A SZÍNHÁZRÓL

Bizony szegénylegényesen vagyunk. Hanem hát azt mondta Kepes Gyula, az északsarki utazó, hogy a pólusoknál, ahol semmi eleven állat nem él meg, még a bolhának is nagyon megörültek.

Amilyen, olyan ez az önök színháza, de mégiscsak »diátrum«, s az ember, ha beül esténként a megszokott zugba, amit itt páholynak csúfolnak, mégiscsak azt hiszi, hogy élvez. A festett életnek megvan az az előnye az igazi fölött, hogy sokkal mulatságosabb.

Aztán az különben is relatív fogalom, hogy mi mulattatja az embert. Láttam már én udvari színielőadást is, bizony nem ért az egy ütet taplót sem; aztán láttam már én színi előadást otthon, csendes szülőfalumban, a pajtában is, és az mulattatott legjobban. A hős Brunszvik király históriájából volt összetákolva; a hős Brunszvik nincs megelégedve a címerével, s világgá indul különb címert szerezni, s öl, küzd, viaskodik, amerre kalandos útja viszi.

Fiatal fogékony lelkem lobbot vetett.

Egy napon elszöktem otthonról, hogy elbujdossam a nagyvilágba, előkelőbb címert keresni éppen, mint Brunszvik király. Az igaz, hogy gyermeki elhatározásomra a dicsvágyon kívül nagy befolyást gyakorolt azon körülmény is, hogy otthon eltörtem az anyám kedvenc korsóját, melyért felhős délutánnak bekövetkezését várhattam.

A szomszéd faluig, Kürtösig jutottam el; ott elővett az éhség, betértem hát a nagybátyámhoz, Veres Gáspárhoz.

Ott aztán kivallattak szögről-végről, mi járatban vagyok, s mikor elbeszéltem, a jó Gáspár bácsi nagyot nevetett rajtam s hozzálátott a kapacitáláshoz.

- Nagy bolond vagy, öcsém; hova, merre mennél, te? Egy tizenkét éves gyerek otthon üljön az anyja szoknyája mellett. Az csak a mesékben van úgy, hogy a gyerekek legyőzik a királyokat és a hétfejű sárkányokat. Aztán mire való neked a győzedelem? Most is nagyobb úr vagy te a nádorispánnál, még tán a királynál is.

Nagy szemeket meresztettem rá, s mohón szíttam magamba a kábító szavakat.

- Még tán a habsburgi grófok tollat fosztottak valahol Bergengóciában, mikor már a te ősapád sallangos zacskóból tömte a tajtékpipáját a portáján; és azt jegyezte a neve után: »de Kis-Csoltó«.

Szívem lázasan dobogott a kevélységtől, s csupán azt jegyeztem még meg:

- De a címerünk, kedves Gáspár bácsi... a címerünk. Egy kecske kék mezőben... Hát mit ér egy kecske?

- Többet ér, mint a kétfejű sas: mert a kétfejű sas sokkal kisebb, sokkal gyengébb állat a kecskénél, aztán annak a húsát nem lehet megenni, míg a kecskéé olyan, mint a csirkepecsenye. Különben, ha megnősz és ki akarod cserélni a királlyal, tudom, szívesen cserél veletek. Hagyd abba, hát fiam a fantáziákat... szépen haza fogsz menni...

- Igen ám; de mikor eltörtem otthon a korsót...

- Ttyű ezer ráncos, ez már nagy eset... ezen már nem segít semmi, csak a vitézség és bátorság, vagypedig diplomáciai intervenció.

Végre ezt a legutóbbit kellett választani. Maga Gáspár bácsi vezetett haza, s én addig a kapunál vártam dobogó szívvel, míg ki nem eszközölte bent az anyámnál, hogy semmi bántódásom ne essék a néhai korsó miatt.

És ezen gyermekkori eset mindig fölfrissül emlékemben valahányszor színházba megyek, de sehol sem újult az fel annyira, mint itt Szegeden, mivel itt majdnem minden előadás után világgá akarok szaladni.

De most nem azért, hogy címert keressek, mint hajdan a jó Brunszvik király, hanem azért, hogy Feuillet, Sardou és Offenbach fenyegető, megbántott árnyai űznek - a »Prófétá«-hoz.

És mégis, ha kivetkőzöm esztétikai kosztümömből, be kell vallanom, hogy minden hiányok dacára is jó mégis, hogy van egy hely, ahol esténként unatkoznunk lehet. És higgyék meg önök, hogy egy bizonyos fokig az unalom is szórakoztat.

Az ember a szokás rabja. Szontagh Pál, Balassagyarmat érdemes képviselője beszélte egyszer nekem, hogy mikor a kufsteini börtönben üldögélt, estefelé mindennap egy patkány jött elő a falüregből s végig ment a celláján. A patkánynak ezt a mindennapi vizitjét annyira megszokta, hogy amikor egy napon aztán ki nem jött, Pali bátyánk egészen elszomorodott, s mintha valamije hiányoznék, sajátságos leverő, nyomott hangulat vett rajta erőt.

Én is megszoktam már a színházat.

A páholyunkban van egy kiálló szög; abba mindennap belevágódik egyszer-kétszer a térdem, hanem azért a világért sem veretném beljebb, mert hát konzervatív hajlamaimnak szinte jólesik, hogy ez az egész színházi élvezet együtt jár azzal a szöggel; anélkül tán nem is érne az semmit.

Mindenütt mindenben vannak örömök, csak tudni kell azokat fölkeresni.

Egyik barátom egy olyan látcsövet bocsátott rendelkezésemre, amelyiknek az a tulajdonsága van, hogy sokkal homályosabbak, kisebbek és távolabb esők rajta keresztül a tárgyak, mint puszta szemmel. Hova lennék én csak egy nap is enélkül? Ez az igazi megszépítője a szegedi színháznak és az előadásoknak.

Hát még a publikum? - Ott aztán akár marokszámra vár a leleményes emberre az élvezet.

Legelőször is azon kezdi az ember minden nap, hogy végignézi nagy izgatottsággal az összes páholyokat, ha nincs-e bent valamelyikben az ideálja: a Borcsa. Nincs; soha nincs ott. Ezért aztán bosszús lesz és rossznak, kiállhatatlannak tartja a színészeket, akik nem tudnak semmi életet önteni a darabba. Ha az illető ember véletlenül újságcsináló, lerántja őket a lapban - maga is azt hiszi, hogy rosszul játszottak. S ők maguk is azt hiszik másnap, szegények! S bizony sohasem jut eszébe senkinek, hogy ebből az egész darabból egy szép, örökösen mosolygó tündérarc hiányzott... a nézőtéren.

De hát nem nehéz vigasztalódni sem: az embernek rendesen akad egy szép vizavíja.

A mi páholyunknak például van ilyen; a páratlan számú napokra egy barna, a párosakra egy szőke. Az ember szíve örökösen ezekre játszik »pár« és »unpár«-t. Soha még nem tárult elém kedvesebb nüánszokban a gregoriánus kalendárium.

Órákig elnézegetem őket (már t. i. azt, amelyik ott van, mert soha nincsenek ott egyszerre), hogyan mulatnak. (Rendesen jól.) Megértik-e a kétértelműséget és a sikamlós kifejezéseket (rendesen meg) és bosszankodnak-e rajtok (rendesen nem).

De még itt nem fogynak ám ki az érdekes alakok.

A földszinten egy öreg úr ül, aki minden, a színpadon jól sikerült mozzanat után kihúzza a tubákszelencéjét, nagyot csattant a fedelére, az orrához veszi a boldogító port és egy hatalmasat prüsszent. Ez a pikszis-csattanás és prüsszentés a hévmérőm. Amint elmélyedve álmodozom hátrahúzódva helyemen, szomorú múltamnak emlékein, e prüszzentésre mindig fölriadok és az ujjamon jelezem, hányadik. Ha sok volt - arról tudom, hogy - jól ment az előadás. Igaz! az operettekre otthon szokta hagyni a szelencéjét.

A karzaton van egy suhanc, ki folyton belebeszél a színpadon küzdő hősök dolgaiba.

Mikor az intrikus rá akar szedni valami becsületes embert valamivel, amiről tudni való, hogy vesztét okozza, a karzati hang beleszól, vékony beteges sipítással:

- Ne higgyen neki, kérem.

Mikor a gerolsteini hercegnő közkatonából lett fővezére úrnőjével felesel, azt sem állhatja szó nélkül.

- Ne okoskodjék az úr; látja, hogy mérges.

És azonfölül is folytonosan hallom és vigyázom naiv észrevételeit, melyeknél csak egy alattam ülő házaspár megjegyzései érnek többet.

Ha valami női hiba szellőztetik a világot jelentő deszkákon, a férj rendesen megérinti a feszült figyelemmel hallgató asszonykát.

- Hüm! Ez neked szól.

Hanem hát ezek az átkozott komédia-darabok mind úgy vannak összekomponálva, hogy kisvártatva meg a férjekre jár ki a rúd.

- Ez meg neked szól - dupláz rá vissza a menyecske s úgy oldalba döfi, hogy szinte meging bele...

...És ezek mulatnak aztán igazán nagyon jól.




AZ UTOLSÓ NÉV

- Halottak napjára -

Jókainak van egy alakja, egy kincssóvárgó ember, aki drágaköveket indul keresni, s odavezetik a temetőbe, hol csonkán, törötten meredeznek a legdrágább kövek, a sírkövek. Királyok, hadvezérek, költők feküsznek ott alant csendesen... Egy kő jelöli fekvő ágyukat. Pénzt, vért áldoztak a dicsőségért, hatalomért, amíg éltek. S hol van az most? Ott a lehámló, elmosódott betűkben a - sírköveken. Drágán szerzett kövek düledékdarabjain.

Itt egy betű, ott egy betű s a világtörténelem együtt.

Bölcsen rendelte azt a gregoriánus kalendárium, hogy a halottaknak is legyen egy napjuk, amikor az elevenek elmenjenek hozzájuk vizitbe és megkérdezzék tőlük, mi van odalenn. És azok megfeleljenek némán, és mégis világosan: hogy ottan nincsen semmi. Hogy a temető egész a fenekéig föld és semmi más; hogy a poklot itt hagyták s hogy a mennyországot nem vitték el magukkal. Hogy ott igaz minden, amint hazugság minden egész a temetőig. Sőt még a temető kapuján az a biztató szó is hazugság, hogy »feltámadunk«. Az igazság ott benn kezdődik a földben, hol a férgek uralkodnak, és fellakmározzák ma a koldust, holnap a királyt; és sose beszélnek felőle; hogy melyiknek a hullája volt jobbízű.

A kegyelet körutat tesz ma, a tárgyat, melyet felöleljen, ott künn keresi a temetőben, pedig ha igazán a kegyeletet keresi, közelebb keresse egy tágasabb temetőben - a szívben. Ott nyugszanak azok, akiket szeretünk s akik nincsenek már. Puhán vetett ágy az! Játszi tündérálmok édes szendergésbe ringatják azokat, akik itt pihennek.

Királyok, költők, hadvezérek, kikről milliárd holt betű fog regélni a késő századokban, jut-e majd nektek örök pihenésül egy ilyen vetett ágy?...

Végre is egyre megy. Nem fogtok ugyan feltámadni többé, de visszatértek; a levágott fűnek új sarja támad... fű mindig lesz.

De vannak halottaink, akik vissza nem térnek többé.

Én ezt a temetőt járom ma, ahol ezek feküsznek.

Remegve lépek a rideg sírokhoz. Milyen tündérmező lehetett valamikor a temető, mikor még nem volt temető, mikor még e tér növényzetét nem csípte meg a dér, mikor a fák hulló levelei még zölden hajoltak egymáshoz, mikor a rideg sírok helyén róna volt; s a róna virágoktól piroslott.

Melyik sírhoz lépjünk előbb? Nincs ezek között sem első, sem utolsó. Egyforma valamennyi.

Festetlen, durva fejfa áll az egyiknél; szegényes, elhagyott. A részvét nem vetődik még környékére sem: Vajon ki fekszik alant? Valaki felírta ceruzával a festetlen fejfára, hogy »A becsület«. Rokonai, ismerősei nem voltak; valami bolondos fickó juxból állított neki fejfát. Hogy még erre is ráért!

A másik sírban egy sárga-fekete koporsó, kiverve rajta a kétfejű sas s aranyos szögekkel a halott neve:

»Itt nyugszik a Hazafiság!«

Milyen gúny, hogy éppen ilyen színű koporsóba fektették!

És ezután jönnek a többi sírok, ahol az »Igazság« fekszik. Egy szép, vak istenasszony, akinek itt még a lábait is elvágták. Sántán bicegett egy ideig. - Azután kitépték a szívét. Ezt már nem bírta kiállni; meghalt. A temetésére nem jött el senki.

Még kínosabb vége volt annak, aki a mellette való sírban fekszik. Lassú méreggel öletett meg bizonyos rendszer szerint; nagy ceremóniával, sűrű könnyhullatások között temették el, s óriás szobort állítottak sírjához rikító betűkkel írva fel rá:

»Itt fekszik halva a politikai szemérem.«

Sokan azt rebesgették, hogy nem is halt meg, hogy csak tetszhalott. A lelketlenek meghökkentek, félelem fogta el őket. Felnyitották a sírt és agyonütötték még egyszer... hogy soha többé fel ne támadhasson.

És ezután is beláthatatlan sorban domborodnak a sírok a nemzeti temetőben. Minden ott van már, ami kedves volt, ami drága volt.

A kegyelet elfárad, mire a sírokat végigjárja, a könny forrása kiapad, mire a térdek az utolsónál megrogynak, hol a kétségbeesés angyala áll, sötét fenyegető arccal, két fojtogató karját birokra kitárva.

És még itt sem ér véget nagy temető. A sírok háta mögött egy óriási üreget vájnak bérenc kezek.

Vajon kit készülnek ebbe a nagy sírba tenni? Ki halt meg itt, hogy olyan óriási sír kell neki? Vagy ki haldoklik még?

A felirat masszív betűi is készek már. Most illesztgetik egymás mellé:

Itt fekszik halva...

Vajon mi lesz a folytatás?

A betűk szépen kiadják még ezt a szót: »Magyarország«.

El van végezve a halála, minden kész a temetésre.

Legyen is meg már a temetés. A sírkő is megvan, csak a felirat teljes szövege hiányzik; a név. Még azt ki lehet cserélni.

Legyen ott annak a neve utolsónak, aki ezeket a sírokat saját kezeivel ásta, aki azokat, kik ott feküsznek, eltemette. Legyen a legújabb sírkő feliratának a folytatása:

...Tisza Kálmán

Legyen az ő nevenapja ezentúl minden évben ilyenkor.




VÁLASZTÁSI MANŐVER

Egyszer egy Pozsony vidéki emberrel sehogy sem bírtam elhitetni, hogy én nem vagyok »doktor«. Hiába magyaráztam neki, hogy mi Nógrád megyeiek belemegyünk ugyan a tudományba, de csak az ügyvédségig.

Nekünk olyan a tudomány, mint a fürdő: csak lábvizet veszünk belőle, azontúl már méltóságunkon alul esik tanulni, s én talán a föld alá bújnék szégyenletemben, ha valami fejedelmi rendelet (mert már maholnap ezt is megéljük) doktorrá promoveálna.

Én csak prókátor szeretek maradni, az is csak azért hogy tulajdonképpen legyek valami. A kollégák haragja ne érjen, egyetlen klienst sem kaparászok el előlük.

Már ötéves ügyvéd leszek ide s tova, s mindössze egyetlen ember akadt eddig, aki tanácsot kért tőlem.

Egy potrohos hasú ember volt ez az »éldes nép«-ből, aki kedden megállt a városháza előtt, megbámulta a ménkő nagy épületet, azután felém settenkedett, tüzet kért virginiámból a pipájába s mellesleg megkérdezte:

- Adjon már tanácsot az úr, kire adjam be a voksomat?

Végignéztem a kérdezőt. Ő volt az első ember, aki tanácsomat kéri. Kopott ruha volt rajta: hálából el akartam találni az intencióját.

- Szavazzon Bakayra!

Most ő nézett végig: azután furfangosan mosolygott vastag, tömött bajusza alul, mintha mondta volna: »No bezzeg tudom már, kit akarnak az urak!«

Szapora léptekkel ment föl a lépcsőkön s harsány, határozott hangon szavazott le - Pulszkyra.

Képzelem, hogy mennyire meg van elégedve azóta magával, amiért így lefőzött.

Bizony vékonyan álltunk. Ha végignéztem a gyér zöld tollakon, elhagyott a reménység.

Főkortesünk államférfiúi gondoktól felhős homlokkal járt-kelt a városház folyosóján. Kemény léptei alatt kísértetiesen kongtak az ódon kövek.

Hol-hol megállt, kalapját beljebb a szemére húzta, vagy kijjebb tolta a homlokára, amint a kilátás emelkedett vagy fogyott.

Némelykor fölkiáltott:

»Eh, nem kell csüggedni!«

Kevés idő múlva csüggedt arccal jegyzé meg:

»Milyen szégyen éri megint ezt az országot!«

Egy ízben felém jött, megfogta a kabátom gallérját s így szólt bánattól rezgő hangon:

- Most sajnálom először életemben, kedves öcsém, hogy nem házasodtam meg, amikorra dukált: ha most két fiam lenne, két Pulszky-szavazóval állna itt több.

Én a világért sem szóltam ellene ennek a kalkulusnak. Mindössze azt kérdeztem tőle, hogy hát olyan rosszul állunk-e igazán?

- Sadova előtt vagyunk édes öcsém!

- S nem volna már semmi mód a győzelemre?

- De van még egy. - Egyetlenegy.

- És az?

- Ha most a bakaysta, amennyi csak van, mind elveszítené a fejét, aztán minden pulszkysta két bakaysta fejét találná meg.

- Ne űzzön tréfát komoly dolgokkal. - Hátha, teszem azt, hatalmunk lenne?

- Miféle hatalom? - kérdé, szemeit csudálkozva meresztve rám.

