarkantyúpengése jelzi Eger városa haladását. Néha-néha megáll egy-egy szögleten, megpiszkálja »pélpája« égő hamvát, mintha azon tűnődnék, hogy ugyan hol lehet »az a másik«?

A drabant magyar káromkodások között kísér be egy csoport magyar atyafit, kik a nap lenyugtával »keleti kérdést« támasztottak magok közt valahol a »Zrínyi«-ben. Egyszóval az éj diplomatikus nyelve a magyar. Ami korántsem jelenti a magyar elem korhelykedési és éjszakázási hajlamát, hanem csak éber voltát. Ébren vagyunk, mikor a többiek alszanak, s alszunk, mikor mások germanizálnak, hogy legalább ne lássuk. És ez nagyon bölcs politika a germanizáció kijátszására. Ha soká így visszük, tért foglalunk s egészen gyepre szorítjuk a németet.

Azaz hogy a »gyepen« is mi szorítottuk. Értem a rákosi »turfot«, hol a múlt vasárnapi versenyben csupa magyar lovak kapkodták (gr. Lambergét kivéve) a pályadíjakat el. Az igaz, hogy német sportmanok jóformán nem is jelentkeztek, s így még valaki azt is mondhatná, hogy ahol magunk vagyunk, ott mi vagyunk a legkülönb emberek. Hanem hát az a valaki nem ért ahhoz, minélfogva ne beszéljen semmit. A szép idő iszonyú néptömeget csalt ki a »nagy urak« mulatságának bámulatára. A miniszterek közül Wenckheim Bélát láttam. Rosszul eshetett szívének, hogy a »Verbéná«-t fel nem rendjelezhette. Lónyai is ott elmélkedett a pályatéren a verseny sajátságáról. Milyen hamar be lehet futni az egész pályát!... Szédítőn sebesen... Néha az ér tovább, aki lassan megy... Néha a rohanó. Aztán mikor elbukik - hát egyszerűen felkel... Aki pedig vesztett a sík versenyben, miért ne próbálhatna szerencsét az »akadályversenyben«?

Zsokévá lapítva ültünk egymás mellett méregdrága helyeinken, miknek kicirkalmazott terjedelmét egyes kövérebb alakok szélesíteni kényteleníttetvén, vészes belháború ütött ki, melynek zászlaját legvitézebben lobogtatta ide-oda döfködő paruplia képében egy páholyba termett fiatal külvárosi sertéskereskedőné, szidva ezt az impertinens XIX. századbeli emberiséget, mely annyi figyelmet sem tud tanúsítani a dámák iránt, hogy leültesse őket - ahelyett, hogy rendesen »felülteti«.

A sovány pártiak részéről egy szőke ifjonc vette fel a delhölgy odadobott szellemi kesztyűjét.

- Ugyan ne háborogjon, néni (a nagysám alig lehetett harmincéves), minek vegzál olyan hosszadalmasan? hanem - ha már mutatni akar valamit - akkor tegye ki a nyelvét a gyepre akadálynak. Azt aztán, tudom, nem ugratja át Sztáray!

Bíborvörösség futotta át a mindenfelől mosollyal találkozó dáma arculatját, én pedig odahajoltam a fiatal szőke emberhez és bizalmasan rátettem a kezemet a vállára:

- Barátom, ugye maga a »Sauwirt«-hez jár vacsorálni? Üdvözlöm.

- Höcher! - felelt az, durván ellökve kezemet.

- Akkor hát bizonyosan az »Ellenőr« munkatársa.

Húsvét hétfőjén bál volt Debrecenben. Megnéztem és jól mulattam. Az egyszerű cívisek bálja volt az. A francia négyest persze csak híréből ösmerték a leányasszonyok. Csupa csárdás járta reggelig.

Egy nógrádi barátommal néztem a nőket, kikben ő lelkesedve mutogatta az ősmagyar típust.

Megengedtem neki, hogy az a lapos, szegletes, formátlan arc ősmagyar típus - de nem teszi széppé a nőket.

Annyi csúnya nőt, mint a cívisek bálján, soha életemben nem láttam egy rakáson. Conférence par Mlle Satan. Azt hittem, hogy a Szent Gellért hegyen vagyok, a boszorkányok zártkörű bálján. Már csak azon törtem a fejem, hogy hát ugyan miképpen is juthattam meghívóhoz.

Sehol egy meglehetős arc, sehol egy hibátlan termet.

- No, Józsi pajtás - mondám ismerősömnek - magyar hölgynek születni nagy és szép gondolat, azt mondja a poéta; hanem debreceni cívislánynak születni isten úgyse - engedd meg - mégis kissé elhamarkodott lépés. Ez már skandalum. Egy ócska csizmaszárat teszek fel egy ócska cilinder ellenében, ha egy tűrhető fizonómiát mutatsz.

Az én barátom fanyar arcot vágott, és ekképpen szólott:

- Borzasztó igazságod van, bátyám!

(Jóllehet én vagyok a fiatalabb, mindig bátyjának szokott nevezni. Talán azért amiért én jobb-, ő pedig baloldali.)

Ilyen érdekes diskurzussal jól töltvén az időt, észre sem vettük, hogy a hátam mögött egy abaposztóba öltözött öreg cívis hallgatja, amint nyakra-főre mocskolom a szépnemet, melynek soraiban, hihetőleg ott virít az ő menye, lánya is.

- Egy szóra kérném, fiatalúr, ha meg nem sérteném.

Hátrapillantottam, hogy lássam a megszólítót. Becsületes, okos magyar arca volt. Mindig mosolygott, mikor beszélt.

- Lássák az urak. Tökéletesen igazuk van, hogy itt rútabb az asszony, mint a felföldön. Adott az isten gazdag termőföldet, szép eget, délibábot, két marékkal hintett ránk mindent, ami jó, de az asszonyok arcára elfelejtett rózsákat ültetni.

- Bagatelle... Tudta, hogy anélkül is festenek magoknak.

- Már egy szó mint száz, rút biz itt a nő mind, értve az alsóbb osztályokat. Magunk közt idehaza miért ne vallanánk meg, hanem egyre mégis nagyon kérném az urakat.

- Előre is megígérjük.

- Látom a ruházatjokról, hogy az urak...már engedjék meg, ott laknak valahol, megkövetem alássan... Bécs felé. Hát az volna az én kérésem, hogy ott azt kell ám aztán mondani, hogy a magyar nő mind szép egytől egyig. Mert lássa, uram, ez a dolog sorja, mikor a némettel szóbaállunk.

Szerettem volna megcsókolni az öreg cívist, aki ebben az egy mondatban jelképezé azt az örökös, nagy küzdelmet, melyet az egyetértés háta mögött vív az osztrák és magyar nép géniusza, bármerre terelik is vezérei.

A sors úgy akarta, hogy reá nehány napra Bécsbe menjek, a gőgös, cifra Bécsbe, mely most úgy tűnik fel, mint egy hirtelen meggazdagodott rüpők zsidó, ki a dölyfös úrhatnámkodást majmolja. A főhercegnő esküvője és a (legyen hát) világtárlat egyszerre szokatlan fényes ponttá emelte. Tulajdonképpen én is azért mentem fel, hogy az esküvőt és a ceremóniát lássam. No, és beszéltem is olyan emberrel, akinek a sógora meghívót kapott az udvari hangversenyre és színről színre láthatta az udvart. Hanem olyannal, aki a bálra is hivatalos lett volna, már annak az én emberemnek a hangversenybe hivatalos sógora sem beszélt.

Az esküvő pompáját a menetet és a templomi szertartást azonban láttam, mikor hazaértem Pestre a »Hon«-ban leírva.

Különben ez nem tartozik a dologra. Ha az esküvőt nem is, de láttam helyette a »Goldene Ring« kávéházban egy csomó kárörvendő arcot, azon hirtelenében elterjedt hír felett, hogy a magyar miniszterekkel mily megalázólag bántak az utólag nyomatott meghívókkal.

(Ami véleményem szerint annál bosszantóbb, mivel egyesek, mint pl. Ágay, Németh, kik nem a magyar államot képviselték, legelőzékenyebb kitüntetésben részesültek.)

A nyárspolgárias öröm olyanféle volt, mintha nálunk - teszem - a delegáció német tagját per zsup kísértetné haza Theisz. Tudom, népszerű lenne érte.

Mindjárt eszembe jutott a debreceni cívis, s meggyőződéssé vált bennem, hogy maga a meghozott közösügyi törvény nem elég arra, hogy miszerint összekapcsolja, testvérré tegye e két, alapjában egymásra agyarkodó népet.

Nagy szerencsétlenség ez ránk nézve.

Meglehet, hogy a népek szívében gyökerező ellentétek szerencsésen elsimulnának, ha a bal-párt - felfogván hivatását - kölcsönös gyűlölet szítása helyett a magyar nemzetet szépen szoktatná a kénytelen atyafisághoz.

Igaz, hogy az osztrákok sem különbek. Videant consules. Ám feleljenek ott is a vezetők, ha a közös veszedelem úgy talál egymás mellett, mikor éppen egymás arcul ütésére emeljük kezeinket.

Engem is felháborított, mint minden parányi tagját a nemzetnek, azon méltatlanság, mely kormányunkat érte.

De ezt mégiscsak elszenvedtem volna, mert egyrészt magok a miniszterek okai. Minek mennek olyan lakadalomba, ahová nem hívják? Hacsak azért mennek Bécsbe, hogy ott gorombaságot nyeljenek, akkor bátran maradhattak volna itthon; eleget nyelhetnek itt is az ellenzéki sajtóból, mely - úgy látszik - abban keresi »miniszterfaló Csernátony« nyomdokain a virtust, miszerint ellene fordul az egyes személyeknek, hogy az elvnek árthasson.

Nemes csatározási mód, de negative. Ezek is tanulhatnának mórest a debreceni cívistől.

Mint fennebb mondottam, ez nem bosszantott még meg annyira, mint az, hogy a Schullerstrasszén egy frivol, magyar tárgyú humorisztikus képet láttam számtalan csodálótól körülvéve.

Egy magyar ruhába öltözött nőt ábrázol az, amint este gyertyáját a székre helyezvén, térdig meztelenül hagyott piskóta-vékonyságú lábairól pikáns passzióval vagdossa ki »tyúkszemeit«.

Alatta pedig német szövegben, azután zárjelben magyar fordításban, a következő hochdeutsch ötlet.

»Du hast die schönste Augen.«

...Sajnálom, hogy nem volt velem az én vitéz cimborám, a magyar hölgyek nagy pártolója, a Béla gyerek: tudom, mindjárt háborút üzent volna Bécs vármegyének, amiért a minisztereket meg nem invitálja egy ital borra, a magyar hölgyeket pedig mezítláb produkálja a bámész világnak.

...Hej csak nem tud emberséget a német!

Lám, a jó Nógrád megye ezt előre megérezte s nem küldött a világtárlatra semmit. Hadd süljön fel a német!

