Mikor a Duna megharagszik, nem ismerünk rá öreg, szelíd arcára. Mintha kicserélnék a csendes, jámbor folyamot, mely türelmesen hordozza hátán a béke műveit, a zakatoló hajókat és az idomtalan széles talpakat, melyek mély barázdákat szelnek sima ezüst lapján.
Pajkosan játszik nyarankint a napsugárral, s úgy megcsillog ott, ahova annak a mosolya ér, hogy szinte nehéz eltalálni, mi fényesebb hát, az ő hullámzó kacér fodrai-e, vagy a napsugarak?
Kedves fejedelmi folyam; enyelgő, szelíd, engedelmes; zúgása nincs, csak méla mormogása, titkos regéket suttogó, érthetlen szókkal, ki tudja miről?
Az ősidőkről vagy talán a mélyébe temetett örök titkokról?
Miként állt valaha jegén a negyvenezer dalia, kiknek amint átfagyott keze, lába, egyszerre melegedett fel szívök s egyszerre kiáltá ajkok mennydörgés gyanánt az igazságos király nevét.
Nem-e a jó folyam súgta nekik e gondolatot?
Vagy más rege perdül le morgásában? Ezer évnél idősebb rege, a mélyen lent, fenekén, színes kavicsok közt fekvő hármas királyi koporsóról. Miről álmodik benne az isten ostora? Akármiről álmodjék, csak ne a valóságról!
Milyen kár, hogy a Duna mormogását nem érti senki. Pedig hozzánk beszél, amint megcsapkodja habjaival a Lánchíd óriás oszlopait, a rakpartok vörös márványát, a tündér Margitsziget lehajló bokrait, zöld pázsitját, és bizonyos rejtélyes zsongás támad, melybe a habok locsogása édes, andalító harmóniába foly.
Milyen kár, hogy nem értjük ilyenkor, midőn enyeleg velünk.
De bezzeg megértjük, ha haragszik.
Tengerré dagad dühében; haragos zöldes színű piszkos ruhát ölt, s tornyokat hány fel zajongva. Kivetkőzik magából, szétrepeszti keble kérgét s jégpáncéla óriás darabjait őrült haraggal dobálja a partokra. Szilaj csörtetéssel bömbölve fut végig, mint a megőrült vadállat, mely összetép mindent, mi útjában áll. Mintha a szenvedély, bosszú korbácsolta volna föl, kegyetlen és iszonyú fúriává lesz, zúz, rombol, öl mindent: feldúlja fészkét, összetépi láncait, melyeket az emberek vertek reá.
És az emberek azt mondják remegve: a Duna járja a szokott farsangi táncát.
És azután borzadva gondolnak rá, hogy ki nyugszik lent, fenekén, színes kavicsok közt a hármas királyi koporsóban.
Az isten ostora.
Hátha megelégelte népe gyávaságát? Hátha az ő hatalmas balkeze csapkod ki a haragos Dunának lázas őrületében?
*
Szó ami szó, hanem a Duna nem tréfál.
Az évről évre megújuló félelmek, a sok költség, amit okoz s a szakemberek megbízhatlansága, akik azt mondják a Dunáról, hogy nem veszélyes, persze akkor, midőn csakugyan nem veszélyes, gondolkozóba ejthették volna a magisztrátust, mely Révy véleménye fölött vállat vonítva, egyszerűen napirendre tért.
Ilyenkor aztán persze eszébe jut az egyszeri tót, aki valahol a Fekete erdőben járván, hol a Duna fakad, megnézte a híres folyam eredetét. A mindinkább vékonyodó erecske elvezette a helyre, egy parányi forráshoz, melyből vígan, de vékonyan csurgott ki a tiszta átlátszó víz, hogy óriás útjára induljon. A jámbor atyafi megállt áhítattal; szemének nem hitt eleinte; aztán hirtelen lekapván széles kalapját, dévajul szorítá oda a bugyogó érre, hogy azt kifolyásában egy negyedórára megakadályozza, jól esvén lelkének eme nagy horderejű kópéság, mert elképzelte, hogy hát mekkora csodálkozás lesz ebből, majd teszem azt Budapesten, ha a Duna ott megszűnik folyni egy negyedóráig.
A nemes magisztrátus bezzeg szeretné most, ha az a tót ott tartaná a széles kalapját egy ideig.
Az öreg Vahot Imre bácsi beszéli a következő történetet; az ő lelke rajta, ha nem egészen úgy történt.
Ritkán szól már az öreg, fukar a beszéddel, csak néha-néha teszi bőbeszédűvé egy-egy kötekedő szó; azt is megbánja másnap, mert hát ne tudja azt meg ez a mai dibdáb nemzedék, amit ő tud; ami most már neki az egyedüli tudománya, amit oda nem adhat ingyen senki fiának, mert hát miről tartson ő aztán Petőfi-felolvasásokat, ha az ő rejtett adatait napvilágra hozza.
De ha aztán előhaladt az éj, vidám borospohár járja, s az öreg Imre bácsiba beleköt valaki, hogy talán csak úgy a levegőbe beszél, nem is ösmerte Petőfit, előttünk, laikusok előtt henceg csak, már akkor ő sem állhatja meg, hogy át ne menjen a saját védelmezésébe.
- Micsoda? Hogy én, én ne ösmertem volna Petőfit? Hiszen úgy szerettem, mint a saját tulajdon fiamat. Én neveltem fel a nemzetnek. Az én érdemem az.
Büszkén üt mellére, s szinte érezni látszik, hogy abból a tengernyi dicsőségből, amit a nagy költő lantja árasztott a nemzetre, őt illeti a legnagyobb rész.
- Aztán hogy ismerkedett meg vele, Imre bácsi?
- A Pesti Divatlap-ot szerkesztettem akkoriban. Vörösmarty Miska egyszer megállított az utcán, s azt mondja, hogy ha jó segédre lenne szükségem, ajánlana egyet, egy Petrovics Sándor nevezetűt. Készséggel fogadtam ajánlatát, s a kapott adressz nyomán azonnal megírtam a meghívólevelet, 60 pengő forintot ígérve neki havonkint.
Mintegy két hét múlva egy borzas hajú, kopott öltözetű fiatalember toppant be lakásomra. (Az Országúton laktam akkor.) Modora hetyke, hangja nyers volt.
- Megjöttem, uram - mondá.
- Kicsoda ön?
Petrovics Sándor felelte olyan önérzetes hangon, mint ahogy ma felelhetné.
- Ah, ön az? Hozta isten, öcsém.
Első dolgom volt felöltöztetni Petőfit. Még aznap elvittem Gáspár akkori híres szabó üzletébe, és ott turi süveget, atillát és egy finom magyar nadrágot vásároltam neki.
Olyan szép legény lett az én Sándoromból, mintha csak kicserélték volna: szinte gyönyörködtem benne.
- Még csak egy téli köpenyegre volna szüksége, öcsém - mondám neki - úgy két-három hét mulva.
- Meglehet - szólt Sándor kurtán, mert általában igen röviden és szárazon beszélt mindenkivel.
- Én tudok egy módot. Megveszem öntől azt a hosszú költeményt, amit tegnap fejezett be, a János vitéz-t.
- Az bizony nagyon jó lesz - felelte Sándor látható örömmel.
- Adok érte száz forintot. Elég lesz?
- Elég.
És kifizetem azonnal.
Egy százast vettem ki tárcámból s átnyújtottam neki, kéjjel legeltetve szemeimet felderült arcán. Jól esett, hogy segíthettem rajta, mert már akkor éreztem, hogy valaha a fejünkre fog nőni. Mert felösmerem én a talentumot, akármilyen mélyen szunnyad is valakiben.
Bármennyire meg voltam is azonban győződve lángelméjében, mindig aggódtam felette, hogy a fiú aligha el nem csenevészedik, korhellyé nem lesz, s testi elsatnyulásával lelke is eltörpül; mert Sándor nálam lakott egy kicsiny, de igen szépen bútorozott szobában, mely az irodából nyílt s alkalmam volt sokszor meggyőződni, hogy következetesen éjfél után jár haza. Azt hittem, inni szeret, s én a mértékletlen embereknek halálos ellensége vagyok.
Ezen gyanításomat megdöbbentőleg igazolta egy, a fent leírt jelenet után mintegy két napra bekövetkezett eset.
Sándor az irodai óra után négy forint előleget kért tőlem.
- Hogyan? Ön már elköltötte a száz frt-ot? Öcsém, öcsém, ez nem jól van így - mondám szemrehányólag.
Sándor szemeinek egy szikrázó villanása volt a következő durva szavainak bevezetése:
- Mi köze önnek ahhoz, hogy elköltöttem-e vagy sem? Az a kérdés, ad-e előleget vagy nem?
Szó nélkül teljesítettem kérését, de mélyen elszomorodva bensőmben. A korhely emberből sohasem lesz semmi, sohasem lehet semmi.
Néhány nap múlva még korán reggel, mielőtt felöltöztem volna, szolgálóm jött be, hogy két kékbeli ember (illetőleg egy ember, meg egy asszony) vár rám az előszobában, bejöhetnek-e?
Tisztességes öregember volt, a nő arcán pedig, kinek feje egy nagy fekete kendővel volt bekötve, szelídség, jóság tükröződött. Szemei mohón tapadtak a szomszéd ajtóra, mely nyitva volt.
- Mi tetszik? - kérdém.
- Mi bizony, ha nem vagyunk alkalmatlanok a tekintetes úrnak, a fiunkat keressük itt.
- A fiukat? Sándort?
- Őt.
- Isten hozta, kedves urambátyám és asszonynéném - kiáltám élénken, széket tolva nekik és kezet szorítva az öreggel, ki a szerénység vonakodásával nyújtotta ide a magáét.
- A Sándort éppen most küldtem valahova; nyomban itt lesz.
- Annál jobb - mondá az öreg Petrovics -, legalább alkalmam nyílik megkérdezni a tekintetes úrtól: jól viseli-e magát?
- A legjobban, bátyám. Higgyék meg, én mondom, hogy nagy ember lesz ebből a fiúból.
- Hallod, öreg, mit beszél a tekintetes úr? - szólt bele örömtől csillogó szemekkel Petrovicsné.
Az atya ajkán kétkedő mosoly jelent meg.
- Nem hiszem. Aztán legalább már valami tisztességesebb mestersége lenne a poétaságnál.
- Hallgass te pironkodék az anya -, nem látod, hogy megsérted a tekintetes urat.
Az öreg csakugyan észrevette magát, s hebegve kezdte módosítani a kifejezését:
- Úgy értem, kérem alássan, hogy hát nem kenyeret szerezni való mesterség ez.
- Dehogynem, bátyám. Most is néhány nap előtt száz forintot kapott tőlem egyetlenegy költeményéért a Sándor.
- Hallod, öreg, hallod? - kiálta kitörő örömmel, lángra gyúlt arccal a legszeretettebb anya. - A tekintetes úr adta neki a száz forintot, amit nekünk küldött, s amivel bizony nagyot lendített szegény állapotunkon, s te még nem átallottad a saját gyerekedről föltenni, hogy talán bizony valami rossz úton jutott hozzá.
- Tehát önöknek küldte a száz forintot - kiálték fel -, s én őt gyanúsítottam! Oh, a derék fiú!
Be nem végezhettem. Sándor e pillanatban lépett a szobába, szülő nyakába ugrott s némán csüggött az örömtől könnyezők nyakán, mint a gyümölcs a fán.
[I.]
Most aztán egészen elhagyta az étvágya: meghalt. Elvesztettük benne az ország legnagyobb étű, legnyomatékosabb emberét és a magyar konyhák eleven reklámját. Oly helyet foglalt ő el, amit pótolni, betölteni nem fog tudni utána senki. Legyen neki könnyű a föld, s legyen ő is könnyű a földnek!
Az öreg Mohácsi bácsi egyik genre-alakja volt a fővárosnak, kit a régi magyar élet bőkezűsége és az úri passziók eredeti szeszélye szült és idomított olyanná, amilyen volt. Ismeri majdnem az egész ország és mosolyog, valahányszor a nevét hallja. Még most is, mikor azt hallja, hogy meghalt.
Pedig hát nem volt valami élces ember, mint megboldogult Gazsi bátyánk, sem olyan zsandár-félő, megbillentett elme, mint Sasku Károly, még kevésbé annyi tréfa előidézője, mint Józsa Gyuri, csupán kövér és eredeti ember volt.
