Az államok közt is, úgy látszik, annak megy legrendesebben a dolga, amelyiknek semmi híre nincsen.

Franciaországból, mely III. Napóleon alatt főszerepet játszott Európában, alig hallatszik valami, nagy háborúja óta.

Ő, aki nélkül ezelőtt semminemű intrika nem fordulhatott elő az európai udvaroknál, csendesen meghúzódva él a viharos keleti bonyodalmaknak közepette.

Az újságok, kik csak öt-hat évvel ezelőtt megszokták, ha valami előkerült a világ színpadán a »cherchez la femme« helyett ezt kiáltani föl: »cherchez la France«, ma úgy ismerik Franciaországot, mint a »legcsendesebb földet«, mely kevés zavart okoz a világnak, s kevés bajt nekik.

A világkiállítás óta csak most fordult a figyelem a »gloire« földjére, a szenátorok választása alkalmából. Mac Mahon elnök jellemét elég ismerni, hogy az ember a köztársaságot komolyan féltse, s minden parányi dolognak, mely azt erejében növeli, őszintén örülhessen.

Az új választások a köztársasági párt fényes győzelmével végződtek. 82 szenátori állás volt betöltendő, s ebből hatvannál több jutott köztársaságinak, minélfogva a köztársaságnak ezentúl 57 biztos többsége lesz a szenátusban.

A nyert kerületeknek csak egy kisebb része van a monarchistáktól hódítva, a legnagyobb rész a bonapartista kerületekben vívott győzelmet. [!]

Úgy látszik, a bonapartista remények kezdenek halaványodni Franciaországban, ami éppen rosszkor jön, s nem igen kedvező dolog az éppen leánynézőbe járó Napóleon herceg terveire.

A választási eredmény örömteljes hatást keltett Párizsban, mely a szó szoros értelmében köztársasági érzelmű. Ily meglepő eredményt nem várt még a jóakarat sem. Gambettát ovációkban részesítették mindenfelé, amint hogy a mostani győzelem igazán az ő győzelme is.

A francia köztársaság sohasem prosperált volna annyira, sohasem jutott volna ily konszolidált helyzetbe Gambetta nélkül, ki okulva a nagy Thiers példáján, mintegy örökének tekinti a higgadtságot és mérsékletet. Az országra ez hatott jótékonyan, megnyitotta szívét teljesen a köztársasági eszméknek, a nemzet ipara, kereskedelme fölvirágzott úgy, hogy most mint megint hatalmas, rendezett, gazdag állam foglal helyet Európa országai sorában.

Hisszük, hogy most már, miután újra elfoglalhatja ama helyet, mely rang szerint megilleti, Franciaország sem marad tétlen nézője az európai államalakításnak. Hogy ő is beleszóljon a világot foglalkoztató kérdésekbe, minden szabadságszerető ember óhajtja, mert Franciaország szava csak a szabadságnak állhat szolgálatában, s annak érdekeit fogja iparkodni előmozdítani.

Ha a belbéke által megizmosodott köztársaság ismét kiáll azon térre, hol a politikát csinálják, az orosz-német szövetségnek elvész fenyegető jellege, s mi magyarok rögtön szabadabban lélegzünk.

A Loire partjáról mindig olyan szél fútt, mely nekünk is kedvező volt, Franciaország szívdobogása mindig megdobogtatta a mienket is, bizalommal és örömmel nézzük tehát, amint napról-napra erősödik a nemzet; az ő ereje némileg a mi biztonságunk is.

Gambetta külügyi politikájáról sokat beszéltek az utóbbi időkben, beszélték és írták, hogy Gambetta Elzász és Lotaringia megvételére, s esetleg visszahódítására igyekszik, de ez nem volna tőle helyes politika.

Rebesgetik azt is, hogy Bismarck herceg egy francia-orosz szövetség lehetőségét hiszi, s tart attól, de mindez csak léha beszéd. Gambetta eddigi mérsékelt magaviselete megmutatta, hogy e nagy államférfiú átérzi nemzete föladatát.

S ez nem lehet a bosszú politikája, ez nem lehet személyes sérelmek kicsinyes visszatorlását célzó reváns, mely elhamarkodva csap le, apropó anélkül is.

Franciaország eléggé okulhatott a saját kárán, ismeri erejét, érzi méltóságát és magas föladatát, mely vezéri szerepénél fogva önkényt kijelöli útját, mely az általános emberi érdekek védelmében előtte áll, s melyen a zászlót neki kell vinnie.

Eddig még minden magyar pénzügyminiszternek abban feküdt a tudománya, hogy amikor kiürült az állampénztár (s ez mindig kiürült), akkor kezdett azon gondolkozni, hogy honnan szerezzen pénzt, s mindenik előd, úgy mint utód, egyformán találta ki, hogy új pénzt úgy lehet legbiztosabban szerezni, ha valahol kölcsönzik.

Gróf Szapáry elméjében is megszületett a magasröptű gondolat, bekopogtatott tehát találékonyan ugyanazon az ajtón, ugyanazon személynél, hol elődei, t. i. a Rothschild-konzorciumnál, s nehány napi vajúdás után éppen úgy, mint elődei »lefőzte« a jámbor konzorciumot.

Hogy hány milliónyi kölcsönt vett föl Szapáry? fogja kérdezni a kíváncsi olvasó. Nos, éppen abban fekszik a virtus, hogy ezt nem lehet tudni. Szapáry gróf e tekintetben többre vitte elődeinél. Ő in infinitum kötött kölcsönt oly összeg erejéig, mely elegendő lészen az 1879-i okkupációt födözni Magyarország részéről.

Ezen különös eljárás annál föltűnöbb, mert Szapáry grófnak tudnia kellene, mily összegre van szüksége az államnak, hogy ezidei kiadásait födözhesse, azonfölül a deficitet is számokban tüntette ki a benyújtott költségvetésben. Miért vesz hát föl mégis határozatlan mennyiségű összeget kölcsön?

Ennek csupán egy oka lehet, ha mind az ez évre szóló szükségletet, mind a deficitet tudja, akkor a fixírozatlan összeg azt jelenti, hogy az 1879-i okkupáció költségeit nem tudja.

S ez a legelszomorítóbb. Mi fog velünk történni? Mit akar még Andrássy tenni? Milyen hátsó gondolatot rejteget még?

Így volt a boszniai okkupációval is. Andrássy legföljebb 25 millióval képzelte azt végrehajtani s íme, hány millió s mennyi vér pusztult el. Egy külügyminiszterben, ki ab invisis megy neki a legfontosabb dolgok végrehajtásába [!], bízni bűn. S a delegáció mégis bízott benne.

Benne, ki maga sem bízik önmagában, ki midőn most Novibazart szándékozik okkupálni, nincs tisztába [!] az összeggel, melyre szüksége van, nincs tisztában a teendő lépésekkel, s nincs tisztába [!] talán a célokkal sem. Csak homályosan lebegnek szemei előtt, mint az álmodozó előtt a látott képek, s mint a tudatlan előtt a látott dolgok.

Az új kölcsön és különösen annak fölvételi módozatai tisztára bizonyítják, hogy Andrássy azon mondata, midőn kijelenté a delegációban, hogy »az okkupáció addig tart, míg a keleti kérdés« azt jelenti, hogy annektálni fogunk.

Az annexió az a »kimaradhatlan« non putarem, amelyhez szükséges, hogy a Rothschild úrék fiókja nyitva álljon Szapáry s illetve Andrássy gróf számára.

Bámulatosan kedvez a szerencse Andrássynak egyben, s ez az, hogy Tiszát sikerült magához kötnie élet-halálra. Ilyen Mefisztóra volt szüksége vezetőnek a pokolra. Csak egy Tisza volt képes arra, hogy terveit olyan mértékben segítette elő Magyarországon, s még »alkalmas« pénzügyminisztert is faragjon, olyat, ki még tréfából sem gondolkozik a saját fejével.

De hova fog ez vezetni, előre látható. Andrássynak éppen Tisza lesz a megölő betűje, s Ausztriának az Andrássy politika ássa meg sírját, mert ez a politika Törökország végképpeni fölosztásához vezet.

Andrássy gróf hihetőleg Gorcsakovval előre főzte ki ezt, így azonban némely dolgokat még azon esetre is, ha elég botor volt föltétlenül bízni a csalóka ígéretekben, melyek muszka részről tétettek, kifeledett a számításból. Nevezetesen azt, hogy ha a berlini szerződést is kijátssza, elveszti egész Európa bizalmát, s ezáltal minden alap kiesik politikája alól.

Olaszország az annexió szelére máris szervezkedik, s szinte kihasítani készül a maga részét a török birodalomból. Vajon gondolt-e erre Andrássy?

De hát Andrássy bizonyosan nem gondolt semmire. Az »esetről-esetre« politika emberének az a jelszava, hogy: »Sors bona nihil aliud.«.

S a »sors bona« mellé, ha még odakerül a határtalannak nyitott hitel is a Rothschild konzorciumnál, akkor mein Herz, was willst du noch mehr.