Borongós áprilisi idő. Mintha meg lenne választva kedélyhangulatomhoz. A pesti kirakatok helyett szemem el-eltéved a temetőre. A nagy adószedő, a halál kirakatára. Most már kétszerte unalmasabb a falu. Szegény jó apám nem kel fel többé, hogy disputáljunk az állampolitikáról, királyok tetteiről, miniszterek viselt dolgairól, akiket rendesen összeszidott mindennap, mert mindig eszében volt az az elvi differencia, az a nagy tenger, mely a királyok és népek között fekszik, melynek neve adókönyvecske. Hanem azért ha gyűlölte is a királyokat, mégis büszke volt rá, hogy egy évben született III. Napóleonnal, arra már szegénynek nem jutott ideje büszkének lenni, hogy egy évben is halt meg vele. Legyen neki könnyű a föld! Áldás azokra a hamvakra, melyek összevegyülnek azzal a meseszerű szeretettel, mellyel utolsó leheletéig viseltetett irántam. Még mikor meg nem érdemeltem is. Oh, a szeretet csodálatos valami! Egy darab az istenből! mely nem költözhet el az elröppenő lélekkel, nem zárulhat be a megmerevült testbe, hanem kitör s még a halál után is kísér mindenütt: virágok illatában, arcunkhoz csapott, fölvert por alakjában, szél zúgásában, mindenütt beszél hozzánk az ő ékesszóló némaságával.

Ez vigasztal a nagy veszteségben. De a baj nem jár egyedül. Az öreg közmondásoknak igaza van. A sors olyan nagy paraszt, hogy ha már beleköt valakibe, teljesen semmivé akarja tenni. Igazi burkus-természete van a sorsnak! Bizony nagy megpróbáltatásoknak tett ki. A többi között állított ellenem olyan ellenséget, mely ellen csak ritkán győznek az ármádiák is. Hát még egy ember! Volt már ezelőtt is elég ellenségem. Írtam, polemizáltam, vagdalkoztam ellenök. Hol én győztem, hol engem győztek le. Nem esett tőle semmi bajom. De most meg vagyok hökkenve, mert még ilyen nagy hatalommal nem álltam szemközt soha, olyan hatalommal, mely mint Antheus, ha földhöz vágom is, csak új erőt nyer. Ez az Antheus, ez a nagy hatalom a - pletyka. Olyan, mint a veszekedő feleség, mindig neki van igaza. De én azért mégis felvettem a kesztyűt, s ha legyőzni nem lehet, legalább lássa, hogy engem sem lehet. Kvitt!

A kvitt-ről jut eszembe az elégtétel-vevés. A bécsi deputáció feni is nagyon a fogát s lesznek a képviselőházban olyan szcénák, mint mikor Holdváryné asszonyság őnagysága panaszolja el, hogy a Pityókiék szoaréján szaccos kávéval traktálták. Ez már gyalázatos skandalum, aztán az inas csak a félajtó szárnyát nyitotta ki előtte; és csak félig hajolt meg az akasztófáravaló. Ezt már nem hagyhatja így Holdváryné asszonyság. Elégtételt kér és szánó mosolygással felvilágosíttatik, hogy az inas részeg volt, a szakács pedig szerelmes, azért öntött szaccot a kávéba.

Nincs rosszabb politika, mint nagyítóüveget állítani a saját kudarcaink elé.

Az igaz, hogy az egy kissé kellemetlen, miszerint a deputátusok újdonatúj kabátjukat meg sem mutathatták a kakasülőrül a világnak (Dobsa Lajost, tudom, láz törné mérgében), de ez mindenesetre még nem olyan dolog, hogy az országgyűlés - mint nagy sérelem miatt - elégtételt kérjen. Majd nekünk is nyílik revanche! Most csak nevetségessé tenné magát a ház. Mert hogy a magyar nemzet háborút viseljen valami tiborkafejű udvarmester vagy a bécsi Burgermeister ellen, - az kissé rossz élc. Fel sem kell venni, mert az semmivel sem nagyobb dehonesztáció, mint hogy valami pajkos suszterinas odaírta a Sándor utcai országházra veres ceruzával a maig is ott látható feliratot:

»Itt nyugszik Mátyás király - halva«.

De azért abszurdum lenne nyomozási bizottságot küldeni utána. Aztán van elég elégtételünk a bécsi affér miatt. Wenckheim egészen helyreütötte a vámon, amit a réven elmulasztott. Szakadt a rendjel-eső. A jó Sramko bácsit is csak az isten őrzötte, hogy a harmadik rendjelt is meg nem kapta. Minden harmadik ember nagyságos úr lett. S ha imitt-amott ki-kitarkállik egy-egy tekintetes úr, az ember szinte megbámulja, hogy hát ez hol lehetett, mikor a jót osztogatták? Jól tudják Bécsben, hogy mi kell a magyarnak? Úgy ösmerik a természetünket, mintha a tenyerükön hordanák. És az nagyon szép tőlük. Igyekezzünk hálásak lenni érte.

A mai hét a csapások hete.

Jó Csanády Sándor, ékes szájú Madarász, s fájdalomra, búra hazatért Simonyi Ernő és még sokan a bőbeszédű honatyákból meghökkenve néznek az égre; már az isten is pecspovics! hogy ezt meg engedi érni. Magyarok istene, ne hagyj el, jön a klotűr.

Irtóztató lesz! Hát mi lesz az elavult honyhazából, ha tekintetes Csanágyi úr el nem mondhatja ezután azt a sok szép igét, amit húsvéti szent ünnepek alatt odahaza Vály-on kifundált a hony boldogítására, vagy ha Simonyi Ernő el nem beszélheti három órán tartó beszédben, hogy milyen méregdrágák a nápolyi vendéglők. Azok az átkozott czálkellnerek! Hanem a nápolyi nők, tisztelt ház, azok igen szépek, s eltekintve azt, hogy nem festik magokat más színűre, mint aminők, eltekintve attól, hogy odakacsintanak ahova vágynak, eltekintve, hogy azt beszélik, amit éreznek, s azt szeretik, akivel csókolódznak - hasonlítanak hozzám.

Bizony szomorú időket élünk. Mióta Herczeg kiírta a polkájára, hogy »ismerlek, szép maszk«, azóta ijedtökben kezdik sokan leszedni az álarcukat. Értem alatta szász leleplezéseket és a Risztics viselt dolgait. Nagy társadalmi epocha szélén állunk. Hol vagy, Madarász, hogy vezess a nagy maszkenbálba. Vagy a nagy mannheimi és frankfurti sörforradalmakon mereng harci lángtól szikrázó lelked?

Ezer bocsánat! Most veszem észre, hogy a »Nógrádi Lapok«-ba írok, és kiléptem az országos keretbe. No, de nem is csoda! Nagyon csendes most a megyei élet, s ha az ember nem hallaná Samu bácsit a »Zichy«-ben sopánkodni arról a régi témáról, hogy nincs pénz, megdöglött pénz, és nem látná az öreg Holecz hajdút amint nagy ásítozva piszkálja konzervált fogait a megyeháza előtt, még azt is könnyen elhihetné, hogy a zajos tekintetes vármegyét elsanzsírozták innen valahova.

Hanem hát ez csak azért lehetetlen, mert hiszen akkor vele ment volna Holecz hajdú is.

Mennyi tömérdek víz ebben a Dunában! Mintha csak Tóth Kálmán poézise hömpölyögne alattunk, és a bajai molnárok csolnakáznának rajta. Az a jóízűen eső poézis, melynek tetejébe bízvást oda lehet írni azt a tanácsot: »vagy tüzet a versbe, vagy verset a tűzbe!« - lenni vagy nem lenni. No, de jó a tejjel-mézzel patakzó hazában minden kádencia. Akad publikum mindenre. Még a csász. kir. poéta, Szász Károly számára is terem borostyán.

Csakhogy neki már nem való sem bor ostyán, sem bor ostya nélkül, mióta az a csúfság történt vele, hogy a pezsgőtől... Pedig hát más ember azért issza a drága italt, hogy benne maradjon. No, de vigasztalhatja az a tudat, hogy összes kiadott művei között ez volt a legértékesebb.

Az ember úgy elandalog a morajló habokon. A gőzgép zakatoló kerekeiben, mikor egy-egy gyár mellett röpítenek el, az új Magyarország tündérarca mosolyog felém. A jövő Magyarországé. Látom behunyt szemekkel. Az ősz Duna büszkén viszi a magyar trikolórt hajóin a Fekete-tengerig: mindenütt úr a magyar. A budapesti világkiállításra rajzik az összes földkerekség. Éppen most rendeltek meg egyik könyvárusunknál 10 ezer magyar nyelvtant a külföldre, mivel Budapesten bajos más nyelven eligazodni. Mindenütt jólét, míveltség, szorgalom, gazdagság. A nemzet nem kapkod félszeg bolondságokon, charlatanerián, rüpők magyarságon, hanem versenyre szállt ki Európával, tollal, kapával, vésűvel, gyaluval. A régi kor nagy dolgairól, mikért a mai nemzedék lelkesedik, kacajt fakasztó szatírát ír valamelyik unokám. Tóth Kálmán és Szász Károly költeményeit már régen elfogyasztották a sajtosok: a múlt héten találtak meg valami füstös lomtárban egy kötetet belőlük; a lapok mint kuriózumot közlik, hogy miben lelte örömét a XIX. század nyájas olvasóközönsége. A bajai ezüst serlegből is persze pipa-kupak lett azóta, így is, úgy is az lévén rendeltetése, hogy elfedje a füstöt: csakhogy a mostani füstnek »üresség« a neve.

De menjünk tovább a fantázia útján.

A hajóról kiszállok Vácon. Szépen ki van aszfaltírozva a kikötőhely. Az indoháznál a »Nógrádi Lapok« reggeli számával kínál a trafikárusleány. A kiszélesített, hatalmas Nógrád megye orgánumát mindennap ötezer példányban nyomja a gyarmati villany-nyomda. Éppen most éli a kétszázadik évfolyamot. Készül is a szerkesztői személyzet az első alapító szerkesztő emlékére ünnepélyt rendezni... Mert hát hiába! a causa bibendi-t még most is szeretjük. Olyan nagy a nemzeti szomjúság, hogy kétszáz év sem olthatta el. Valószínű, hogy én is a Harmos ünnepére utazom. Az odavaló kanonok tartja az emlékbeszédet, aki mint szerkesztőségi tag és frivol író ismeretes. A gyarmati állandó színházban, mely az ócska aréna helyén épült, éppen e napokban adták elő legújabb darabját, melynek címe: »Egy becsületes asszony.« A főtisztelendő úr mindig ilyen lehetetlen címeket választ darabjainak. (A másik híres darabja: »Egy demimonde a világteremtés előtt.«)

Budapestről egészen kellemes kirándulás esik Gyarmatra. Vácról a sebes vonat egy óra alatt röpít oda a hullámzó kalásztengeren keresztül. Egy megtestesült földi paradicsom az, amerre repülünk. A szabályzott Ipoly mentében gyárak emelkednek. Melankolikus pacsirta-dal helyett gazdasági gépek kelepelése zavarja fel a mezők ünnepi csendességét. A falu tisztára meszelt, jólétet eláruló házai mellett büszkén emelkednek a vagyonosok kastélyai, a templom és a községi könyvtár épülete: de a legszebb ház mindenütt az iskola. Gróf Csibukházy bölcsésztudor és ribai néptanító éppen egy vagonban utazik velem és nagy tüzesen magyarázza, hogy mennyivel előbbre vagyunk Poroszországnál a nevelés terén. A gróf igen derék, képzett ember, csakhogy kissé komót. Mondják, hogy ez az oka amiért taval beadta lemondását a közoktatásügyi tárcáról, melyet oly közmegelégedésre viselt.