Akik sokat megfordultak a Váci utcai Korona-kávéházban, vagy nyáron a császárfürdői platánok alatt, azok mindennap láthaták az öreget: mintha egy vaskos petrence mozdulna, lassan görgött végig ott a termen, itt a kavicsos sétányon, vastag botjával döfködve a talajt két lépéssel előbbre, mintha azt jelezné előre az anyaföld ropogó bordáinak, hogy: ő jön. Egy hosszú, kopott, zöldbe játszó fekete atillát ért azon tiszteletteljes hivatás: évek óta fedve tartani s díszíteni a legnagyobb testet; nagy kár, hogy ez az atilla elkísérte a koporsóba is, s nem maradt itt ámulatot gerjeszteni az utókor szülöttjei előtt, mint ahogy nekünk maradtak meg a nehéz dárdák, mázsás páncélok és buzogányok biztos argentumnak arra nézve, hogy itt valaha óriások éltek. Még a hatvanas évek elején csináltatta az öreg ezt a hű jószágot egy hatalmasan beütött éjszaka után, s télen-nyáron viselte egyaránt, nyáron a meleg ellen, télen is a meleg ellen, mint mondani szokta. Egyetlen volt, aki sohasem fázott, s megelégedett a saját teste melegével, fumigálva azt a sivár tudományos bizonyosságot, hogy mi itt a mérsékelt éghajlat alatt vagyunk: őneki forró volt az.
Az atilla készülhetett vagy kilenc rőfből, s az öreg dicsekedett is sokszor nagy terjedelmével és jó posztójával, mely olyan vitézül dacolt az idővel: mindössze egyszer kellett megfejeltetni az ujjait, fekete selyem-bársonnyal; aminthogy a legutóbbi időben e bársony volt az egyedüli dísze, meg a dohányzacskónak a zsebből kikandikáló cifra sallangja.
De legkülönösebb volt mégis a Mohácsi bácsi magyar nadrágjának alsó folytatása, két darab úgynevezett csizma, melybe mint ő selypítve bizonygatá : egy pozoni mérő kölesz játszva belefért valaha; mert t. i. úgy állt a dolog, hogy a régi, tisztességes hosszúságú szár egyre fogyott a sok fejeltetés folytán, míg a legvégén a tulajdonképpeni lábhüvelynek csak olyan tiszteletbeli keretévé vált, mint a virágtáblák szubtilis dísz-rácsa.
Különben Mohácsi bácsi is azt tartotta, hogy nem a ruha teszi az embert, és igaza volt. Örökké a hasának élt, és ebben is igaza volt. Ez volt egyedüli életcélja, mely napról napra, egyik jóllakástól a másikig lelkesítette s feszült érdekeltségben tartotta lelkületét. És ki mondja, hogy nem híven teljesítette életcélját?
S azon a téren, amit elfoglalt, örökké hazafias, örökké magyar maradt. Az ételek közt, bár különböző csáboknak volt nem egyszer kitéve, élte fogytáig a töltött káposztát és a túrós csuszát becsülte legtöbbre, s oly ékes szószólója volt mind a kettőnek, mint senki más semmi másnak.
Nagy tokájú sápadt arcát az öröm tüze világította meg, valahányszor megmagyarázhatta kevély fensőséggel a tudatlan laikusoknak, hogy kell igazi töltött káposztát főzni.
- Egy szor füle, egy szor orja, egy szor kövérje, egy szor töltelék, megeszt egy szor füle, egy szor orja, egy szor kövérje, egy szor töltelék.
*
Ha semmi egyebe nem is, de egy-két csinos tajtékpipája mindig volt az öregnek, miket ismerőseitől kapott prezentbe. Ezeket nagyra becsülte, s úgy fel tudta dicsérni, hogy az ő tulajdonában mindig kétszer akkorára nevelkedék azok értéke.
Évtizedek óta Budán lakott, a Császárfürdő közelében, egyedüli mulatsága lévén naponkint három-négy óra hosszat ott ülni, télen is, a Császárfürdő fűtött folyosóin, a gőzfürdőt használni tóduló idegenek közt keresve megszólítható ismerősöket, akik mosolyogva ismernek reá a jó Mohácsi bácsira, megállnak vele beszélgetni, s ha a beszélgetés gyeplőjét ügyesen olyan irányba tereli a bácsi, meginvitálják ebédre vagy vacsorára.
Sohasem mulasztotta el tehát a Császárfürdőbe átmenni szállásáról még nagy hófuvatagok esetén sem, márpedig ős Budán gyakran befújja az utat a hó, s még fürge lábú legény is csak nagynehezen baktat. Ilyen alkalomkor esett meg az öregen, hogy teljesen besüppedt a hóba, úgyhogy csak a melle látszott ki és a két karja, egyik a bottal, másik a hosszú szárú pipával. Lábait nem bírván kihúzni, sem ide, sem oda nem mozdulhatott. Angol flegmával fogadta e fátumot, s ott állt mozdulatlanul, türelmesen, mint akinek legjobb rendben van a szénája. Legfeljebb az bántotta, hogy unaloműzőül nem gyújthatott rá, mert a pipája időközben kialudt, gyufát pedig éppen nem talált. Nem messze azonban egy kis gesztenyét sütő leányka sátra állott, fogta hát magát és egy ott ácsorgó inasgyereket megkért, hozzon a pipájába tüzet. A fiú átvette az értékes makrát, kétségkívül valamelyik miniszterünk ajándékát (mert a Mohácsi bácsi barátjai többnyire miniszterek valának), a gonosz fickó azonban látván a pipa gazdájának tehetetlenségét, ahelyett hogy a gesztenyeárusnő tűzhelye felé vinné, ellenkező irányban lábolt el vele.
- Megállj, csavargó - kiált utána keserű humorral az öreg -, vidd el már legalább a zacskót is.
Jó a Bernáth Gazsi élce is, melyet az öreg azon panasza folytán mondott, hogy:
- A fejem fáj, Gazsi; egészen elvesztettem az étvágyamat.
- Kívánom, öreg, hogy ne valami szegény ember találja meg.
*
A potyahajhászat és a nemes kártyajáték volt ama két fundamentum, amelyen az öreg földi javai és megélhetési eszközei gyökereztek. Egyébhez nem értett, de ezt aztán tökélyre vitte emberül. A legutóbbi években, a krach óta mindinkább hanyatlott az ipar, s a bácsira bizony kemény idők jártak. Elszegényedett s maga már csak mint néző vett részt a jelentékenyebb csaták-ban, s legfeljebb, mint hajdani fejedelme a kártyának, üggyel-móddal megadóztatta annak mostani jobbágyait.
Élete alkonyán még egy új alapot fundált ki magának. Újévet, születés- és névnapot ment gratulálni a nagy uraknak. Az új miniszterek első audienciáján ő volt az első jelentkező, aki elmondta az excellenciának, hogy: megjószoltam. Előtte való nap bizton az ex-minisztereknél járt, akiknek elmondta: moszt már nem lesz szemi belőlünk.
Ha nagy úr jött az utcán vele szemben, messziről levette szürke gomba-kalapját s már húsz ölnyiről lógatta oly erővel, mint egy harangot, úgyhogy lehetetlen volt észre nem venni, s mikor átment mellette, egy tízforintost bele nem pottyantani.
A bácsi mosolygott ilyenkor és este ahova egy halbszajtlira betért, magában sokszor eldünnyögte:
Szeretik Moháci bácit nagyon szeretik meg is érdemli.
*
Epaminondásnak, aki még tréfából sem hazudott, teljes ellentéteképpen nagy kedvét lelte fantáziáját nekiereszteni az ideális világnak.
De emellett igen érzékeny kedélye volt.
Elhalt feleségét, a gömbölyű Netti-t sokszor emlegette, mint éltek együtt szelíd örömben, boldogságban, regényes, édes viszályok között. Ezer apró vonást hozott fel az elvesztett paradicsomból, s ilyenkor mindig mélyen elérzékenyült.
Hát még mikor gyermekeire gondolt, akik mind elhaltak. A Lacika feketehimlőben, a pirinyó Aranka torokgyíkban, s a pajkos, nagyszemű Kálmánka befúlt a fürdőkádba vigyázatlanságból.
A bácsi sírt ilyenkor. Könnyei lefolytak hosszú fehér szakállán.
S aki látta az öreg embert, a vén kozákot sírva, maga is megsajnálta szegényt, amint elvesztett családját kesergi.
De hát aki aztán azt is nagyon jól tudta, hogy a bácsi sohasem volt nős ember, sohasem volt még csak szerelmi viszonya sem, annál kevésbé Lacikája, Arankája és Kálmánkája, az jóízűt nevethetett azon, hogy annyiszor elmondta életében ezt a komponált históriát, miszerint elgyengült emlékezőtehetségével maga is valónak hiszi már.
*
Most már mindennek vége: meghalt és itt hagyta az egész világot. Ismeretes alakja elpusztult a fővárosból, mint annyi másé, s ezentúl csak egy-egy régi élclap hasábjain tűnik talán még szemünkbe, mosolyt fakasztva látása még akkor is.
Halálában is történt valami humoros: a Kelet Népe értesült róla legelőször.
[II.]
A Moháci báci, amint már megírtuk, elköltözött az árnyékvilágból, s bizonyára fejtörést okozott az asztalosnak a koporsókészítés. De az öreg mégis kényelmesebben ment most a temetőbe, mint jött onnan egyszer, Hajnik Pál temetésekor. Moháci a sokaság közül hátramaradt s mire kiért, csak egy komfortáblit talált már a kapunál, azt is egy kereskedő foglalta le, ki kövérségre vetekedett Mohácival. A kereskedő a kövérek gyaloglási kínjait ismerve, szívesen megosztotta társával az ülőhelyet, s elhelyezkedtek ketten ahogy tudtak. Úgy t. i., hogy mind a kettő félig ült benn s egyik lábát mindkettejük a kocsi hágcsójára támasztotta, a nyitott ajtót kezükkel tartván. A lassan haladó komfortáblit sok kíváncsi ember nézte, némelyek mint a két oldalról; s ezek el nem tudták képzelni: mint lehet a benn ülő úrnak az egyik lába pantalonba, a másik meg magyar nadrágba bújtatva?
Dec. 27. Ma érkeztem meg. Mily zseniális ötlet, finom bók tőlem, hogy ide szálltam a szentpétervári udvarhoz címzett szállodába. Itt aztán igazán otthon vagyok. Vajon megérti-e e nyilatkozatot a másik fölséges urunk, a cár, meg Bismarck barátom Hm! De hogy ide nem jött már azóta? Pedig már értesülhetett volna a lapokból, hogy megérkeztem Bizonyosan nem referálta még a Bercikje eddig.
Dec. 28. (sápadtan) Rettenetes, Bismarck még mindig nem jő (lerohan a kapushoz.) Senki sem keresett?
Kapus: Egy lélek sem.
Tisza: Ez rettenetes (dúlt arccal visszatántorog szobájába.)
Mit tegyek? Jókait utánozzam? Ő hozzá ment, s mindjárt meghítta estélyre. De hátha engem meg nem hí? Milyen blamázs lenne!
Dec. 29. Holthalványan ül szobájában s minden hangosabb lépésre fölrezzen, óráját percenkint türelmetlenül húzva ki zsebéből.
- Milyen gyalázat milyen megalázás még mindig nem jő istenem, istenem...
Kocogás az ajtón. A kapus berohan. Tisza fölvillanyozva ugrik fel s egész ábrázata egyetlen mosollyá válik.
Ő itt! kiált fel kitörő örömmel egy félmárkát csúsztatva a kapus markába. Jöhet, azonnal elfogadom.
- Csak telegram jött, kegyelmes uram.
Hogyan? Telegram! Tőle! Innen a városból?
A telegramot reszkető kezekkel bontja fel. Jekelfalussy küldi, s szórul szóra így hangzik:
Verhovay fel van mentve.
Tisza (rettentő dühhel): -Nem ezt nem ezt vártam...
(Egy félóra múlva elhaló, tört hangon.)
De így van az, ha az ember kiveszi a lábát otthonról.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És azóta Tisza egyre szomorúbb, bánatosabb, reménytelenebb arccal várja a Bismarck látogatását.
Idő! szárnyadnak még egy csattanása, s lejár a prenumeráció.
Igaz, hogy már le is járt, s lapunk régi olvasóihoz már csak azon esetre szólok ma, ha baráti viszonyukat eleve prolongálják.
Ami bizonyosan úgy is van. Mert hisz mit szeret a magyar ember jobban, mint prolongálni?
Még egy csattanása az idő szárnyának, s itt az újesztendő. Az idő végtelen fájáról lehull egy hervadt levél, de a lehulló levéllel nem hull le egyszersmind a sok penész és hernyó, mely sűrűn lepte meg.
Az őrlő szú megmarad és tovább pusztítani, rohasztani fogja.
Mit ér az nekünk, hogy új esztendőnek mondják már a holnapot, mely mindenben olyan, mint a ma, mint a tegnap volt.
Mi változik meg?
A régi kalendárium helyére új kerül a szögre, a 7-es szám helyére 8-ast kanyarít dátumnak ezentúl a levélíró, az ezer nyolcszáz hetven után. Ennyi az egész, sem több, sem kevesebb!
