Mégis legboldogabb párt a konzervativek. Nem kellett soká törni a fejüket, hogy a képviselőválasztásokon alakítandó bizottságba kit válasszanak be, ki közülök a legmegbízhatóbb.

A minap tartott értekezleten egyhangúlag kimondták, hogy az egész párt végrehajtó bizottsággá alakul.

*

Meg is alakult. És most már megvan a sajt, de hol a macska? Hol a párt? Egy végrehajtó bizottság, mely semmi párthoz nem tartozik, hogyan fog vajon zöld ágra vergődni?

Úgy ne járjanak, mint ahogy a bizottság egyik tekintélyes része, t. i. Apponyi Albert gróf járt 1876-ban.

Írt ugyanis ebben az esztendőben egy lelkesítő röpiratot a nemzethez e címmel: Kire szavazzunk? Kiosztogatott belőle vagy négyezer példányt, és a nemzet szavazott derűre-borúra mindenkire, csak éppen magára a grófra nem szavazott senki.

Csakis aztán választották már be, mikor elfeljtették, hogy mi van a röpiratában.

*

Ha van valami a világon, ami a konzervativ pártot, melynek múltja bénítólag hat jövőjére, mely a parlamentben nem bír konszolidált állásponttal, s a parlamenten kívül nem bír népszerűséggel, ha mondom mégis lehet valami, ami diadalra segíti, az egyedül orgánumának, a Kelet Népé-nek szelíd engedelmessége és naivitása.

Higgyék meg önök, uraim, ez a páratlan naivitás, ez az engedelmesség hódít az önök részére...

*

És ez az engedelmesség bámulatos.

Ecclesia praecedit! tartja a Kelet Népe és hódol a püspököknek.

Mikor Schlauch Lőrinc szatmári püspök nemrég a főrendiház jogügyi bizottságában mint meghívott szakértő kimondta, hogy a halál törültessék el!, a Kelet Népe megrezzent s így szólott magában:

Nincs többé tehát halál: eltörültetik. Most már mi is halhatatlanok leszünk.

S kiadta az újdondásznak az instrukciót, miszerint ezentúl halálhíreket nem fog a lap közölni.

A nagyszívű Haynald érseket mélyen meghatotta a vak engedelmesség e világtörténelmileg nevezetes példája.

Amit Zsigmond király ki nem vihetett a konstanci zsinaton, midőn latin beszédében rosszul kiejtett szavainak helyreigazítóit ezzel hurrogatta le: Parancsolom, hogy ezután "hanc schismam" mondassék azt tökéletesen kivitte Lőrinc püspök a Kelet Népé-vel szemben.

És ez érzékenyítette el Haynaldot.

Haynald nagyon jól tudja, hogy a vallás isteni tanai könyörületet prédikálnak a bűnösök ellen: hiszen ennek a szelíd vallásnak a papja ő, s nem vérszopó hiéna, ki az isten képére teremtett ember életére tör, s mégis dacára, hogy a vallástalanok egy része ki akarta mondani, miszerint az ötödik parancsolat ne ölj! a bíráknak is szól, az égi ige szelíd hirdetője úgy vélekedett (persze a Kelet Népé-t akarván kimenteni zavarából) mint szakértő a jogügyi bizottságban, hogy: a canon-jog éppen nem perhorrescálja sehol a halálbüntetést.

E perctől kezdve a Kelet Népe egyszerre felszabadulván békói alul, ismét közli a halálhíreket.

Mégpedig naponkint rendszerint ötöt.

*

Hogy miért ötöt? Ezen törte fejét sok ideig a fővárosi statisztikusok tömege. Ez volt azon csodálatos rejtély, mely a tudomány zűrzavarában mint sötét, megvilágíthatlan folt feketedék; megpróbálták a különböző elméletek kaptafájára húzni, nem ment. Miért öt halott naponként? Miért nem hét, vagy miért nem négy? Hol kezdődik és hol végződik azon határ, melyet a Kelet Népe tekintetbe vesz a halottak közlésénél, hogy mindig öt? Bámulatosnak látszék ez még inkább azért, mert az általános statisztikai adatok egyre a halálozások változását mutatják.

És nem is jött volna soha rá senki, ha magok a konzervatív lap munkatársai nem magyarázták volna meg az okot.

A Kelet Népe ugyanis elegánsan kíván lenni szerkesztve, s a választékos kifejezések kedvelője.

Minthogy tehát öt választékos kifejezés van a halál megírására, nevezetesen: meghalt, kimúlt, elszenderült, elnyugodott az úrban és kiadta lelkét csak öt halálhírt hozhat egyszerre.

Íme, milyen egyszerű néha a legnagyobb rejtélyek megoldása.

Az egyszeri diákok és az egyszeri szilva meséje van teljesülőben...

Lónyay Menyhért felé fordul a közfigyelem; s az, hogy ő beszélt, s kilépett a nyugalom és tétlenség zugából, hová kárhoztatva lett, mutatja, hogy észrevette a rajta nyugvó tekintetet.

Az, hogy tekintetünk feléje fordult, annak a jele, hogy hajlandók vagyunk neki megbocsátani a múltért: ő is hajlandó, mert kilépett: elfogadta a tetemrehívást.

*

Az, aki Arany János ily című balladájának rövid tartalmát olvasta már előre a lapokból, tudni fogja, hogy ez a hasonlat nem éppen rossz. A tetemhez hívja Lónyai Menyhértet a nemzet szózata. Úgy állott eddig ő, bár távol a tetemtől, mint a vádlottak egyike, mint ahogy Tisza Kálmán áll közelében.

Hadd igazolhassa magát! Hadd lássuk, ha ő áll a haza teste mellé, a fölfakadó sebek vére megered?

Vagy pedig megszűnik bugyogni, és beheged seb seb után s új életerő fog lüktetni az elbágyadt erekben?

*

Tavasz lesz. Tavasz készül lenni. Új remények rügyei kezdenek fakadni a hazafiúi keblekben. És különösen igazi tavasz lehet a Tavaszi András kebelében.

Szegény elfeledett Tavaszi András!

Hány tél, hány nyár múlt el, s a te szép tavaszod csak nem jött, csak nem jött...

Elszállott a gólya: vissza sem jött többé...

Most végre ott kelepel megint a kéményen: ha ugyan igazi gólya és nem szarka.

Az étvágyad, tudom, megvolt eddig is; most már füstölög a kémény is; fő a vacsora.

Az emberek kíváncsiak nagyon.

Mit kereshetett Tisza Bécsben két napig?

Minden léptét vigyázták. Folyt a találgatás s Auersperg ellen jött áskálódni a császárhoz mondták a bécsiek.

Új vívmányokat ment kicsikarni szólának a Honérzelmű honiak.

Megszökött a veszedelem elől vélekedtek a liberálisabbak.

Majd kitudódik nyugodtak bele végre mindannyian olvasni fogjuk a lapokban.

*

És nem tudódott ki. És nem fogják olvasni a lapokban. Le Bismarcktól egész Prém Józsefig, minden ember mély homályt lát e két napos útban. A lemondását beadott bécsi kormány tizenkilenc spiclit állított oda a szállodája elé hordár ruhában; akik minden léptét vigyázzák, minden reá vonatkozó apró részlettel beszámoljanak.

*

A rendőrök összefoglalták megfigyeléseiket s másnap következőleg referált szószólójuk Auerspergnek.

- Tisza halaványabb a szokottnál. Pápaszemét, a kéket, egy percre sem tette le. Füle vattával van bedugva.

- Még mindig zúg a Lónyay beszédétől dörmögé magában a miniszter aggodalmasan.

- 11 óra 22 perckor kilépett a szálloda kapujába, nagyot ásított, s elindult gyalog; az egyik nadrágszárát felgyűrte; a másikat hagyta besározni...

- Igen, igen. Ez az ő politikáját jelképezi.

- Egy darabig tétovázva lépdelt, azután erősen ránézett egy kapura. A kapura egy kiadó szállás cédulája volt ragasztva...

- Hm - szólt a miniszter -, ez gyanús: szállást keres. Most már csak az a kérdés, hogy a leendő bankgubernátor Móric Pál részére-e, vagy az összeülendő békekongresszusnak keres tanácskozó helyiséget.

- Innen egy konfortábliba dobta magát és a Ballplacra hajtatott Andrássyhoz. Ide már be nem mehettünk, de megvesztegettük a komornyikot s ez elmondta, amit a kulcslyukon át hallott.

- Hát te megint itt vagy? - mondá Andrássy.

- Megint - felelte Tisza.

- Baj van?

- Van...

- Melyiket érted?

- Valamennyi közt azt a legelsőt, hogy Ürményinek kell felelnem. Mit mondjak?

- Mit? Megállj csak! egy ideig halaszd a feleletet.

- Minek?

- Hátha más örökli tőled...

- Isten mentsen meg attól...

- Kit? Téged?

- Dehogy! Azt a másikat, aki utánam jő.

- Ha azonban nem halaszthatod a választ: adj nekik az egyszer teljes felvilágosítást. Mondd, hogy a keleti kérdés olyan stádiumban áll jelenleg, mintha egyáltalában nem állna olyan bonyolódott stádiumban, mint aminőben állhatna, és hogy Ausztria politikája mindig szem előtt tartja azokat az érdekeket, amely érdekek kihatásai ama magasabb célzatoknak, amelyek ama érdekek hazafias és logikai iránybani kivételének szükségszerű követelményeivé kell, hogy váljanak.

- Ez osztán egészen világos, - mondá Tisza a meggyőződés hangján egy búcsú-kézszorítással.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Auersperg megdicsérte a rendőröket, s így szólott magában elmélyedve:

- Bárcsak szívesen fogadná ezt a szegény Tiszát a magyar parlament ezután is sokáig: olyan emberünk sosem lesz többé. De félek, hogy elveszítjük. Igen-igen félek. S ekkor be fog következni az az anomália, hogy a magyarok fájós lábát vágják le, s mi fakadunk sírva az amputáció alatt.

Somssich Pál volt a nap hőse.

A régi veterán megelégelte Tiszát, s ma férfiasan, önérzetesen szólott:

- Te is fiam, Brutus? - gondolhatta magában Tisza összeszorult szívvel.

*

Csak nehány hó előtt is Somssich Pál még hű embere volt őexcellenciájának. És igen szép szerepet vitt a geszti nagy úr körül. Ő volt tudniillik felhőmentes napokon őexcellenciájának hivatalos ellenzéke.

Néha ugyanis egy-egy juxot méltóztatott megereszteni a gyengébbek kedvéért s különösen a bárgyú hazai közvélemény elaltatására. Ilyenkor Somssich Pál lett előrántva s ő tartott egy-egy keményebb dikciót; hogy még maguk a mamelukok sem tudták: összebeszélés folytán-e? s szörnyűképpen elsápadtak egy-egy megrázkódtató mondatnál, azon hitben, hogy mindjárt vége lesz a világnak s a mindenség bordái összeroppannak.

Nem esett semmi baj. Az ítélet napja nem érkezett el azért. Tisza fején egyetlen hajszál sem görbült meg a Somssich Pál ellenzékeskedése miatt.

A keleti kérdés sem lett világosabb előre megrendelt interpellációja folytán.

De ő ezalatt annyira belejukkolta magát az ellenzékeskedésbe, hogy ma úgy kelt ki a mamelukság ködéből, mint egy megifjodott hős.

- Igazi tigrissé vált - mondta Tisza szomorúan -, épp olyanná, mint én voltam.

Különböző attitűdök-ben láttuk már a magyar kormányt, de így mint most, még soha.

Összes erejét megfeszíti. Szinte látjuk, mint teszi magát erősen támaszkodó állásba, előre nyújtott jobb lábbal és megfeszített bal sarkkal.

Aki egy tekintetet vet a magaviseletére, azonnal eltalálhatja, hogy kell valakinek lenni olyannak is, aki el akarja tolni a helyéről.

*

Van. Mégpedig a régi gazda akarja a kieresztett gyeplőt visszavenni a kezébe.

Somssich kijelentette, hogy a közös vámterületnek a barátja, s ezzel élesen kijelölte, hogy nem akar új pártot. Deák Ferenc régi pártját akarja felkölteni a sírból, hogy a nemzet, mint a sün, ha ezen az oldalon megunta az alvást, a másik oldalára forduljon aludni, arra az előbbi oldalára, amelyről már egyszer átfordult erre, mert kellemetlen volt neki.

*

Nagy hanyatlás tagadhatlanul. Azt az ócska köntöst ölteni fel ünneplő kabátnak, melyet már egyszer mint hasznavehetlent dobtunk el.

No, de ha nincs jobb! Isten neki! Szegény ember úgy öltözik, ahogy tud.

Hanem hát ha már tisztát akarunk váltani, legalább addig váltsuk, míg foganatja van.

Mert mi az ördögöt használt már akkor Kádárnénak a tisztességesebb csipkés főkötő, mikor a templom leégett?

Mit ért neki, ha mármost nem mehetett el benne sehova?

*

A volt Deák-párt súgó-búgó korifeusai is, kik most, mint tavaszi napfényre az isten tehénkéi mind előbújnak az opportunitási rögök alul, meg akarják Tiszát buktatni ez bizonyos de habozásukból látszik, hogy most még nem.

Bevárják, míg könnyebb lesz a munka. Bevárják, míg Tiszáról lemállik, lepattog végképp a népszerűség máza a kiegyezési javaslatok keresztülhajtása miatt. Akkor aztán úgy fog kinézni, mint egy puhány. Most még dárda kell, hogy a mesterséges mázon keresztül testébe hatolhasson, a javaslatok elfogadása után pedig elég lesz egy fejérvári bicsak pengéje is: az is kioltja belőle a szuszt.

Így okoskodnak ők talán.

Csakhogy köszönöm az ilyen bölcsességet, mert:

Mit fog a Tisza bukása érni a kiegyezési javaslatok után?

Akkor már osztán ha semmi elminiszterkedni való nem marad, lehet miattunk magyar premier akár maga Orlice professzor is. Tökéletesen egyre fog menni.

Sőt még talán az lesz a legjobb. Orlicé-tól legalább az telhetik ki, hogy a bécsi kislutrit sprengolja.

*

Mindamellett azonban nem lehet föltétlenül elítélni Deák ocsudi pártját.

Talán nem is akaratjukon múlik a dolog.

Másban van a hiba.

Nincs dárdájuk: csak fehérvári bicskájuk.

Mikszáth Kálmán.

Mondja még valaki, hogy a Kelet Népe nem következetes újság még a hirdetéseiben is. Hogy a konzervativek nincsenek tisztában politikai programjukkal, ezt mindenki tudja, aki lapot olvas. A Kelet Népe kifecsegi azoknak is, akik az újságjukat csak a hirdetések okáért veszik a kezükbe.

Íme:

Az új vámtarifa.

Titkos betegségek.

Azt is tudja mindenki, hogy a Kelet Népé-nek Gyulai Pál a kedvenc írója. Nos, tudják meg az annonce-olvasók is.

Íme a hirdetés:

Greguss Ágost meséi.

Tehetetlenségek.

És ha ez a lap sem érdemli meg a pártja szubvencióját, akkor az Ellenőr se szolgál rá a magáéra.

Írta: KÁKAY ARANYOS

Nr. 3.

1878

Nem hiúság vezetett ez igénytelen portrék összegyűjtésére: a hiúság nem találhatja meg ezekben a kielégítő eredményt; még kevésbé vezetett versengés, gyenge tollam merész odaállítása a Kecskeméthy Aurél örök időkre elpihent tolla mellé. Ő teremtette meg nálunk e kedvelt genret; őt utolérni nem lehet, csak utánozni.

Én pedig még csak nem is utánozhatom mert sohasem olvastam.

*

És ezzel az őszinte vallomással kezébe adtam a kritikának a fegyvert ellenem. Aki még Kákay Aranyost sem olvasta, mennyi keveset olvashatott az arra nézve, hogy ennyi sokat írhasson! Látszik is az idézetek sat. hiánya.

Így fognak azok szólani, kik az eléjök tett fegyvert felemelik. Hadd szóljanak. A kritikát úgyis bajos rászedni; nyilván kitalálta volna. S nekem így mégis megmarad az a hitem, hogy önként fedeztem fel a leggyengébb oldalamat.