- Hja, maga nem lakott vármegyét, ha nem tudja, mi az a hatalom. A hatalom az, hogy például egy atyának és anyának két törvényes fia közül az, amelyik a mi pártunkon van, mint nemes ember szavaz, a másik ellenben, aki ellenesünk, semmi elfogadható bizonyítékot nem bír fölhozni amellett, hogy ő is nemes ember. Bizony bátyám, mégiscsak szép dolog ez az alkotmány!

- Szép ám... csakhogy vannak keserű poharai is, s mi azokból iszunk ma este.

- Jó gyomortisztító a keserű ital is... nem kell lebecsmérelni. Aztán meg ki tudja... Hátha valami non putarem segít... Hátha valami hadicsel vihetne diadalra?

Az öreg a homlokát tapogatta meg a tenyerével, mintha valami jó gondolatot akarna onnan előkotorászni. Bizony pedig üres volt annak az esze fiókja egészen.

- Hadicsel, furfang! - kiáltott föl élénken. A' bizony meglehet, édes öcsém. Már ez aztán más dolog. A svékusok is ezzel nyerték meg a csatát... izé... mellett.

- Igaz a!

- Nos öcsém, a furfangnak én is barátja vagyok. Csakhogy nem én magam szeretem kigondolni, belém csupán végrehajtó erőt öntött a természet. Ha jól emlékszem, azt mondja erre Hugó Viktor, hogy... izé... Milyen talentum ez a vén Hugó Viktor. - No hát, gondoljon ki valamit délutánig, édes öcsém.

- Ha lehetne.

- Magának az könnyen megy; tegyen úgy, mintha valami regényt írna; amelyben furfanggal kellene keresztülvinni a követválasztást. Azaz hogy mégse úgy tegyen, mert akkor mindjárt belekeveri a Borcsáját,... egye meg. Merő ízetlenség. Mikor ránk erőszakolja országos nevezetességnek.

- Azon pedig nem lehet segíteni. Hova lenne az olyan író, akinek ideálja nincs? Az a mesterségéhez tartozó eszköz. Tőlem még a perrendtartás is megtiltja a Borcsát lefoglaltatni.

- Jól van, jól, - csak menjen már, és legyen leleményes.

Aggodalmas arccal hagytam el a küzdelem színhelyét, vissza-visszatekintve a térre, hol a tömeg hullámzott. Mindenegyes zöld toll, mely az utcán virított édes nyugpont volt szememnek. Egészen belejukkoltam magam az egyenlőtlen játékba.

Sokkal hidegebben tudtam volna lenni; ha fölöttem szavaznak odafönn.

Elmélyedve lépegettem az úgynevezett »szegedi aszfaltot«, midőn egy császári-királyi hang megszólal mellettem.

- Nun? Wer soll leben?

- Ej vasz? Mir ist alles einz - felelte egy másik, jó borízű hang.

Odanéztem: két régimódi finánc cserélte ki politikai véleményét egymásközt.

A földbe gyökereztek lábaim, szájamat eltátottam, a virginia kiesett a fogaim közül, a monokli lecsúszott a szemhéjam alul.

- Megvan a hadicsel! - kiáltám magamban, s minden tagom reszketett örömömben.

Kolumbusz nem örülhetett annyira Amerikának, mint én ötletemnek; pedig nagyon egyszerű, - minden érdeme az, hogy egyszersmind praktikus.

Éppen kapóra jött szembe egy főemberünk, aki előtt kiönthettem »szűm« titkát.

- Mi újság? - kérdé mohón.

- Sok. Győztünk.

- Lehetetlen!

- Becsületemre mondom. - Hanem előbb kerítsen nekem valahol vagy kilenc darab fináncot.

- Tyű öcsém, ha Szegeden kilenc darab fináncot látnak meg egy csomóban, az egész város kiköltözködik Dorozsmára.

- Márpedig azt nem szeretném...

- Tudom, a Borcsa végett.

- Minélfogva engedek a kilencből hármat. Hattal is játszva visszük keresztül Pulszkyt.

- Hogy-hogy? - kiáltá álmélkodva - bagoly legyek, ha értem.

- Nagyon szimplex dolog pedig az egész. Ha nekünk hat fináncunk van, beeresztjük a bakaysták közé azon meghagyással, hogy dicsérjék ott a jelöltjük hazafiúi érdemeit és államférfiúi tehetségét egy félóráig. Egy félóra múlva mindnyája lehajigálja a fehér tollat.

- Ez aztán valami! Ezt nevezem én magas politikának! Hüm, hüm. Persze, hogy győztünk. Ne menjek sürgönyözni az öregnek?

- Várjon legalább, míg fináncunk lesz.

- Az a legkönnyebb.

- Hol vegyem.

- Legutolsó esetben elmégy Aradihoz, hogy öltöztessen föl neked 6 kóristát finánc ruhába. Azok aztán istenigazában eljátsszák a korteskedő fináncokat.

- Én azt hiszem, ez a legutolsó eset a legelső is. Ha Aradi úr ki nem ránt bennünket, akkor nincs finánc.

Sebesvágtatva rohanok Aradihoz.

- Uram, - kezdém neki - most önön nyugszik az ország szeme.

- Nem látom.

- Mit?

- Hát az ország szemét.

- Mindegy, azért mégis önön nyugszik. A kormány sorsa az ön markában van.

Aradi görcsösen összeszorította a markát.

- Öntől függ, ha Pulszky legyen-e a képviselő?

- Arra igazán kíváncsi vagyok.

- Adjon ön nekünk a társulatából hat cakumpakk kiállított fináncot, akik a Bakay-választók közé keveredvén, ott Bakay urat agyba-főbe dicsérjék.

- Ön túlságosan követelő. Csak imént hozattam kívánságukra a balettet, s most még ebbe a másik komédiába is nekem kelljen befolyni. Soha, uram. Én az embereim közül egyetlenegyet sem engedek. Anélkül is annyi a bajom...

- Hagyja el, tudom a kulisszák mögötti afgán viszályt... Hanem hát legalább engedjen át hat finánckosztümöt...

- Nem bánom.

- Jó, köszönöm; embert majd keresek én beléjök jó pénzért.

Össze is hozattam hirtelenesen hét embert. Mondtam, hogy gyűjtsék össze a legismertebb vállalkozó fickókat, akik a tanyaiak előtt megteszik a hatást, s akik pénzért mindenre készek.

Marcona kinézésük volt; úgy néztek ki, mint valami olasz brávók.

Elmondtam nekik illő elokvenciával, milyen manőverre kívánom fölhasználni.

- Önök azonfelül, hogy dicsőítésre méltó bravúrstiklit követnek el, illő jutalomban fognak részesülni. (Általános helyeslés.)

- Önök álruhába öltöznek. Készek-e önök erre?

Egy hang lelkesen: »Mindenre.«

- Önök finánc ruhát öltenek magukra? (Általános mozgás.)

Egy hang legmélyebb indignációval: »Soha!«

- Ennyire nem alacsonyodtunk! - kiáltá egy másik.

- Fináncok nem leszünk még tréfából sem - ordíták uniszónó.

Most aztán elkezdtem rábeszélőleg hatni rájok, ékes retorikai fogásokban adván elő, hogy hajdan fejedelmek is öltének: (Közbeszólások jobb és balfelül: »de nem fináncruhát«) hogy a cél szentesíti az eszközöket stb.

Nagy nehezen rávettem őket a finánc szerepre.

- Hát azután mi lesz a teendőnk?

- A bakaysták közé mennek.

- Helyes!

- És ott agyba-főbe dicsérni fogják Bakayt.

Az én embereim összenéztek. Egyik a másikat döfködte meg; míg egyenkint az ajtó felé kezdtek húzódni. Az ajtónál a legszájasabbik föltette a kalapját s nekem agyarkodott reszelős hangjával:

- De hallja az úr! Fogjon magának az úr bolondot a familiája közül. Arra még vállalkoztunk volna, hogy fináncok legyünk - hanem hogy tetejébe még Bakayt is dicsérjük már olyan nincs, még a Dárius kincséért sem.

- ...És ezen múlt a Pulszky megválasztása.





1878
SZEGEDI NAPLÓ VEZÉRCIKKEK ÉS
POLITIKAI CIKKEK




8. sz., augusztus 6.

TISZA MEGBUKOTT!

Örömhírt hozott a villanyos drót. A legelső választás híre is egy nagy esemény: Tisza megbukott Debrecenben Simonyi Ernő ellen hetvenkét szavazattal.

A kényúr zászlója rongyokban hever megcsúfolva...

Hova lett az a fényes bandérium, hol van az óriási diadalkapu, mit a bérszolgák keze emelt? Leomlott. Egy lehelet semmivé tette.

De ez a »lehelet« fölér egy viharral, mely meg fogja tisztítani az ország romlott levegőjét. Fullasztó volt már. A félország köhögött megromlott tüdejével.

Azt hittük, nagyobb a baj. Azt hittük, új tüdőre van szükség. Nem: csupán új levegő kellett.

Tisza megbukott. Saját fészkében. Az a föld dobta ki gyökereit, amelyben »naggyá« nőtt. Ilyen büntetésre volt szükség. A fátum leleményes.

A miniszterelnök immár tehetetlenné vált e perctől. Az a fórum mondta ki az ítéletet fölötte, amelyre ő apellált; Debrecen ítélt Tisza fölött.

És ezt az ítéletet aláírja a nemzet is, és alá fogja írni az alkotmányos király is. A fátyol lehullott, meg kell tudnia a nemzetnek és meg kell tudnia a birodalom másik felének is, hogy Tisza Kálmán nem a nemzet nevében sáfárkodott már nagy idő óta. Minden cselekedete az ő fejére száll vissza.

Hát a mameluk-seregből mi lesz most? Szétszélednek-e, mint a kilyukadt hajórul a patkányok, vagy pedig lesz még hozzá elég vastag bőrük, hogy kiállnak a félrevezetett választók elé a háromszínű zászló alá, hogy a bizalmat provokálják, amit a vezértől megtagadott Debrecen?

Amennyire mi ismerjük ezeket az urakat, hát biz' ezeknek lesz elég vastag bőrük; edzett, furfangos had ez és semmitől sincs meglepetve.

Az első ámulat után magukhoz térnek; elvégre is mit bánják ők Tiszát; gazda majd csak kerül valahonnan, akárki lesz is, s ha gazda lesz, egyéb is lesz.

Azonban ennek nem volna szabad megtörténni. - Leszámítva azt, hogy Tisza debreceni bukása már magában is nagy horderejű esemény, melynek csak örvendetes következményei lehetnek, kétszeresen vált azzá azáltal, hogy a választások első napján történt.

Debrecen választóinak kárhoztató ítélete a kormányelnök fölött, ominózus súllyal bír.

A legmagyarabb város, midőn arculvágta a »gyámoltalanság politikáját«, mintegy felemelte kezét és ujjmutatásul megfenyegette a hamis bálványokat, mintegy intett a nemzetnek, mit kelljen tenni.

Ki akar kisebb lenni Debrecennél?

Négyszázötven választókerület van a hazában. Megannyi régi oltár, melyen a hazafiság, a szabadság lángja most kialvóban pislog, vagy éppen végképp kialudt.

Sötét, kietlen tűzhelyek, hol csak hamu szürkül...

És íme, a legnagyobb oltáron, Debrecenben egyszerre szilaj lángban tör ki az eltemetett tűz... hogy meggyulladjon tőle valamennyi. Egytől egyig valamennyi.

S ez oltárok vígan lobogó lángja legyen a máglya, melyen Tisza Kálmán elég, hamuvá válik, hogy sohasem legyen belőle főnix, hogy sohasem legyen föltámadása - mély sírjából.




8. sz., augusztus 6.

VÁLASZTÁSOK NAPJÁN

És most már elkezd beszélni a nép! Eljött a nap, amikor az ő szava is meghallatszik és túlkiált mindent.

A mai nappal kezdődtek meg a választások.

Az alkotmányosság hatalma kereke megmozdul, s a nagy, nehézkes gépezet egyet fordul. Vajon hová fordul?

Vajon hova fordulna - ha szabadon hagynák; ha nem kapaszkodnék a küllőibe, hogy azoknak tetszés szerinti lökést adjon egy ominózus kéz? Egy fekete balkéz, melyet jól ösmerünk, mert súlyosan nehezedik ránk mint lidércnyomás. Egy rettenetes széles tenyér, mely bemarkolta jogainkból még azt az édeskeveset is, amit még a kapzsiság is meghagyott.

A Tisza keze vezeti a választásokat, alattomosan, rafinériával. Nagyon természetes tehát, hogy nem bízunk abban, miszerint a szavazó urnákból ellenzéki többség kerüljön ki.

A magyar nemzet - fájdalom - különben is megmutatta, hogy akaratának nem bír, nem tud hangot adni. Tíz év óta élvezi úgynevezett alkotmányát... Hosszú idő!... A piros székekben sok gazdát cseréltek azóta, - de még egyszer sem a nemzet parancsából.

A nemzet egyszer sem buktatta meg még kormányát: az a nemzet, mely még egyszer sem volt megelégedve kormányával.

Szomorú, megdöbbentő jel, melyhez a jelenlegi választási mozgalmak alatt még rendkívüli közöny is csatlakozott.

Ne kutassuk az okokat; ne kutassuk mi rothad Dániában! Elég azt tudnunk: mitől rothad.

Ma lép a szavazó urnákhoz a nemzet - vétkezni. Mert vétkezni fog. Semmi kétségünk, hogy Tisza mamelukhada, ha megfogyva is, többségben pattan ki a megvesztegetett torkok és a kormány kenyerét fogyasztó gyomrok öbléből.

Ez azonban legkevésbé sem csüggeszt el. A nemezis már ott ül a szomorú tekintetű és »körte arcú« lovag bársony nyeregében. A gyűlölet fekete felhőt vont össze a Tisza háta mögé. S abban a felhőben villám van.

Ha a választásoknál keresztülviszi is embereit, szomorú dicsősége akkor sem tarthat soká. Egy új pártalakulás elodázhatatlan követelménye az eseménynek.

S a történelem ha nem ismétli is magát mindig, sohasem hazudik.

A bűnök nyomában büntetés jár.

Tisza Kálmánnak csúfos vége lesz nemsokára.




16. sz., augusztus 15.

VALASZTÁSOK UTÁN

Be van végezve a teremtés munkája. Tisza kevéssel több, mint hét nap alatt átgyúrta pártját újjá; most megpihenhet.

És különösen megpihenhetnek a főispánok, akik gyúródeszkává lapítva hivatalos állásukat és tekintélyüket, olyan alakúvá nyomkodták ki azon a közvéleményt, aminőnek Tisza akarta.

A mamelukhad együtt van. - Ugyanazon régi izmos test, a régi pattanásokkal, Móricz Pál, Hegedűs Sándor, Szontágh Pállal, bár egypár szépítő vimmerli elmaradt, mint Nagy György, Jókai, Csernátony stb. Isten nyugosztalja meg őket!

De bár külsőleg és alkatrészeiben annak kell hogy lássék e párt, mi ezelőtt volt, Sámsonnak, edzett inakkal, hatalmas karokkal, széles vállal, tulajdonképpen mégis úgy áll a dolog, hogy Sámson haja le van nyírva: levágta a debreceni olló.

Potemkin falui és ezen Tisza-féle »összehozott« többség analóg történet... Szomorú és tanulságos.

De mert a Potemkin falui festve voltak, hát bizony csak az optikai csalódás előidézésére voltak jók; eső elől hiába keresett volna ott valaki száraz fedelet.

Ha tehát beállnak az »esős idők«, Tisza is szépen künn reked és megázik.

Nem akarunk itt azon körülményekkel foglalkozni, melyek a mai többség jelentőségét a minimumra szállítják le, elég, ha felhozzuk a választási pressziót és erőszakot, mely körülmények halványítják csak a többség jelentőségét, nem akarunk rámutatni - mert nem e cikk keretébe illik - a romlás azon magvára, azon folyton nagyobbodó daganatra, mely a kormány-többség testén fejlődik; elég konstatálnunk, hogy az valóban létezik, elég hozzátennünk, hogy az gyógyíthatatlan, és akkor már azt is megmondtuk, hogy ennélfogva okvetlenül ki kell fakadnia.

Nem is szerez tehát nagy gondot a kényúr többsége, melynek szétzüllésére választások útján soha nem is számítottunk. A nemezis nem akarhatja azt, hogy Tisza Kálmán a parlamentáris halál legtermészetesebb nemével múljék ki.

Neki nagyobb büntetés kell. Őrá az vár; hogy a saját emberei buktassák meg.

A zsarnokok nem félnek a népforradalomtól: és amikor azt hívják tetteikkel, rendesen egy másik rém jelenik meg, az, akit nem hínak, akitől megdöbbennek: a palotaforradalom.

De más tekintetben is meg vagyunk elégedve a választásokkal. A mérsékelt ellenzék együtt van mind, mégpedig gyarapodva erőben és önérzetben.

Mandátumával, mellyel elveit és irányát a nemzet megpecsételé, társadalmi összeköttetéseivel, parlamentáris szellemi erejével, kétségkívül e párt van hivatva arra a nagy szerepre, hogy a parlamentben a »nemzet esze és lelkiismerete« legyen.

Oly párt, melyet Simonyi Lajos, Szi1ágyi Dezső, gr. Apponyi Albert, Bánhidy, Chorin, Lukács Béla s ezekhez hasonló államférfiak fognak vezetni, már most is homlokán hordja a siker és dicsőségteljes jövendő bélyegét.

E párt olyan, mint a csikorgó hidegben megindult tiszta fehér, csillogó hógomoly, mely minél tovább gurul, mindig nagyobb lesz, míg egész görgeteggé válik. - A pártonkívüli elemek, egy Lónyay, Bittó s kit első helyen kellett vala említenünk, egy Grünwald stb. bizonyára a legelső alkalmas pillanatban az egyesült ellenzékhez fognak csatlakozni.

Mit mondjunk még a derekasan megszaporodott közjogi ellenzékről?

Kétségtelen az, hogy a magyar népnek rendesen azon része, mely a politika elemi ismereteivel nincs tisztában, mely a »lehetséges« és »lehetetlen« fölött nemigen szeret gondolkozni, e pártot támogatja lelkesedésével. - S e lelkesedést most még nevelte a Tisza kormányzása fölötti elkeseredés. Az elkeseredés pedig megnevelte a szélsőbaloldalt.