Magyarországnak új esztendeje akkor kezdődik, mikor Tisza Kálmán és mamalukjai meg lesznek semmisítve, mikor az ő órájuk lejár, mikor az idő fája megszabadul a penésztől és a hernyóktól, s rügyet, lombot fakaszthat benne az ős életerő.
Azt kívánom tehát most, 1878 első napján, hogy adjon az isten a magyar nemzetnek igazán új esztendőt az idén.
Van a Kerepesi úton egy lebuj, ősvilági kurta kocsma mélyen bent a föld gyomrában; rozzant lépcsőkön lefelé van a bejárata.
De nem ez az egyedüli nevezetessége, mert ilyen kinézésű lyuk több is van Budapesten; hanem van a homlokzatán egy zöld koszorú, melynek levelei közé biztatólag csábító szőlőfürtök vannak festve, a koszorú belsejében pedig e szavak pompáznak:
Vendéglő
Az Bizodalomhoz!
De még ez sem a legnagyobb nevezetessége, mert hiszen sok különös kocsmacímert produkált már az üzleti elmék találékonysága; legnagyobb nevezetessége ennek is az, hogy mint egykor Párizsban a kis Nannon kocsmája előtt XIV. Lajos, itt meg a múlt ősszel az arra sétáló Tisza Kálmán, és mint az E s mondaná, az oldala mellett trappoló Trefort miniszter és Beöthy Aldzsi minisztráns állottak meg s elolvasván a furcsa címet, a főmogul mosolyogni kegyeskedék, és imigyen szólala meg:
- A bizodalomhoz? A mi Cégünk is ezen a címen áll fenn. Igaz-e, Guszti?
Guszti bólintott a fejével, míg a hátul ügető mameluk hivatalos kötelességének tartotta jóízűen röhögni őexcellenciája elmésségén.
Őexcellenciája észrevette a hódoló kacajt s kegyesen leereszkedék egy bizalmas kérdéshez:
- Voltál már itt, Aldzsi, valamikor?
- Én nem; hanem van egy ismerősöm, akitől azt hallottam, hogy Balázs Sándor már volt benne Az azt beszéli, hogy ott bizony olyan a bizodalom a vendégek iránt, miszerint lánccal van az asztalhoz erősítve a villa és kés, nehogy a vendéglősnek oka legyen a közönségbe vetett bizalmát megbánni Ez oszt a lucus a non lucendo.
A nagyúr összeráncolta homlokát s gyanúsan tekintett a beszélőre:
- Hová célozol, Aldzsi?
- Izé izé - hebegte Aldzsi megijedve.
- No, no - mondja szemrehányólag Tisza.
- Bocsáss meg, kegyelmes úr! Esküszöm, nem a párt szabadelvű elnevezése járt eszemben.
- Ej, ej frondeur! Pedig mi járhatott volna egyéb?
Semmi sem eredetibb a világon, mint a rabszolgák hiúsága. E hiú lények többé-kevésbbé mind hasonlítanak egymáshoz, éppúgy, mint a sápi parasztok. Egy közös jellemző vonás van arcukon, mintha meg volnának bélyegezve.
Mikor az egyszeri sápi atyafi, ki soha még azelőtt tükröt nem látott, meglátta magát itt messze földön Budapesten egy nagy álló tükörben egész életnagyságban, megdöbbenve mutatott a látomány felé ujjával.
- Istók legyek - kiáltott önfeledten -, ha ez nem sápi ember. A megszólamlásig sápi ember. Csak azt tudnám, honnan ösmerem!
Hát bizony Andrássyn is régen meglátszott, hogy sápi ember, a diplomaták fajából való, ki az egyszerűség polgári köntösét szívesen cseréli fel csillogó fényes palásttal, nem gondolva meg, hogy az bár fényes, mégis csak libéria.
Még csak egy dolog hiányzott neki eddig, amely a két szövetséges császár minisztereivel egyenrangba emelje.
A hercegi cím.
Őfesége csak arra várt, hogy valami jeles tettet kövessen el. Régen suttogják, hogy legmagasabb helyen már megvan a szándék, csak az elkövetendő jeles tett késik még egy kicsit.
Hanem hát arra nagyon sokáig kellett várni!
Őfelsége végre is megunta, másrészt pedig a szíve is megesett rajta s felruházta most újév napján a hercegi címhez illő legmagasabb rendjellel, az aranygyapjúval.
Most tehát ő is olyan rangos legény, mint Bismarck és Gorcsakoff.
Csak az az átkozott jeles tett hiányzik még; no, de az meg nem valami nagyon lényeges!
*
Ha most meglátja magát Andrássy egy tükörben, bizonyosan ő is így kiált fel:
Istók legyek ha ez nem egy igazi osztrák miniszter. Csak már legalább tudnám, honnan ösmerem.
*
Az aranygyapjú bizonyára szép csecsebecse s Andrássy úr toalettjét nem kevéssé fogja emelni a nők szemében s tekintélyét a férfiakéban.
- Andrássy úr, olyan mint Sámson, - mondá róla egy ízben egy udvari úriember.
- Ah! Mint Sámson? Talán mégis gyengébb valamivel vegyük például...
- Hagyja abba, kérem. Exempla sunt odiosa Ő csak azért hasonlít én szerintem Sámsonhoz, mert...
- Mert?
- Mert neki is a hajában van összes ereje.
Nos, eddig a frizurája tette őt hírnevessé, és sok helyütt talán kedveltté is ez.
Ezentúl már gyapja is lesz.
*
Hát biz az a gyapjú nem tréfa dolog.
Az angol parlament elnöke egy gyapjú zsákon ül Anglia a kereskedelem iránti tiszteletének jelképezésére.
Hát az Andrássy arany gyapja vajon mit jelképez?
Erre Jókainak kellene megadni a feleletet; ez az ő fakkja.
S ő alkalmasint így felelne:
Az arany gyapjú azoknak szánt kitüntetés, kik a népeket birkává segítettek idomítani.
Oda száll a katona legörömestebb, ahol legjobban füstölög a kémény. Így tanítja őt a paraszt logika.
Pedig de sokszor megcsalódik miatta, mert a nyirkos fának van a legnagyobb füstje s tüze mégsem ad ki kellő meleget. De még az sem szentírás, hogy ami mellette fő, megehető jóízű étel; lehet pusztán forró víz is, amely csak arra jó, hogy leforrázzanak vele valakit.
Az ős osztrák politika örökre e baka-tudomány vezérelvei szerint baktat oda, hol legnagyobb a füst abban a pillanatban, midőn hályogos szemeit kimereszti, hogy álláspontot keressen, oda, hol a zsíros fazékakat hiszi, amikből Ausztriának is juthat egy-egy potya falat.
Ez a primitív látkör jellemezte Ausztriát azelőtt is, ez jellemzi ma is, midőn az erősebbhez, a felülkerekedett orosz hatalomhoz csatlakozik bűnös elhamarkodással és könnyelműséggel.
Persze jól esnék egy kis potya hódítmány, egy kis olcsó dicsőség, mellyel pillanatnyira kápráztatni lehetne a szemeket, mint a Potemkin festett faluival.
[...]
Volt egyszer egy ismerősöm, az öreg Kubik János, akinek az volt a szenvedélye, hogy (ökörhajcsár lévén) midőn hazakerült a vásárokról, örökké a pénzét olvasta; s mikor a végére került, kezdte elül, de mindig olvasta.
Végre aztán mostoha idők érkezvén, annyira kifogyott nemcsak a bankóból, de a garasokból is, hogy igazán fizikai lehetetlenséggé vált a pénzolvasás.
Mindegy volt neki, a szenvedélyen nem fogott ki a lehetetlenség sem: volt még a házatáján egy szakajtónyi lécszög, azt olvasgatta tehát reggeltől kezdve estig, hihetőleg abban az édes csalálomban ringatva magát, legalább az olvasási dühroham lázas perceiben, mintha valódi pénzt olvasna...
És ő boldog volt így.
Az Ellenőr-nek is annyira második természetévé vált a szemfényvesztés, a görbe logika, hogy nem lehet el nélküle.
Napról napra elrecitálja, hogy milyen derék ember Tisza, milyen nagy diplomata Andrássy, milyen dicsőségesen menti meg ez a két úri ember a monarchiát és a hazát stb Mikor kifogy, az elejéről kezdi, és örökké tart ez, mint egy végtelen gyűrű.
És ő boldog így.
Pedig nagyon jól tudja, hogy ellentétbe helyezi magát a közvéleménnyel, hogy nincs igaza, hogy üres szalmát csépel, és hogy senki sem hisz neki.
De ő boldog így is.
Mai számában bebizonyítja, hogy az osztrákmagyar kormány keleti politikája remek politika. Mi egyebet is kívánhassunk? Hiszen éppen olyan bölcs, mint az angoloké. Magyarország úgy cselekszik, mint a nagy Albion! Mein Herz, was willst du noch mehr! Ott is, itt is tartózkodnak akcióba lépni a török mellett. (Ott a nép itt az Ellenőr.) Mert úgymond nem akarja a polgárok vérét és vagyonát háborúba vinni, minélfogva az angol kabinet is egy húron pendül a magyarral és külügyérünkkel.
Hát ez bizony mind igaz lenne, csak az a kis különbség, hogy Angliában a közvélemény nem kívánja egyhangúlag a beavatkozást.
Meg az a kis különbség, hogy Angliát és érdekeit nem fenyegeti oly közvetlenül és oly nagy mérvben a keleti kérdésből kibontakozható veszély.
Az éles kard, mely a mi fejünk fölött függ egy hajszálon nem az ő torkukat metszi először, ha nem mozdulnak...
Ha hát a mi kabinetünk annyira egy húron pendül az angollal, bizony nem cselekszik valami nagyon dicséretes dolgot.
S az Ellenőr is úgy járt a Tiszáék védelmezésével most is, mint az egyszeri ember, ki addig bizonyítgatta udvarán a lopott csikót keresőknek, hogy rossz nyomon vannak, míg egyszer maga a lopott csikó dugta ki hóka fejét a nádtető rongyos ablakán és belenyerített az argumentumaiba.
Hiszen éppen mi is azt beszéljük örökké, hogy Tisza úr valódi flegmatikus anglus, a nemzet akaratával szemben; míg az anglus hevesvérű magyarrá válnék ilyen esetben.
De hát az Ellenőrnek nagy szenvedélye mindig lécszögeket olvasni ki a publikum markába igaz pénz helyett.
Pedig nem látszik meg rajta, mintha nem ösmerné a pénz becsét.
I. A belügyminiszteri büróban
Tisza megérkezvén Berlinből, másnap komor arccal jelent meg a hivatalban, s báró Kemény Gábortól fáradtan kérdé:
- Nos, mi újság? Nem történt semmi különös? A csend-rend fennáll?
- Fennáll - mondja Kemény Gábor.
- Ablak, egészség ép állapotban?
- Ép állapotban - mond Kemény Gábor.
Iszonyú vízióm volt tegnapelőtt éjjel szövi tovább a beszélgetést őexcellenciája. - Azt álmodtam, hogy az én hű Thaisz Elekem díszmagyar ruhában benyitott hozzám és potrohos hasára tévén kezeit, Arany V-ik László-ját travestálva kezdte rémletes hangon szavalni:
Sűrű sötét az ég
Dúl a keleti szél,
Kálvinista kakas
Jó Fortuna magas
Faláról eltűnék.
S míg ő Berlinbe jár
Láncait tépi a
Verhovay Gyula
Most lopja életét
- Ugyan, hogy tudtál ilyen lehetetlent álmodni - mondá Kemény Gábor.
- Verhovay felől?
- Nem. Thaisz felől.
*
II. Egy negyed óra múlva.
- Hát a népgyűlést megszorító határozatunkat hogy fogadta az ország? Pompás ötlet volt tőlem. Szájkosarat hozatni a kis Jézuskával krisztkindlinek a nemzet számára. Nos, mit szól a nemzet?
- Hallgat, miként a sír - mondja Kemény Gábor.
- A hallgatás arany, barátom, Gábor hát a lapok?
- Dicsérik kegyelmes uram - mondja Kemény Gábor.
- Az ő dicséretök is arany...
- Tudom, kegyelmes uram.
- Hozasd be mind, amelyek emlegettek, míg oda voltam.
(Néhány perc múlva egy csomó hírlappal kezében jelenik meg Kemény.)
Tisza bosszúsan löki el őket:
- Azokat kerestesd össze, amelyek ingyen emlegettek.
*
III. Az előszobában.
- Mit csinál bent a kegyelmes úr? - kérdi az olvasásba mélyedt miniszter félig nyitva hagyott szobájából lábujjhegyen kilépő Keményt Jekelfalussy.
- Egy új Verhovayt keres.