*

Hogy hát miért gyűjtöttem össze mégis e már részben a hírlapokban is megjelent cikkeket, annak oka az, mert már megírtam. Éspedig azért írtam meg, mert a hírlapok munkása abban a helyzetben van sokszor, hogy a divathoz, a közönség ízléséhez és igényeihez kell magát alkalmaznia még a tárgyak megválasztásában is.

Mit tehetek én arról, hogy publikumunk úgy van a politikával s annak férfiaival, mint az inyenc például a borjúhússal, szereti szeletnek, coteletenek, paprikásnak, pörköltnek, egyszóval különböző alakban feltálalva.

Hát én bizony itt olyan alakban tálaltam fel neki a politikát, hogy vajmi nagyon kevés politika van benne.

Ha van valami érdemem, ebben van: hiszen eléggé megcsömörülhetnek tőle egyebütt.

*

Ezek után még csak arra nézve kívánok nyilatkozni, hogy én részemről nem tartom egészen helyes dolognak azt, hogy valaki egy név fényéből elvegyen valamit a maga vagy műve számára. És azt a helytelen dolgot lehet ugyan elütni élccel, de azért mégis helytelen dolog marad az mindig.

Midőn emiatt tehát bocsánatot kérnék a nyájas olvasótól, csak azt hozom fel mentségemül, hogy a Kákay Aranyos neve olyan, mint a testhez szabott díszruha: minél többen próbálják fel, annál jobban tűnik ki, milyen szépen illett a gazdájának.

Szája becsukva csendes...

Nem szól, nem hallatja magát s nem kíváncsi őt hallani senki. Pedig módjában lenne okos dolgokat is mondani. Legalább sokan azt hiszik.

Ez idő szerint félig konzervativ, félig kormánypárti s soha nem volt jobb meggyőződése. Rosszabb, az volt!

Abban a megyében, ahol ő lakik, s ahonnan egy kerületet képvisel, az országos képviselői állásokra egymás közt szoktak megalkudni a primipilusok. Nem egészen azért, mert ő ott lakik, hanem ő aztán egészen azért lakik ott.

*

Valaha kancellár volt, majd provizorius főispán lett s végre népképviselő.

Amennyire rangban kisebbedett az állása, annyira növekedett erkölcsi tekintetben.

Ő azonban nem érzi magát jól lefelé haladtában a lépcsőkön. Tisztább-e a levegő vagy nem tisztább, az előtte bagatelle.

Pártjának olyan házibútora, mint egy kiszolgált Bösendorfer-zongora. Valaha szépen szólt s magas kezek játszottak rajta: lehet, hogy a megereszkedett húrok most is ügyes hangokat adnának, de nyilvános koncerteken azért mégsem merik megbillenteni, mert félni lehet, hogy diszharmóniát szülne. En famille aztán, ha már megvan, ha egyébre nem is, legalább arra jó, hogy a kezdők tanulnak rajta.

*

Forgách Antalnak van egy kopott hasonlata, mely annyira elmaradhatatlan mellőle, hogy mikor új hasonlatot mond is, ennek az alkatelemeiből van megépítve.

Ha az ember keze fázik - így a végzetes simile -, belefúj és megmelegszik, ha ellenben forró az étele, arra is ráfúj és kihűl. Amiből az következnék, hogy ugyanazon egyén ugyanazon cselekménye egészen különböző benyomást gyakorolhat.

- És ez a hasonlat az ő politikai működésének apologiája.

*

Számosan törik rajta a fejüket, miért képviselő Forgách Antal, miért tért vissza a rögös politikai pályához, hol nincs mit várnia, hol görbe szemmel néz rá még a saját pártjának finnyásabb része is?

Ha az ember nem azt hinné, hogy azon különféle bankok és részvénytársulatok, melyekkel összeköttetésben van, jó hasznát veszik a beavatott kéznek azt kellene gondolnunk, hogy egy démoni végzet átkos súlya az, mely odakergeti ahova nem kellene lépnie.

E második föltevés mellett szól az incompatibilitás, s ellene szól az első föltevésnek azon száraz tény, hogy eddig a gróf keze bizony keveset használt a nevét koptató intézeteknek; egymásután likvidált a Hungaria, Nemzeti biztosító társulat, Hunnia és Haza.

De az incompatibilitás érvét meggyöngíti a törvény azon sajátságos természete, hogy csak azokat zsenirozza, akik kijátszani nem bírják; az intézetek hanyatlásának történetéből levont okoskodást pedig ellensúlyozza az, hogy bár egy folyón evezett velük, az ő hajója sohasem kapott lyukat. De sőt emezeknek roncsaiból lett nemegyszer kitatarozva.

Azt hát mégsem képes senki tisztán meghatározni, miért képviselő Forgách Antal.

*

Bajos is lenne. Forgách Antalt nehéz kiismerni. Igazi Janusfő. Az egyik ábrázata meghunyászkodott citoyen, a másik dölyfös arisztokrata.

Oly meggyőzőleg beszél a demokrácia magasztos elveiről, hogy szinte könnye csordul az elérzékenyüléstől.

S egy félóra múlva már, ha szobájába vonul, hogy például valamelyik üzlettársának levelet írjon, ilyen adresse kerül a borítékra: An Jakob Weisz, Jud in Budapest.

Lehetetlen tudni, melyik a valódi természete, mert a komédiázás nála tökélyre vitt tudomány, éppúgy, mint ahogy a tudománya tökélyre vitt komédiázás...

*

Az alispán, a főjegyző, a főszolgabíró, több választópolgár és én (t. i. én Kákay Aranyos), mint deputáció kerestük fel egykor Kékkőn a hírhedt diplomatát, ki akkor vezette (arról a valamiről ne is szóljunk) a monarchia ügyeit, mikor a legnehezebb idők jártak ránk.

Forgách szereti a deputációkat, mert a népszerűség mesterségesen meggyújtott tüzének hozzáért pernyéi. Szívesen fogadott s megmutogatta vára nevezetességeit.

*

Itt van, uraim, ez a mappa! Ez itt a magyarországi vasúthálózat térképe. A legmagasabb pont a gödöllői pont. (És odabökött excellenciás ujjaival.)

Azután végighúzta nagy ujját egy bizonyos irányban s így szólott:

Erre kellene vasutat építeni stratégiai szempontból.

Majd ismét más irányban szalasztotta meg a másik kezét, teljes meggyőződéssel mondván:

Emerre pedig kereskedelmi szempontból.

- Istenem, de nagy inzsillér! - sóhajtott fel a főjegyző.

Ekkor sarkonfordult a gróf s véletlenül megpillantotta vis-á-vis a térképpel a Forgách család nemzetségi fáját, az alapító ősöktől kezdve le egészen hozzá, V. Antalig. Nos lári-fári minden családfa! De ha már megvan, mégsem dobhatja ki az ablakon.

- Tiszta bolondság, uraim! Én nem adok rá egy fikarcnyit sem. Mint látni méltóztatik, az ősünk valami Hunt Pázmán. Hanem az nem igaz...

Általános csodálkozás.

- Nem is magyar ember volt. Német volt. Amennyire történeti búvárlataim folytán kinyomoznom sikerült, Patzmann volt a neve.

Áhítatos csend.

- Címerünk pedig, mint látni méltóztatik, egy meztelen koronás nő. Nos, az onnan van, mert Mária királynő sokszor így is megmutatta magát Forgách Balázsnak a kópénak amennyire történelmi búvárlataim folytán kinyomoznom sikerült.

- Ez aztán a nagy történész! - sóhajtott fel az alispán.

*

A csontbútorzatú lovagterem harmadik szögletében, a régi Egyiptom mappája is ott van. Sok érdekes dolog elmondására nyújt alkalmat. Futólag, de mégis tudományos ízzel megemlékezik a régi egyiptomiak kultúrájáról, politikájáról, érinti iparviszonyaikat, építkezésüket, életmódjukat, művészi hézagokat hagyván közben, amiket csak azért látszik ki nem tölteni, hogy többet ne mondjon, mint amennyit az ámuló küldöttség gyarló értelmi tehetsége megbír. Nem feledkezik meg a nevezetes gúlákról sem, amiknek nyoma van a térképen, s ráncbavont szemölddel mutat az egyikre:

- Itt fekszik Semiramis királyné!

A főszolgabíró enthusiasmussal kiált fel: - Mi ehhez képest Rómer Flóris? - s kíváncsian ágaskodik megnézni, hogy tulajdonképpen hol is fekszik hát Semiramis királyné.

*

Arra ugyan a szolgabíró úr sohasem fog rájönni, hogy hol fekszik Semiramis, arra azonban már a megyei vicenotáriusok is rájöttek, hogy a Forgách Antal tudománya leginkább abban fekszik, hogy igen folyékonyan el tudja könyv nélkül recitálni ezeket a dolgokat.

Akik sokszor jártak nála deputációban, azok sokszor hallották tőle ugyanilyen rendben, ugyanilyen szellemesen, ugyanezekkel a szavakkal. Sem nem tanul hozzá, sem nem felejt belőle.

Ami határozottan mutatja, hogy jó emlékezőtehetsége van.

És ez sem megvetendő tulajdon, bár néha maliciózus. Mert hogy őbelőle sohasem lehet már sem népszerű ember, sem működő államférfi, annak egyedüli oka az, hogy nekünk is jó emlékező tehetségünk van.

Gyulai Pál azt állítja, hogy Jókai rossz regényíró. Nem akarjuk Gyula Pált kisebbíteni azzal, hogy ítéletét ne tegyük fölibe a profanum vulgusnak, mely az ellenkező hitben sínylődik: neki hiszünk tehát, nem a publikumnak, s elösmerjük, hogy Jókairól beszélni csak mint politikusról lehet.

*

Igaz, hogy a politikusok meg azt mondják, hogy Jókai rossz politikus: de hát én istenem, hol akadna már mai napság elég együgyű ember, aki még a politikusoknak is higgyen?

Nyugodt lelkiismerettel tarthatjuk tehát jó politikusnak; aminthogy az ő is igazán, csak méltányolni kell tudni és megérteni, ami közül természetesen az utóbbi a nehezebb.

*

Kevés emberről beszéltek és beszélnek többet, mint felőle; ha mindazt leírná róla az ember, egy vaskos könyv kerekednék ki, mely azonban még kevésbé adná vissza az ő élethű arcképét; őt az ösmerheti legjobban, aki még sohasem látta és sohasem hallott felőle, csak a regényeit olvasta.

Most aztán meg van fejtve, hogy azért rossz regényíró, mert valamennyi alakjába a saját énjét önti.

És ezzel egy füst alatt az is meg van magyarázva, miért nem élethívek az alakjai.

*

Nagy humorista. Majdnem a legjelesebb Európában és kétségkívül a legkedvesebb. Mint kiváló szellem nagyobb a többi embernél egy fejjel, de mint humorista, komoly, politikai ügyekben kisebbnek látszik a komolykodóknál két fejjel. Több szelleme, nemesebb szíve van, mintsem egészen odaadó mameluk lehessen, s kevesebb komolysága, hogy önálló meggyőződéshez ragaszkodhassék. Csoda-e tehát, ha azt mondják róla, hogy rossz politikus. De nem-e hihető az is, hogy éppen ez a rossz politika a legjobb politika tőle?

*

Nagy kár, hogy igen szerény ember.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tudvalevő, hogy mikor Gyulai Pál a fatális romhányiból egy éneket fejezett be, így szólott hozzá:

- No Móric, téged is megírlak a Romhányimban.

- Azt bizony nagyon jól teszed, legalább megtudja művedből az utókor, hogy én is éltem.

*

Jókai maga beszéli el, mint mutatták be valahol egy öreg úri embernek, aki amint a nevét hallotta, elkezdte a homlokát dörzsölni.

- Ejnye no mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet olyan ismerős Hohó! Megálljon csak, öcsém, nem maga volt az a kis szőke diák, aki ezelőtt harminc évvel olyan szépen szavalta el Komáromban az examenen ezt a verset Tekintetes karok és rendek.

Egyébről nem emlékezett rá azóta a becsületes öreg komposszesszor.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

E két esetből látható, hogy Jókai még a szerénység erényét is bizonyos finom politikával gyakorolja.

Népszerűsége, mely most felette hanyatlóban van, egy időben bámulatos fokra emelkedett, s jellemzésére a legszebb bizonyítvány egy Pest megyei szélsőbaloldali választókerület huszonkét pontban szerkesztett, s az Egyetértés-ben közölt védekezése, hogy miért nem választhatták meg Szederkényi Nándort képviselőnek?

A 22-ik pont így szólott: és mindezek után, ha mindent el tudtunk volna is felejteni, azt sohasem bocsáthatjuk meg Szederkényinek, hogy Jókait durva módon bántalmazta a lapjában.

Nem tudom, eltette-e ekkor Jókai emlékül ezt a lapot, de bizvást eltehette volna, ha úgyis mint szenvedélyes ritkasággyűjtő, mert az csakugyan nagy ritkaság, hogy valaki azért haragudjék a barátjára, amiért a barátja az ő ellenségének nem barátja.

Ilyen természetellenes helyzeteket szcenirozni sem utósó politika.

*

Jókaira minden boldogulni akaró pártnak szüksége van. Őnélküle nem teljes a siker sehol. Olyan ő a politikában, mint a couleur, mindent megszépít, megfest tetszetősebbre.

Ami népszerűséget szerez mint író, azt a politikusnak bocsátja rendelkezésére, s ami befolyást szerez mint politikus, abba az írót ereszti bele halászni.

De hát ki venne ilyesmit rossz néven neki? Mindenki tudja, hogy sokkal szeretetreméltóbb, minthogy árthasson! Pedig nem úgy áll a dolog! De miután Mirabeau szerint ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van, Jókai maga is a tévedő világhoz csatlakozik, s azon tudatban, hogy ő sokkal szeretreméltóbb, mintsem árthasson, gyermekes szeszélyeskedéssel csinálja a saltomortale-kat.

*

A közönség szeretete, kényeztetése úgy elrontotta, annyira kivetkőztette önmagából, hogy talán egy pillanatig sem tud hű lenni egyéniségéhez, melynek körrajzai csak mint egy sötét sikátorban bolygó ember falra vetődő árnyéka láthatók.

De még árnyéka is csak olyan átsuhanó vendég, mint aminő ő maga mindenütt; vendég a Petőfi-társaságban, vendég az akadémián, a Kisfaludy-társaságban, vendég a képviselőházban, a klubban, vendég a Hon-ban, az Üstökös-ben és az Igazmondó-ban.

És ez a vendégszereplés gyönyörködteti.

A Ház-ba befut egy percre, egy-két emberrel szót vált benn, vagy a folyosókon; többnyire valami napi érdekű élc a szava, melyet megmosolyognak s tovább kolportálnak egymás közt.

Úgyhogy mikor már régen az Athenaeum felé siet, ő még akkor is jelen van ott szellemével és képviseli a Józsefvárost.

*

Hogy magát a politikában kiképezze, mintegy két évvel ezelőtt, maga mellé vette Bakcsyt s Berlinbe utazott vele, hogy ott Bakcsy lásson, halljon, tapasztaljon s tapasztalatait apródonkint azután vele közölje. Ez emlékezetes út alkalmával ismerkedett meg a Bismarck hosszú plajbászával.

Nekünk, úgy látszik, az a plajbász azóta már nem olyan nagyon hosszú, s igen hihető, hogy Jókai is kapott a végiből egy darabkát, mert kivált egy idő óta olyan cikkek jelennek meg a Hon-ban, amik éppen úgy néznek ki, mintha a Bismarck plajbászával volnának írva.

*

De ez azért, ha sokat ront is a renoméján, őt nem teszi lehetetlenné. A párt megbukhat, a minisztérium guillotine alá kerülhet, de Jókai örökké az marad, aki volt, mert amint ő nem veszi komolyan a politikát, szerencséjére őt sem veszik komolyan a politikában, s a felmentő ítélet minden ajkon mindig készen várja. Mert hát hiába, ő a ragadozó madarak közt is csak fülemile marad. S a fülemilét még a legvásottabb pimasz is sajnálja agyonütni.

*

És mert a fülemilének nincsenek éles körmei, amelyekkel ő maga árthasson, Jókai azt a raffinirozott diplomáciai griffet gondolta ki, hogy kakuktojásokat költ ki a saját fészkében, s a kis kakukfiakat megneveli. Így bírjuk Csávolszky Lajost és Hegedüs Sándort. Egy fészek szülte mind a kettőt, őtőle tanultak röpülni mind a ketten, s az ő egyéniségét képviselik, midőn két egészen ellentétes irányban eresztették ki szárnyaikat.

