Ha fejedelme lehet az irodalomnak, mért ne lehessen vicispánja is.

Az Vadnai. Vaskezekkel kormányozza a literatúra vármegyéjét, s az ő akarata az irányadó benne.

Hatalmas ember, akinek nem árt a konspiráció, sem a rágalom, sem a kicsinyítés, mindig felül van, mindig neki van igaza, és napról napra erősebb-izmosabb, mint a tébai sárkány, kinek nőttön nőtt erejével az étvágya is, s minden áldott reggel eggyel több embert evett meg früstökre.

A bájdalú poéták és érzékeny keblű novellaírók szent borzadállyal s mély gyűlölettel említik e rettegett nevet, s szívük mélyét azon sivár bizonyosság fekszi meg, hogy Vadnai Károly érdemetlenül tapossa a Parnasszust és a különböző szent berkeket, minők az Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a drámabírálói tövises liget.

Szegény együgyűek!

Ők csupán azt veszik észre, amit látnak, amit olvasnak Vadnai műveiben; pedig tulajdonképpen az az értékes bennük, ami nincs odaírva, amit csak úgy ki kell találni.

*

Kock mondja, hogy a legszebb irály, amit nem lehet észrevenni. Mondhat miattam Kock akármit, előttem az a legszebb stílus, amelyet észre lehet venni hogy csak stílus.

Mikor a Kaas Ivor apja hajdan, mert magyarul nem tudott, németül szidta össze a béresét, s az, mert csak magyarul tudott, szelíd mosolygással hallgatta végig, így szólt oda Ivorhoz:

- Erklre es ihm!

Ivor habozott kissé, aztán Vadnaira gondolt és ekképp gruppirozta a magyarázatot:

- Atyám a fentebbiek szövege szerint azt véli, hogy ön nagy szamár.

*

Kaas Ivor már akkor is kereste a parlamentáris modort, a szabatosságot a kifejezésben, és megtalálta. De már ugyanakkor Vadnait is kereste, de azt még akkor meg nem találta, mert Vadnai az ő helyében így szólt volna:

Atyám önt elmebeli tehetségek tekintetében olyan alantas fokra helyezi, hogy ön ott egészen kimagaslik.

*

Ahogy ő és amit ő ír, az már nem is stílus, nem társalgási műveltség, nem politika, nem irodalmi rutin, az több, az maga egy egész tudomány.

Nem bírja azt utána csinálni senki.

Mindössze egyszer sikerült Szanának.

Vadnai fürdőre utazott s Szanára bízta a lap szerkesztését, beavatva azt annyi titkos griff-be, amennyi szélcsendes napokon elég a szerkesztéshez. Azonban mindjárt másnap valami olyan nagy kázus fordult elő, hogy a legtekintélyesebb irodalmi közlönynek okvetlen bele kellett szólnia vagy pro vagy contra.

Szana nagy zavarban volt. Most már mit tegyen.

Végre is megkérte Bulyovszky Gyulát, írjon ő valamit.

Azután találkozott Névy Lacival, azt is megkérte.

Mind a ketten írtak, Szana elolvasta mind a kettőt. Különbözőleg fogták fel. Az egyik védett, a másik támadott. Szana bezárkózott szobájába s két óráig töprengett, melyik a jobb. Nem bírta magát elhatározni. Úgy járt, mint a hiú XIV. Lajos, ki ha két mellényt tett eléje a komornyikja, egész délig nem bírt választani, és felöltözködni. Szana nem birt volna soha.

Végre is leadta a nyomdába mind a két különböző véleményt egymásba forrasztva.

S másnap a Vadnai ismerősei, akik tegnapelőtt kikísérték az indóházhoz, mind eljöttek megtudakozni, hogy ugyan mért tért vissza?

*

Különben akármit mondjunk is Vadnaira, míg él, halála után bizonyosan meg fogjuk siratni. A legjobb szerkesztőt vesztjük el benne, ki nemcsak évekig tartott fönn egy szépirodalmi napilapot (amire a külföldön sincs példa), nemcsak kiváló tekintélyre emelte azt, hanem olvasóközönséget is teremtett neki.

De nem is fog ő meghalni soha! Nem azért, mintha halhatatlan maradna, hanem mert sokkal önzőbb, hogysem itt hagyja az előfizetőit másnak.

De ha egyszer az előfizetői hagynák el, azt hisszük, megírná még a saját nekrológját az utolsó számba, átnézné pedánsan: nem-e csúszott bele valami illemsértő sajtóhiba, aztán lefeküdne és meghalna.

Ily veszély azonban nem fenyegeti. Az ő előfizetői még holtuk után is prenumerálnak. (Tavaly valaki ötszáz forinttal a testamentumbáan.)

S a holtak azok igen türelmes publikum.

Működését nem hozhatjuk párhuzamba sem Turgenyevvel, sem Hacklnderrel, sem Toldy Istvánnal. Azok csak írók; ő décorateur is.

Egyedül Monaszterli és Kuzmik-kal állja ki az összehasonlítást. Nem mintha ollóval dolgoznék, nem is azért, mert rőffel méri a novellák kéziratát, hanem mert úgy fel tudja cicomázni azt, amit ír, reflexiószegélyzetekkel, demi mots máslikkal, olyan kellemes attitűdökben helyezi el a ráncokat, annyira ért a színvegyítéshez, s az árnyéklatok teoriájához, hogy az ő tolla alatt, mint a szabó tündérujja közt, kedves piperecikké válik még a daróc is.

*

Olyan ő, mint a csiga, ki a maga héjába, a Fővárosi Lapok-ba vonulva csak a szarvát nyújtogatja kifelé.

Egész alakja benne van a héjában.

S mint a csiga, mindenét magán hordja.

*

Dacára zárkózottságának és circumspectus természetének, voltak már malőrjei is.

Egy vészes név üldözte sokáig.

Egy novella kilenc ágú koronával lepecsételt borítékban, aláírva: Katinka.

Ki lehetne más, mint a Katinkák Katinkája, Andrássyné?

Vadnai boldog volt, s előfizetések idején közölte a beszélyt, mely alatt olyan rejtélyesen, olyan elegánsan mosolygott a Katinka név, mintha mondaná:

Ha ez a Vadnai szólni akarna!

*

De Vadnai nem szólt, nem akart szólni.

Vadnai sohasem szólja el magát. Várt. S az idő csakugyan meghozta a meztelen valót.

Katinka folyton jobb és jobb beszélyeket küldött a Főv. Lapok-nak, de Vadnai azokat folyton rosszabbnak találta, mivel az erdélyi posta hozta olyankor, midőn a birodalom Katinkája Bécsben tartózkodék.

Kiábrándult. Egy fényes álommal lett szegényebb, egy csalódással gazdagabb. S ha néha keserűen panaszkodik, hogy őt is megcsalták az asszonyok nem valami szerencsétlen szerelmi viszonyra, hanem a Katinkára gondol ilyenkor.

Nem államférfi, nem miniszter-aspiráns, nem spekulál a bőrzén, nem igazgató-tanácsosa semminemű részvénytársulatnak, mégis nevezetes, híres ember.

Magyar Thackeray-nak szokták nevezni jóízű humoros beszélyeiért, a legszeretetreméltóbb embernek kellemes modora- és szellemdús társalgásaért, és mégsem ez teszi őt nevezetessé, hanem az, hogy ő az egyedüli mindig megelégedett ember az Osztrák-Magyar Monarchiában.

*

Minisztériumok támadtak s tűntek el, új meg új kormányformák váltakoztak, a bús hazafiúi kebel könnyforrása megtelt meg kiapadt.

Csak Balázs Sándor nem zúgolódott sohasem.

És meg van elégedve most is, mint ahogy meg lesz elégedve holnap és holnapután.

Annyi év alatt csupán egyetlenegyszer keseredett el a hazai viszonyok felett s Amerikába készült kivándorolni.

Itthon ugyanis azt rebesgették, hogy a kormány el akarja törülni a lutrit.

*

Mi lenne ő a lutri nélkül? Hol vehetné meg másutt olyan olcsón a reménységet, hogy őbelőle még valaha gazdag ember lesz?

Megszűnne létezni az alap, melyen összes életcélja pihen, melyből szokásai gyökereznek.

Mi lenne a magyar Orlicéből, ki a berlini Orlicét is meghaladta tudományával?

Az évszakok elmélete szerint udvarol Fortuna istenasszonynak.

Vannak téli és nyári számai.

De a szerencse egyenlőn haragos rá télen nyáron; számba sem veszi. Mindegy, ő makacsul kapaszkodik mégis az uszályába.

Nem követelő; nem akarja ő tökéletesen hatalmába keríteni, ő csak udvarolni akar neki.

De ha a szeszélyes istenasszony egyszer azt találná mondani: No, most a tied vagyok, Balázs Sándor tehetetlenül, rémülten állana ott, mint bizonyos korú udvarlók néha siker előtt.

Nem, ő nem akar nyerni soha, csak örökké remélhetni, hogy nyerhet.

*

S ezért híve a lutrinak és az osztrák monarchiának, mely azt megtűri.

Hálából a monarchiát utánozza mindenben.

Szokásaiban konzervativ, éppen mint a monarchia.

Sörét az öreg Órá-nál issza, burnótját Medecnél szerzi be, az asztalnál, ha a Kis Ferencnél borozgatnak, a Lauka balján ül, mert Lauka a jobb kezével hadonászni szokott, míg ellenben a ferbli asztalnál okvetlenül a Lauka jobbjára telepedik, hogy a tüzes kóstáltatás meg ne ölje.

Ebből is kiviláglik, hogy Balázsnak minden cselekedete bizonyos tudományos következtetésekre és okokra van állapítva.

De amennyiben a monarchiát követi, mindenben, nem is azt szükséges talán megírni, hogy mit csinál Balázs Sándor, mint inkább azt, hogy mit csinál a monarchia.

S a monarchia mit is csinálna egyebet, mint adósságot?

*

Beszélik, hogy Balázs Sándornak is vannak hitelezői, akikkel ő azonban a lehető legkedélyesebb viszonyban áll.

A szeretet kapcsa köztük ama potom összegecske s mindössze arra való, hogy a viszony határdombja gyanánt feküdjék ott a hitelező soha ki nem alvó emlékezetében.

Ritkán akad köztük egy-egy türelmetlenebb, kit külön kell meghódítani, de mégis akad.

Ilyen lehetett az, kihez egyszer halasztást kérő levelet intézett tele shakespeare-i átkozódásokkal, hogy ekkor és ekkor fizetni fog, mit ha nem tenne, feljogosítja levelét kinyomatni és közzétenni.

Az nem vette tréfára. A határidő letelte után ezzel szólítja meg a Hatvani utcában rá szembe jövő s vidáman mosolygó Balázst:

- Éppen az Athenaeumba megyek, uram.

- Hm! Minek?

- Azért felelt zordonan a hitelező -, hogy ott az ön levelét kinyomattassam.

Balázs megdöbbent, de nem hagyta el magát. Azon ismeretes oldalfejbólintással, mely elérzékenyülésének biztos ismérve, kiveszi burnotszelencéjét, megkínálja vele a rettenetes bosszúállót, mit az hidegen visszautasít, aztán egy csipetnyinek általa történt elköltése után leveszi cvikkerét, ismeretes nagy sárga zsebkendőjével egy könnycseppet látszik kitörülni szemeiből, míg végre az elérzékenyülés dallamos hangján rebegi:

- Igaza van önnek. Én nem érdemlek kíméletet. De ne menjen ön az Athenaeumba nagyon drága. Elvezetem önt olcsóbb helyre

S a hitelező engedi magát elvezettetni Órá-ba.

*

E történetet egyébiránt nem egészen hiteles forrásból hallottuk. Ő maga beszélte.

S bár mi olyannak ösmerjük Balázst, aminőnek fentebb leírtuk, a pszichológiát is tekintetbe véve el nem zárkózhatunk azon föltevés elől sem, hogy ezen történet összes járulékaival egyetemben lehet, csak azért van kigondolva, hogy mulattasson, mert Balázs Sándorról nehéz kitalálni, mikor nem tárcaíró.

De legyünk világosabbak.

Balázs kiadja magát papucshősnek s igazság szerint valóságos házizsarnok.

Elhiteti a világgal, hogy ő kedélyes nyárspolgár, pedig tulajdonképpen rideg tudós.

Úgy tesz, mintha a Petőfi-Társaságot többre nézné a Kisfaludy-Társaságnál, pedig tulajdonképpen a Kisfaludy-Társaságot csak kevesebbre nézi a Petőfi-Társaságnál a Komócsy kedveért.

Nyilvánvaló ebből a hamiskodásából, hogy nem éppen lehetetlen az is, miszerint Balázs Sándor csupán tetteti adósságait, s míg dévaj fantáziája üldöző hitelezők seregével népesíti be a saját útját, a mi elbolondításunkra, addig félrerakott tőkepénzei szép csendesen kamatoznak a takarékpénztárakban.

*

Hisszük, hogy így van.

Vagy különben mi okból rajzolná oly szeretetre méltóknak az uzsorásokat, ha nem azért, hogy felállítsa magának a hidat, melyen ha napfényre jő a való kényelmesen átsétálhasson pénzarisztokratának?

Ezt bizonyítja jövedelmező mestersége is: novellaíró, éspedig Magyarországon.

Emellett szól ékesen művei kelendősége is.

Alig van író Európában, kinek beszélyei annyi kiadást értek volna, mint az övéi.

*

Ez adat hitelessége kétségkívül nagy zavarba fogja hozni az irodalom statisztikájával foglalkozókat, kik e kiadásokról mit sem tudnak Balázs végtelen szerénységénél fogva.

Mert Balázs S. az az ember, aki nemcsak nem üt reklámot amiatt, ha valamelyik műve már huszadszor jelenik meg, hanem megmagyarázhatlan logikával igyekszik azt eltitkolni néha még úgy is, hogy más címen látja el.

A neve is lucus a non lucendo. Annyira nem veres, hogy inkább sárgafekete. Egy csöpp republikánus vér sem foly ereiben, vagy hogy talán semminő.

A legnagyobb címét odaírtam a homlokzatra, s ezzel ha nem akarnék bőbeszédű lenni, elmondtam volna mindent, amit Veres Pálról a világ tud, s még azt is, amit tudhat.

*

Pedig ő még azon kívül királyi tanácsos is, dacára hogy sohasem tanácsolt még a királynak semmit.

Ráadásul országos képviselő, noha az ország nem ösmeri a képességét s az ő képessége nem bírja elviselni az országos képviselőséget, mert sem nagy dolgokra nem képes, sem nagy gondolatokkal nem viselős, minélfogva tulajdonképpen csak a saját képét viseli.

Ha maliciózus akarnék lenni, mondhatnám: elviseli.

*

Mindegy. Ő ott ül a Házban és hallgat. S ez jól esik neki. Sőt talán másoknak is. Neki ugyanis az, hogy ott ül, másoknak pedig az, hogy hallgat.

Ha igaz, hogy a valódi szerelem néma, s némaságában igézet lakik, mennyivel igazabb, hogy a valódi mameluk is néma, s némasága bizonyos tökéletesbülés a mesterségében.

*

Veres nem arra született, hogy sok vizet zavarjon a nagyvilágban. Kár volt elmozdulnia Vanyarcról, vagy ha már otthagyta faluját, ne ment volna tovább Balassagyarmatnál.

Mindig jól esik visszaemlékeznem arra a Komárom megyei emberre, aki a képviselőház folyosóin a Bittó-Ghyczy kabinet idejében arra kért fel egy teremtisztet, küldje ki neki Huszár Imrét, találkozni akara vele. Még Komáromból ösmeri. Hej, nagy úr volt az őnáluk valaha!

A terembiztos kíváncsi kezdett lenni:

- Mi is volt ő ott tulajdonképpen?

- Vicejegyzője a vármegyének.

-No, bizony! - mondja a terembiztos -, hiszen itt meg a parlament jegyzője.

No, bizony! felesel vissza amaz. Nálunk Ghyczy is csak vicispán lehetett, maguknál meg már miniszter.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Veres Pállal azonban nem egészen így történt. Ő is alispán volt Nógrádban itt azonban semmi.

*

Valószínű különben, hogy nem a szereplésvágy csábította a politikai pályára, hanem a felesége.

S az olyan ember, kit a tulajdon felesége csábít el, nem lehet nagyon bűnös, mert enyhítő körülmény, hogy engedékeny férj.

Márpedig az sem utolsó virtus.

Aztán ha egész Veres Pálig kinyújtható amaz angol közmondás: az alkotmányos király nem tesz rosszat, mert nem tesz semmit, ő akkor a legtisztességesebb mamelukok egyike.

Lépteinek pedig már majd három éves tapossa alig van nyoma a közélet homokján.

*

Mindössze a képviselőház ruhatárában függ egy télikabát- és egy borzas cilinderrel több a fogason.

S bent a teremben két hatalmas izmos karral több könyököl a kormánypárti padokon.

A két kar között, mintha keretben lenne, vastag szemöldű ősz fej tarkállik, csendesen, komoran lecsüggesztve, a penészszín pillák a savószín szemekre húzódva, s az ajk görcsösen lecsukva, mintha láthatatlan lakat nyügözné.

Csak szavazások alkalmával mozdul meg tömött fakó bajsza alatt a balassagyarmati közvélemény hangszere, s egy szemérmes igen fuvolaszerű rezgése hasítja végig a levegőt.

Ez akkor Veres Pál a szónok!

*

Ha pedig nincs szavazás, hanem bizottsági ülés vagy pártértekezlet, s már mindenki kibeszélte magát, úgyhogy a szemek önkénytelenül egy hallgatagon tünődő férfiú felé fordulnak, hogy hát vajon az ő véleménye mi légyen... és azt a férfiút egyszerre konvulzív köhögési roham fogja el, hogy szóhoz nem juthat, az akkor: Veres Pál a politikus.