A törvényhozás termei újra megnyíltak, az egyesült ellenzék újra a küzdelem sorompóiba lépett a mameluk haddal szemben, mely jól van bedresszírozva arra nézve, hogy ne legyen semmi reményünk a jövő iránt, minélfogva az új ülésszak nemhogy valami biztatót nyújtana, inkább ellenkezőleg, sok aggodalmat kelt minden gondolkozó, jó hazafiban. Mert oly előzmények után, aminők történtek, nem lehet föltenni, hogy parlamentünk az eddigi külügyi politika folytatását meg bírná és meg akarná akadályozni. Nem, ezt a levérmesebb reményű ember sem tételezheti föl azokról az emberekről, kik a választási urnáknál mint majoritás kerültek ki, s kiknek nagyrésze a saját zsebe és haszonleső célok szolgálatában áll.

Megyünk tehát a végzetes úton, a romlás felé, napról-napra sebesebben.

Szomorúan festik a viszonyokat gróf Apponyi Albert szavai tegnapi interpellációjában, melyet a magyar miniszterelnökhöz intézett Bosznia- és Hercegovinának a közös minisztérium által szervezett alakbani kormányzása tárgyában.

Két tartományt okkupálnak anélkül, hogy erről az illető parlamenteket tudósítanák. S most e két tartományt birodalmunkhoz csatolják anélkül, hogy ezt a parlamentektől megkérdezzék. Mire valók hát ezek a parlamentek? S mire való az alkotmány?

Gróf Apponyi Albert helyesen mondotta, hogy oly kérdésben, mint Bosznia-Hercegovina közigazgatási szervezése, huszonnégy óráig sem volna szabad az országgyűlést megjegyzés és földerítés nélkül hagyni, különösen akkor, midőn az összes európai sajtóban oly hír kering, hogy a közös kormány ez új közigazgatási szervezetet se most, sem ezután nem is szándékozik a törvényhozó testületekkel közölni, hanem a saját szakállára hozza azt be az okkupált tartományokban.

Nem tudjuk, mit fog Tisza felelni az interpellációra, de annyi bizonyos, nem olyat, amely bárkit, még a saját pártját is kielégíthetné. Itt már most nem fog használni semmi frázis, mert mint legújabban értesültünk, a közös minisztertanács azt határozta el, hogy mivel csak a magyar képviselőházban lehetne alkotmányos többséget szerezni az új közigazgatási tervezetnek, az osztrák Reichsrathban azonban nem, ennéfogva jobb lesz alkotmányos formák nélkül hajtani végre.

Hanem hát kár afölött búsulni, hogy immár mi magyarok lettünk a bécsi miniszterek engedelmes birkanyája, s hogy a németek váltak rebellis vérű, alkotmányt szerető néppé. Kár sajnálnunk, hogy nem disputálhatjuk ki magunkat kedvünkre azon vidám téma fölött, milyen legyen a két okkupált tartomány közigazgatása; ha ezt nem is bízzák ránk, sebaj, ott majd nem csinálnak nélkülünk semmit, ahol a közös kormány által kifundált közigazgatás költségeit kell megfizetni.

Máris folynak Bécsben a közös miniszteri értekezletek, minő új hiteljavaslat terjesztessék be a két tartomány kormányzási költségeinek födözésére. Denique, mindennek fizetés a vége.

De ez még nem volna olyan nagy baj, mint így, hogy az eleje is fizetés volt, eddig kétszer 60 millió forintunk siratja, most az utolsó 60 milliót elöljáróban még meg akarják toldani, azután folytatásul 23 millió megszállási költséget megszavaztatni a mamelukokkal, s végre a közigazgatási költségeket az új tervezethez, melyhez a két törvényhozó testületnek semmi köze.

Ha önérzet lenne e törvényhozó testületek fizető gépezetében, a delegációban, úgy hátat fordítana a kölcsönjavaslatok előterjesztőinek, mint Szent Pál az oláhoknak. Pedig az oláhok nem voltak ilyen alkatlan [!] emberek, s nem viselték magukat olyan cudarul.

Csakhogy a jámbor apostolban nem volt annyi keresztényi türelem, mint a delegációkban, melyek a teherhordás mesterségében túltesznek azokon a bizonyos állatokon is, kik legalább megérzik előre az esőt.

A delegációk nem érzik meg a véresőt; pedig lesz még az is, s ők segítik hozzá csinálni a felhőt.

A pokolbeli sátánnál csak a Tisza Kálmán rosszabb, Tisza Kálmánnál csak még egy rosszabb van, az asszony.

Magyarország nyomorának előidézésében e kettőnek jut nagy szerepe.

Hiába szórjuk a frázisok mennyköveit a kormányok ellen mi, akik a közélet megfigyelői vagyunk; az ezerszeresen megátkozott közösügy, a könnyelmű és bűnös kormányférfiak csak félig okai azon szomorú állapotnak, melyben a szegény ország vergődik kínosan.

Tagadhatatlan, hogy a magyar kormányok cselekedetei mindig olyanokra fordultak, hogy az ország anyagilag szenvedett miattuk; félig tudatlanság, félig lelkiismeretlenség és meggondolatlanság volt e cselekedetek szülő anyja de a legtöbbet ártott önmagának önmaga a nemzet.

Szatíra az, hogy egy gróf Szapáry Gyula, aki semmihez sem ért a világon, vezeti pénzügyeinket, s egy Kemény Gábor a kereskedelmi miniszterünk, aki az »egyszeregy«-en kívül egyebet ugyancsak nem tud a kereskedelemügyről de hát »amilyen a vármegye, olyan a vicispánja«; a legbűnösebbek, a legkönnyelműbbek mi magunk vagyunk, s ülne bár a miniszteri székeken a földkerekség legnagyobb karaktere és lángelméje, az sem segíthetett volna rajtunk, az sem gátolhatta volna meg, hogy anyagilag folyton alá ne süllyedjünk.

Mindennap hírét vesszük száz meg száz alakban egy-egy új családi tragédiának; majd ennek licitálják el a birtokait, majd ismét egy másik ismerősünk pusztul el, egy harmadik elvál nejétől, mert nem képes födözni a nagy háztartást, s az asszony »nem élhet meg« a fény nélkül, és így tovább-tovább; a végzet mindennap kisorsol egy-két tekintélyes nevet a »megbukottak« közé.

S az így támadt űr évről évre nagyobb. A fényűzés Molochja mohó étvággyal fogyasztja az embereket. Csak nemrég járta be a lapokat a szegény Mosch esete, s ma már egy hirhedt vörhenyes szépségről suttognak a fővárosi körök, ki összes vagyonát pénzzé tette, hogy gavallérja becsületbeli tartozását kiegyenlítse.

Hová fog ez vezetni?

Azok, akik pusztulnak, többnyire derék magyar emberek, kiket a születés a jobb társadalmi körökbe helyezett, s kik ott szellemi tulajdonaiknál fogva is megállták helyüket.

Más államokban, például Angliában az egyes családok pusztulása csak olyan, mint a fogzás; egy fog kiesik s új nő helyébe a csorba nem látszik meg sehol.

Nálunk végzetes szerencsétlenség a középosztály pusztulása, mert nyomába haszonleső idegenek lépnek, akikben nincs öröm.

A magyar faj pusztul társadalmilag, s a kór sokkal komolyabb, mintsem azzal ne volna kötelessége a sajtónak a legtöbb helyen foglalkoznia; nemzeti létünk oszlopait, a középosztályt emészti az ölő féreg.

Az arisztokrácia néhány év óta bizonyos tapintattal viseli magát. Sopánkodik rajta, mért hagyja el a főúri osztály a fővárost, pedig azt az arisztokrácia helyesen teszi. Ha Budapesten él, okvetlenül fényűzést kell kifejtenie, ami rengeteg pénzbe kerül, minélfogva visszavonul falura.

Sőt ha a fővárosban marad is egyes mágnás család [!], nem fejt ki egy idő óta nagyobb fényt.

Az arisztokrata nők akkor brillíroznak mindössze teljes fényben, ha főúri szalonban vannak; de az utcákon s a nyilvános helyeken való fényűzést elegáns körökben »nyárspolgári ízléstelenségnek« tartják. S mondhatjuk, hogy az arisztokrata nő, ki maga foltozza a kis gróf ruhácskáit, ma nem tartozik a ritkaságok közé; de maholnap a kissé kiválóbb polgári körökben fog az ilyesmi a ritkaságok közé tartozni.

S ezzel elértünk oda, ahol el kell ismernünk annak a mondásnak az igazságát, mely akkor szokott fölmerülni, midőn valamely család társadalmi bukása jő szóba, hogy »keresd az asszonyt«.

Nem speciális női fényűzésről van itt szó, bár már maga az is sok férfit tett tönkre, ehelyen azonban inkább társadalmi betegségnek állítjuk e bajt, s azt találjuk, hogy a nagyzás, a szertelen költekezésnek, a jövővel való nem törődés s a bölcs előrelátás hiányának oka sok részben a nők fölületes neveltetésében rejlik.

A fölületes világnézet a nőről elterjed, mint a ragály, az egész családra, s míg az anyák a serdülő nemzedék lelkébe nem oltják a kötelességek komolyságának tudatát, addig hasztalan minden intés, minden vezércikk és mindenféle kormány...

A magyar faj pusztulni fog mindig nagyobb-nagyobb mértékben.

A kormánypárti és félhivatalos lapokat kihozta a sodrukból a »Magyarország« szenzációs híre az országgyűlés feloszlatásáról.