Ha hódmezővásárhelyi választóihoz megy le, ott így szokott szólani: Én neveltem fel nektek Csávolszkyt.

Ha kedves barátja-, Tisza Kálmánnal (kinek rigmust írt a születésnapjára) esik beszélgetése, ott el nem mulasztja megjegyezni, hogy: én neveltem nektek Hegedüst.

Midőn pedig olyan semleges helyen kell nyilatkoznia, ahol vagy nem hallgatódzik a pártérdek, vagy pedig nagyon is hallgatódzik mind a két részről, akkor Jókai így szól:

- Igaz, hogy én neveltem Csávolszkyt és Hegedüst is. De hát mik ezek együttvéve? Semmi. Az egyik igen-nel szavaz, a másik nem-mel. Egy az egyből levonva, marad semmi.

Ezért nagy politikus ő, s ezért nem lehet mégsem komolyan venni a politikában.

*

Ő maga is komolyan csak egy dolgot vett eddig. Azt a Szent István keresztet, amit Tiszáék a nyakába akasztottak. Fényes kis csecsebecse, aminek olyan nagyon tudnak örülni a nagy gyerekek, hogy azt is elfelejtik, mit tartanak róla.

Jókai ugyanis azt mondta régen a keresztről, hogy ez a királyok ajándéka azok számára, kik a népet segítették nekik keresztre feszíteni.

És ez a mondás bizonyítja legjobban, hogy Jókai nem hiú ember, és nem vágyott, szem számított a kitüntetésre, mert ha ő tudta volna, hogy valaha keresztet fog viselni, bizonyára nem illette volna ez ártatlan kedves jószágot ily kemény szavakkal.

Hogy pedig Jókai most elfogadta a keresztet, az sem azt bizonyítja, hogy nem úgy beszél, amint cselekszik, hanem csak azt, hogy nem tudja, mit beszél.

És ezért irigylem én Jókait, mint politikust, s azért helyezem fölébe akár Tiszának, akár Andrássynak, akik mindig jól tudják, mit beszéltek, és mit fognak beszélni, csak azt nem tudják soha, hogy mit fognak cselekedni.

Ha újság kerül kezedbe, leteheted-e anélkül, hogy az Ábrányi nevet ne lásd benne, különféle függelékekkel, vagy így: ifj. Ábrányi Kornél, vagy így: id. Ábrányi Kornél, vagy pedig ilyenképpen: Ábrányi Emil.

Ott van, bizonyosan ott van mindenütt. Megszoktad már, nem ütközöl meg rajta, és nem örülsz neki: olyannak veszed már, mint a kávéd mellé helyezett vizet, mely örökké rendelkezésedre áll s bizonyára egyszer sem jut eszedbe felkiáltani: de jó, hogy vizem is van!

Ez különben nem akar élc lenni az Ábrányiakra, kik elvégre is szükséget pótolnak, de nem kellőleg.

Lehetetlen is lenne!

Két Ábrányi nagyon kevés hozzá, három pedig nagyon sok.

De nem azért kevés kettő, mintha még több kellene, és nem azért sok három, mintha már ez a kettő semmi megírni és dicséretes cselekedni valót nem hagyna a harmadiknak.

*

Az Ábrányi-dinasztia, mint minden jóravaló dinasztia, politikai szempontból tekintve, három részre oszlik.

Ifj. Kornél konzervatív, Emil szélsőbaloldali, a harmadik szükségszerűen a kettő között foglal helyet s a kormánypártot vallja kebléhez nőttnek.

Az Ábrányi-dinasztia ekként vetvén szét gyökereit, ha a talaj nem lesz fogékonytalan, örök életet biztosít magának, mert a bolygó napfény vagy az egyik, vagy a másik oldalról, bármily vékonyan is, de mindig sütni fog rájok.

S ők szeretik a napfényt, mint a pille a gyertya lángját, és nem félnek, hogy megperzseli őket, mint ahogy a pille nem fél.

*

Főhadiszállásuk és erősségük, honnan csápjaikat legbiztosabban terjesztgetik ki: a Petőfi-Társaság homokos porondja. Tagja mind a három, sőt azt beszélik Szanáról, hogy egy negyedik Ábrányit fedezett fel, s azért kellett a társaság tagjainak számát fölemelni hatvanra, hogy az is elférjen az új húsz közt.

Melléksáncaik a Pesti Napló és Kelet Népe, honnan apró csatározásokat folytatnak ellenségeik ellen és védműveket építenek barátaik, de mindenekelőtt a maguk számára.

E védművekről azt is mondják, hogy csupán kártyavárak. A csatározásokról azonban senki sem nyilatkozik ily megvetőleg, mert a legszebb hadviselés az a mai világban, amely kegkevesebb kárt okoz.

*

A három Ábrányi együtt tesz egy egész embert. De milyen ember ez aztán! Minden tökély, minden hiány egyesül, és minden ízlés megtalálja a maga követelményét benne.

Akinek bajszos, magyar körszakállú ember kell, annak ott van az idősb Kornél; a loyalis alattvaló megleli ideálját a közepütt kiborotvált szakállt ifjabb Kornélnál; míg a régi Goethe-kort híven személyesíti a szakáll- és bajusztalan Emil.

Szana, miután Petőfit nem sikerült föllelnie, az összhang kedveért, még egy kopasz Ábrányit szeretne a Társaság-ba.

Vajon talál-e? - kérdé a világ tűnődve.

Én pedig azt mondom, hogy már fel is találta: Laukában.

*

Kortársak egyhangú vallomása szerint senki sem emlékszik arra, hogy valaha színházba, hangversenybe, bankettre ment volna anélkül, hogy ott az Ábrányiak valamelyikével ne találkozott volna, de megint arra sem emlékszik halandó, hogy mind a három Ábrányit egyszerre látta volna.

Ebből aztán azon gyanúsító suttogás szivárgott ki a nép közé, hogy az Ábrányi dinasztia tulajdonképpen csak két tagból áll, s a harmadik csak maszkíroztatik a kettő által. Nem élő, létező személy az, hanem csak strohmann, fikciózus alak.

És ezen sajátságos vélelem mellett figyelemreméltó okok szólanak.

Történt, hogy egyszer az állítólagos Kornél valami gyenge színdarabot írt (és ez mindig megtörténik, valahányszor színdarabot ír), s arról egy lapban, hol az állítólagos Emil dolgozik, dicsérő kritika jelent meg (és ez is mindig megtörténik, valahányszor Kornél gyenge színdarabot ír.) Mindenki gondolta, s mert mindenki gondolta, Kornél maga is úgy nyilatkozott, hogy Emil írta a kritikát.

Azok pedig, akik előtt Kornél nyilatkozott, saját szemeikkel látták, hogy maga Kornél írta.

Ezen epizód még nagyobb tápot adott a lappangó gyanúnak, s bizonyára nehéz feladatot rótt az utókor irodalmi történészeire kideríteni, hány Ábrányi uralkodott a XIX-ik század második felében?

*

Az utókor történészeit mondom, mert a jelenkoriak egyike már hajótörést szenvedett, ez Eördögi titok kiderítésében.

Azt hitte, úgy jön rá, ha utána jár, hány fő után fizetik az Ábrányiak a személyes kereseti adót.

Egyetlenegy után sem volt a kategorikus válasz az adóhivatalban.

E hiú kísérlet bebizonyította, hogy ezen úr annyira nem ösmeri az Ábrányiakat, miszerint sohasem fog felőlük megtudhatni semmit.

*

Nekem azonban nem látszik lehetetlennek, hogy mind a három Ábrányi megvan együtt és egyenkint, s hogy sohasem láthatók együtt, annak oka megmagyarázható a dinasztia hagyományos politikájában, mely különböző poziciókra osztja a közös nagy cél elérésére összeműködő erőket.

S habár nem is láthatók együtt érzéki szemeinkkel, nem mondja-e egy néma sejtelem, egy titkos tudat, hogy ők mégis együtt vannak?

Sőt vannak indokaink is, melyek mindhármuk létezését bizonyítják.

Nem hallottátok-e, midőn Emil byroni keserűséggel mondja:

- Magammal nem törődöm: de az fáj nagyon fáj, hogy Kornélt nem méltányolja a nemzet ő nagy tehetség...

És ifj. Kornél az idősb Kornélról mondja ugyenezt, míg az viszont Emilről nyilatkozik ily elismerőleg.

Márpedig azt nem lehet föltenni sem Emilről, sem két Kornélról, hogy ők valaha valakit megdicsérjenek önzetlenül.

S vajon mi önzés vezethetné akár az egyiket, akár a másikat egy nem létező testvér-, illetve fiú- vagy apára pazarolni a jó szót?

S vajon hogyan lehetne a nemzet hálátlan egy nem létező nagyság iránt?

*

De egyébként sem panaszkodhatnak hálátlansággal. Az öregről azt tartja Liszt, hogy rossz muzsikus, de nagy költő tudna lenni. Emilről az az általános hit, hogy nem olyan rossz poéta, mint amilyen jó fordító.

Egy Ábrányi azonban sohasem lehet professionatus fordító addig, míg egy olyan másik Ábrányi nem akad, aki németül, spanyolul, franciául, oláhul vagy oroszul, egyszóval nem magyarul ír (merthogy valahogy mindenik ír, az már elkerülhetlen), akinek a műveit aztán érdemes lenne lefordítani számunkra.

Ifjabb Kornélról azt beszélik a jó barátai, hogy eddig még nem találta meg azt a genret, melyet kultiválnia kell. A poéták jó prózaírónak, s a prózaírók jó poétának tartják. Ha poéták és prózaírók beszélgetnek róla, abban állapodnak meg, hogy jó politikus. A politikusok ellenben kitűnő színműírónak mondják. No, de ezeknek úgysem hisz senki.

*

Egyébiránt nem célunk itt komoly és bő képet adni irodalmi működésükről. Írnak ők arról magok is elég sokszor, elég bőven és komolyan.

Aztán úgyis találkozni fogunk még velök e lapokon.

Mert olyanok ők, mint a színpadi hadsereg; míg az utója eltűnik a színfalak közt, az eleje már addig újra előjön, s egy örökös circulus vitiosusban önmagának a folytatása.

Nem mindennapi ember, s még kevésbé az ama szerep, melyet több mint egy évtized óta visz. A nemzet történelme ezen idő alatt elválhatlanul össze van kapcsolva nevével: a nagy közjogi harcok parlamenti vitáiban kifejtett erő és szívósság népszerűbbé tették őt Deák Ferencnél is.

A népszerűségnek nálunk Magyarországon és talán mindenütt a világon három fokozata van.

a) A közügyek intézésére befolyással bíró elemek helyeslése.

b) Az asszonyok és a gyermekek rokonszenve.

c) A népköltészet dicsőítése. (Ez utósó fázison a népszerűség már mintegy imádattá magasodik.)

Ritka dolog, hogy valaki általánosan bírja mind a hármat, s Tiszára éppen nem mondható, de mindenesetre feljebb emelkedett Deák Ferencnél a népszerűségben, ha viszont lejjebb állott is Kossuthnál.

Vele az asszonyok és gyermekek rokonszenveztek.

Tisza Kálmán puszta neve is épp olyan szépen csengett ezelőtt nehány évvel Magyarországon, mint valami ismerős népdal biztató refrénje: míg most úgy szól, mint a lélekharang tompa kongása.

*

Ha már úgysem írunk tudományos értekezést, maradjunk meg a népszerűség fentebb felállított elmélete mellett, mert nem is olyan nagyon bolond az, amilyennek látszik.

Ha képviselőválasztások idején ismeretlen vidékre vetődöl, t. olvasó, és ott meg akarod tudni, nem azt, hogy a két előtted merőben ismeretlen képviselőjelölt közül melyik nyer több szavazatot, hanem melyik a különb, derekabb ember, kérdezd meg a nőket és gyermekeket az utcákon, és akinek nevét azok fogják hangoztatni, mérget vehetsz rá, hogy ő az érdemesebb.

A nők és a gyermekek az egyedüli nem befolyásolt elem, ezek szívében a maga tisztaságában, meg nem nyesve, meg nem gyomlálva jelentkezik s nő meg a rokon- vagy ellenszenv, az igaz külső tények legközvetlenebb fotográfiája gyanánt, melyet az önérdek egyetlen lehelete sem tesz halványabbá, sötétebbé.

Az is csodálatos, hogy amint valaki az első grádusból a másodikba lép, az elsőben veszít, a harmadikban nyer, de ha a harmadikba jutott, ha a népkötészet veszi szárnyára hírét, nevét, s a másodikat azért megtartja, de az elsővel szakítania kell amiből az a tanúság, hogy általános, mindent egybefoglaló népszerűség nincs, s hogy nálunk a politikai jogok gyakorlói olyanok, mint az együgyű ifjú, aki hévvel rajongva keresi ideálját s ha megtalálta elfut előle.

*

Tiszával a mondottak szerint a nők is szimpatíroztak, már t. i. azok, akik személyesen nem ösmerték, mert Tisza csak egy fokkal szebb, mint az ördög, idomtalan, kiaszott, mint egy csontváz, melyen úgy lóg minden ruhadarab, mintha Móricz Palit küldözgetné a szabójához, maga helyett mértéket venni (mert nem akarom azt mondani, hogy ennek a ruháit viseli); a két összegörnyedt váll közt egy császárkörte alakú fő szégyenkezik, mely az Odry Mefisztójának mintájára látszik készültnek, de nem egészen sikerülten, mert sok hasonlatosság van benne a denevérből is.

E körte-arcról jut eszembe az a bonmot:

Az első emberpárt egy alma tette szerencsétlenné:

Minket mindnyájunkat pedig egy körte.

Kiegészítésül e személyleírásához, meg kell jegyeznem, hogy a lábai közül az egyik olyan, mintha Apponyi Alberttől lenne kölcsönözve, minélfogva jóval hosszabb lévén a másiknál, bicegve húzza maga után.

Ez a láb nem lehetetlen valaha még a konzervatívek közé viszi, ha nem messzebb.

*

Különben Tiszának rút külseje a legkisebb és legmenthetőbb hibája, mióta Solymosi így definiálta a szép elméletét: mindaz, ami szép, két egyenlő részre osztható, s mindaz, ami két egyenlő részre osztható, szép.

Hozom fel pedig ezen szofizmát (hogy Tiszáról a Tisza stílusában szóljak) annak bebizonyítása tekintetéből, miszerint nem zárattathatik ki a lehetősége azon ténykörülménynek sem, hogy egy ellenkező vélelem is érvényesülve, válandhatik meggyengítőjévé az előbbinek.

Mert hát Tisza Kálmán annyira két egyenlő részre osztható, hogy szinte bámulatra ragad a szimmetria. Az egyik fele Nagy Gyuri, a másik Csengery Antal; a két rész összetétele képez egy szerves, és Solymosi szerint szép egészet.

De félre a tréfával; még ha be bírnók is bizonyítani, hogy szép, maga kételkednék benne, mint ahogy például Baldácsi nem hinné, ha valaki azzal akarná megdöbbenteni: Uram, ön csúnya ember.

Tisza higgadt fő, és jól tudja, hogy a nők rokonszenve a körülmények műve volt.

Csak egy vetélytársa lehetett Ghyczy.

Az öregúrról pedig már akkor is el volt terjedve a rágalom, hogy a possumus elé szereti odatenni a non-t.

Aztán még akkor nem tűnt volt fel a láthatáron Verhovay.

*

Minden szépen folyt. Tiszát a népszerűség környezte, a galandféreghosszú beszédek nagy szenzációt okoztak mindenütt, az emberek el voltak fogulva, mint kedvenceik iránt rendesen. Akik olvasták, nem igen értették, akik pedig nem olvasták, azoknak úgysem volt szükséges érteni, mi van bennök, s minthogy Magyarországon a legtöbb az olyan ember, aki semmit sem olvas, s aki valamit olvas is, úgy tartja jónak, ha nem érti, mert született szónok lévén mindenki, az olyan dolgot, amit maga is megért, maga is elmondhatja, ennélfogva Tisza beszédei nagyon alkalmasak voltak megteremteni számára a nimbuszt.