*

Vegyünk egy másik szituációt. A Ház-ból ballag hazafelé; kuncsorogva surran el a miniszterek mellett; nem veszik észre. Köszön, de csak Plachy Tamás viszonozza az excellenciák háta mögül.

Keserű gondolatok kezdik dobogtatni szívét.

Miért nem lettem inkább disszidens, mint Muzslay?

Minek vagyon én itt?

Nem jobb lenne nekem otthon szántani, vetni s olvasni a Fővárosi Lapok-ból a politikát s a Pesti Napló-ból azt, hogy a feleségem mit művel azalatt?

Cilinderét mélyen szemébe húzva, mérges gesztusokkal szeldeli két lóbálózó karja a levegőt.

Hazaér, s lázas mohósággal kezdi írni lemondását a mandátumról.

Homlokáról izzadság csurog. Hiába, nehéz mesterség a lemondás, dehát még annak a megfogalmazása!

Mégis keresztülesik rajta. Meg van stilizálva az egész, már csak alá kellene írni a nevét.

De hát éppen ezen törik meg.

Mert Veres Pálnak, valahányszor a nevét leírja, mindig eszébe jut, hogy ő Veres Pál, s hogy ha csakugyan ő Veres Pál, akkor ő csakugyan a Veres Pálné férje is; neki is szerepelni kell.

És nem írja alá a nevét.

Mirza-Schaffival történt: nem azzal, aki itt őgyelgett nehány hét előtt Budapesten, hanem az igazival.

Az igazi Mirza-Schaffi jeles poéta volt; különb tán még Szász Károlynál is, de nem volt annyi hivatala, mint ennek. Azaz hogy egy hivatala sem volt.

Pedig szeretett volna ő is valami accidentiát; kérte hát a hatalmas kalifát, adjon neki udvaránál hivatalt.

- A kalifa azt mondta: lehetetlen; minden állás be van töltve.

Schaffi a fejét rázta s így szólott:

- Hozass egy poharat, nagy kalifa, s töltsd meg csordultig vízzel.

A fejedelem kiadta a parancsot, nyomban teljesíteni Mirza kívánatát.

- Íme nézd meg, uram, ha tele van-e egészen?

- Színig tele van, jó Mirza.

- Ugye nem fér már bele semmi?

- Egyetlen csöpp sem.

- És mégis, nézz ide, igazhívők uralkodója!

Ekkor a költő egy rózsát vett elő s letépve annak egyik szirmát, szép lágyan a víz tetejére hullatá.

S csodák csodája, a rózsa halaványpiros szirma elfért oda is, hova már semmi sem fért, ott úszott csendesen rengve, mint egy bájos tündérszárny S a vízből nem csordult ki semmi.

A kalifa mosolyogva értette el a szellemes célzást.

- Igen, Schaffi! te mindenüvé elférsz. Bár sehol sem vagy nagyon szükséges, sehol sem is vagy nagyon fölösleges. Legalább megszépítesz mindent.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Senkire sem illik ez rá úgy a politikában, mint Wenckheim Bélára, az örökös miniszter-re.

*

Mágnás, nagy gavallér és mindenekfelett nagy sportsman.

Ha a Bercsényi egyik high life alakja csak azért becsüli sokra Krisztust, mert istállóban született, ő is talán csak azért dilettánskodik a politikában, mert abban megvannak a célzatok valakit lóvá tenni s megvannak az esélyek valaki által lóvá tétetni.

Míg másrészről is, a kormány hivatalos teendői közt - mindig Augias-istállóban van.

*

Talán azért érzi magát oly otthonosan ott, ahol merőben idegen s talán azért fogadta el a miniszterséget, mindannyiszor, ahányszor megkínálták.

Talán...

De akik megkínálták, hogy miért kínálták meg azt már nem lehet kitalálni.

Hacsak nem vesszük a Mirza-Schaffi regéjét a rózsasziromról, mely anélkül úszik a vizen, hogy egy csöppet is kiszorítana belőle.

*

A nagyság relativ fogalom. Timur-Lenk Tamerlanra, Omár kalifára, ki földúlta a híres alexandriai könyvtárt, az egész világ emlékszik, annak azonban, ki kötetenként vas szorgalommal gyűjtötte azt össze, még nevét sem jegyezte fel a történelem múzsája.

Wenckheim báró is azokhoz a nagyságokhoz tartozik, kiknek tetteit nem említi majd föl a történelem, mert nem ösmeri.

Pedig lehet, hogy tett valamit s hogy tart arra számot legalább mint romboló erő.

Mint belügyminiszter például lerontotta képzettségébe vetett hitünket.

De a história tán ezt is fumigálni fogja; mert e hit nem volt sem nagy, sem hasznos.

*

Sajátságos az, hogy Magyarországot egy idő óta csupa agglegények kormányozták: Kerkápoly, Bittó, Szlávy, Gorove, Ghyczy és Wenckheim.

A függetlenségi párt Ragályi Ferdinándjai ennek tulajdonítják működésük meddőségét.

De hát a tehetetlenséget?

Azt meg alkalmasint annak, mert egyetlen kabinetben sem volt még benn dr. Handler.

*

Wenckheim különben sok természetes ésszel bír, s valamint arra nem ad semmit, amit kollegái mondanak magokról, arra sem hederít, amit a közvélemény mond róluk.

Mert hiába, ő nemcsak a turfon, hanem mindenütt bátor ember.

A kis Pulszky Guszti most, hogy a legutóbbi delegációba felrándult Bécsbe, elpanaszolá előtte, hogy fél a mozgósítástól. Őt is elvihetik Boszniába stb.

Milyen katona vagy, ha félsz? mondja figurás hangján a király oldala melletti miniszter én katona sem vagyok, mégsem félek.

*

A fejedelmi udvarnál szeretik.

Bár nem szükséges, de nem is fölösleges ott.

Funkciója mindössze egyszer volt a Gizella főhercegnő esküvőjén. Aminthogy igazán is csak olyan lakadalomba való miniszter őexcellenciája; dacára annak, hogy ezen a menyegzőn éppen azt találták a szertartásmesterek, hogy nem a lakadalomba való s az ajtó mellé szorították övéivel egyetemben.

A sajtó és az ország fel is volt háborodva akkor...

De nem Wenckheim ellen, hanem Wenckheim miatt.

*

Ha 1876 óta nagyobb összeg adatott ki az állami ménesek nemesítésére, mint a népnevelésre, az csak jóhiszeműleg történt, mert az emberek Wenckheim szerint minden költség nélkül megnemesíthetők.

Tette is szorgalmasan; igaz, hogy néha komikusan.

Egyszer az is megesett, miszerint olyan valaki emeltetett őfelsége nevében nemességre, kiváló polgári érdemekért, ki éppen akkor ült elítélve csalásért a Fortuná-ban.

*

Nem vették neki zokon.

Nagy embereknek nagyok a tévedései is.

S nagy tévedéseinél fogva nagy ember a nemes báró is.

Mert sohasem azt kell nézni, milyen tényezők emeltek fel valakit, hanem mekkora magaslaton áll.

Sőt minél igénytelenebbek az emeltyűk, annál nagyobb kell hogy legyen az érdem.

Igaztalan állítás tehát br. Wenckheimről, hogy a gr. Andrássy Gyula barátsága kölcsönzi egyéniségének a nyomatékosságot.

A legközelebbi napok megmutatták, hogy sokkal inkább a saját szakácsa.

*

A magyar delegáció lekenyerezése az ő feladatául jutott.

Neki kellett adnia azon híres ebédet, mely Magyarországnak hatvan millióba került.

Tapintatosan járt el.

A korifeusokat meghítta ebédre, a minorum gentiumot pedig csak teára, mert ha a primipilusokat együtt hívja meg uszályhordozóikkal, akkor az előbbiek sértve érzik magukat, s az utóbbiak vérszemet kapnak emancipálódni a fegyelem alul ellenzékeskedésekkel.

Az ebéd jó volt, s a tea sem lehetett rossz.

Wenckheim diplomáciai funkciója kitűnően meg lett oldva, s azóta, mint mondani szokták, még jobban megszilárdult a széke.

*

Ez különben az a szék, mely a legkisebb árnyékot vetette Tiszára eddig

Az ezutánról nem lehet jót állni.

Mert igen valószínű, hogy Wenckheim fogja kinevezni grófnak.

Kár, hogy ezt már csak most teheti vele midőn megszűnt nemesember lenni.

Előbb volt miniszteri hivatalnok, mint képviselő.

Mikor fogalmazónak nevezte ki a kormány, az öreg Zsigmondnak akart hízelegni.

Mikor pedig Bernáth zsigmond megengedte, hogy az ő hajdani mandátumát fogadja el, nyilván a kormánynak kívánt udvariaskodni.

Nem ment a dolog.

Dezső már akkor elolthatatlanul keblében hordta az opponálás szomját.

És ennek az a nyitja: mert előbb volt miniszteri hivatalnok, mint képviselő.

*

Még kissé habozott. Szégyellte cserben hagyni az ungiakat, kik Tisza-pártinak választották.

De midőn az ungvári korcsolya-egylet bálján nem az ő felesége lett a lady patronesse, de Mocsáry Gézáné, a kocka el volt dobva, átment a független szabadelvű párthoz.

*

Azóta ott van, de nem minden lelkiismeretfurdalás nélkül.

Kálvinistának és disszidensnek lenni egyszerre nem kis feladat.

Mert a kálvinista ember csak az Akadémiában üdvözül s a disszidens csak álmaiban.

*

Bernáth Dezső álmodik tehát s miért ne lehetne álmainak folytatása az ébrenlét is?

Mióta gróf Szapáry Gyula miniszter volt, azóta semmi sem lehetetlen többé.

Sőt hogy a Madarász szavaival éljek, múlt februáriusban néminemű kilátási bizonyosságok csiklandozták a független szabadelvűek markát a miniszteri tárca eránt való hajlandóságuk bebizonyosodása tekintetében.

Sőt Madarász közvélekedése szerint Bernáth Dezsőnek már a körme is virágzott. Biztos volt tehát, hogy kapni fog valamit.

S mi lehetne az egyéb, mint a piros szék?

Igaz, hogy még Tiszáék ülnek rajtok, de a kiegyezési javaslatok miért ne fordíthatnák a fejükre?

S könnyen; ha nem jött volna közbe a fátum s dr. Kakujay.

*

És ugyanezen időben még a Lukács körme is kinyílt, sőt tán a Bánhidyé is, de már ő mégis restellte bevallani.

Mindenki remélt.

Bernáth Dezső Tarnócra utazott, közvetlen a szavazás előtt, s otthon megölelvén az ősz Zsigmondot, így szólt:

- Valami nagyon nagy képtelenséget fogsz hallani nemsokára.

- Mit? Konstantinápoly bevételét?

- Nem. Még nagyobbat.

- A muszka cár detronizálását?

- Még nagyobbat!

*

Barátjainak estélyt adott. Azok, mint már szokásban van, számtalan kérvény átnyújtásával bízták meg a minisztériumhoz, lelkére kötvén, ne sajnáljon egy-egy jó szót is elejteni mellettök.

- Hát ha legközelebb megbukik ez a minisztérium? Várjunk tán kissé

- Helyesen! De azért vidd magaddal - mondják -, addig is jó helyen lesznek nálad.

Dezső ravaszul mosolygott:

- Sőt talán éppen azontúl.

És persze nem jutott eszébe sem a fátum, sem Kakujay.

*

Bernáth visszajött s lőn, hogy ez időben nagyon fölment a független szabadelvűek agiója. A disszidensek gombamódra támadtak, s hihetetlen, de igaz, a Közvélemény olvasott lap lett.

E rendkívüli körülmény még báró Baldácsival is elhitette, hogy van valami a levegőben s el nem fogadta Bulgária kormányzóságát, melyet Gurkoék felajánlottak neki.

A szavazás reggelén általános érdekfeszültség uralkodék; Tisza sápadt arccal kelt, Zsedényi tiszta inget vett, Bernáth Dezső dobogó szívvel gondolt arra, amit e nagy nap hoz s húsz disszidenssé válandó renegáttal elment villásreggelizni a Hungáriába.

A volt mamelukok meg akarták mutatni a válóúton, milyen figyelmes független szabadelvűek fognak tudni lenni, s mindenikből e kiáltás kapaszkodott kifelé a pincérhez:

A mai "Közvélemény"-t!

És itt következik azután a fátum és dr. Kakujay Gyula.

A Közvélemény-ben vezércikk volt a kiegyezési javaslatok ellen: írta dr. Kakujai Gyula.

- Ki az a Kakujai? - kérdék egymástól.

Új akvizició felelte Bernáth. Új seprő; jól fog seperni.

És azután el kezdte hangosan felolvasni.

Velőt hasogató konstrukciók, irgalmatlan frázisok szakadatlan láncolata

A terem homályosodni kezdett, a hallgatók pillái leereszkedtek az egyre kisebbedő törvényhozói szemekre, mígnem a cikk közepe táján végképpen lecsukódtak s édes szenderbe merült húsz forradalmi vérű honatya

Bernáth megdöbbent. A falióra a képviselőházba való menetel idejét ütötte.

Elcsapta a Közvélemény-t, és költegetni kezdte társait.

Meg sem moccantak.

Összekiáltotta a cselédséget; nem sikerült felrázni irtóztató álmából a húsz ellenzéki szavazatot azoknak sem

Kétségbeesve rohant el a Házba egyedül.

Ott már szavaztak: tompán, megsemmisülve hörgé: Nem!

*

De ez a nem mit sem ért; még nehány kellett volna hozzá.

S akkor mindenki megkapta volna, amit óhajtott:

Bernáth Dezső a miniszteri vagy államtitkári széket.

Lukács Béla az államtitkári vagy a miniszteri széket.

Bánhidy vagy az egyiket, vagy a másikat.

Így azonban mindnyájan csupán: dr. Kakujait kapták meg.

Akiért viszont Baldácsi kárpótlásul egy szopós gyereket kapott.

Szegény miniszterek és mamelukok, ki ne szánná őket!

Mint üldözött vadnak mindig nyomukban van a közvélemény, agyarkodó újságírók, hétköznapi élcelők raja.

Földagadt testtel járnak-kelnek köztünk, ezer méhcsípéstől találva.

Szegény miniszterek!

*

Én is megtámadtam őket; itt-ott tán éles is volt a tréfa.

Múljék el keserűség nélkül; az ő védelmükre szentelem e végszót.

Hadd történjék meg rajtok az a furcsaság is, hogy egyszer ingyen védelmezi valaki.

*

Aztán nem is kerül nagy fáradságba.

A rosszat is jóvá teszi a rosszabb.

S vajon melyik minisztérium nem rosszabb az előtte valónál?

Következésképp melyik minisztérium nem jó?

FÉNY- ÉS ÁRNYKÉPEK

Válaszul II-ik Kákay Aranyosnak Tisza Kálmán Politikai élet- és jellemrajz című könyvére

Írta

IFJABB KÁKAI ARANYOS

1878

Megcsinálták a második fúziót.

Összekeveredtek a konzervativek, a független szabadelvű párt (amely a volt Deák-párt és a volt balközép elemeinek vegyüléke) és végre az úgynevezett új disszidensekánypárt kebeléből szakadtak ki, mert vagy úgy hitték, hogy nem sikerült nekik eléggé népszerűvé tenni magukat azzal, hogy a szabadelvű pártot annak kebelében, mint a párt tagjai, támadják; vagy azt tartották, hogy ha kilépnek azon kapocsból, amely őket az uralkodó többséghez fűzte, népszerűtleníteni fogják a többséget, mert íme: saját emberei nincsenek vele egy véleményen.

Megcsinálták a második fúziót abban a hitben, hogy az ország tapsolni fog az egészséges pártalakuláshoz, és az ország hallgatott!

Megcsinálták, mert nézetük szerint a szabadelvű párt arra a sorsra jutott, amelyre a boldogult Deák-párt 1875-ben.

Milyen csalódás!

Mióta a második fúzió létrejött, Tisza Kálmán nyert népszerűségében, s az egyesült pártok mindenike külön is együtt is elveszítette összes népszerűségét.

*

Mikor még a fúzió nem jött létre, az ellenzéki árnyalatok így szoktak támadni a kormánypárt ellen:

Az összes programjuk ez a két szó Tisza Kálmán!

Hogy a fúzió létrejött, az egyesült ellenzék megcsinálta programját ebben a három szóban:

Nem Tisza Kálmán!

De hát kicsoda?

Azzal maguk sincsenek tisztában!

Tán éppen azért nevezik őket találóan: habarék pártnak.

*

És a nemzet, amely szidja a kormányt, részint meggyőződésből, részint a magyar ember veleszületett azon tulajdonságánál fogva, hogy akár van oka rá, akár nincs opponál; a nemzet, amely érzi, hogy vállai már-már roskadnak a reá rakott terhek súlya alatt, látja, hogy a kiegyezés Ausztriával félig sem sikerült úgy, ahogy ő azt Tisza Kálmántól politikai múltja után reménylette; a nemzet, amelynek vérét uzsora és adó-egzekúció, rossz termés, ázsiai közigazgatás és az igazságszolgáltatás lassúsága, drágasága tán a végelgyöngülésig szipolják; a nemzet hallgatva fogadja annak a pártnak a megalakulását, amely őt Tisza Kálmántól mentené meg.

*

A néhai Deák-párt idejében oly nagy volt az általános elégületlenség, az anyagi nyomor oly óriási mérveket öltött, a politikai morál és társadalmi erkölcs annyira meg volt hurcolva a sárban, hogy nagyon sokan a Bach-korszakot kívánták vissza maguknak.