No, hanem Gyarmat aztán igazán csinos város.

A Zichy-sétánytól fel a Balassa-térig csupa emeletes házai az iparosoknak, a takarékpénztár és a hitelintézet palotája. A hajdani Deák-kör helyén az »Egyenlőségi klub« négyemeletes épülete néz le kevélyen az ódonszerű alacsony megyeházra. Ha a tekintetes vármegyének volnék, szégyenszemre sem tűrném ott csúfnak a sok szebb magánház között, különösen mikor annyi a pénze, hogy a bécsi banknak is kölcsönöz. No, de ki tehet arról, hogy olyan fösvény belügyminiszterünk van, mint egy Harpagon, és semmi fölösleges költséget nem engedélyez.

A színház előtt Madách és Teleki László szobrai ékesítik a platánfákkal beültetett tért, melynek padjain szerelmes párok andalognak beszélgetve a pesti világbőrze állásáról.

A széles, hosszú főutcán fényes fogatok robognak fel s alá a hullámzó népsokaság közt, melynek soraiban nem válik külön keresztény és zsidó. A keresztény is mind zsidó lett. Nincs rang, nincs valláskülönbség.

Este azután felgyúlnak a gázvilágítás ragyogó csillagai, az ősanyák fele hektikába esett, míg a »lámpabálokon« összetáncolta ezt a fényes ékességét a megifjodott székvárosnak. No, csakhogy megvan s a »Balassá«-ból későn hazavergődő utódok nem esnek kanálisba a sötétségben.

A régi temető helyén a felső-magyarországi fa- és salgótarjáni kőszéntelep raktárai, távolabb a megyei kórház, árva- és lelencház magasló épületei tesznek tanúságot vagyonról, míveltségről, iparról. A temető küllebb szorult Patvarc felé, a régi sírokból csak itt-ott maradt egy-egy csonka emlékkő idő megviselte, eső lemosta olvashatlan ákombákomjaival. A jó isten tudná, kinek hítták, mi volt 200 évvel azelőtt, aki ott egy-egy dombosabb helyen alussza örök álmait a zöldellő fű alatt. Csak egy kövön van még olvashatólag felírva e pár szó:

»Itt nyugszik Sramko.«

Valami pajkos nebuló diák, mintha fel akarná költeni a kétszázados alvót, odaírta vereskrétával a fehér márványra:

»Hallja, Samu bácsi! Most már van pinz.«

.......................................................................................................................................................

A hajó fütyül. Igazán Vácon vagyunk. A fantázia ragyogó köde, melyen keresztül olyan rózsaszínűnek látszott minden, apró foszlányokban kezd eltünedezni. Nagyot zökken a hajó és - kétszáz évvel vet hátra. Ott vagyok, ahol voltam. Absteigen! - ordítja a magyar dunagőzhajózási társulat hivatalnoka. Kiszállok, váci kocsit keresni, lelkemet csendes mormogással az istennek ajánlva, ha valahogy útközben vagy Vácon vagy Gyarmaton találnék fúlni a sárba.

Ha ebben a gyilkos, esős időjárásban rávinne valakit a lelkiismerete, hogy az »Ipoly« nevű b.-gyarmati újság legutóbbi számát végigolvasná, az ott megtalálná a többi között valami »Garaboncás« című embernek irály-gyakorlatát is, melyben a többi között rossz néven veszi Vekszás (mily megragadó élc!) Kálmánnak, hogy az a b.-gyarmati békés polgárokat gúnyolja ki a Nógrádi Lapok-ban, s ezáltal a családok nyugalmát háborítja meg.

Ha aztán az a valaki, aki az »Ipoly«-ban ezt megolvasta, találná kérdezni, hogy ugyan mit válaszolnék én Garaboncásnak, ha lenne annyi időm, hogy az ilyen beszédre még feleljek is, azt mondanám annak a valakinek, miszerint ilyen apológiával állanék elő.

...Hát legelőször lássa, kedves »Garaboncás« úr, én csak olyan tárgyakról szoktam írni, amilyenekről tudok és amilyenek magukat érdeklik. Mert én őszintén megvallom, hogy amikor maguknak írok, én akkor igazán maguknak írok; nem úgy, mint ön, ki olyan magas tónusból beszél a parányi Ipolyka hasábjain, mintha primitív »próbacalami«-át egyenesen a »Times« számára írta volna. Aztán lássa, tisztelt nagy ember, mi nagyon kis emberek vagyunk ahhoz, hogy nagy eseményeket mozgassunk, hogy nagy társadalmi eszmék szikráját elsők dobjuk a közvélemény puskaporába; sőt én még a minisztertől is félek -, az sem nekem való ember; - de meg sajnálom is szegényt megbuktatni, mert attól borzadok, hogy nyomban ön ül a székébe. Aztán nem is akarom magam kinevettetni olyanféle ízetlenséggel, mint az önök pártja, mikor »Franciaország földarabolásának meggátlásáról« tanácskozott egész komolyan. Hát írok kis lapban ki körnek apró dolgokról és parányi emberekről, mint pl. most önről. Ez az én kötelességem.

Eszerint köztünk csak az a különbség, hogy míg én olyan tárgyakról írok jól, amikhez értek, addig ön olyan tárgyakról ír rosszul, amikhez nem ért.

Ami pedig azt illeti, hogy én a gyarmati famíliák nyugalmát dúlom fel a Nógrádi Lapok-ban, erre nézve csak azzal a tudós válasszal szolgálhatok, hogy mért nem mennek hát Kővárra lakni?... Különben pedig komolyan véve ezt a nevettető állítást, azt proponálom önnek, hogy ha nekem mutat vagy megnevez egy ilyen feldúlt nyugalmú famíliát, akkor én ünnepélyesen beismerem, hogy önben nincs ugyan tehetség arra, miszerint a publikum elé kiálljon professzoroskodni, de amennyiben igazat ír, mégis méltánylatot érdemel, mint olyan együgyű ember, aki nem bír fogalommal arról, hogy a sajtó és író nem azért van, hogy kedves egészségére kívánja az embereknek az éjszakai nyugodalmat.

Hja, barátom, nehéz dolog ám az nagyon, valamit megbírálni, de nehezebb megírni azt a valamit, amit megbírálnak, minélfogva hagyja ön csak az irodalmat és sajtót úgy amint van, s nézzen inkább utána otthon, hogy a tengeri kikeljen.

De még egyet nem hagyhatok szó nélkül. Ön azt mondja, hogy V. Kálmán boldogult atyja gyengeségeit is kigúnyolja. Ez már nem is együgyűség, nem is impertinencia, hanem bornírtság, s annyira sértve érzem magamat, hogy nem találok szavakat magam, hanem idézem t. atyám halálának alkalmából hozzám intézett részvétsoroknak remek záradékát, mellyel az önök pletykái ellenében vigasztal:

»Azon embereknek pedig, kik nem tisztelik a gyászoló gyermek fájdalmát, bocsásson meg az ég és adjon mindenkor oly tapintatlanságot, aminővel hitték, hogy a gyermek fájdalmát nevelni lehet oly eszközökkel, melyek a férfit támadják meg önérzetében.«

Ez önnek is szól.

Bizony csak furcsa dolog lenne, ha az ember nekiindulna az emberek helyreigazító tanácsának és követné azt pontról pontra.

Midőn éppen Garaboncás ellen méltatlankodom, aki szid, hogy minek írok egyszerű, békés polgárokról, akkor kapom ellentétnek egy általam igen tisztelt és szeretett humoros régi írónk következő sorait:

»Te, Kálmán! Ugyancsak élesen nekiestél egy jeles embernek, aki nemcsak pap, de a ki a szó valódi értelmében költő is. (Érti alatta Szász Károlyt.) Cikked elmés és jóízűen hömpölyög, mint többnyire, de a viccek közt sem szabad megfeledkezni a jogosult kegyeletekről és sárba rántani az érdemet. Fenntartom magamnak, hogy ha találkozunk, azért szapulási képességem erejéig megmossalak stb.«

És ebből az lenne a tanúság, hogy Garabonciás szerint a gyarmati polgárok hibáiról azért nem kell írni, mert azok csak békés polgárok, hanem neki kell esni a nagy embereknek, a híres talentumoknak, míg ellenben P. szerint a nagy emberek hibáit a kegyeletből nem szabad humorizálni, hanem neki kell esni az obscurus personáknak.

Most már kíváncsi vagyok, hogy miről írjak, ha mind a kettőnek kedvét akarom tölteni?

Erről jut eszembe az a humoros kázusom, hogy mikor legelőször találkoztam Ágaival, rámnéz, és megütődve mondja:

- Bizony sosem hittem volna, hogy önnek, aki azokat a kedélyes alakokat megteremtette beszélyeiben, ilyen bús arca legyen.

Nemrégiben pedig midőn a »N. L.« [Nógrádi Lapok] s »Magyarország s Nagyvilág«-ban most folyó, szomorú hangulatú novellámat felolvasták: a felolvasás után bemutat egy ismerősöm Kiss Miklós képviselőnek, aki szinte csodálkozva jegyzi meg.

- Ejnye, nem képzeltem, hogy a felolvasás írójának ilyen víg arca legyen!

Ebből pedig megint az a tanúság, hogy ha én mások szava után indulok, nemcsak azt nem fogom megtudni, hogy miről írjak, melyik a helyes irány, hanem még azt sem, milyen fizonómiám van. Utoljára még össze találom magam téveszteni a Garaboncással. Azt pedig nem szeretném.

Hanem van nekem, tisztelt Garaboncás úr, egy olyan tükröm, mely megmutatja az én arcomat jól, híven, igazán: én tudom ön nélkül is, mit kell írni és hogy kell írni. Azt is tudom, hogy mennyit ér az. Meg vagyok róla győződve, hogy műveim nem ugyan valami nagy bankó az irodalom piacán, hanem azért mégsem akarom olyan nagyon aprópénzre felváltani - aminővel megérdemelné, hogy önt kifizessem.

...Maradjon ön csak fizetetlen prókátora az írói morálnak. Adieu!

Szép tavaszi idő jár. Az öregurak kiteszik a chiffonnierban megpenészedett megyegyűlési atillát a napra, megborotváltatják magukat az öregbéressel, a harcsaorrú kordován csizmát kisámfáztatják a majszterral, hogy gavallérosabban álljon, az ősi cséza bomladozó kerekére pedig új ráfot vágatnak a kovácsnál, mi mind annak a jele, hogy megyegyűlés lesz.