A német szájkosár-törvényjavaslat idején még Tisza leghívebb sajtó-bérszolgái is a megbotránkozás hangján nyilatkoztak azon a parlamentárizmus és a szólásszabadság ellen intézett merénylet fölött. Verték a mellüket, mint a farizeusok és hálát adtak az úrnak, hogy ők nem olyanok, mint azok a németek. Boldog magyar nemzet, őrzi szabadságodat Tisza Kálmán!

Pedig ha egy kissé tanulékonyak, okulhattak volna a múltból. Megjegyezhették volna, hogy ha látnak és hallanak reakcionárius tettekről, jól vigyázzanak, mit mondanak, mert bekövetkezhetik könnyen azon eset, hogy amit elítéltek ma, mert Bismarck tette, kénytelenek lesznek dicsérni holnap, ha Tisza Kálmán cselekszi.

A német szájkosár-törvény korlátozni akarja a szólásszabadságot és megtámadja a képviselői mentelmi, illetőleg sérthetetlenségi jogot, mert felelősségre vonja a képviselőt azért, amit az országgyűlésen mond. De a német birodalomban az alkotmányos rend eddig is hazugság volt. A német császár koronáját isten kegyelméből bírja és azt saját kezeivel tette fejére, mert még jelképileg sem vélte elfogadhatni élő embertől. A német alkotmánynak nincs történelmi múltja, az fejedelmi donáció. Az ajándékot visszavenni, vagy később megnyirbálgatni, bizonnyal rút és nemtelen tett; de nem annyira gyalázatos, mint egy nemzetet ős jogaitól megfosztani, és a századok által szentesített alkotmányából prókátori griffekkel kiforgatni.

A német szájkosár-törvény végre oly törekvések ellen van irányozva, melyek tényleg az állam és társadalom létét veszélyeztetik, és legalább opportunitási szempontból, ha nem is menthetők, de megmagyarázhatók.

Mik ezek azon merénylethez képest, melyet Tisza és Andrássy a magyar alkotmány ellen elkövetni szándékoznak?

Kiszámított alattomossággal eltávolítják a tanúkat, mint a tettét gondosan előkészítő gonosz; elnémítják a nemzetet, hazaküldik fönségének helytartóját, az országgyűlést, és úgy fogják folytatni azon keleti kalandot, mely ellen számtalanszor tiltakoztunk, melynek árát most számolta föl Szapáry Gyula 117 milliós kölcsön követelésében.

A kormánypárti sajtó mindezeket természetesen tagadja. De ki törődik még azok dementírozásaival? Ki lenne elég naiv, hogy hinne nekik, mikor ugyanazok szászor dementírozták a boszniai okkupációt, százszor hazudták el a rechstadti megállapodások tartalmát? Mikor pedig hazugságaik napfényre kerülnek, szemérmetlen mosollyal bevallják tévedésüket.

Fölsorolja az »Ellenőr«, mily teendők halmaza vár az országgyűlésre. Ki tudná megmondani, mikor lesz ez mind elvégezve? Melyik komoly ember, vagy pláne komoly politikus foglalkoznék ma már az országgyűlés feloszlatásával?

Ezen csavart dementi csak annyit mond, hogy abszurdumnak tartja az »Ellenőr« ma már a föloszlatással foglalkozni. De a »Magyarország« és vele a legtekintélyesebb ellenzéki lapok nem adnak semmit az »Ellenőr« cáfolatára, fönntartják megbízható forrásból eredő hírüket.

Mi valószínűbb, mint hogy Tisza a novibazári vagy szaloniki expedícióra készülő politikánk útjából eltávolítja az alkalmatlan parlamentáris ellenőrzési apparátust? Bízik Tisza mamelukjaiban. Jól tudja, hogy azok megszavaznak neki mindent. De a minapi tizenkettős szótöbbség ijesztő kicsinysége valóban félelmessé tette előtte az ellenzék szám szerinti és szellemi erejét. A bevégzett tények előtt meg fognak ismét hajolni a mamelukok, Tisza nélkülözhetetlenebb lesz, mint valaha, és az ellenzék hatály nélküli deklamációkra lesz kárhoztatva. Az ellenzékiség így meddővé válik, és a nemzeti közöny továbbra is meghagyja az uralmat kezeiben.

Ezen politika annyira illik Tisza jelleméhez, és a múltat tekintve annyi természetes valószínűséggel bír, hogy azt a kormánysajtó hiába cáfolja.

Lehet azonban, hogy mivel az alattomos terv idő előtt kitudatott, hiányozni fog a bátorság annak kivitelére. Ez esetben a sajtó nagy veszélytől mentette meg Magyarországot.

A szélcsendet, mely a politika terén uralgott, s mely hasonlított a temető csendjéhez, egyszerre élénkebb hullámzás váltja föl.

A pénzügyminiszter túlságos követelései fölkavarták az elfásult kedélyeket, melyekben mélyen el van rejtve az elégedetlenség magva, és Tiszának nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy süllyedező hajóját, melyen itt-ott lyuk támad, fölszínen tartsa. A kormányszavazatok gyűjtettek mindenfelől, s mégis 8 szavazó miniszter és 3 államtitkár dacára is csak 14 szavazattöbséget bírt kiszorítani a képviselőház tegnapi ülésén.

E helyzet előjele a válságnak. A kormánypárti többség úgy néz ki, mint egy hógomoly, amelyen csillámlik az olvasztó léh; gr. Lónyay támadásai, s egyáltalában a pártonkívüli képviselők magatartása fenyegető jelleget ölt a Tisza-kabinetre nézve; maga a »P. Lloyd« is kezd maliciózus lenni. Élénk nyüzsgés vehető észre a pártéletben.

Apponyi szokatlan hévvel beszélt; a pártonkívüliek erélyesen hozzálátnak szervezésükhöz; s ez nem nélkülözi a tapintatos taktikát. Eddig 36 képviselő jelentkezett az új klubban, s még több fog jelentkezni ama kijelentése után, hogy a klubba lépés senkit sem kényszerít valamely programvallásra, a belépés csak eszmecsere céljából történik.

Egyszóval mindennap várható a jelekből, hogy új meg új disszidensek támadnak, s a kormánypárt közel áll a fölbomlási processzushoz. Tisza napjai meg vannak számlálva; ennyi elodázhatlan következménynek látszik.

De hát mi lesz ebből? Bizony semmi örvendetes. A személy változik, de a rendszer, az irány marad. S ez irányban nem nyertünk semmit.

A pártok állása oly szerencsétlen hazánkban, hogy a legkevesebb remény sem kecsegtet az állapotok jobbrafordultával. Az egyesült ellenzék maga is ellentétes elemekből alakult, s bár ebben rejlik a legtöbb garancia az értelmiség azon kontingensénél fogva, melyet magába felölel, nem remélhet ez idő szerint, ha szétoszlik, oly többséget összehozni, mellyel kormányozni lehessen, amint azt e férfiak politikai reputációja megkívánja. A pártnak tehát, mely uralkodni fog, legyen az bármelyik, a pártonkívüli elemekkel kell szövetkeznie, s ezek közül egyik sem tudja, mit akar, s többnyire mindnyája csak azzal van tisztában, hogy mit nem akar.

A ház tegnapi ülésének lefolyását tekintve, legfőbb oka van a nemzetnek megbotránkozni Ghyczy Kálmán képviselőházi elnök viselete fölött. Eddig még ezen helyről, melyet a pártatlanság szentélyévé emelt a nemzeti szokás, s azzá tette a törvény, azzá az eddigi elnökök hatalmas tekintélye és méltósága, eddig még e helyről nem hangzott oly mértékben pártoskodás, mint aminek tartja az agg, érdemekben megőszült férfiú a képviselőházat. S minek a méltóságot, melyet visel? Komédiát űz a legszentebből is?

Hova legyünk, ha még olyan férfiú is a korrupció eszközévé törpül, aki legmagasabban állott a nemzet becsülésében?

Ghyczy taktikához nyúlt. S keresztülvitte, hogy nem az elhalasztási indítvány, hanem a kölcsönjavaslat fölött történjék a szavazás, s mert a halasztási indítványt több olyan képviselő is elfogadta volna, ki a kölcsönt nem utasítja vissza föltétlenül.

Ghyczy tehát elérte azt, hogy kisebb lett az ellenzéki szavazat, de nem érhette el azt mégsem, hogy a kormány ne szenvedjen érzékeny vereséget, mely talán léte és nem léte fölött határozott.

S e szégyenítő vereségből most már nagy rész illeti Ghyczyt is, kinek ugyan van mit pazarolni a régebben becsülettel szerzett érdemekből, de még sincs annyi pazarolni valója, hogy soha el ne fogyjék.

Amint mindjárt gyanítottuk, költségvetési vita nem folyik oly simán és hullámtalanul, amint azt a kormány óhajtaná. Megindult a hosszú szónoklatok áramlata, s dacára a közmondásnak, hogy »sok beszédnek sok az alja«, hallottunk oly véleményeket és higgadt szavakat, amelyek mélyen gondolkozóba ejthetik a nemzetet s megmozdíthatják a Tisza Kálmán lelkiismeretét ha van neki.

Különben vegyesen váltakoznak a szónoklatok, ki-ki a maga pártállásából látja a dolgokat, panaszos biztatás, kárhoztatás, védelem, bírálat és szépítés egymás mellett. Eddig még nem volt erősebb poénje a vitának.