- Erre nézve még nem szaporátlan a magyar faj- jegyzi meg Jekelfallussy. Akad még akármennyi.
- Lehet - suttogja Kemény -, de magunk közt legyen mondva, nem minden Verhovaynak lesz az a bolond szerencséje, hogy viszont Tisza Kálmánja akadjon.
- Ha a mostani fennakad?
- Csitt te! közel van.
- Mi? A fennakadása?
- A füle.
- Eredj bolond hisz az én vagyok.
*
IV. A folyosón.
Egy miniszteri titkár és egy fogalmazó találkoznak.
- Szervusz, Muki!
- Szervusz! Mi újság?
- Megjött a miniszter.
- Már.
*
V. A kapusnál.
Egy falusi paraszt ember alázatosan emelinti meg kalapját s alásan instálja a cifra ruhájú úri embert, hogy ki is legyen voltaképpen ebben a nagy kondignációs miniszterjomban a minyister?
- Még Tisza.
*
Az Ellenőr szerkesztőségében
Csernátony: Nos, van-e valami látszatja praenumeránsok tekintetében a cikkezésemnek?
Palásthy: (mélabúsan) Természetesen természetesen.
Cs.: (kézdörzsölve) Tudtam.
P.: Hogyan? Ön tudta és mégis?
Cs.: Csak öntől akartam tudakolni a pozitív eredményt. Honnan tudja ön?
P.: Eldicsekedték...
Cs.: Légrádiék.
P.: Ej, dehogy! Csávolszkyék.
Helyesen mondja egy lap, hogy Tisza nem a fiát járt látogatni Berlinben, hanem az apját a három hajszálú öreg embert Bismarck herceget.
Mind jobban, jobban kezd világosodni sötét útja. Biztos, hogy politikai misszióban szalasztotta oda gr. Andrássy Gyula.
Mondják, hogy Bismarck és Andrássy közt előre ki volt csinálva a találkozás, de mivel Andrássy személyesen mégsem utazhatott el nagyobb feltűnés nélkül Berlinbe, kölcsönösen Tisza lett kiszemelve e célra. S a magyar miniszterelnök, mint az osztrákmagyar külügyér ágense brillírozott a míveltség központjában, (szegény degradált Párizs!) miként ő nevezé Berlint.
Nem tudjuk mindazon instrukciókat, melyeket Andrássytól kapott, mindössze néhány külső viseletére vonatkozó utasítás jutott tudomásunkra.
1. Tisztességesen kell felöltözködni s illendően megkefélkezni. Új fekete frakk utalványoztatott az államkasszából.
2. Körmeit jól megtisztítsa, nehogy a magyar bihari föld legyen alattuk, mely a Bismarckkal folytatott beszélgetés alatt megszólalhasson vétót kiáltva.
3. Zsebkendőt vigyen magával.
4. Mikor Bismarck kezét nyújtja, csókolja meg.
*
A magasabb politikai instrukciók felül nem vagyunk tájékozva. Azok nem szivárogtak ki, mély homály födi. Tisza szégyenli elmondani, az öreg Bismarck pedig, mint tudjuk, hallgatag.
Mégis a kevésbé titkos beszélgetésből egy párbeszéd tudomásunkra jutott.
Andrássy ugyanis Tiszának, midőn elutazott, még a következő atyai tanácsot adta:
*
- Gondold meg, Kálmán, hogy Bismarck nem a magyar diéta, aki előtt össze-vissza beszélhetsz akármit, aztán elütöd egy jó bombaszttal vagy tréfával. Ott nem lesz a hátad mögött Móric Pali és Szontagh, akik helyest rikácsoljanak, minden kétségbeejtőbb mondatod után. Azt mondom, vigyázz a nyelvedre, Kálmán, nehogy valami bolondság essék rajtad. Minden kérdésben, amit hozzád intéz, habár látszólag a legcsekélyebb is, akármennyit beszélsz is, úgy beszélj, hogy mégse mondj semmit.
*
Bismarck a komolyabb jelentőségű politikai párbeszéd után kivezeté Tiszát szalonjába s ott kedélyes szivarfüst közt már nagyobb társaságban a következő nyájas kérdést intézte hozzá:
- Hát ami kizárólag önöket magyarokat illeti, hogy vannak, mit tesznek manapság a szerbekkel szemben?
- Azt, amit azelőtt - feleli Tisza némi gondolkozás után.
- Azelőtt? Hát mit is tettek azelőtt?
Tisza mosolygott s kevés vártatva így felelt:
- Azt, herceg, amit ezután szándékozunk tenni.
- És mit szándékoznak önök ezután tenni, kedves gróf.
Tisza elpirulva hebegé: Oh, oh!
- Tehát mit szándékoznak önök ezután tenni a szerbekkel szemben?
- Azt hiszem semmit, kegyelmes úr - szólt egészen elzavarodva.
- Valóban nem értem hát...
- Mit, kegyelmes úr?
- Azt, hogy ön még nem gróf.
*
Különben Tisza berlini látogatásáról e verset hozza egy berlini élclap:
Lajthántúli elnök, a magyar miniszter,
Mit akar itt vajon? kérdi sok filiszter.
Mi hozza őt ide? A keleti kérdés?
Vagy kereskedelmi kötendő szerződés?
Mert hogy ingyen nem jött, ki-ki hiheti ezt,
Berlintől így télen messze van Budapest.
Azért, hogy fiával itt egye a fánkot?
Egy miniszter nem tesz ilyen bolondságot.
Miért jött? kérdezik s kisütik emberül:
Megszökött újévi üdvözletek elül.
A jó berliniek nem tudják még, hogy Tiszának nagyobb baja is van az újévi üdvözleteknél idehaza mégsem akar megszökni előle. Vagy hogy talán a Jókai gratulációját értik: mert így aztán egészen jól tapogatóznak.
Lapunkban is megjelent az a hír, hogy a báró Baldácsi Esztergom megyei birtokán kőszenet találtak.
Nemsokára azonban híre járt, hogy a nemes bárót valami furfangos iparlovag lefőzte, és hogy nehány kőszéndarabot vitt ki földjeire egy kocsiderékban s aztán több helyen elásatta a föld gyomrába, hogy aztán a nemes bárót, mint hajdan Potemkin az úrnőjét, csalódásba ejtse.
Baldácsi mérges lett és pört akart kezdeni az ármányos ember ellen, s több megindulni készülő irodalmi vállalat azonnal elcsendesedett.
De a pislogni kezdő lámpa újra kigyulladt, s Baldácsi abba a kellemetlen helyzetbe jutott, hogy a megírt keresetet vissza kellett vennie, miután mélyebb furatásokat eszközölvén birtokán, csakugyan mintegy fél mértföldnyire terjedő kőszénréteg fedeztetett fel.
A nemes báró kérdést intézvény ügyvédjéhez, ha vajon nem lehetne-e a fölfedező ellen bebizonyítani valami alapon, hogy ő maga helyezte a föld belsejébe az ő kijátszására az egész réteget miután tagadó választ nyert, végképp lemondott a pörről s a kőszénbánya ténynek tekinthető.
Az új irodalmi vállalatok ismét felütni kezdik fejöket s a Magyar Hirlap emberei gondolkozó fővel járnak fel s alá az utcákon felsóhajtva:
- Hogyan már nem ezelőtt két évvel találták meg azt a kőszénbányát!
Tisza ezt jegyezte meg:
- Eddig volt állambányánk sok: most már van egy államellenes bányánk is.
Titán Laci pedig így szólott a Koroná-ban:
- Most már kőszénnel fűtjük a Parnasszust.
Valamikor, persze régen, mikor még nem volt a világon keleti kérdés, ágyú, puskapor s több efféle civilizált jámbor dolgok, Kolchiszban egy tüzethányó mérges sárkány lakott.
A mérges sárkánynak szép, de nem kényelmes hivatali állást adott a mitológia.
Az ő őrizetére volt bízva a világhírű kolchiszi aranygyapjú.
Ki bízta rá, nem tudom. Minek való volt az akkor, nem értem, annyi azonban bizonyos, hogy erre az aranygyapjúra is vágya támadt valakinek. Már akkor is voltak hiú emberek!
A kalandos és vállalkozó szellemű Jázon összeadta magát a merész argonautákkal és megszerzé magának az arany gyapjút.
Eddig a rege.
Ki mondja még ezután, hogy a történelem nem ismétli magát?
Most is sárkány vigyáz az arany gyapjúra a magyar emberrel szemben.
Míg igaz magyar marad valaki, nem juthat hozzá.
A kalandos és vállalkozó szellemű Andrássy azonban megszomjúhozá azt, összeadta magát a moszkovitákkal és megszerzé az arany gyapjút.
A szegény jó polgárkirály nincs többé.
Mikor egy király meghal ez mindig az örök igazság elégtétele, mely egyenlőnek alkotott mindenkit. A királyok halála a népek ébresztgetése.
És mégis kár érte, hogy meghalt.
Hiszen olyan derék, joviális ember volt. Népszerűvé tudta tenni népszerűtlen hivatalát.
És ez a macskakörmök közé beékelt szó az ő legszebb epitáfiuma. Az ő királysága nem volt uralkodás, hanem hivatal.
*
És e hivatalát szépen híven töltötte be. Ebből az álláspontjából sem rítt ki a király soha és mindig kirítt az ember.
A komoly életrajzi adatokat, melyek a legköztársaságibb király eseménydús életére vonatkoznak, megtalálják lapunk olvasói más rovatban. Én csak azon apróbb jellemző tetteiből sorolok fel egyet-kettőt, melyek nem a történeleméi, melyek a magánemberrel estek meg, melyeket az olasz nép beszél róla. És ezek nem nélkülözik az érdekességet. Keresd az embert és megtalálod benne a királyt is!
*
Viktor Emánuel nagy vadász volt. Jobban szerette irtani a vadakat, mint az embereket. (Ritkaság egy királynál!) Rengeteg adoma kering róla, mint vadászról. A mai lapok is fölmelegítettek egyet, mikor vadászat közben Kossuthhoz tért be. Bizony sok mindenféle esett meg rajta ilyenkor. Egy időben egész Róma kacagott rajta, midőn a juhászkutyát lőtte le vadállat helyett.
Sokkal mulatságosabb ezeknél az a vadászkalandja, mikor a Róma határának déli oldalán fekvő tisztáson egy nyulat éppen akkor lőtt le őfelsége, mikor arra egy szinte ott vadászó pocakos polgár is rálőtt. A két fegyver jóformán egy időben durrant el, s a király midőn a lelőtt állat felé futott, már ott találta a másik igénylőt.
- Uram, a nyulat én lőttem, - kiáltá a király.
- Ejh, menjen ön! Azt minden bolond ember mondhatja - rikácsolá a polgár.
- Én nem engedem - szólt a király -, engem illet. Elveszem öntől.
- Szeretném látni.
A király felemelte ökleit, apró csúnya szemei villámokat szórtak, s megragadván a nyulat, nagyot rántott a római cívisen.
Az se volt bolond ember; nem hagyta az igaz jószágát, s heves verekedés fejlődött ki köztük, míg végre nem egy ökölcsapást osztva és kapva, a két Szicília meghódítója lett a győztes. A cívis megfutott s csak messziről, futtában kiabált mindenféle gúnyolódásokat az utána ügető királyra, kit fel nem ismert.
Róma déli kapujához érkezvén a király, a tisztelgő őrség vezetőjének megparancsolá, hogy azonnal kísérje a pórul járt polgárt hazáig, s róla egy óra lefolyása alatt terjedelmes jelentést tegyen.
Egy óra múlva aztán jelenté a tiszt, hogy az ismeretlen vadász Salvini nevű becsületes asztalosmester, a porta del popolo-nál.
A király azonnal elrendelte, hogy udvari hintón a palotába szállítsák.
A derék mester el nem bírta gondolni, miért viszik őt a királyhoz s szorongó érzésekkel helyezkedett el a selyempárnák közé, s dobogó szívvel lépett be a terembe, hol megdöbbenve látta a királyban a délelőtti vadászt.
- Salvini mester, - szólt a király a holtra halványodott emberhez magamhoz kérettem önt, mert idegen puskaseréteket fedeztem fel a nyúl hátulsó combjában. Önnek csakugyan van némi igaza, éppúgy, mint nekem. Legyen igazság: Együk meg a nyulat együtt.
S ezzel feltárult a királyi ebédlő ajtaja, hol két teríték közt ott párolgott a vitás nyúl húsa.
*
Még egy hasonló adoma kering róla.
Egyszer későn este Visconti Venostával sétáltak egy külvárosi zugutcában, hol egy besorozott részeg újonc belekötött a királyba. A szóváltás mind élénkebb lett. A király intett a hátul maradó miniszternek, hogy ne avatkozzék a tusába, s a fiatal újonc egy lökése után felgyűrvén kabátja ujját, a palánk oldalához szorítá azt. Soká küzdöttek együtt. Végre sikerült a királynak legyűrni a rakoncátlant az utca-sárba.