Igenis lesz megint főispáni ebéd, - no, meg mellesleg egy kis megyegyűlés is közbe-közbe, hogy az ember belebeszélje magát a jó étvágyba.

Hogy mik lesznek e főispáni ebéd tárgyai, az még eddig a szakács titka - hanem a megyegyűlés tárgyait sikerült előre kiböngésznem, s azoknak, akiket ilyen csekélység is érdekel, el is mondom sorba.

...Tehát legelőször is bejelentik a tekintetes bizottmánynak az új miniszterek kinevezését: ami azért történik, hogy méltóztassanak különösen a hatalmas számmal megjelenő ellenzékiek nyilatkozni, ha vajon belenyugszanak-e ezen kinevezésbe, vagy pedig Cayenne-be kívánják deportáltatni az új excellenciásokat? Önöktől függ! Én részemről nem nyugodnék bele semmibe, mert aki nyüstje van a világnak! »semmit rólunk - nélkülünk«.

Következik a gyarmati középtanoda felállítása. Fráter Pál tartja székfoglalását. Az embernek szinte fáj a szíve, hogy egy pompás témától meg kell válnia. Eddig ebéd utáni diskurzusnak, ha a világ dolga rendesen folyt is, még mindig megmaradt a tanfelügyelő - hogy nem csinál semmit. Itt van ni! Most ez az öröme is odavan a baloldalnak. Egy egészen kész középtanodával rukkol elő, mely többet emel a megye szellemi érdekeinek előmozdításán, mint amennyit a tisztelt baloldal összesített működése ront. Én személyesen is tanúja voltam Pesten, mennyi sok akadállyal kellett Fráter Pálnak megküzdenie, mennyi sok kellemetlenségen keresztüllábolnia, míg fölfelé, de különösen »lefelé« elérte a kívánt sikert. No, de ez nem az ő érdeme: mert a pecsovics ember olyan, mint a veres hajú turista, aki félvén a predestinációtól, hogy »veres ember egy sem jó«, azért is elhatározta, hogy engedelmes, szófogadó, túlságig becsületes és szorgalmas lesz, s ha valami nehéz megpróbáltatásnak volt mint ilyen kitéve, mindig felsóhajtott: »Hiszen ne volnék csak veres hajú!« - - Meglehet, hogy mi, pecsovicsok is csak olyanok volnánk, mint a baloldal, dikcióznánk, cikkeznénk és - nem tennénk a közjóért semmit, ha nem állna mindig előttünk memento mori-nak ez a gondolat: »Hiszen ne volnék csak pecsovics!«

Miután pedig ezt a pecsovics epithetont annak »tartozékaival« egyetemben a baloldal hányja szemünkre, s ezzel arra ösztönöz, hogy különb hazafiak legyünk nálánál, ennélfogva az ő érdeme, ha ezen ernyedetlen hazafiság egyszer-smásszor gyümölcsöz valamit. Denique, quod erat demonstrandum, a gyarmati közép-tanoda is nem a Fráter Pál, hanem az ő vívmánya. Jegyzőkönyvileg köszönetet kell szavazni Plachy Tamásnak.

Menjünk tovább. Következik a hatodik járásbíróság felállítása. Ez kényes kérdés, megfontolva kell rá szavazni akár ellenkezőleg, akár pártolólag. Maga az eszme nem éppen rossz, hanem hm... először kipuhatolandó, hogy kik lennének ezen hatodik járásbíróságnál alkalmazva. - Ha aztán színről színre megösmerjük az érdemes bíró urakat, akik véletlenül magunk is lehetünk, könnyebb lélekkel szólunk a törvénykezés gyorsításának égető szükségeiről. Hüm! az a Pista fiam is már elég nagy kamasz... bátran elérte azt az időt, mikor egy kis hasznát is vehetné a betűvetés tudományának, amit belediktált a virgács valamikor...

De még a halászati jog is fontos kérdés ám, különösen a székvárosra nézve, mert az bizonyos, hogy ha az Ipolyt nem szabályozzák, Balassagyarmat városa helyén halastó lesz nehány év múlva. A leendő nógrádi Fertő halászati jogára nézve azt látnám célszerűnek határozni, hogy semmi sem kell határozni. A gyarmati zavarosban, bármiként intézkedjünk, mégiscsak mindig azok a »bizonyos urak« fognak halászni, kiknek az olcsó népszerűség hálójába saját érdemes személyüket sikerült beütni, »nyél«-nek. Persze megeshetik az a bolondság is egyszer, hogy a sok hal mind kimászik a partra, s azok a bizonyos urak - majd megmondja Csizmaffy - hogy mit fognak.

A legfontosabb tárgyat a központi állatorvos választását utoljára hagytam, mert az minket, a Nógrádi Lapok munkásait legkevésbé sem érdekel. Állataink nemcsak hogy nincsenek, hanem e tekintetben egészen ellenkező nézetben vagyunk a civilizált világgal. Nekünk például »leghasznosabb« háziállatunk a patkány: az a kedves szép pofácskájú patkány, melyet a lap negyedik oldalán a hirdetések között láthat lefotografírozva a nyájas olvasó. Isten őrizz! hogy a patkányok kivesszenek széles e hazában! No, ez a miénk hál'istennek, egészséges, a bajusza szép egyenesre van kifenve, mint valami németfaló ellenzéki szónoké, mikor még nincs hivatalban, és a farka alázatosan behúzva, mint ugyanazon ellenzéki szónoké, mikor már hivatalban van.

...A mi patkányunk okos állat, s nemcsak hogy jól jövedelmez, hanem még ki is figurázza az ellenpártot...s egyáltalán semmi szükségünk ezen egy állat kedveért állatorvosra: minélfogva egy cseppet sem ellenkezik érdekeinkkel, ha Sramko bácsi lesz a »vivát«.

Akkor aztán bátran jöhet a keleti marhavész az Ipoly partjaira! Nem »döglik« semmi.

Aki a semmiről nem tud hosszasan írni, az ne legyen tárcaíró, mert száz eset közül kilencvenkilencszer ismételnie kellend kicsiben azon maig megfejtetlen műtétet, mely a világ létesítésének alapul szolgált, főleg ha balsorsa oly elhagyatott helyére dobá a világnak, hol a változatosságot csak híréből ismerik az emberek.

És az ily elhagyatott helyek nem ritkák, s így nem csoda, hogy nekem is e helyek egyikét jelölé ki lakhelyül a véletlen, mely különben is kedvét leli az ellentétek összehozásában.

Mindig a változatosságot szerettem. - Öltözetemet aligha változtattam gyakrabban, mint eszményképemet, s ezt alig többször, mint lakhelyemet.

A sors megbosszulta állhatatlanságomat, s erőnek erejével ellenkező irányba akar terelni, s meggyőzni arról, hogy a változatosság kedvelése egy fán terem a felületességgel.

S ha sikerülend engem e meggyőződésre vezetni, gratulálok a sorsnak, mert célt ért.

Ki is venné tőlem rossz néven, hogy nem akarok felületes lenni az alaposság jelen napjaiban, főleg ez áldott országban, hol a sors különös kegye folytán, mint született törvényhozók, politikusok, filozófusok s financierek jönnek világra az emberek, hol mindent tudnak tanulás nélkül is, s ha találkozik eszeveszett, ki fáradságot s időt pazarol tanulmányokra, ez sem bír egyéb fölénnyel kortársai felett, mint hogy diplomával igazolhatja azt, mit a többiek elégségesnek tartanak lételükkel igazolni.

Egyébkint buzdításnak ez is elegendő, a természetben sincs helye az ugrásnak, annál kevésbé az uralgó nézetekben.

Akinek ideje és türelme van várakozni, az még megérheti a szebb napok hajnalát.

Addig érje be a mindennapiság száraz kenyerével, melyet - ha éppen ízetlennek találja - eléggé fűszerezhet a társas élet kellemeivel.

A társas élet ellen nem lehet panasz, az évek csak élénkítik azt a serdülők seregével, anélkül, hogy a rég felserdülteket tovaragadnák, más irányban, más cél felé.

Ugyanazon mosolygó arcokkal találkozol, melyeket három-négy év előtt tanultál ismerni, legfellebb az emberek közvetlen környezete, az öltözék változott.

E szende arckifejezésű, fekete szemű, szapora beszédű, szeszélyes leánykát is már három éve ismerem. Még ma is fiatal, mert mikor megismertem, még gyermek volt, de azért már belevegyült a nem-gyermekek körébe, hogy annál több ideig legyen tagja a változatlan gárdának, - s ha ma nem éppen olyan, mint akkor volt, alig okozza más, mint hogy akkor széles szalmakalapot viselt búzavirággal díszítve, ma keskeny, fodros szélűt hord vadrezedával s papánccal ékítve. Szerelmes volt akkor is, mint ma, kevesebb csalódást ismert, de azért mégsem volt hiszékenyebb.

Azon szőke fürtös, kékszemű, szilfid teremtés, ki a gyorsan váltakozó lovagokat akarva-nemakarva, de mindenesetre ügyes manőverekkel távolítja el magától, szintén régi ismerősöm. Tanúja voltam első fellépésének, s azóta figyelemmel kísérem lépteit, s nem változó szendesége a szimpátia azon nemét kelté fel bennem, mely nem növekszik, nem fogy, de állandósága annak igazoltságáról tanúskodik. Ha közelebbről ismernők egymást, s a véletlen gyakrabban hozna körébe, talán változnék e viszony, ha e névvel illethetem ismeretségünket, mely nem hatolt át még azon határon, ahol az érdekeltség kezdődik.

Mint vélekedik ő, nem tudom, - de nem is törekedtem kitudni. Alighanem úgy néz engem, mint ki őreá nézve már elveszett, e tudat azonban aligha sérti hiúságát, mert sohasem mulasztám el jeleit adni azon hódolatnak, melyet minden csinos nő megkövetel még azoktól is, kik egyébiránt maguk iránt érdeket kelteni nem tudnak vagy nem akarnak. Tehát körülbelül tisztában vagyunk egymással, de azért egyikünk sem zárta el még azon utat, mely a közelebbi ismeretséghez vezet, amelyet talán már rég igénybe vettem volna, ha az ezen utat őrző szfinx nem emlékeztetne óvatosságra.

A többiek sem szenvedtek több változást, mint mennyit az idő kíméletlen kézzel okozni nem átallott. Hisznek, remélnek s talán szeretnek, mint évek előtt, s mint talán évek után fognak, s éppoly könnyed önfeledtséggel lejtik a gyorspolkát, mint az első bálon.

Mindenesetre jobb a zúgolódásnál, melyet elég kárörvendő van, ki mosollyal hallgatna.

S már kész volnék sötét gondolatokra merülni, ha egy szerény leányka naiv mosolyával fel nem vidítja kedélyemet, s kedvet nem ad az érem másik oldalának megszemlélésére.

Beszédbe eredtünk. Sok komolyságot mondott el a tréfa hálás leple alatt. Elmondta, hogy két év előtt szerelmes volt belém, s én elég ügyetlen vagy lelketlen valék észre nem venni vagy viszonozni. Könnyű volt reá felelnem, s a vádat, mellyel engem a múltra nézve illetett, ellene emelnem a jelenre vonatkozólag.