Pártunk részéről még eddig alig történt fölszólalás; szónokaink bevárják, míg a mamelukok kibeszélik magukat, hogy junctim a kormány-gazdálkodással az ő érveiket is tönkre tehessék, a kapacitások e várakozó helyzete a kormányt hasonló taktikára csábítá. Új tagjait állítja oda előre a csatatűzbe ami arra is jó, hogy hirtelenesen oda értetődjék ódium dolgában, ahol a régi kormánytagok állanak.

Eddig Szapáry beszélt, s amit eddig elmulasztott a vita előtt, most mondott valami expozé-félét. Az rá a véleményünk, hogy »ki erejénél többet mer nevetségessé válik«.

A másik vadonatúj miniszter is e napokban fog szólani, miután már az egész világot tele boldogította programokkal, a képviselőház is kap belőlük egy kis ízelítőt.

Vajon mit fog mondani?

Valószínűleg azt, amit a pénzügyminiszter. A pénzügyminiszter pedig adófölemeléssel biztatott. Egyéb módot nem tud az állami bevételek szaporítására. (No, de ennyit ugyan mindenki tud.)

Pedig az egyenes adók: föld-, ház- és keresetadók emelésének lehetetlenségét be nem látni annyit tesz, mint észre nem venni a kocsisnak, mikor a szekeret húzó ló lerogy útközben. Be is ismerte ezen lehetetlenséget Szapáry úr, s ezen beismerése igen érdekes, mert valóságos magaviseleti bizonyítvány a kormánynak.

Szapáry úr azonban csak az egyenes adók emelésének lehetetlenségét ismerte be, a közvetett adókét még nem. Itt még lehetséges a srófolás.

Excellenciás szemeit, ha jól gyanítjuk (mert ő egy szóval sem mondta), a fogyasztási cikkekre vetette tehát, s azokat fogja erősebben megadóztatni. Csakhogy ezzel meg a kereskedelemügyi miniszternek csinál kárt. (De ezt talán nem tudja.)

Sőt, minden jel oda mutat, hogy azt sem tudja, miszerint a Tiszáék által Ausztriával kötött gazdasági kiegyezés elvette tőlünk a jogot, hogy közvetett adóinkat, az ő beleegyezésük nélkül emelhessük.

Azonban ha mindezt sikerülne is kieszközölnie, s ha az általa számított 12 millió be is jönne évenkint a tervbe vett indirekt adókból, még akkor is 16 millió állandó deficittel találkoznék a nemzet ő excellenciája költségvetésében minden áldott esztendőben.

Hát ezzel a 16 millióval mit akar tenni? Ezt szerettük volna tőle hallani.

De erről ő nem szólott. Hallgatott szerényen és önérzetesen.

Ha azonban szólott volna is, szava bizonyosan ez lett volna, hogy e tizenhat milliócskát kölcsönök útján fogja toldani, foldani. Mert hát a mi pénzügyminisztereink nem tudnak egyebet, mint kölcsönöket kötni, s ezáltal folyton szaprítani az államadósságokat, ahelyett hogy tisztáznák.

Az egészséges embernek száz apró baja van, de mihelyt komolyan beteg, elfelejti a kisebb vagy kevésbé égető szükségeit, s csak attól az egy nagy bajtól kíván szabadulni.

Ezen a helyen a politikával szoktunk foglalkozni, meg szoktuk vitatni országos bajainkat, megtámadni a bizalmunkat nem bíró kormányt és föltárni hibáit s mulasztásait.

Mindezekről ma nem lehet szó. A politikai események egyelőre jelentőségüket vesztik, az egész országgal közös panaszaink elnémulnak azon veszéllyel szemben, mely szeretett szülővárosunkat fenyegeti. Nem kérdezzük, hány szavazattöbbséggel fogadtatott el a költségvetési előirányzat, hanem hány hüvelykkel áradt a Tisza. Nem bánjuk, bukik-e, marad-e Tisza és Andrássy, hanem állhatnak-e a töltéseink. Nem nézzük a gabonaneműek és tőzsdék árfolyamát, hanem a Maros vízmércéjéről szóló tudósításokat.

Minden gondolatunkat, minden tevékenységünket a városunk védelmére kell fordítanunk, mert akkor, de csakis akkor van alapos reményünk a nagy veszélytől való menekvésre.

A főkapitányság által a vízvéd-bizottság nevében közzétett fölhívás városunk polgárai előtt egész nyíltsággal és minden túlzás nélkül föltárja a helyzetet. A hatóságnak nem szabad palástolni a veszélyt, mert minden polgárnak tudnia kell, hogy mire legyen elkészülve és mennyiben van szüksége az egésznek az egyes polgár közreműködésére. De rémíteni sem szabad. Mert a rémület szüli a kétségbeesést, a fejvesztést, a fatalizmust. A fölhívás eltalálta a helyes középút hangját, és nem kétkedünk, hogy az egész polgárság kipróbált áldozatkészsége követni fogja a hatóság szózatát.

Nagy a veszély, de nagy az erőnk is. Hatalmasak az elemek, de az emberi kitartó akarat legfényesebb diadala azok lebilincselése. És mi nem állunk védtelenül szembe az ellenséggel, mely holnap ismét barátunk lesz, kinek hátán gazdagon megrakott hajóink hozzák és viszik a kincseket.

A városi Tisza-parton húzott körtöltés hatalmas védbástyánk, melyre nemhiába költöttünk százezreket. Azzal kapcsolatban erősen áll a szegedpercsórai társulati töltés, mely 1876-ban kiállta a vízpróbát és ma is részben Váradi Ignác mérnök úr ismert erélyes és önfeláldozó fölügyelete alatt van, részben Novák József városi főügyészünk és Szekerke József polgártársunk gondjaira van bízva. Jobb kezekbe nem is lehetne. Bízhatunk, hogy sem veszély, sem nélkülözések nem tántorítják el az elvállalt kötelesség teljesítésétől, és mint a hős katonák a csatában eleshetnek, de nem hagyják el a rájuk bízott pontot.

De ha bekövetkezik a legrosszabb is, amitől a gondviselés óvjon meg bennünket, ha szakad a percsórai töltés, vagy ha áthágják koronáit a tomboló hullámok, még akkor is áll városunk második védvonala, melynek 30 lábra való fölemelését a Szillér-baktói részében elrendelte tegnap a vízvéd-bizottság.

Hol van a nép, mely földmunkában vetekedhetnék a mienkkel? Nincs. Hazánkban, sőt még annak határain túl is keresett a szegedi »kubikos«. E nép győzni fog az elemek elleni tusájában, és ha elvenné a vad Tisza árja földjét is, meg fogja menteni legalább házát, tűzhelyét és családját az árvíz irtóztató pusztításai elől.

Bizonyos tehát a védmunka sikere, ha mindenki teljesíti kötelességét, ki-ki őtet illető hatáskörében.

A hatóság élén álló férfiak a hazának és városnak kipróbált hű fiai.

A polgárság és a nép munkaképes és nagyszámú.

Itt tehát csak tevékenység, éberség és jó vezetés kell, és meg lesz mentve Szeged városa.

A veszedelem, mely megfenyegetett bennünket (mert isten mentsen meg, hogy ránk tegye kezét), komoly gondolkozásra hív; ez már talán a harmadik intő szó, amely elmosódik, mint a repedt hangcsőbe belehelt kiáltás. A balszerencse végre is megunja annyiszor ránk kiáltani a jóakaratú »vigyázzatok« szót; a pusztulás démona maga alá gyűr anélkül, hogy elugorhatnánk előle; a szeszélyes folyam kitör, »tabula rasát«, csinál, s csak a könyvek fogják beszélni a jövendő századoknak: hol feküdt Szeged valamikor.

Azt tartja a néphit itt a Tisza tájon, hogy amely családnak jegenyefája és pávamadara van, okvetlenül elpusztul. Gyönyörű tropus, mely odamutat a költséges luxus eltörlésére, mert a jegenyefa a parkot föltételezi, a páva madár pedig a költséges főúri háztartást. Milyen költőileg kombinálta azt ki a nép!...

De hát nincsen-e Szegednek is egy ilyen jegenyefája és páva madara a Tiszában; nem-e lesz kénytelen vagyonilag elpusztulni e nagyjövőjű város lassan-lassan? A Tisza folyam mint a hitrege molochja, mindenét megeszi, s mikor már semmije sem marad, megeszi magát a várost is mindenestül.

Pénzügyileg megrongálva bizakodhat-e önerejében Szeged s hagyhatja-e magát az idei veszély után is ily kétséges bizonytalanságban még tovább?

Már pusztán a veszély eshetősége kiszámíthatlan károkat okoz a városnak s fejlődésének. Nem elég, hogy pénztára folyton üresebb lesz, a házak és földek értéke is csökken, s a kereskedelem és ipar emelkedésének e főtényezői, a természetszerű terjeszkedés helyett összébb zsugorodnak. Idegen megtelepedése, e szükséges fölkeverése új elemekkel a kereskedelmi városoknak, eddig is jelentéktelen volt, ezután még annyi sem lesz, sőt még tanintézeteink látogatottsága is csökken, s végre is az leszünk (dacára mindazon attributumoknak, melyekkel bírunk nagy város alkotására), ami századok előtt valánk: egy veszedelmes fekvésű nagy falu.