A küzdelem alatt szenvedélyes düh tartotta lázas remegésben tagjait, midőn azonban áldozatát már leteperte, egyszerre lecsillapult s így szólt szelíden:
- Látod, édes fiam, nagy szerencse rád nézve, hogy te voltál a gyengébb. Mert ha te lettél volna az erősebb, becsuktak volna vagy 10 esztendőre. Most itt van húsz líra: igyál az egészségemre. Én a király vagyok.
*
Egyik Florenc melletti mezei lakában időzött régebben legörömestebb. Itt jelentkezett audenciára hozzá egy túrista művész, kinek a számos látogató miatt sokáig kellett időznie a váróteremben.
A művész megunta a hosszú várakozást s a nyitott ablakon át a festői tájt vizsgálván, nehogy meghűtse magát, kalapját künnlevő fejére feltette.
Éppen javában mélázott, midőn a komornyik nevét kiáltá. Művészünk (minden művész szórakozott) sietett a király elé s csak midőn már bent volt s előtte állott, veszi kétségbeesve észre, hogy a kalapja a fején van.
Izgatottan s elvörösödve siet azt lekapni, mire a király mosolyogva jegyzi meg:
- Csak hagyja ön, ha így jobban szereti. Én is felteszem a magamét.
A pénzügyi bizottság legújabb ülései kezdenek híresekké lenni azáltal, hogy a mamelukok garázdálkodása egész végletekké fajult.
No, de erről eleget beszélnek az ellenzéki lapok vezércikkei, persze nagy hiába, mert a mameluk természete, hogy nem hajt a szép szóra: öntudatosan cselekszik rosszat.
Mi egy egészen más szimptómát kívánunk kiragadni e nagy káoszból, mely valahára jeles színben az önzetlenség s az önfeláldozás töviskoronájával mutatja be derék honatyáinkat.
Szóba jött s helyeléssel találkozott az az indítvány, hogy a kártya-ipar adóztassék meg.
-Ezen ülésnek - mondá a fösvény Szontagh Pali - azt a találó címet adhatnátok: a "ház" önmaga ellen.
*
- Egyáltalában úgy látszik - szólt az öreg zsedényi a bizottsági ülések egyikén, hogy a magyar törvényhozó nemesség kezd előre nem látó lenni.
- Miért, bátyám? - kérdi kíváncsian a kis Pulszky.
- El akarjátok törülni a kocsiadót. Pedig mire ez törvénnyé válhatik, akkorra már mindnyájan gyalog járunk.
A Krisztus tanítványait különböző jelvényekkel festik a piktorok. Péternek kulcs van a kezében, Pálnak kard, Andrást kereszttel ábrázolják, Jánost pohárral, melyből szárnyas kígyó röpül ki. Barabást késsel, Fülöpet hosszú bottal, tetején kereszttel, míg ellenben sokkal különbül van etablírozva Jakab, akinek szinte vándorbot a jelvénye, de kulacs vagyon a végin. Tamásnak lándzsája van, Mátyásnak bárdja, Simonnak fűrésze, Judásnak dorongja.
Ebből látszik, hogy a mamelukság tulajdonképpen isteni eredetű intézmény, mely még az őskeresztények és pogányok párttusáiból maradt örökül a magyar nemzetre.
Az első mamelukok az apostolok voltak.
*
Lássuk sorba a Tisza mamelukjait.
Jókait a késsel, a politikával játszani,
Kerkapolyt a pohárral, melyből szárnyas kígyó röpül ki.
Pulszky Ágostont, ki egy kardhoz van odakötve, mikor hadnagy ruhát ölt fel,
Horváth Mihályt a kereszttel,
Hegedüs Sándort a fűrésszel,
Csengeryt a keresztes hosszú bottal,
Csemeghyt a bárddal. (Csemeghy-Mungó úr egyébiránt belső szolgálatokat is végez s nem egyszer megfordul kezében a seprő és kefe is),
Bittót a kulccsal,
Móric Pált a lándzsával; és végül...
Csernátony Júdást a doronggal.
*
Hogy a tizenkettedik jelvénynek, a kulacsos végű vándorbotnak még nincs gazdája, azt a mamelukság ezredéves tökéletesedése magyarázza meg. A mai mameluk már nem olyan ostoba, hogy hivatásával ellentétben álló jelvényekkel kompromittálja magát. Az igazi mameluk mind meggyőződésből mameluk, ameddig mameluk, s a kulacsos végű vándorbotot szuverén komolysággal hagyja heverni a sutban egy bizonyos pillanatig hogy aztán egyszerre felé rohanjon valamennyi.
*
Csak tizenegy apostol említtetvén fent s ennek tíz megfelelő számú mameluk lent, ebből azt következtethetné valaki, mintha egy apostoli állás üresedésben lett volna, ami éppen nem úgy történt, hanem az egyik apostol mindig olyan mindenes-féle volt, aki konkrét mesterség és karakter nélkül majd ezt, majd azt végezte üdvözítőnk körül.
És innen van az, hogy a Tisza mamelukjait jelvények tekintetében, megkísértettük összehasonlítólag a tizenkét apostol mellé állítani, dacára, hogy olyan sokan vannak.
Ott csak egy volt, itt azonban a legnagyobb rész karakternélküli.
Eddig volt keleti kérdés, volt közgazdasági kiegyezési kérdés, volt Verhovay-ügy, még csak az hiányzott, hogy nemzeti-népszínházi ügy is legyen.
E minden bonyodalmak bonyodalma, a kísértő rém, mely koronkint megjelen, a fekete varjú, mely az egyik színházról a másikra száll, a gordiusi csomó, melyet a hiúságok hiúsága köt, s melyet a bölcsesség sem tudna kioldani ha volna.
A jó Szigligeti mit gondol magában
Azt sem tudja szegény, hova lesz bújában
Nem adják a Népszínháznál a darabjait. Rákosy népszínmű gyárat alakít, hol Csepreghy, Lukácsi gyalulják a népszínműveket puha fából, bepolitírozva, úgyhogy még a kritika is igazi diófának hiszi. Valódi írónak fáj a szíve ilyenkor. Nem csoda, hogy az öreg urat diszgusztálta a Vereshajú és a Sárgacsikó. Mert hát tetszik tudni, olyan az igazi érzékeny színműíró hogy most farsang idején közelről vegyem a hasonlatot, mint a bálozó anya: búskomor és dühös lesz, ha a leányait petrezselymet hagyják árulni, s még a legfényesebb mulatságra is azt mondja, hogy de bizony hitvány.
És a lányos mama kifakadásait érti is, méltányolja is minden jóravaló keresztény lélek, épp ahogy a Szigligetiét.
Én magam szinte sírhatnám bele, hogy annyi kedélyes ismerősömmel a Szökött katona-, és Két pisztoly-ból nem találkozom többé, mióta más bíró lett a faluban, vagy hogy mióta a falut is odább tolták a kerepesi vám felé.
De hát azért mégsem merném azt proponálni, már humanitási szempontból sem, hogy most már ennélfogva gyújtsuk meg az egész falut: hadd égjen le tövestől.
Kivált ha én olyan tisztességes hivatalt viselnék, mint Szigligeti; hogy t. i. a szomszéd faluban ő a bakter.
*
De beszéljünk komolyan.
Szigligeti, illetve a Nemzeti Színház vissza akarja venni a népszínművet. Nos, ehhez joga is van; csak az a kérdés, vajon méltányosság és illő-e minden időben és minden körülmények között élni az adott joggal?
Mindenki egyetért velünk arra nézve, hogy: nem.
A Népszínház eddigi futása oly lendületet adott a színügynek, s annyira emelte azt, hogyha egyéb érdeme nem lenne, már ezért is örülnie kellene minden intelligens embernek, s legelöl Szigligetinek a magyar színügy egyik legjelentékenyebb zászlóvivőjének.
De még más érdemei is vannak a Népszínháznak.
S itt a helye, hogy elmondjak egy adomát, melyet hajdan József nádor halálakor fundált ki valamely leleményes elme.
(A József nádor halálát követő éjjel égett le ugyanis az akkori pesti német színház, anélkül, hogy a tűz okát ki lehetett volna puhatolni.)
József nádor így az adoma felment a mennyországba, hol Szent Péter megállítá a kapunál.
- Ki vagy?
- József, a magyarok palatinusa.
- Mi jót tettél a magyarokkal?
József semmit sem tudván mondani, elutasíttatott. Késő éjjel ismét jelentkezett Péternél, ki ismét az előbbi kérdéssel fogadta:
- Mi jót tettél a magyarokkal?
- Felgyújtottam a német színházat, s most már a németek is a magyarba lesznek kénytelenek járni.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Rákosy nem gyújtotta ugyan fel a német színházat, hanem megnemesíté az ízlést, érdekesebb repertoárt alkotott, fényesebb díszleteket szerzett, és most a németek is a magyar színházba járnak mulatni.
*
És Szigligeti mégis e népszínházat akarja semmivé tenni, midőn a népszínműveket elvonja tőle. Semmivé tenni anélkül, hogy ezáltal a Nemzeti Színháznak használjon, hol a különböző válfajok eddig is határozott összhang nélküliségben egymás hátrányára szorulnak össze.
Szigligetinek testével kellene fedeznie a Népszínházat mások rossz irigy szeme ellen, s íme ő maga néz rá kancsalul!
Nehogy azonban valaki az öreg úr gondolkozás módjának gyengülését tartsa ezen általános meglepetést szült ténykedés okául, mely sokban hasonlít a muszka hadjárat indító erkölcsi okához: ott a keresztényi humanitás, itt a népszínmű megvédése tűzetvén jelszónak a zászlóra, kijelentem, hogy az öreg úr még mindig eszélyes taktikus és sztrategikus.
Ott tapogatózik, ahol kell.
Soldosné visszaszerződtetését tartja azon Achilles-sarknak, melyen a diadal sorsa megfordul.
Soldosnénak már megtette az ajánlatokat.
Természetes dolog, hogy Rákosy nem engedi át Soldosnét egykönnyen. Licitálnak. S a Népszínház sorsa, a nagy gordiusi csomó most egy nő kezében van.
Rossz kilátás!
Eddig a nők csinálták a gordiusi csomókat s a férfiak vágták el karddal: most a férfiak csinálják, s a nőnek kell kettémetszeni egy boldogító igen vagy nem szóval.
Soldosnénak sokkal mulatságosabb ez az epizód, mintsem egy ideig ne gyönyörködjék a fejlődés fázisaiban, s hamar végét szítsa számunkra azonban százszor tanulságosabb és bosszantóbb, hogysem el ne mondjuk felőle:
A sértett hiúságnak nevetségesek a magzatai.
Napirenden a Miletics-ügy, Tisza erélyességének eleven monumentuma, mely ugyan semmivel sem különb ténye Tiszának, mint az egykori sváboknak, akik heten mentek egy nyúl ellen a nyúl kézrekerítésére.
És amíg a nyulat eltette láb alól, addig a medvét szabadon hagyta járni-kelni, s mégis azt hitte, hogy hőstettet követett el.
*
Szegény Szvetozár! Hiszen ártatlan örömei valának! Jámbor toasztokat megereszteni a belgrádi kurtakocsmákban, és pénzeket veretni a saját tiszteletreméltó ábrázatával. Nem ő volt a hibás; hiszen csak azt cselekedte, amit a legelső magyar ember az osztrák császár (mert a szegény magyar király nem teheti).
Mások voltak a bűnösek. Nem a pénz volt hamis, hanem azok, akik azt nem nézték hamisnak.
*
A közönség karzatán így szól Böck vádbeszéde után valaki:
- Halál vagy élethossziglani fogságot indítványoz...
- Legalább választék van - feleli egy másik.
- Mégis sok egy kicsit a büntetésből...
- Sose búsuljon rajta! Marad ott még ahonnan ez jön elég édes magunk számára is.
*
Hanem jó ügyvéd lett volna ebből a Polytból is. Hatalmasan argumentál.
- Könnyű neki...
- Mi? A védelem?
- Az. Mert nagyon könnyű beleélnie magát, hogy önvédelem.
*
- Különös véletlen, hogy a legközelebbi idők leghatalmasabb két pöre toaszt-pör.
- Az ám a kassai és a belgrádi.
- Nem sok kü...
- Csitt!
Oly tekintélyes kezektől vesszük az alábbi sorokat, hogy az érkező vendég iránti tisztelet dacára is hírlapírói kötelességünk azokat közölni.