De a szélsőbaloldal, bár még egyszer sem volt erősebb, egyelőre nem számíthat gyümölcsöző működésre. Egyelőre meddő elmélet.

Összes működése, összes létalapja ez idő szerint még csak az: a kormányt keseríteni, csipkedni és bosszantani. Közjogi ellenzékeskedése, e népszerű bokréta a választások idején, melynek illata elkábítja a könnyen fellángoló lelkületeket bent a parlamentben ólomnehezékké válik, mely gazdáját lenyomja, elzsibbasztja s képtelenné teszi egészséges mozgásra.

Ha az egyesült ellenzék a »nemzet esze és lelkiismerete«, a szélsőbaloldalra e név illik: »a nemzet szíve«.

Az. Nemesen dobog és magasztos elvekért ég, de a parlamentáris testületben keveset számít.

E párt megszaporodásával a halkabb szívverés erősebb dobogásba megy át, - s mi e szívdobogást szívesen hallgatjuk itt is, s nem félünk, hogy harmoniátlanul túl fogja verni az ész és lelkiismeret komoly szavát: melynek a mi pártunktól kell jönnie méltóságosan, higgadtan... parancsolólag.




20. sz., augusztus 22.

FÉLRE A TITKOLÓDZÁSSAL!

Nyomasztó hangulat borong az ország felett. A nemzeti öntudat, a szilaj harag és a lojalitás kínos küzdelemben vergődik. S jaj akkor az intézőknek, ha győzni talál a két első, s jaj akkor e nemzetnek, ha megkötni hagyja magát az utóbbi által. Összekötözve rabul maradhat örökkön-örökké.

A természetellenes harcok az istent híjják föl beavatkozásra. S az isten ítélete szigorú és igazságos. Sok vért fogunk tehát veszteni Boszniában; mély és széles sírok nyílnak annak a politikának nyomában, melyet Andrássy inszcenírozott, s melyre Tisza Kálmán is ráüté beleegyezésének pecsétjét. Mit ér nekünk, hogy e pecsét az ő homlokára is kiütődött lemoshatatlan szégyenbélyegül!

A hódító harc foly győzelmek nélkül; szerencsétlenül. Győzelmek nélkül ott, hol a győzelmektől is pirulás szökik az arcba. Ausztria kihúzott kardján átok ül; az éle tompa; pengéje törékeny, markolata izzó. Hogy a magyar fiúknak kell e markolatot fogni!

Mindegy már! Ezúttal nem arról kívánunk szólni, ami az Andrássyék politikai irányából fáj, ezt elítélni lehet már csak, de helyrehozni nem többé. A posványba guruló követ, ha már megindult a hegy tetejéről, meg nem állítja semmiféle vezércikk a világon. Oda fog az már esni okvetlenül.

Hanem van ennek a végzetes tragédiának még egy más jellemző oldala is. Nagyon titkolóznak a részleteivel.

Rémletes hírek járnak szerte az országban szerencsétlen ütközetekről, melyekben annyi meg annyi vér folyt el, borzadva suttognak a katonák megtizedeléséről; szülők, nők halottnak álmodják fiukat, férjüket minden éjjel, s ha néhány napig levelet nem kapnak, a rémképzelődés az igazság színeibe öltözik szemökben.

Izgatottság, kétségbeesés, fájdalom tartja lefogva a szíveket. A bizonytalanság kínja lankasztja, bőszíti a polgárokat.

E titkolózás úgyszólván egy új hadviselés az állampolgárok ellen. S kegyetlenebb annál a másiknál.

Boszniából minden hír mintegy hermetice el van zárva; s ami jő, annak fele se igaz. A magánlevelekben sem bíznak már, azt hiszik, azok cenzúrán mennek keresztül, s csak olyat szabad bennök megírni, ami vagy nem igaz, vagy nem fontos.

Veszteségeink felől hamis adatok hozatnak nyilvánosságra, az elesettek közül csak a főtisztek jegyzéke tétetik közzé szórványosan, mintha a közlegényeket nem is anyák szülték volna, mintha azoknak bánata nem is lehetne olyan sötét felhő, melyben villámok vannak. Sebesültjeinkkel, kik a kórházban vannak, nem érintkezhetnek szülőik. Ott könyörögnek bebocsáttatásért haszontalanul az őröknek a kórházak kapui előtt. A haldoklók nyögése kihangzik, a szülők kétségbeesése belevegyül. Nem láthatják egymást. Vajon kinek jutott eszébe ez átkozott embertelenség? Vagy tán attól félnek az intéző körök, hogy a haldoklók iszonyú dolgokat fognak beszélni. S ez intézkedés, hogy csukva tartsa a szájakat a »lakat«.

Vigyázzanak, nehogy »bilincs«-nek tekintsék a polgárok. Mert a bilincshez közel van a »lerázás« gondolata.

Ne ingereljék a nemzetet, hanem ha már megcsinálták e nagy szerencsétlenséget, legalább igyekezzenek azt szelidíteni és enyhíteni az itthon maradtak gyámolítása és őszinteség által.

Közöljenek pontos értesítéseket a csatatérről, ne titkolják a veszélyeket, mert bármily nagyok is azok, mégis sokkal kisebbek, mint aminőket az ijedt emberek képzelődése teremt, adják a halottaknak és sebesülteknek pontos lajstromát. Ha már elég gyávák voltak egy olyan tartományra törni, mely nem az övék, legyenek legalább elég bátrak nem titkolni veszteségeiket is.

Mint táviratunk jelzi, Szarajevó nagynehezen bevétetett. Valahára sárga-fekete zászlók lobognak rajta: sok véren keresztül odajutott zászlók, melyekre az a kétfejű sas van odapingálva, melynek két szájat adott rendelkezésére az ősfantázia.

Nem hisszük, hogy a főváros bevétele - mint a civilizált államokban szokás - végét vetné az ádáz harcnak, s épp azért kérjük az intéző köröket, hogyha már az a kétfejű sas az egyik szájával fölitta fiaink vérét, ezentúl a másik szájával legalább ne marcangolja nyugalmunkat.

Szabad állam szabad polgárai vagyunk. A mi hadseregünk az, amelyik ott küzd. Mi is »ura« vagyunk annak. S ha már nem tudhatjuk azt, hogy »miért« haltak el a saját fiaink, legalább azt tudhassuk már, hogy »mikor« és »kik« haltak meg!

Ezt kérjük: de tudjuk jól, hogy követelhetjük is.




21. sz., augusztus 23.

AZ ÉBREDŐ ORSZÁG

Az alvó óriás megrázza magát és fölébred.

A nemzet, mely egy idő óta arccal a földnek fordulva, tompa elfásultságban, akarat nélkül mindig arra az oldalra feküdt, melyet a hatalom mutatott ki neki, fölriadt és elfordult a hatalomtól.

Az ellenzék diadalt ült Budapesten. Debrecen kezdte, Budapest bevégezte.

Két szív dobbanása lett egyforma. - S ez a harmónia nagy ünnep.

Pest hat kerülete közül négy ítélte el a jogfeladások gyalázatos politikáját.

És ez az ítélet annál sújtóbb, mert a győzelem reménye nélkül lett kimondva. És annál becsesebb.

Az érdek nem szólhatott így, annak oka volt némának maradni, a nemzeti önérzet felháborodása szólott itt, és annak szava mennydörgés.

Kár, hogy e mennydörgés most már a választások után nem hömpölyöghet végig az országon, hogy villámokat szedjen magába.

Kár, hogy csak egy arculütéssé zsugorodik össze, melyet meg nem éreznek azok, akiknek vastag bőrt rendelt hárítóul a gondviselés.

Mint éji távirataink jelentik, mind a két fővárosi pótválasztás az ellenzéknek kedvezett.

A belvárosban pártunk jeles tagja, Királyi Pál, a Ferencvárosban pedig Thaly Kálmán aratott fényes győzelmet.

Magyarország kétségkívül legintelligensebb kerülete, melyet Deák Ferenc képviselt, pártunk elvei mellett nyilatkozott.

Legyen ez új intés az országnak és legyen az erősítő biztatás magának a pártnak a küzdelmekhez.

A Deák Ferenc szelleme szólott »innen« a magyar nemzethez. Ne legyen elhangzó, legyen acélozója a tettvágynak és a honszeretetnek.

Mert bizony sohasem volt arra nagyobb szüksége a szegény hazának, mint éppen most.

Nehéz időket élünk. Benn zavar, künn veszedelem, lázas forrongás köröskörül.

S e nagy káoszban egyetlen ember kezében van a hatalom.

És milyen ember kezében?

A Tisza Kálmánéban. Az ő kezében, anélkül, hogy mérsékelhetné valaki, míg az országgyűlés össze nem jő.

Ez aggasztó körülmény ösztönözte pártunkat, hogy ma egyik vezére Ürményi Miksa nyílt homlokkal föllépjen, kérve a miniszterelnököt, hogy e nehéz időkben hívja össze azonnal az országgyűlést.

Ha nem akar abszolutizmust a miniszterelnök s ha nem tekinti a nemzet vezérét, lételét, jövőjét az önkényére bízott bitang jószágnak, engedelmeskedni fog e rendkívül súlyos körülmények közt Ürményi kívánságának, mely egy ember szava csak, de valamennyi helyett.

A miniszter, sejtjük, nem szívesen fog engedni. Vastag nyaka van. Ha nem hajlítja meg a kérelem, meghajlítja a parancsolat.

Támogassa Ürményit hát Magyarország minden fia, szólaljanak fel rendre a municípiumok... ébredjen föl a nemzeti közszellem impozánsan... ne aludjék el soha többé!

...És akkor Tisza elmehet - aludni.




22. sz., augusztus 24.

KI ELLEN?

Újra jött a parancsolat. Kétszázezer katona fog indulni megint. Magyar fiúk nagyobbrészt, mintha a magyar vér sokkal olcsóbb volna, mintha azt minden lelkiismeret-furdalás nélkül szabad lenne elpotyázni.

Alkotmányunk körülnyirbálva, pénzügyileg tönkre vagyunk téve; még csak a vér volt meg azokból a kényes cikkekből, mikre a hatalom vágyakozni szokott: most az is hadd folyjék el. Legyünk egészen semmi!

Kétszázezer katona fog indulni megint!

De hová? Ki ellen?

Szarajevó már be van véve. A bosnyák fölkelők tönkretétele csupán gyerekjáték lehet ezután, mire való tehát a kétszázezernyi hadsereg? Arra, hogy Boszniába menjen?

Nem, ez lehetetlen; hacsak nem az az eredeti tréfás gondolata támadt a vitéz Philippovichnak, hogy minden bosnyák mellé két szál legényt állíttat gondviselőül; hadd legyen az egyik a »silbakja«, a másik pedig a szárazdajkája.

Ezenkívül csak egy magyarázat bír jogosultsággal. Egy oly magyarázat, mely a csodával lenne határos, mely a lehetetlenséget demonstrálná, hogy a folyam vize fölfelé folyik. Az a magyarázat bír egyedül jogosultsággal, hogy Ausztria - ami először esik meg rajta - helyes útra tért.

A kétszázezer mozgósított katonának azt kellene jelentenie, hogy háborúra készülnek, bosszuló, véres háborúra Szerbia ellen.

Bárcsak úgy lenne, bárcsak szót fogadna Ausztria a tekintélyes külföldi és a helyes érzékű magyar sajtónak, mely e diónyi állam meghódítását javasolja.

Sok körülmény támogatja e jó tanácsot.

Nem is említjük azt, hogy Ausztria ékes ábrázatja még mindig vörös attól a csattanós arculütéstől, mellyel Szerbország a tavalyi »Die Türken sind vernichtet«-féle örömeit megédesíté. Ausztria szelíd, türelmes, jámbor állam s nem törődik azzal a fatális örökséggel, vagy tán észre sem veszi: mert olyan furcsa tükröt tart eléje egy sötét fekete kéz, melyben sohase az ő alakja jelen meg, hanem a kamarilláé.

A józan észre sem apellálunk. Az osztrák külügyi politika az ilyen mellékes dolgokkal nem számol.

Ausztria egészen más szempontokból szokott kiindulni, nem rajong az ideális dolgokért, az állami fönségért s a tekintélyért, hanem olyan, mint a szenteltvíz-tartó: minden kéz bátran benyúlhat s bepiszkíthatja.

Ausztria cselekedeteinek rugói más indokok kell hogy legyenek.

Az egyszeri pap így argumentált a káromkodás ellen: aki szerelmeteskedik, annak megvan a maga gyönyörűsége, aki lop, annak megvan a maga haszna, de aki káromkodik, annak sem haszna, sem gyönyörűsége.

Hát mi is azt mondjuk, hogy ha már valakinek olyan gusztusa van, miszerint az olyan dolgok után nyúlkál, amik nem az övéi, - legalább legyen meg az anyagi haszna is.

Merthogy valaki gyönyörűségből lopjon a maga kárára, az legalábbis hasonlít ahhoz a hamis pénzverőhöz, kinek minden pakfon huszas elkészítése két ezüst forintjába került.

Vajon miféle haszna lesz Ausztriának az elfoglalt Boszniából? - Megátkozza azt a keserves órát, amikor a saját tarisznyájába kötötte, mint a mesebeli zsidó, kinek úgy a batyujába rekedt a sárgaszemű lidérc, hogy csak holtan szabadulhatott meg tőle.

De ha már hódítani akar vitéz monarchiánk, hódítsa meg Szerbiát is. Bosznia undorító púp lesz a testén, de ha Szerbiát hozzácsatolja, kiegyengeti vele a hézagokat, teste megizmosodik és arányossá válik.

Szerbia, Boszniával együtt az osztrák-magyar birodalomhoz csatolva és megfékezve, erős védgátat fogna képezni a jövőben a szláv áramlatok ellen.

Egy nagyszabású keleti politika alapköve tétetnék le Szerbia meghódításával, mely monarchiánk tekintélyét és erejét, ha jól fejlesztetnék, gyorsan megnevelné, s a kelet kulcsát játszaná kezébe.

Oda tehát azzal a kétszázezer katonával!

S akkor semmi kifogásunk a mozgósítás ellen.

Nem fog kicsordulni egyetlen könnycsepp sem, nem fog hangzani zúgolódás, sem lehangoló panasz. Hanem amerre el fognak vonulni a Szerbia felé induló birodalmi hadsereg zászlói... meghajlanak és vígan fognak integetni feléjük a háromszínű lobogók.




25. sz., augusztus 28.

ÚJ MERÉNYLET AZ ALKOTMÁNY ELLEN

Szomorú árnyát veti előre a jövendő.

Tisza Kálmán mindinkább kezd kibontakozni gyalázatos burkolatából, s előttünk áll egészen az ördögök ördöge a maga valóságában, sziszegő nyelvével, megpenészedett lelkületével és fenékig rothadt szívével. A nemzetiszínű máz, melyet fölvett a sátán, lemállik, lepattogzik róla lassankint.

Íme, itt áll a skelet; - ösmerjük végre. Semmi kétség többé, hogy kicsoda Tisza Kálmán.

Vége-hossza nem volt a jogfeladásnak, a kétszínűség politikája a közbizalommá kifestett ledérség karjában kéjelgett úgy, hogy elundorodott tőle a becsület; játéktárggyá lett az ember kezében minden, ami szent, ami tiszta, beszennyezte az erkölcsöket, megtörte még a hitet és a reményt is, a gyávaság rongyait aggatá a megvakított nemzetre, s most utoljára még a vérét is megcsapolta.

Ez ember az, aki a hazafiság és a nemzeties irány kalapja alatt jutott a hatalom polcára; s amikor már ott kilyukadt a kalap, a bécsi kamarilla haja dugódott ki alóla.

És ebből az undorító hajból mindig több-több látszik.

A nemzet panasza fölhangzott. Nem hallotta. Fenyegetőztünk. Nem értette meg. Kértünk. Kinevetett. Lázas izgatottság meleg vért kergetett a nemzet arcába, szemeink a haragtól villogtak. Ez az ember hátat fordított, s ment hidegen a maga végzetes útján odább...

Ekkor azután eljöttek az anyák könnyei... Ezek is fegyverek, mondják. Nem használt semmit. Majd segítségünkre keltek megölt fiaink véres árnyai.

Tisza Kálmán behunyta a szemeit és nem látott semmit. A sátán nem fél semmitől - mert szövetségese a pokol.

És mikor semmi sem használt, sem kérés, sem fenyegetés, sem könny... akkor a legutolsó alkotmányos fegyverre kellett szorulnunk, mely végveszély idején, ezer esztendő óta annyiszor védett meg bitorlók, zsarnokok ellen. Ötvenkét ősi bástya közül torlasznak előlépett a legerősebbik.

Pestvármegye alispánja, Földváry Mihály megtagadta a hadügyér azon rendeletének teljesítését, melyben ötszáz előfogatot kér Boszniába.

Mindenki tudja ez esetet. S akiben még a hazafiságot ki nem oltotta a »Tisza-éra«, mindenki meg van győződve, hogy Földváry az alkotmány szelleméhez s az ország vezérmegyéjéhez méltólag cselekedett, s hogy eljárása teljesen megfelel az 1870. XLII. t.-cikknek, mely az alispán jogait körülírja.

Az alispán nem mert nyújtani a nemzetellenes boszniai akció számára segédkezet; nem merte bekeverni azt honfivérrel. Ahhoz a törvényben körülírt jogához nyúlt, hogy előbb megkérdezhesse a megye közönségét.

De bezzeg, ahol jogfosztogatásról van szó, merész ott, legény ott Tisza Kálmán - s Földváry Mihályt, azt az egyetlen tisztviselőt, aki alkotmányos kötelességét teljesítette, felfüggeszteté jámbor famulusa, Szende által hivatalától a fegyelmi vizsgálat alá helyezte.

És ezzel koronázta be tetteit Tisza Kálmán. Mert az a megyei autonómiai törvény, melynek utolsó maradványát ő őrizte meg, egyetlenegy pontot sem mutat föl, mely eljárását még legtávolabbról is indokolhatná.