Ki kételkedett jobban az elmondottak valóságán, - nem feszegetem, mert a legrosszabb esetben is egy unalommal ijesztgető est kellemes eltöltését eredményezé e beszélgetés, s alkalmat nyújtott gyönyörködnöm a vonásokban, melyeket eddig hidegeknek ismertem, de melyeket egy előttem ismeretlen erő átváltoztatott, hogy ne tartsam többé puszta mesének a szép Galathea történetét, de rettegjem Pygmaleon sorsát.

Ha tréfát űz velem, ám tegye. Ha ez büntetése leend az én tréfáimnak, örömmel viselem, mert szelídebbet kívánnom sem lehet.

Most pedig odajutottam, hogy bocsánatot kell kérnem azoktól is, kik nem érthették, de még inkább azoktól, kik megértették soraimat; mert ez egyszer nem írtam a semmiről.

Az ember azt hitte volna, hogy nagy poéta lesz belőle. Aki fiatalkori munkáit olvassa, azt megragadja az azokon elömlő melegség, irálycsín, azok a nagy vonások, mik a Madách »Ember tragédiáját« megnépesítik, mint óriás dörgésnek hol elő-, hol utóhangjai meg-megrezdülnek a fiatal Csalomjaiban. A futópaszuly kapaszkodott a nagy fára és körülfonta iszalagjaival hirtelen megnőtt derekát. Hogy nem bírt a sudaráig felnőni, annak az az oka, hogy kevesebb eső érte az árnyékban, melyben szerénységénél fogva olyan jól érezte magát.

Nem akarok világosabban beszélni, mert nem illik. Hiszen ha csak poéta volna, az ember nem viseltetnék iránta valami nagy devocióval, könnyen elbánnék a pegazusával, mely már azért sem lehetett első a versenytéren, mert kívüle sem nem vakarta, sem nem kefélte senki, hanem ő humorista is és a hatvágást erősen érti, s azonfelül megvan neki is az a gyengéje, ami a nagy embereknek, hogy abban szereti magát tartani a legerősebbnek, amiben a leggyöngébb, - a poézisban.

A nagy emberek gyengeségeit örökölni már magában véve is erő.

Nem akarom életrajzát megírni, mert még korán lenne. Ő hasonlít a hajdani ezüsthúszasokhoz, hol kijön a forgalomból, mint azok, s hol túlnyomólag lép megint előtérbe, mint azok. Megvárom, hátha még porosz tallér lehet belőle valaha... Van hozzá hajlandósága.

Ha túlélem, semmiesetre sem mulasztom el a nemzetnek bemutatni e hű, szerény munkását, ki azért volt nagy, mert csak kicsiny lehetett. Neki mostohája volt az irodalom. Az országos hír és dicsőség sohasem mosolygott rá érdeme szerint, mert talán nem sietett körébe, s Cézárral tartott, ki inkább akart Puteoliban első lenni, mint Rómában második. Más ember elszaladt volna arról a hálátlan térről. Teszem azt, én is elhagytam a múltkor a Tini szeretőmet, amiért ásított előttem és jobb szemmel nézte az ulánus őrnagyot. Ő nem tett úgy. Ő nem követelt mosolyt, melegítő csókot az irodalom istenasszonyától. Ő beelégedett azzal, ha nézheti, ha körében lehet, ha udvarolhat neki.

Néha le-letette a tollat pihenni... a játszi elme, a meleg kedély elzárkózott a ridegségbe; de hát van valami csodálatos benső ösztön, mely némán beszél az íróhoz és lelkesedve; »fogd meg, barátom, azt a régi tolladat, jó szerszám az... és rakd papírra, amit elméd gondol, és szíved érez... ha nem gyújtja is meg a világot, de legalább megmelegíthet nehány kedélyt, és ez elég.«

Ő be is elégszik ennyivel.

Mióta a Nógrádi Lapok keletkeztek, azóta ismét többször találkozunk nevével. Ő olyan, mint a hétféle asszony. Ezúttal ismét mint »új alak« megifjultan lépett a sorompók közé. És meglepett mindnyájunkat. A szelíd, művelt humor gúnyoros hangján szól hozzá a dolgokhoz, majd éles szarkazmusával sebez. Némely cikkeiben megragadó példáit látjuk a »naiv humornak«, minőket legkitűnőbb humoristáink műveiben sem. P. o. »Nyájas szóváltás az Ipoly-ban szerénykedő úriemberrel« stb. Persze, hogy imitt-amott kizökken a kerékvágásból, s művei hasonlítanak egy ügyes női kéz gyönyörű hímzéséhez, melybe azonban hellyel-hellyel belestikkelt egy-egy ferde virágot valami hímezni tanuló kislányka is. Az ember megesküdnék rá, hogy nem egy kéz munkája.

No, hanem hát az ember a jó bort szívesen megissza vízzel is. Az ő cikkeit érdekkel olvassuk úgyis, s az olvasóközönség úgy van velök, mint én a rossz tulajdonságaimmal, hogy ti. nem bírok megválni tőlük. Nagyon egymásba szerettünk.

Persze, hogy nem érdemli meg az olvasóközönségtől a szimpátiát. Nagyon rosszul bánik vele. Úgy tesz, mint Mucius Scaevola, aki az égő tűznek tartotta kezét. Hadjáratot visel saját népszerűsége ellen; mert hadjáratot üzent a mi gyarlóságainknak. A »merész indítványok« mindegyike egy-egy oldalba döfése a társadalomnak. Négy ízben próbálta magára haragítani az egész világot. Egyszer azt mozgatta, hogy ne csináljunk luxust a dohányzással, másszor nekiesett a káromkodásnak, harmadszor eltörölte az alázszolgáját, negyedszer pedig lelkünkre köti, hogy ne füllentsünk. Boldog isten! ha még ezeket is elindítványozza tőlünk, micsoda élvezet marad akkor nekünk, magyaroknak, ezen a világon. Be kell csukatni minden újságírót nyomban! A mi ős, szent szokásainkhoz ne nyúljon senki! Az »Ipoly« fel is jajdult rá. Ihol van, ni, az átkos kormány halomra döntögette a honyboldogító, dicső törvényeket... Most meg tetejébe előáll Csalomjai és ki akarja ütni a szájunkból az édes pélpát is, és a káromkodási szólásszabadságot! Ha nem káromkodhatnánk, ékesszólásunk örökös némaságra lenne kárhoztatva.

Azonban Csalomjainak semmi sem sikerül. Minélfogva most sem sikerült neki megharagítani a közönséget, mert olyan pajtáskodó hangon tudja a legnagyobb gorombaságot is elmondani, mint ahogy nekem a doktor édes málnalekvárban adogatta be a keserű pilulákat.

És ebben rejlik az ő varázsereje.

...Hát csak hadd percegjen az az el-eldobott toll ezentúl szakadatlanul. Szívesen olvassuk a »merész indítványokat«-at, ha nem követjük is azokat, legalább meglátjuk magunkat tükrükben olyan alakban, aminőknek lenniük kellene. És ez is nyereség.

Mégiscsak jó a gondviselés.

Amiért a víz és a rozsda elvitte harapnivalónkat, hát gondoskodott róla, hogy egy millió fölösleges fogat örökös nyugalom helyezzen - a temetőkbe.

Bizony hullunk, múlunk s maholnap már attól félek: nemcsak előfizető nem marad, hanem még nyájas olvasó sem, aki elolvasná azt, ami írunk. Az »Ipoly« már érzi ezt, s úgy ír, mintha arra számítana, hogy úgysem olvassa senki. És az igaz, hogy jól is számít. Egyetlen szorgalmas olvasója, a mi jó Csalomjaink is a külföldet járja. Egészen megfogyatkoztunk és elváltoztunk. Új arca támadt a világnak. Az »uborkaidény« rosszul ütött be. Nincs sem alperes, sem felperes, sem burkus, sem francia, baloldal, jobboldal, minden ellenség fegyverszünetre lépett a rettenetes közös ellenséggel szemben, melynek neve »levegő«. Az ötödik elem haragja a föld lakói ellen. Még Zsiga bácsi is elmenekült a »sóssári« magányba »Luftot« változtatni. A mennydörgős istennyila legyen most odahaza kolerabiztos, mikor kolera van: az csak arra az időre való hivatal, mikor nincs kolera. Mindenütt rémület, ijedtség, az embereket valami sajátságos keresztényi gondolkozás szállta meg, úgyhogy még az »Ellenőr« sem gorombáskodik, a hitelezők sem állnak ki a boltajtóba lesni az adósokat, hanem szépen behúzódnak a borovicskás üveg mellé, s ha egy-egy jó kliens szemének behunytát jelenti odakint az öregharang monoton kongása, még Gyuri fiskális kezében is megáll egy percre az ominózus lúdtoll, mellyel egy-egy végrehajtást kérő folyamodást kanyarít, még az is abbahagyja egy órára és felsóhajt macedóniai Nagy Sándorral: »Édes kuszi testvérem, kolera! ha kipusztítod mindaz embereket, mi marad akkor nekem?«

Cudar világ van, élünk mától holnapig, s ez az ideiglenes minőség már annyira megszokottá vált, hogy mikor a minap új ruhát mérettem magamnak Hecksnél, az szemmeresztve bámult el azon az impertinens vakmerőségen; mert bizony olyan idő van: hogy nem a ruha kopik le az emberről, hanem az ember kopik el a ruhából. Aki véletlenül elfelejtett doktornak születni, az mind szerencsétlen pályavesztett ember, mert mióta a kolera is kollegává szegődött s rakásra öli az embereket, azóta ez a legnépszerűbb mesterség, mint ahogy legnépszerűbb olvasmány a recept, s a legfontosabb perszóna a sírásó.

A múzsák is elpihentek, az »Ipoly« nem közöl a tárcában zöngeményeket, sőt W. V. is megszüntette a »csalomádék« című cikk közlését, mióta betiltatott az éretlen gyümölcs.

Különben - mint minden tréfás históriának - úgy a kolerának is vannak mulatságos oldalai. Teszem azt, hogy kegyetlenül germanizálja a hast. Minélfogva ez is az átkos jobboldali kormány egy segédeszköze a közösügyi alku ellenfeleinek megritkítására. Nagy is a panasz a »miniszterjom«ellen, amiért nem tesz semmit, amiért meg nem tisztítja a levegőt, mintha bizony nem lenne, aki a levegőre vigyázzon, elég »luftinspektor« a baloldalon.

Ha eddig minden kákán csomót kerestek az emberek, ezentúl mindenütt »görcsöt« találnak. A görcs most oly félelmetes vendég, mint azelőtt - hogy sokat nem mondjak - a végrehajtó. A görcs a halál előpostája, melynek útját eddig csak a szklabonyai paraszt leleményessége bírta bevágni, hogy ti. ha a lábába jött, összekötötte erősen a fájó részét madzaggal, hogy az akasztófáravaló feljebb ne mehessen. Okos embernek az is enged.