Csodálatos - mondja tisztelt tudósítónk -, hogy a magyarok éppen nem gondolkoznak s együgyűség dolgában páratlanok. Most is tárt karokkal s ünnepélyességgel fogadják Bodenstedt urat, az ismeretes oroszérzelmű költőt, ki élete javát az oroszok és irodalmuk szolgálatában töltötte. Egy orosz herceg nevelője volt, majd Tiflisben Georgiában orosz iskolát alapított, az orosz jobb írókat átültette német nyelvre, s mindenütt mindenkor az orosz szimpátiák buzgó terjesztője volt. Majdnem bizonyosnak tűnik fel, hogy Bodenstedt úr Bismarck herceg által van ideküldve, nem minden cél nélkül, mely kivált az orosz szimpátiák behozatala lehet, írói nimbusz köpenye alatt, s e föltevés, ha tekintetbe vesszük, hogy Bodenstedt úr dacára az oroszellenes érzelmű országnak, mely vendégeül tiszteli, mégis az "orosz népköltészet"-ről akar felolvasást tartani, egészen valószínűnek látszik, hacsak nem tapintatosság hiányának róvjuk fel, amit éppen nem lehet föltételezni egy olyan mívelt és a politikai viszonyokban jártas férfiúról.
Adtuk tisztelt tudósítónk sorait, s utánanéztünk a felsorolt adatoknak Kurz Henrik Német irodalomtörténeté-ben, s úgy látszik, van a dologban legalább annyi, hogy Bodenstedt Frigyes úr sokat érintkezett az oroszokkal.
De hát elvégre is mi közünk mindezekhez?
Ha Puskin feltámadna és ide jönne, azt is ünnepélyesen kellene fogadnunk. Egy muszka még nem csinál telet!
S ha Bismarck arra számított, hogy Bodenstedt úr hozza be ide a muszka-szimpátiákat, könnyen azon veheti magát észre, hogy rosszul számított, mert az is megeshetik, hogy Bodenstedt visz be majd innen Berlinbe magyar-szimpátiákat.
Mert hát olyan a magyar, hogy aki egy kicsit megismeri, nagyon megszereti. Aki nagyon megismeri, nagyon megharagszik rá; csakhogy mire már nagyon megismeri, addig réges-régen maga is magyarrá lesz.
- De hát mit is akar tulajdonképpen az a Szigligeti?
- Mily kérdés! Jó népszínműi elődásokat.
- Hát abban akkor nincs is semmi kárhozatos. Csak el bírja aztán érni! Van-e valami jó terve hozzá?
- Hát hogyne lenne! Szerződteti Soldosnét, Solymosit, Tihanyit, Együdöt, Tamásit s rendezőnek Rákosy Jenőt!
- Mégis értelmes ember!
Nemsokára lesz már keresztes háború is. Feleky ugyanis olyan, mint a Jókai mahomedánja, aki nem azt emeli ki a törvényszék előtt, hogy egy ember revolverrel lőtt rá, hanem kiválóan az látszik előtte különösen súlyosító körülménynek, hogy éppen akkor lőtt rá az ablakon keresztül, mikor ő jóízűen csibukozott.
Felekynek különösen az fáj, hogy neki abban a pillanatban tulajdonítja az Üstökös a miniszterelnök ablakainak beverését, mikor ő Szanával Északy Károly barátjánál ebédelt.
Ez igazán kegyetlenség irányában!
De még nagyobb kegyetlenség ezért éppen Jókait támadni meg ma egy mennykő hosszú levélben a Pesti Napló hasábjain. Mert hátha az is éppen ebédelt, mikor a Napló szeme elé került.
A szegény Jókainak annyi köze van az Üstökös-höz, mint az Üstökösnek a Jókai humorához, vagy mint Felekinek a szemrehányáshoz abban a tekintetben, hogy Jókainak nagyobb keresztje van, mint neki. Mindegy már az! Akár olyan folt van az ember csizmáján, mint a kétgarasos, akár olyan, mint a tenyerem; ha látszik.
Ezek a szerencsétlen keresztek!
Míg Jókainak nem volt keresztje, jobb volt az Üstökös-e, Feleky pedig míg keresztje nem volt, jobban tudta a szerepeit.
Hanem annyit legalább tudhatna, hogyha ő azért kapta a keresztjét, hogy 25 éven keresztül buzgón hallgatott a súgóra, Jókai is azért kapta, mint lapszerkesztő, hogy ő is a súgóra hallgasson.
De mert Jókai ezt mégis restellné, legalább nem a saját füleivel hallgat a súgóra.
S ez menti ki, hogy miért nem szerkeszti egyik lapját sem.
S ez ítéli el Felekyt, amiért az Üstökös-ben megjelent dolgokért szegény Jókait támadja meg vadul, aki olyan ártatlan abban, mint a [ma] született gyermek.
Hogy pedig, ha már nem ő csinálta Felekyre a valótlan élcet, miért nem igazította azt később helyre, tökéletesen megfejti azon körülmény, hogy nem olvassa.
S hogy miért nem olvassa, azt éppen Feleky fejti meg kíméletlen nyílt levelében:
Elég kellemetlensége van anélkül is.
*
A rè galantuomo sírjába nem fognak belepotyogni köztársasági könnyek, hogy megszeplőtelenítsék a földet, mely majd a király porával összevegyülend.
Umberto olasz király meggátolta Franciaországot abban, hogy két előkelő republikánus által képviseltesse magát a Viktor Emánuel temetésén. Megsürgönyözte, hogy Canrobert-t, a vén bonapartistá kívánja ott látni.
Csodálatos, hogy a királyok milyen hamar beleokulnak a mesterségükbe.
A Petőfi-társaság eddigi szervezetét ismét veszély fenyegeti.
A hivatalos lap mai száma szerint Abeles Zsigmond ugyanis Ábrányi-ra változtatta vezetéknevét. Szegény Szana Tamás most már megint abba a szomorú kényszerhelyzetbe jutott, hogy ismét meg kell szaporítania a tagok számát. S ennek következtében megváltoztatni az alapszabályokat.
*
A Tisza keze most Erdélyen fekszik.
Ma sürgönyzik az Egyetértés-nek Marosvásárhelyről, hogy ott báró Orbán Ottó zsandárokkal elfogatott, az önként jelentkező Ugron Gábor pedig szinte le lett tartóztatva.
Egy olyan bűnügyben, amelynek jogerejű bírói ítélet szerint nincs tárgyi tényálladéka a székely fegyveres fölkelés ügyében.
Megint újra akarja Tisza kezdeni?
Átkos szenvedélye hajtja, mint Nérót, ki ha mulatni akart, egypár házat gyújtatott meg Rómában, s annak lángjainál gyönyörködött.
Tisza úgy mulat, hogy egypár embert börtönöztet be, s néhány családi hajlékot változtat át siralomvölggyé.
*
A Fény és árnykép-írás egész epidemikus járvánnyá lett, jeléül, hogy egy sikerült mű, mint annak idején a Csók, majd a Falu rossza, valódi lendületet ad az illető genre-nak. II. Kákay Aranyosra nézve mindenesetre hízelgő lehet a kiütött kolera, mert főleg ő elevenítette fel szerencsésen Kecskeméthy Aurél szellemes karcképeit. A jelesen szerkesztett Debrecen Tollrajzokat kezd meg György Aladárral, a Vasmegyei Közlöny-ben pedig már egy IV. Kákay Aranyos is támad, ki a járási doktor urat írja le, meg kell neki azonban adni, hogy igen gyarlón.
Ha így szaporodnak a Kákay Aranyosok, mi leszünk a legterjedtebb familia Magyarországon.
KÁKAY ARANYOS nr. 5.
A Népszínház-ügy a sajtó e heti mulatsága, egy komikus, nem várt fordulattal végetért, vagy legalább új stádiumba lépett.
Podmaniczky Frigyes csinált benne hirtelen punktumot.
*
Finum Rózsi, mint minden halandó, unta magát kissé az örökös egyformaságban s egy szép napon azt üzente Podmaniczkynak:
Valamit súgok magának,
Válasszon el babájának
A derék intendáns hajlott a szép szóra, megcsordult a szíve s így fogta fel a dolgot:
Soldosnét akár lehet, akár nem lehet, de szerződtetni kell.
Soldosné pedig úgy fogta fel a körülményeket, hogyha neki két helyre lehet szerződni, akkor maga sem tudja, mennyi fizetés kell.
Podmaniczky erre megunta a dolgot, pedig tudhatta volna előre, hogyha neki annyi sárga kabátja lenne, mint amennyi szeszélye egy asszonynak, még négyszer annyi sárga kabátja lenne, mint amennyi van.
Miután pedig Podmaniczky csak a sárga kabátokból szereti a sokat, megelégelte a Soldosné habozását, s így okoskodik magában: Soldosnét vagy úgy kell szerződtetni, hogy ő kapjon örömmel az alkalmon, vagy sehogy.
S a lapunk irodalmi rovatában olvasható hozzá intézett nyílt levél szerint, Soldosné asszonyt fölmentvén adott szava alul, visszaénekli neki:
Ne hitegess!
Ne csalogass!
Így mentette meg a Népszínházat - ha mint hinni lehet ezzel élét vesztette az ellene irányzott fegyver a Soldosné habozása.
Mi pedig nem tudjuk most már, haragudjunk-e rá inkább, amiért ezt a nagy zavart csinálta a szerződés szóbeli elfogadásával, vagy pedig dicsérjük meg, amiért Podmaniczky Frigyest csupán csalogatta, csupán hitegette...
Egyikét se tegyük: várjuk, míg ő maga várja ki magát a neheztelésünk alul egy jó nótával.
Szigligeti meghalt. De hát lehetséges az?
Lehetséges-e, hogy a sors ilyen iszonyú szatírát űzzön egy életből. Lehetséges-e az, hogy pírt borítson egy nemzet arcára. Miért, hogy most kellett meghalnia!
A sajtó a közvélemény tüköre, mely annyiszor mutatta nemes arcát megdicsőítve, halántékait koszorúsan, lelkét nemesnek, fönségesnek, most napok óta torzképét adja kéről kézre.
A lapok ma is megjelentek, tele szemrehányással, tele fullánkkal az érdemes öreg férfiú ellen. Az olvasóközönség ma reggel ott látta mindenütt kivillogni a sorok közül lapjaiban a meghegyezett nyilakat ellene. Őellene, ki már akkor csendesen aludt meghalva.
Az utósó szó, mely füleit érinté, vádoló volt, az utósó tekintet, mely lecsukódó szemeiben lerajzolódott, szemrehányó volt.
Lehetett volna-e szomorúbb halála?
*
S érhetett volna-e nagyobb szomorúság bennünket?
Elég nagy embert vesztettünk már. Olyat, aki haldokolva egy szót írt fel a palatáblára. Egyetlenegy szót, amit rögtön letörültek onnan, amit nem hoztak a nyilvánosságra, mert nagyon-nagyon szemrehányó volt. Egynek osztrák golyó oltotta ki életét egy kaszárnya udvarán. Tizenhármat egy napon kötöttek fel a bitóra. Egy régebbi írónk éhen halt meg egykor. Rákóczi száműzve, de egy sem halt meg a közvélemény közvetlen kárhoztatása alatt.
Még egynek sem volt ilyen fekete szemfedője.
*
És ki az oka ennek? Senki. Szüle megharagszik gyermekére, gyermek duzzog szülője ellen a hála siketté lesz egy pillanatra az élet köznapi hullámzása közben. De ez múló dolog, mint a nagy folyam buborékjai, melyek csak addig pattognak hátán, míg rendesen foly.
Vádolhatjuk-e magunkat? Nem.
Tudhattuk-e, hogy olyan korán elveszítjük?
Mi az ő lépéseit kárhoztattuk:
Tudhattuk-e, hogy az ő első lépése a sírba vezető.
*
De mit beszélek! Hiszen nem lehetett neki mégsem olyan nagyon keserű a mi szavunk. Hiszen az ő gyermeke jövőjéért folyt a nagy szóharc a múlt héten. És az ő nemes lelke csak mosolyoghatott azon, mint jövünk tűzbe a kedvencért, melynek ő volt az alkotója, melyhez az ő szíve is hozzá volt nőve a népszínműért.
*
És mégis ő bizonyára rossz időpontban halt meg.
De halt volna meg bármely időpontban is, az egész nemzetnek épp olyan szomorú napja lenne, mint ma.
Azt mondanám, hogy az ellene elkövetett sérelmek következtében annyival jobban fájlaljuk halálát, ha ez lehetséges lenne.
A fájdalom színe fekete.
S a fekete színnek nincsenek fokozatai.
Mikszáth Kálmán.
A Duna árad. Ez a legnagyobb, legfontosabb újság most. Egy új baj a sokhoz.
Az ős folyam dagadó, fagyos arca borzasztóan szép látványt nyújt. És mint folyton növekedő óriás, titokzatos lénye némán nyugodt fönségével döbbent meg.