Csak miután lehullt a varázs, vette észre ámulva a közönség, hogy e beszédek logikája olyan volt, mint a kínai játékdobozok: először van egy nagy doboz, abban egy kisebb, abban ismét egy kisebb, míg végre az utósó dobozban nincsen semmi.

De már akkor, amidőn észrevette, Tisza miniszteri székben ült.

S azóta ismét a dobozpolitika járja: csakhogy most a kis dobozból szedegeti ki az egyre nagyobbodókat; hogy mi lesz a legutolsóban, az istent kivéve senki, talán még Szathmáry Gyurka sem tudja.

*

Teleki László halálától a mai napig befutott útja görbén kanyarog, éppúgy, mint a Tisza, melyre büszkén hivatkozott, hogy nevét viseli; de míg e nemzeti folyam itt támad, itt hal el, addig Tisza Kálmán észrevehető gyorsasággal vágja magának az árkot Bécs felé.

Nyílást, árkot váj: s verem lehet belőle.

Régi táborának hívei, ha visszatekintenek e tizenhétéves múltra, s összehasonlítják a határozati párt vezérférfiát, a mai kormány bécsi járszalagon vezetett elnökével, méltán elkeseredhetnek, ez óriási mélységet látván a kettő között, melyet nem képes elsimítani az a teória, hogy a politika az exigentiák tudománya, mert Magyarország helyzetére alig bírtak valami befolyással azóta az európai politikai események; úgyszólván stagnáció állott be egész a mai napig, hacsak Ausztria erkölcsi és anyagi gyengülését nem vesszük változásnak, mi azonban csak a határozati vezérférfiú politikájának malmára játszik.

Nem volt tehát az eseményekből indokolható oka felhagyni álláspontjával, melyet kivált az ellenzett közjogi alku megkötése után elfoglalt, nem volt szükség eldobnia a bihari pontokat, feladni a közgazdasági kiegyezés általa hangoztatott vezérelveit.

Ki áll meg már, ha ő is elbukott?

Egy ember, akinek negyvenkétezer hold földje van, mivel vesztegethető még meg? egy ember, akit egy egész ország szeretete övez körül, mit kívánhat még? Annak már csak egy vágya lehet: a holta után emelendő szobor.

És bizonyára nem is vesztegette meg Tisza Kálmánt senki, de nem is lehetett volna, mert ha semmi jót nem hagynék is rajta, még akkor sem vonhatnám kétségbe becsületességét.

Vagy hát komédia lett volna mindaz, amit az ellenzékeskedéssel űzött? A mesterségesen kiaknázott népszerűséget használta volna emeltyűnek a piros székbe?

E föltevés legalább is nem valószínű, mert Tisza Kálmán bár európai műveltséggel nem bír, s tudományos képzettségének hiányai szembetűnően rínak ki, lángésznek pedig éppen nem mondható, mindamellett olyan kiváló tulajdonokat és annyi rutint egyesít magában, fogyatkozásait oly ügyességgel tudja eltakarni, egy hiú hölgy sem különben, s ez teszi kétségtelenné, hogy ő Deákpárti padokból még sokkal könnyebben lehetett volna miniszter.

Jellemébe kell markolnunk, hogy ráakadjunk a rugókra, melyek fatális sorsát előkészíték.

*

Heves véralkat, makacsság, szigor, gőg, bizonyos oligarchikus uralomvágy és szertelen nagyravágyás a jellemének alapvonásai.

Tagadhatlanul mind nemzeties vonások, melyek a geszti nagy úr lelkületét az elnyomatás ifjúságába eső éveinek befolyása alatt, a hatalommal ellentétes, tehát magyaros ellenzéki irányba idomították; ehhez járult még azon pietás, mely nagybátyját gróf Teleki Lászlót környezé. Rugalmas lelke összes erejével szegődék tehát az ő pártjához, s egy ideig annak halála után, összes ambicióját a vezérszerep elfoglalása és betöltése képezte.

Ghyczyvel kellett azt megosztania. A szelíd öregúr önkéntelen nagysága folytonos küzdelemre sarkallta, mely nemes vetélkedésnek Ghyczy Kálmán szerénysége éppen nem vetett véget, hanem inkább szította Tiszában az önbecsérzetet túlszárnyalni azt, akinek éppen azért volt oly nehéz kiragadni kezéből a vezérség másik felét, mert éppenséggel nem látszott hozzá ragaszkodni.

Amint aztán Ghyczyt Bittó felbiztatta:

Jer kicsikém
Velem falun
Egy fordulóra

Tiszának nagy része volt benne, hogy az öregúr nem adott kosarat Bittónak, hanem elment egy fordulóra, s csak a hiú kísérlet után tért vissza jeligéjéhez a non possumus-hoz.

Tisza nagyon jól tudta, hogy Ghyczynek megárt a miniszterség, s örökké megbocsáthatlan bűne lesz, hogy ilyen úton kívánt tőle megszabadulni, mert akkor még, minden körülmény mutatja, nem számíthatott arra, hogy Ghyczy örvénybe taszításával a fúziónak épít hidat.

Tisza most magára maradt, vezére egy nagy parlamenti pártnak, legnépszerűbb embere az egész országnak, kivel a Deák halála után meglazult kormánypárti elemek is kacérkodni kezdenek. Nem volt már semmi elérni valója többé, csak a még meg nem ízlelt hatalom: nem talált már semmi elfoglalni valót, sem a nemzet szeretetében, sem a polgári nagyságban, neki pedig jelleméből kifolyólag minden áron foglalni, küzdeni kellett; egy ideig tehát küzdött még önmaga ellen és azután elfoglalta Wenckheim alatt a belügyminiszteri széket.

*

Soha még államférfiúnak nem volt nehezebb helyzete, mint neki. Fent a bizalmatlankodó korona, mely még mindig a régi tigrist látja, körülötte egy oldalon volt pártja, mely régi elveit félti, a másik oldalon a Deákpártból beolvadt elemek, kik gyanúsan nézik örökükben az idegent.

Tisza bámulatos bravúrral diadalmaskodék ez ellentétes tényezők között, de anélkül, hogy akár az egyiket, akár a másikat legyőzte volna, simán siklott el közöttük ide s tova mint a kígyó.

Lehet-e csodálni, ha az emberfeletti feladat betöltése kizökkentette a régi nyomból? Míg annyi mindenfélének összeegyeztetésén dolgozott, szükségképpen meg kellett hasonlania önmagával.

A nagy majoritás most már megvan; a Deákpárti és balközépi elemek összeverődtek egy testté, egy lélekké, a korona bizalma sem hiányzik, mely támogassa, csak éppen maga Tisza Kálmán nincs többé sehol.

Ahelyett van egy ember a miniszterelnöki széken, akiről nem tudjuk kicsoda, mit akar, hova indult, és hova ér.

És ő maga sem tudja.

És hiába kérdi akár Csernátonytól, akár Nagy Gyuritól, akár Csengerytől: azok sem tudják.

Tisza sorsa igazi tragédia, a nagyravágyás tragédiája. Ő nemes szándékkal lépett a politikai pályára s mint erkölcsi halott fogja elhagyni.

Túlbecsülte erejét s kevésre a bécsi befolyást, mellyel megmérkőzni nem tudott. Nem tudta, hogy ez ügyes kerítőnő mennyire igyekezni fog eltávolítani szívét a nemzetétől s a nemzetét őtőle. Azt hitte, ellen fog tudni állani; de csakhamar belátta, nem lehet, s nem volt elég ereje eltaszítani magától.

Ez a botlás. Itt kezdődik a bűn...

A meredek lejtőn most már csak lefelé haladhat...

Vagy azt kell megcsalnia, aki csábjaival behálózta, vagy minket.

És minket könnyebb.

Mert az óriási többség, mely lassankint mameluk-haddá nőtte ki magát, egy ideig saját hátával fedezi az érdekes viszonyt.

*

Nem volnánk igazságosak, ha be nem ösmernők, hogy Tiszából még a szemérem ki nem halt; összes magatartásán meglátszik, mennyire restelli helyzetét, s ha nem biztatná a grófi korona fénye, vagy mert az ördög nem alszik az Andrássy külügyminszteri széke, talán még találna utat és módot a visszatérésre...

Ami annál is könnyebb lenne, mert még eddig nemigen ment messze, amennyiben még igen keveset tett.

Kétségkívül legfontosabb bevégzett intézkedése az, hogy a kucsébereket szigorúan eltiltá a házalástól, amiért azok természetesen még nagyobb mértékben házalnak és lutriznak.

Ebből pedig az következik:

Hogy az akció reakciót szül.

S hogy még ennek a legfontosabb intézkedésenek sem maradna nyoma, ha visszalépne.

*

Azt mondja egyébiránt Grotius Hugó, hogy egy igazi államférfiút csak holta után lehet megítélni; s ez esetben én egész tisztelettel visszavonom minden eddigi állításomat, s minthogy magam a logika semmiféle megnyújtásával nem bírom Tiszát védelmezni, de még ha bírnám, sem illenék ellenzéki hírlapíró létemre: beveszem ide a Beöthy Aldzsi adomáját:

Tisza alatt olyan sikamlós volt az út, a bihari pontok alapján, hogy mikor egyet előre lépett, mindég kettőt csúszott hátra.

Ilyen körülmények között diplomata létére úgy kellett tennie, hogy megfordult s arra megy, ahova nem akar jutni, s oda jut, ahova akar.

Ilyen leleményes a védelemben csak egy mameluk lehet.

*

Olyan sokszor fordult elő már e könyvben a mameluk szó, hogy okvetlenül meg kell magyaráznom, kik azok a mamelukok, s ezt sohasem tehetném alkalomszerűbben, mint Tisza Kálmánnál, ki ha nem is teremtője a mamelukoknak, de mindenesetre tökéletesítője.

A mamelukok mindenben olyanok, mint a patkányok.

S hogy a patkányok milyenek, azt egyszerűen kiírom a kíváncsi olvasónak egy természetrajzból szórul szóra:

A patkány (mus rattus, die Ratte) az őrlők rendjéből, színe felül feketés, alul hamvas szürke, nagy farka s hüvelyke helyett körme van az első lábán. Ezen szemtelen dühös állat mindenki előtt ismeretes nagy ehetőségéről. Élelme kedveért az emberekkel egy födél alatt örömest tartózkodik, s annyira tenyésztő, hogy télen-nyáron egyre fiadzik. Ahol elszaporodik, sok károkat tesz mindenben, megeszi mindazt, amivel az emberek élnek, ha ennivalója nincs, éles cincogásáért felette alkalmatlan. Megeszi a ló elől a zabot, a szarvasmarháktól a takarmányt, az asztalról a kenyeret. A bort is szereti és ha egyszer megízlelte, kész kirágni a hordót is érte. Mindaddig, míg ennivalót talál a háztájékon csak irtószerrel lehet onnan kipusztítani, mert igen ragaszkodó.

Ilyen patkányokkal kormányozza Tisza az állam hajóját.

*

Van azonban a patkányoknak még egy tulajdonságuk, amit nem említ a mi természetrajzunk, melyből föntebb idéztünk, de amelyet Tisza bizonyosan ismer, s ez az, hogy a süllyedő hajóról korán el szoktak menekülni.

S az ő hajója, bár még nem süllyedő s dagadt vitorlával úszik az északi szélben, nagyon furcsa hajó, melynek előbb-utóbb rossz vége lesz.

Elnézést kérek a t. c. publikumtól, hogy ismét Solymosit kell idéznem, valamint bocsánatot kérek magától e derék férfiútól is, ki Tiszának mint minden nálánál különb színésznek nagy hódolója lévén, bizonyára akaratlanul termeli elméjében a legvelősebb argumentumokat politikája ellen.

Solymosi ugyanis azt tartja az építkezés elméletében: ha az ember úgy építi meg a hajót, hogy nem hagy rajta nyílást, ajtót: ha mégis ki akar jönni belőle, ezt szükségképpen a kéményen keresztül kell tennie.

Énnekem semmi okom nincs kételkedni, hogy ez valóban így van és csak azt jegyzem meg, vajon Tisza gondolt-e arra, hogyha a kéményen keresztül kell kijönnie a magasba, szükségképpen be is kell magát kormoznia?

Hát arra gondolt-e, hogy a hajó lyukat is kaphat, alulról.

Alant már úgyis nagyon háborognak a hullámok.

*

Azonfelül a mameluk elemek is kezdenek elégedetlenek lenni titokban; már leghívebb testőre, Csernátony is unja a sok védelmezni valót, a Palásthy elméjének palástja nem lévén elég eltakarni a Tisza-politika lólábait.

Thaisz Elek fogdmeg-nek sem éjjele sem nappala ebben az édes alkotmányos aerában. Amikor nem kell kocsiszinekben, pincékben rejtőzködnie, vagy kapuk alatt ólálkodnia a Tisza által előre megálmodott népzavargásokra, ő magának vannak rettenetes víziói; borzadva látja, mint fogatja el egymásután az egész országot, míg végre csak magok maradnak: ő és a kegyelmes úr. Márpedig egy jóravaló kártyakompániához, még a preferanz-hoz is legalább három ember szükséges.

Móric Pál türelmetlen a bankdirektroság utáni várakozásban.

Hegedüs Sándor-, a kétezer vezércikk szerzőjének belefájult feje azon üresség nézésébe, mely a kereskedelmi minisztérium államtitkári székéről mosolyog rá hol csalogatón biztatólag, hol gúnyosan, mintha mondaná caveant consuli!

Csak Csengeri van megelégedve, s amint ott könyököl a Deák Ferenc székében, úgy veszi ki magát, mint egy megtestesült himnusz.

*

Ha Szász Károly csász. kir. poéta valamikor meg fogja énekelni a Tisza-epochát, s ha mint várni lehet képekkel illusztrálandja hőskölteményét, a következő főbb mozzanatokat ajánljuk tárgyakul:

Miletics elfogatása,

Verhovay elfogatása,

A hadsereg és az államrendőrség mozgósíttatik egy kövekkel dobálózó suszterinas elfogatására.

A ceglédi deputáció díszkísérete.

Tisza Kálmán őexcellenciája az osztrák miniszterelnök előszobájában.

És végül:

Tisza Kálmán a parlamentben, midőn önérzetes szavakkal s felemelt fejjel felel arra az interpellációra, melyet előtte való nap rendelt meg Somssich Palinál.

*

A furfangot, ravaszságot és komédiát Tisza honosította meg a különben is fogékony országházi talajon: az ő találmánya volt a humoros agyonbeszélési taktika, mely ellen az akkori kormánypárt a cloture-t akarta behozni. (Milyen idők! sóhajtja a visszaemlékezés édes gyönyörétől reszketve Simonyi Ernő.) Ehhez hasonló eszközökkel aratja babérjait ma is mint a miniszter.

Ha nagyon lehangolta pártját, amiért gyáván viselte magát vagy Bécsben, vagy a külgyi áramlatokkal szemben, előveszi Polyt Mihályt, s úgy megmossa fejét a tisztelt ház érdemes arculatja előtt, hogy még a Ragályi Ferdinánd szíve is megesik a szegény rácok sorsán, s végigfut a padokon a fejbólintással kísért suttogás: De iszen Tisza Kálmán mégiscsak bátor ember.

S ő valóban az is a nálánál gyengébbekkel szemben, s annyira irtja, pusztítja őket, hogy végre is kénytelenek lesznek nálánál erősebbekké lenni.

*

Kálvinista emberrel lévén dolgunk, Tisza Kálmán fatális sorsát a predesztinációnak tulajdonítjuk. Ami megtörtént, meg volt írva, s ami történni fog, az is meg van írva. Ahogy lesz, úgy lesz. Ne okoskodjunk a jövő felett és mondjuk ki határozottan, hogy Tiszában csalódtunk, s azon nemzeties irányban, melyet kultivált, tökéletesen lejárta magát. Egy szó fejezi ma ki legjobban és legrövidebben azt, amit mondani akarunk róla, hogy:

Fuit.

Azt, aki volt, szívünkből sajnáljuk, azt, aki van, nem fogja sajnálni senki, ha már nem lesz.

Legfeljebb a hordárok siratják meg éspedig méltán. Alatta emelkedett jelentékennyé a hatáskörük.

Járt már a világon mindenütt, volt minden, tud mindent, keresztülesett mindenen és beleártja magát mindenbe.

Egész karaktere abban az egy szóban fekszik, hogy: lutheránus.

De azért a katolikusoknak is szívesen köszön, s a szabadkőműveseknél ő a nagymester...