A töltések, védgátak, melyeket emelünk, a pillanatnyi veszély elodázásának ideiglenes és sok pénzbe kerülő eszközei. A vízveszélytől örökre megmenteni Szegedet gondolni sem merünk, mert milliókat igényel a Tisza megzabolázása, s milliók nem telnek ki tőlünk, mert az ezereket ideiglenes védelemre hajigáltuk el. Ennek két oka van.

Először a saját élhetetlenségünk és könnyelműségünk, a »vis inertiae«, melyet megtörni nehéz; az élhetetlenség, mely nem bírja fölhasználni és fölkeresni a kínálkozó tényezőket, s a könnyelműség, mely a buzgalom tüzét, mihelyt a vész elmúlik, nyomban eloltja.

Másodszor oka a kormány, mely bűnös telhetetlenségében tartományokat megy hódítani a nemzet pénzén, s itthon lomhán nézi fél Magyarországnak évről-évre megújuló halálvergődését.

Csupán egy mód van Szegedet megmenteni s átadni hivatásának, ha a tiszaszabályozás és Szeged vízvédelmi ügyét a kormány, az ország teszi magáévá az állam pénzén.

Szeged az országhoz fordul, s az országtól kéri megmentését, mert joga van a megmentéshez, s az államnak kötelességei vannak saját maga irányában.

De hát mikor a szegény Szegednek még szószólói sincsenek! Nincs egyetlen férfiú sem, ki befolyásánál fogva hatalmas odafönt, s ki szívénél fogva hozzánk van kötve.

S mi nem is igyekeztünk soha szorosabb kötelékkel hozzánk fűzni egy ilyet.

Sőt inkább az az elv látszott Szeged polgárságát vezetni minden olyan esetben, midőn alkalma volt magát nagy befolyásos államférfiúkkal képviseltetni, s ezáltal összeköttetésbe lépni a hatalommal, hogy képviselője »helybeli« ember legyen, s abból a fészekből kerüljön ki, mely e város lakosságának zömét teszi.

Nem tagadom, hogy ez az elv tiszteletreméltó, s megfelel a demokrácia követelményeinek; de rossz politikára mutat.

Az olyan városnak, melynek szüksége van, hogy a hatalmat maga részére megnyerje, nem szabad ignorálni azt az utat, mely a hatalomhoz vezet.

Különös politika az, ha valaki szívre ható panasza elmondását erőnek erejével hebegő emberre bízza. S ha valaki gyenge embert keres az erősek meghódítására.

Mert mondják ugyan, hogy a kapanyél is elsül ha az isten akarja.

Mondják de még sohasem láttam elsülni.

Az Alföld fiumei vaspálya töltés az utolsó védmű, melyben még bizakodhatunk. Ezer meg ezer ember dolgozik e töltésen, de fájdalom, nem olyan buzgalommal és odaadással, amint az várható most a »tizenkettedik« órában. Munkások tán nagyobb számmal is vannak, mint kellene, s úgyszólván egymást akadályozzák a munkában, de a fölügyeletben sok hiány észlelhető; ahol van is elegendő fölügyelet, a fölügyelő közegekben sincs meg a kellő erély és szigor, mely e »bábel tornya-építés«-szerű munkába bizonyos rendszert hozzon be. A munkások legnagyobb része pénzen fogadott proletár elemekből áll, s ezek nem azonosítják magukat a veszéllyel, hanem kitöltik a napszámot, ahogy lehet.

A kétségbeesés és a buzgalom szapora munkája helyett ímmel-ámmal mozgó ember-rajjal találkozunk itt. Szegedet megmenteni csodára van szükség: s az odaadás és ragaszkodás a szülővároshoz csodákat képes mívelni.

De ennek nem látjuk nyomait a töltésen.

Egy tekintélyes városatya, ki a védmunka vezetésében oroszlánrészt vesz, elborult arccal mondá nekem:

- E nép vesztét érzi most.

Távolabb, hol a katonaság dolgozik, derekasan foly a munka, mutatva, hogy mennyire egészen más dolog a fegyelem.

Négy órakor jelentem meg az indóház udvarán. Éppen akkor gurult ki a gőzkocsi a pályaudvarról, telerakva innen menekülő ismerősökkel, gyengébb idegzetű nőkkel és gyerekekkel. Nem egy tekintett ki kupéjából szomorúan a távolban fehéredő házakra, melyek nemsokára víz alatt lesznek, úgy lehet. Sok hagyta el szülővárosát azzal az aggasztó kínos gondolattal, hogy kérdés, vajon viszontlátja-e többé »úgy«, ahogy itthagyta.

Szegény Szeged! Büszkesége minden magyarnak, tehát ennyire jutottál! A mérnökök gondterhes arccal járnak-kelnek a töltések mellett. Néha összesúgnak ketten, mintha tanakodnának a nehéz beteg sorsa fölött. Megél-e, nem-e? Szegény Szeged!

Az indóháznál ott volt Dáni főispán, a percsórai kormánybiztos, Kende Kanut, akire valaki azt jegyezte meg:

- Kende már eljátszotta gyermekjátékait. Az a töltés már elszakadt. Ő már nyugodt.

Ezenkívül is több tekintélyes vízvédelmi bizottsági tag, Fodor István, Kovács Albert stb. jár-kel ott elkomorodva; koronkint új arcok jönnek; valamennyin az aggodalom tükröződik vissza. A föl s alá járó emberek úgy néznek ki, mintha valakinek a temetésén volnának.

A törvényszéki elnök is meglátogatta a töltéseket és annak szükségét látta be, hogy a telekkönyv és a levéltár őrizetére tíz katonát kérjen Lukács kormánybiztostól.

A munkások és a szegény nép egész flegmatice beszél a veszélyről. Valaki éppen akkor jött jelenteni, hogy a víz már a gyártelepnél van.

E rémhír alig költött szenzációt a föld népénél; egy paraszt egykedvűen kérdezte:

- A töltésen innen, vagy a töltés lábánál?

Legérdekesebb volt Gaisner Károly ezredesnek megérkezése a veszély színhelyéről, ki Dáni főispánnak azt jelentette, hogy a rettentő elem, a Baktó-macskási víz egy ember menésének sebességével közeledik városunk felé.

A főispán igen dicsérőleg nyilatkozott az ezredes felől, ki köteles szolgálatán kívül is, ügybuzgalommal, fáradtságot nem kímélve, dolgozik és dolgoztat katonáival.

Ezalatt a városban szájról-szájra jártak a rémhírek.

Egy bizottsági tag, ki most érkezett meg a töltésekről, azt mondta állítólag, hogy két nap múlva egy ölnyi víz fog az utcákon hömpölyögni. E rémhír villámhirtelen járta be a várost, s nagy szenzációt keltett mindenfelé, pedig talán nem is mondott az illető bizottsági tag semmit.

Általában rossz eljárás a népet ijeszteni: a biztatás szavaira van itt szükség!

S azoknak, kik a vízvédelmi műveletek élén állnak, éppen leginkább fekszik érdekeikben, hogy biztassanak, s ne engedjék meg, hogy a nép fejét veszítse.

Mert ha önbizalmunk is elvész mindenünk elveszett.

Így állottak a dolgok délután hat órakor.

Ott esett ki a toll kezünkből, mikor a halálos elem kiütötte. És gondolkoztunk rajta, hogy fölvegyük-e valaha?

Nem-e lenne jobb eltemetni a »Szegedi Napló«-t is abba a sírba, ahol annyi minden van mélyen eltemetve, hogy még a király szava is csak óhajtás számba megy: enyhítő, de gyógyító biztatás?

Hét napja már a végzetes éjnek, midőn megnyerte ellenünk a csatát a végzet. Ő lett az erősebb, legyűrt és agyontiport.

És ez a hét nap mindenik órája egy egész történelem a szenvedések, szerencsétlenségek láncszem-hálózata, tragédiák, mik a lázas képzelet szörny-álmainak tűnnének fel, ha nem volnának olyan szomorúan igazak.

Az úszó házfödelek, a düledező romok, a megfeketedett hullák, miket az ár mikor már megfojtott, kidob, nem az elpusztult, nem a megfúlt emberekről beszélnek csupán, azoknak a szerencsétlenségét is mutatják, akik még élnek; mindmegannyi tükör, hol a megtört szívek, feldúlt családi boldogságok megdöbbentő képe van lefestve, híven, feketén...

A vészharang, mely ama szomorú éjen megkondult, csak azért nem kong már ott az úszó toronyban, mert mindenkinek a szíve csak harang; s bármerre fut is a menekülő, mindenütt magával viszi e szörnyű, idegrázó kongatást.

De hova is fut?

Talál-e egyebütt nyugalmat a szegedi ember? Hajléka nem maradt mondjuk mit keressen itt tovább?

De hát az a hant, mely ide köt. A nagy sír, melyben mindenkinek van egy halottja. A közös szerencsétlenség, mely megszentelt itt minden porszemet, minden vízcsöppet.

Nem visszavágyódna-e ide a világ végéről is?

Kossuthnak az fáj, hogy halottjai három világrészben nyugosznak. Nem lehet sírjaiknál egyszerre. Mariusnak Karthágó romjain esett jól magát kisírni. III. Napoleon halálos ágyán mondá, hogy ott szeretne meghalni a sedáni síkon, ahol mindenét vesztette.