- Hirtelen nő ez a Duna, mint a státusadósságok - mondják a partot ellepő közönség között kedélyesen, persze azok, akik nem háziurak.
- Majd lelapul az, mint a Tisza - felelik biztatólag, persze azok, akik nem hivatalnokok.
*
A kőnyomatú Budapesti Hirnök szép és nemes jellemvonásnak nevezi, hogy Podmaniczky Frigyes mai napon, Szigligeti halála alkalmából, a Nemzeti Színház távozni készülő tagjait: Sánthánét, Kölesi Máriát és Körösmezey Gusztávot magához hívatta, kinyilatkoztatván előttük, hogy bár szerződésük felbontása nem a Szigligeti műve volt, nehogy mégis e napon valaki nehezteléssel gondolhasson a nagy halottra, őket új három évre szerződteti.
Igaza van a Hirnök-nek. Podmaniczky e tette szép, de kivált nagylelkű tett.
S főleg nagyon szépen demonstrálja azt, hogy néha az elhibázott cselekedetek is erényes számba mehetnek.
És nem is első ilyen tette ez a nemes báró úrnak, aki mint osztrák furvézer lett népszerű a magyarok előtt.
Hanem mégis csak szép az a szakértelem.
A dagadó Dunával egyetemben megnyíltak a városi magisztrátus bölcsességének zsilipjei is.
Az árvízi bizottság permanens és éjjel-nappal virrasztva tanácskozik szakemberekkel a lehető veszélyek kikerülése és a főváros megmentése iránt.
S a hegyek meg is szülték az egereket.
A magisztrátus megállapította, hogy ilyenkor legveszedelmesebbek a pincelakások. (Milyen vívmány a tudományra nézve, hogy erre immár rájöttek!)
S hogy akinek üres hordója van a pincében rendeltetik húzza ki belőle a dugaszt.
Ez aztán bezzeg okosan van kifundálva. Semmi baj többé, polgárok! Az árvíz mind belemegy az üres hordókba s ott ha kedve tartja, még borrá is válhatik. Éljen Kada!
*
Mikor a múlt nyáron mi, a sajtó, azt hangoztattuk, hogy idejekorán kellene gondoskodnunk a tavaszokon előfordulható árvízveszélyek elhárításáról, a magisztrátus kijelentette, hogy:
Semmi sem szükséges. Szakemberek jótállnak, hogy semmi baj sem lehet.
Most azt kérdjük, hol vannak hát azok a szakemberek?
Ha hisznek bennök, hogy semmi baj nem érhet, minek a permanens vészbizottság?
S ha nem hisznek: minek volt a közönséget elbolondítani s elmulasztani a monumentálisabb óvintézkedéseket?
Az árvízről menjünk át a nagyobb veszedelemre.
Úgy vagyunk osztrák véreinkkel, mint a professzor volt a csökönyös fiúval, kitől azt kívánta, hogy nevezzen meg egy háziállatot:
- Hát izé a kukac.
- Jó, jó, fiam, hiszen ha szigorúan vesszük az is háziállat, de nevezz meg még egy más háziállatot.
- Hát izé egy másik kukac.
A közgazdasági kiegyezésben ez az ő örökös refrénjök: kukac-kukac, és örökké csak kukac.
*
Ostobáknak tettették magokat önzésből. Ostobaság, mely nagy eszélyességre vall; eszélyesség, mely elárulja képességük és érzékük hiányát a parlamentarizmushoz.
Az osztrák miniszterválság napok óta tart. A miniszterek markukba nevetnek mellette, mert már rá vannak szokva, hogy ezen ártatlan lemondási cselekmény által, nem ők buknak, hanem Magyarország bukik egyre alább-alább.
Új egyezség, új engedmény kicsikarási eszköze ez.
Amint az majd mindjárt holnap ki is fog tudatni a szabadelvű párt értekezletén, hol Tisza előterjesztéseiben, olyan bizonyosan benne lesz az engedjetek, mint ahogy a négyben benne van a három.
Igaz, hogy olyan ügyesen tudja elhelyezni az engedjetek-et, mint azokon a most divatos képeken van a Katze meg a Sie.
De a gyakorlott szem legott észreveszi.
S csak a mamelukok szemei nem gyakorlottak a Wo ist Sie? megtalálásában.
[...]
Konstantinápoly ostroma és védelmezése kétségkívül a világtörténelem egyik legvéresebb lapja lesz.
S a törökök most is nagy és dicső tetteket fognak arra írni, de persze hasztalanul.
A nagy tettek könyve a világ piacán is olyan már, mintha valami magyar irodalmi termék lenne; csak már akkor talál szerény méltánylatra, mikor az antiquarius-boltba kerül.
*
Különben nagyobb dolog az ennél, hogy a konzervatív párt tagjai nagy dologra szánták el magukat a közgazdasági kiegyezéssel szemben. Az összes párt tegnap délután beült egy komfortábliba és a gr. Dessewfi Aurél szállására hajtott s ott zárt ajtók mögött tanácskozott azon módozatok felett, miként kellene összehíni párt távollevő tagjait.
Apponyi azt indítványozta:
- Telegrafírozzuk össze...
- Sokba került - veté ellen Kállay.
- Eh, mit, négy frt ötven krajcár az egész - mondja Dessewfi.
- Ugyan ne nagyzolj zsörtölődik Apponyi.
Élesebb viták után határozatba ment, hogy a pártnak eo ipso szükséges már magáról életjelt adni, minélfogva a Kelet Népe élén történjék az összehívás.
*
Megtörtént. A konzervatív párt elnöksége a pártlap útján szólítja fel a párt távollevő tagjait, hogy a jövő héten megindulandó vitákra nagy számmal megjelenjenek, (Ugyan honnan?) mert a törvényhozás oly kérdések fölött fog dönteni, amelyek a "lét" és "nemlét" kérdéseit tartalmazzák.
Mondja még aztán valaki, hogy a kormány nem veszi több hasznát a jobboldali ellenzéknek, mint saját mamelukjainak.
Eddig minden ember úgy vélekedett a kiegyezési javaslatokról, hogy azokkal azt is elveszik majd tőlünk, amink még van, s íme most a konzervativek pártelnöksége kisüti, hogy e javaslatok tartalmaznak valamit.
*
Hanem hogy a konzervativek nemcsak beszélik, de gyakorolják is a takarékosságot, bebizonyították a felszólítással.
Öt levélbélyeg kifutotta volna a távollevők összehívására, s mégis a Kelet Népé-ben harangozza össze a jelenlevő párt a távollévő pártot.
Kisült tehát végre, hogy valamiben mégis hasznát vehették a Kelet Népé-nek.
*
De hát azok a távollevők hogy jönnek majd össze, akik a Kelet Népé-t nem járatják?
Hát még azok, akik járatják, de nem olvassák?
Szontagh Pál is egyre alább-alább süllyed a mamelukságban. Még sokra fogja vihetni idővel.
Ő úgymond pártolja a kiegyezési törvényjavaslatokat, mert ha ez a kormány megbukik, bármely utána következő sem találna jobb megoldást.
Pali, Pali! Hát ez is argumentum?
*
Szegény nógrádi Szontagh, milyen szépen beleöregedett ős is a simplex udvaroncok csoportjába.
Csodálatos játéka a természetnek!
Teljes életében az a megrögzött szokása volt, hogy tarokkozás közben mindig a kisebb ütő-kártyákat adogatta ki előbb, a nagyobbakat utoljára tartogatván.
Mért, hogy mégis megfordítva cselekedett politikai pályáján?
A nagy tarokkjait már rég kiadta, s most csak hitvány pubok vannak a kezében.
Nem üt velök semmit, legfeljebb arra jók, hogy beleschmierolja a Tisza ütéseibe.
Aztán milyen rettenetes kétségbeesett logikája van!
Hogy valaki azért ragaszkodjék a rossz kártyájához, melyen bizonyosan veszíteni fog: mert hátha a következő osztó még rosszabbat ad!
Ez már mégis nagy elmegyengeség egy horpácsi embertől!
*
Igaz, hogy minden jó tarokkista babonás és hiszékeny. Szontagh Pált alkalmasint az csábította el, hogy Várady Gábor már előre azon indokból pártolta a javaslatot, mert Tiszának nagyon szerencsés keze van.
Lehet. Mióta a Depretis kesztyűje van ráhúzva.
*
Legokosabb férfiú azonban mégis a lefolyt miniszter, az aranyszakállú és az ezüst szavú Tóth Vilmos, kit különben már fölösleges is e jelzőkkel ellátni, amióta ártalmatlanabb névrokona Pauliny Tóth Vilmos örök időkre kibékült a magyarokkal.
Hát mondom, a rosszabbik Tóth Vilmos: külpolitikai szempontból kívánja a törvényjavaslat elfogadtatását.
Pedig ez a szempont nem annyira a külpolitika szempontja, mint inkább a politikai szemtelenség külön pontja.
M th K n.
A Kelet Népe báró Sennyey Pál egy levelét közli, melyben a jobboldali ellenzék vezére tudatja, hogy helyesli pártja magatartását a kiegyezési kérdésekben, de gyöngélkedő állapota akadályozza, hogy a vitákban tényleg résztvegyen.
A Kelet Népe aztán a gyöngébbek és azok kedvéért, akik nem értenék, cicerós kommentárral kíséri a levelet, mondván, hogy neki, már mint a konzervatív lapnak, nagy elégtételére szolgál, hogy báró Sennyey még nem szakadt el a pártjától.
Furcsa is lenne nagyon, ha a Sennyey-párt egy szép reggelen arra kelne, hogy a hivők és igazak eggyel megint kevesebben vannak. Sennyey báró elszakadt tőlük és beállott mameluknak Tisza Kálmán mellé.
Ilyen ébredést, fogadom, még Asbóth se pipázott; a Kelet Népé-nek pedig...
Nos, a Kelet Népé-nek nagy elégtételére szolgálna, hogy Sennyeyt elvesztvén, megnyerte Hudák Lajost.
*
Mivel hát e gyarló világon nem történhetik semmi külön esemény, ami Kelet Népé-nek elégtételére szolgálna.
Az elégedetlenség megelégedettsége ez!
Sennyey Pál felmondta a lakását, és ez nagy elégtételére szolgál a Kelet Népé-nek, mivel a miniszterelnöki lakás készül lenni kiadóvá.
Sennyey Pál beteg, és ez is nagy megelégedésére szolgál a Kelet Népé-nek, mert eddig minden nagy államférfi beteg volt valamely fontos akció előtt. (Ignatieff, Gorcsakoff rá a példa.)
És a Kelet Népe igazán akkor fogja fel helyesen ellenzéki állását, ha mindig meg van elégedve a saját pártjával, mivelhogy a saját pártja viszont soha sincs ővele megelégedve.
Marakodó királyok szemérmetlen csókja, mely vérrel fertőzött orcáikon elcsattan; két dögvészt szóró ajk egyesülése; egy szünet, mely alatt megpihenhetnek a barmok a népek.
Ez a béke. Legalább a legtöbbször ez!
A pecsét, melyet a megkötött békeokmányra nyomnak rá, a nemzetek homlokára sütött szégyenbélyeg, mely még azt bizonyítja, hogy kiskorúak, bárgyúk, királyok ocsmány játékszerei.
S a sorok, a betűk, melyek a békeokmányban az egyetértés és a nép jólétére irányzott törekvések biztosítékai, mind megannyi galád hazugság; még tréfából sem igaz szavuk soha...
Világ! mely bölcsnek hiszed magad, mely az istenek titkait fürkészed, s a felvilágosodás századának nevezed az idő e hitvány perceneteit, melyek alatt szolgaságodnak jármait nyögöd, mikor tanulsz meg már gondolkozni?
*
[...]
-th.
Tizenhat igaz ember akadt a mamelukok közt a mai ülésen, kik ellene voltak, hogy most tárgyaltassék a javaslat.
Tehát csak tizenhat embernek van még olyan lelkiismerete, mely megmozdul a válság óráiban.
Csak tizenhat ember, aki félreáll az útból, melynek örvény a feneke, süllyed és süllyeszti magát e boldogtalan szegény országot is, melyet ezredéve üldöz ama természetellenes fátum, hogy saját keblén melengetett fiai válnak kígyókká s megmarják mérges fullánkjokkal meztelen testét jobban, mint az idegenek, mert azok elől páncél takarja, páncél, a nemzet fiaiban soha meg nem fogyatkozó ősereje a honszerelemnek, mely mint a berekedt forrás, lázas erővel töri át kérgét s zajongva bugyog fel a veszély perceiben mindannyiszor.
De ki védje meg a mi szegény anyánkat, a hazát, önfiaitól, kik előtt leveti páncélját, nyitva hagyja keblét, gyanútlan biztosan?