Az egész világnak olyan a kinézése, mintha gyászban volna, csak a patikárius neveti a dolgok sorát és a végrehajtó, kinek míg procul negotiis issza távol Lindenwieseben a Srott medicinát, elandalog lelke azon a vérmes gondolaton, hogy mennyi sok haláleset felvétele lesz odahaza - a boldog Magyarországon.

Cogito ergo non sum. Gondolkozom, tehát nem vagyok. Most csak az van még, aki nem gondolkozik. A gondolkozás nagyon szomorú mulatság, amitől belefájdul a közönséges halandó feje. Akinek pedig a feje fáj, az már kolerikus szimptomákban szenved és egy paraszthajszál választja el a koporsótól. Különben most olyan közönséges bútor a koporsó, mint az almárium-fiókom, ahova a váltó-idézéseket szoktam berakni. Az emberi élet pedig megint csak olyan, mint a lejárt váltó, nem tudni, melyik percben egzekválja el a halál. Nem is sokat törődöm vele. Amit azzal bizonyítok be nyomban, hogy egy olyan hatalmas emberbe kötök bele, mint Gáspár Imre. Isten irgalmazzon meg nekem. Ha Gáspár Imréről akarok beszélni mint íróról, akkor az én feladatom az, hogy hallgassak róla. De mivel ha hallgatnék, üres maradna a Nógrádi Lapokból három hasáb, hát mégis szükséges róla írnom.

Azon kezdem, hogy nekem nagyon mulatságos dolog az, mennyire megjuhászkodtak az emberek a kolera óta. Csupa csendes, szerény, istenfélő emberrel lakunk együtt ezen a gyilkos levegőjű földtekén. Engedékenyek vagyunk egymás iránt, nem kívánjuk a mások halálát, megrezzenünk a harangszótól. Mindenki érzi, hogy »por« és egyéb semmi. Szegény Sramko bácsi is így sóhajtott fel a minap: »Dividinda inde, dividinda unde«, vigye a ménkő mind a négy diplomát, aki megvan nekem, ne legyek in sem okos ember, ne legyek in sem fiskális, sem állatdoktor, legyek in csak »eleven ember«; elig nagy titulus az is.

Szomorú idők ezek!

Múltkor Gyarmaton, egy a megyeház mellett lakó asztalos, nyájas előzékeny fizonómiával szaladt utánam. Ösmer már régi időtől, valaha laktam is nála:

- Mi jót akar mondani, bácsi?

- Hát csak azt akarom a téns úrnak megemlíteni, hogy ha talán még szüksége lenne, - tetszik tudni vagy a család vagy a cseléd számára -, van nálam elég kész koporsó. Ne tessék másüve menni: adok én kontóra is.

- Elkésett, bácsi - nincs már nekem kit eltemetni.

Az öreg szomorúan mosolygott:

- Nagyon sajnálom - de mondhatom, bármikor szívesen... ha mégis.

- Köszönöm. Meglehet, hogy még magamnak elkel. De hátha véletlenül azt a koporsót találnám megvenni, amelyikbe a bagót és szemetet hánytam, mikor magánál laktam. No, kein geseft, mert az, lássa, mégiscsak különös, hogy valaki a »tavali köpőládájában« lesse a föltámadás napját.

És ez nem anekdota.

Ilyenek voltunk még egy-két héttel ezelőtt. Mint mikor alágyújtják a méheknek az anschlogot! Ettől az anschlogtól csendes, szelíd ember lett mindenki. Már csak azt vártam, hogy egyszer a törvényszék ilyenformán fogja fogalmazni az idéző végzéseket: »Jelen ügy tárgyalására, ha isten élteti kendteket is, meg bennünket is, kitűzetik ez meg az a nap. Sub clausa: Felek koleracseppekkel ellátva és becsületesen kifüstölve tartoznak megjelenni.«

És ebben a szelíd, melankólikus korban, mikor a hiúság, gőg, hencegés, divat, mulatság, hóbort, talentum, mind elbújt a flanell alá, mondom: ebben az ijesztő időben egyszercsak megszólal az »Ipoly«-ban Gáspár Imre, hogy neki állítsa elő ez a nyomorult felvidék azt a hitvány férget, aki őt töklincnek merte elnevezni a Nógrádi Lapok-ban: ő ezzel meg akar bírkózni.

A jeles férfiú ugyanakkor egyszersmind azt állítja, hogy a Nógrádi Lapok munkatársai, alulesnek azon a nívón, hogy a Szlatkovics költeményeit felfogják gyarló elméikkel. Ki volt az a vakmerő közülök, aki töklincnek merte elnevezni őt, a haza büszkeségét, a múzsák kegyencét, aki előtt egy Gyulai, egy Szász Károly, egy Jókai porba borulva éneklik a hozsannát. Én erre csak azt mondtam, mikor elolvastam: »Schwindl und krach.«

Azt hittem, hogy felszólal valaki, mert semmi sem kívánatosabb, mint az ilyen embereket, minő Gáspár, kigyomlálni az irodalom kertjéből, bármiféle eszközzel: - miután azonban senki sem akadt a Nógrádi Lapok-ba dolgozó barátaim közül, magamnak kell megemlékeznem erről a nagy honfiúról, kit homlokon csókoltak a múzsák.

Vannak azonban olyan forró csókok, amikbe belebolondul a szegény halandó...

A múzsák csókja is valószínűleg forró volt...

Hát tisztelt Gáspár úr, az bizony meglehet, hogy mi sem vagyunk képesek megérteni az ön jeles műveit... Nem e világból valók ezek s nem ennek a világnak...

Erre nézve csak azt a tanácsot adom, hogy ha önnek kicsiny ez a publikum, amelynek ön túlságosan nagy: vagy faragtasson le nagyságából egy csomót - legalább nem lesz faragatlan - vagy pedig menjen új publikumot keresni valahol a világba. Úgyis azt mondja Vámbéry, hogy vannak még valahol magyarok a Kaspi-tenger mellékén - civilizálatlan állapotban is, oda talán bepasszol hegedősnek.

Ami pedig Szász Károly és Jókai dicséretét illeti, arra nézve csak azt jegyzem meg, hogy láttam azt az öt sort, amit Jókai megunva alkalmatlankodásait egy keskeny papírszeletre írt önt érdeklőleg az »Új nemzedék« vajudása alkalmával. Ha ön azt dicséretnek veszi, az nagyon különös és sajátságos ízlés, és én semmiféleképpen nem tehetek róla.

No, most még hátra van akit ön levelében fennhéjazva említ, a harmadik dicsérő.

Hát az a harmadik dicsérő pedig éppen az az ember, aki önt »irodalmi töklincnek« nevezte el.

Lássa, ilyen az érem »másik oldala.«

Különben azért még hálás lehet iránta: mert könnyen megeshetett volna, hogy ha más polemizál és az állatországból vesz hasonlatot... ön jobban érezte volna magát találva.

Minélfogva talán legjobb lesz, ha békét hágy máskor ennek a korrumptált, hitvány országocskának és a rajta mozgó szerény férgeknek, kik az ön mítoszi nagyságát megérteni nem bírják.

Higgye meg, nem méltó ez a nemzet magára!

Ha magának volnék, felkölteném hatalmas szellememmel a vén Szlatkovicsot sírjából, hadd fordítaná le viszonzásul tótra mind a »száz versét«, amit életében kiadott.

Úgy talán lenne »becse«.

Mert lássa, némely emberi teremtmények a desztillált vizet szeretik, némelyek pedig a »moslékot«.

I. BEVEZETÉS

Most, mikor kevesbíteni akarják a vármegyéket, egyszerre csak az a bolondság történik meg, hogy szaporodnak. Az öreg Bécs fogja magát és beáll ötvenharmadik »vármegyének«. Kriszti Gott, Bruder! Az embert szinte fölveti benne, mint a puskapor, a nemzeti szó, a hazafias kurjantás és zamatos magyar káromkodás bűvös, csábító hangja. Minden magyar ott, még az is, ami német. A fiakkeros magyarul mondja az embernek a rotunda nyugati bejárásánál, hogy »tessék kiszállni«, a Great Briteine műkincseit őrző magyar baka nyájasan mosolyog eléd, amint tuhutumi ábrázatodról magyar voltodot kiolvassa, a francia osztályban magyarul szólít meg a bretagne-i parasztleány, hogy végy valamit galanterie-áruiból; és amerre jársz-kelsz az öt világrész romantikus meséinek ragyogó megvalósulása között, az ezer meg ezer idegen - mind nem idegen, hanem vagy kedves ismerős Debrecenből, Abaújból, Hevesből, vagy ha nem ismerős, te mégis annak nézed, és szeretnéd szívedhez ölelni, mert magyarul beszél.

S ha a Páter keleti részét járod, míg távolról füledig hangzik »Ez az utca végig sáros« népszerű nótája, jólesik tetejébe a lelkednek, hogy az egyiptomi khedive pavillonját mutogató jámbor muzulmán is eltanult egy-két szót Árpád nyelvéből és azt mondja: »Madzsar ember jó parát, beeresztenyi billét nélkül szeralyba.«

Az »Aquarium«-ban nemzeti színű amphibiumokat lát a szem, mintha azok a félig mozdulatlan, félig mozgó állatocskák is a bécsi divatnak akarnának hódolni. A művészeti csarnokban Károly Viktor főherceg fogata ácsorog, s míg az udvari lakáj magyarul beszélget a nyuszkaképű kocsissal, addig a főherceg odabenn órákig legelteti szemeit Munkácsy gyönyörű képén, mely azt a magyar jelenetet ábrázolja, midőn a drabantok egy csomó csavargót kísérnek keresztül a piacon. Zsuzsó néni, Panna asszony annyira találva van, hogy még az ötgaras ára pálinka szaga is megérzik rajta, amit kofaerkölcs szerint fölöstökömre fogyasztott el őkegyelme...

...És a kiállítás keleti szélén a legutolsó háznál száz és száz látogató tolong: ha az ember nem is olvasná el kapuján a feliratot: »Béke a belépőkre, áldás a kimenőkre«, - a kukorica- meg a krumpliültetményről nyomban eltalálná, hogy ez a »Székely ház«.

Az eszterhéj alatt kukorica- s dohány-füzérek, máskor oly prózai, mostan oly költői dolgok... amint az osztrák szél nagylomhán lógázza, mintha egy darab lenne idehozva az édes haza testéből. Hát még belöl az ismertes mestergerenda a kimaradhatlan ráccsal, a gazda nagytalpú csizmája a szögön, mely mellett hosszú sorban kevélyen függnek le a virágos kancsók, a gyönyörűséges tepsik, cintányérok, csodálatos madarakkal kifestett tálak, a székely menyecske főbüszkeségei.

Maga a menyecske szíves háziasszony, s ha magyar vetődik házába, váltig marasztalja s köténye sarkával megtörüli neki a tulipános ládát ülőhelynek, éppen mint odahaza.

Az asztalon kinyitva a hosszúkás vendégkönyv, teleírva vagy száz lapja az öt világrészből ideszármazott nevekkel.

- Bizony, Borsodiné asszonyom, nincsen olyan ház az egész székelyföldön, min a kegyelmeteké, egyik sem látott még annyi úri vendéget.