És akadt ember a képviselőházban, aki ezt mint a nemzet közóhajtását vágta szemébe az uralkodó kormánynak, és ez az ember a kormánypárthoz tartozott.

Ma, a Tisza Kálmán idejében, egy árva hang nem kívánja vissza magának a régi Deák-párt uralmát.

Ma az új pártalakulás dacára, a nemzet úgy van meggyőződve, hogy Tisza után csak abszolutizmus következhetik; más szóval Tisza után báró Sennyey Pál.

Après moi le déluge.

*

A magyar nemzettől a helyes politikai érzéket elvitatni nem lehet.

Érzelmi politikusok vagyunk, s ösztönszerűleg ragaszkodunk bizonyos elvek-, eszmék-, sőt személyekhez azzal a vak meggyőződéssel, hogy amihez ragaszkodunk, abban üdvösségünket találjuk.

Míg a nemzetnek ez az öntudatlanul nyilvánuló ösztöne legyőzhetlen idegenkedéssel fordul el bizonyos személyek- és elvektől, mert érzi, hogy azok az emberek, vagy azok az eszmék túlsúlyra vergődve romlását okoznák.

Ilyen ösztönszerű idegenkedéssel viseltetik nemcsak a nemzet, de sőt a nemzet képviseletének nagy része is pl. Lónyay Menyhért gróf iránt. Ilyen aggódó tartózkodással emlegeti a nemzet és képviselete báró Sennyey Pál nevét: viszont az ösztönszerű vonzódás fűzi a magyart Tisza Kálmánhoz, még akkor is, mikor azt hiszi róla, hogy föladta elveit, megszegte adott ígéretét, s kiegyezése Ausztriával érzékeny csapás az ország anyagi jólétére. Szidja, tán gyűlöli, és mégis ragaszkodik hozzá.

Ez elvitathatlan tény; mert ha nem így volna, a politikai viszonyok mai állásában az egyesült ellenzék megalakulását minden ellenzéki embernek őszinte örömmel kell vala üdvözölni.

És a nemzet inkább megmarad közönyös visszavonultságában; tartózkodik a politikai élet mozgalmaiba magát belésodorni; hallgat; csak otthon, övéi körében, vagy a kaszinóban szórja szidalmait a kormányelnökre és pártjára. Olvassa az újságokat; egyet-egyet bólint, mikor a Napló, Közvélemény, vagy a Kelet Népe foszlányokra szaggatják Tisza Kálmán becsületét; tán tetszik neki, hogy Tiszát fölfelé alázatos, lefelé gőgös embernek rajzolják; elhiszi, vagy legalább nem mond ellene, hogy aki most a kormány élén áll, az a taktika nagy mestere és mégsem lép föl Tisza ellen azzal a nyíltsággal, amellyel a volt Deák-pártra kimondta kárhoztató ítéletét: mégsem öleli keblére a honmentésre készülő egyesült ellenzéket, mint annak idejében a Tisza Kálmán által megcsinált fúziót ölelte; inkább otthon maga-magának elégedetlenkedik és tűr tovább néma szótlansággal. Ebben nyilatkozik a nemzet józan politikai ösztöne.

*

Várja-e a viszonyok jobbra fordulását?

Kitől várja?

Tiszától?

Vagy mástól? De ki az a más?

Báró Sennyey?

Ez nem kell neki, mert tudja: kicsoda.

Báró Simonyi Lajos?

Ez sem kell neki, mert erről meg nem tudja: kicsoda. Vagy legalább keveset tud róla, és amit tud, az semmiképpen sem ajánlja őt pártvezérnek és honmentőnek.

Kicsoda báró Simonyi Lajos?

Először üres fej, akiben egy egészséges politikai eszme, egy államférfiúi gondolat még meg nem szülemlett; másodszor egy olyan ember, akit vastag hálátlanság bélyegez az iránt, akinek most ellenzéket csinál.

Mikor báró Simonyi Lajos Aradon megbukott, Tisza Kálmán keresett neki kerületet és behozta őt a parlamentbe. A viszonyok változásával pedig megtette őt miniszternek.

Simonyi lekötelezettje Tiszának. Nem azért, mert mandátumot köszönhet neki, hanem azért, mert miniszternek tette meg. Ha Simonyi Lajos nem miniszter, sohasem lesz belőle pártvezér.

Kilépett a minisztériumból, mert nem értett ahhoz a dologhoz semmit, amit reá bíztak. Mikor látta, hogy egy tárca veeztése nem sport, hogy ahhoz tanulmány is szükséges, mikor megunta a Pesti Napló és Kelet Népe viccelődéseit, amely lapok annak idején nagy elismeréssel szóltak a sportsman Simonyi Lajosról, hogy elismerésükben gúnyolják a miniszter Simonyi Lajost, fogta magát és azzal az argumentummal, hogy a Tisza politikájához nem tud simulni, otthagyta a miniszteri tárcát, otthagyta pártját és megtette magát népszerű embernek a Kelet Népe és a Pesti Napló előtt.

Így lett belőle pártvezér.

*

Volt neki adóssága is, mégpedig csinos összeg. Hogy pénzügyi bajaiból megmenekedjék, Tisza Kálmán segített rajta.

Megvett tőle jó áron 3000 holdat a vadászi birtokából, amely a Tisza Kálmán bihari birtokaival határos. És Simonyi Lajos nem tudja Tisza Kálmánnak megbocsátani, hogy nem ő vett meg a Tisza birtokból 3000 holdat, amelyik az ő vadászi uradalmával határos.

Ez a második ok, hogy Simonyi Lajos pártvezér lett. De az, hogy Simonyi Lajos pártvezér, nem ok arra, hogy Simonyi Lajos megint miniszterré legyen.

Kár, hogy mindezt csak későn fogja belátni.

*

Honnan van hát a nemzetben ez a rémes, ez az ijesztő némaság? Csakugyan elaléltunk volna már, csakugyan oda jutottunk, hogy elfásult bennünk még az önfenntartási ösztön is? Oda jutottunk, hogy megszűntünk magunkkal törődni és bűnös nyugalommal várjuk, hogy lesz ami lesz!

Nem!

A nemzet félti, a nemzet szereti magát ma is csak úgy, mint ezelőtt. A nemzet testében forr az elégületlenség, mint ahogy a tűzhányó hegy gyomrában olvad az anyag. De a nemzetet tartózkodóvá teszi józan politikai ösztöne, az az ösztön, amely még eddig a magyar történet minden egyes lapján nyilatkozott.

*

Mi érzelmi politikát is csinálunk: mi hiszünk vakon és gyanúsítjuk azokat vakon, akiknek hiszünk. Mert a mi lelkünk olyan, mint a tengerszem. Bizalmunk a feneketlen mélység, könnyen támadó gyanúnk a tó viharos háborgása, amely azután elcsendesül és sima lesz a víz tüköre és mélysége újra beláthatatlan.

Mi a nemzet jogainak, alkotmányának, szabadságának megsértett haragjával jövünk össze a pozsonyi országgyűlésen, hogy elmondjuk sérelmeinket annak a királynőnek, aki bennünket még magyarságunkból is ki akart vetkőztetni; és ez a királynő közénk hozza tehetlen kisdedét, könnyekre fakad és mi elfelejtjük sérelmeinket, tiprott jogainkat és lelkesedve kiáltunk föl: moriamur pro rege nostro!

Mi gr. Széchenyi István nagy eszméit hidegen fogadjuk és a hazaszeretet odaadó lelkesedésével rohanunk Kossuth után a vészbe. És azt az embert, akinek eszméire alig ügyeltünk, egypár év múlva megtettük: legnagyobb magyar-nak.

Arra a másikra pedig, akinek egy szava elég volt, hogy vagyont és életet áldozzunk érette, mert az ő személyében láttuk a hazát és a hazában csak az ő személyét: arra a másikra egypár év múlva ráfogtuk, hogy elvitte kincseinket, nyomorba taszította az országot, csakhogy önmagát megmentse, csakhogy ő gondtalan éljen idegen hazában.

Ma a rágalom hullámai elsimultak; a tengerszem újra tiszta. Kossuthhoz nem fér aljas gyanú; Széchenyi agyonhallgatott eszméi pedig lassanként a vérünkbe szivárogtak át.

Mert ez a sorsa minden érzelmi politikának. Hamar elhagyja magát ragadtatni: sokszor egy frázis elég arra, hogy vészbe, viharba sodorjon, és egy odavetett szó elég, hogy azt, akit szívünk egész melegével követtünk, megkövezzük és méltatlan gyanúval szennyezzük be.

Igaz, hogy idő múlva elalszik a gyanú, visszatér a régi bizalom, s aki a gyanúban hitt, még csak nem is pirul el, mert rádisputálja magára, hogy csak azt mondta tovább, amit mástól hallott, anélkül, hogy amit mondott, elhitte volna. De azért az érzelmi politikusoknál a legnemtelenebb gyanú magvát is mindig hálás talajba lehet elvetni.

Szerencse, hogy az érzelmi politikával a politikai ösztön is mindig karöltve jár; ha pedig néha egyik a másik nélkül jelentkezik, előbb-utóbb kiegészíti egymást, mint éppen Széchenyi István eszméinek önkéntelen elfogadásával történt.

*

Aki a nemzet idegenkedését Tisza Kálmán iránt, és ez idegenkedés mellett a néma hallgatást másként, mint ezen szempontokból ítéli meg, az ítéletében vagy igazságtalan lesz, vagy nem ismeri a magyar nemzetet.

II-ik Kákay Aranyos és az egyesült ellenzék hírlapjainak kórusa bánthatják, gyanúsíthatják Tisza Kálmánt; elmondhatják róla, hogy politikai svindler; hogy a taktika nagymestere; hogy rosszat tesz egyéni hajlamokból; hogy zsarnok; hogy kormányzása az erkölcstelenségek egész láncolata; a nemzet olvasni fogja véleményüket, a gyanú elhintett magva sok helyütt hálás talajra lel, mert hiszen, mondom, akadtak akik Kossuthra is ráfogták, hogy a nemzetet megcsalta: de azért se II-ik Kákay Aranyos, se a hírlapok összes kórusa nem dobja ki Tiszát a nemzet szívéből, mint ahogy ő nem dobja ki szívéből a nemzetet soha.

Azért a Tisza Kálmán politikája mégis csak a magyar nemzet politikája, s ha vannak akik nem tudnának vele haladni egy úton, azok nem tudnának a létező ellenzékek egyikéhez sem csatlakozni, mert a magyar nemzet politikájának ellenzéket csak a magyar nemzet politikája képezhet. Az egyenesen Tisza ellen Nem Tisza Kálmán programmal megalakult habarék-párt pedig politikai svindlerek, erkölcsi halottak és nagyravágyó üresfejek zagyvaléka, nem pedig a magyar nemzet politikáját a magyar nemzet politikájával ellenőrző oppozíció!

*

II-ik Kákay Aranyos, úgy fogja fel Tiszát, mint aki természeténél, vele született hajlamainál, szóval egyéniségénél fogva tesz rosszat.

Én úgy fogom fel Tiszát, mint akinek minden lépése azonosítható a nemzet gondolkozásmódjával, jellemével.

Tisza Kálmán egyénisége a magyar nemzet politikája; Tisza Kálmán politikája a magyar nemzet egyénisége.

*

Qui bene distinguit, bene docet.

E könyv nem akar rendszeres politikai tanulmány lenni. Fény- és árnyképek, odavetett gondolatok mozaikja ez csupán. Egészben véve: korrajz; részeiben: igyekszik megfejteni azt a sajátságos helyzetet, hogy a nemzetnek ez a része, amelyik elfordul Tiszától, miért nem fordul ellene? Hogy a nemzet, mely elégedetlen a kormánypárttal, miért nem leli otthonát sem az újonnan fúzionált ellenzékben, sem a függetlenek táborában? Miért nincs a nemzetnek pártja és a pártok mellett miért nincs ott a nemzet?

Igyekszik megfejteni annak az ellenszenvnek okát, amellyel a pártok (tehát nem a nemzet) Tisza ellen viseltetnek, s igyekszik elfogulatlanul ítélni úgy a kormányelnök, mint azok fölött, akik a kormányelnököt ítélik el.

*

A nemzet politikai ösztönére és érzelmi politikájára történt hivatkozásban megvan tán fölvetett kérdéseimnek megfejtése is.

Ami ezután következik, az csak indokolás.

És erős meggyőződésem, hogy én, aki ismerem a magyar embert lelke legmélyében, józan elfogulatlansággal fogom tudni meghozni ítéletemet Tiszáról is, azokról is, akik Tiszának ellenségei.

És ha erőmben nem vagyok túlbízott, akkor könyvemet nem a nemzet kisebbségének, mint II-ik Kákay Aranyos; nem is a nemzet többségének, de az egész nemzetnek írtam.

Hogy azt az ideges gyűlölséget, amellyel a volt Deák-párt tagjai Tisza Kálmán ellen viseltetnek, s amely főindoka volt az ellenzéki frakciók párttá egyesülésének megérthessük és méltányolhassuk, vessünk egy pillantást a régi Deák-párt történetébe.

Mert ma csak az egyetlen Kaas Ivor van ott a számbavehető emberek között (a dii minorum gentium-mal úgy sincs dolgunk), aki a Deák-párt történetében alig játszott egyéb szerepet, mint hogy a gróf Lónyay Menyhért hizetett zsurnalisztája volt. Ez pedig azért nem érdemel különös említést, mivel gróf Lónyay Menyhértnek nagyon sok volt a fizetett zsurnalisztája.

*

Gróf Lónyay Menyhért azóta hosszú időre visszavonult a politikai élet küzdelmeitől. Csak most, a kiegyezési tárgyalások folyama alatt tett kísérletet, hogy szerepelhetne-e még azon a színpadon, amelyen egyszer már oly gyalázatosan elbukott, s amelynek őnála alig volt és alig lesz nagyobb komédiása valaha.

Báró Kaas Ivornak tehát voltak csendes percei is a Pesti Napló-nál, amikor Tiszát nem bántotta olyan epés rángatózással, mint ma teszi, amikor nem keresett ki minden alkalmat, hogy abból tőkét faragjon magának, nem annyira a kormány, mint inkább egyenesen a Tisza Kálmán személye ellen.

Egyszer azonban eszébe jutott, hogy ő Márkus Pistát megteszi képviselőházi jegyzőnek, s megkérte Tisza Kálmánt, legyen tekintettel az ő protezséjére. Hogy Márkus Pista nem lett képviselőházi jegyző, báró Kaas Ivor minden epéjét tengerré gyűjtötte, és akkor kiöntött vele a Pesti Napló-ban.

Tehát azok a szépen folyó jambusok, amelyekből az ő ügyes tolla a vezércikkek prózáját csinálja: mind a harag, a gyűlölködő bosszúvágy és sértett hiúság által sugallvák; személyes, egyéni indokok íratják vele azokat a mérges piszkolódásokat a kormányelnök ellen, amelyek még mérgesebbek azóta, amióta gróf Lónyay Menyhért a politikai mozgalmakban újra szerepet akart osztani magának.

*

És amint személyes indokok vezetik Kaas Ivort a Tisza ellen irányzott gyanúsító támadások rendszerében, azonképpen személyes indokok vezetik azokat a párt-embereket, akik most az egyesült ellenzéket megalkották.

Sohasem volt arra példa a magyar történelemben és adja isten, hogy ne is legyen többé soha, hogy az ország uralkodó többségét asszimilálják annak vezérével, s hogy a többség, vagy a kormány által elkövetett hibákért a miniszterelnököt vádolják és tegyék minduntalan felelőssé.

A Deák-párt idejében a balközép lapjai és maga a párt, nem beszéltek se Deákról, se Andrássyról, Bittóról, Szlávyról, vagy a többiről, csak akkor, ha éppen az ő személyes tetteik provokálták a felszólalást. Különben támadásukban vagy dicséretükben mindig a párt- vagy a kormány összességét, vagy az egyes szakminisztereket vették bírálatuk alá.

A Deák-párt különböző árnyalatainak orgánumai hasonló modort követtek akár a balközép eljárásának sokszor kíméletlen kritikájánál, akár saját pártjuk vagy kormányuk megítélésében. Csak mióta Tisza Kálmán áll a többség és kormány élén, azóta lett rendszerré az a kvalifikálhatatlan modor, hogy az ellenzéki lapok per Tisza-regime, vagy még gyakrabban per Tisza úr beszélnek arról, ami politikai esemény történik.

Legyen ez azután a Tisza vagy más kezdeményezése, ez őelőttük egyre megy, járja folytonosan a Tisza úr mintegy kirívó igazolásául annak, hogy ők nem elvet, nem pártot, nem kormányt, de személyt támadnak, és hogy támadásuk az egyéni ellenszenv és rosszakarat mindenesetre szégyenítő bélyegét viseli magán.

Mi ennek az általánossá lett személyeskedő támadásoknak az oka?

Semmi egyéb, mint a süllyedésig hanyatlott Deák-párt politikai erkölcstelenségének elszomorító folytatása.

*

Nagy mértéke a gyűlöletnek és még nagyobb foka a politikai erkölcstelenségnek kell ahhoz, hogy emberek, akik a politika terén lehetlenné tették magukat, megbontsák a parlamenti pártokat és fuzionáljanak velük ellentétes elemekkel csak azért, mert reménylik, hogy majdan a nemzet bizalmával tiszteli őket meg; s ezen az alapon megbuktatják s azután megsemmisítik Tisza Kálmánt.

Nagy politikai erkölcstelenség kell ahhoz, hogy egy újonnan alakult párt, amelyik alakulását egészségesnek szereti nevezni, politikai akcióját azzal kezdi meg, hogy a legnemtelenebb hazugságok, mondvacsinált hírek világgábocsátásával akarja az uralkodó kormány és többség népszerűségét aláásni.