Európa fegyverei elől még meg lehetne talán védeni, ha vállat vállhoz vetve, karddá kovácsolnók hegyeink vasát, lelkesedéssé forrasztanók lelkünk tüzét, s ha egy gondolatot csinálnánk a százból, száz embert cisnálnánk egyből. És nem kellene kétségbe esnünk.
De miként védjük meg saját maga elül, a saját képviselőtestülete elől?
Ez az a kérdés, melyre nincs a nagy mindenségben felelet. Fárasztó, elcsüggesztő, lázító és elkeserítő egyszerre. A kétségbeesés kezdete, a vég reménye nélkül.
S az elfolyó napok mindenike s a kormány minden lépte egy-egy szög ama készülő ravatalhoz, melyre a haza elkínzott testét kiterítik.
És hallani a kalapácsütések tompa kongását és nem tudni kicsavarni a kalapácsot a baljóslatú átkozott kézből.
*
Kezd a magyar is mívelődni. Csövestől szakad nyakunkba a boldogság, a német kultúra.
Hogy, hogy nem, a németeknek sorba eszébe jut a mi parlagon hagyott elméinket felvilágosítani, szemenszedett tudományuk közénk hullatott morzsáival...
Most már hiszem, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz.
*
Itt volt Bodenstedt a saját, Mirza Schaffi behatása alatt komponált műveiből ismertetni Mirza Schaffit és Hafist, aki nekünk kitűnően le van fordítva magyarra a perzsa eredetiből.
Továbbá ösmertette Puskint, akit mi jobban ösmerünk, mint ők, a Bérczy Károly fordításából.
Most, hogy Bodenstedt távozott, nem találván már semmi ösmertetni valót, ismét egy német celebritás jő ide, a Nibelung Lied-et ösmertetni, melyet mi tökéletesen ösmerünk a Szász Károly fordításából.
Ha így tart, megéljük, hogy olyan német is vetődik Budapestre, aki Hoffman Pált fogja ösmertetni.
Meg is érdemelné, kivált az egyetemi rektori működése, melyből csak azt az egy kimagasló vonást ösmerjük, hogy ő szokott a német kultúrférfiak elé kimenni az indóházba, behozni a pakktáskájukat.
*
A konzervatív politika sarkalatos programja a takarékosság: a konzervatívek sarkalatú tulajdonsága az exquisit elegandris.
Mikor újév napján a Kelet Népe az elegáns sima papiros helyett komisz lepedőn jelent meg, a csinos hathasábos beosztás helyett öt széles hasáb terpeszkedett a kolumnán, azt kérdezte egy elegáns konzervatív Apponyi Albert gróftól:
- Mért romlott meg a Kelet Népe?
- Nem romlott az meg - válaszolt Apponyi.
- No, tudom, tudom, hogy csak olyan rossz, mint azelőtt volt, de mért nem olyan szép a kiállítása?
- Az Athenaeum-ban nyomtatják.
- Kár volt nyomdát változtatni: legalább a lap külső formájára kellene ügyelni, ha...
- Jól van, jól; tudom, mit akarsz mondani: de az Athenaeum majdnem fele árért vállalta el a kiadást.
- Hogy lehet az?
- Nem tudom - felelt Apponyi gróf -, pedig sokat gondolkodtam rajta.
*
Pedig ezt a nemes gróf könnyen eltalálhatta volna.
Azért nyomtatja az Athenaeumóbban, mint a Franklin, mert az Athenaeumnál nyomtatják a Pesti Napló-t is, meg a Hon-t is. S így nem kell extra szedni a Kelet Népé-nek legalább is tíz hasábját, csak átviszik egyik szobából a másikba az előtte való napilapok álló szedését.
Ez az egész titok.
Mikszáth Kálmán.
Azt kérdi egy ma megjelent röpirat a címével: Alkotmány vagy abszolutizmus?
Írta: Egy a sok közül; helyesebben: Egy a kevesek közül, vagy Egy a vacsorálók közül.
*
A röpiratka egy kis puhatolódzás: mit mond a sajtó bizonyos újra világba lépő szemérmes epedésére, vagy még ez sem, talán csupán egy rébusz s benne finom észrevehetetlenséggel meg van mondva, hogy nincs már semmi remény többé, vagy abszolutizmus, vagy...
A másik vagy-ot nem mondja ki, azt ki kell találni. Menjünk keresztül rajta, hátha ki is találjuk.
*
A jelenlegi helyzet végeredményéül abszolutizmust helyez kilátásba a cikk. A Tisza-uralom végeredménye ez lenne?
Mi nem szeretjük Tisza Kálmánt, melegen, őszintén kívánjuk bukását, de gazembernek nem tartjuk, s attól éppen nem félünk, hogy abszolutizmusra, államcsínyre gondoljon.
Még a gyilkosok közül is csak a legelvetemedettebb öl orozva.
Államcsíny gyanúja csak akkor szállhatná meg lelkünk mélyét, ha már a konzervativek kormányoznának.
*
Sok jót elmond a röpirat írója, sok olyat, ami igaznak látszik, de kevés olyat, ami igaz.
A korrupciót tünteti fel a baj okának. És ez igaz is. S a korrupciót tartja a kibontakozást lehetlenítő akadálynak; és ez már nem igaz.
Miért ne alakulhatna a mostani pártok közül egy olyan, melyhez a nemzet zöme lelkesedve csatlakozik?
*
És itt az ideje is. Nemcsak a pártalakulásra van szükség, hanem van egy párt, melyet a röpiratíró testvériesen eloszt a konzervatív, a szélsőbal és kormánypárt között, s ennek magának is nagy szüksége van az átalakulásra. Azaz, hogy a röpirat szerint azt nem is mellőzheti többé, mert a kiegyezési javaslatok elfogadása után megszűnik létalapja. Más szavakkal: megszűnik a programja; tudniillik az a létalapja, ami nélkül a konzervativ párt létezik ab ovo.
Hogy ez a párt a kiegyezési javaslatok elfogadása után sem párolog el, mint a foszfor, az az egy bizonyos, mert húsból és vérből áll, s hogy nem borul sem a Tisza, sem a Sennyey nyakába, több, mint valószínű.
Mit fog tehát tenni?
Nolens volens új alapot keres, új programot tűz ki, s ez a program van hivatva, ha tapintatos lesz, majd többséget szerezni a nemzetnél.
*
Igaz, hogy ennek a pártnak nincsenek még most kiváló vezéregyénei, úgyhogy így amint van, még ideáját is csak homályosan nyújtja annak, amivé lehet.
De hát nem helyezi-e a röpirat várakozó állásba Lónyayt, Kerkápolyit sat.
S a várakozók hamar észreveszik azt, amire várnak!
*
Különben a cikkíró azt látszik akarni, hogy már egyszer a várakozókat is vegyék észre.
És ez nem éppen lehetetlen.
Tisza folytonos kisebbedése megnevelheti még az ő árnyékukat is; de ez csak egy úton lehetséges: nem úgy, hogy ők alakítsanak pártot, hanem őket alakítsa át valamely párt.
És erre a röpiratíró is gondolt, s azért hangsúlyozza, hogy szövetségesek nélkül a független szabadelvű párt szövetségesévé!
*
De igaz! Hisz a nemzetet olyan korruptnak tartja, hogy már az ő szövetségében sem bízik, s nem nagy súlyt fektet rá.
Pedig kár azt a nemzetet kihagyni a számításból, mely sohasem hazudtolta meg még magát nagy válságok idején, bár sohasem állott csupa merő politikai jellemekből, angyalokból és erényhősökből.
E nélkül a tényező nélkül, azt hiszem, hiába minden számítás, a nélkül a vacsorálók mindig tizenhárman fognak ülni egy asztalnál.
A kiegyezési törvény meg lesz szavazva.
Hát már most még mi következhetik?
Van-e még valami elveszteni valónk, van-e még valami kívánni valója tőlünk az osztráknak, mikor már levetettük az utolsó ingünket is?
Mikor már odadobtuk a múltat és a jövőt is?
És mindent azért, hogy megtarthassuk Tisza Kálmánt.
Szegény Tisza Kálmán, most már nem fogsz megbukni, lelkedet eladtad a pokol ördögének, híven teljesítetted átkos kívánságát, most már megmaradsz miniszterelnöknek, de milyen szomorú tartományban!
*
Van egy orosz népdal, mely ezt a mi állapotunkat szórul szóra lefordítva ekként dicsőíti:
Jó annak, akinek nincsen semmije,
Nyugodtan fekszik, nyugodtan kél,
Nem aggódik, mijét, hogy hova rejtse el,
Senki sem lophatja el semmijét.
Tisza Kálmánnak ezután egész mulatság lesz kormányozni...
Még Kossuth sem fogja bosszanthatni többé a nemzethez intézett óva intő leveleivel!
Mi az ördögtől óvja meg ezek után a Tisza?
*
Vesznünk kellett. Így volt ez megírva a csillagokban. A gondviselés csak ezer évet szánt a magyarnak. Szűken mérte ki az időt, s bőven az életerőt. Ezer év irtó háborúi, melyeket ránk küldött, nem viseltek meg, csak megedzettek. A végzet gondolkozóba esett. Nagyon erősnek alkottam ezt a népet; nem vész ki akkorra, midőn már nem fogja megérdemelni az életet.
És óriásokat támasztott ellenünk, de ezek sem ártottak a nemzet erős életfájának.
Ekkor fogta magát és leküldött egy hitvány férget, s ez beleette magát a fa legközepébe s megőrölte azt belülről...
A fa már recseg, roskadozik: a féreg rágcsálása megtette azt, amit az óriások fejszecsapásai nem.
Tisza Kálmán büszke lehet az erejére.
*
De gondolhatna a jövőre is.
Arra, hogy valamikor megmozdul a lelkiismerete s keserűen fogja marni?
Nem; a Tisza lelkiismerete álló tó: posvány, mely nyugodtan, mozdulatlanul fedi el az alján összegyűlt piszkot. Az nem fog megmozdulni.
Vagy arra gondoljon, hogy ez föld, mely iránt háladatlan volt, fog tudni lenni bosszúálló s kiveti csontjait kebléből a kárhozatnak?
Nem; miért gondoljon Tisza erre? Nem babonás, hisz kálvinista. Nem érzékeny, mert politikus. Aztán, ha kiveti is csontjait a hazai föld, nem lesz baj belőle. Legfeljebb összegyűjti valaki s suvixot gyárt belőlük: s a késő kor osztrák miniszterei (ha ugyan lesz még osztrák birodalom) a csizmájukat fényesíthetik vele. Halva is az lesz, ami élve volt.
Nem, ez nem! Hanem arra kellene gondolnia Tiszának, hogy ha most már mindent felad, amit feladhat, mi lesz a mamelukokból?
Ezekből a szegény teremtésekből, akiknek szenvedélye mindég minden áron pusztítani valamit.
Mit pusztítnak majd el ezután?
Ezek a boldogtalanok egymást fogják megenni.
És az az idő már nincsen messze.
Még az öreg Plachy Tamás is kiszorított ma egy zöngelmes dikciót a kiegyezési javaslatok védelmére.
Úgy gerálta magát a szegény öreg, mintha értene hozzá. Csak sajnáljuk, hogy vén napjaira ő is ilyen csúnya mesterségre adta fejét.
Szontagh Pali az oka, hogy ide jutott. Mert Plachy Tamás csak a Szontagh mamelukja s ennek a járszalagát fogja vakon.
S bizonyára már nagy szükségnek kellett lenni emberekben, hogy a jó Plachy Tamást posztirozták oda ódiumnak s egyszersmind faltörő kosnak.
Hát Somssichot, Szlávyt, Kerkápolyt miért nem remekeltetik ilyenkor?
Miért? Hát csak azért mondaná erre Tisza Kálmán Együddel titokzatosan.
*
No, de arra való maga Tisza. A nagy Jupiter. Csak meg kell szólalnia, s lecsendesülnek a vizek, csak meg kell mutatnia a festett falukat, s hasra borulnak a rutének.
Ő szólott, s egy nagy plajbász volt a kezében. A la Bismarck. Hosszú, kiaszott kezei hadonázva csapkodták a levegőt. Mikor a plajbászt leeresztette, az annyit jelentett, hogy figyelem!, és a rutének figyelmeztek, mikor balra fordította a végét, az annyit jelentett, hogy derültség, és a rutének jóízűen nevetének, mikor fölfelé emelte a magasba a kormányzó ceruzát, az annak a jele volt, hogy tetszés, és a rutének lelkesedett tapsban törtek ki.
Ezt nevezem én aztán politikai sikk-nek.
Ez volt aztán az igazi nagy diadal.
Mint az examenjét jól letett fiúcska, nyugodt kebellel utazott el ma este Bécsbe.
Most, midőn e sorokat írom, éppen útban van: az édes papát bizonyosan meg fogják dicsérni.
Mikszáth Kálmán