Aztán nem gyöpesednek-e be a sírok? Tavasszal zöld fű növi be, s piros virágok nyílnak rajtuk.

Aztán ha nem lenne is elég a király szava, nincsenek-e szegediek elegen!

Azon hely, hol hetvenezer magyar van, még ha csupán egy pocsolya is, mindig egy nagy darab Magyarországból.

S ez az, ami minket arra a meggyőződésre vezet, hogy Szeged ezentúl is lesz, s hogy Szegednek most van csak igazán szüksége egy helyi érdekeit támogató napilapra.

Ha kisírtuk magunkat, a könnyek háta mögött a munka vár ránk. S az óriási munka kell hogy legyen.

A víz elborította utcáinkat. Ki fogjuk heverni.

Most egy másik halálos ellenség áll a kapunál a »csüggedés«.

Védjük magunkat ellene; mert ez még veszedelmesebb.

Szeged városának e nehéz napokban is lehet egy nagy vigasztalása, hogy a magyar király együtt érez vele. Az Árpádoktól, Hunyadi Mátyást kivéve, le napjainkig, nem fedett a mostaninál magyarabb királyi szívet a bíborpalást.

A király érzi, hogy sokat felejtettünk; s mint igaz király, ő maga még többet felejtett nálunknál. Király és nemzet szíve egy ma; nemcsak atyja ő Magyarországnak, hanem oktató mestere is, ki megtanítja a honszerelemre.

A király látta Szeged pusztulását, látta népét nyomorában. A királyi szív megindult, s könnyei vegyültek könnyeink közé.

De míg a közönséges halandók könnyei csupán a szenvedés mély barázdáit szántják az arcokon, a királyi könnyek nedve, mint kelet legdrágább írai, sebeket gyógyítanak.

A király könnyezett. De nemcsak azért, mert szenvedő embereket látott, hanem azért, mert ezen szenvedők magyarok voltak. Mert tudja, hogy a magyar oroszlán trónjának leghívebb védője, királyának áldozatkész fia. Mert tudja, hogy a magyar imádja szabadságát és alkotmányát, de azok őréül tekinti a »legelső magyar embert«, a koronás királyt, s szereti őt éppúgy, mint szabadságát.

A királyi szeretet melegítő sugara szárítja könnyeinket. Ismerte a király Szeged régi óhajtását. Látta, hogy a váracs Szegednek kell. S mivel kétszeresen ád, ki gyorsan ád, máris teljesítette kérelmünket, mely alig néhány nap előtt terjesztetett zsámolyai elébe.

A váracs helyén egy új, fényes városrész fog emelkedni: Szegednek fénypontja. Azon házakba lerakott kövek mindegyike hirdetni fogja a nagylelkű király jóságát, minden egyes ház egy-egy századokat átölelő emlékoszlopa lesz dicső uralkodásának.

De a porladozó kövek és mulandó emlékeket túléli azon örök hálaérzet, mely Szeged népében élni fog megmentője és regenerátora iránt.

Büszkén és elégedetten tekinthet a király közelgő negyedszázados ünnepén országára és népeire.

Országa Európában nem a leggazdagabb, s népe nem a legnagyobb. De ő a legboldogabb király, s népe a legboldogabb nép.

Mert míg nagyobb államok s számosabb népek fölött uralkodó fejedelmek remegve néznek szenvedések és szenvedélyek által a kétségbeesésig felháborodott alattvalókra, a magyarok királya hatalmasabb népe szívében, mint a zsoldosok szuronyai által.

Amit a király tett Szeged városáért, polgárait örök hálára kötelezi. Ma a hálaérzetnek csak szegény szavakban adhatunk kifejezést.

De ha ne engedje a Gondviselés a haza és a trón veszélyeztetve lesz, e város polgárai nem fognak beszélni.

Ők tudni fognak a királyért és a hazáért meghalni.

A régi római írók jöttek rá arra, hogy: »akit az istenek gyűlölnek, megteszik tanítónak«; kétezer év óta még kegyetlenebbek és okosabbak lettek az istenek, s most már akire megharagudnak, »megteszik municipiális tisztviselőnek«.

Megteszik tisztviselőnek, olyannak, aki a népnek parancsoljon, s akinek a nép is parancsoljon, akitől a nép megkívánja, hogy tekintélye legyen, s ugyanakkor száz kézzel vájkáljon a tekintélyében a nép, akinek elengedhetetlen kelléke, hogy önálló legyen, de akinek egyszersmind az is kötelessége, hogy száz urat tűrjön a nyakán.

No, már aki ezt is kibírja diadalmasan ilyen anomáliák mellett, annak okvetlenül szükséges, hogy legalább az ördöggel álljon összeköttetésben, s elégetendő mint a szegedi boszorkányok.

Azt kívánná a nép, hogy a tisztviselő tekintélye és becsülete olyan legyen, mint a verem, mely, minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.

Hanem hát abból nem lehet semmi: s az ilyen dolgok csak arra vezetnek vissza mind, hogy a municípiumok ellenségei a köztörvényhatósági autonómia utolsó rongyait is széttépve arcába vágják a szabadságnak, melynek propria motu mi magunk kezdünk egy idő után hátat fordítani.

Szeretem a népet: nekem a nép a királyom; én az ő nemes fején látom a koronát; de ritkán meri föltenni, s akkor sem viseli elég méltósággal.

Amióta ez a szomorú Reizner-ügy merült föl, s amiként fölmerült a közvéleményben, azóta mindig eszembe jut az az ember, aki a lopott kalapot csak alattomban, éjjel merte a fejére föltenni, s úgy csukott ajtóknál sétálgatott benne kevélyen.

A mi szegedi közvéleményünk is körülbelül úgy viseli magát, mintha valami lopott hatalmat akarna fitogtatni, nem mer nyílt lenni, s mert az nem mer lenni, nem válhatik igazságossá sem.

Nem lehet fejtegetés tárgya többé a Reizner-ügy, legalább egy ideig nem, míg erre vagy arra dől, de már eddig is nagy és kellemetlen tanulságokat vetett föl magával, mint a szemét, melyen még penész is van.

Nem fejtegetjük, lesz-e, nem lesz-e alapja a vádnak, hanem azt az egyet megírhatjuk máris, hogy a gyanú, a vád nem tisztességes alakban jelent meg, s nem volt méltó a néphez, amelynek nevében született és nőtt meg.

Szeged város mai sajátságos viszonyainál fogva nem alkalmas arra, hogy a közpálya iránt valami különös tiszteletet és vonzódást ébresszen a kedélyekben; az ambíció nem lángol úgy, mint egyebütt közhivatalért, és ez onnan van, mert Szeged városának nincs arisztokráciája, mely a közpályán tündökölve, aspirációk és vágyak tárgyává tenné a közéjük való fölemelkedést.

De ha nincs arisztokráciája, hát akkor hadd lenne legalább igazi demokráciája (mert ez fölér az arisztokráciával, ha igazi), mely meg tudná érteni, hogy a municípium hivatalnokaiban a municípiumot kell tisztelni, s hogy a tisztelet, mely a hivatalnok felé irányul, visszaszármazik a népre, s mire visszaszáll, minden szálból bokor lesz...

Mert van egy logikai circulus viciosus, melyet nem dönt meg a világon semmi, s ez az, hogy bolond vármegyének bolond a vicispánja is, és viszont: ahol a nép választja a tisztikart, az többé-kevésbé mindig hasonlatos ahhoz a néphez, az a tisztikar mindig a nép tükre, mindig a saját arcát láthatja meg benne, s úgy jár sokszor a közvélemény, mint az öreg Harpagon, ki oktalan gyanújában maga-magát fogja meg tolvajul, s azt a tükört veri be öklével, ahonnan az ő arca fog most kiríni ferdén.

A közvélemény népek ereje, királyok réme; nem szabad hát egyszerű csizmának használni, mellyel el lehet taposni talán a füvet, szét lehet rúgni talán a rögöt, de amelyet be is lehet piszkolni annyira, hogy nem marad semmi értéke.

Nem kívánom eltitkolni, hogy kiválóan a szegedi közvélemény képe áll előttem, s hogy annak nyilvánulásait kívánom megbeszélni e cikkben.

A szegedi közvélemény sokszor mutatta már meg, hogy hatalmas, s hogy amit akar, keresztül viszi. S két legközelebbi követválasztás többségre vergődött zászlói a közvélemény lobogói voltak.

Nem ezek alá a zászlók alá tartozom; de a két ízben rájok kötött pántlika a közvélemény diadala volt, s a közvélemény diadala minden magyarnak győzedelme.

Annál szomorúbb, ha az a közvélemény, mely, mint mesebeli hadsereg, fegyverben, vértezetten pattan ki a síkra, most mint tétovázó árny jár-kél, hol a cél előtt, hol a cél mellett, hol a cél háta mögött...

Majd elmondom holnap, hogy miért.

Csak nemrég arcába vágta a népnek helyi laptársunk, hogy ne ítéljen Lukács fölött, mert már ítélt fölötte, mikor bizalmat szavazott neki 1876-ban. Ez a bizalmi szavazat hozta neki vissza Lukács Györgyöt; hát már most tessék nyugodtan viselni az ítéletet.