E szerencsétlen embernek szörnyű végzete van. Mint Neró hajdan, ki annyira ment a gyújtogatás szenvedélyében, hogy saját házát is felgyújtotta. Tisza Kálmán is annyira ment a jogtiprásban, - hogy mikor már semmi feladni való sem maradt, átkozott lábaival az önmaga által szervezett jogokat tapodta meg.

Vajon hová fogják vinni e lábak?

Mi lehet a sorsa annak a férfiúnak, aki megfordítani igyekszik a morált, mely az államok összetartója? Aki a gazságot szentesíti a ki üldözi azokat, kik kötelességüket teljesítik. És megfordítja az igazság ábrázatját is. Emeli, legyezgeti a bűnösöket, gazembereket s fegyelmi vizsgálat alá fogja a nemeseket és igazakat?

Vajon e megfordított világ mikor szakad már rá s mikor tiporja össze küllőivel ezt az embert?




27. sz., augusztus 30.

HONVÉDEINK A HATÁRON TÚL

A pohár csordultig megtelt. Nem volt elég a közös hadseregből az összes magyar ezredeket kiszemelni és azokat vinni Bosznia kietlen sziklasivatagaiba éhezni és elvérezni, nem volt elég éppen ezen nyomorgó országból kivonni a munkaerőt aratás idején, midőn családjának egész esztendőre szokott kenyeret keresni a szegényember. Nem volt elég, még honvédeinkre is szükség van. Az országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül szolgálatra rendeltetnek az ország határain túl.

Azon erő, melyet kímélnünk kell mint e nemzet legdrágább, pótolhatlan kincsét, mely erőt csak akkor véltünk aktív szolgálatra parancsolandónak, ha a Kárpátoktól Adriáig fog harsogni: »A haza veszélyben forog« - azon erő oly rongyos tartományok megvívására fordíttatik, mely egy fél század lefolyása alatt sem fizetheti meg a nemzetnek a már eddig is hiába ontott drága vért.

A rendelet ugyan csak a határszéleken teljesítendő szolgálatokról szól. De tudjuk már, hogy Tisza Kálmán szava mennyit ér.

Nem-e a 60 milliót is úgy szavaztatták meg a delegációval, hogy az nem szolgáland Bosznia elfoglalására, nem nemzetellenes célok érvényesítésére? Nem-e proklamálták, hogy Bosznia elfoglalása békés úton fog végrehajtatni, és arra már ki van nyerve a porta beleegyezése? Ámítások és csupa ámítások.

Ki lehetne oly elfogult, hogy hihetne még Tisza Kálmán ígéretének? A honvédek túl fogják lépni a határt, úgy, mint a közös hadsereg kiegészítő része. Talán éppen azon granicsárok egyikének fővezérlete alatt, kik a magyar faj esküdt ellenségei.

Folyni fog a magyar vér, eret vágnak a nemzeten, hogy szabadságszeretete és önállóságának büszke érzete ne okozzon többé neki vértódulásokat. Oly olcsó lett a magyar ember élete, mint a lopott jószág tolvaj kezekben.

A reakció könnyű győzelmet remél arathatni ezen kiaszott, népességében megfogyott ország fölött.

Csalatkozni fog. Annyi erő mindig fog e nemzetben maradni, hogy ha másképp nem, dicsőségben meg tudjon halni a reakció elleni harcában. De azon csatában nemcsak a magyar nemzet fog elvérezni, az könnyen lehet egyúttal az Osztrák-Magyar Monarchia végórája.




27. sz., augusztus 30.

A »WEHRZEITUNG« A MAGYAROK ELLEN

A königgrätzi napok óta tűrhető hangulat uralkodik a »civil« és »katona« közt. A »kard« komolyan megleckéztetett az »iskolamester-hadsereg« által, minek az lőn az üdvös következménye, hogy beismerték a pléhgallérosok is a tudomány fölényét a nyers erő fölött. Már-már beleélte magát a közönség azon gondolatba: hátha a hadsereg is egészen bele lesz illeszthető az alkotmány keretébe; talán belátták már azok is, hogy ők a nép kedvéért és nem a nép az ő kedvökért lett teremtve.

A soi-disant osztrák-magyar »Wehrzeitung« ez irányban tökéletesen kiábrándíthat bárkit. Hetvenedik számában közöl egy oly cikket, mely csak alkotmányon kívül álló körből jöhet. - Azon cikk oly hangon leekézteti Pest- és Somogy megyéket férfias alispánjaikkal együtt, mint amily hangon a hatvanas években beszélt a korporális a »gemeiner«-rel. De ha tőle függne, bizony vasba is veretné a »rebellereket«, rájuk olvastatván az őket illető 25 vagy 50 botokat.

A granicsárok szelleme vezérli a Wehrzeitung cikkíróját. Mit tud ő a polgárok jogairól, az alkotmány, az egyéni és tulajdonjog szentségéről! Nem tud arról semmit, vagy ha tud, azt csak gyűlöletes akadálynak ismeri a militarizmus dicső útján.

Előtte csak egy államérdek van, a militarizmus. Ami azon kívül esik, az fölösleges lom, mely a »történelem szemétdombjára« való. Csak egy törvény legyen: a katonai reglement.

De nem oda Buda! Mi magyarok megmutattuk már azon pléhgalléros uraknak, hogy zubbonyban és rongyosan elvertük a reglementszerű zsoldosokat; megmutattuk, hogy mi itt, ezen hazában nem tűrjük meg a katonai uralom garázdálkodásait. Azért állítottuk föl alkotmányunkat mint erős bástyát; azért őriztük meg törvényeink által szentesített szabadságunkat, hogy azon belül kardcsörtetéstől ne kelljen félnünk.

Nem is azért adjuk lapunkban az említett cikk legvakmerőbb és legjellemzőbb helyeit, mert félelmeseknek tartjuk a kamarilla ezen előőrseit; csupán azért tesszük, hogy lássa a közönség, mit merészelhetnek már a kardcsörtetők a Tisza-kormány dicső uralkodása alatt. Lássa közönségünk, mit várhatunk, ha ismét hatalomra vergődnének a »granicsárok«.

Az említett cikk főbb részei a következők:

»A törvény fenségét két hencegő magyar hallatlan módon megsértette. Egy szokás alapján, mely évszázadok óta minden államban fönnáll s oly természetes alapon nyugszik, hogy törvény sem kell szentesítésére: a magyar honvédelmi miniszter a megyéktől katonai előfogatokat kért s ezen kérelmet a Pest megyei alispán kereken megtagadta, a Somogy megyei pedig - annak hiányos teljesítése után - megelégedett azzal, hogy a belügyminiszterhez az ismert föliratot intézte. Szigorú katonai szervezettel bíró államban ugyan legcélszerűbb lett volna a két vakmerő suhanccal a legrövidebben elbánni; a jog és törvény előtt menthető lett volna, ha a két nyakas megyei úrral úgy végeztek volna, mint azon szubjektumokkal, kik saját hadseregük elé akadályokat és nehézségeket gördítenek...«

»Azon percben, midőn a don Quixot-ok, kik magukat vicispánoknak nevezik, elég vakmerők az államügyek rendes menetét föltartóztatni, és ahelyett, hogy néma megadásban engedelmeskednének, a fokossal hadonáznak: szent kötelességgé vált ily szemtelen öntúlbecsülést teljes erővel összezúzni. Ez a lázító brutalitásra legjobb és leghathatósabb ellenszer.«

»Ahol a korona tanácsosai és másodsorban az maga parancsol, ott nem szabad a disznóól diplomatáinak bozontos fejüket tagadólag megrázni. Vad harag ragad meg bennünket, hogy ilyesmit kellett megérnünk, amit még az ismert szomorú magyar közigazgatási viszonyok között sem tarthattunk lehetségesnek.«

»A temesvári katonai parancsnokság, hogy a szükséges fuvarkocsikat megkapja, hirdetményt bocsájtott ki, ahelyett, hogy egyszerűen rendeletileg szerezte volna be a szükséges előfogatokat. Tiszteljük és becsüljük a magyar miniszter urak liberális érzelmeit, de azt hisszük, hogy míg a kard a kezükben van, nem kellett volna visszarettenniök egypár szemtelen bocskorosnemes összezúzásától. Ha a fölszabadított rabszolga szabadságát nem képes - illedelmesen viselni, ha veszélyes kezd lenni: ismét békókba kell szorítani, éspedig olyanokba, melyeket széttépni képtelen legyen. És a magyar municípiumok részben ily rabszolgák, a régi jó táblabírák vakmerőségét és patriárchális műveletlenségét egyesítik magukba. Ily hulladék pikáns érdekkel bírhat a régiség-gyűjtő számára, de az okos ember megvetőleg dobja azt a világtörténelem valamely szemétdombjára.«

»Most már igazán azt kellene kívánjuk, hogy egy új Haynau támadjon, ki a nyomorultakat; akik ilyesmit egy miniszternek írni mernek, véres megfenyítés által kergethetné a megadó engedelmesség alá. Még Angolországban, ahol a kormány a legerősebb megtámadásoknak van kitéve, Franciaországban, hol a pártok halálos gyűlölködéssel állnak egymással szemben, a parlamenti kormány előtt ismeretlen az ilyen fölírogatás. Bizony kíváncsiak vagyunk, hogy mily büntetést fognak diktálni a vakmerő bűnösökre!«

Ha kormányunkból a nemzeti érzelem még nem halt ki egészen, alkotmányos és nemzeti érzületének tartozik azzal kifejezést adni, hogy a granicsár kamarilla céljainak szolgáló ezen lapocskát Magyarország területéről kitiltsa.




Rendkívüli sz., augusztus 31.

A 46-IK GYALOGEZRED ELESETTEI ÉS SEBESÜLTJEI

Magyarország halottjai, akik nem Magyarországért haltak meg.

Egy hosszú névsor, melyből mindenik név egy leimádkozandó olvasószem, melyből mindenik név egy lemoshatatlan vád.

Egy hosszú névsor, megannyi fáklya, mely rémesen világít a két magyar születésű államférfiú útjára.

Nem az a kérdés, melyik az ártatlanabb, hanem melyik a bűnösebb a kettő közül.

A Sachsen-Meiningen ezred elesett és megsebesült katonáinak a nevei. Sok ismerős név, sok gyász hozói, sok szörnyű aggodalom megpecsételői.

Tizenkét szomorú temetés Szegeden egyszerre. S ötven halálos beteg. Orkán a fájdalmas nyögésekből.

Tizenkét halott, kik ott maradtak a csatatéren némán, mozdulatlan.

De akik némán is sokat mondanak, nagyon sokat...

Beszélnek hozzánk virág illatában, szilaj szél zúgásában... fölvert s arcunkba vágódó útszéli porszemekben...

Értsük meg azt a beszédet.

Szemeiket nem mi fogtuk be, ravatalukat nem láttuk, - hol sirassuk meg őket?

Legyenek a szívekben temetve: érző, emlékező szívekbe.

S midőn zokogva leborulunk erre a földre, mely szülte őket, de sírokat nem adhatott nekik, ne a hős fiúkat sirassuk előbb, hanem - e földet.




30. sz., szeptember 3.

MEDDIG JÁTSZANAK MÉG A NÉPEKKEL?

Franciaországnak is van Tiszája. A vén Broglié. És az sem pihen most, a furfang nem aluszékony természetű.

Miután nem sikerült a konok bűnösnek elnyomni a nemzeti követelményt, s miután mint akit megriasztottak, elódalgott a hatalomtól, oldalvást ismét visszasompolyodott ahhoz, s Mac-Mahon útján folyton áskálódik a köztársaság ellen.

Ma midőn az egész világ hajba készül egymással kapni, midőn Bosznia földjét több vér áztatja, mint eső, midőn az enervált olasz is elkezd vickándozni, mint a gyík, ha a napfény nagyon megsüti, midőn a muszka csak lélegzetet vesz azon korty után, melyet a vérből lenyelt - de még mindig szomjas, ekkor egyedül Franciaország hirdette a béke diadalait.

Ő, akinek a legtöbb kötözni való sebe volt, elfeledte azokat, ő akinek a hadi dicsőség volt századokon keresztül a vetett ágya, lelépett arról és a munkaasztalhoz ült, ő aki a hatalom bíborpalástját viselte, a munkás-zubbonyt öltötte fel, ő, aki folyton elöljárt mint példa a világnak - most is elöljár.

De míg a béke ünnepét ülte Páris, a »világ szállodája«, addig teljesen megfeledkeztünk róla a nagy nemzetközi marakodás közt, mely semmi egyéb, mint a királyok kártyázása - apró pénzre, a népek vérére.

És a »gloire« hazája akkor volt a legnagyobb, mikor a legelfeledtebb lett.

Ma sajnálatos híreink ismét felé fordítják a politikai világ figyelmét. Nyugalmát megzavarni látszik egy új csíny, - mely előre veti árnyékát.

Mac-Mahon csak nem fér bőrében, s a két sziszegő kígyó, Broglié herceg s Buffet, az egyik fülébe az egyik, másikba a másik beszéli bele elvetemedett cselszövényeit. Termékeny talaj a két lelógó reakcionárius fül, megfogamzik benne a gonoszság nyomban. Ami nagyon természetes, mert könnyű Katót táncba vinni, még akkor is, mikor nem neki muzsikálnak.

A nyomorult terv az, hogy az államfő lefőzi, zavarba hozza a nemzetet azáltal, hogy a szeptenátus telte előtt hír szerint folyó hó 20-án, idő előtt leköszön.

A köztársaságiak az első zavarban nem fognak tudni mit csinálni, s a zavarosban egészen kényelmes lesz halászni a monarchisták- és a bonapartistáknak.

A romlott cinkosok arra számítanak, hogy a Mac-Mahon leköszön, a köztársaságiak vagy az ideiglenes, elnök nélküli állapotot hosszabbítják meg bizonytalan időre, s e résen könnyű lesz orgyilkos kéznek elejteni a köztársasági kormányformát, vagy pedig oda fognak járulni mély alázattal Mac-Mahonhoz s hivatkozni fognak »hazaszeretetére«, s kérni fogják, hogy viselje tovább hatalmát. És ekkor aztán a marsall fogja megszabni ügyes griffekkel, hogy milyen módon vállalkozik arra.

Mac-Mahonék jól számítottak volna, ha titokban szőtt ármányuk idő előtt nem kerül vala napfényre, - mert tény az, hogy a francia köztársasági párt, úgy amint most van, nagyon eltérő véleménnyel lett volna a választandó elnök személyével szemben, annál is inkább, mivel Gambettát sokkal jobban szeretik némelyek, mintsem a kombinációból kihagyni engedjék, s sokkal inkább ellenszenveznek vele mások, mintsem őt szívesen láthatnák az állam élén; most azonban elkészülhetnek az ügyetlen csínyre, s előre megegyezhetnek a választandó elnök személye iránt s elhatározhatják, hogy hét évre választják az új elnököt, vagy pedig csak a Mac-Mahon idejének lejártáig.

Résen legyen a köztársasági párt!

A magentai herceg pedig gondolja meg, hogy Franciaországban emelkedett már egy vérpad, melyen egy királyi fej gurult a földre...

Mac-Mahon marsallnak is csak »egy« feje van.




41. sz., szeptember 15.

MI KÉSZÜL?

Sokra vitték a leleményességet a jogfosztogatásban.

Már ezelőtt egy negyedévvel azt hittük, midőn az ország közgazdasági jövőjét besanzsírozta Tisza Kálmán Ausztria éléskamrájába; no most már nem érhet semmi baj többé, most már nincs semmi elvenni valónk többé; nyugodtan alhatunk azon a szalmaágyon, melyről a derekaljat elzálogosította új tíz esztendőre nagy hazánkfia, Tisza Kálmán.

No, hanem hát Tisza Kálmán nem az az ember, aki meg nem vigasztalja az ő nemzetét, ha teheti. Bebizonyította nekünk, hogy alaptalanok az aggodalmaink, hogy még van valamink, ami értékkel bír, ami kedves a szívünknek. Igaz, hogy ezt azzal bizonyította be, hogy - elvitte.

Elvitte vagy segítette elvinni véreinket egy csatatérre, mely nem dicsőséges temető, hanem gyalázatos vesztőhely.

Egy olyan politika eszközének segítette be a nemzetet, mely végzetes lesz, mert erkölcstelen az indok, mely azt szülte.

Egy puskaporos hordóra ültetett rá, mely felé folyton közeledik az égő kanóc; őneki látni kell azt sárga-fekete szemüvegen keresztül. De ajka néma és vasmarka reszket, mellyel hidegvérűleg leszorít a pokoli akna felé, hogy minket találjon a fölrobbanás első legdühösebb rohama.

Úgy vagyunk e fatális államférfiúval, mint az egyszeri ember volt az ördöggel. Az ördög arra spekulált, amije otthon van a szegény embernek s amiről mégsem tud. A szegény ember nem tudott születendő gyermekéről semmit, s azt vitte el az ördög.

Régi mese új alakokkal. - Régi rémmesének szárnya kerekedik.

Óvakodjunk Tisza Kálmántól. Ha a pokollal szövetkezett, szövetkezzünk mi egymással. Vonjunk egy bűvkört magunk körül hazafiasságból, és ne engedjük azon belül a pokol szolgáját.

Mert nem tudni, mire spekulál alattomos cselszövényekkel megbélelt lelke.

Mert nem tudni, mit vesz még el tőlünk!

Ne gondolja senki csüggedt arccal, elborult homlokkal, növekvő szégyenpírral, hogy már nincs semmink. Végtelen a nyomor útja; sokáig dobálja a szél ide-oda a letépett falevelet is, amíg megrohasztja a viszontagság.

Hát még egy nemzetet?

Hány garádicsot kellett meglépnünk, míg eljutottunk arra a magaslatra, amelyen Európa mívelt nemzetei állanak! Egyforma út; ugyanannyi az lefelé is.

Igaz, hogy nagyokat taszított Tisza Kálmán átkozott balkeze rajtunk hátrafelé: hatot is estünk lefelé nemegyszer; de még azért nem vagyunk legalul; még mindig lehetünk lejjebb.

Még mindig óvakodjunk Tisza Kálmántól!

Még mindig spekulál valamire. Minden jel arra mutat. Avagy minek kacérkodik annyira a hatalommal? Minek tartja azt erőnek erejével a kezeiben? - Jogfosztogatástól megfertőzött kezekben rossz helye van annak!