Pedig az egyesült ellenzéknek ez a taktikája.

Mikor a kiegyezés Ausztriával végleg megkötöttnek lőn jelentve, a Pesti Napló jól értesült körökből azt a hírt hozta forgalomba, hogy Széll Kálmán le akarta tenni tárcáját, mert a kiegyezés befejezésével nincsen megelégedve.

Ugyancsak a Pesti Napló időnként mint a Tisza kormány és Tisza úr népszerűtlenségének eklatáns bizonyítékát emlegette, hogy: a zalaegerszegi, vagy egyik s másik szabadelvű kör, miután Tisza úr politikáját föltétlenül kárhoztatja, feloszlott.

Természetesen egy szó sem igaz az egészből, hanem a régi Deák-párt tekintélyesei az ő régi politikai erkölcseiket gyakorolták csak tovább az efféle hírek terjesztésével.

Az ország érzi ezt és éppen azért ha itt-ott feloszlott is egy-egy szabadelvű kör, de egyesült ellenzék klubja nem alakult sehol.

*

Hogy is merik a Deák-pártnak az egyesült ellenzék akcióját intéző némely tagjai ilyenek után Tiszát vádolni szédelgéssel, taktikával és politikai immoralitással!

Hiszen amit ők Tisza ellen elkövetnek, az többé nem ellenzékeskedés: az parlamenti kofálkodás és a legnagyobb szemtelenség, amit tisztességes országban tisztességtelen emberek elkövethetnek.

Utoljára is oda jutnak - ha már nincsenek ott -, hogy a nemzetben Tisza iránt rokonszenvet ébresztenek, magukat pedig megutáltatják. Lejártakká lesznek, mielőtt szerepelhettek volna.

*

Bántják Tiszát a kiegyezésért.

Tehetik, hiszen a kiegyezés csakugyan rossz. De hogy jobb, mint amilyet ők csináltak, mikor a nemzet vérét, vagyonát, gazdagságát, mindenét még ki nem szipolták, mikor még szűzen álltunk szemközt Ausztriával, az minden józan gondolkozó előtt kétségtelen.

Koldusbotra juttattak, bukásukban az ország megvetése kísérte őket; kivették kezünkből és saját önző céljaikra használták fel az anyagi előnyt, és most még merik arrogálni maguknak, hogy ők jobb kiegyezést tudtak volna csinálni!!

Ők? Nevetséges!

*

Emlékezzenek csak vissza az első magyar kölcsönre.

Nem volt még adósságunk, hitelünket a legelőnyösebben értékesíthetjük vala, és akkor kiküldi Lónyay Kiss Miklóst Párizsba és köt olyan kölcsönt, amelyik bizony rosszabb, bizony hátrányosabb annál, amely Tisza Kálmánnak az ország hitelvesztettsége miatt a legrosszabbul ütött ki.

S így, ha a Tisza Kálmán kölcsön-műveletei ellen Kiss Miklós opponál, aki Lónyay mellett százezreket szerzett magának és kényelemben él, első szerelme Párizs kebelén, ezt még lehetne érteni.

De hogy Lónyay gróf és mellette azok az emberek opponálnak, akik a Lónyay első kölcsönét megszavazták, ez már csak abban a példátlan cinizmusban leli magyarázatát, amelyik azokat az urakat hatalmuk hét esztendeje alatt mindig jellemezte.

*

Ha az a zsidó asszony csinálna oppoziciót a Tisza kormányban uralkodó gazdálkodás ellen, akinek no, természetesen Kerkápolynén és a férjen kívül a honvédség silány mundurját köszönjük, ezt megint lehetne érteni.

De hogy Kerkápoly opponáljon a mostani rossz pénzügyi gazdálkodásnak; hogy ő akarja nagyban és egészben reformálni a mi közgazdasági és pénzügyi állapotainkat; ő, akinek pénzügyminisztersége alatt az államkincstárban gyakran 5000 frt nem volt egy rakáson; ő, aki egy bizonyos vasutat tízezer forintnyi jogos követelésére csak akkor fizetett ki, mikor ez már pörrel fenyegetőzött, s akkor is úgy, hogy még a Lánchíd jegykiadó-kasszáiból is elő kellett kutatni a piculákat sőt a félkrajcárosokat és kocsiszámra vitték a rézpénzt Budára, hogy ez a 10 000 frt összegyűljön, és ma ez az ember tart országot reszkettető beszédeket rossz pénzügyi gazdálkodás ellen ez már abszurdum.

*

Egyébként ne panaszkodjunk, mert a Kerkápoly pénzügyminiszterségének mégis van egy haszna.

A főváros egy egész utcát kapott a Kerkápoly házaiból.

Ma Csillag-utcának hívják, de a háládatos utókor bizonyosan Kerkápoly-utcának fogja idővel keresztelni.

*

Így vagyunk a sokszor megpanaszolt adófölemelésekkel.

A nemzet nem bírja a nagy terheket. Az adók olyan magasak, amilyenek sehol más országban.

Nos, ki hozta javaslatba az adófelemeléseket? Ki proponálta az adóknak olyan magasra fölcsigázását, hogy mint példátlan nagyot emlegeti mindenki?

A Bittó-minisztérium!

És ki tette szükségessé ezt a nemzet testébe markoló, tőkét emésztő adófelemelést?

A Deák-párt gazdálkodása!

Tisza Kálmán csak magáévá tette a Bittó-minisztérium által beterjesztett javaslatokat, mert szüksége volt reá; az ország nem élhetett meg másképpen.

És ma Bittó meri Tiszának szemére vetni, hogy azokat az adókat, amelyeket az ő minisztériuma proponált minek hozta be, hiszen a nemzet nem bírja elviselni!

Dehát minek proponálta?

Különben akárki proponálja is, a magas adókért a felelősség Tisza Kálmánt sohasem fogja terhelni.

*

A deficitünk apad. Az pedig, hogy a deficit kevesbedjék, életérdeke ennek az országnak.

Nézzük csak Kerkápolynak egy-egy pénzügyi expozéját. Még aki csak olvasta is, elhiszi neki, hogy csupa boldogság, csupa irigyleni való jólét uralkodik nálunk, aki pedig azt, amit olvasott, Kerkápolytól hallotta előadva, megesküszik rá, hogy sose volt és sose lesz deficitünk.

Persze csak nagyban és egészben, mert apró részleteiben megütötték biz azok a 40-50 milliócskát minden esztendőben.

De hát Kerkápoly ránk disputálta, hogy nincsen deficit! Pedig volt nagyban, mivelhogy az egyensúlyt helyreállítani Kerkápoly nem bírta egészben.

*

Ma a kormány legalább őszintén feltárja a pénzügyi helyzetet. Elmondja, hogy: várok ennyi jövedelmet, lesz a kiadásom ennyi. Ha csalódik egypár millióval, az nagyon természetes, miután nálunk a jövedelmek befolyása mindig bizonytalan. Az időjárástól és a terméstől függ, telik-e adóra.

De emlékezzünk csak vissza a Lónyay pénzügyminiszterségére. Azon Lónyayéra, aki ma a pénzügyminiszter tételeinek még valószínűségét is megtagadja.

A nemes gróf összeállította büdzséjét úgy hogy sokkal kevesebb jövedelmet irányzott elő, mint amennyinek a legrosszabb körülmények között befolyni kelletett. Ha aztán plusz volt a bevételekben, Lónyay fennen kérkedett vele, mintha az az ő érdeme lenne. És ezek mellett a fényes eredmények mellett mindjárt az első kölcsönével fiascot csinált.

És oda vitte az országot az ő államférfiúi bölcsessége, hogy miniszterelnök korában társai véd- és dac-szövetséget kötöttek ellene, s úgyszólván kényszerítették őt a lemondásra.

Ezt ugyan nagyon jól tették; használtak vele az országnak, de annál többet ártottak aztán azzal, hogy a véd- és dac-szövetségnek egyik pontja értelmében az egész minisztérium együtt maradásra kötelezte magát. Így történhetett meg, hogy jó ideig nem lehetett még csak azt sem keresztülvinni, hogy egyes tárcákban álljon be változás, s így maradt az ország nyakán pénzügyminiszternek Kerkápoly Károly.

*

Utoljára is maga a párt találta tűrhetetlennek az ő gazdálkodását, és megbuktatták. Bukása után ugyan siettek neki bizalmat szavazni, de hát ez már a Deák-párti erkölcsök egyik jellemző vonása.

*

Eszembe jut az a nap, mikor a házban búcsúbeszédét tartotta. A lapok tele voltak az ő eljárásának korholásával, sőt szidalmazásával. Különösen egy tekintélyes német újság ítélte el tudatlanságát és könnyelműségét.

Ez volt reggel.

Tíz órakor el kezdett Kerkápoly beszélni. Beszélt délutáni 1 óráig; és ennek a tekintélyes német lapnak a szerkesztője a beszéd végeztével kirohant az országházból, kocsiba vetette magát, hajtatott egyenesen a szerkesztőségbe és az esti lapban már lehetett olvasni, hogy nyomorult viszonyaink között a bajból mégis csak Kerkápoly mentheti meg az országot.

*

Hatalmas bizonyítéka annak, hogy Kerkápoly olyan kitűnően tud beszélni, mint gorombáskodni.

Mindkettőt nagyban és egészben.

Ha már felhoztam, hogy Lónyai grófot minisztertársai a szó szoros értelmében kimarták körükből, nem hallgathatom el, hogy az iránta uralkodott ellenszenvnek egyik oka a nemes gróf példátlan gőgje volt.

És II-dik Kákay Aranyos Tisza Kálmánt mondja gőgös embernek! Pedig hát Tisza Kálmán gróf Lónyay Menyhérthez képest a megcsontosodott alázatosság.

*

De térjünk vissza a kiegyezéshez.

A Deák-párt, noha az ország anyagi erejének teljében volt, a kiegyezésnek éppen a legnehezebb részeit hagyta megoldatlanul. Tisza Kálmánnak tehát sokkal nehezebb feladat jutott most, az ország anyagi nyomora közepett, mint amilyen a Deák-párt föladata volt akkor, midőn a birodalom másik felével egyezkedni kezdett, s midőn amellett, hogy vagyonilag jól álltunk még pressziót is gyakorolhattunk Ausztriára.

És ha Tisza Kálmán a keigyezést mégis előnyösebben kötötte meg, mint ők, olyan érdemet szerzett vele magának, amelyet lehet talán el nem ismerni, de ócsárolni nem szabad.

Hiszen maga báró Sennyey Pál megmondotta, hogy annál, mint amennyit Tisza elért, ő sem tudna nagyobb eredményt kivívni.

Nem ártana, ha ez néha eszébe jutna az egyesült ellenzék konzervatív elemeinek.

*

Sennyeynek, mint széles látkörű s politikai tapintattal bíró államférfiúnak tényleg be kelle látni, hogy amit Tisza Kálmán Ausztriától nyert, az a megnyerhetők maximuma.

Nemcsak azért, mert mint érintettem a volt Deák-párt a kiegyezés legnehezebb kérdéseit hagyta megoldatlanul, de azért is, mert Sennyey és pártja nem egyszer hivatkoztak az országházban arra, hogy ők a Deák-párt országpusztító politikájának nem részesei.

Tehát Sennyeynek, mint politikus- és államférfinak tudnia kellett, hogy éppen ez az országpusztító politika, melynek ő és pártja nem részesei, tette lehetetlenné a kiegyezésben minden a Tiszáénál csak egy hajszállal is előnyösebb alku megkötését.

Hogy mi volt ez az országot pusztító politika, amelynek reszességét a konzervatív párt és vezére annyi eréllyel és szívóssággal utasították el maguktól, minek ismételjem.

Fájó, vissza-vissza síró emléke az még minden hazafinak.

Pazar hivatalosztogatás a protekcionált léhűtők egész rajának.

Vasúti koncessziók könnyelmű engedélyezése a tüskön-bokron igen-t szavazó képviselői hűség jutalmazásának.

Erdő-üzletek, amelyek közbotrányt okoznak.

A keleti vasút ügyei, amelyben az elfogatásokat elrendelő képviselőházi határozat ma is az érdekeltek feje fölött lebeg.

A fiumei hajógyár dolga, ahol Lónyay vád alá helyezését évek múlva kell indítványozni.

Adósságok adósságra halmazása, meggondolatlan könnyelműséggel, sokszor az ország megalázásával és a hitelt közvetítő szenzálok gazdagodásával.

A pártot vakon követő képviselők- és azok atyafiságának, ismeretségének, rokonságának egy-egy eldobott konc, amelynek sokszor nagy értékét az ország népe ma is izzadja.

Törvények, amelyek ha az ország anyagi- és szellemi fejlődésének nem ártottak bizonyosan ma sincsenek életbe léptetve; ha pedig életbe léptetvék, csak egyengették az utat az anyagi megsemmisülés felé.

Koldustarisznya az ország nyakában és becsületes pénzügyminiszterek milliókkal gazdagodása.

A párt elemeinek személyes érdekek körül való csoportosulása, amely szétzülléssel fenyegeti a párt-összességet: hogy e szétzüllődés meg ne történjék, hízelegnek a személyes érdekeknek. E hízelgésben mindig van része az anyag-nak, s természetesen mindig az ország rovására.

Az adók emelkednek. Az elégületlenség általános és megkezdődik az embervásár.

Lónyay százezreket költ a választásokra. Ígér, ad, fizet, vesz. Teremt magának közvéleményt. Alapít lapokat, amelyeket dotál példátlan gazdagsággal. A Korunk a rendelkezési alapot rövid fennállása alatt majdnem 60.000 frtig vette igénybe. A vidéki lapok boldog-boldogtalanja az ország pénzén dicséri a kormányt. A sajtó-iroda tagjai úsznak a jólétben, mert szerteszét küldött cikkeiket tetszésük szerinti felszámításban fizeti a dispozicions-fond.

Más országokból ideszármazott szédelgők céljainak könnyelmű, sokszor bűnös előmozdítása.

Részvénytársaságok alakítására lázas sietséggel adják ki az engedélyeket. A minisztériumok hivatalnokai még éjjel is a bürókban dolgoznak a jövevény piócák ügyében ezek által megfizetve.

A kormány látja, hogy ez többé nem a hazai iparnak fejlesztése, de gyalázatos üzelmek, amelyek végre is megölik a hazai ipart. A kormány látja, hogy a részvénytársaság-alakítási engedélyeket világot csaló svindlerek öngazdagodásukra használják, és amint megkapták, tovább adnak rajta jó áron. A krach előre veti árnyékát. A pusztulás vijjongó előhírnökéül egy-egy csőd ijeszti a nép hiszékenységét és inti tartózkodásra e lelketlen gazemberektől. És a kormány még ekkor is adja ki egyre az engedélyeket, noha már kevesebb számban, nem azért, mert nem akarna többet adni, hanem mert akik teleették magukat nem vágynak újabb engedélyre, akik pedig újabb engedélyt kérnek, tartanak tőle, hogy már nem ehetik tele magukat.

Belügyi dolgaink elhanyagoltatnak, mert a fő cél nem az ország érdekeinek előmozdítása, de a többség fenn- és együtt-tartása, míg utoljára megbuknak valamennyien alulról.

A sajtó nem hunyhat többé szemet a nemzet forrongó elégületlensége előtt. A párt tagjai maguk teszik mind gyöngébbé, mind lazábbá azt a kapcsot, amelyik őket együtt tartotta, mert érzik, hogy nem sokat várhatnak többé a kormánytól.

És így történik, hogy kezdenek alakulni személyi frakciók. Kiki csatlakozik ahhoz, akitől majdan bekövetkező jobb időkben újra hasznot remél.

Sennyey Pál, anélkül, hogy még nyíltan pártot alkotna, lassanként körülvéve látta magát övéi által.

Gr. Lónyay Menyhért külön orgánumot tart magának a Reform-ban; szubvencionálja a lapot bőséggel és személyes barátait együvé csoportosítja. Látja, hogy e bábeli zűrzavarban neki, aki szeret a zavarosban halászni, még jövője van. Embereinek a Lónyay-párt elnevezése ellen tiltakozik ugyan, de olyan modorban, hogy a tiltakozás csak megerősíti egy Lónyay-párt létezéséről uralkodó általános véleményt.

Kerkápoly feszültségben van Lónyayval, de neki is megvan a maga egypár satelles-e, akik azonban vele együtt szerényen meghúzzák magukat.

A nemzet pedig torkig lakott a nagy honboldogítással és látja, hogy ez a gazdálkozás nem egyéb, mint a rongyos szegénység meztelenre vetkőztetése, s méltó felháborodásában előkészíti 1875. február 3-át.

*

A politikai erkölcsök ilyen süllyedése után lehet-é csodálni, ha a magyar ember inkább a Bach-korszakot óhajtotta vissza magának, semhogy tovább nyögjön e haszonleső politikai szédelgők tűrhetetlen igája alatt.

A sorsnak néha nagyon keserű humora van. A Deák-párt nem akarja belátni sem azt, hogy az országot a hanyatlás lejtőjére taszította, sem azt, hogy az anyagilag tönkre juttatott nemzet irtódzik az ő uralmuktól és hét esztendeig görcsösen ragaszkodik az uralkodás előnyéhez. S azok, akik a hatalmat alig akarják kezükből kiadni, ma cinikus vakmerőséggel dobják oda Tisza Kálmánnak, hogy egyéni hiúságáért föláldozza az ország érdekeit, és nem akar lemondani.

Ők, akik a hatalomhoz egyéni haszonlesésből ragaszkodtak, ezzel a bűnnel nem merik vádolni Tisza Kálmánt, hanem elkeresztelik hiú embernek, aki mindent alárendel miniszteri tárcájának.

Hát nem a sors humora-é ez?