- Meghiszem azt, lelkem - válaszolt begyesen a székely menyecske, és egy félkevély mosolya mutatta, hogy szőre mentén szóltam.

- Volt-e már itt őfelsége?

- Nem is egyszer, de kétszer.

- Beírta nevét a vendégek közé?

- Vagyigen, hogy beírta.

S ezzel elém vágta a vendégkönyv azt a lapját, ahol őfelsége neve áll ismeretes lemes alakú manupropriájával:

»Ferenc József király, Budáról.«

Nagy becsben lehet előtte, mert veres ceruzával körülvonalazta, hogy a többi paraszt-névvel össze ne keveredjék.

Felsóhajtottam magamban, nagy lélegzetet véve:

»Íme, a magyarok bevették Bécset, jobban, mint I. Mátyás alatt.«

Minden fűszál, minden darab kő a nemzetek művelődésének mindenik lapja mutatja, hogy mi is »vagyunk«.

És ez nekünk nagy elégtétel. Tökéletesen jóllaktam lelkesedéssel, ami Bécsben nagy profit, mert minden egyébbel jóllakni - nagy pazarlás.

De a költségeket bőven kárpótolja a szellemi nyeremény és az önbüszkeség, melynek felébredése egy lökés a nagyság felé.

Bizony lesz még belőlünk valami.

Ha nincs is akkora gyémántunk, mint a Lady Dudley-é, annyi kincsünk, mint Abdul Azizé, olyan kultúriparunk, mint Franciaországnak, olyan hadikészletünk, mint a német birodalomé, és annyi gépünk, mint a britteknek - van helyette erőnk, vasunk, fánk és búzánk, amennyi kell.

Erővel, fával, búzával, vassal meg lehet hódítani az egész világot és még azonfölül is egy darabot.

Az az »egy darab« mi »magunk« leszünk: a legnagyobb ellenfél.

Azonban hagyjuk abba hencegést annál is inkább, mert éppen a közkiállítás az, hol alábbhagy az ember a személyes ambícióval és kérkedéssel. A gazdag itt veszi észre, hogy szegény, a művész, hogy kontár, s még maga a koronás fő is megrezzen az emberi ész és tevékenység haladásának gyümölcsei előtt és nem [meri] mellét büszkén megütve elmondani: »l'état c'est moi.«

No, én magam legjobban megbámultam a bécsi Striegel Aloys 1500 akós hordóját. Ennél szebb pavillon nincs az egész kiállításon.

Elmerengve néztem a rajta levő művészi faragványokat, mikor egyszer csak elnevetem magamat torkom szakadtából. A sok faragott alak közül felismertem a közepén a mi Sramko bátyánkat életnagyságban.

...Ő az testestől-lelkestől, minden porcikájában... a nadrágja leeresztve a hasán alul, a gyűrött kalap hátracsúszva fején, és az ismeretes hosszú bajusz, amint »cselőre« és »hajszra« elmeredve, míg az egyik vége a fülét csókolja, addig a másik vége szakállának vizitel. Körülötte a históriai nevezetességű »táncos kollegák« járják a csárdást talpig magyar ruhában.

(Ebadta németje, hol láthatta az Samu bácsit, hogy úgy csúffá tette?...Legalább már a belső oldalára faragtatta volna ki, hogy úgy a portréja rangjához illőn örökkön borban áznék. Legalább meg lehetne hagyni testamentomban, hogy az eredetit a másolat mellé fektessék.)

Eleinte magam is megapprehendáltam Striegel úrra, hogy miért éppen magyar embereket kellett neki a hordójára s pláne berugott állapotban faragtatni, de amennyiben az - mint a hordón olvasható felirat mutatja - némileg a magyar bor dicsősége kedveért s olyan híven történt, hogy sok urambátyám saját tekintetes egyéniségére ösmert - hát csak mégis megbocsátjuk.

A felirat a következő:

Aus Slavonien mein Holz,
Aus Ungarn mein Wein,
Doch mein gröszter Stolz
In Wiener Rathskeller sein.

Tudniilik e hordót tulajdonosa Bécs tanácsának ajándékozta, ami igen szép dolog tőle. De még sokkal szebb dolog lenne - ugye, Samu bácsi! -, ha magának ajándékozta volna megtöltve?

Jó lenne - teszem azt - ügyvédi irodának a téli szezonra!?

II. AZ ALVÓ VILÁGTÖRTÉNET

Aki Bécsbe megy, az természetesen megnézi a »Burg«-ot is, és szinte meghosszabbodik az ábrázatja a csodálkozástól, hogy a magyar király egy olyan ócska »kúrián« lakik, aminőt itthon Kospallaghy Demeter urambátyám is megszégyenelne.

Nagy indolencia őfelségeiktől, hogy »durchgang«-nak engedik használtatni házukat, s az udvaron almát áruló kofák veszekedő rikácsolását bele hagyják vegyülni a lépcsőkön sürgő-forgó udvaroncok diplomáciai suttogásába.

Már azt Kospallaghy urambátyám nem engedné a Herko Páternek sem, hogy az ő portájára idegen emberfia tegye a lábát, aki árgyilusa van! Megesnék, ha alszik, hogy az ő udvarán ne lábujjhegyen járjon minden élő lélek: még a községi bikának sem szabad elbődülnie, mert ha oktalan állat is, azt mégis szükséges tudnia, hogy nagyságos Tuhutum urnak vicispán volt az öregapja.

Hát még minő tűzbe jönne a tekintetes úr, ha valaki idetolakodnék a kocsiszínbe megnézni a családi csézát, az istállóba a lassú haladású pegazusokat, a padlásra végigbámulni a vén nyeregszerszámot, melyen valamelyik ősapja lovagolt, s most a búbos tyúknak szolgál ülőhelyül, - míg ellenben őfelségének meg kell mutatnia mindenét, kocsiját, fegyvereit, lovait, bútorait, mintha azok nem is az övéi volnának, hanem a t. c. közönségé.

Tárva állanak az Arsenál, Schatzkammer, Naturalien Cabinet stb. ajtai a betóduló látogatóknak, mintha az a demokratikus principium jutott volna érvényre: a császárnak nincsen semmije: mindene a népé.

Még ő maga is a »mienk«. Születésétől haláláig, a pólyától a szemfödőig.

És még azontúl is örökké.

Gyönyörködünk első gyermeki dadogásán, lessük lelkének első ébredését, együtt ábrándozunk vele, mint ifjúval, megboncoljuk, bíráljuk minden tekintetét, minden szavát, minden tettét, megkötjük karjait a törvény láncaival, ezerfelé hasítjuk szívét a kötelesség elveivel, koronát teszünk fejére, hogy ő viselje, de »nekünk« ragyogjon, fénnyel körítjük, de az a fény nekünk világít.

A mi hiúságunk a gyertya, az ő hiúsága az, hogy a mi gyertyánkat tartja. - Aranyos gyertyatartó!

Szegény hatalmas királyok!

Mindenütt mindenüvé elkísér, még a halál után is hozzátok tolakodik a ti uratok, a közönség, aki azt hiszi, hogy ti vagytok az urai.

A bécsi kapucinusok temploma alatti hosszú, boltozatos pincébe egy barát eresztgeti az embereket a legnagyobb fejedelmi kongresszusra a világon...

...Egy néma királyi összejövetel. - Százöt koporsó egymás mellett. Egy alvó világtörténet. Századok elnémult zivatara.

A kapucinus barát, mielőtt a húszával-harmincával bebocsátott látogatóknak elmagyarázná: ki fekszik itt, amott, - odavilágít mécsével sorba a koporsókra.

...Az utolsó fénysugár ez, amit most a trónok urainak a vén barát kölcsönöz - nem a halottak, de az élők kedveért...

Ők is csak emberek voltak nagy erényekkel, nagy hibákkal...

...A kripta közepén remekművű ezüst meuzóleum alatt Mária Terézia alussza örök álmát.

Mellette egyszerű érckoporsóban fia, II. József pihen.

Mennyi terv, mennyi lángeszme, milyen szív! Most négy érclap között hamvadozó por...

Por, de amely beszél az élőkhöz: »Ne nyúljatok a népek alkotmányához: szent örökség az; az isten keze nyugszik rajta; ne építsetek új oltárakat új isteneknek a régi istenek földén, mert megzsibbad lelketek, eltörpül szellemetek, és ledől a hamis oltár szétmálló köveivel fejetekre.«

A vén barát szolgai készséggel viszi a kíváncsiak előtt mindig odább a lobogó mécsest, s csak ott áll meg, ahol megvillan egy-egy királyi koporsó.

Holmi főhercegekkel már nem is törődik; szót sem érdemelnek, s csak nagynéha mondja úgy odavetve egy-egy főhercegnő holttesténél: »Szép leány volt és mégis megholt.«

Azután nagy, bortól pirosló orrára teszi ujjait s fontos hangon morogja:

- A halál felségsértő. Ehe! Itt nyugszik II. Mátyás, jeles hadvezér: legyen neki könnyű a föld, ami pedig nehéz dolog, mert egy csepp föld sincs rajta. Hihihehe!

A barát kész volna megesküdni, hogy ő nagyon szellemdús ember, aki most kapitális viccet mondott.

- Ez meg itt II. Lipót, rövid ideig uralkodott, nagyon szeretett kártyázni. De bezzeg annál tovább regnált a mellette levő I. Ferenc... tréfás, kedélyes ember... hadjárata volt a törökkel, de azért nagyon szerette a magyarokat. A talpa meg volt kenve a hétfejű sárkány hájával, minélfogva sérthetetlen volt s holta napjáig örvendett az életnek...

A barát egy kissé illuminálva volt s emiatt imitt-amott a történelem magyarázatával elvetette a sulykot, s saját, a bortól feltüzesedett fantáziáját is beeresztette legelni a világhistória paskumára.

Végre odalépett az utolsó koporsóhoz is.

Egy hervadt koszorú volt a tetejére helyezve. A koszorúról fehér szalag folyt le, melyen arany betűkkel van kiírva:

»Maximillian Kaiser von Mexico.«

A vén barát nagy lélegzetet vett, azután elkezdte dúdolgatni a »mexikói marsot«, mintha azzal akarná kezdeni a szerencsétlen fejedelem életrajzát.

Én elmélyedve álltam ott, míg a barát nagy enthusiasmussal szidta Juarez urat, azt az akasztófáravaló gyilkost, aki neki azt a kellemetlenséget szerezte, hogy száznégy koporsó helyett most már százötöt kell mutogatnia s egy életrajzot újonnan megtanulni, ami öreg embernek már nagy kellemetlenség.

- Sapperlot! Az ember sohasem tudhatja eléggé a történelmet. Mindig történik valami bolondság.

Azzal tántorogva ballagott fel mécsesével a lépcsőkön, hogy a látogatókat kivezesse.

Én pedig még egy pillantást vetettem a szegletben levő koporsóra és azt gondoltam magamban:

A történelem mégis okos ember és igazságos bíró. Ez a százöt koporsó meg nagy oskola, hol meg lehet tanulni azt a szomorú, súlyos feladatot: »uralkodni«...