A keleti bonyodalmak Európa összes alkotmányos kormányait arra bírták, hogy szerényeknek érezzék magukat saját nemzetükkel szemben, hogy terhesnek érezzék a felelősség súlyát; hogy igazságosnak találják átruházni e vajúdó földrész ilyen válságos perceiben az elhatározási hatalmat arra, akié: a nemzetre. Minden országban együtt ül a parlament, és tanácskozik és parancsolatokat osztogat a nép nevében az állam intézőinek.

Csak Magyarországban van minden hatalom egy kézben.

És talán egy óriás keze az?

Nem. Egy törpéé.

Egy törpe játszik a mennykövekkel.

Miért? Hogy visszaéljen azokkal.

Ezért óvakodjunk Tiszától még mindig.

A gonoszság a legleleményesebb szövetséges. - S a komédiás szeret meglepetéseket csinálni, kivált, ha a füttyök belebőszítik.

Ha Tisza úr hamis lelkében ez egyszer nem érlelődik új árulás, miért nem hívja össze az országgyűlést?

Magyarország határszélén háború dühöng, s a parlament nem ül együtt.

Magyarország fiai ott véreznek a csatatéren, s a parlament nem ül együtt.

Új mozgósítás híre jár szájról-szájra; a honvédség is mozgósíttatik, s a parlament mégsem ül együtt.

A sziszak-novi vaspálya kiépítése által Magyarországnak nemcsak jelene, de a jövője van érintve: és a parlament mégsem tud erről semmit.

Hát mi történhetett Magyarországon?

Talán le van rombolva az országháza? Nem. Tán ellenséggel van ellepve a haza földje, s a polgárok nem választhatják meg képviselőiket? Nem, a képviselők meg vannak választva.

Vagy tán abszolutizmus van Magyarországon?

Nem. Alkotmányos érzelmű király, homlokán ragyog a magyar korona.

De hát mi történik akkor!

Az, hogy a király és nemzet egy szolgája visszahajigálja azokat a köveket a magyar nemzetre, amellyel palotája ablakát beverték.

Veszélyes játék!

Vagy a király, vagy a nemzet kifogy a türelemből s megbünteti a rakoncátlan szolgát.




47. sz., szeptember 22.

TISZA A VÁDPADON

Közeleg az országgyűlés összejövetele.

Mint mikor a felhő ereszkedik alá, sötéten, komoran...

Mintha terhes lenne, mintha óriási mennydörgésnek lenne fekete palástja, mintha a nemzetnek elkomorult arca lenne rája nyomva s villámot takarna mélyen belsejében.

Együtt lesz a nemzet; milliók keserve, száz meg száz ütött seb, megnyílt ajakká lesz.

Vagy hacsak füst volna az a sötét felhő, amit mesterséggel támasztott a hatalom, amelyhez semmi köze a nemzeti akaratnak, amelyet a hatalmasok lehellete fog fújni erre, arra?

Füst, mely ködbe burkolja Tiszát, füst, melyet a nemzet szemébe fúj Tisza, füst, örök fogalma a semminek, füst, hitvány maradványa a kialudt hazafiság tüzének?

Nem; ez a szomorú kép nem lehet az országgyűlés.

Nagy események, nagy átalakulások szülői; magyar lesz a magyar. A veszedelem az az öblítő víz, mely lemossa szívéről, ami szenny azon van s tisztává válik az kívül-belül.

Hisszük, hogy a mameluk parlament otthon marad. A vakondokok nem fognak előjönni többé. S a Sándor utcai palotában összejön egyszer végre a nemzet!

A nemzet képviselői, kik pártokra lehetnek szakadva, mikor pártdolgokról van szó, kiknek dereka meggörnyedhet Tisza Kálmán előtt, midőn hivatalokat osztogat, de amikor arcul üti saját édes hazáját, akkor ezek az emberek nem maradhatnak többé hidegen; meg kell ragadniok azt a bűnös kezet, hogy többé ne tehesse, és meg kell kérdezni: miért tette, ki jogosította föl erre?

Az országgyűlés legelső dolga lesz büntetni.

Szomorú kötelesség, de a nemzet akarata diktálja. S az parancs.

Tisza Kálmánt vád alá kell helyezni.

Tudni akarjuk Tisza Kálmántól, van-e hát alkotmányunk vagy nincs.

Ha van -, hogy merte azt megszegni; ha nincs, hogy merte azt feladni?

Meg akarjuk tőle tudni, mi ösztönözte arra, hogy bűnös játékot űzzön velünk, hogy a mi akaratunkat hamisítsa meg a trón előtt, s hogy a trón akaratát hazug színekben adja elő a nemzetnek s meghamisítsa azt is.

Számon akarjuk kérni azon vakmerőséget, hogy egy egész lételünket veszélyeztető politika eszközének dobott oda.

És számon akarjuk kérni az egész bűnlajstromot, mely hosszú, mint a szenvedés, mely éget, mint a sajgó seb, mely megtorlást kiált, mint a megtépett becsület.

De mégsem a megtorlásra van annyira szükségünk, mint inkább világosságra azon politikába, melynek következményei minket fognak érinteni elsősorban, melyért a mi vérünk hull s pirosra festi Bosznia földjét. Bosznia földjén azokat a rögöket, melyek a magyar nemzet koporsójára fognak hullni, meglehet.

Jogunk van - ha megtagadják alkotmányunkat, akkor is jogunk van mint embereknek, ott, ahol életünket kérik, megtudni: mire kérik; jogunk van bepillantást vetni Ausztria politikájának célzataiba; jogunk van fölvilágosítást követelni végcélja felől azon útnak, melyre bekötött szemmel hurcoltak akaratunkon kívül. Embervesztő út, véres nyomokkal; fekete tájkép, fekete tervekkel: s még ezeken is árnyék a Tisza Kálmán lelkülete.

Meg kell tudnunk a bizonyosat.

S Tisza nem fogja megmondani. Tisza még tréfából sem mond igazat - ha nem kénytelen.

Kényszeríteni kell tehát.

S ám ne legyen a Tisza vád alá helyezése megtorlás őellene - hanem legyen taktika, mely kiderítse Bosznia okkupálásának valódi történetét és célját.

Ezt kell tudnunk mindenekelőtt.

Tisza vallani fog önvédelemből - de csak a vádpadon.




52. sz., szeptember 29.

A NÉPGYŰLÉS

A nemzet haragja végre kitör. A türelemből elfogyott az utolsó szemer is. S mint alaktalan gyurma kóvályog a népakarat, hatalmas tömegekben verődve össze kolosszálissá.

De még mindig alaktalanul, vagy túlzott arányokban.

Mi voltunk az ország összes sajtójában az első lap, kik a kormány vád alá helyezését sürgettük az új országgy.-től, [24] s mégis midőn megértük, hogy a fővárosban megtartandó népgyűlés is ezt akarja, lehetetlen megállanunk, hogy megbeszélés tárgyává ne tegyük az indokot itt és ott.

A népgyűlést előkészítő bizottság egyik heves szónoka máris bárd által leguruló fejeket akar látni, s általában az egész népgyűlés olyan iránylatban látszik megindulni, mely máris ítéletet mond a kormány fölött, vádolja és bűnösnek mondja azt ki, s csupán mintegy törvényes hatalom hiányában adja át a kész ítéletet végrehajtás végett az országgyűlésnek.

A népgyűlésnek, mint mi hittük, nincs ehhez joga. Vádló és bíró egyszerre már jogi szempontból sem lehet. Alkotmányos szempontból még kevésbé.

A nemzet s következésképp a népgyűlés csak vádolhatja a kormányt, és vád alá helyezését kérheti az országgyűléstől, a gyanú alapján és a tények nyomán úgy, amint e tények az ő fölfogása szerint bűnösek.

Ha egy lépéssel tovább megy a népgyűlés, - kilép azon vonalból, amelyen belül hatalom. Leveti magáról a komolyság ünnepies köntösét, mely egészen elborítja, mely vádoló szavának tekintélyt adott, - s kilátszik alóla a nép egyenkint, s a nép csak együttvéve nagy, egyenkint törpe... Kiáltása vihar úgy, mely játszva söpri el a szemetet, gyenge szisszenés így, mely a levegőbe rezeg el...

Mi is a nemzet szavát és akaratát tiszteljük a fővárosi népgyűlésben; hisszük, hogy annak határozatát visszhangozni fogja az egész ország, s nagy horderőt tulajdonítunk annak, de csak úgy, ha át nem lépi hatáskörét.

Az egész nemzet higgadt szava előtt meg kell hajolnia az országgyűlésnek, s vád alá fogja helyezni a kormányt.

S a kormány is meghökken a bizalmatlanság ily nagy mérvétől, és elhagyja a megszerzett piros széket, amelyekről, oly hatalmas áramlat igyekszik őt eltolni.

De ha maradnának is Tiszáék, egy dolog kétségtelen, ha vád alá helyeztetnek.

S ez az, hogy akkor védelmezniök kell magukat a keleti kérdéssel szemben követett politikáért, mégpedig nem puszta frázisokkal, mint ez, fájdalom, szokásban van a magyar parlamentben; hanem fölvilágosító adatokkal és az iránylat megjelölésével; - mert nem a »helyest« kurjongató mameluk többség fog állni a hátuk mögött, hanem a bírák.

Ha egyebet sem érnénk el a megtartandó népgyűlések által már így is többet érnénk el, mint maga az országgyűlés, mely a nagy európai bonyodalmak közepette anélkül oszlott szét, hogy Ausztria politikája és a kormány machinációi iránt a legkisebb tájékozottsága is legyen.

De el fogunk érni mindenesetre még többet is.

Egy intés lesz ez azoknak a bizonyos köröknek, kik a mai politikát előkészítették, hogy ha egy-egy magyar minisztériumot az azt támogató párttal együtt meg is lehet nyerni bizonyos iránylatnak, de a nemzetet nem lehet elaltatni sohasem; éber az mindig, örökké nyitott szem, a hazafiság virraszt fölötte.

És intés lesz a Tisza újra összehozott többségének, hogy íme, elfordított arccal állanak a nemzethez. Azok az elfordított arcok, talán elpirulnak e helyzetben. Talán... S e pír, mint az érlelő nap, kihullasztja az elcsenevészedett kalászból.

De csak akkor várhatunk ily eredményeket a népgyűléstől, ha az igazán népgyűlés marad, melynek szavát meghallgatni alkotmányos kötelesség, s nem haragvó tömeg, amelynek szavát meg nem hallgatni szintén alkotmányos kötelesség. Mert olyan a nép, mint az ős mitológia bűbájos nőalakjai, akiknek tündér arcuk, hullámzó édes keblük, karcsú derekuk csodaszörnyben végződött.

Jól meg kell fontolni: meddig mutassa magát a nép, hogy hódíthasson és ne keltsen visszataszító érzetet még önmaga ellen is. Kényes határ ez. S ettől függ minden...

Őszintén kimondjuk, hogy nem helyeselhetjük a népgyűlés programjába fölvett azon főbenjáró pontot, miszerint a hadsereg egy Törökországgal haladéktalanul kötendő konvenció alapján Boszniából és Hercegovinából nyomban visszahívassék.

Ez az egész népgyűlés komolyságát veszélyezteti, mert e határozat olyat kíván a kormánytól, aminek végrehajtása elháríthatatlan akadályokba is ütközhetik.

Mert a konvenció megkötése két szerződő féltől függ. S az egyik ezek közül Törökország. Márpedig, hogy Törökországnak csakugyan nem parancsol a budapesti népgyűlés, az több, mint valószínű.

Kíváncsiak vagyunk tehát, hogy ha - tegyük föl - Ausztriát megszállaná a jó szellem, engedelmeskedni a népgyűléseknek miként húzhatná vissza hadseregét a megkötött konvenció alapján, - ha azt Törökország nem akarná megkötni?

Ezek azon hibás alakiságok, melyek régi időtől fogva megölő betűi a népgyűléseknek, s melyek önkénytelenül ignorálásra késztetik a kormányokat.

Vagy többet kívánnak a népgyűlések, mint amennyit szabad nekik, vagy nagyobbat, mint amennyit a kormányok tehetnek nekik.

Kívánatos lenne, hogy a holnapi népgyűlés ne essék e hibába; legyen komoly, méltóságos és higgadt; ne ítélje el a kormányt már maga, hanem bízza az ítélést arra, akit illet a parlamentre; ne azt kívánja a kormánytól, amit a szíve óhajt, hanem azt, amit a kormánynak megtenni kötelessége. De azt kívánja, követelje folyton, mindenféle eszközzel, elengedhetlenül.




53. sz., szeptember 29.

SZEGED, SZEPT. 28.

A svédeknek van egy szép legendájuk az üdvözítő hét sebéről, melyeknek mindegyike megszólalt a keresztfán éjfélkor a tizenkettedik órában különféle nyelven.

Itt is elkondult a tizenkettedik óra!

A haza testén ütött sebek megszólalnak ma.

De ne szólaljanak meg különféle nyelven.

Ne zavarjuk össze mindazt, ami eszünkbe jön ma, ami fáj ma, amint tegnap fájt és holnap is fájni fog.

Ne beszéljenek most a haza testén ütött vérző sebek szabadon arról, amit a fájdalom sugall, ne legyen szó most azokról a gyógyfüvekről, melyek azokat talán behegesztenék. Hosszú sor az. Évtizedek panasza fogja azokat elősorolni, s századok enyhítő, gondos keze fogja csak elsimíthatni.

Rosszakaratú kuruzslók állnak mögöttünk és sarlatánok... Ezeknek ne mutassa ütőerét a nemzet, s ha feléjük nyújtja is kezét - csupán azért tegye, hogy arcul üsse őket vele.

Minden seb panasza egy közös kiáltásba gyűljön: hogy mindenekelőtt vegyék le a nemzet testét a keresztfáról: szüntessék be mindenekelőtt a szerencsétlen boszniai és hercegovinai háborút.

Azután pedig távolítsuk el a kuruzslókat és a sarlatánokat.

S ekkor beszélhetünk majd csak a sebek gyógyításáról.

Ezzel - azok után, amiket tegnapi cikkünkben mondottunk - önkényt ki van jelölve azon fontos föladat, mely a mai fővárosi népgyűlésre vár.

Megfélemlíteni a bécsi kamarilla kezét.

Hátha megzsibbad!

Megtapintani a kamarillával egy kézre dolgozó államférfi testén azt a helyet, ahol a szív van, mely felénk vonta őt valaha. Hátha átmelegszik ott az az elhidegült, az a megállított húsdarab e tapintástól, s újra elkezd dobogni értünk!

Egyszóval véget kell vetni a keleti politika mai irányának s legrosszabb esetben pressziót kell gyakorolni az országgyűlésre, hogy tegye félre a személyes összeköttetést és a pártállást, s nyilatkoztassa ki, hogy a hadsereg visszahívását követeli.

S ha ezt kimondja az országgyűlés - kettőt mond ki.

Megpecsételi a Tisza-kabinet bukását is.

Jól tudjuk, hogy az országgyűlés nem fogja ezt tenni. Nem azért, mintha nem lenne elég bátorsága opponálni akár a bécsi kamarillának, akár Andrássynak. A mameluknak az a természete, hogy a hatalomtól nem fél, ha messze esik. De igenis nem fog merni semmit tenni az országgyűlés Tiszáék ellen.

Márpedig e tényezők közül bármelyikkel szembeszállni annyit tesz, mint Tiszát megbuktatni. A kamarilla, Andrássy és Tisza olyan szentháromság, olyan három dogma, melyek közül, ha az egyik rossz, rossz a többi kettő is.

A mai népgyűlés eredménye tehát előreláthatólag nem az lesz, hogy Andrássyt, Tiszát és a keleti politikát kompromittálják a fejedelem és a világ előtt, mint az tervezve van, hanem a többség fogja kompromittálni magát és az országgyűlést a nemzet előtt.

Ez lesz szerintünk a mai népgyűlés eredménye.

S ez sem utolsó eredmény.

Legalább meg fogjuk tudni, milyen parlamentünk van.

S az is jó lehet még valamire!




55. sz., október 2.

SZEGED, OKT. 1.

De 'iszen mégis okos ember ez a mi kormányunk! Mindent olyan szépen cirkalmaz ki.

Éppen akkor kellett megindulnia ennek a szerencsétlen okkupácionális aktusnak, mikor az országgyűlés szétment. Így volt a kormánynak a legkényelmesebb.

S éppen akkor kell most körülbelül bevégződnie Bosznia kibékítésének, mikor az új országgyűlés összeül. Ez is úgy lesz legkényelmesebb. - Az új országgyűlésnek nem maradhat föl egyéb teendő, mint bosszankodni és rámondani az ament, vagypedig anélkül bosszankodni, hogy az ament rámondaná.

Ha így folynak a dolgok, f. hó végéig, mire az országgyűlés összejön s megalakulhat, most már Zwornik és Livno kapitulálása után, remélhető, hogy Boszniával végeztünk.

Azaz amennyiben Boszniával végezni lehet. Mert Boszniát másodszor is meg fog kelleni hódítani. S ez a második meghódítás, ha egyáltalában véget ér valamikor, sokkal hosszabb és fáradságosabb lesz az elsőnél.

Hanem 'iszen ehhez hozzászólni most már eső után köpönyeg; ha Ausztria megirigyelte Németországnak azt az állapotát, hogy Elzász és Lotaringiája van, s a saját gallérjára varrta Boszniát és Hercegovinát, ám ő lássa, ha az elhibázott öltések nyomán a gallér is szakadozni fog.

Mi most nem a jövőt kívánjuk elemezni, mely tele van európai bonyodalmak magvával, mi elsősorban a jelennel foglalkozunk, melynek céljai immár legalább egy időre azon alapos kilátást nyújtják; hogy hadseregünk megpihenhet.

Örülünk, hogy az utóbbi napok fegyvereinknek kedveztek, mert az ősz beköszöntésével sokkal nehezebbé váltak a hadműveletek, s rosszul élelmezett katonáinkat felette megviselte volna egy őszi és téli hadjárat.

A hadsereg derekasan viselte magát. Megérdemli a monarchia háláját s megérdemli a pihenést is.