Tudjuk, hogy a Deák-párt a kiegyezési kérdésekben az engedékenység legszélső határáig ment el.

Deák Ferenc politikai működése és egyénisége ma már a történelemé. Én halhatatlan érdemeiből nem akarok semmit levonni, de az igazság érdekében azt hiszem, elmondhatom, hogy Deák Ferenc mindenből opportunitási kérdést csinált, és engedett mindenben. Nem azért, mintha talán a hazára nézve üdvösnek tartotta volna némely dolgok Ausztria javára hajló opportunus megoldását, de mert károsabbnak hitte a joghoz netáni merev ragaszkodásból eredhető súrlódásokat. Utolsó időben pedig az öreg úr már csak eszköz volt a róla nevezett párt némely embere kezében.

És ma mégis Tisza Kálmánt vádolják engedékenységgel azok, akik nagyon is jól tudják, hogy Deák Ferenc maga volt az engedékenység folytonossága.

Hát nem a sors humora-é ez?

*

Mikor a Deák-párt sötét múltját néha-néha fel szokták emlegetni, azok, akik találva érzik magukat, ma azzal védekeznek, hogy a balközép magatartása az oka baklövéseik legnagyobb részének. Ebben a nézetben van II-ik Kákay Aranyos is.

Ma, három év után a balközépet vádolják politikai bűneikért; azt mondják, az ellenzék megtartása akadályozta őket abban, hogy jót tegyenek, s ezen magatartás elleni védelmük kényszerítette őket rosszra, mert hogy Tisza és pártja ellen fedezzék magukat, egyeseket az ország rovására túlságos kedvezményekkel halmoztak el. Míg három év előtt, hét éven keresztül mindig azt hajtogatták, hogy a balközép kormányképtelen; tehát nincs tőle mit tartani.

Hát nem a sors humora-e ez is?

*

És nem a sors humora-e, hogy ma azok az emberek képezik Tisza Kálmán ellen a leghevesebb oppoziciot, akik, mint a Deák-párt főszerepvivői, a nemzet szívéből ki vannak szakítva örökre. Nem a sors humora-é, hogy Kerkápoly Károly, aki tisztességes pénzügyi műveletre nem volt képes, akit a franciák vezetésében a legnagyobb járatlanság jellemez, és aki a sínlődő ország elszegényedéséhez a kegyelemdöfést adta meg ma nagy képpel akarja bebizonyítani, hogy őbelőle milyen jó pénzügyminiszter válnék!

Tán bele akarna tanulni még egyszer, mint minisztersége első idejében.

Arról volt szó, ki legyen a pénzügyminiszter. Andrássy előállt vele, hogy:

- Kerkápoly lesz a legalkalmasabb ember rá.

- De hiszen nem ért a pénzügyekhez! vetették az ajánlat ellen.

- Nem baj: majd beletanul.

És Andrássynak ez a válasza tette meg Kerkápolyt pénzügyminiszterré!

*

Nem a sors humora-e, hogy gróf Lónyay Menyhért, akinek minden költségvetési előirányzata a hazugságok láncolata volt, rátámadt a pénzügyminiszterre, hogy tételei megbízhatatlanok.

Nem a sors humora-e, hogy ezek az erkölcsi halottak ma olyan kérkedő vakmerőséggel akarnak az ország baján segíteni, mint hogyha az országot nem ők taszították volna bajba.

*

És nem a sors humora-e, hogy a volt Deák-pártnak egyesült ellenzékké fűződött matadorjai fölteszik a magyar nemzetről, hogy őket még valaha az életben számba veszi.

Ennyi cinizmus láttára a léleknek föl kellene háborodni és kétségbe kellene esni a magyar nemzet jövőjén, ha nem tudnók, hogy a sors gyakran megenged magának ilyen keserű tréfákat.

*

A Deák-párt vádolta az ellenzéket, hogy akadályul szolgált a nagyszabású reformalkotásoknak; s ma az ellenzékké lett Deák-párt mit csinál?

Hogy hazudik képtelen dolgokat, s ráfog Tiszára olyan célzatokat, amelyek a miniszterelnöknek esze ágában sincsenek, hagyján.

Hogy rágalmaz és fölhasználja a legparányibb téntafoltot, amiből a nemtelen gyanúsítás segélyével gyöngítheti a többség erejét, erre sincs szavam, mert ezt és azt egyaránt természetesnek találom.

Ez a lesüllyedt Deák-párt politikai erkölcstelenségek logikája, mint ahogy az ellenzéki frakciók egyesülésének főoka ebben a sokszor említett politikai erkölcstelenségben gyökeredzik.

A hazugság és rágalom rendszerré lett folytonosságát tehát el sem ítélem, mert nem tudnám mit mondjak akkor a fuzionált oppozició parlamenti szerepléséhez?

Alkotmány-ellenesnek bélyegzik Tisza Kálmánnak a népgyűléseket szabályozó rendeletét. S Tisza csak szabályozza a népgyűléseket, s ez kötelessége; de ők hatalmuk teljében betiltották a politikai köröket, amihez nem volt joguk.

Hát becsület ez, hazafiság ez, politikai tapintat ez, ma a népgyűlések szabályozása ellen opponálni? és opponálni nekik, akik a véleményszabadságot nyomták el az erőszak fegyverével?

Legyünk őszinték és valljuk meg, hogy azon erőszakoskodó excessusok után, amelyeket a budai Szent György-terén a decemberi népgyűlés csőcselékjei maguknak megengedtek, s amelyekért a felelősséget a népgyűlés intézői magukról siettek elhárítani, akár Simonyi Ernő, akár Simonyi Lajos báró nem fogják-é a népgyűlések megtartását éppúgy szabályozni, mint Tisza Kálmán szabályozta?

Nem is ez fáj ezeknek az uraknak, hogy a népgyűlések megtartása szabályozva van, hanem, hogy a népgyűlések szabályozása által az ő személyes törekvéseik vannak korlátok közé szorítva.

Decemberben is ők izgatták a népet odáig, hogy az megrohanta a miniszterelnöki palotát. Mert nálunk és mindenütt a népakaratnak a vezetők adnak irányt, s miután Kaas Ivor és Helfy, mert a többi, nem tudnák a lelkükön elviselni, hogy a népakarat tisztességes, méltóságos nyilvánulásáért felelősséget vállaljanak, mert éppen ellenkező a céljuk, elnevezik alkotmánysértésnek azt a rendeletet, amelynek érvényesítése esetén ők alkotmány-sértéseket el nem követhetnek.

Nem a sors humora-é ez is?

De menjünk tovább, s nézzük azt a másik vádat, amelyet a volt Deák-párt, ma egyesült ellenzék, meggondolatlan könnyelműséggel dob Tisza Kálmán szeme közé.

Értem a muszka szövetség vádját.

Még akkor is, ha keleti politikánk csakugyan a muszkáknak kedvezne, jogosult-é e vád Tisza Kálmán személye ellen, aki csak a törvény által engedett korlátok között érvényesítheti az ország befolyását a külügyi politika intézésére, és akiben bizonyára van annyi hazafiság, hogy ha a nemzet akaratának érvényt szerezni nem bírna, letenné tárcáját.

Próbálják meg utána azok, akik mikor az ország urai voltak, nem hogy a nemzet akaratát figyelembe tudták volna vétetni, de azt sem bírták kivinni, hogy a monarchia külképviseletében Magyarország is elismertessék valaminek.

Egymást érték a panaszok a Deák-párt idejében, hogy a monarchia nagykövetei és konzulátusai k. k. österr. Gesandtschaft vagy k. k. österr. Consulat-nak nevezik magukat: pecséteik ezen köriratot viselik: sőt köttetett szerződés a közös külügyminisztérium által, amelyben Magyarország neve meg sem volt említve.

Ha jól emlékezem, tán éppen ezen szerződés provokálta az országházban azt az elkeseredett vitát az és fölött.

S ma ezek az emberek, akik Magyarország külügyi befolyását még a formában sem voltak képesek megóvni, merészelnek szemrehányásokat tenni Tisza Kálmánnak, hogy az ország akaratát a lényegben nem bírja érvényre emelni.

Nem a sors humora-é ez is?

*

És ha még igazuk volna! ha a kemény vádak az alaposságnak csak némi látszatával bírnának, meg lehetne magyarázni a túlzásokba hajtott elkeseredés kíméletlen kifakadásait.

De hírlapi kofálkodás, eszeveszett irigység, országbolondítás az egész muszkaszövetségi vád.

Hiszen ma már tudva van, hogy Erdélyben és Dalmáciában védelmi előkészületeket teszünk az eshetőleges muszka invázió ellen. Ma már muszka-barát lapok nyíltan támadják monarchiánk keleti politikáját és mindezek dacára a volt Deák-párt meggondolatlanul kürtöli világgá, hogy: íme, Boszniát okkupáljuk a muszka javára.

Ha ez így volna: ha mindazon támadások, amelyek Tisza ellen az egyesült ellenzék által napról napra intéztetnek csak felében lennének igazak, akkor egész bátorsággal dobhatnók Tiszának szemébe a leggyalázatosabb címet, teljes joggal nevezhetnők őt hazaárulónak!

És van-é valaki, aki még csak gondolatban is képes legyen feltenni ilyen bűnt arról az emberről, akinek politikai múltja éppen úgy, mint politikai jelene maga a megtisztult hazaszeretet, az ország érdekeinek és javának szívén-hordozása és a haza jólétének, a haza virágzásának, a magyar nemzet faji erejének gyámolítása és emelése.

Ezért van aztán, hogy a nemzet érzelmi politikusai kezdetben mohón falták a muszka-szövetség idétlen vádját és hidegen fordultak el a kormányelnöktől: míg ma a nemzet józan politikai ösztöne Tisza felé hajtja azokat, akik elfordultak tőle s a Deák-párt nemtelen fegyverei ártalmatlanul puffognak a végtelen semmiségbe.

*

Igenis a Deák-párt fegyverei!

Mert az egyesült ellenzék korifeusai egytől egyig a volt Deák-párt azon szerepvivői, akik hét évi gazdálkodásuk által Magyarországot csaknem a végbukás szélére juttatták. Szilágyi Dezső, a kis Pulszky, Pacolay, Lónyay, Kerkápoly Károly, Somssich, Bittó, emg a többi mind a vesztett hatalmat sirató s újra uralkodni vágyó egyéniségei a habarékpártnak, akik mert nem tudják Tisza Kálmánnak megbocsátani, hogy szegődött bérért osztott konchoz nem jutottak, ma bosszújok, epéjök egész tengerét okádnák a miniszterelnökre, s a régi Deák-pártot jellemző álnoksággal intézik orgánumaikban Tisza ellen a rendszeres támadásokat, úgy levén meggyőződve, hogy a szabadelvű pártot és uralkodó kormányt ők is alulról fogják megbuktatni, mint ahogy Tisza őket buktatta meg.

Csakhogy e jó urak egyben nagyon csalatkoznak. Abban, hogy őket Tisza buktatta meg.

Nem igaz.

Alulról buktak, a parlamenten kívül; buktak a lételét féltő nemzet utálatában. A parlamentben Tisza csak eszköze volt a parlamenten kívüli nemzet akaratának.

S ha most arra számítanak, hogy Tiszát úgy fogják elbuktatni, mint ahogy ők elbuktak, nagyon csalatkoznak. Először, mert a nemzetben van ugyan elégületlenség a kormány és a többség ellen ma is, de ezen elégületlenség tolmácsolására ma nincsen párt a parlamentben. S másodszor, ha volna is, a pártnak nincsen meg az a vezére, akinek a nemzeti elégületlenség kezébe merje adni a zászlót, amely után az alakulandó vagy megalakult többséget kövesse. Arra a zászlóra pedig, amelyet ők lobogtatnak, higgyék el nekem, nem az van felírva, hogy: e jelben győzni fogsz, hanem az, hogy: e jelben elbukol.

*

Nem írok én védelmet a Tisza ellen intézett támadásokra. Nem írok mélyreható politikai tanulmányt; írok egyszerűen korrajzot, s így nagyon is könyvem keretébe tartozik azon tény konstatálása, hogy az egyesült ellenzékben a volt Deák-párt támadt fel, s hogy éppen ezért a habarékok politikája: személyes gyűlölet Tisza ellen, aki nézetük szerint hatalomra jutván őket mellőzte; vagy, hogy fájdalmaikat igaz nevén nevezzem, nem ültette őket a húsos fazék mellé.

Mert ezek az urak a hatalmat húsos fazéknak képzelik, amiből kölcsönös elnézés mellett kiki tetszés szerint hízlalhatja magát.

Tagadják el, hogy nem így van. Tagadják el, hogy nem: hinc illae lacrimae. Hiszen amit tesznek, írnak, vagy mondanak, minden szavuk, minden betűjök erre a fájdalomra vall.

Vezércikkeket szentelnek annak, hogy a kormány három Móricznak adott hivatalt.

Az a hivatal!

Boldog idők voltak ugyé, mikor ők három Móricz helyett háromezer nem Móriczot juttattak zsíros falatokhoz. Boldog idők voltak, mikor kibukott Deák-párti képviselők noha a kormány pénzét, amelyet újra megválasztásukra kaptak, a saját személyükre költötték el, s azzal meg lesznek-é választva vagy nem mitsem törődtek és elbuktak, de azért bukásuk után is fényesen tudtak Pesten élni hivatalosztogatásból.

Ismertem közülök egyet, kíméletből nem mondom meg, kicsoda, akinél egymást érte az ember, hogy egyiknek ezt az állást, másiknak azt az engedélyt szerezze meg ismeretes befolyásánál fogva.

Az ismeretes befolyású képviselő mosolyogva kérdezte tőlük:

- Mit ad érte?

- Ezer frtot.

- Legyen nyugodt. Egy hét múlva kezében lesz az engedély.

És egy hét múlva kezében lett.

S ma mégis arról szól a nóta, hogy három Móricz hivatalt kapott: három Móricz, aki végre is a hivatalát kezeli annyi ügybuzgósággal és lelkiismeretességgel, mint amennyivel az a száz és száz tehetetlen öregúr, aki törvényszéki bíróvá lett, s rövid időre rá illő nyugdíjba helyeztetett, csak azért, emrt a Deák-pártnak buzgó kortese volt valamennyi.

*

Vagy, hogy még egy közelebb eső példát mondjak, nézzük a hivatalos lap történetét.

Gyakran képezte fölszólalás tárgyát az országgyűlésen is, hogy a hivatalos lap bérlete az Athenaeum részvénytársaság monopóliuma. Volt rá eset, hogy egy pályázatnál a kormány előnyösebb ajánlatot kapott, mint az Athneaeumé, és a Budapesti Közlöny-t mégsem a nagyobb ajánlattevő nyomatta, mert a belügyminiszter, hogy saját szavaival éljek: több garanciát látott a kevesebb ajánlatot tevőben a többet ígérőnél.

Arra is volt eset, hogy a hivatalos lap bérletére beérkeztek az ajánlatok egynek kivételével. A lejárati idő utolsó percében ez az egy szerzett magának valahonnan egy Asmódit, s e pajzán sánta ördög segítségével megtudta, hogy a beérkezett offertek hogy szólnak.

A be nem érkezett egy aztán 5 frttal többet ígért, mint a legtöbbet ígérő, és a hivatalos lapot tovább is az Athenaeum nyomatta.

De hajh! Tisza Kálmán minisztersége alatt Asmódi újra üvegbe került és az üveget nem lehetett összetörni. A hivatalos lapot még mindig az Athenaeum nyomtatja ugyan, de 60 000 forint évi bérösszeggel drágábban, mint ezelőtt.

És ez a hatvanezer forint olyan zokon esik az Athenaeumnak, hogy azóta a Pesti Napló minden vezércikke csupa zokogás, minden entrefilet-je egy-egy krokodilkönny, amivel ezt az országot siratják, amelyet Tisza Kálmán úgy tönkre tett.

Hát nem a sors humora-é ez is?

Szegény ország!

Szegény Athenaeum!

*

Egyébként régen megírott, sokszor elmondott dolgok már ezek. Én csakis azért hoztam föl, mert ott, ahol annyi soha nem hallott újdonsággal állunk szemközt, mint a II-ik Kákay Aranyos könyvében, jól esik egy kissé emlékezni régiekről.

*

Szükségel-e még több igazolást, hogy az egyesült ellenzék elkeseredett magatartása Tisza Kálmán személye ellen abból ered, mert a volt Deák-párt azt hiszi, hogy őket Tisza Kálmán személye buktatta meg, s mert a fúzióhoz csatlakozás által remélvén, hogy a hatalom előnyeiben osztozni fognak reményeikben csalódtak.

Ha még szükséges, elmondhatjuk, hogy ők Tiszában a saját bűnüket, a hatalomvágyat támadják. Pedig Tisza készséggel átadja helyét akárkinek és akármikor, csak kormányképes párt és többség kezébe tehesse le a hatalmat.

Ők Tisza Kálmán személye ellen nyíltan kimondják, hogy a balközép rovására a fúzió után a volt Deák-pártot egészen negligálta.

Ez ugyan megint alaptalan ráfogás, mert hiszen a szabadelvű párt elemei között akárhányat találunk a volt Deák-párt józan és hazafias tagjai közül, s Tisza csak azokat negligálta, akiket az ország közvéleménye egyhangúan elítélt és akiknek túlsúlya a volt Deák-pártban először dekomponálta, azután lejáratta és végül megbuktatta a volt Deák-pártot.

De ha úgy lenne is, amint ők mondják, bűnül róható ez föl Tiszának? Hiszen a nemzet bizalma nemcsak a Tisza személyében, hanem a Tisza pártjában is összpontosult. A fejedelem Tisza Kálmánt nem a Deák-párt vezetésére állította miniszternek, hanem miniszternek állította azért, mert többség volt a háta megett, amely többség a Tisza pártja, a volt balközépből nyerte erejét, s így ha Tisza saját pártját favorizálta is, csak okosan, józan számítással és kötelességszerűen cselekedett.