Egyszer a kis Guszti, még inas korában a következőleg nyilatkozott:

Csak egy ravaszabb embert ösmerek magamnál: az apámat.

De Gusztinak nem volt igaza, mert az öreg olyan nagy lutheránus, hogy még a fia sem ösmeri.

*

Volt már reactionárius, republikánus, jakobinus, carbonári, liberális, pecsovics, mameluk, de amiért mindezt az állapotot keresztülviselte, miniszter még nem volt soha.

A savanyúnak maradt szőlőt meg nem ízlelhetvén, öreg korában mondott le a fényes álomról, örököse, Guszti javára.

Guszti át is vette e különös örökséget s fizeti utána a százalékot a szécsényi választókerületben.

*

Mert hát úgy volt eddig, hogy a képviselőházban túlságosan előlgettek egymásnak. Egyik nagyobb kapacitás volt, mint a másik. Valahányszor miniszterkrizis volt, (s hogy sokszor legyen, a két Pulszkynak volt rá gondja) mindig felmerült az a kombináció, hogy a Pulszkyakból is illő volna már egyet a piros székbe ültetni.

De valahányszor kombinációba kerültek, az is mindig felmerült, hogy: melyiket?

És ezen sohasem bírtak a minisztercsináló körök megegyezni, s inkább elejtették mind a kettőt.

Fogta tehát magát Ferenc s ott hagyván a politikai pályát, kitért az útból.

S akkor aztán egyszerre mindnyájan rájöttek: hogy az öreg Pulszky lett volna alkalmasabb miniszternek.

*

De ha miniszter nem lehetett közvetlenül, az ő közvetve már régen.

S a politikától is csak azért vált meg, hogy azt a kulisszák mögött tovább csinálja.

A kormány azt hiszi, hogy nagy befolyása van a népre, melynek barátja, s nem negligálhatja az öreget.

A nép sem mellőzheti, mert abban a hitben van, hogy a kormánynál, melynek barátja, rendkívüli a befolyása.

Mind a ketten csalódnak.

Pulszky csak azért barátja a népnek is, a kormánynak is, hogy mindig fennmaradon a szabadsága elhatározni, kinek legyen az ellensége.

A befolyása pedig csak addig tart, míg akár a népnek, akár a kormánynak a szeme felnyílik.

Ő úgy van meggyőződve, hogy éppen ezért áll az tartós alapon.

A forradalom után ő is a száműzetés keserű kenyerét ette. S míg a külföldön járt, addig volt a legnépszerűbb otthon.

Amióta hazakerült, a külföldön lett népszerű.

Mert mindig ott ösmerik s következésképp tisztelik is jobban, ahol nincsen.

*

Ő az egyedüli ember, aki jobb a hírénél.

Tetszeleg magának azzal, ha goromba. És úgy teszi magát, mintha erre kiváltsága lenne.

Valóságos gyerektermészet. (A vásottabbját értem.) Szeret ingerkedni a közvéleménnyel, pedig az éppen olyan harapós komondor, mint aminővel a gyerek köt ki.

De ebben az ingerkedésben van valami szeretetreméltó komázás, amihez csak ő ért, és egy bizonyos határ, melytől kezdve a felborzolt szőrt kezdi szépen lesimítani.

Azonfelől nemcsak a közvéleménnyel ingerkedik így, de a hatalmasokkal is. S ez a szerencséje; mert amit a vámon veszít, megnyeri a réven.

Pulszky egy valóságos ócska óra, mely sokszor ver mást, mint amit mutat, ritkán jár jól, de mindig föl van húzva, s ha az egyik pondus-a közel jár a földhöz, a másik ugyanolyan arányban húzódik a magasba.

*

Ez az ő politikája. De hát erről már sokan írtak. Igaz, hogy egyéb viselt dolgairól is. Sőt még alakját, orrát is annyira elkoptatták az élclapok, hogy nem maradt már t. i. nem orra, hanem semmi mondanivalóm.

Erről az oldalról gúnyolták ki még a palóc atyafiai is.

Nagy az orra,
Rossz a bora,
Kétfejeő sas az madara.

Hanem igaz, hogy meg is keserülték. Rájok küldte Gusztit képviselőnek.

*

Pulszky élete annyira gazdag eseményekben, hogy a rengeteg anyaghalmazból szinte nehéz kiválogatni, hogy mit kelljen meg nem írni, és mégis olyan fiatalnak látszik, hogy mikor azt írja az ember, mit tett, mindig arra gondol, mit fog még ezentúl tenni.

Jellemrajzról pedig szó sem lehet, mert az öreg úrnak múltja bármilyen nagy is, hasonlít a festékhez, melybe ő folyton más-más színeket vegyít; s csinálja össze-vissza sárgára, szürkére.

Ki tudja mire viheti még isten segítségével!

Mert hát egy idő óta úgy látszik, ő kezdi dirigálni a mennyei gondviselést is.

Az öreg Kratzman éppen akkor öregedik ki, mint hasznavehetlen, a múzeumi képtárból, mikor a kis Károlyban az a gondolat támad, hogy ő szaktudóssá lesz a helyén.

A kis Károlynak tudvalevőleg Pulszky Ferenc az édespapája.

A fiak sehol sem örökölnek annyit apáiktól, mint nálunk Magyarországon. A kiváló tulajdonok, melyekkel egy-egy családtag bír, átszármaznak a maradékra, sőt az oldalrokonokra is. Arany, Eötvös, Wenzel, Pauler stb. fiai mindnyájan éppúgy a közélet jelesei, mint atyáik. Madarász Jenőkéje, Rákosy Jenő összes rokonsága mind született nagy ember. Helyesen akart egyszer valaki jutalmat kitűzni egy olyan Móric-ivadék fölfedezésére, aki ne legyen hivatva kiváló államhivatalt viselni. Bizony megmaradt volna a pénze.

De még helyesebben teszi vala, ha egyúttal azon Móricz-családtag fölfedezésére is egy nagy összeg jutalmat tűz ki, akitől e kiváló tulajdonok átszármazhattak volna a többiekre. Mert bizony ez a pénze is megmaradt volna.

Egyébiránt exempla sunt odiosa; elégedjünk meg annak egyszerű konstatálásával, hogy Pulszky Ágoston elsőszülött fia Pulszky Ferencnek.

*

Külföldön növekedett a száműzetés sótalan kenyerén; azért olyan vézna és erőtelen szegényke. Ott járta ki iskoláit is, s azért olyan izmos szellemileg. Ide már csak az egyetemre került elprodukálni azt a cigányok által feltalált dohányzási manővert: felszíni a füstöt, aztán tovább adni egy üres pipaszáron át a többieknek.

Guszti tudniillik az 1848 című napilap szerkesztőjének lépett ki az egyetemi padokból s azt, amit a prelekciókon hallott a közjogból és jogbölcsészetből, igyekezett vezércikkekké idomítani.

Miután tudományát még melegében azon módon tálalta fel, ahogy ő hallotta a professzoroktól, mondanom sem kell, hogy biz azt széles e hazában egyetlen keresztény lélek sem értette meg, miért is azonnal híre futott Kárpátoktól le az Adriáig, hogy Tyű! ez még aztán az okos ember.

*

Éppen volt egy heverő kerület Füleken. Füleket képviselni Guszti kiválóan alkalmasnak látszék.

Fölléptette tehát a papája, s egyszer csak azon vette magát észre, hogy meglett. Mint lett meg, arról csak a papa meg a szécsényi pince tudna szólani.

Midőn a képviselőház elnöke felmutatta a Ház-ban megbízólevelét, az akkori Deákpárt éljenzés-ben tört ki.

Guszti tehát úgy kezdte politikai pályáját, mint ahogy mások végezni szokták.

S ez a nemezis keze.

Mert az öreg Pulszky meg úgy végezte, ahogy mások kezdeni szokták.

A kedvező fogadtatást apjának köszönhette a fiú, míg ellenben annak, hogy az öreg nem méltányoltatott kellőleg, nagyrészt a fiú az oka.

*

De Pulszky Ferenc sokkal jobban el van telve a fia nagyságával, mintsem ennek tulajdoníthatná az irányában nyilvánult közönyt. Mikor Deák Ferenc legutolsó beszédét tartotta a polgári házasságról, s a folyósokról mindenki a házba tódult, hol a néma csöndben a légy röpülését is meg lehetett hallani, Pulszky a szokatlan jelenség folytán kíváncsian dugja be fejét a szőnyegajtón keresztül, amint azonban látja, hogy Deák a szónok, a csalódás bosszankodásával húzza ismét vissza:

- Hüm! azt hittem, a Guszti beszél.

*

Guszti már korán hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy ő miniszternek született. Erre igyekszik magát kiképezni, s ez kölcsönzi neki azon sajátságos arroganciát és vakmerőséget, mely őt épp annyira kiállhatatlanná tette, mint amennyire megnevelte tekintélyét a gyarló laikusok előtt.

Pedig alapjában egyike a legszelídebb és legfélénkebb jellemeknek.

Füleki képviselő korában évekig nem mert hazamenni a birtokára, abbeli félelmében, hogy a tiszttartója ráerőszakolja feleségül a kisasszonyát.

*

Ki Pulszky Ágost jelenét, múltját és jövőjét mérlegeli, azon gondolata támad, hogy minek is van ő tulajdonképpen a világon? s valami ideges elégedetlenség fogja el a teremtés iránt egész valóját.

És ha az a valaki végigmegy például a Korona-utcán és meglátja teszem azt Odescalchi Gyula herceget egy masamód boltból kijönni, még inkább az a gondolata támad: minek is van a világon Pulszky Guszti?

Ha azonban éppen olyankor látja az ember bemenni Odescalchi Gyulát a masamód üzletbe, mikor a képviselőházban országos érdekű ügy felett szavaznak akkor az ember egyszerre kiengesztelődik Pulszky Guszti iránt és az a gondolata támad, hogy dejszen a kis Guszti mégis derék ember.

*

Meg kell neki adni, oly odaadással dobja oda összes idejét a közügyeknek, mint igen kevesen az ő korában.

A kis Guszti úgyszólván ifjúság nélkül lett öreggé, gründol, gyűlésezik, el nem marad az osztályülésekről, a zártértekezleteken mindig ott settenkedik a miniszterek körül, az egyetemi katedrán szorgalmasan tölti ki óráit, a delegációban tevékeny részt vesz.

Mint államférfi Kerkápolyit szeretné utólérni, mint egyetemi tanár Szilágyi Dezsőt, mint katona Márkus Istvánt.

S amilyen szorgalmasan olvas és tanul folytonosan, nem lehetetlen, hogy utóléri valamennyit.

És akkor aztán, ha utóléri, egész kényelmesen fog tűnődhetni rajta, ha vajon nem jobb lett volna-e füleki képviselő korában bátorsággal bírni a hazamenetelre, elvenni a tiszttartó úr kisasszonyát és vissza sem jönni soha többé?

*

Pulszky Guszti csalódik, ha azt hiszi, hogy miniszternek született: ő sohasem fog a piros széken ülni, pedig elég esze van hozzá, de nincs egyénisége és modora.

A delegáció tavalyi ülései alatt az a kitüntetés érte, hogy Andrássy felkelt székéről, s odaült a Guszti háta mögé diszkurzust akarván vele kezdeni valami magándologban.

Guszti oda sem hederített a magas vendég udvarlásának, még csak meg sem fordult, hanem engedte azt beszélni míg kedve tartja, ő maga a tárgyalás alatt levő hadügyi büdzsé számtételeire figyelvén feszülten.

A delegáció összes tagjai pedig éppen nem figyeltek a szőnyegen forgó hadügyi büdzsé vitára, hanem azon hallatlan eseményt nézték elszoruló lélegzettel, hogy egy embernek nincsen egyetlen nyájas mosolya sem, mikor a birodalom külügyminisztere leereszkedik hozzá.

E látvány mondják a gyengébb idegzetű mamelukokat annyira megviselte, hogy azóta a visszaemlékezés befolyása alatt csendes remegés fogja el őket, ha Andrássyval állanak szemben.

*

E rossz modornak a nagy hiúság az oka. Guszti különb embernek tartja magát holmi Andrássy Gyula- és Tisza Kálmán-féle naturalisták-nál, kik őszerinte még a helyesírással sincsenek tisztában. Az ő keblét a tudomány szertelen ambíciója feszíti.

Ezért nem lesz belőle mameluk soha. Marad az, amivé a természet alkotta: frondeur a mamelukok közt.

Sokan kétségbe vonják benne a hazafiságot s világpolgári lenge köntösbe öltöztetik lelkületét; pedig az igazságtalanság, mert a kis Pulszky jó hazafi s ha nem is ment bizonyos fumigálásától annak, ami nemzeti, ez pusztán fiatalkori hencegés, minő a Taljánországot megjárt bakáé, ki a tengernyi kevélységtől nem bírja megtalálni Mándon a saját házukat, pedig csak félév előtt hagyta el; mikor aztán a szomszédja fejcsóválva és szemrehányólag figyelmezteti, hogy ejnye, ejnye, János, ez a kendtek háza ni! gangosan feleli: az ördög ösmerhetne minden apró ólat.

Guszti kétségkívül a modern tudományok befolyása alatt áll s most ezek ködében vajúdik: olyan ő még ma is, mint a tojás, melynek kiköltése az időre van hagyva.

A jövő titka még: tyúk lesz-e vagy kakas?

Egy azonban bizonyos, hogy sas nem lehet; az egészen másforma tojásból támad.

*

Fumigáló modora, ellentmondási természete, konspirálási hajlamai okozzák, hogy barátai éppen nincsenek.

Pedig semmi sem forróbb kívánsága, mint barátokat szerezni. Otthon a megyéjében minden kabátos emberrel per tu van, amit azok éppen azért nem vesznek valami különös kitüntetésnek, mert válogatás nélkül részesülnek benne, s néha valóban különös alakban. Akárhányszor megesik, hogy órákig eldiskurál valakivel, kedves jó cimborájának szólítja, mire az felbátorítva nyomban protekcióját kéri valamihez a szertelenül nyájas barátnak.

- Rendelkezz velem mondja Guszti -, hanem apropos, méltóztassál megmondani a nevedet is.

*

A kolozsvári egyetem szervezésekor tömérdek iskolatársát segítette be a katedrákba s nagy igyekezetet fejtett ki azokat a nagyságos címre is rásegíteni.

Keresztülvitte; mert mit ne vinne ő keresztül?

Olyan impertinensül tud informálni, hogy a miniszterek, csak hogy lerázzák a nyakukról, mindent megígérnek, s amit megígérnek, mindent megtartanak neki, tudván azt, hogy nagyon rossz szája van. Jobban szól s messzebb szól, mint a telefon. S aki az ő nyelve hegyére kerül az olyan piszkos lesz, hogy még Lónyait is megirigyli.

Egyszóval nagy a befolyása: s a szegény Trefort valahányszor fiatal egyetemi tanárt lát valahol, mindig megrázkódik s felsóhajt: Ez is a kis Pulszkyval járt iskolába!

Hogy im Guszti olyan portentummá nőtte ki magát, aki csak úgy a kabátujjából rázza ki a sok jeles professzort, s a miniszter valahogyan mégis igazolhassa a hirtelen napvilágra jutott indokolatlan befolyást, magának Gusztinak is okvetlenül kiváló tudományos állást kellett adni.

Így lett belőle is egyetemi professzor az encyclopaediából és az észjogból.

No, de hiszen csak ez kellett még a szegény Trefortnak!

Azóta vérszemet kapott boldog-boldogtalan; valóságos országos ragállyá fajult a katedra-keresés; azelőtt szolgabíró vagy esküdt akart lenni az iskoláit végzett ifjonc: most egyetemi professzor.

Trefort pedig kénytelen kinevezni valamennyit, mert ily argumentummal állanak elő: ha már Pulszky Guszti is azzá lehetett!

S a miniszter ilyenkor mindig találva érzi magát.

*

Most, midőn éppen az utósó vonást írom a Guszti arcképéhez, hoz egy levelet a posta, melyet szórul szóra itt közlök:

Budapest, jan. 7.

Kedves Aranyoskám!

Írja meg, kérem, a kis Pulszkyról azt is, hogy sose volt rajta becsületes ruha, s arra még halandó lélek nem emlékszik, hogy valaha új cipő lett volna a lábán. Az én mamám nem szereti, azt mondja, nagyon kiállhatatlan ember. A papám pedig azt mondja, hogy éppen olyan ő, mint a mamám.