Aminthogy van is benne valami kis igazság.

Azonfölül le lehet vonni belőle azt a tanulságot is, hogy a közvélemény gondolja meg amikor nyilatkozik, hogy miért nyilatkozik: királyok szava kötelező, népek szava se legyen kevesebb.

De ha úgy bánik a közvélemény a saját szavával, hogy maga sem becsüli sokra, hogyan kívánja, hogy az mégis becsültessék?

Mire való volt a legközelebbi közgyűlésen Tisza Kálmánnak bizalmat szavazni?

Azt mondják a féltudósok, hogy a népeknek éppúgy, mint a diplomatáknak nem árt a ravaszság néha-néha, s az ilyen bizalmi szavazás jó hatást tesz majd a miniszterre; amiben főleg az a jó, hogy a városnak éppen nem kerül semmibe; a közgyűlés megszavazza, a jegyző megkomponálja, s a főispán elküldi.

Hát hiszen az igaz, hogy nem kerül semmibe, csak éppen a közvélemény méltóságába, ami pedig annak a közvéleménynek mindene.

A másik kérdés, ha vajon használ-e valamit? Hát bizony nem használ semmit, mert jegyezzék meg azt a népek, kik a miniszterektől tanulnak rafinériát, hogy a rafinéria olyan, mint a ragadós betegség, aki megkapja valakitől, bár egészen megkapja, mégsem visz el belőle semmit, mert azért annak a valakinek is megmarad egészen.

Ha a nép ravasszá lesz, azért a miniszter nem válik ám még naivvá. Tisza Kálmán meg van akkora okos ember, hogy megösmerje a Bakay Nándor és a Kállay Ödön kerülete bizalmi szavazatának igazi értékét. S vagy eldobja ezt a bizalmi szavazatot, mely hidegen hagyta, mely nem igazi arany, vagy fölhasználja, mint ahogy a talmi ékszert szokták valakinek az elbolondítására.

S jaj akkor nekünk, ha erre használja föl. (Pedig csak erre alkalmas.)

Tagadhatatlan, hogy Tisza egy idő óta úgy tesz Szegeddel szemben, mint aki hirtelen valami jóra határozta magát, gyors eljárása a vár megszerzése körül, a boldogtalan töltésezési munkálatok forszírozása, a törvényszék visszajövetelének sürgetése, s két utolsó beszéde az alsóházban és a Múzeumban, mind azt látszanak mutatni, hogy végre megeredt benne is a jóság forrása, melynek a nyílását hiába kutatgatta eddig a sajtó és a közérzület.

És a Tisza kegye valóban örvendetes városunkra, mert akinek semmije sincs, az hajítsa el a politikáját is; azzal bizony már nemigen lesz szegényebb. A fenyegető gesztikuláció nem illik az adomány után kinyújtott kézhez. Érdekünk, hogy Tisza minél többet tegyen értünk. S mert ez az érdek, ellenzéki érzelmeink előtérbe hozása ildomtalanság lenne, de azoknak a megtagadása hitványság.

Ezt nem kívánhatja Tisza Kálmán. Minek volt hát neki az a bizalom-szavazat?

De ha még lehetne is egyébként indokoltsága, milyen ügyetlenség az igyekező katonának előre kiadni az obsitot az érdemrenddel együtt, hogy ne vágyakozzék már több semmi után, s hogy ne legyen semmi, ami ösztökélje, ami lankadó erejét növessze...

Száz szónak is egy a vége: tapintatlanság volt Szegedtől ilyen módon kellemeztetni magát Tisza előtt; kárát vallhatja még, mert nehezen lesz abból a lányból menyasszony, ki még az esküvő előtt odahajlik a legény ölébe...

Ezek azon vargabetűk, melyeket a szegedi közvélemény tett, s melyek máris csorbát ejtettek jó hírnevén: ott, ahol és amint a Reizner-ügyet fölvetette, a gyanúsítás szennyes ruháját ölté föl, itt pedig a hízelkedés udvaronc mezébe hagyta magát bújtatni.

Hogy ennek demoralizáló hatása lesz, annyi bizonyos, az első esetnek a társadalmi, a másiknak a város politikai életére.

Íme a közhangulat nyilatkozásának kinövései: játéka a népszeszélynek, árnyéka a népfönségnek, foltok, mocsárba vesző sugarak...

E nézetek folytán joggal kérdezi az olvasó, hogy miért segített hát a »Szegedi Napló« is a közvéleménynek e nem dicséretes munkájában?

Mielőtt áttérnék a Reizner-ügy bővebb jellemzésére, a legközelebbi cikkben, talán holnap, erre felelek.

Arra ígértem felelni legelőbb, hogy a »Szegedi Napló« miért járt elöl a Reizner-ügy szellőztetésében, illetőleg a közvélemény istápolásában, ha annak nyilatkozását elítéli.

Hát erre bizony a legolcsóbb és legjobb felelet az lenne, hogy a »Szegedi Napló« az akar lenni, aminek minden jóravaló lapnak lennie kell: a közvélemény tüköre, ha a közvélemény rút arccal áll oda eléje, ő nem tehet arról, kötelességéhez képest mégiscsak a közvélemény arcát kell mutatnia.

Két hatalom van az államban: a király s a nép. A királyi hatalomnak ezer meg ezer keze van, a népnek pedig ezer meg ezer szája van. Mindenkinek a maga fegyverei. Az ezer kézre megosztott végrehajtó hatalomnak intézkednie, parancsolnia lehet, a millió szájú közvéleménynek pedig bírálnia, panaszkodnia szabad. Az újságlapok az új kor találmányai, s olyanok, mint egy ügyes gép, mely száz meg száz szájat pótol a népnek.

Ebből azután világos az, hogy a szájaknak a panaszkodó és bíráló népet kell szolgálniok, nem pedig a kezeket. A lapnak, mely nem ezt teszi, nincs erkölcsi alapja; fogantatása bűn, létele szégyen, útja becstelenség, tanácsa árulás.

Idézhetném még a »Szegedi N.« eljárásának indokolására Mirabeau híres mondását, hogy »a közvéleménynek, még ha téved is, igaza van«, ha már föntebb elmondott szavaim nem tennék ezt egészen fölöslegessé.

Mirabeau e mondása azonban jó, hogy már le van írva, mert mégis tartalmaz valamit; azt, hogy a közvéleménynek tévedését ő is föltételezi.

Valóban, a Reizner-üggyel szemben durva vonás volt a néptől egy jelentéktelen alapra oly megalázó gyanút építeni. A test, melyen egy tűszúrás nyomban óriási mérvben terjedő gyulladásba válik, nem egészséges test. A közvélemény lassú, nehézkes, de szörnyű. A közvélemény nem piszkol, nem ingerkedik, de sújt. A közvélemény úr és nem nyúl a szemétbe. A közvélemény bíró, mindent végignéz, mindent meghallgat, s akkor ítél. A közvélemény világosság; nem a sötétben bujkál, hanem letiporja az éjszakát. A közvélemény király, és nem vonhatja vissza, amit egyszer kimondott.

S én nem ösmerek rá a szegedi közvéleményre ez üggyel, valamint a bizalmi szavazattal szemben.

Pedig a szegedi közvélemény valamikor impozáns volt. Aki ragaszkodik a magyar alkotmányos és autonómiai élethez, annak jól esett látni, hogy Szegeden abból nem űznek (úgy mint egyebütt) játékot.

Én ezt egészen a nép szívósságának tudtam be: pedig csalódtam; ez némileg a Dáni főispán érdeme volt, vagy hogy jellemzőbb szóval éljek, a Dáni alkotmányos érzületének és jellemének kifolyása.

A dolog egészen tisztán áll. Dáni eleinte többször tett kísérletet, hogy a kormány és, mondjuk, pártja politikájának kötelességszerűleg érvényt szerezzen Szegeden. Ellentállásra talált. Megadta magát. S ez dicséretre méltó dolog volt tőle. Mert a többi főispánok nagyon jól értenek a forszírozáshoz, az erőszakhoz, s Tisza Kálmán nagyon jól tudja őket ebben gyámolítani.

Dáni főispán így lőn lassankint félig kegyvesztett a miniszterelnök előtt: Tisza rossz néven vette neki, hogy a közvéleményt nem akarja, vagy nem tudja megmérgezni.

Dáni pedig még most sem nyúlt azokhoz a »bizonyos célra vezető eszközökhöz«, hanem beadta lemondását. Becsületesen cselekedett. Dáni főispáni kormányzásának sok hibáját lehetne följegyezni, de egyet mindig ki kell emelni e férfiú megítélésénél, hogy »prototípje az alkotmányos főispánnak«.

Ezt pedig azért bocsátottam előre, mert konstatálni kívánom, hogy nem neki esik az hibául, miszerint most az árvíz után, midőn egyszerre a király is kegyében részesíti, ismét kedvet kapott magát a miniszterelnök kegyeiben is megerősíteni, s evégből egy bátor lépéssel a közvéleményt ismét megtapogatta, ha olyan izmos-e az most, mint azelőtt volt.

Hát bizony a közvéleménynek azóta nagyon lesoványodott a lapockája, most már szépen beadta a derekát, s elment a köszönő irat Budára. Dáni győzött, de becsületesen győzött, eljárásához nem fér rosszalló bírálat.