Hogy mennyire a volt Deák-párt akar feltámadni az egyesült ellenzékben, kirí abból a kacérkodásból is, amelyet egyik-másik lap a szabadelvű-párt azon tagjaival űz, akik a néhai Deák-párt kebelében szerepet játszottak, noha talán csak csekély mértékben, vagy éppen nem tényleges részesei az országpusztító politikának, amely a balközép és Tisza Kálmán uralmát egy egészséges pártalakulásig biztosította.

És kirí az egyesült ellenzék minden törekvéséből, hogy az 1875. február 3-ig uralkodott többséget akarja kebelébe vonni. Innen van, hogy olyan fegyverekkel él, amely a politikai erkölcstelenségben elpuhult, s a hatalom után esenkedő embereket legkönnyebben lépre csalhatja. Jól tudjuk, hogy a Deák-párt életében személyi okok, személyi kérdések és törekvések mindig nagy szerepet játszottak. A személyes érdekek húrjainak ügyes összekapcsolása tette lehetővé, hogy egy különben ellentétes elemekből álló többségből oly összhangzó akkordokat lehetett kihozni azoknak, akik e többséggel játszottak.

Ebből természetes, hogy ma ugyanezen húrokat pengetik.

Tisza eljárását taktikának keresztelik, no mert taktika volt az ők minden eljárásuk.

A Tisza politikáját az ő egyéniségére vezetik vissza, mert a Deák-párt politikája mindig személyeknek kedvező, egyéni érdekeknek szolgáló politika volt.

Elnevezik Tisza Kálmánt büszke, hiú embernek, mert a Deák-párt idejében ha ki valaminek többséget akart szerezni, előbb udvarolt azoknak, akik által a többséget biztosítva látta, és ez hízelgett némely dii minorum gentiumnak, s éppen azért tudnak most vele hatni, hogy Tisza Kálmán hiú, büszke ember.

*

A Deák-párt uralkodása végzetes volt a nemzet sorsára. A politika svindlerei, amint az egykorú lapokból akárki meggyőződhetik, minden tettükben mint Deák-párt lettek elítélve még akkor is, mikor ez az elnevezés a Deák-pártot többé meg nem illette, mert Deák megszűnt a saját pártjának tagja lenni. Ma megfordítják a dolgot, s a Tisza uralkodását elkeresztelik Tisza-korszak-nak, mert ez is imponál. Lépre csalt jámbor együgyűek hisznek e politikai szédelgők szavának, s tetszik nekik, hogy: íme ma Tisza-korszak-ot élünk és a mi többségünket a Tisza emberei merték a Deák-párt uralmának nevezni.

Megint a régi csalódás, mert a Tisza-korszakot csak a Pesti Napló és a Kelet Népe nevezi Tisza-korszaknak; a nemzet nem ismeri és nem teszi magáévá ezt az elnevezést.

A nemzet látja, hogy a kancsal mészáros hová vág, s mikor Lónyay és Kerkápoly kibékülnek és kibékülvén mind a kettő a markába nevet, a nemzet megérti ezt a kibékülést. Ismeri a múltak történetét és ő is kacag hozzá! Csakhogy a nemzet nem azt kacagja, amit a kibékült ellenségek olyan mulatságosnak találnak.

A nemzet kacagja a sors humorát, amely néha olyan keserű, hogy elsírná magát az ember, ha nem volna kénytelen rajta jóízűt nevetni.

Lónyay és Kerkápoly jó barátok!

Lónyay és Kerkápoly ellenzéket képeznek a kormány ellen és segítenek azoknak, akik Tisza Kálmán személyét rugdalják.

Lónyay és Kerkápoly hatalomra vágynak és úgy mutatják be magukat, mint honmentők.

A hiúz és a róka szövetségben!

Hát nem a sors humora-é ez?

De itt már megszűnik a nemzet kacagni.

Itt hallgat, és pirul!

És pirulnak a nemzettel a Deák-párt azon elemei, akik megértették azt az óriási lelkesedést, amely Tisza Kálmán[nak] 1875. február 3-án azt a beszédét követte és amely lelkesedés az egymással hét évig szemközt állott pártokat a fúzióban részint szívből, részint színből egyesítette.

Szívből azokat, akik ma is tagjai a szabadelvű pártnak, és akik közül az egyesült ellenzék tizenkét lyukú furulyájának csábító szava aligha fog valakit magához édesgetni. Ezek belátták, hogy korifeusaik szédelgéseinek ők éppen úgy áldozatai, mint áldozata lett e szédelgő politikának a nemzet. Belátták, és ahogy a nemzet józan politikai ösztöne megérezte a fúzióban a menekülő utat a Deák-párt által előidézett zűrzavarból való kibontakozásra megérezték ők is; és nem számításból, mint azon Deák-pártiak, akik ma már megszűntek a szabadelvű-párt tagjai lenni, de őszintén, minden tartalék-gondolat nélkül csatlakoztak Tisza Kálmánhoz és támogatják őt ma is.

*

Mert az egyesült ellenzék magatartása és eddigi szereplése fölött igazán csak vagy pirulni, vagy kacagni lehet, aszerint, amint támadásaikat Tisza Kálmán ellen vagy a politikai erkölcstelenség cinizmusa, vagy az ártani vágyó együgyűség tudatlansága jellemzik.

Vádolják Tiszát, hogy hatalmát féltve, mint belügyminiszter pressziót gyakorolt egyes képviselőválasztásoknál. Persze a Lónyay által vezetett választásokat elfelejtik!

Pedig Tisza Kálmán bizalmas körben őszintén bevallotta, hogy ő csak három képviselő megválasztásánál gyakorolt pressziót: Somssich-, Bittó- és Kerkápolynál.

És most éppen ezek tesznek neki a javukra gyakorolt presszióért szemrehányást.

Támadják a miniszterelnököt, hogy a protestantizmust politikai emelkedéséhez lépcsőül és hatalma megtartásához eszközül használja.

Ha tanulmányt írnék, sok érdekes dolgot mondhatnék el a protestantizmus- és katolicizmusnak még ma is egymással szemközt álló érdek-eltéréseiről, amelyek eredményei gyanánt jelentkezik, hogy mind a kettő politikai faktornak számítja magát, s bizonyos tekintetben mint ilyennel szükséges velök számolni. Mert nem írok tanulmányt, a Tisza ellen emelt vádra csak annyit jegyezhetek meg, hogy ő a protestantizmust feleannyira sem tette eszközévé, mint ahogy br. Sennyey Pál és pártja a katolicizmust saját céljaikra már akkor fölhasználták, midőn a fúzió után a jobboldali ellenzékkel képeztek oppoziciót a szabadelvű-pártnak. S míg Tisza Kálmánnak a protestantizmussal úgy mondott szövetkezése vagy érdekegysége bizonyítást igényel, addig báró Sennyey Pál és pártjának gyöngéd viszonya a katolicizmushoz bebizonyított tény.

E tárgyban különben bővebb felvilágosítást adhat a Magyar Állam utóbbi három esztendős folyama; okulni is, mulatni is lehet belőle.

*

Szemére vetik Tiszának, hogy föladta elveit és ezek árán szerezte meg a miniszteri bársonyszéket. És ezt azok vetik neki szemére, akik ma föladott és fönntartott elvek árán egyesültek olyan ellenzékké, amely az ő hitök szerint kormányképes.

Ezt azok vetik Tiszának szemére, akiknek köréből báró Sennyey Pál kivált, mert elveihez következetlen maradni nem akart.

Szatíra!

Ha Tisza Kálmán csakugyan föladta elveit, akkor is komikus az egyesült ellenzék fészkelődése és csúfondáros gúnyolódása; mert az elvföladás vádját vak veti világtalannak a szemére.

Ha Tisza Kálmán csakugyan feladta elveit, akkor még mindig lovagiasabban, becsületesebben cselekedett, mint azon ellenzéki árnyalatok, amelyek kormányra kerülni egyesültek egy kompakt párttá, hogy majd ha az országot igazgatják, egyik kérdésben az egyik, másik kérdésben a másik részecskéje az egyesült egésznek érvényesítse elveit, s melyek érvényesíthetését a fúzióban fönntartotta.

Mert másképp, mint így, az elvek fönntartásas nem magyarázható.

Például:

Apponyi Albert gróf lesz az egyesült ellenzék kebeléből alakult kormány belügyminisztere, hogy a minisztériumban a konzervatívek is képviselve legyenek.

Apponyi Albert grófnak elve a megyei tisztikar kinevezés útján szervezése, míg Simonyi Lajos báró, aki tán miniszterelnök lesz, a megye tisztviselőit választani akarja, mert neki megint az az elve; Szilágyi Dezső pedig, a jövendő igazságügyminisztere, e kérdésben a középutat: a megyei hivatalok választás és kinevezés melletti betöltését óhajtja.

Apponyi Albert grófnak alkalma nyílott fönntartott elvét érvényesíteni. Ha Simonyi Lajos és Szilágyi Dezső engednek, ők adták föl elveiket, ha nem engednek, Apponyi Albert nem érvényesítheti fönntartott elveit, s az ország egy vitális kérdése megoldatlan marad, és az elvek fönntartása miatt a haza szenved kárt; a haza rövidül meg azért, mert Apponyi Albert grófot a nemzeti bizalma a kormányra juttatta. Ha Apponyi sem enged, akkor kilép a kormányból, de akkor megint Simonyi Lajos és Szilágyi Dezső kapnak hajba, s ha ki tudnának is egyezni valahogy tán elveiknek félig fenntartásával, a kilépett Apponyival pártja is vele megy és a többi is dekomponálva van.

Ez az egyesült ellenzék fenntartott elvének eredménye a gyakorlati politikában.

Ilyen harmóniát várhat a nemzet a jövő muzsikusaitól.

Ehhez képest ha Tisza Kálmán elveit csakugyan föladta, és föladta azokat pur et simple, ismétlem: becsületesen és lovagiasan cselekedett.

Ha pedig a fönntartott elvek azt jelentik, hogy az egyesült ellenzék, mint oppozició, minden egyes kérdésben szabadságot ád a kebelébe vont pártárnyalatoknak: saját elveik értelmében szavazni a kormány ellen, s majd aztán, ha ők jutnak a kormányra, megállapodnak valami arany középútban, akkor az elvek fönntartása nem egyéb a legvilágosabb elvföladásnál.

Mégpedig elvföladás a volt Deák-párti politikai erkölcsök kátéja szerint.

Magyarul kimondva országámítás, világbolondítás.

*

Az első esetben az egyesült ellenzék kormányképtelen; második esetben a politikai becstelenség útján államcsíny árán jutott a kormányra.

A gondolkozó ember belátta, a nemzet józan politikai ösztöne pedig megérezte ezt, és azért nem fogadta a lelkesedés egy árva hangja sem a fuzionált, új pártot, amely már születésében a rohadás csíráját viseli, s egyesülésével a mihamarább bekövetkező dekompozició magvát hordja méhében.

Ki merné hát a második fúziót egészséges pártalakulásnak tekinteni?

Ki merné az egyesült ellenzékben a parlamentáris oppoziciónak bizonyára Tisza Kálmán által is óhajtva várt Messiását üdvözölni?

Senki.

De mégis: ők magok, akik síppal-dobbal hirdetik magukról, hogy az a kormányképes, egészséges párt, amely a pusztulásnak indult országot megint tejjel-mézzel folyó Kánaánná változtatja át, senki más, mint ők, az egyesült ellenzék.

Mach mehr uns einen guten Tag gondolják und heis' mehr uns Euer Gnaden.

És addig beszélik, hogy ők a szabadalmazott kormányképes oppozició, míg utoljára maguk is elhiszik.

És addig szidják Tisza Kálmánt, hogy elveit föladta, míg utóljára ezt is elhiszik.

*

Én nem hiszem sem az egyiket, sem a másikat. Hogy miért? azt egy alábbi fejezetben fogom kifejteni; hanem megkísértem és az ő álláspontjukra helyezkedem.

Tisza Kálmán tehát föladta elveit.

Bűn ez?

Szerintük igen; bűn, sőt erkölcstelenség. Kállay Béni szerint azonban, aki az egyesült ellenzék egyik kitűnő vezérfia, ez az elvföladás nemcsak hogy nem bűn, de határozottan erény, mert Kállay Béni azt tartja (lásd a Szerbek történeté-nek első kötetét), hogy minden politikai akciót a siker szerint kell mérlegelni, s az elvföladás sikere Tiszánál kétségbevonhatlan.

De hát Kállay Béni az impozáns többség kedvéért ezt az elvét, hogy a siker mindent igazol, bizonyosan fönntartja jobb időkben való érvényesíthetésre, s ma, qu'il ne dérange l'entente cordiale, nemcsak elfogadja bűnnek a Tisza Kálmán elvföladását, de alkalomadtán szemére is veti azt neki.

S mikor adta föl elveit Tisza Kálmán?

1875. február 3-án.

De vajon azok, akik ma Tiszát az elvföladás bűnével vádolják, tiszták-é e bűntől?

Nem: annyira nem, hogy amíg Tisza egyszer adta föl elveit, az ő elvföladásaiknak egész statisztikai táblázata van.

*

Az egyesült ellenzék vezére, báró Simonyi Lajos először föladta elveit Tiszával együttesen, mikor letett a közjogi oppozicióról. Mint miniszter, ha szavainak hihetünk, már az első napokban nem értett egyet a Tisza politikájával, de azért tagja maradt a kormánynak: tehát itt tagadta meg elveit másodszor. Vezére lett a független szabadelvű-pártnak, amely sem a volt balközép, sem a kormány álláspontján nem állván, Simonyi Lajos mint pártvezér, a harmadik elvet szolgálja. Az ápril 13-iki fúzió alkalmából a független szabadelvűpárt némely elveinek fönntartása mellett új elvek alapján egyesült új párttá. Simonyi Lajos báró tehát három év alatt a negyedik elvnek hódol meg.

És ez a négyszeresen bűnös vádolja ma azt, aki csak egyszer vétkezett.

*

A konzervatív-párt föladta elveit, mikor a Deák-párthoz szegődött, és azt hét évig támogatta. Földadott elveihez újon visszatért, midőn Senyey Pál báró zászlót bontott és föladta elveit másodszor, mikor a fenntartandók fenntartásával konzervativizmusát a szabadelvűségbe oltotta be, minek következtében Sennyey Pál magát és zászlóját visszavonta.

És a kétszer bűnösök is nekitámadnak annak, aki csak egyszer vétkezett.

*

Az egyesült ellenzéknek a volt balközéphez tartozott tagjai háromszoros elvfeladók. Először: Tiszával együttesen: másodszor, midőn a kormány-párt kebeléből kilépvén független szabadelvűekké lettek; harmadszor midőn a második fúzióba is beleadták a nyakukat. (Az első nem volt nekik elég.)

A volt független szabadelvűek Deák-párti elemei az elvfeladás számában a konzervatívekkel járnak karöltve. Föladták elveiket, midőn független szabadelvűekké, és midőn az egyesült ellenzék tagjaivá lettek.

Ugyanígy az új dissszidensek; azzal a különbséggel mégis, hogy ők nem voltak se függetlenek, se szabadelvűek soha, csak a kormánypárt kebelében csináltak külön pártot, s a fuzionális alkudozásokat a konzervativek- és liberálisokkal mint ilyen folytatták.

*

A nagy szellemek találkoznak.

Báró Simonyi Lajossal az egész parlamentben csak Pacolay János urunkbátyánk hajtat a négyszeres elvfeladás döcögő szekerén. Ő feladta elveit, mikor Deák-párti lett, mert konzervativ volt; azután feladta elveit, mikor fuzionált, mert a szíve a megalakult jobboldali ellenzékhez húzta; harmadszor feladta elveit, mikor kevés lett neki a szabadelvűség, kilépett a pártból, és felcsapott független szabadelvűnek; negyedszer pedig feladta elveit ő is, mint a többik, f. évi april 13-án.

Íme, jól mondtuk, hogy az elvfeladásoknak egész statisztikai táblázata van, s a dologban az a legfurcsább, hogy ha majd a történelem igazságosztó ítélete ki fogja mondani, hogy a hatalomért elveket eldobott Tisza Kálmán elveiből egy betűt sem adott fel, ítéletének utána fogja jegyezni, hogy:

Azok pedig, akik Tisza Kálmánt elvfeladással vádolták, egy egészséges parlamenti párt képződését lehetetlenné tették azáltal, hogy vagy nem bírtak elvek színvonalára soha emelkedni, vagy pedig olyanok voltak, mint a szélkakas és a politikai áramlat legcsekélyebb légváltozásánál meggondolatlanul állást elvet cseréltek.

Hogy a két vagy közül melyik az igaz, későbbi időknek jutott elbírálni, de a kettő közül mindenesetre valamelyik.

Hát azokról, akik pártok és pártocskák nézeteit a nagyközönséggel közvetítik; hát az újságírókról mit mondjunk?

Magam előtt képzellek, te mindig elégedetlen, örökké zsörtölődő vidéki olvasó. A termésed rossz, nem tudsz adót fizetni, megegzekválnak; szidod a kormányt, mint a záporeső. Mintha ő lenne az oka, hogy rossz a te termésed. Magam elé képzellek, amint áhítattal, komoly gondolatokba merülten olvasod az ellenzéki lapokat, amelyekhez elégületlen szíved húz.