A bosnyák fölkelők legalábbis annyira le vannak verve és szorítva, hogy rendezettebb, jelentékenyebb akcióra sokáig nem lesznek képesek, minélfogva bízvást koncentrálhatók össze nyugalmas téli szállásokra - mert a fölváltásnak, melyről a bécsi katonai körökben szó volt egy ideig, ha lapunknak e tekintetbeni magánértesülése hiteles alapokon nyugszik, nem lehetünk barátai, annál is kevésbé, mert sok pénzbe kerül.

Márpedig most a pénzkérdés azon fal, melybe a kamarilla politikája beleütötte a fejét, s mely a külügyi helyzet mellé belügyi zavarokat is teremtett.

E politika jellemzésére annyit, hogy még mindig szőnyegen forog a hír, miszerint az Andrássy állása meg van ingatva.

Éspedig az a jellemző, hogy fölülről. Amiből világosan következik, hogy még nem elég muszka.

Az okkupáció pénzügyi helyzetét pedig az jellemzi, hogy még Tiszáék is vonakodnak a még szükségelt összeget megszavazni. Képzelhetni tehát, mekkora lehet az!

Erre a leköszönési komédiára, melynek az éjjel vettük hírét, nem adunk semmit, mert semmi egyéb, mint azon nemzetbolondító taktika feslő rózsabimbója, melyre már napok előtt figyelmeztettük olvasóinkat, s mely arra igyekszik; hogy a nemzet előtt a Tisza-kormányt, mint a külügyi politikának opponáló félt tüntesse föl s szelidítse a hangulatot az új képviselőház megalakításának idejére.

Tiszáék lemondásának Bécsből világgá eresztett híre tehát csupán egyet bizonyít, azt, hogy még folyton félrevezetni iparkodik s csak egy pozitív kombinációnak vet alapot: annak, hogy a boszniai okkupációra még borzasztó mennyiségű pénz szükségeltetik.

S ezzel a keleti politika továbbfolytatása vagy megszüntetésének a népgyűlés által fölvetett kérdése az őszi delegációkra szállt át.

A delegációk kezében van a sorsunk. Kevés biztató van benne; ez a kéz még mindig csupán balkéz tudott lenni - lefelé.




55. sz., október 2.

[TISZA KÁLMÁN LEMONDÁSA]

Tisza Kálmán lemondásáról szól az - »Ellenőr« távirata. Ezen hírnek nem tulajdoníthatunk semmi jelentőséget, mert egyszerűen nem hisszük. - Ha való volna, az »Ellenőr« mélyen hallgatna róla. Így az nem egyéb, mint folytatása azon ámításoknak, melyek a bécsi minisztertanács jegyzőkönyvében diktált óvással kezdődtek és más célt nem ismerhetnek, mint az országgyűlés többségének kapacitálását. Készítik az édes álomitalt a netán ébredező lelkiismeretek megnyugtatására. Merész játék! A miniszterválságok, melyek alkotmányos országokban rendszerváltozást, vagy erős rázkódtatást a kül- és belpolitikában szoktak jelenteni, Tisza kezében lesüllyedtek köznapi párttaktikai csínyek nívójára. Azok nem örvendeztetik meg politikai elleneit, nem nyugtalanítják párthíveit, hisz jól tudja mindenki, hogy Tisza Kálmán soha sem fogja kiadni kezéből a kormánypálcát; azt csak a parlament óriási erőfeszítése lesz képes kicsavarni a markából. A válság el fog múlni, annak oka pedig eltávolíttatni, olyanformán, mint az eltávolíttatott azelőtt. Tisza Kálmán a katonai körök úgyis előre látható követelései miatt nem fog lemondani, hanem azoknak eleget fog tenni. Széll Kálmán azonban nem olyan fából van, milyent még egy Tisza is kénye-kedve szerint faraghatna. A miniszterválság tehát csak avval fog valószínűleg végződni, hogy a minisztérium támasza és független jelleme az útból ki fog térni, és azután teljes lesz a minisztériumban az egyöntetűség. Lesz ott korlátlan úr Tisza Kálmán, kinek szatellitái minden gondolkozás nélkül fogják végrehajtani az »úr« akaratát.




59. sz., október 6.

1849. OKTÓBER 6-ÁN

Három évtized moha födi már - ezt a napot.

Harminc esztendő kérge nőtte már be azt a sebet, amit ez a nap ütött rajtunk, de még mindig megújul, még mindig fáj, ha visszaemlékezünk rá. Az összes kereszténységnek egy halottja van, akit érte feszítettek a fára, s kétezer éve lesz már, hogy minden évben meggyászolja.

Magyarországnak magának »tizenháromszor« ilyen halott jutott, tizenhárom kétezer évre szóló fájó emlék.

S a Golgota, hol az ő vére hullott, termékeny talaja lett az ő eszméinek...

Az aradi szomorú vesztőhely is a szabadság bevetett földje lett nekünk.

Lehetetlen, hogy ne hozza meg kalászát. Az a tizenhárom holttest, mely e haza földjében fekszik, olyan talizmán abban, mint Oidipuszé volt Kolonoszban. Rabnépek nem taposhatják azt, s ellenség nem foglalhatja el.

Ez a tudat erőt ad. S az emlékezet fölfrissíti ezt a tudatot.




73. sz., október 23.

A VISZONTLÁTÁS

A »szomorú külsejű lovag«, a hajdani gőgös pártvezér, vedlett ruhában, lehorgasztott fővel lépett ma pártja elé.

Festőecsetre érdemes kép: az egyik oldalon ő, a másikon a megnyúlt arcú mamelukok. A régi gárda együtt, de milyen új helyzetben.

Az »Úr« színe egészen megváltozott, járása tétovázóbb, szavai zavartak, mozdulatai izgatottak.

S a mamelukok? Ezek a jó, szelíd, engedelmes patkányok? Majd mind megvannak. Bizonyos kíváncsisággal tekintenek a »diktátor«-ra, de tekintetökben nincs meg többé a régi tisztelet, a meghunyászkodást kifejező bámulat, hanem szánalom és kíváncsiság. Titkos moraj kél néha háta mögött, egy-egy »hű« ember megfordul egy percre, hogy gúnymosolyát ne lássák, egy másik pedig már meg sem fordul: hadd lássák...

Az »éljen« halkan rezdül a termen, s mire a harmadik emberhez ér, elakad. Aki kiejtette, az is megijed tőle; végigsimítja homlokát tűnődve, ha Tisza Kálmán-e valóban, aki ott áll - s a régi »szabadelvű kör«-e az, ahol áll?

Pedig az mind a kettő, sőt Tisza nagyon is az, ha egyéb nem, régi elbizakodottsága nyomban rávallana.

Kijelenti, hogy a kormányzásba még bele nem fáradt és kész a kabinetet konstruálni, csak a párt együtt maradjon és az országgyűlés nyilatkozzék.

E szemérmes vallomást ugyan nem várta senki, de meg sem is ijedt tőle senki.

Tudtuk és régen meg is mondtuk, hogy Tiszának nincs ereje a hatalomtól megválni; ő az első miniszterünk, akit erőszakkal fog kelleni attól eltávolítani.

A szabadelvű párt mai értekezletének hangulata és magatartása határozottan új pártalakulás magvát látszott magában hordani. - Tisza bukni fog, az kétséget nem szenved most már. Első föllépte hívei között határozó volt sorsára. S az első föllépte szerencsétlen.

De mielőtt a pók megfúlna az öncsinálta hálóban, még sokáig vergődik. Tiszában nagy mértékben van meg a pók természete; a pók még nem fúlt meg, s ha nem vigyázunk, könnyen lel rést.

Ha mindent is, a furfangosságot nem lehet tőle megtagadni; van benne bizonyos előrelátás arra, hogy mielőtt elesnék, már előre gondol rá, hogyan fog felkelni.

A mai értekezleten élénken merült föl a panasz a trónbeszéd ama passzusa fölött, mely az okkupáció tárgyalását a delegációknak igyekszik odajátszani, s ki lett fejezve azon kívánság, hogy a delegáció megválasztása elhalasztassék. Taktika a taktika ellen.

Tiszának felelni kellett most, s felelete senkit sem nyugtatott meg. Egy se hideg, se meleg, ide is, oda is magyarázható, száraz nyilatkozat volt ez, aminőkhöz csak e pályája végét taposó taktikus ért, ki a szarvas- és álokoskodások tömkelegén élődik.

Bizonyos tény gyanánt vehető tehát, hogy a parlament ki fog játszani a delegációkkal, azon esetre, ha ez szükséges lenne. Csak a hígeszűek kételkedhetnek még ebben. Tisza kétszínű nyilatkozata csak arra való volt, hogy magát előre sem arra, sem erre le ne kötelezze, s hogy azon esetre, ha a mameluk-had őt tüskön-bokron át követni hajlandónak mutatkozik, az ódiumot elhárítsa egy olyan cselekményért, melyet ok nélkül nem reszkíroz meg az alkotmány ellen; márpedig ha a többséget rendületlen hívének találja, akkor ok nélkül kellene a parlamentet mellőznie, akkor csak hadd tárgyalja az okkupáció ügyét, hadd beszéljék ki magukat a kipihent ellenzéki szónokok, a többség úgyis megszavaz prücsköt-bogarat, mindent.

De mint mondottuk, a mai kormánypárti értekezlet magatartása sokkal hidegebb volt, mintsem Tiszának ne lenne oka attól tartani, hogy az okkupáció feletti vitának rohama a magyar parlamentben elsősorban őt találja, s könnyen fölboríthatja a vörös széket, melyhez oly görcsösen kapaszkodik, minélfogva meg vagyunk győződve, bármit mondott is Tisza ma, hogy megint le fogja főzni a nemzetet.

Hogyan, miképpen, nem tudjuk megmondani. Még csak nem is sejtjük az utakat, melyeknek fölfedezésében ő sokkal leleményesebb, hogysem képzeletünkkel elébe vághassunk.

Jó lesz tehát előre elállni minden görbe utat, mert bizonyos, hogy ilyenen indul meg a hajdani »tigris«. Ha valaki olyan rosszat tesz fel Tisza Kálmán felől, aminek elkövetkezését maga sem hiszi lehetőnek részéről, mindig az az igaz.

Legyen tehát résen ez emberrel szemben az új országgyűlés, mely tegnap nyittatott meg három évre, de mely nehezen tart három évig.




74. sz., október 24.

SZEGED, OKT. 23.

Még soha országgyűlés össze nem jött úgy, mint ez a mostani.

Mikor tabula rasa volt minden, akkor is volt egy programja: visszakövetelni mindent.

Mikor a Deák-párt uralkodott hatalmas tekintélyével, méltóságosan, akkor is volt egy programja: belenyugodni mindenbe.

Ma azonban igazán nehéz sora van a parlamentnek.

Kívül egy háború, mely az ország akarata ellenére kezdetett; mely ellen, ki tudja hanyadszor emel szót impozánsan a fölháborodott közvélemény, melynek folytatására megtagadja a további pénzerőt a kormány egyik legértelmesebb tagja s megelégli a végzetes utat, melyen elindult, megáll s egyetlen bátor lépéssel visszatér - a nemzethez.

Bent még szomorúbb a helyzet.

Az elégedetlenség a legmagasabb fokon. Mindenki érzi, hogy a tizenkettedik óra utolsó negyede telik. Új »dátumnak« kell kezdődnie. A nemzet olyan, mint egy minden ízében beteg test. Akárhol tapogatja meg magát, minden fáj, fölszisszen a gazdasági kérdéseknél, följajdul az adó miatt, szenved a rossz közigazgatás következtében, s ki bírná elszámlálni rendre minden sebét, minden jajját!...

A kormány a válság hálójában vergődik; a korona bizalmát elvette tőle a nemzet bizalmatlansága, és saját reputációját tönkretette a saját modora.

Férfiatlan volt s kétszínű. Nem bírt megválni a hatalomtól, tudta, hogy azt rosszra használja föl, tehát bűnös. De nemcsak használni akarta a hatalmat, hanem élvezni is, mégpedig olyan alakban, hogy fölülről-alulról becsületesnek látszassék, tehát gyáva is. Nem akart szakítani sem a nemzettel, sem Béccsel; méltó büntetés, ha elszakítja magától mind a kettő, s eldobja oda, ahova tartozik, a szemét közé.

E kormány nem népszerű sehol sem, utálja a nép, elhidegült iránta a korona, sőt önnönmaga is meggyűlölte magát, s most már olyanok a cselekedetei, mint az olyan emberé, aki ha az első gombot rosszul gombolta be a kabátján, akármit tesz is ezentúl, mind rosszul lesz az begombolva.

S ezt tudja a parlament is. Tudnia kell, hogy az így van. Kell, hogy tisztán álljon előtte az, miszerint itt most már tenni kell valamit. Az út, melyen haladunk - örvény szélére vezet, vagy mégtovább a - sírba.

De mit tegyen? A pártok csoportosulása olyan sajátszerű és olyan idegenszerű a parlamentárizmushoz viszonyítva, hogy a parlament úgy áll ott Tisza előtt, mint egy óriás, kinek izmos idegeit a köszvény hasogatja.

Balkeze béna; minden akcióra képtelen, a jobb keze erejét pedig a benne fészkelő köszvény annyira megfagyasztotta, hogy ha azzal üt; neki magának jobban fog fájni, mint annak, akit üt.

Az európai sajtó, mely a boszniai okkupáció következtében nagyobb figyelemmel kíséri hazánkat mint egyébkor, ismételve fejezte ki elismerését a magyar nép politikai érettsége fölött; hódolattal adózott a hivatásszerű tapintatnak és érzéknek, mely jobban fölismeri érdekeit, mint az úgynevezett tanult diplomácia.

S tette ezt az európai sajtó akkor, midőn oly hatalmasan tiltakoztunk Bosznia és Hercegovina okkupációja ellen.

S tettük e hatalmas nyilatkozatokat éppen akkor, midőn alkalmunk nyílt a politikába beleszólni s azt vezetni is képviselőink által, kikből a mai parlamentet alakítottuk.

Ugyancsak szép história lesz hát, ha most ez a mi parlamentünk helyben hagyja a Tiszáék politikáját. A magyarnak veszett híre megy a külföldre s bebizonyul az, hogy a mi szavunk vagy üres levegő, vagypedig a cselekedeteink éretlen handabandaságok.

Ez pedig nem kis dolog, amit le lehet nyelni egy kis szemérmes pirulással, hanem nagy horderejű szegénységi bizonyítvány, mely az európai néptörzsek családjában nullifikálni fog.

Mert egyes ember lehet olyan, hogy mást beszél, mást tesz, mindössze azt szoktuk mondani felőle, hogy jellemtelen ember, s azért csak mégis szépen megfér a többiek sorában, sem az orrát, sem a fülét nem vágja le azért senki, - de a nemzetekkel szemben nem így áll.

S főleg a magyar nemzettel szemben, mely ellen hat-hét év óta bizonyos forrásokból máris kezd kiszivárogni a világba azon célzatos ráfogás, hogy nincs meg benne a politikai érettség, s különösen azon elasztikus anyag, mely a parlamentáris életre képesekké teszi a nemzeteket.

Oly állítás, mely fájdalom, e pillanatban igazolva van.

A magyar parlamentben ez idő szerint nincs egészséges pártalakulás.

A nagy össznemzetben egy eszme él; egy akarat homályos árnyvonalai rajzolódnak le halaványan: tetteiből, szavaiból, álmaiból.

De ezeknek nem képes parlamentáris alakot, szabatos formát adni a parlament.

Mint egy kimerült föld, melyből kiapadt az őserő, ott áll parlagon, s az kel csak ki benne, nagy kedvetlenül, satnyán, amit a gonosz sáfárok bele vetnek évről-évre.

Ha most Tisza Kálmánt meg nem buktatja a parlament, nem azt bizonyítja be, hogy nem akarta megbuktatni, hanem azt, hogy tehetetlen arra, azt, hogy nem is parlament, s azt, hogy Magyarország és a parlamentárizmus két olyan dolog, aminek semmi köze egymáshoz. Tisza Kálmán maradása annyit jelent, hogy »eljátszottuk gyermekjátékainkat«.

S a parlament nagyon jól tudja ezt, hanem azért mégsem tudja, mit fog tenni.

A mamelukok egyik a másiktól kérdezik sápadt arccal, megdöbbenve: »Mit tegyünk?«

S addig kérdezik fűtől-fától, míg végre maga Tisza mondja meg - »mit tegyenek« - mint rendesen.

S miután senkinek sem jut eszébe semmi, beleegyezik abba, amit Tisza akar, mint rendesen.

Mi meg aztán három évig ismét szidjuk a mamelukokat, s három év múlva ismét beválasztjuk a házba - mint rendesen.




78. sz., október 29.

SZEGED, OKT. 28.

Az osztrákok fölülmúlnak férfiasságban. Ez a léha nép, mely az alkotmányhoz csak úgy per sundám-bundám jutott valahogy, jobban tud azzal élni, mint mi, akik azzal szerettünk dicsekedni, hogy az alkotmányhoz hozzá vagyunk nőve.

Az osztrák válság még folyton tart. A De Pretis-kabinet úgy lebeg a levegőben, mint a Mohamed koporsója. Az osztrák föld visszataszító erővel löki azt minduntalan vissza a magasba. Az osztrák parlamentáris pártok olyan tömören állnak az annexionális politikával szemben, mintha egy szál ember volnának. A De Pretis politikáját senki, de senki sem fogadja el, - míg itt, Magyarországon a mamelukok hada szervezett tömegekben ordít éljent a politika embereinek, kik, mikor a politikát keresztülvitték, államcsínyt követtek el.

Nagyon természetes dolog, hogy az osztrák frakciók és Herbst úr úgynevezett »machivellismusá«-nak ellenállási sikere nagyban függ a magyar országgyűlés magatartásától.

S szégyenpír futhatja el mindnyájunk arcát, ha meg kell gondolnunk, hogy ezúttal - talán először, mióta a történelem emlékszik - mint fekélyes testrész, mi magyarok leszünk gátjai annak, hogy Ausztria népei szuverenitási jogukat gyakorolhassák.