Igaz, tisztelt könyvíró bácsi, azt el is felejtettem mondani, hogy az én mamám nagyon, de nagyon pletykás egy asszony.

És mégis, ha jobban meggondolom, arra kérem magát, újságíró bácsi, ne írjon a kis Pulszkyról többé semmit, mert az én papám azt mondta, hogy a kis Pulszky ma a pénzügyi bizottságban tudja, ahol a követek tanácskoznak azt indítványozta, hogy az újságíró bácsik adót fizessenek az újságoktól.

Aztán az én papám azt is mondta, hogy ezt a kis Pulszky csak azért mondta, hogy az újságíró bácsik szidják és emlegessék.

Én nem tudom, mi jó van abban, mert én bizony nem szeretem, ha a mamám vagy valaki más megszid, de hát én nem is vagyok professzor. Tudja, én csak olyan kis fecsegő lányka vagyok.

Mimi.

U. i. Hallottam, mikor maga tegnap a papától adatokat kért a kis Pulszkyról: de a papa azt mondta, mikor oszt maga elment, hogy ő bizony nem küld. Majd küldök én, gondoltam magamban, s amit csak felőle hallottam, mind megírtam.

E levél, melyet egy 12 éves leányka írt, nemcsak a benne levő adatok miatt, hanem kiváltképpen azért érdekes, mert azt bizonyítja, hogy Magyarországon bizonyos fokig a gyerekek is politizálnak.

És ez menti ki Pulszky Ágoston eddigi államférfiúi szereplését legjobban.

Érzem, hogy gyöngédtelenséget követek el, mikor az én egyetlen kedvenc színésznőmet idehurcolom annyi profánus férfi közé, ahol neki, kivévén az Ábrányi-dinasztiát, alig van ismerőse; a tarokkozó és pipázó mamelukok sorába, szögeletes írócelebritások oldala mellé, hol, ha végigtekintek rajtuk, Szana az egyedüli csinos ember, Asbóth az egyedüli jó társalgó, de még mindkettő együttvéve sem ér fel egy akkora icipici katonatisztecskével sem, mint a kisujjom.

Katonatisztet pedig, nevezetest, hol vegyek én e kötetbe az osztrák ármádiából?

*

De Helvey Laura kisasszony maga elég nevezetesség, hogy ide kerüljön.

Megírom tehát, s kiteszem magamat annak a veszedelemnek, hogy ha nagyon megdicsérem, halálos ellenségemmé lesz minden harmadik sétáló a Kerepesi úton, ha pedig meg nem dicsérem, ő maga lesz halálos ellenségem, s én minden este a halálos ellenségemben leszek kénytelen gyönyörködni.

Hanyag színházbajáró vagyok, csupán személyes szimpátiák vezetnek oda. Azt nézem, játszik-e Halmi vagy Helvey Laura? Ha nem, nem nézem meg az előadást.

Mikor Helvey Laurát először láttam a Szegény ifjú történeté-ben a lámpák ragyogása mellett, azt óhajtottam magamban egy hétig, bárcsak nappal látnám a szép költői teremtést.

Mióta pedig egyszer megláttam nappal, egy hétig folyton azt óhajtottam, hogy bár mindig csak este látnám ezentúl.

De mert azóta, amikor játszik, minten este látom, most már azt óhajtom, bár sohasem láttam volna Helvey Laurát, ha már örökké nem láthatom.

Nehogy pedig ezt a fentebbi passzust rossz néven találja venni Mohorán a feleségem, kijelentem, hogy az nem szerelmi ömlengés, hanem a közönség érzelmeinek tolmácsolása, melyet elragad, meghódít művészetével.

Bár ahhoz, hogy ő hódító - beismerem -, csak igen kevés köze lehet a művészetnek.

Arca nemes és kifejezésteli, szép kék szemei jellemzők, mozdulatai kellemesek, termete kifogástalan. Ezt mind nem adhatja a színpad. Ezek mind természeti adományok, minőket nem lehet kölcsönkérni egy-két órára senkitől.

Hogy van tehát mégis, hogy Helvey Laurának, amikor nem játszik, sem nem kifejezésteli az arca, sem nem kifogástalan a termete, sem nem olyan kellemesek a mozdulatai?

És ebben rejlik a legnagyobb, meg nem magyarázható titok, mely megmagyarázza nagy sikereit.

A publikum ugyanis azt hiszi, hogy Helvey Laura nagy művésznő a színpadon, pedig tulajdonképpen ő csak azért nagy művésznő ott, mert még sokkal nagyobb művésznő a színpadon kívül.

Sőt itt kezdődik tulajdonképpen a művészete.

Olyan ügyesen maszkírozza magát köznapinak az életben, arcát közönségesnek, termetét hajlottnak, öltözékét pongyolának, hogy mikor aztán este úgy lép ki a deszkákra, mint egy ideál, mint egy tündér, mindenki csodálja bámulatos alakító tehetségét.

És senkinek sem jut eszébe, hogy ő most itt már a játék után van.

Így űz Helvey Laura játékot a közönséggel még ott is, ahol az nem gondolja. S így játssza ki leleményes force-a által még a kritikusokat is, kik sohasem az igazi játékáról referálnak olvasóiknak.

*

Minthogy fény- és árnyképeimben társadalmi és politikai szempontokból méregetem az egyes egyéneket, Helvey Laura művészi működését határozottan el kell ítélnem, mert annak iránya veszedelmes.

Helvey Laura döntötte meg azt a jeles társadalmi szólamot, hogy nem a ruha teszi az embert. Megmutatta hölgyeinknek, hogyan kell öltözködni. Veszélyes tudomány ez: az egyedüli, amin mohón kapnak.

Politikai irányban pedig erősen ellensúlyozza a demokrácia működését.

Még a legvéresebb szájú demagógokkal is megkedvelteti az arisztokráciát: a bárókat, grófokat, marquis-kat és marquise-eket, akik közt ő mozog, akiket ő személyesít, akik neki hol testvérei, jegyesei, hol szülei.

S akiket már csak őérte is megszeret mindenki.

*

Egy jeles francia író szerint minden ember el tudna művészileg játszani egy szerepet.

Egy másik író szerint pedig (de már ez aligha francia volt, mert azok ritkán tudnak többet egy nyelvnél) minden ember annyi ember, ahány nyelvet tud.

Mennyivel jobban illik ez egy művészre: minden ember annyi ember, amennyit tökéletesen tud személyesíteni.

Helvey Laura eszerint egymaga is legalább tíz-tizenöt szebbnél szebb, kedvesebbnél kedvesebb leány.

Ez az ő legnagyobb érdeme, de persze legnagyobb baja is.

Nem hagyhatja el többé a művészetet: nem mehet férjhez.

Mert ugyan ki ne sokallna egyszerre tizenöt leányt elvenni!

S ki venne el olyan nőt, akit összevissza csókolt már más, a múzsa.

Az összekulcsolt karok s a néma ajk is imádság mondja Hugo Viktor, valószínűleg Szana Tamásra célozva.

Írni akarni is irodalom!

*

Ezen bevezetésből azt láthatná mindenki, hogy Szana csak akar írni, de nem ír. Pedig nem úgy áll a dolog. Ő ír és fog is írni. De mi nem fogjuk azt elismerni neki soha. Mi mindig azt fogjuk mondani magunk elé merengve: Ő írni akar.

*

Ott heverésznek előtted a Nagy szellemek, a Két Kisfaludy, az Otthon és a Figyelő vaskos kötetei, ott látod tisztán olvasható betűkkel a címlapon írta Szana Tamás. És nem tudod mégsem elhinni; ha megkérdik, mit írt, homlokodat végigsimítva ujjaddal, ásítva hörgöd: Ő írni akar.

*

Pedig fiatal korát tekintve elég figyelemreméltó munkálkodást fejtett ki, úgy is mint esztetikus, de kivált mint szerkesztő. Vállalatai sohasem nélkülözték a szoliditást, s mindig az előkelőbb folyóiratok sorában foglaltak helyet. Tartalmuk szembetűnőleg gazdagította a szépirodalmat, s egyszer sem vetettek árnyat arra. Két önálló műve is tagadhatatlanul nyereség, mert ha nem csorog, csöppen, s a csöppekből lesz a tenger.

De kinek jutna ez így eszébe? Az anyatermészet már úgy alkotja az írókat, hogy azok születésükkor magokkal hozzák a Szana iránti ellenséges érzeteket. Egy uralkodó nézet van. Aki Szanára nem haragszik, az nem valódi tehetség, annak még ki kell forrnia magát.

Ennélfogva Szanára mindenki haragszik.

Milyen keserű fátum tehát ennek a megfordított oldala, hogy t. i. Szana meg egyáltalában senkire sem haragszik, hanem annyira jóakarója minden embernek, hogy szinte hinnünk kell, miszerint azért nem ír kitűnőbb dolgokat, nehogy ez által okot szolgáltasson felebarátjainak, az irigységre.

Egyszer rá akartam venni Szanát, hogy lapjában támadja meg (valami aprólékos ügyről volt szó) Ágai Adolfot.

Mit gondol, uram? Egy olyan embert, akivel mindennap találkozunk s köszönünk egymásnak, mikor az Athenaeum mellett elmegyek?

Kilestem az alkalmat, mikor Ágai fürdőre urazott, s akkor megint javaslatba hoztam a megtámadást.

Mit gondol, uram? megtámadni egy olyan embert, aki nincs is itt Budapesten, s aki eszerint nem is védelmezheti magát!

*

Szana sohasem támad s a megtámadásokat csendes megadással tűri. Kálvinista. Ha bántják: annak úgy kellett történni, az az isten akarata volt. Abba bele kell nyugodni. Minden jó lélek dicséri az urat!

De ezen keresztényi jámborság dacára is, botorság lenne azt hinni, hogy Szana meg van nyugodva a világ folyásában. Elégedetlen, kivált az írókkal és a publikummal. Hol az egyikkel, hol a másikkal. De soha nem mind a kettővel, egyszerre.

Mert ha egyszerre lenne elégedetlen mind a kettővel, akkor Szanának meg kellene szűnnie gondolkozni, nyomban kitárva feküdnék előtte a nagy titok, amire a némán átvirrasztott éjek töprengései nem adják meg a feleletet.

Szana ugyanis előszeretettel foglalkozik azzal a kérdéssel: Miért nem írnak a magyarok olyan szépen, mint a franciák?

Majd ismét azon megmagyarázhatlan szimptómát veti föl: miért nem veszi a magyar publikum olyan mohón a szépirodalmi termékeket, mint a francia?

*

Francia és örökké csak a francia! Amennyire spanyol Lauka Guszti, annyira francia Szana Tamás! Feuillet, Daudet, Theuriet és Kock az olvasmánya, a grisette és ennek járulékai a csinos pisze orr, keskeny hosszúkás láb, hamis kék szemek, pikáns gömbölyű arc a szerelme, a francia konyha remekei a szarvasgombapástétom, a crème az eledele.

Ezeknek látszik élni, amennyire irodalmi foglalkozásai engedik.

És ez bizonyára nemes életcél és nemes szenvedély, mind a három, de kivált a harmadik.

Báró Kemény Zsigmond és Kecskeméthy Aurél óta az irodalomnak nem volt ínyence, az evés művészetében különben is nehéz lévén az elméletet a gyakorlattal párosítani az irodalmi pályán.

Szana pótolja helyüket a terített asztalnál.

S ha látjátok szemeit csillogni s vastag szőke bajsza alatt derülő mosolyát, midőn a pincér eléje teszi a sikerült omlettet, vagy némán figyelitek aggodalmas, ráncbavont homlokát, midőn arról gondolkozik, hogy mit egyék még, és halljátok, mikor a kívánt ételt fontos, semmit ki nem felejtő értekezéssel megrendeli: mint nézzen ki, milyen ingredienciák kellenek hozzá, sok zsírt ne tegyen alája a szakácsné, mikor kell a tűzről levenni, hány szem bors teszi azt még jobbá, hirtelen hozzák be, födővel takarják le addig is, nehogy az íze kipárologjon ámulva fogtok felkiáltani: Íme, egy szakférfiú!

S ez ünnepélyes pillanatban még hangja is elveszti históriai nevezetességű gyorsaságát. Lassan, értelmesen csepegteti a pincér agyvelejébe drágagyöngyeit ez arany tudománynak, melynek a legtöbb hasznát veszi.

*

A hajdani vacsorapártnak kétségkívül nagy hátrányára vált, hogy Szanát nem számíthatta maga közé, mert Szana nélkül vacsorálni, Budapesten annyi, mint nem is vacsorálni.

De ez bizonyára nem a párttól függött, hanem Szanától, mégpedig két okból.

Először azon okból, mert Szana mindenkinek mindent megtesz; ha kívánod, hogy adja ki rossz versedet, sóhajt és kiadja a Petőfi-Társaság Lapjában; ha pénzed nincs, ad kölcsön; ha elpanaszlod, hogy a lábad fáj, csupa túlhajtott részvétből ő kezd el bicegni helyetted, csak azt ne kívánd, hogy veled menjen vacsorálni, ha nem tartozol különös kitüntetettjei közé, mert e kérdésben fellázad engedékenysége Ohó, ez fontos dolog, ez lehetetlen kívánság.

A másik ok, amiért Szana nem vacsorált a vacsorapárttal az, hogy nem is volt és most sem képviselő.

Mégpedig szintén két okból.

Először mert nem is lehet képviselő. Az országgyűlési gyorsírók tömeges kérvényt adnának be az ő megválasztása ellen, mert minden tudományukat tönkre tehetné a beszédeivel.

Másodszor pedig azért sem képviselő Szana Tamás, mert egyáltalában semmi hajlandóságot sem érez a politikai pálya iránt.

Előtte még a miniszter is obscurus ember, ha csak miniszter.

Egyszer azt kérdezte valaki tőle az írói körben: Nem tudod, Tamás, mikor fogad Széll Kálmán?

Ki az a Széll Kálmán? - kérdi csodálkozva.

Hát a pénzügyminiszter.

Az meglehet - mondja Szana hidegen -, de még eddig nem írt semmit.

*

Becsmérli az írókat, de azért föléje helyezi a többi embernek s atyai szeretettel ragaszkodik hozzájok. Mint XIV. Lajost, mindig egy udvar környezi a szárnypróbálgató nemzedékből. S hogy ő magát elaltassa, miszerint nagy szellemek közt mozog, megteszi az egyiket jeles prózaírónak, a másikat kiváló műkritikusnak, míg a harmadikat mint poétát villámsebességgel röpíti pegazusa a Parnasszus legtetejére.

És ez olympusi játék olyan igézetes álomba ringatná, mint egy igazi mohamedánt a hasis élvezete, ha föl nem ébresztené azon tudat, hogy ő az írói kör titkára.

*

Ébren is az. S itt van igazán elemében. Hangversenyeket rendez, holott ő maga semmi hangszeren nem játszik, bálokat arangiroz, bár ő maga sohasem táncol. Az írói kör az éltető levegője; ez hozza közel a nagy maestrohoz, Liszthez, kit évenkint egyszer hivatalos minőségben fogadhat az előszobában, s kiért lelkesülni akrkus ktus, (arisztokratikus kultusz). Az írói kör azon huzal, mely őt a nagyvilággal összeköti, és azon alapkő, melyről sokkal magasabbnak látszik.

Márpedig miért ne szeretne magasabbnak látszani?

Ha egyszer feloszlanék az írói kör, Szana kétségbeesetten küzdene ez ellen végleheleteig, s ha quod deus avertat mégis megtörténnék, ő makacsul még akkor is az írói kör titkára maradna.

Különböző álnevekre fizetné a tagsági díjakat és ott inná kapucinerét naponkint némán egyedül.

*

De amennyire Szana nem lehet el az írói kör nélkül, éppúgy el nem lehet az írói kör nélküle. Keletkezése és fennállása, ha érdem, az ő érdeme. És ez az érdem olyan, mint a verem: minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.

És csodálatosan nagyobbodik azok előtt is, akik csipdesik. Mennél jobban bántják, annál jobban szeretik. Olyan ő, mint a labda: nem kímélik, ütik, dobálják, de azért megszokták, nem nélkülözhetik.

Láttad Szanát?