És látlak, milyen lelkedből bólintasz helyeslést azokhoz a szépen írt cikkekhez, amelyekben a Tisza elvtagadását a meggyőződés erejével, és a logika kérlelhetlen igazságával látod bebizonytva. És elgondolod magadban, hogy ez az ember, aki hozzád ilyen lelkedből beszél, milyen nagy hazafi, mennyire a te embered, s milyen kátói szigorral őrzi az nagy elveidnek, hazafias eszméidnek örökkön égő Veszta-lángját.

Tekints egy kissé a színfalak mögé is, és bizonyára a fagypontra száll a te lelkesedésed.

Mert látsz embereket, akik személyes érdekből dobják az elvfeladás vádját a Tisza Kálmán szeme közé; másokat, akik elvekkel sohasem törődtek, de mint lapod fizetett cikkírói, mennek a szerkesztőhöz ad audiendum és ma lehordják Tiszát az elvtagadót, hogy csak úgy ég a hazafiság minden betűjökön; holnap? A hazafiságnak ugyanazzal az égő betűivel, a logikának ugyanazzal a kérlelhetlen igazságável fogják bebizonyítani, hogy amit tegnap elődbe tálaltak, nem igaz abból egy komma se.

De ezek még csak a kisebb bűnösök. Hanem mit szólasz azokhoz, akik a volt Deák-párt idejében mint a sajtóosztály tagjai, megfizettették a kormány mellett írott cikkeiket a rendelkezési alap kasszájából, s ugyanakkor tán éppen a sajtó-irodában dolgozták azt a másik cikket, amelyikben arról a kormányról, amelynek kenyerét ették és amelynek nótáját olyan szépen tudták fütyölni lehúztak hazafiasságot, becsületet, azért az egypár forintért, amit megint az ellenzéki lapok kasszája fizetett ki nekik. Sokszor megesett, hogy egy ugyanazon napon egy ugyanazon embertől egy ellenzéki és egy kormánypárti lapban jött vezércikk, az egyik a kormány mellett, a másik a kormány ellen.

Te pedig ott a vidéken szidtad azt a kötnivalót, aki a kormányt védelmezi, és egekbe emelted azt a másikat, aki támadja, és nem tudtad, hogy akit szidsz és akit megdicsérsz, egy és ugyanazon ember.

A Deák-párt politikai erkölcstana megtűrte az ilyeneket, s ma ezektől a köpeny-forgató barázdabillegetőktől olvasol keményebbnél keményebb támadásokat az elvfeladó Tisza ellen.

És csodálatos! Te hiszel nekik, és ők nem hisznek maguknak.

*

Gyönyörködtél a II-ik Kákay Aranyos politikai tanulmányában. Elképzelted magadnak, hogy az az ember, aki Tisza Kálmánt minden oldalról így mutatja be teneked, mennyire ismeri a miniszterelnököt; mennyire szívén fekszik neki a haza sorsa és a te érdeked, én édes nemzetem.

Elfogyasztottál a könyvéből három egész kiadást. Hiszen olyan szépen van megírva, hogy azt tekinted a te ellenzéki politikád bibliájának. II-ik Kákay Aranyost pedig olybá nézed, mint aki maga az elvszilárdság és a politika megtestesedett következetessége.

Joggal, mert a politikai erkölcsök tanát annyi szigorral hirdeti; a miniszterelnököt úgy meg tudja leckéztetni példátlan cinizmusáért, hogy el kell hinned, miképp II-ik Kákay Aranyos személye felül áll a politikai erkölcstelenségen; hogy ő az önzés, szédelgés és elvfeladások egymást kergető áramlataitól sérthetetlen.

A hit boldogít. És bocsássanak meg nekem, ha boldogságukat kénytelen vagyok megzavarni. De éppen egy vizitkártya fekszik asztalomon és erről a vizitkártyáról eszembe jut egy másik vizitkártya története.

Hallják csak.

II-ik Kákay Aranyos tagja volt a sajtóosztálynak, s ugyanakkor belmunkatársa egy ellenzéki lap szerkesztőségének, ami a Deák-párt idejében másként nem történhetett. Azután oszlopa lett egy kormánypárti lapnak és marta azt az ellenzéket, amelynek eddig szolgálatában állott.

Még ez is a Deák-párt idejére esik, tehát ez is nagyon természetes.

Eközben a kormánypárti lap ellenzékivé idomult, mert a pénz minden, tehát a pénz a meggyőződés és mert, ugye kedves magyarom nagy a meggyőződés hatalma!

II-ik Kákay Aranyos munkatársa maradt az ellenzéki lapnak és föllépett Erdélyben képviselőjelöltnek szabadelvű programmal, és megtagadta, hogy ő valaha ellenzéki volt.

Ez a képmutatás a régi Deák-párt erkölcseiből maradt még meg benne, de a történetnek ezen része már a Tisza-korszak alatt játszik.

II-ik Kákay Aranyos női ágról rokona Péchy Tamás miniszternek. Mint a sajtóosztály tagja, javaslatot terjesztett Tisza Kálmán elé, hogy s mint kéne a sajtóirodát reformálni. Javaslatát benyújtva meglátogatta rokonát Péchy Tamást, abban a hitben, hogy ha ő elég jó rókának, Péchy bizonyára jó lesz hollónak, aki majd azt a sajtot, amire II-ik Kákay Aranyos úgy vágyott, ki fogja a szájából ejteni.

Föl is dicsérte Péchyt nagy embernek, államférfinak, s mindannak, aminek ő dicsérni szokta azt, akitől remél valamit. Dicsérete közben aztán elmondta nagyszabású terveit a sajtóiroda reformjáról, s kérte Péchy Tamást, ajánlaná őt és ügyét a miniszterelnöknek.

Péchy írt egy vizitkártyát, amelyben ajánlotta őt és ügyét a miniszterelnöknek, csak azt a hibát követte el, hogy magára a névjegyre nem írta rá a címzett adresszét, elégnek tartva az ajánlatot e szavakkal vezetni be: Kedves barátom!

II-ik Kákay Aranyos megmutatta a névjegyet Tiszának, s aztán visszavette.

Hogy és miképp? az a titkok titka.

A miniszterelnök II-ik Kákay és ügye fölött úgy határozott, hogy a javaslatot a javaslattevővel együtt tette ki a sajtóosztályból, és itt áll be egy második fordulat a megtartott vizitkártya történetében.

Egyszer csak híre jött, hogy II-ik Kákay Aranyos barátunk elment Erdélybe: fellépett képviselőjelöltnek a Péchy Tamás ajánlatával.

A kerületben a választást intéző egyének, akiknek ő Péchy Tamás következő tartalmú névjegyét fölmutatta: Kedves barátom! Ajánlom őt és ügyét jóakaratú figyelmedbe szívesen fogadták. Akadt azonban, aki megkérdezte Péchytől, hogy nagy érdeke van-e neki II-ik Kákay megválasztásában?

- A legkisebb sincs.

- De hiszen az ön névjegyével szedi a szavazatokat!

- Én nem adtam neki névjegyet!

Gondolkozás után eszébe jutott, hogy az a névjegy, amivel a II-ik Kákay Aranyos Erdélyben házal, nem lehet más, mint az, amely tulajdonképpen Tisza Kálmánnak szólt.

Péchy elmondta az esetet Tiszának, Tiszától H th Gy. erdélyi képviselő is megtudta, s így midőn II. Kákay Aranyos H th Gy.-t meglátogatta, s megkérte, hogy mozdítsa elé megválasztását, s kérelme támogatásául neki is fölmutatta a körutat tett vizitkártyát, H th Gy. azt kérdezte a jelölttől:

- Nekem szól ez a névjegy?

- Igen!

- Jól van. Majd teszünk, amit tehetünk.

*

A látogatás végeztén II-ik Kákay Aranyos az íróasztalra tett névjegyet magához akarta venni, de a házigazda megakadályozta nemes szándékában.

- Ha úgymond ez a névjegy az én személyemnek szól, akkor önnek nincs már semmi köze hozzá.

És darabokra tépte a Péchy Tamás vizitkártyáját.

*

II-ik Kákay Aranyosból nem lett erdélyi képviselő, s miután a sajtóosztálynak sem volt tagja, visszatért azon párt kebelébe, amelyet már annyiszor szolgált és annyiszor megtagadott.

És II-ik Kákay Aranyos most szidja, gúnyolja, gyanúsítja, rágalmazza az elvföladó Tisza Kálmánt és az ő könyve a te ellenzéki politikád bibliája én édes nemzetem!

Hogy a mai viszonyokat megérthessük, hogy méltányolni tudjuk a Tisza Kálmán ellenzéki politikáját és azon tettét, amellyel némelyek véleménye szerint elveit föladta, vessünk egy futó pillantást az 1867-iki országgyűlés előtti eseményekre.

1861-ben két párt áll egymással szemközt a képviselőházban: a fölirati és határozati.

Lényegileg egyet akart mind a kettő: az ország alkotmányának helyreállítását a fejedelemmel való kibékülés árán. Csak a módozatokban tértek el egymástól azok, akik Deák Ferencet, és azok, akik Teleki László grófot vallották vezérökül. Ez az eltérés adta meg a két pártnak azt a jellemző nevet, amelyben egy egész politikai program nyert kifejezést.

A Teleki László gróf pártjánál az ország azon elemei csoportosultak, amelyek tulajdonképpen magva, ereje a hazának: a tiszta magyarság, a középbirtokos osztály és azon nehány nagy vagyonú ember, aki megszokta magát a középbirtokossággal azonosítani; aki megszokta a magyarság érdekeit egyszersmind saját érdekeinek tekinteni.

Ezen egyének- és elemeknek a történelem logikája szerint találkozniok kellett a határozati pártban. Ez elemek nem is lelhették volna másutt elveiknek megfelelő otthonukat.

Deák Ferenc, mint hazafi és mély belátású államférfi, bizonyára számolt ezen tényezőkkel, midőn Ausztria iránti engedékenységében csak addig a határig ment el, amely a legszigorúbb méltányosság korlátait nem lépte át. És éppen ebben leli magyarázatát, hogy noha a határozati pártnak tényleg többsége volt, mégis engedtek a helyzet kényszerének és csináltak magukból kisebbséget, nehogy a felülről támasztott akadályok mellett még ők is nehezítsék azt, amit különben őszintén óhajtottak, a minden jogfeladás nélküli kibékülést: az alkotmány és a nemzet szabadságának teljes visszaállítását.

Mi lett a 61-diki kísérlet eredménye ismeretes dolog.

*

1865-ben az országgyűlés újra összehívatott, hogy az osztrákporosz háború kitörése által rövid ülésezés után elnapoltassék. E háború alatt történt aztán az, amiről, ha sokan tudnak is, kevesen írtak még, s amit én csak futólagosan és csak annyiban kívánok érinteni, amennyiben szorosan tárgyamhoz tartozik.

E háború folyása alatt jött létre vagy jobban mondva akart létrejőni a magyarországi összeesküvés.

*

A magyar nemzet gondolkozása és jelleme sokban találkozik a franciáéval.

Lapozzuk át a világtörténetet és úgy fogjuk találni, hogy annyi belső zavargást, mint amennyi hazánkban és Franciaországban történt, egy nemzet históriája sem mutat föl.

A két nemzet jellemének egymással találkozó vonásai még a parlamenti tárgyalásokban is fölismerhetők. A mienknél zajosabb, hogy ne mondjam botrányosabb országgyűléseket csak Franciaországban találhatunk.

A nemzeti hiúság, lovagiasság, könnyen lobbanó fantázia, heves véralkat, s mindezekből folyólag a nemzet egyéniségének kiválóan érzelmi politikára hajlása éppúgy megvan a franciában, mint mibennünk. A különbség a francia és a magyar között csak az, hogy míg a magyar nemzet érzelmi politikájának eshetőleges túlkapásait vagy veszélyeit a helyes politikai ösztön ellensúlyozza vagy teszi jóvá; s míg a magyar nemzetnél a hamar lobbanó fantázia mellett bizonyos konzervativizmussal találkozunk: addig a francia határozottan könnyelmű: politikai akcióiban nem annyira nemzeti, mint inkább társadalmi érdekek s a modern civilizáció eszméinek ott mindig hálás talajra lelő áramlatai irányadók. Tán e jellemrokonság okozta, hogy a magyar nemzetnek tettekben nyilvánulni készülő elégületlensége nem egyszer remélt támaszt Franciaország meggondolatlan könnyelműséggel odavetett ígéreteiben.

Így 1861-ben Napóleont úgyszólva megváltónknak tekintettük, s kalandosnál kalandosabb mesék keringettek a francia császár ígéreteiről, amelyek közhit szerint Magyarországot lesznek megváltandók Ausztria igája alól.

Az olaszországi magyar légió alakulása kapcsolatba hozatott Napóleon állítólagos ígéreteivel. Garibaldit a francia császár szövetségesének szerették tekinteni, s a nép hite és reménysége dalokban is kifejezést nyert, amely dalok Garibaldit éltették, várták és hívták a haza megmentésére.

Hogy a Bach-korszak ellen nyilvánult nemzeti elégületlenség s az elveszettnek hitt alkotmány fölötti keserv visszahatásának nagy része volt e kalandos mesék terjedésében, éppoly kétségtelen, amint igaz, hogy a határozati párt többségét szintén ezen körülményeknek köszöni.

És ha a nemzet hangulata tán nem ilyen elkeseredett, valószínű, hogy Deák Ferenc túl megy a méltányosság határain, s már 1861-ben megköti a kiegyezést azon engedmények árán, amelyeken azt 1867-ben megvásárolta. De e hangulattal neki is számot kellett vetni, sőt e hangulat hatása alatt állott ős is; innen merev ragaszkodása az alkotmány teljes visszaállításához, s innen a határozati párt többségének a párt akaratából lett kisebbséggé olvadása.

Mert bármennyire kalandos tervei voltak is a nemzetnek, s a nemzet azon tagjainak is, akik a határozati pártot képezték, a törvénytisztelet, a nemzeti konzervativizmus és a helyes politikai ösztön azonnal szakított e tervekkel, mihelyest a kibékülést a birodalom másik felével minden jogfeladás nélkül reménylette. Ők és sokan a felirati pártból őszintén kívánták az alkotmány helyreállítását Ausztria hozzájárulásával, s a birodalmi kapcsolat szétválasztására csak azért gondoltak, mert nem hitték, hogy a közeledő fél Ausztria legyen.

A határozati párt alakulása, többsége és önkéntes kisebbsége tehát szükségszerű folyománya a nemzet jellemének, szabadságszeretetének, s ha szabad magamat így kifejezni, a nemzet egész történetének; és aki mint II. Kákay Aranyos is Teleki László gróf és pártjának szereplését másként magyarázza, sőt a kisebbséggé olvadt többséggel és annak politikájával gúnyt merészel űzni, az meghamisítja a történelmet, arcul üti nemzetének legmagasztosabb törekvéseit, legszentebb eszméit ha ugyan az ilyen ember nemzeti törekvésekkel vagy eszmékkel valamit törődik.

*

És amint a határozati párt politikai szereplése az 18491861-iki időszak történetének szükségszerű következménye volt, úgy az 1867-iki ellenzék politikai magatartása, az 186167-iki eseményekben leli magyarázatát, eredetét és jogosultságát.

A reményeiben megcsalatott nemzet csak elkeseredettebbé lett azáltal, hogy felfüggesztett alkotmánya és szabadsága bilincsein valami keveset tágítottak. Midőn 1865-ben az országgyűlés összehívatott, érezte, hogy a birodalom másik felének a magyarokra szüksége van, de a közelmúlt példáján okulva nem hitt föltétlenül e második közeledés őszinteségében. Hozzájárult még az osztrákporosz háború kitörése, és azon tudat, hogy Ausztria ereje e háború által jelentékenyen gyöngül. Mindez megfoghatóvá teszi, hogy az elégületlen nemzet 186566-ban kedvezőbbnek hitte az alkalmat, mint valaha arra, hogy magát Ausztriától teljesen függetlenítse. Párizsban egy komité alakult, amely az általános elégületlenség szálait csomóba fűzte, szította és az összeesküvésnek rendszeres hálózatát szervezte Magyarországon. Minden megyében egy főnöke volt a kitörendő fölkelésnek, aki mellett végrehajtó bizottság intézte a forradalom ügyét. Lázas izgatottsággal várták az osztrákporosz háborúról érkezett sürgönyöket; minden vesztett csata az elégületlenek ügyének újabb támasza, s az ügy sikerének egy újabb reménysugara volt.

Klapkának kellett volna a magyar légiót megalakítani, s a határhoz közel már nem emlékezem, melyik porosz falucskában lettek volna az önkéntesek összegyűlendők, hogy egy alkalmas pillanatban Magyarországba betörve, a függetlenség zászlóját kitűzzék.

Azonban Ausztria szerencse-csillagának halványodásával növekedett idebent a komolyabb gondolkozású elégületleneknek nem annyira rokonszenve, mint inkább reménye az iránt, hogy Magyarország jogos követelései forradalom nélkül is teljes mértékben ki lesznek elégítve alkotmányos úton, az országgyűlés hozzájárulásával. És a komolyabb gondolkozásúak lassankint visszavonultak az akciótól; kivonták magukat a bizottságokból, s mikor arra került a sor, hogy a magyar légió működését megkezdje, csak egyetlen ember ment ki a jelentékenyebb szereplők közül, az egyik Károlyi, aki ma is külföldön él valahol.

Mikor arra került volna a sor, hogy az elégületlenek szövetsége nyíltan lépjen föl, hirtelen megköttetett a béke Ausztria és Poroszország között; Klapka elvesztette támaszát a porosz hadseregben; az országgyűlés lehető gyorsan összehívatott és az elégületlenek józanabbul gondolkozó része kárpótolva tudta magát abban, hogy a nemzet féltett jogait a parlamentben fogja kivívni.