Ausztria ellenállási ereje nyomban megbénul, mihelyt a magyar országgyűlés, a magyar kormány ezirányban előterjesztéseit tudomásul fogja venni, ami a fölirati vitánál mindjárt meg fog történni, hacsak valami jó nemtő föl nem rázza azokat, kiket a magyar ideiglenes kormányelnök már eddig is magával angazsírozott, egy, a Jóisten mondhatná meg, hol végződő útra, szövetséges társakul.

Az osztrák taktika az általános elégedetlenséggel szemben ugyanaz, ami a magyar. A delegációk útján kívánnak elbánni a törvényhozó testületekkel, illetve a népekkel. Látszik, hogy egy kézben kovácsoltatnak e tervek, átlátszó üvegből. Andrássy fog kilépni a fórumra, ki mint egy bájait elhullatott vén, kokett hölgy, elég hiú arra, hogy még egyszer megpróbálja szétszéledt udvarlóit visszahódítani. Ki tudja, hátha a régi lábikrák mutogatása, ügyes megvilágítás mellett; most is nagy szenzációt fog kelteni.

Ha nem sikerülne a delegációkat megszelídíteni, az esetben már ki is van találva a módus, mely mellett az annexió kecskéje is jóllakhat, s az alkotmány káposztája is megmaradhat, s ez egy parlamenten kívülálló minisztérium lenne, melynek élén, hír szerint, Taaffe gróf fogna állani, ki csupa cseh államférfiakat(!) boldogítana tárcákkal.

A birodalmi tanács fölosztásáról s több mindenféle rendkívüli intézkedésekről is rebesgetnek, ami világosan mutatja, hogy Ausztriában is éppúgy, mint Magyarországon, az okkupácionális politika erőszakos keresztülvitele által kivétetett a talapzat a kormányok lábai alól, melyen az alkotmányos követelményekkel szemben megállhassanak.

Ausztriában jelenleg nincs minisztérium, nincs párt, nincs parlament, csak Herbst van és a káosz: Magyarországon ellenben van ugyan parlament, de e parlamentben magában van bent a káosz.

Hogy Ausztriában mire készülnek az intéző körök, az immár nyilvánvalóvá kezd lenni, ott az alkotmány lényegszerűségének fönntartása csak addig céloztatik, míg az az intéző körök akaratának superál; - azonkívül aztán könnyen elbánnak vele.

Magyarország ellen is bizonyára van már készülőben valami ilyenforma »rendszabály« azon esetre, ha a parlament Tisza ellen fog szavazni. Hogy mi az, még nem lehet tudni. Mivelünk nem olyan őszinték, mint az osztrákokkal.

De hogy nem fognak visszarettenni semmitől, csakhogy az annexió politikája keresztülvitessék, az kétséget nem szenved.

Úgy képzelik, hogy az alkotmány olyan, mint a bunda, amellyel ők ruházták föl a népeket, s ha nekik tetszik, módosíthatják azt kisebbre, nagyobbra, szétszedhetik, a szőrét borotválhatják, vagy pedig elvethetik egészen tetszés szerint.

És az meglehet, hogy úgy is van az osztrákokkal szemben.

De a magyarnak alkotmánya, az is olyan, mint a bunda, olyan akkor, mint az oroszlán bundája, mely hozzá van nőve a bőréhez, melyet ha el akarnak tőle venni, elevenen kell tőle elvenni.

Márpedig ez a nemes vadállat szelíd, mert fejedelmi, türelmes, mert lomha, de ha egyszer indulatba hozzák, hatalmas és irtóztató, szétrugja a neki készített ketrecet könnyedén, s darabokra marcangolja a vele incselkedő komédiásokat.




79. sz., október 30.

SZEGED, OKT. 29.

Tegnapi cikkünkben röviden jellemeztük a válságot, mely Lajtán innen és túl bizonytalanságban tartja a kétfejű sas szárnyához erőszakkal odaenyvezett népeket.

A szlavofil politika ráerőszakolása az osztrákokra és magyarokra volt ezen válság előidézője, melynek beláthatatlan következményei lesznek!

Nem mai dátumú ez a válság, nem is hetek előtti. Azóta tart már az, mióta gróf Andrássy aláírta a reichstadti szerződést, s amióta mintegy eljegyezte monarchiánkat egy természetellenes viszonynak.

Kérve kértük akkor, ne tegyen erőszakot rajtunk, mert ez megbosszulja magát, kimutattuk a veszélyeket, megmondtuk előre a szerencsétlenségeket, melyek be fognak következni, a melyeknek kísérő árnya immár megjelent az ajtóküszöbön.

S ez az ajtó most folyton nyitva lesz.

S folyton tódulni fognak rajta befelé a szerencsétlenségek hosszú, beláthatatlan sorban, száz meg száz különféle alakban.

Andrássy makacs ember. Tudománya nincs, csak svádája. Körvonalazott terveket nem épít, hanem csupán »andung«-ja által engedi magát vezettetni.

Svádája sosem hagyta el eddig, andungja sosem csalta meg. Csoda-e, ha hitt az egyikben s elindult a másik után? Kedvencünk volt; tudta, hogy neki sok szabad. - Mindent mert; többet, mint amennyit szabad lett volna. Mindent mert s mindent elvesztett, még saját magát is.

Megkezdte az okkupációt, s a visszahatás rögtön érezhető lett monarchiánkban. Itt az eredmény!

E politika gyalázatosan megbukott (ami hallatlan a történelemben), előbb, mintsem világosan tudnánk annak katonai, pénzügyi, nemzetiségi, politikai horderejét és hátrányait, megbukott parlamentek nélkül, megbukott egyedül a közundorodás leheletétől és megbukott úgy, hogy azt föltámasztani is isten ellen való kísértés.

A mai válság nem a személyváltozások rendes világa, hol az a domináló kérdés, ki üljön a piros székbe, hol kisebb belreformok vagy egyéni tulajdonságokat analizáló kérdések vettetnek a mérleg-serpenyőbe, - a mai válság mélyebben, sokkal mélyebben gyökerezik.

A monarchia elvesztette külbiztonságát, mert déli határain fölbomlásnak indult egy állam, s az állambomlás olyan, mint a rákfene, elhat messze s gyorsan terjed. A bomladozó állam barátságos volt, s most ellenséges államok támadnak helyén.

A válság abban fekszik, hogy tudjuk, kik az ellenségeink, látjuk a hódító ránkvicsorított fogait és nem látjuk azokat, akik szövetségeseink lesznek ellenében. Andrássy politikája közelebb hozta azokat és láthatatlanokká tette ezeket.

Mint gyűrű-szemek szakadnak ki ez okkupációból a szerencsétlenség és a vészjelek. A horvátok és csehek máris látván meggyengülésünket, az alkotmány módosítására törnek, nem kell nekik már dualizmus, hanem föderalizmus, s szláv szupremácia a német és magyar hegemónia helyett.

Hát kellett ez nekünk? Érdemes volt-e ennyit áldozni Bosznia okkupálásáért, érdemes volt-e állami létünket vetni kockára e ringy-rongy tartományért?

Megbocsáthatunk-e valaha Andrássynak?

Ignatyev lefőzte Bratianut, Bismarck megcsalta Napóleont, Gorcsakov bolonddá tette Andrássyt.

És Andrássy?

Andrássy rászedte a monarchia népeit, azon monarchiáét, melynek szolgálatában áll.

Ignatyevet, Bismarckot, Gorcsakovot nem ítélheti el senki, mert azért csaltak, hogy a saját népüknek használjanak, - de Andrássy azért szedte rá a monarchia népeit, hogy a muszkának használjon.

Vajon öntudatosan tette-e azt? Ne merjük föltételezni. Vegyük az enyhítőbb esetet, hogy tudtán kívül ütött ki ilyennek politikája. S ez esetben kérdjük, mit keres külügyeink élén ily válságos időkben oly férfiú, ki öntudatos mozdulatokra és cselekvésre képtelen? Ki Boszniában kereste érdekeinket, holott azok a Duna mentén Szerbia, Bulgária és Romániában feküsznek.

Ausztria zúgolódik Andrássy ellen; nekik nem kell. Hát még mi mit szóljunk? Nekünk sokkal többet vétett, mert a keleti kérdés minket érint elsősorban.

Mi azt mondjuk Andrássynak, változtassa meg politikáját. Találjon módot becsülettel kihúzhatni a lábát Boszniából, s még minden jóra változik.

Ellenkező esetben azonban tart a válság.

És nem fog véget érni azzal, ha Tiszát itt, De Pretist ott, vagy bárki mást neveznek ki minisztereknek.

A válság magva a keleti politikában van, s azon pillanatban érhet az csak véget, mikor az utolsó osztrák baka is kihúzza lábát Boszniából.

Más megoldás nincs. Egyébben is lehet azt ugyan keresni is infinitum taktikából, a időnyerésből, de egyébben megtalálni nem lehet.




83. sz., november 4.

KOSSUTH MEGINT SZÓLT

A nemzet legmeseszerűbb legendáinak élő alakja, az ősz Kossuth még ma is fiatal, szelleme még ma is ruganyos, s nemzetét még ma is oly hévvel szereti, mint valaha. Az ő szeretete hosszabb, maradandóbb volt, mint a nemzeté őiránta. Nagyobb szíve van egymagának, mint tízmillió embernek együttvéve. Ez a szív talán még holta után sem fog kihűlni, hanem mint egy örök tűzgolyó, világítani fog fölöttünk s melegíteni fog örökké.

...Kár, hogy olyan messziről teszi azt most!

Régen volt már, mióta a Rákóczi tárogatója utolsót harsogott a Tisza partján. Két lezajlott század moha födi azt már... Régen volt, mikor a »Libertas« föliratú zászlókat csókolt a hazai levegő. Azok a tornyok is ledőltek már, amelyiken lobogtak.

Ki hitte volna akkor, hogy a bujdosó hős, kit itthon notoriussá deklarált az országgyűlés, vissza fog térni valaha... Kétszáz év múlva - Kossuthban?

Mi nem esünk kétségbe.

Kossuth is vissza fog térni bizonyosan.

Ha mi elvesztettük, az unokáink meg fogják látni más alakban, olyan fényesnek, óriásnak, mint aminő volt.

Visszatér; mert a nemzetnek szüksége van rá: s a nemzetek kívánsága istenek akarata.

De a nagy hazafi lelke addig is vissza-visszasír hozzánk. - Kossuth örökké velünk foglalkozik; levelei, melyeket különböző egyénekhez intézett az utolsó tíz év alatt, köteteket tesznek ki immár.

Egy lángelme hatalmas lobogásai. Vakító fény, mely kábít, kápráztat, míg tündöklését megszokja a szem, de ha megszokja, köznapivá válik. Aztán a nemzet szeme is az utolsó tíz év alatt nagyon megromlott a hamis tömjénfüsttől a hamis oltároknál.

Kossuth nagyszabású leveleinek hatása egyre gyengébb, elmosódóbb... s mostmár csak úgy csendülnek itt meg e hatalmas szavak, mint egy megszokott fájó melódia elhaló rezgései.

Kossuth legújabb levele, melynek kíséretében a keleti politika kérdésében küld leleplezéseket, egyike a Kossuth nagyobb jelentőségű leveleinek, melyben egy olyan pontot világít meg a keleti kérdésben, mely az össz-Európa tudalmában más alapokon látszik sarkallani.

Andrássy álarcát tépte le Kossuth a küldött emlékiratban s olyan skeletet mutatott föl nekünk Andrássyban és az általa vezetett politikában, hogy undorodva kell visszahökkennünk tőle.

A defraudáció egy olyan esete ez, aminőről álmodni sem tudtunk, aminőre a történelem sem nyújt példát.

Addig is azonban, míg holnap avatottabb toll érdemlegesen fog szólni e nagyszabású titkot fölleplező memorandumról, - kifejezést adunk azon hitünknek, hogy e memorandum nem bír a nagyfontosságú okmányok egyik leglényegesebb fölvételével a - hitelességgel. A puszta állítások nívóján áll meg s egy hajszálnyival sem igényelhet magának több erőt. Sőt egyenesen valószínűtlen; anélkül, hogy valahol bizonyítana valamit, vagy csak iparkodnék is ilyesmire.

Az »okkupáció történetének« (amint Kossuth ez általa nem tudni kitől szerzett fölleplezést nevezi) egyedüli fontossága azon körülményben rejlik, hogy Kossuth hiszi a tartalmát.

De ehhez a hithez is, reméljük, (reméljük, mondom Andrássy gr. érdekében, ki nem süllyedhet annyira, hogy mindez igaz lehessen) sok köze van a fantáziának és a pesszimisztikus világnézetnek, mely az öreg óriás nagy lelkét besötétíti, hazájától távol virrasztót a haza sorsa fölött.

És aki egy beteg fölött virraszt, szomorú gondolatokat fest az elé az éj... s messze viszi fantáziája a rémképek között, a valóságon túl...




85. sz., november 7.

SZEGED, NOV. 6.

Két fölirati javaslat fekszik előttünk. Az egyik az osztrák birodalmi tanácsé, a másik a magyar főrendiházé.

Bámulatosan elcserélt szerepek!

Ha nem volna odaírva, melyik az osztrák bizottság javaslata, s melyik a magyar főrendiházé, az osztrákét kellene hinnünk a magunkénak, s a magunkét? - az osztrákénak? - nem - még osztráknak sem, hanem valami muszkahódoló föliratnak, melyet Gorcsakov diktált, száz kancsuka elszenvedésének terhe mellett.

Az osztrák fölirat, bár a szükséges lojalitással, komoly, méltóságteljes hangon van tartva, s kiemeli az elviselhetetlen nagy adókat, melyek ahelyett, hogy fogynának, folyton szaporodnak őfelsége kormányainak vezetése alatt, azután áttér az elégedetlenség legfőbb okára, Bosznia és Hercegovina okkupációjának komoly aggodalmakat tápláló kérdésére, s bevádolja őfelsége előtt a kormányt, s annak nyíltság-s őszinteséghiányát. Kifejezi abbeli aggodalmait, ha az okkupáció nem-e kíván egyszersmind idegen területek megszerzésére irányulni. Végül pedig bizonyos zordon komolysággal kijelenti, hogy a kormánytól elvárja, miszerint az kijelentést teend a külpolitika törekvéseiről s céljairól, melyek a hadi okkupációt szükségessé tették. »Ennyit - úgymond a fölirati javaslat - még nem alkotmányos országban sem tagadnak meg a népektől.«

Így szól az osztrák, ki alkotmányát őfelsége kezeiből kapta nagylelkű ajándékul, s ki máris érdemesnek mutatja magát arra, mert bátran emel szót védelmében.

Míg ellenben a magyar méltsás főrendek füleiben még mindig a »Moriamur pro rege nostro« cseng, s mint a tihanyi echó, ezt visszhangozzák már századok óta; önérzet nélkül, jogtudat nélkül, hazaszeretet nélkül.

A méltsás főrendek nagyon rózsásnak találják a helyzetet föliratukban, s nincs a helyzetre nézve semmi különösebb megjegyzésük, őszerintük, hála istennek, jól megy minden: mintha éreznék, hogy nem valók egyébre, mint hogy ha a kormány el találja magát prüsszenteni, »kedves egészségére« kívánják neki.

E kérdés mindinkább előtérbe kell hogy hozza a főrendiház reformját, hol íme olyan faktorok képezik a magyar törvényhozás másik részét, kik a nemzettel annak válságos napjaiban nem éreznek együtt, kik hermetice elzárják magukat azon érzelmek elől, melyek az alkotmányos nemzet szívét dobogtatják; kik hidegek arra, hogy érezzenek, tehetetlenek arra, hogy gondolkozzanak és bátortalanok arra, hogy cselekedjenek.

Tudjuk, hogy e javaslat el fog fogadtatni, mert ilyenkor a főispáni intézmény megteszi a magáét, de hisszük azt is, hogy nagy oppozíciója lesz annak a holnapi ülésen, amikor tárgyaltatni fog. A főrendiházban is vannak liberális elemek, kik ilyen fölirati javaslat benyújtása által kigúnyoltnak fogják tekinteni a nemzetet, s kik belátják, hogy vannak kérdések, amelyekben, ki nincs együtt a nemzettel, szükségképpen a nemzet ellen van.

Márpedig, ha valami, akkor ez azon kérdés, hol megszűnik az osztály-, rang- és pártkülönbség, hol a leghatalmasabb rugó a fajkülönbség kezd tényezőül fellépni - s hol szégyen lenne még úgy is, ha e javaslat nem szavaztatnék is meg, azon tény, hogy akadt egy magyar törvényhozó testületben párt, melynek a boszniai okkupációra vonatkozólag semmi észrevétele nincsen.

A főrendiház fölirati javaslata hasonlít a »Budapesti Közlöny« szolgai flegmájához. Mikor mintegy két év előtt az ország fővárosát és több más részét az árvíz fenyegette nagy veszéllyel, a hivatalos lap nem tudott semmit e nagy izgalmas bajról, csendes megelégedéssel hozta napról-napra folyton az állandó »vízállás« rovatban: »Fiume mellett a tenger csendes.«

A főrendeknél is ilyen egyforma csendes a vízállás. Csakhogy az már nem is állóvíz, mint inkább posvány.




86. sz., november 8.

SZEGED, NOV. 7.

Hiába volt minden felháborodás, hiába minden erőlködés, a nemzet akarata ismét megbukott, a kormány kisiklott a vád alá helyezés alul, mégpedig nagy szavazattöbséggel.

Most már aplombbal kiálthatnak föl Tiszáék: »A demoralizáció győzött; éljen a demoralizáció.«

Nemcsak alkotmányunk forog már most ezentúl veszélyben, hanem a társadalom is. Nem új pártokra van többé szükség, aminőknek alakulásához mindig megvan a lehetőség reménye, hanem új emberek kellenek, - márpedig új embereket honnan vegyünk?

Ezért olyan kétségbeejtő a helyzet...

Most már semmi sem fog többé meglepni. Még a keleti politika tovább folytatásának jóváhagyása sem.

Az országgyűlés helyeselni fogja Bosznia és Hercegovina okkupálását, a delegáció szintén, és megszavazza a pénzt még az annexióra is.

A keleti politika azonban mégsem fog sokáig tartani, mert ha a nemzet nem bírta is azt megbuktatni, saját tarthatatlansága folytán kell annak összeesnie, kevés idő múlva.