Mikor beszéltél Szanával?

Hova jár most Szana?

Mit mond majd ehhez Szana?

Ez azon kérdéscsoport, mely két fiatal író társalgásában olyan bizonyosan benne van, mint a Szana kedvenc nyalánkságában, a virginia-szivarban a szalma.

*

A szana szó finn nyelven hírt jelent.

S amennyire mi a finnekkel, annyira körülbelől ő is rokonságban van a hír szóval.

Nemcsak azért, mert valamikor a hírrovatot vezette a Fővárosi Lapok-ban s a Delejtű-ben, hanem mert a pikáns híreket igen szereti, sőt néha maga is kigondol egyet-egyet a hiszékeny reporterek elbolondítására.

S amint ilyenkor ártatlanul beszéli, milyen csodálatos esemény történt, mikor ő kresztüljött a Bástya utcán, s lopva egyet pillant a fülelő újdondászokra, mennyei kéj ömlik el II. Rákóczi Ferencével hasonlatos ábrázatán, s szürke szemeiben a boldogság mosolya tükröződik.

Szana élvez ilyenkor...

Hátha még a költött újdonság másnap szórul szóra ott van a lapokban. Akkor Szana Tamás arról is elfeledkezik örömében, hogy ő Szana Tamás.

Sőt még talán arról is, hogy ő az írói kör titkára.

*

Irodalmi pályájának csúcspontja a múlt évre esik. Tavaly alapította meg a Petőfi-Társaságot, melynek szintén titkára.

Azóta neve karöltve jár Jókaiéval az előfizetési felhívásokon.

Sőt egyéb működésükben is némi közös vonás fedezhető fel.

Jókai egy művet írt, melynek hőse Manassé.

Szana egy másik dologba kezdett, amelynek a hőse Manasses.

Igaz, hogy Jókai is segített neki!

*

Szanának az a legnagyobb hibája, hogy valódi oltott francia. Mert ha francia nem lenne, angol is lehetne. Az angolok ugyanis először sokat tanulnak és azután írnak egy keveset. Szana megfordítva tett: ő először sokat írt, most pedig keveset tanul.

Ha ezentúl többet tanul és kevesebbet ír még valamikor kinőheti magát annyira, hogy nem fogja kicsinyleni maga mellett Gyulai Pált.

Az meg őt.

Add el mindenedet, oszd ki a szegények között s kövess engem, mondá a názárethi Jézus a gazdag ifjúnak, midőn kérdé vala: miképp juthat be a mennyországba.

Tartsd lapomat s kövess akárkit, tartja Lonkai Antal, s habár önzőbb eszerint a názárethi Jézusnál, de nem annyira követelő.

Egyébkint igen csendes és rendes kinézésű úriember, kit tökéletlenül rajzolnak az élclapok barát-kámzsában és olvasóval a nyakán; a kámzsát csak akkor szereti, ha ki van gombolva előtte, az olvasót pedig akkor, ha egyszersmind előfizető is.

S nem az neki, hanem ő van szüntelenül annak a nyakán.

*

Aki az utcán látja csendesen, szerényen ellépkedni, bizony nem gondolná, hogy ez a férfiú az, aki oly éleshegyű tollal szokta ledorongolni a szabadonc sajtót, aki a hitetlenség szerbtöviseit irtja három évtized óta, az a férfiú akit három évtized alatt nemzedékek támadván és tűnvén el mindenki ütött (még a pápa is lovaggá), az a férfiú, aki folyton és lankadatlanul annyi üldözés dacára is híve maradt az uralkodó vallásnak.

Az uralkodó hit t. i. az, hogy egyedül a pénz üdvözíti az embert.

*

És Lonkai e dogma mellett is szegény maradt.

Igaz, hogy egy szerény kétemeletes házacskát építtetett a Zöldfa utcában, de ezzel csak gondjai növekedének az istenfélő férfiúnak, amennyiben adót kell fizetnie tőle s a házbér beszedésével nagy a vesződsége. Fót környékén, hogy mint többnyire a tisztelendő uraknak neki is legyen valami fekvősége, egy kis birtokot vásárolt, míg orvosai tanácsára Balatonfüreden egy kéjlakot emeltetett.

Kecskeméthy Aurél azt mondta róla, hogy a nyála suviksz, a nyelve kefe azért járnak a papok olyan fényes csizmában.

Én pedig azt mondom, hogy a nyála malter s a nyelve falverőkanál; azért vannak házai és villája.

A zsebe pedig papzsákjából készült, s azért szegény ember ő most is, mint ahogy annak marad örökké.

*

Nem is csoda, mindig másoknak gyűjti a pénzt, az ominózus péterfilléreket.

Szenvedélye ez, mely - mint a savoyardok dalainak refrainje -, ott lebeg minden bevégzett mondata mögött:

Péterfillér, péterfillér s mindig csak péterfillér.

Gyűjt ő Piusnak soha el nem készülő papucsaira, don Carlos infans számára, leégett és le nem égett templomok fölépítésére, harangokra, misemondó ruhákra sat.

S ezen kenetes gyűjtéseket mindig jellemzi az: hogy a gazdagoknak gyűjt a szegényektől, ami első pillanatra sokkal nehezebb dolognak látszik, mintha a szegényeknek gyűjtene a gazdagoktól de Lonkai nagyon jól tudja, hogy ez a könnyebb.

*

Politikai meggyőződése nincs, ami nagyon természetes is, mert Lonkai nem az az ember, aki után a klérus indul; ő megy a klérus után.

Mikor a szadovai szomorú nap közelgett dicsőséges monarchiánkra, az öreg Török János, Lonkaival egyesülve a saját költségükön egy huszárt szereltek fel cakumpakk az osztrák ármádia erősbítésére.

El is ment a huszár és nem is jött vissza soha többé.

A szabadoncok gúnyosan kiabálták utánok az utcán.

- Hahó! Hová lett az az egy huszár?

És Lonkai még most is azon tűnődik, hogy hová is lett hát az az egy huszár, s mi módon lehetne péterfilléreket gyűjteni ismeretlen sírján felállítandó szobrára?

*

Török halála után maga lett a katolikus papság gyámola. Nagy küzdelmeket kellett kiállania, a Szabad Egyház-zal, Kecskeméthy Auréllal, Hatalával s igen sokakkal, kik a bujonc szabadoncok előtt folytonos csipkedéseikkel lealázni igyekeztek a jámbor férfiút, s magas pártfogói, a főpapok előtt tönkretenni.

Nem sikerült; ő folyton gyarapodék az anyagiakban, és fogyatkozék a szellemiekben, előbbi a laikus publikum, utóbbi a főpapok előtt nevelvén tekintélyét.

Még a lapjából kivált secundo-genitura, a Magyar Korona sem okozott neki valami felette nagy kárt, bár a J. K.-val jelzett ájtatos vezércikkek (melyeket az általa már nagyon elgyengített elmék Jézus Krisztus tollának tulajdonítottak) a közte s Jósika Kálmán között bekövetkezett schisma után végképp kimaradtak lapjából.

No, de ott maradt a Pius hozzá intézett levele, örökös mottó gyanánt, minélfogva ez lett a világon a legtöbb kiadást ért irat.

S valóban, ez a mindennap megjelenő pápai levél a legjobb eszköz arra, hogy Lonkai soha el ne feledje, kiknek ír, s azoknak szintén eszébe jusson, ki ír nekik?

*

Sokszor jön szóba kivált hírlapírók közt, hogy honnan lett, mikor támadt s miként fejlődött híressé, kevés tehetsége dacára Lonkai? Mennyi nagy talentumot tett már tönkre e népszerűtlen foglalkozás, amit ő olyan szép üzleti sikerrel űz annyi idő óta! Ott van Mayer Károly, Danielik és sok mások, kik a klérus védelmében gyorsan koptak el.

Miért, hogy Lonkai megvolt, megvan és meglesz mindig?

Erre csak azt lehet felelni, amit Kosciusko válaszolt a lengyel forradalom keletkezése- és lefolyásáról kérdezősködő Stal asszonynak:

Madame, je l'ai fait, mais je ne sais pas la raconter.

Páter Lonkai tekintélyét a főpapok előtt mi, hírlapírók csináltuk, de hogy miként, azt elbeszélni nem tudjuk.

*

Lonkainak legnagyobb érdeme befutott pályájának és működésének áldásos eredménye, és a legnagyobb bűne, hogy egy csomó szerencsétlen fiatalembert ölt meg azzal társadalmilag, miszerint a saját mesterségéhez fogta őket, arra biztatta s abban kiképezé.

Timon így szólt egy ízben Alcibiadeshez:

Jöjj, fiam, kedvezz a népnek most, mert jövőben úgyis kénytelen leszel ostora lenni.

Lonkai így szól mindennap munkatársaihoz:

Szidjátok a szabadonc eretnekeket; jobban már úgysem fognak gyűlölni.

Pedig az eretnekek felvilágosodott része nem gyűlöli Lonkai Antalt.

Végigtekintve pályafutásán, nem lehet tőle megtagadni sem az észt, sem az élelmességet, de még a ravaszságot sem; ha tehát élesen boncoló elmével vizsgálják tetteit, melyek ezt nem egy helyütt megcáfolni látszanak: lehetetlen, hogy előtérbe ne lépjen egy eredeti kérdés, hogy: Wo ist die Katze?

Nem-e lehetséges, hogy ez a mi ármányos Lonkaink a burkus király misszionáriusa, vagy valami külföldi szabadkőmívespáholy megbízottja, s annak áldozza életét, hogy furfangos módon népszerűtlenné tegye itt nálunk a pápát és a klérust.

Ami sikerült is neki fölségesen.

Sírjára majdan a protestánsok emelnek szobrot.

Különös ember!

Megírta a magyar konzervatív politikát, mellyel felébresztette a konzervatív pártot, s alig egy évre rá elölte az Ébredést.

Írt egy komoly politikai tanulmányt, amibe belevágta a Grünwald munkáját.

És a lapok nem szidták meg ezért Grünwaldot, a forrást.

Később egy másik könyvet hozott létre Irodalmi és politikai arcképek címe alatt, amibe a saját korábbi dolgozatait ollózta be.

S csodálatos, ekkor a lapok mégis összeszidták Asbóthot, a forrást.

Ez a következetlenség annyira elbúsította, hogy azóta minden válogatás nélkül ollóz.

Még táviratokat is!

*

De én istenem, ha ma már olyan világot élünk, hogy jóhangzású irodalmi nevet lehet szerezni egy ollóval!

Miért ne tenné Asbóth is? Neki ehhez a foglalkozáshoz különben is van kedélye. (Bocsánatot kérek az olvasótól, hogy ezt a szót használom s nyelvünk szegénysége kényszerít Asbóthra is ráfogni, hogy kedélye van valamihez.)

Nemrég, midőn híre járt, hogy a Kelet Népé-t ő fogja szerkeszteni, a Nemzeti kaszinóban egy konzervatív képviselő (tehát szükségtelen külön megmondanom, hogy gróf) azt kérdezte tőle:

- Te, John, igaz az a Kelet Népe história? Fogsz aztat az újságot te szerkeszteni újévtől?

- Nem.

- No, annak örülök.

- Miért? - tudakolja Asbóth kíváncsian.

- Hát azért, mert nekem ez a láp sokba ván, és attól kellene félni, hogy a te szerkesztésed alatt az Egyetértés fogja átvenni a mi cikkeinket a megjelenésök előtt való nap.

*

Csak egyet nem ollózott Asbóth, azt az izét, amit a Nikó Lina-ügyben közölt tőle a Közvélemény.

Azon már teljesen látszik az eredeti felfogás.

A közvéleményt a Közvélemény-ben támadni meg, Asbóthi gondolat!

Pepit pártfogásba venni: Mucius Scaevolai erény! uti Jókai docet. (Figurát kellett volna mondanom, de hátha Pepi magára venné s duellum lenne belőle.)

De hiszen ha már a született mágnások is olyan nagyon lovagiasak, hogy egypár görbe szóért irtóháborút indítottak a skriblerek ellen, mennyivel lovagiasabbaknak kell lenniök még a nem született mágnásoknak, kiknek abban való hiányatosságát, emebben való bővelkedésük pótolja!

De mert egy francia író szerint, apróságokról lehet felismerni az igazi delnőt, Asbóth azt tartja: a konzervatív urat is.

1. Monoklija van.

2. Tagja a kaszinónak s nagyságoltatja magát.

3. Kuszi pajtása mindenkinek, ki abban a helyzetben van, hogy valami ragot tehet a neve elé. (K. Papp Miklós kivétel.)

4. Jól vív és lő.

5. 11 órakor kel és 5 órakor ebédel.

6. Járatja a Vadász és Versenylap-ot.

7. Tagja az Atlétikai klub-nak.

Ez azon hét kellék, mely a konzervativ ember külsőségét képezi, s itt hogy Kerkápolyi féle stílusban szóljak, a külső olyan belső, mely annyira megfelel a belsőnek, mintha a külső lenne a belsőnek külseje.

*

Csodálatos, hogy Asbóth, aki ennyire rabja még a külsőségeknek is, miként írhatott (bocsánat a szó helytelen alkalmazásaért) egy olyan vastag könyvet a szabadságról?

Miként (ny)írhatott mindjárt a bevezetésébe ilyen passzust: én egyenes gerinccel járok az utcán, ő, kinek a gerince örökös C-be hajlításhoz van dresszirozva.

Írni különben mindenről lehet mondaná Helfi, ki mindenről tud beszélni.

Aztán még az akkor volt!, amint Asbóth szokott védekezni.

Bizony rég volt, s azóta már, kivált kolozsvári esete után, alkalmasint tetemesen leszállított áron kapható a szabadsága.

Honni soit qui mal y pense.

*

Egy idő óta nem foglalkozik semmivel. Pihen, mint az ugar várva, mit fognak belevetni vagy, hogy a szomszéd dűlőkből származzék át valami.

Az ő barázdái nem áthidalhatlan sáncok

Beszélik, hogy államtitkárságra vágyik ha lehet most, ha nem lehet, majd Sennyey alatt

Mert ő úgy okoskodik, hogy minden konzervativ képviselő beválik miniszternek, és ebben annyiban igaza is lehet, hogy akad olyan miniszterünk is, aki még konzervativ képviselőnek sem válik be.

Ő ugyan - okoskodik tovább - nem képviselő, de már volt képviselőjelölt, minélfogva teljes joggal lehet legalább államtitkár.

Kívánatos is, hogy az legyen majd Sennyey alatt.

Mégpedig azért kívánjuk, mert, hogy Sennyey miniszter legyen, ahhoz okvetlen szükséges, hogy Tisza előbb megbukjék.

S hogy aztán Sennyey is megbukjék, ahhoz meg okvetlenül az szükséges, hogy Asbóth legyen az államtitkára.

*

Mikor a magyar konzervativ politika megjelenéseért, a kormány mint hivatalnokát felelősségre vonta, azzal védekezett, hogy miért ne lehetne igazi kormánypárti az, aki a kormány ellen ír?

Mikor pedig a konzervativek sátrához (tábornak nem mondható) szegődék, s mindig az uralkodó kormány pártolásában excellált, azzal indokolta, hogy miért ne lehetne az ellenzéki, aki a kormányt pártolja?

Én bizony nem is tudom, miért ne lehetne?

Végtelen magas politika ez, melyet a mai kor még nem képes felfogni. De ez persze nem az Asbóth hibája, hanem a koré, mely különben is hálás lehet Asbóth iránt.

Asbóth az, aki megajándékozta a kort egy tükörrel a saját szakállával.

Ebben örökké, híven találóan látszik az...

Pali bácsi fölött pedig három vármegye disputál most, egyik sem akarva magán száradni hagyni hogy ő odavaló.

Nem is sértem hát meg a tekintetes municipiumok egyikét sem, hanem fennhagyván eldöntendő kérdésnek a származási helyét, egyszerűen nevéhez írom a predikátumait.

Ennél pártatlanabb eljárás nem képzelhető.

*

Pedig hát Szontágh Pál lenne akkora nagy ember, hogy a három vármegye is kicsiny lenne hozzá, ha nem volna felette szenvedélyes tarokkista.

Ebből a nyavalyából származnak minden politikai baklövései.

Mert mi egyébből is származhatnának?

Tiszta jellem, tiszta szív, tiszta kéz és tiszta ész.