*

Így alakult meg a szélső baloldal, melynek tagjai részint tényezői voltak az 186566-iki összeesküvésnek; részint a nemzettest oly elemeit képviselték, amelyek a megkötött béke által azon elveket látták veszélyeztetve, melyekért fegyverrel kezökben lettek volna képesek síkra szállani.

Ezen elemek ma már nem kiegyezést, de teljes függetlenséget követeltek, annál inkább, mert túlzásaikban úgy voltak meggyőződve, hogy Ausztria kénytelen engedni Magyarország követeléseinek, mert csak Magyarországra támaszkodhatik.

Túlzásaikban követelték az 1848-iki állapotok teljes visszaállítását, sőt még a 48-iki törvények által elismert közjogi kapocs létezését is megtagadták s a pragmatica sanctiót nemcsak félre-, de elmagyarázták.

Ezen pártnak meg kellett alakulni a képviselőházban, mert ennek a pártnak történelmi múltja van. A párt tagjainak lelkében élő nemzeti konzervativizmus e történelmi múltban hitte jövendő politikai szereplésének alapját, folytatását.

És amíg a magyar országgyűlésben a magyar nemzettest meghamisítatlanul lesz képviselve, addig a szélső baloldal elvei nem fognak abban szószóló nélkül maradni.

*

És így alakult meg a balközép az elégületlenek ama józanabb részéből, akik 1861-ben a határozati párt elemeit képezték.

Fennebb jeleztük néhány sorban az 186166-iki események által előidézett helyzetet, mely annyira megváltoztatta a viszonyokat, hogy az 1867-ik év balközépét az 1861-ik év határozati párt-ja folytatásául tekinteni nem lehetett.

1861-ben arról volt szó: méltányosak legyünk-e vagy követeljünk?

1867-ben pedig arról: milyen legyen a közjogi kapcsolat Ausztriával, s e közjogi kapcsolatban az ország teljes önállósága és függetlensége mily garanciákban nyerjen biztosítékot; más szóval: 1867-ben tisztában voltunk, hogy Ausztriával egyeznünk kell, csak abban volt eltérés, hogy ezen kiegyezést az ország javára hogy lehessen előnyösebben megcsinálni.

Deák Ferenc vagy attól tartott, hogy az 1861-iki követelésekhez mereven ragaszkodván, az óhajtott kiegyezkedés ismét meghiúsul, vagy a porosz háború után erősebbnek hitte Ausztriát, mint amilyen tényleg volt, vagy nem látta méltányosnak, hogy az ellenfél gyöngeségét az ország a maga előnyére zsákmányolja ki, ha ugyan jogaink teljes biztosítását követelni egyértelmű az előnyök kizsákmányolásával; vagy pedig úgy vélekedett, hogy alkotmányunk helyreállíttatván, később sokkal könnyebben fogjuk teljes önállóságunkat és függetlenségünket Ausztriával szemben biztosíthatni; s amely kérdések megoldása nehezíti vala a békés kiegyenlítést, azok későbben úgyszólván önmaguktól vagy legalább nagyon könnyen leküzdhető nehézségek mellett fognak megoldatni.

A balközép ellenben így okoskodott: Ausztria határozottan utalva van a kibékülésre, mert erejében meggyöngült, s nagyhatalmi állását veszélyeztetheti, ha a birodalom nagyobbik felével úgyszólván hadi lábon áll. És így okoskodott: az ország kész lett volna tiprott szabadsága-, felfüggesztett alkotmány- és nemzeti jogaiért fegyverre kelni. E jogokból tehát egy hajszálnyit sem adhatunk fel, annyival inkább nem, mert ha a teljes önállóságot ma nem biztosíthatjuk; ha mindenre kiterjedő kiegyezést nem csinálunk: nagy kérdés, hogy egy más alkalommal csinálhatunk-e, miután a közelmúlt események is igazolják, de maga a történelem minden lapja tanítja, hogy Ausztria hagyományos politikája csak akkor enged Magyarországnak, s csak akkor ismeri el a nemzetnek alkotmányos jogait, mikor szüksége van reánk; s hogy ez a hagyományos politika, még ha a kibékülésre Ausztria nem a viszonyok által lenne is szorítva, a monarchia másik fele érdekeinek sokkal inkább kedvez, hogysem ha a megoldatlan kérdésekből Lajthántúlra haszon háramlik azoknak későbbi elintézését egykönnyen megengedje.

És így okoskodott: kell módok- és eszközökről gondoskodni, amelyekkel a birodalom két fele között előforduló közös ügyeket a teljes jogegyenlőség alapján lehessen elintézni.

És végre így okoskodott: a méltányosság megköveteli ugyan, hogy mi Ausztria terheinek egy részét átvegyük, de nem olyan mértékben, hogy azzal magunkat károsítsuk.

És midőn a többség az 1867. XII. t.-cikket és az azzal rokon kiegyezési kérdéseket a Deák Ferenc politikája szellemében oldotta meg, a balközép a közjogi kapocsnak ilyen tág magyarázatát nem tehette magáévá, s ezen törvénycikk és annak többi függelékei ellen határozott oppoziciót képezett, úgy fogván fel a dolgot, hogy belügyeink eredménydús rendezése csakis az ország azon önállásának és függetlenségének garanciái között lehetséges, amely önállóságot és függetlenséget az Ausztriával kötött kiegyezkedésben ők a hazának biztosítani akartak.

És ebből eredt Tisza Kálmánnak és a volt balközépnek hét éven keresztül folytatott közjogi oppoziciója, amelyről ma minden habozás nélkül ki merem mondani, hogy az nemzeti politika, a magyar nemzet többségének politikája volt.

*

Meglehet, hogy Deák Ferenc teóriában jól gondolkodott; meglehet, okoskodását a gyakorlat is helyben hagyja vala, ha pártja magatartása ezen okoskodás érvényesítését lehetetlenné nem teszi.

Szükségtelen bővebben indokolnom, mi által.

Az előző fejezetekben elmondtam már, hogy mily könnyelműséggel élték ki az ország gazdagságát, tették tönkre hitelünket, csinálták és szaporították az adósságokat úgy, hogy már hét év után Ausztria erősebb, gazdagabb, hatalmasabb volt, mint mink, annyira, hogy a Deák Ferenc által megoldatlanul hagyott kérdésekben alkuba se lehetett vele bocsátkozni.

Növelte gyengeségünket Ausztriával szemközt belügyi viszonyaink kétségbeejtő állapota is, amelyekért a Deák-párt elég cinikusan Tisza Kálmánt és a balközépet tette felelőssé közjogi oppoziciója miatt.

Valójában pedig hét esztendő eredménye igazolta a Tisza Kálmán 1867-iki politikájának helyességét, igazságát és a balközép vezérének éles előrelátását.

Igazolta annyira, hogy a nemzetnek még azon része is, amely 1867-ben Deák Ferenc reményeiben osztozott, belátta, hogy e remények nagyon ingadozó alapra lettek építve és csatlakozott a Tisza pártjához. A Deák-párt minden népszerűségét elvesztette; hogy a kormány magának többséget csináljon, a választásoknál a legnagyobb erőfeszítésre volt szüksége; Kárpátoktól Adriáig tüntettek a balközép elvei mellett: egyszóval Tisza Kálmánt és nézeteit igazolta az idő.

És az idő megadta az igazolást Tisza azon állításának is, hogy a belügyi reformkérdések sikeres megoldása egy hiányos kiegyezés által lehetetlenné van téve. Láttuk, hogy a Deák-párt uralkodása alatt az országgyűlésnek majdnem minden idejét Ausztria vagy olyan ügyek amelyek a megkötött kiegyezés következményei gyanánt tekinthetők vették igénybe. Innen van, hogy a Deák-párt által foganatba vett belreformok legnagyobb része csak félszeg rendszabály, felületes, elsietett munka; innen van, hogy nagyon sok törvényünk csak a papiroson törvény; végre innen van, hogy számos orvoslást váró jogi, közgazdasági vagy társadalmi baj még ma is megmaradt annak, ami volt bajnak, mert az orvosláshoz az Ausztriával való örökös súrlódások miatt a kormánynak nem volt ideje.

Tisza Kálmán mégis felhagyott a közjogi oppozicióval, tehát föladta elveit, így fogják mondani azok, akik a fönnebbi sorokból meggondolás nélkül vonnak maguknak következtetést.

Csalódás!

Tisza Kálmán hét évig állott a közjogi oppozició élén, mindenesetre abban a reményben, hogy a nemzet többsége be fogja látni az 1867-iki XII. t. c. tarthatatlanságát, s az ő politikai álláspontja, mint a tények által igazolt érvényesíthető lesz. A nemzet többsége talán belátta, de a képviselőház többsége hét évig nem a nemzet többsége volt.

Tisza Kálmán hét évig állott a közjogi oppozició élén, mert hét évig szükség volt reá, hogy ezen az alapon ellenőrizze a kormányt, amely tevékenységének legnagyobb részében az ezen alapból eredő ügyek elintézésére volt szorítva. Hét év alatt azonban azon visszásságok, amelyek az 1867. XII. t. c. hiányait kirívóvá tették, lassanként elenyésztek, megoldattak már úgy ahogy vagy elsimíttattak.

Hét év alatt a Deák-párt annyira meggyöngítette az ország anyagi erejét, hogy minden józan gondolkozású embernek be kelle látni, miszerint a Deák Ferenc kiegyezése egy végzetes kiegyezés, amelyen változtatni ki tudja lehet-e, és mikor? Hét év alatt a józan gondolkozóknak be kellett látni azt is, hogy az uralkodó, aki birodalma mindkét felének jólétét atyai szívén hordozza, határozottan ragaszkodik az 1867. XII. t. c. sértetlen épségben tartásához, mert a monarchia belbékéjét ezen törvénycikk megváltoztatása által okvetlenül bekövetkezendő viszálykodásokkal megzavartatni s az ellenségeskedést Ausztria és Magyarország között újolag fölidézni nem akarja.

Tisza tehát, midőn az 1867. XII. t. c. által szabályozott közjogi alapot elfogadta, csak kötelességét teljesíté. Nem adta fel elveit, hanem elismerte a törvényt törvénynek és belátta azt, amit be kellett látnia, hogy az ő nézetei érvényesülésének egy hosszú időre nemcsak az uralkodó akarata, de a Deák-párt által elrontott helyzet is útjában áll.

Ha Tisza valamiben hibázott s ha őt valamely hibájáért vádolni lehet, úgy ez azon szívós elv-szilárdság, amellyel nézeteinek érvényesülését még akkor is reménylette, amidőn már az 1867. XII. t. c. által megalkotott közjogi kapocsból eredett visszás kérdések közül csak néhány alig jelentékeny elsimítani való ellentét maradt meg kiegyenlítendőnek.

Vádolni lehet őt ezért, annyival inkább, mert makacssága lehetővé tette, hogy a Deák-párt országpusztító garázdálkodásait hét évig folytassa, holott neki ezt megakadályozni módjában lett volna; mert sokkal józanabb politikusnak, sokkal mélyebb belátású embernek ismerem a kormányelnököt, mintsem feltegyem róla, hogy előbb be nem látta, miszerint az ő közjogi politikája egyelőre a maga teljességében és összességében nem érvényesíthető. Nem azért, mert nem jó, nem helyes és nem igaz, de mert a Deák Ferenc kiegyezésével a föntebb érintett okokból minden messzebbre menő törekvés bizonytalan időre legyőzhetlen akadályokba ütközik.

Ezeknél fogva nem szükségel bizonyítást, hogy Tisza se föl nem adta, se föl nem tartotta, se félre nem tette elveit, csak a létező alapot fogadta el olyan bázisul, mint amelyről a fejedelmi akarat Magyarország alkotmányos kormányzását ez idő szerint egyedül véli lehetőnek, s mint amelynek felforgatása az ország mai belpolitikai és közgazdasági viszonyai között csakugyan komoly veszéllyel fenyegetne; mert ma Ausztria az erősebb fél ellenünk, sokkal erősebb, mint 1867-ben Magyarország volt őellene.

*

Míg hazánk hogy egy közönséges kifejezést használjak virágjában volt, addig Tiszának kellett a közjogi oppoziciót folytatni, mert a viszonyokon lehetett volna változtatni, ha a balközép kellő időben nyer többséget. Kellett neki folytatni a közjogi oppoziciót azért is, mert számos kérdésben az uralkodó kormány politikája erről az alapról volt nemcsak megtámadható, de ellenőrizhető is. És végre kellett a közjogi oppoziciót folytatni, mert Magyarországon és ezt merem a legnagyobb határozottsággal kimondani egészséges pártalakulás még ma is csak a pártoknak közjogi alaprahelyezésével lehetséges.

Nálunk addig, amíg Ausztriával a pragmatica sanctio által megállapított közjogi kapocs fennáll; s amíg a monarchia két felének közös ügyei léteznek, minden belügyi kérdés bár első fontosságú de másodrendű dolog.

Nálunk a közjogi kapcsolat mellett érdekeinket Ausztriától mindig óvni, védeni, Ausztria kapzsi politikáját ellenőrizni szükséges. És ez teszi lehetetlenné, hogy a magunk dolgait nyugodtan, úgy intézhessük, hogy az egyik szemünk ne mindig Ausztriára nézzen, vajon miben akar ipari, kereskedelmi és közgazdasági fejlődésünknek ártani.

Mi éppen úgy vagyunk ezzel a közjogi kapcsolattal, mint ahogy Franciaország a kormányforma kérdésével. A pártok ott is köztársasági, császársági vagy királysági tervek szerint tömörülnek, s amint ott a legcsekélyebb kérdésnél is visszahat, ki indítványozza, s már kutatják okát, hogy az indítványozó monarchikus vagy republikánus törekvéseinek mi érdeke van, s mi előnye lehet az indítvány keresztülvitelében; azonképpen nálunk is a legcsekélyebb kérdésre hatással van azon közjogi kapocs, amelyben hazánk Ausztriával áll. Tehát mert ez így van ismétlem, hogy egy egészséges pártalakulás Magyarországon csak úgy lehetséges, ha a pártok közjogi alapra helyezkedve állanak szemközt egymással.

*

Ez állításom igazsága mellett szól először, hogy az első oppozició, amely a Tisza-kormány ellen alakult, a kiegyezési kérdések első tárgyalásánál született meg; másodszor, hogy az egyesült ellenzéket szintén a kiegyezési tárgyalások körüli nézeteltérések hozták életre. Tán öntudatlanul, ösztönszerűleg; tán korteskedési viszketegből, mert úgy hitték, hogy e kérdésekben fognak tudni legjobban hatni a nemzetre.

Akár így, akár úgy, de a tény megvan és a tény állításom mellett bizonyít.

*

A következő fejezetek föladata lesz annak kifejtése, hogy miért nem egészséges sem a mostani ellenzék, sem a volt független szabadelvű párt alakulása.

E helyütt csak azt kívánom még érinteni, hogy Tisza Kálmán magához és politikájához volt következetes akkor, midőn az 1867. XII. t. cikket kormányzási alapul elfogadta.

Ő nem adta föl elveit, mint az egyesült ellenzék különböző árnyalatai cselekedték; nem is tartotta fenn azokat, hanem belátván, hogy az elvek teljes összességükben való érvényesítése ez idő szerint lehetetlen: érvényesíti azokat a kormányzásra elfogadott alapon lassanként.

Mindenekelőtt megold kérdéseket, amelyeket Deák Ferenc és pártja megoldatlanul hagyott; azután törekszik az országot az előbbi állapot-ba visszahelyezni: törekszik helyreállítani az egyensúlyt az államháztartásban; törekszik az ország anyagi gyarapulásának elősegítésén; és törekszik a nemzet faji erejét és a magyarság túlsúlyát növelni és fejleszteni.

Ez három olyan sarkalatos alapvonása Tisza Kálmán kormányzási politikájának, amelynek mindenike együtt és különvéve egyaránt biztosítani vannak hivatva Magyarország jogainak és önállóságának Ausztria ellenében való teljes érvényesítését, s amelynek mindenike kézzelfoghatóan mutat nem az elvek föladására, hanem e föladottnak látszó elvek valósítására irányuló következetes, rendszeres és szívós törekvésre.

*

Különben Tisza Kálmánt törekvéseiben az ellenzék is szépen segíti.

Olvasóim emlékezhetnek, hogy a kormányelnök ellenzéki vezér korában mily hevesen támadta meg a delegációk intézményét.

Nos, a 60 milliós kölcsönt a delegációk megszavazták, s megszavazták a delegációnak különböző pártárnyalatú ellenzéki tagjai is.

Akkor, midőn e kölcsön fedezéséről volt szó, azok az ellenzéki vezér-egyéniségek, akik magát a kölcsönt a delegációban megszavazták, a kölcsön fedezését a képviselőházban csak bizonyos feltételek mellett szavazták meg. Ezáltal a képviselőház fölébe helyezkedett a delegációnak, s megeshetik vala, hogy amit a delegáció megszavazott, az országgyűlés nem szavazza meg.

Tanulság, hogy az ellenzék fényes igazságot szolgáltatott Tisza Kálmán nézeteinek a delegációkra vonatkozólag, s adja elő magát még egy ilyen eset, az ellenzék oda segíti Tiszát, hogy ez abszurd intézményt vagy eltörülheti egy törvényjavaslat által, vagy ugyanily úton orvosolhatja annak hiányait.

*

És ezen az eseten kívül fognak még fölmerülni dolgok, amelyek Tisza Kálmán ellenzéki politikáját igazolandják, s annak lassankénti érvényesítését a szükség követelményeihez képest lehetővé teendik.

Az út egyengetve van hozzá a kiegyezés által, amely, hogy mennyivel jobb annál, amit a Deák-párt létesített, csak az méltányolhatja kellőleg, aki párhuzamot tud vonni az ország mai és tíz év előtti anyagi állapota között.