De ha addig is folytattatik e politika, azért többé nem a kormányt, hanem a képviselőház többségét fogja terhelni a felelősség. Mert majd azon érveknek, melyeket a kormány furfangosan összehord annak fönntartása mellett, meg kellene semmisülnie a nemzeti akarat nyomása alatt.

Ezek az érvek vagy hazugok, vagy erőltetett kinövései a logikának.

Azt állítja például a kormány, hogy az okkupációt mostmár a »katonai becsület« érdekében is fönn kell tartani.

Félénk kedélyekre számított frázis!

Ennek még talán lett volna értelme az okkupáció befejezése előtt; a katonai becsület le lehetett addig kötve. De most már mi értelme van ennek? Kérdjük, miért nem volt ilyen kényes a katonai becsületre Ausztria, mikor Velencét átengedte?

Fölhozzák azt is, hogy az eddig folytatott politika félbenhagyása által kockáztatva lenne az attól várható eredmény.

Ugyan milyen eredmény? Kivált most, midőn Andrássy lemondott - ha igaz - Novi-Bazár tervbe vett meghódításáról, mely legalább arra lett volna jó, hogy a bonyodalmak két fészke, Szerbia és Montenegró ékszerű megszállás által egymástól távol tartassék. Mi lehet tehát az az eredmény Novi-Bazár elfoglalása nélkül? Semmi. Mert, hogy csak Bosznia és Hercegovina tartassék féken, arra kár volt annyi vér és pénz; arra otthonról is képesek lettek volna.

Nem ezek tehát az igazi okok, amiért sehogysem akarják kihúzni a hadsereget Bosznia-Hercegovinából!

Másnak kell lennie az akadálynak, amely még eddig mindig titokban rejlik, de amely már nemsokára kiüti fejét s helyettük vallomást tesz.

Bizonyosnak látszik, hogy ez az annektálási szándék.

Ma még nem vallható be, mert a berlini szerződés némi tartózkodást követel, de hogy ez meg lett állapítva Reichsstadban, egészen bizonyos.

Az azonban, ha keresztül is viszi-e Andrássy - még nem bizonyos egészen.

Mert ha tovább is miniszter marad a magát a hármas szövetség karjaiba könnyelműen odavetett férfiú, könnyen ébredhet föl egy napon, hogy akaratlanul a nyugati hatalmak aktív szövetségének oldala mellé jutott. S hogy az érem, melyet merészen fölvetett, egészen a másik oldalára esett le.

Andrássynak politikája vagy észvesztett abszurdum, vagypedig azon törekvésben kulminált, hogy Oroszországgal versenyezzen a szláv szimpátiák megszerzéséért. Tertium non datur. És ha a szláv szimpátiák elnyeréséért epekedett, nemsokára be fogja látni, hogy a semmibe lógatta a lábát, s hogy ezekből a szimpátiákból semmi sem ragadt a talpára.

Ebből aztán le fogja vonhatni a nagy tanulságot, hogy nagy célok igen ritkán érhetők el kicsinyes észközökkel.

Hogy diplomata fogásokkal nem lehet kikerülni a végzetes háborút, mely monarchiánk fölé tornyosul a pánszlávizmusban.

S hogy végre Ausztriának a Duna mellett fekszik a föladata, ahonnan egy kínálkozó szövetségesnek, Romániának ajtót mutatott már.

Sírva, ríva híná ő azt még vissza valamikor, midőn már talán késő lehet.




95. sz., november 19.

PULSZKY FERENC

Csak egy név, de mégis egész korszak... egy félkötet a magyar történelemből.

Csak egy név, de amely már félszázad óta kibontott zászló a mi harcainkban. S ez a félszázad hátunk mögött véges-végig háború volt.

Vezér már 48 előtt, vagyonvesztett, száműzött ezután, kit egyik országból a másikba kerget végzete, ki mindenütt otthon van, mert mindenütt kiemelkedik egy fejjel a többi emberek fölött, szelleme, tudománya által, kit mindenütt tisztelnek, tárt karokkal fogadnak, de aki azért mindenütt magyar marad.

És lőn - hej, ez is egyszer volt csak! -, hogy az igazság nevenapját ülte. Koronázási dombot emeltek az ország városában. A király esküdni fog az alkotmányra. S már majdnem készen volt a domb, melyen a világ négy része felé villan meg a fejedelmi kard. Ötvenkét megyéből hoztak a dombhoz földet.

Onnan, hol a királyok esküt tettek a népnek.

Onnan, hol a megszegett esküt számonkérték tőlük haragra lobbant népvezérek.

Mindenünnen volt már föld a dombon. Csak még valami hiányzott. - A legdrágább, a legbecsesebb föld.

Száműzöttek, bujdosóknak vándorsaruján hozott por.

Ez is megjött.

Pulszky visszatért s újra a közélet sorompóiba lépett. S azóta ott van mindig.

Vezér volt már mint fiatalember; s fiatalnak maradt mint öregember is.

Ott van minden nemzeti mozgalomban. Ő vezette apáinkat évtizedek előtt, s ő vezette tavaly fiainkat is a török rokonszenvek mozgalmában.

És mekkora mező fekszik három generáció tevékenységének e kijelölt csúcspontjai között!

Azt ő emberül töltötte be mindig. Nagy föladatok nyomódtak vállára nemegyszer. A nemzet tapsaiból sok jutott neki; a népszerűség telehajigálta útját koszorúval; ő nem bizakodott el azokban, ő nem használta föl a koszorút és nem váltotta föl - hatalomra, hidegen, önérzetesen ment el mellettük - a maga útján.

Volt azonban népszerűtlen is. Nagy igazságokat mondott a nemzet szemébe, amikről az azt hitte, hogy gorombáskodik; és elfordult öreg szolgájától a nép.

Az öreg szolga meg sem rezzent a népszerűtlenségtől. Lehajigálta annak nyilait magáról, önérzetesen ment tovább a maga útján. Ha becsukták előtte a tért itt, talált helyette tért háromhelyütt is.

S mikor a népszerűségben egészen alámerült, akkor volt ő legnagyobb.

Pulszky Ferenc tevékenységét elősorolni, hacsak röviden és szárazon is, nem elég e cikk, az maga egy vastag könyv lenne.

Ott volt ő már a megyék követei közt Pozsonyban és azóta ott találjuk majd minden országgyűlésen kiváló szerepet játszani. A hatalommal sokszor kacérkodott, de sohasem vetette magát a karjaiba, s a szabadságharc óta sohasem viselt kormányhivatalt.

A Tisza-éra óta, elkeseredve, visszavonult a politikai pályától, az ő tapasztalt szeme látta, hogy a nemzet félre van vezetve, s hogy minden Tisza ellen irányzott szót meghallani siket. Visszavonult tehát a politikától, de nem a közügyektől.

Minden lépése a miénk volt ezentúl is, s a közügyeké. Pulszky Ferencnél a visszavonulás - a pihenés - uj tevékenységet jelent. S az egyik tevékenysége hasznosabb, mint a másik. Tudósnak és írónak talán nagyobb, mint politikusnak. S mint író is oly nagy politikus, hogy egy-egy irata korszakalkotó a politikában a fölrázza a nemzetet szendergéséből...

Az ő talaja nem csupán az országház, ki ha onnan kiszorul, elenyésznék; az a hely, hol ő megáll, mindig egy piedesztál, mindig egy magaslat, ahonnan messze elhangzik hatalmas szava; az a hely, ahol az ő íróasztala áll, éppúgy a világesemények forraló műhelye, mint akár az országház.

Hát még az országházban milyen tényező!

Szeged városához illő tapintat volt tehát, hogy e szellemes államférfiúra vetette szemeit most, midőn az első kerület megürült képviselői székének betöltéséről van szó.

Nagy megtiszteltetés ez Pulszkyra is. Mert Szeged fővárosa a magyarságnak; a bizalom innen édes, mert a meggondolás bizalma, a polgári érdemnek nyújtott korona fényes innen, mert egyetlen hamis köve sincs.

De nagy megtiszteltetés Szeged városára is, hogy a veterán államférfiú enged a szegedi polgárok hívó szavának: s még egyszer kilép a küzdtérre, letörli a hosszú évek izzadságát homlokáról s újult erővel a csatasíkra lép - Szegedért.

Egy Szeged városát csak egy Pulszky képviselheti méltóan.

Tömörüljünk mindnyájan körülte.

Ne üssétek arcul a múltat, Szegediek! S ne csúfoljátok meg a holtak csontjait.

Aki mélyen fekszik odalenn a földben, édes álmakban szőve odább Magyarhon történetét, a nagy Horváth Mihály egykori kerületéből ne csináljatok könnyelmű tréfát és rabulisztikus vásárt.

Holtak csontja mozdul, élők kegyelete ha vész...

Horváth Mihály után nektek a múlt parancsol. Szegediek! A népeknek is vannak hagyományaik, amikre kevélyeknek kell lenniök éppúgy, mint a nemesembereknek és királyoknak!

A ti hagyományotok az, hogy a bizalmat nem adjátok olcsón és akárkinek.

Éljen Pulszky!




102. sz., november 26.

A VÁLASZTÓKHOZ!

Ma hallgatni annyit tesz: mint lemondani évekre a legnagyobb alkotmányos jogról.

S az, aki lemond róla, nem érdemes rá.

Teljesítse kötelességét ma a szavazás napján mindenki.

Honnan van az, hogy néhol a föld egyszerre soha nem látott virágokat hoz, amiket nem vetett, nem ültetett oda senki - támadtak maguktól.

A virágok az anyaföld gondolatai. Még a föld és a tehetetlen rög is gondolkodik.

Még annak is vannak új eszméi, és ki tudja vinni azokat.

Csak mi nem gondolkoznánk? Csak mi engednők bűnös fatalizmussal, hogy »hadd történjék, ami történik«.

Két jelölt áll egymással szemben. Az egyik azt mondja, hogy ő a Kossuth barátja, a másik már rég bebizonyította, hogy az.

Az egyik Magyarország büszkesége, a másikat még nem tudjuk, mi.

A külföld ismeri, bámulja s tiszteli az egyiket, - s itt, a saját otthonában is kiismerhetlen a másik.

Az egyik is elítéli a Tisza-kormányt, a másik is, - de csak az egyik bírja megbuktatni. Csak az egyikben van annyi államférfiúi erő.

A 48-ik törvények egyik alkotója az, kinek egész élete folytonos harc volt a magyar nemzetért, ki mindig a népet szolgálta, a ki nem fogadott el azért soha jutalmat. Egy ember, aki a királyok körül forgott és azoktól sem fogadott el soha semmit.

A nagy nemzeti alakok legutolsója. Pulszky Ferenc.

Válasszanak a kettő közül tetszésük szerint.

Csupán még egy szót! Midőn a lyoni kerületben Franciaország nagy fiával, Gambettával szemben valami Lefèvre nevű gazdag szeszgyáros lépett föl, Gambetta egyik barátja a választás előtt így szólott egy gyülekezetben, hol a szeszgyáros emberei tanácskoztak: »Uraim! Én becsületemmel jótállok önöknek arról, hogy ha sírköveikre fölírnák: - Ezen emberek itt Gambetta Leonnal szemben Lefèvre-nek szavaztak bizalmat - száz év múlva az önök csontjait meggyalázva kihánynák sírjaikból a megbotránkozott unokák.«

Szegeden éppen ez az eset van szőnyegen.

Vigyázzanak önök, választó polgárok, amikor ide vagy oda teszik le bizalmuk zálogát. Egy röpke szó csak, kinek-kinek kénye-kedvére van bízva, hányhatja olcsón ide-oda, de jegyezzék meg, hogy az emlékezet messze leér.

És jönnek utánunk, kik számon kérik, hogy mit cselekedtünk.

»Szeged népe, nemzetem büszkesége« - mondá egykor Kossuth e város lakóiról.

Vigyázzanak önök, hogy ez a mondás még holnap este is igaz legyen.




104. sz., november 28.

SZEGED, NOV. 27-ÉN

De iszen derék gyerekek az osztrák delegátusok. Paskolják a mi Andrássynkat derekasan. S mi éppen olyan nagyon tudunk ennek örülni ezúttal, mint körülbelül egy évtized előtt annak, hogy megvert bennünket a burkus.

Az osztrák delegáció illetékességi szempontból utasította vissza az okkupáció ügyének tárgyalását, s a kért költségek megszavazását. Kimondta, hogy előbb tárgyalja le a birodalmi gyűlés a berlini mandátumot, akkor majd ő is hozzászól és ezzel utat mutat a magyar delegációnak is, amelyen annak haladnia kellene, mégpedig sokkal inkább, mint az osztrák delegációnak. Sokkal inkább azért, mert a magyar országgyűlési megnyitó trónbeszéd célzatosan a delegációk elé kívánta utasítani, s az illetékes magyar parlament ítéletmondása előtt elvonni az országot legmélyebben érdeklő kérdést: a boszniai okkupációt. Különös helyzet, hogy az osztrákok köszörülik ki a rajtunk ejtett csorbát.

Az osztrákok ezen tette érett megfontolás és higgadt tanácskozások gyümölcse, mindamellett sok szó fér hozzá. Ha a magyar delegáció cselekszi ezt, annak a fentjelzett oknál fogva van különös értelme, míg az osztrák delegációnál csak csodálhatjuk, hogy elég naiv volt formai dolgokért föláldozni a lényeget, s kiereszteni körmei közül Andrássy politikájának sorsát, melyre az első halálos csapást ő mérhette volna!

Az osztrák delegáció e tette csakis a delegácionális intézmény esetlenségében találja védelmét. E taktika vezérei ugyanis attól félnek, hogy a delegáció, dacára annak, miszerint egy oly parlamentnek a kifolyása, mely el van határozva életre-halálra küzdeni Andrássy személye és politikája ellen, mégis helyeselni fogja a berlini mandátum elvállalását, mert hát hiába, mihelyt valaki delegátus, abban már nem lehet bízni, s maga Herbst, midőn a legutóbbi alkalommal beválasztatott, így szólott barátaihoz: »Delegátus lettem, kötözzetek meg, vigyázzatok rám, mert attól félek, hogy meg foglak benneteket csalni.«

Az út, melyet az osztrák delegáció választott, igen hosszas, de legalább biztosan célhoz vezető. Helyes kombinációkon nyugszik az, s olyan fundamentumosan magában hordja Andrássyék bukását; amint azt csak föltételezni lehet a német »Gründlichkeit«-től.

Gróf Andrássy meg is érezte rögtön a veszedelem csíráját, erősen küzdött az eljárás ellen, de amennyiben az alaptörvényünk egyik fejezetéből folyik, helyes indokolással azt megtámadni nem is lehetett.

Egy körülmény van azonban, mely az osztrák delegáció reményeit s illetve taktikáját meghiúsíthatja, s ez a magyar delegáció magatartása lehet. Ez pedig csupán egy esetben vehet föl Andrássy körül tömörülő alakzatot, ti. azon esetben, ha az osztrák delegáció magatartásából tűnik ki, miszerint ellenszenve s küzdelmeinek éle Andrássyra vonatkozik, s az ő személye ellen tör.

Andrássyt még ma sem jó taktika személye miatt gyűlölni a magyarok előtt. Szunnyadó szimpátiáinkat lobbanthatná lángra őiránta, s e szimpátiák megakadályozzák azt, hogy igazságos bíráihoz csatlakozhassunk.





1878
SZEGEDI NAPLÓ "APRÓSÁGOK"




6. sz., augusztus 3.

AZ ELSŐ NAP

Ha valaki olyan helyen van, ahol még nem volt azelőtt, olvassa meg az első éjszakán a gerendákat, s amiről álmodni fog, véges-végig beteljesedik rajta.

Először vagyok az Alföldön és megolvastam az ország »kincses házának« gerendáit, a sűrűn elterülő búzakereszteket már útközben, és látom Szeged városát virulón megszépítve a fölötte szállongó füstszalagokkal, mik a gyárak kéményeiből jönnek, látom gazdagon kicifrázva az ipar és kereskedelem nemesi címereivel a boltcégek tábláival...

Miről álmodhatnék egyébről az első napon, mint hogy Szeged, az én új otthonom, azon az úton van, mely a vagyonosodás- és jóléthez vezet. S a jólét csak az egyszersmind európai civilizáció magaslatán álló, művelt városokat veszi ölébe.

Hiszem, hogy az én első álmom igaz.

S hiszem, hogy amint én teljesen otthon érzem magam itt az első perctől kezdve, engem sem tekintenek itt idegennek.

Mert hát nem úgy erővel lettem ide annektálva: a saját vágyam, és a rokonszenv hazám ez egyik legnagyobb városa iránt, hozott ide.

S a rokonszenv, ha nem is talál mindig nyitott ajtót, legalább mindég megérdemelné, hogy találjon.




9. sz., augusztus 7.

Mikoron pedig az archimadrita prüsszentett, a rutének is azonképpen prüsszentettek vala.

Tisza Kálmán tegnap délben megbukott Debrecenben.

Báró Kemény Gábor, államtitkára, meggondolta magát és szinte megbukott Kolozsvárott.

Megragadó hűsége a szolgának az ura iránt.

Kövessétek uratok példáját mindenha!

(Máté evang. - a mamelukokhoz intézett levelekben X. vers, 8. rész.)

*

Jókai sem akart kivétel lenni. Ő is a bukottak ravatalára került. Őneki is, aki »nábob« volt a népszerűségben, látnia kellett, mint változnak »a politikai divatok«. Meg kellett tudnia, hogy dacára Tiszának »mégis mozog a föld«.

S a megmozdult földön elbukva, elterülve ott fekszenek most egymás mellett Tisza, Kemény és Ő.

S mostmár megvan magyarázva az a fantasztikus regénycím: »Enyém, Tied, Övé.«

Tudniillik Jókai így szólhat Tiszához:

»A választókerületek közül az 'enyém' éppen ott van, ahol a 'tiéd' és ahol az 'övé'«.

*

De hát ez még mind csak kismiska. Móricz Palya még él és virít. S amíg Móricz Palya él, addig »Ejurópa« csendes, s semmi nagyobb baj nem eshetik a világdirigálásban.




Hátra Kezdőlap Előre