Hanem a pater reverendissime ugyan ennek dacára sem tanulta meg, mint kell uralkodni lábain, melyek sehogy sem akarták felvinni tisztes tagjait a lépcsőkön, minélfogva ha azok átallottak őhozzá alkalmazkodni, az »okosabb enged« princípiumnál fogva ő alkalmazkodék hozzájok, ama diplomatai fogással élvén, miszerint a hátát hítta segítségül ellenök, s azzal nekitámaszkodott a szűk folyosóban a falnak, miután előbb egyik kezét kinyújtotta a kimenők felé, kik abba a történelmi magyarázatért hatosokat csúsztatának, melyeket ő természetesen szent céljai érdekében lesz felhasználandó, amennyiben tudniillik a reverendissime pater már évek óta az igazságot keresi, mégpedig a - borban.

Keresi, de ki tehet róla, hogy sohasem bírja megtalálni.

- Van-e sok látogató, domine reverende? - kérdeztem tőle.

- Bizony vagy kétezer naponkint.

- Az szép jövedelem. Csak hatosával is kétszáz forint.

- Jövedelem csak van, de meg is érdemli az ember. Az öt ujjamban van a Weltgeschichte, világi uram.

- Bach! Az ön eleven történelme jobban jövedelmez, mint a Horváth Mihályé nálunk.

- Az úr ugye magyar? - kérdé a páter, kinek őszinte, tréfás fizionómiáját nagyon megszerettem. - Lesz-e sok bor az idén önöknél? Hej, az csak a jó ország!

- Meghiszem azt. Tudja mit, reverende, hagyja itt ezt az unalmas hivatalt és jöjjön el velem a vármegyénkbe szécsényi barátnak. Az aztán a pompás élet!

A vén barát sóhajtott:

- Hm. Az igaz, hogy itt is pincében lakom, de... ezek a koporsók...

- Nálunk másféle a pince-bútorzat: elég a pénze, kibérelhet egyet, aztán van nekem egy pompás emberem odahaza, az beáll kompanyistának. Úgy híjják, hogy Sramko fiskális. Tudományos ember és az is maga csinálja a históriát, mint ezek a halottak itt: azután háborút is visel, de csak a kliensek ellen, és elpáholják ezt is, de csak - a periratokban.

A barát félrehúzta a száját egy erőtetett mosolyra, azután odavonta a fejemet egészen a szájához.

- Magam is gondoltam már egy kis uras életre. De hát, én istenem, ha az öreg Alfonzo nem lenne, ki szolgálna ő néhai felségeiknek. Az öreg Alfonzo nagyon szereti a holt császárokat. A holt császárok talpig jó emberek. Én tudok a holtakkal beszélni. Én ismerem őket. Ők is engem. Mi értjük egymást. Aztán nem olyan rideg élet ez, mint gondolná...

Azzal titokteljesen mutatott jobb kezével egy az ajtó mögött lévő fülkére, hol egy csikóbőrös kulacs gömbölyű alakja kandikált.

- Hüm! az okos ember segít az unalom ellen. Lássa, világi uram, ez az én legkedvesebb jószágom; és csak annyit mondok, hogy a trónnál sokkal többet érne, ha ennek is nem volna meg az a hibája, hogy »megürül«. Mert mi lesz egy királyból? Por. Mi lesz a borból? Vér. A bor, világi uram, a legnagyobb hatalom, ki legtöbb embert ütött földhöz s kinek legtöbb a rabszolgája. Illő tehát, hogy hódoljunk előtte... Üdvözlöm jeles honfitársát, Pater Sramkót. Au revoir!

III. A SPEERL

Takarjátok el szemeteket, szemérmetes szűzek, és ne nézzetek ezekre a sorokra.

A nőkről írok, de nem a nőknek.

Csak nekünk, pogány férfiembereknek való látvány az, amit a Speerl 1 fr 20 kr-ért megnyíló kapui fednek.

Egész életemben szégyenlős ember voltam, s most is elpirulok azon gondolatra, hogy Fr. Babette és Fr. Susette kánkán táncát kell megörökítenem, megbotránkozására minden hanyatló erkölcsnek, mert a hanyatló erkölcs a szűzesség mantillájába szeret takaródzni mások előtt. Ajánlom tehát, hogy ezt a históriát akkor olvassa mindenki, mikor egyedül van, és nem fog megbotránkozni rajta.

Különben is kap az ilyeneken a világ!

Lám, mióta Sramko fiskális egy meztelen nőt ábrázoló nagy olajfestményt függesztett ki az irodájába, azóta »még egyszer annyi« kliens jár a kíváncsiságtól vonzatva bürójába. Ugyanis a tavalyi évben egy darab, az idén pedig már két darab »ködmön«, mely ugyan a kliens tagját fedi, de azért mégis a Sramko bácsi hasát melegíti.

Nincs tehát egyéb hátra, mint hogy még a múzsáktól kérjek bocsánatot, hogy a frivolságot az ő paraplijuk alatt tálalom fel a közönségnek. No, és a múzsák meg is bocsátanak, kivált mert bebizonyult, hogy ők sem sokat törődnek a szeméremmel, mióta meztelen lábukat az »Ipoly«-ban áztatják.

Innen van az »Ipoly«-ban az a sok piszok.

Aztán elvégre is, ha a bécsi közkiállításról írok, lehetetlen annak a kiállításon kívüli kiegészítő részét, a nő-kiállítást mellőzni.

Azt hiszi az ember, hogy a paradicsomban van, mikor a Speerlbe lép. Ezer meg ezer mosolygó alak, miknek ragyogó arcát tündéri színűre világítják meg a három terem gázcsillárai.

Mintha egy örömünnepély lenne a mennyben, pedig hát egy bál a pokolban... Az angyalarcú démonok ott ugrálnak körülötted, ott rumoznak, boroznak közeledben, a tüzes szem reád kacsint, az élvet ígérő, pirosra festett ajk csókot hány feléd, bent a táncteremben megharsan egy-egy frivol zenedarab, a hölgyek felugrálnak helyeikről és rohannak a lelket-szemet szédítő táncba. Hajrá! Éljen a kéjmámor és a kárhozat!...Táncosnéd odatapad hozzád, úgy forogtok szédítőn, sebesen... a nagy forgásban felvágódik a szoknya válladra, és a táncosnéd lábszárai sokat ígérően beszélnek azokról a titokzatos örömökről, melyeknek rabszolgájává szegődtél.

Még egy szorítás, aztán lankadtan ereszted el akárhol, anélkül, hogy helyére vezetnéd. Neki nincs helye sehol.

- Gib mir ein Sechserl, du hipsche Kerl!

Kikutorászod az egy hatost, s azzal otthagyod a faképnél; ő még egy ideig tartóztatni akar, s lágy hangon suttogja:

- Noch zwei Sechserl, mein Herz!

Persze ezt már megtagadod, okul adva a »krach«-os időt. Aztán aprópénzed sincs. Táncosnéd gúnyos, megvető mosollyal fordul el tőled. Úgy néz ki, mint egy megsértett királyné.

- Tu balek, tu Mistvieh!

Hazai hang szólal meg hátad mögött:

- Szervusz, nógrádi palóc! Szabad kérnem egy polkára?

Meglepetve fordulsz meg. Szép szőke magyar leány áll előtted, kit a könnyelműség vagy talán a nyomor idekergetett otthonról, a birodalmi fővárosba.

- Nem táncolok, lelkem. El vagyok fáradva.

- Gyere haza hozzám, kis gerlice. Majd megpihensz az ölemben. Szinte dobog szívem az örömtől, hogy egy magyart látok. Isten hozott Bécsbe!

És az embernek olyan nagyon jólesik, hogy a honszeretet virága még ebben a romlott talajban sem bírt kiveszni, ahol elhervadott, porrá száradott minden nemes érzés, ahol nem öntözte, nem ápolta senki.

- Nos, jössz-e? - türelmetlenkedik a szőke. - Drága az idő, barátom. Az ember nem él meg a konverzációból.

- Nem megyek.

- No, hát akkor vigyen az ördög - dörmög bosszúsan a szőke, s ugrándozva és trágár dalt dúdolva fut végig a termen, melynek egyik szögletében valami vén német karjába szegődik, s ugyanazzal a mosollyal társalog vele, mind édes honfitársával.

A vénember meg van elégedve zsákmányával. Ez jó fogás volt neki, ki már csak a csontokhoz bír hozzáférni. Kiveszi tubákpikszisét, egyet szippant belőle, aztán megkínálja a dulcineáját is és karonfogva elhagyják a termet.

Egypár ismerős tapsol »Fatter« kivonulásához, de csakhamar elcsendesül minden, új párok jönnek a kimenők helyére, és harsog a zene, a kacaj a termekben, mintha az egész világ egy megőrült kéjenc lenne, aki nevenapját ünnepli.

Egyszerre elszelídül a lárma: valahonnan a föld alul mintha magyar cigány magyaros nótája lopná be magát a maga elaltató édes bűbájával a fülekbe. Mi lehet az?

Többen elhagyják helyüket és felhangzik az általános jelszó:

- Gehen wir zum »magyar emper«.

A negyedik teremben, melybe öt-hat garádicson kell lemenni, kíváncsian lépsz be, és elcsodálkozol, hogy haza vagy varázsolva.

Ott ülnek sorban a barna rajkók ismerős magyaros ábrázatukkal: a prímás bajusza hegyesre kifenve, talán még azzal a maradék suviksszal, amit az anekdota cigánya a kefe csuszpajz előtt elfelejtett meginni. A falak befestve nemzeti színűre, a terem közepén Magyar- és Erdélyország címere, mely mellé a Kossuth, másik oldalon Deák arcképe van függesztve; az utóbbié talán azért, hogy ebben a szerencsésen keresztülvitt dualizmusban gyönyörködjék. Az asztaloknál magyar kellnerek szolgálnak fel magyar ételekkel.

Én a terem félreeső részében foglaltam helyet egy szabadelvű alsóausztriai pappal.

- Büszke vagyok rá - mondám -, hogy az isten meghagyta élnem azt az örömet, miszerint a Rákóczi-nótát Bécsben hallom húzatni. Tüneményes időket élünk, doktor úr!

- Meghiszem azt! Önök életrevaló nemzet, uram! Szép nemzet, gyönyörű, isten jó kedvében teremtette nép... Nézze ön ezeket a lányokat, amelyik valamirevaló, az mind magyar...

- Ezt a dicsőséget - szóltam nevetve -, szívesen átengedném önöknek. - Hadd lenne ez a lány mind német!

- Nem úgy, fiatal barátom, nem úgy... Meg kell gondolni a dolgot és nem becsmérelni semmit. Himmel Krucifix! Ez is csak olyan jó és fontos kiviteli cikkök, mint bármi más, mint a fa, búza, kőszén, gyapjú s a többi. Mi hálások vagyunk ezért is. Valóban, uram, igen... ez is azon nyerstermények közé tartozik, melyeket az önök országa nyújt, s melyek itt, a külföldön dolgoztatnak fel.