Minden kelléke megvan a nagysághoz, s mégis egyre törpébb. Maholnap már olyan kicsinnyé lapul, hogy tárcát bíznak rá a Tisza-kabinetben.

*

Pedig úgy sajnálom. Olyan megenni való kedves ember. Csupa szeretetreméltóság, csupa adoma. Táblabíró, modern bőrbe compingálva. Még angolul is tud idézni. Az igaz, hogy rosszul, amit azonban nem lehet tőle rossz néven venni, mert abban a hírben is áll, hogy tudományos ember.

Annak ugyan még halandó ember nem jutott nyomára, a tudomány melyik ágában jeleskedik Pali bácsi leginkább de hiszen talán éppen azért áll ő tudományos férfiú reputációjában, hogy ezt tudta gondosan elrejteni a világ előtt.

*

A Pál név végzetes a mi parlamentünkben. A fordulás jár vele.

Szontágh Pali is fordult, először 67-ben mint Deákpárti a saját tengelye körül a baloldalra.

Azután másodszor is fordult a fúziónál, akkor is a saját tengelye körül. Csakhogy akkor már Tisza Kálmán volt az ő saját tengelye.

S így lett mameluk ő is.

Dacára, hogy sokkal több esze, jobb szíve s különb karaktere van, mintsem mameluk lehetne, ha gondolkoznék.

Pedig Szontagh Pál gondolkozó fő. Amikor nem tarokkozik és nem adomáz, örökké gondolkozik, de minthogy örökké vagy adomáz, vagy tarokkozik, ennélfogva sohasem gondolkozik.

Márpedig, hogy lehetne rossz néven venni, egy nem gondolkozó ember meggondolatlan cselekményeit?

Aztán Szontagh Pali még mindig legény. A családi tűzhely melegét, a szerető feleség hiányát nála a kompánia, a pártnerek pótolják.

Mit csinálna, hova lenne ő azok nélkül?

Nagyon hozzájuk szokott, kitanulta a természetüket, hibáikat, jó tulajdonaikat.

A Pista átkozottan sokáig kever, a Feriága, hogy a nagy tarokkokat mindig utoljára tartogatja. Józsinak szerencsétlen a keze járása, sohasem oszt honneurt, s az écarté-ja is örökké sovány.

Egyszóval, Pali bácsi elválhatatlanul hozzátapadt az ő partnereihez.

S az ő partnerei, mind a szabadelvű kör-ben maradtak.

Neki is maradni kellett.

*

Mondják, hogy Szontagh Pálnak egyébkint is nagy oka van hűnek lenni a szabadelvű klub-hoz, illetve Tiszához.

Mégpedig hálából.

Mert a WenckheimTisza-kormány alakulása idejében őt is megkínálta egy üres tárcával.

De már akkor kínálta meg, mikor előbb tíz embertől kapott kosarat.

S akkor is így kínálta meg:

- Hátha azt mondanám Pali, hogy volna-e kedved a kabinetbe lépni, mit szólanál?

- Azt mondanám, - felelte Szontagh szerényen, hogy majd meggondolom reggelig.

És Tisza Kálmán reggel elfelejtette tőle megkérdezni: mire gondolta rá magát?

*

Ezért a sérelemért más ember halálos ellensége lett volna Tiszának.

Szontagh nem, Szontagh tovább is híve maradt, mert ő jó ember, türelmes ember s mutatja, hogy nem vágyik hatalomra, meg azután hiszen ott maradtak a pártnerek is

Idők múltával azonban úgy fordultak a dolgok, hogy most csakugyan igazuk van azoknak, kik némileg hálából eredettnek mondják Szontagh Pali mamelukságát.

Ő csakugyan hálás lehet Tisza iránt.

Azért, hogy akkor nem kérdezte meg tőle, mire gondolta rá magát.

*

Szontagh Pál egyike közéletünk régibb alakjainak, kik úgyszólván a közügyek szolgálatában öregedtek meg anélkül, hogy valakinek szolgáivá legyenek.

Ezért rí ki olyan nagyon abból a gárdából, ahova a tarokk juttatta.

Madáchnak igen jó barátja volt s nem egy eszmét adott neki sztregovai magányában a világhírű Ember tragédiája megírásához, melyben benne van ez a sor is:

Mert az ember gyenge gyenge.

No, ez igazán bebizonyult Szontagh Palin is, mert neki ugyancsak kevés erejébe került volna megtartani egykori népszerűségét, melyet drágán szerzett meg szép múltjával s ingyen adott oda.

És nem is azért gyenge ember ő, mert odaadta, hanem mert ingyen adta oda mondaná Beöthy Algernon.

*

Félig-meddig literátor is. A Madáchcsali benső barátság, a régibb írókkali érintkezés, Frankenburggal, Jókaival sat., neki is némi irodalmi szinezetet kölcsönzött, úgyhogy sokan, kivált mikor holmi könyvkiadó bizottságban látják, veterán író gyanánt is tisztelik azon hitben, hogy csak ők nem tudják, mit írt.

De Szontagh Pál nem az az ember, aki visszaélne e tévhittel. Nem is írt és nem is akar írni könyvet.

S ez a legnagyobb bizonyítéka, hogy valódi barátja az irodalomnak.

Balról egy hosszú kifent bajusz-szárny meredezik nyugat felé, jobbról szintén egy ehhez tökéletesen hasonló bajuszszurony kelet felé: ahol a két bajusz gyöke végződik, ott következik függőleges vonalban lefelé és egy kis darabkán fölfelé is Ráth Károly.

Ebből látható, hogy már a természet is úgy alkotta őméltóságát, hogy örökösen két szurony között legyen két oldalról.

Ez az ő sivár végzete, elkerülhetetlen sorsa, mely mindenféle változatban eléje áll.

A szuronyok teszik őt tönkre.

Felülről: Tisza Kálmán.

Alulról: Thaisz Elek.

Csendesen, mint egy sün, összezsugorodva áll közöttük s csak nagyító üvegen vehetők észre szerény mozdulatai, amikor néha-néha egyet szusszan, hogy lélegzetet vehessen

*

De gondolkozni talán csak mégis gondolkozik.

S vajon hogy gondolkozik? Ezen gondolkozik Budapest fővárosa évek óta.

És nem találja ki.

Ráth Károly nem mondja, s tettei nem árulhatják el!

Pedig tulajdonképpen Ráth Károly értéke csak a gondolkozásmódjában feküdhet.

S mert valószínű, hogy gondolkozik, s hogy a gondolatain nem fekszik Tisza Kálmán, mindenki azt is hiheti felőle, hogy liberálisan gondolkozik.

*

Nagy tekintélyét Ráth Károlynak, az iparosnak köszönheti.

Különb ember lévén amannál, az iparost e kicsinyítő szóval különböztetik meg tőle: a talmi Ráth Károly. Ezzel mintegy akaratlanul azt látszanak mondani, hogy a másik, az igazi arany.

S az igazi aranyat nem fogja a rozsda.

Ha Ráth Károly, a főpolgármester, valami bolondot mond (mert tenni nem tesz semmi bolondot), azt akkor a kalapos Ráth Károlynak tulajdonítják a távolabb állók, míg ellenben ha a szalmakalapos Ráth Károlytól telik ki valamely dicséretes cselekedet, a laikus tömeg Ráth Károly főpolgármester előtt emel érte kalapot.

És ekként teljesedik be a bibliai szent mondat, hogy amilyen mértékkel te mérsz, neked is olyan mértékkel fognak mérni.

Ő is sokszor megemelte a kalapját olyanok előtt, akik meg nem érdemelték míg ide jutott.

Már t. i. ide, a Fény- és árnyképek-be.

*

Azóta is szívesen teszi, s éppen arról nevezetes, hogy ritka udvariassággal bánik mindenkivel. A felek, kik hivatalos ügyeikben felkeresik, mindig kézdörzsölő, szíves gentlemant találnak magok előtt, aki aszerint aminő az ügy, mutat részvétet, engedékenységet, biztatást, s mindent megígér, amire kérik, ha még annyira ellenkezik is az igazsággal.

Igaz, hogy aztán ezeknek az ígéreteknek csak egy bizonyos percentje megy teljesedésbe.

De hát ennek nem ő az oka. A felek látják, kiolvassák azt az ő szíves arcából, lekötelező modorából, nyájas szavából, hogy nem ő.

S mert itt már nem jöhet vád alá a szalmakalapos Ráth Károly, a cilinderkalapos Ráth Károly népszerűségének pedig semmi áron nem szabad csorbát szenvednie: az ódium a tanácsra esik.

És ez helyes is; a tanács erősebb, jobban megbírja.

*

Gyenge legény, de még gyengeségénél is nagyobb jámborsággal párosult bátortalansága; s sohasem követett el még emberen olyan igazságtalanságot senki, mint a kőnyomatú Budapesti Hirnök egy közelebbi híre szerint őrajta a kis unokája, ki arra lévén kíváncsi, hogy ki a nagyobb mester: a házmester-e vagy a polgármester, azt a választ nyerte, hogy az utóbbi a legnagyobb mester, mire aztán úgy fogadta a nagyapját:

- Nagymester vagy, nagypapa!

És ez az epizód egészen kapóra jött, mert már Ráth Károly nevét akkor egészen elfeledte a világ s ideje volt, hogy kissé forgalomba jöjjön a sajtóban.

Azóta ismét tudjuk, hogy létezik, s azt is, hogy nagyapa.

De ez nem az ő érdeme: unokájának köszönheti; t. i. nem azt, hogy létezik, hanem azt, hogy tudjuk miszerint még létezik no, meg azt, hogy nagyapa.

*

Pedig Ráth Károly sokat tett a halhatatlanság érdekében, s hogy magát erőnek erejével hírbe keverje.

Két jeles műve jelent meg nemrégen a lapokban. Az egyik a Neue Freie Presse-ben, melyben kinyilatkoztatja, hogy nem ő világíttatta ki a plevnai török győzelem örömére a városi épületeket.

A Nagy nyilatkozó második manifesztuma pedig azt tárgyazta, hogy nem igaz a lapok azon híre, mintha őt Tisza hidegen fogadta volna valamikor: őexcellenciája mindig felette nyájas méltóztatott lenni iránta.

De hát mind a két nyilatkozat olyan nagyon esetlen volt, hogy a közönség tudalmába úgy vette be magát, miszerint nem ő, de az iparos Ráth Károly nyilatkozott.

Aminthogy így sokkal valószínűbb is: mert hogy nem az iparos Ráth Károly világíttatta ki a városi épületeket, az valóban hihetőnek látszott, míg ellenben hogy Tisza rosszul fogadta volna Ráth Károlyt, a főpolgármestert, az olyan fekete hálátlanság jellegét viselte magán, aminőt még Verhovay sem merne Tiszában feltételezni.

Márpedig ezen nyilatkozat még azokat is, akik kételkedtek, megerősíté azon hitben, hogy Tisza Ráth Károlyt hidegen fogadta.

Így esett aztán, hogy a tevékeny főpolgármester neve dacára e két cselekedetnek (melyek közül az egyik cselekedet az, hogy nem ő cselekedett egy jeles cselekedetet, a másik cselekedet az, hogy Tisza nem cselekedte vele azt, amit megcselekedett) kezdett a forgalomból kijönni, míg emlékét a kis unoka föl nem frissíté.

A főpolgármester úr példányképe a bőbeszédűségnek, s abban rejlik egyedüli boldogsága, hogy mindig legyen valaki aki hallgassa. Van is mindég, úgy a Frohner-ben, mint a városházán, vagy legrosszabb esetben a hírhedt sas-ok közt. E három helyen felváltva folynak le napjai és estéi kellemesen. Élete derültebb, évadja azonban mégis az 1876-iki tavaszi árvíz idejére esik, mert akkor még a késő éjfélutáni órákban is együtt találta a permanens árvízi bizottságokat, kikkel hazafias virrasztás címén cseveghetett amikor csak kedve tartotta.

Jelszava minden felmerülő kérdésnél: beszéljük meg körülményesen.

Mikor azonban a cselekvés sora van, a haldokló Byron emlékezetes mondatát sóhajtja:

- Hagyjatok engem aludni!

Bizony hagyjuk is.

Csak az a rejtélyes, titokteljes pszt.

Maga a vezér, Sennyey Pál a legtitokzatosabb

Van Pizában egy híres torony, melyről a babona azt tartja, hogy négy rézgalamb van a tetején, de aki az ő apjának nem igazi fia (ami Pizában nagy szégyennek tartatik), az csak három réz galambot láthat a négy közül.

Aminthogy tulajdonképpen annyit is lát rajta mindenki, mégpedig nem azért, mert az ő apjának nem igazi fia, hanem mert igazán csak annyi galamb van rajta; minthogy azonban mindenki azon hitben szenved, hogy csak ő lát hármat, fogja magát s mindenki azt beszéli, hogy ő négyet lát.

Sennyey Pált nagy államférfiúnak mondja mindenki, de még sohasem látta annak senki.

*

És ami őt nagy államférfi hírébe keverte, az semmi más, mint az a rejtélyes, titokzatos pszt.

Hogy ezenkívül miben áll még a konzervativ politika, arról írt már Asbóth is, írt Kecskeméthy Aurél, fejtegette Fiáth báró és írnak róla naponkint, s talán beszél felőle a parlamentben Sennyey Pál, Ürményi Miksa, Apponyi Albert, s ennek dacára sem, vagy hogy talán éppen azért nem tudja mégis senki, mi voltaképpen a korzervativek politikai intenciója és programja, mert sok csodát megélt már e nemzet, sok olyan beteljesedett rajta, amit nem várt, miről nem álmodott, de hogy két konzervativ egyformán beszéljen valamikor, olyat nem értünk, s hogy ennélfogva tisztába jöjjünk irányzataikkal, olyat nem is fogunk érni addig, míg be nem teljesedik a jóslat, hogy Sennyey Pál is kivetkőzik egykor mostani elveiből.

A kutató elmék akkor tán rá fognak jönni, mi volt az ő programja; ezerszer könnyebb lévén meghatározni p. o., hogy egy levetkőzött hölgy minő lehetett felöltözve, mint azt, hogy egy felöltözött hölgy minő lehet levetkőzve.

*

Tagbaszakadt monoklis férfiú lépett be egy napon a báró Sennyey szobájába, ki éppen Ürményi Miksával beszélgetett. Csizmáján vidéki por, arcán hamleti tünődés.

Báró úr, én konzervativ képviselőjelölt vagyok.

Sennyey a fejével biccentett könnyedén és e biccentés nem fejezett ki sem nyájasságot, sem megvetést.

Engem egyhangúlag fognak megválasztani - folytatá s végtelen búbánat ömlött el ábrázatán.

Honnan gondolja ön? - vágott közben Ürményi.

A ,Kelet Népé'-ből olvasom így.

Kétkedő mosoly jelentkezék a két főmogul ajka körül, Ürményi szólni akart, de Sennyey egy szemöldrántással intett neki és hozzáhajolva súgta: Pszt.

*

Báró úr - mondá tovább az egyhangúlag megválasztandó jelölt -, ha engem egyhangúlag megválasztanak, nekem programbeszédet kell tartanom. Én áttanulmányoztam mindazt, amit önök mondottak, s most még kevésbé tudom, mit mondottak önök, mint ami előtt átolvastam, hogy önök mit mondottak.

Sennyey ismét biccentett fejével könnyeden és biccentésében nem volt sem nyájasság, sem megvetés.

Én felvilágosítást jöttem kérni programunk felől.

Sennyey fagyos pillantást vetett rá s így szólott:

- Forduljon ön e tekintetben elvtársamhoz, Ürményi úrhoz, ki...

Ürményi feszengett.

- Most éppen...

Ürményi mozgott.

- Odahaza van a szállásán.

Az egyhangúlag megválasztandó képviselőjelölt felderült arccal fordult sarkon, Ürményi elpirult, ajka habozva mozdulni kezdett, de Sennyey hirtelen intett és azt sziszegte: Pszt.

*

Mikor az egyhangúlag megválasztandó jelölt lépteinek utolsó nesze is elhangzott, Ürményit e merész szavakra lázítá lelkiismerete:

- Talán mégis meg kellett volna neki mondani

Sennyey megbotránkozva nézett rá:

- Ugyan mit?

- Azt, hogy én nem vagyok otthon.

- Vagy úgy? - szólt a nagy státusférfiú lecsillapodva -, majd azt hittem, hogy a programot.