Hanem annál több fér a közvéleményhez, amiért elfoglalt pozícióját, melyben már alkalma volt megerősödnie, ütközet nélkül adta föl.

Nem azért hozom ezt föl, hogy az ellenségeskedés magvát hintsem el a város s a főispán között. Nincs arra ok. A főispán is a magyar politika érdekében dolgozik, a nép is. Ha nem is a mi lobogónk az övé; magyar címer van ráhímezve arra is. Aki az egyiket vagy a másikat megcsúfolja, magát is arcul üti vele.

Egy alkotmányos sakkjáték az egész. Most Dáni nyerte meg a partit. Hiba volt, hogy meg hagyta nyerni neki az ellenzék; de már nem tehet róla, legfeljebb úgy, hogy jövőre jobban összeszedi erejét; ő legyen a megvert fél...

Ki tudja, nem-e szívesebben az maga is!

Ezekután nyugodtan térhetünk át a Reizner-ügyre, illetve az ügy lényegétől eltekintve azon viszonylatok-, behatások- és reflexiókra, melyek közt e hírre vergődött skandalum született, s melyek vele szoros összefüggésben állanak.

Ha Reizner úr személye iránt nem oly példátlanul általános az ellenszenv, mint amilyen, okvetlenül föl kellett volna merülnie két sarkalatos kérdésnek a botrány előidézése alkalmából.

Annak, ha vajon a nyilvánosság elé való-e e kérdés ilyen nehéz időkben vagy sem?

És annak, ha vajon jobban árt-e a tisztviselői tekintélynek, ha elfojtatik, mintha egészen napvilágra jön?

Mindenesetre szűkkeblű két kérdés, s nem méltó Magyarország szabad lelkű polgáraihoz sem az egyik, sem a másik. Hála istennek nem is merült föl Szegeden, legalább komoly alakban aligha; de ha tán mégis fölmerülhetne, vágjunk eléje.

Itt sem kívánom a régi világból elkölcsönözni a »fiat justitia pereat mundus«-t, hanem csak azt mondom, amit a »Szegedi Hiradó« szokott az én perhorreszkált cikkeimre mondani, midőn fontos arccal jósolja, hogy azokat »nem szegedi ember írta« ; bizony én sem teszem föl szegedi emberről, hogy e városnak olyan kis helyet lásson szorítva az ország becsültetésében, miszerint egy ilyen Reizner-féle dolog, még ha igaz is, megrövidítse a részvétet, a közbecsülést iránta.

Én ugyan nem vagyok szegedi ember, de azért kereken tagadom, hogy a Szeged becsülete fényes acéllapján egy rohasztó lehellet látszó nyomot hagyjon. A mitológia följegyezte, hogy a Vénusz istenasszony arcán is támadt néha egy-egy rút pattanás, de azért ő mégiscsak szép maradt, s istenek térdepeltek lábainál.

Ostoba ember volna pedig, aki azt hinné, hogy Vénusz istenasszony bibircseit elfedendő, arcát elburkolta a világ előtt, és bizonyosan mondhatom, hogy Vénusz istenasszony csak úgy maradhatott szépnek, csodálatosnak, ha odaállott a hitrege valamely ezüst színű szelíd vizéhez, s annak a tükrében kinyomkodta a rút pattanásokat.

Ugyanez áll a municípium érdemes, derék tisztikarára nézve is. Elég sajnálatos, hogy ez a Reizner-ügy fölmerült, de ha már egyszer megvan, azt csak a nyilvánosság (és pedig minél nagyobb nyilvánosság, annál jobb) gyógyíthatja meg.

Szeged város tisztviselőinek becsülete kell hogy sokkal magasabban álljon, és magasabban is áll, mintsem azt egyetlenegy egyén felé irányzott gyanú érinthesse.

Aki azt tartja, hogy Szeged város és Szeged tisztikara viselt dolgaira nem szabad a mindent megvilágító napfénynek teljes erejével besütni, az gyalázza meg Szegedet.

Nyugodtan írtuk meg tehát a Reizner-féle ügyet, és nyugodtan várjuk a vizsgálat eredményét: tartózkodás nélkül fogjuk azt minden oldalról megvilágítani a legközelebb, mert Szegednek nincsen szüksége a homályra.

Szeged elpusztult, de nem esett el, a világ idehulló könnyei... megannyi gyöngy, nem hull itt a szemétre...

A köd, mely vizeinkből fölkóvályog, csak a szerencsétlenséget takarja és soha egyebet.

És mikor a gödöllői ember odakünn a mezőn a kaszáját fenve nekiereszti tekintetét a regényes tájnak, s az országúton pora kavarodik délceg lovagló csapatnak, nyomban kiokoskodja belőle: »Nini, a királyék megint ,itthon' vannak.«

Legenda ez, rege ez vagy igaz?

Hogyan juthatott ide hozzánk »haza« a király olyan messziről; nem tengerek feküdtek köztünk s közte, hanem világok; s ő mégis idehaza van most itt!

Ki hozta, mi hozta ide csodának, valósággá lett vakmerő álomnak?

Az ő saját nagy szíve hozta? Vagy az a másik nemes szív, mely ma huszonöt éve lett összekötve az övével?

E két forró szív elégette a távolságot, kiszáradtak hevétől a tengerek, s most egész közelről, itthonról melegíti a nemzetet.

Zöld fű nőtte be a csatatéreket porladó csontok fölött odalenn... s az anyaföld elbeszélhetné az édes titkot más hant alatt, hol a nemzet nagy fia fekszik, egy könnycsepp is oda van temetve egy koszorún, összeragasztani a rögöket Budától Aradig...

A királyné szemének könnye.

Igen, a király és királyné otthon van minden házban, mert otthon van minden szívben.

Csak nálunk, házatlan szegedieknél nincs a király itthon, mert mi vagyunk otthon őnála.

Letette koronáját, mikor itt járt, fényt, pompát, jobbágyi hódolatot elutasított, elfeledte, hogy király; könnyek folytak le egyenruháján, elfeledte, hogy katona... Csupán emnber volt, egy nagyon, nagyon jó ember.

S mégis ekkor volt a legnagyobb királynak.

Áldja meg az isten jártában-keltében; birodalma szélét nagy Lajos ékezze, fegyvereit ülje a Mátyás hollója s homlokát öntse el Erzsébet királyné mosolyának fénye...

Midőn Viktória angol trónörökösnek először jelenték, hogy atyja meghalt, s Brithonnak immár ő a királynéja, a legelső dolga nem az volt, hogy sírva fakadjon (már vagy az örömtől, vagy a búbánattól), hanem amit eddig oly nagyon titkoltak tőle, azt kérte legelőbb is cselédeitől: »Hozzátok el nekem a Timest és adjatok egy csésze teát.« Csak midőn parancsára előhozattak a kért tárgyak, akkor hitte el, hogy ő a királyné, s könnyekre fakadva érintetlenül viteté vissza a szabadelvű lapot, s a párolgó, kellemes italt.

Így volt körülbelül Szeged is. Midőn nagy szerencsétlensége után fölocsúdott fájdalmaiból, első szava ez volt: vigyétek el a kormánybiztost, s adjátok vissza autonómiámat.

Most azonban, amint a kormánybiztos eltávozott, egyszerre rájött, hogy bizony ebben a nehéz napokban az autonómiának vajmi kevés hasznát veszi; nyugalmas, békés napokra s közönséges használatra való gép az, mely lassan mozdul, mint az ólommadár, s mely jobban illik ugyan magyar véralkatunkhoz, de nem való a rekonstrukció nagy munkájához.

Tisza miniszterelnök nyilatkozatától, melyet legutóbb az alsóházban tartott beszédében tett az autonómia fölfüggesztése iránt Szegedet illetőleg, ha találkozott is eleinte ijedt és bosszankodó ember, ma már nem fáj a feje senkinek. Mindenki egyetért abban, hogy ilyen nehéz munkát, ahova sok kéz kell, egy ember vezessen.

Csak az a fontos hát már ezentúl, vajon hogy ki legyen a fejnek a gazdája?

Mint lapunk is említé, gróf Zichy József volt miniszter neve hangzott Szegeden a legkellemesebben ez irányban. Nógrádi Szontágh Pált is sokan emlegették mint akinek európai műveltsége, országos tekintélye, egyénisége és modora elég garancia ez állásra.

Ha Tisza Kálmán úr nem volna haragot tartó ember, ki az orra alá tört borsot nemigen felejti szívesen, ez esetben legelőbb is b. Simonyi Lajost kellett volna fölszólítania, ki a legnépszerűbb államférfiak egyike Szegeden a kiállítás óta, s ki sokat tehetne könnyen, pusztán neve varázsával, ami a királybiztosi tekintélynek sem fog mindenkor sikerülni.

Ehelyett azonban Tisza örökké hű maradván magához családi pionjait tolja előre mindenüvé, s hiteles forrásból a gróf Zichy Ferraris Viktor neve kezd kibontakozni. Zichy Viktor itt Zichy Viktor ott Zichy Viktor mindenütt!

De hát kicsoda az a Zichy Viktor?

Ha arról volna szó, hogy rendezzünk Szegeden egy elitbált ízléses pompával, hercegi fénnyel, arra Zichy Viktor nagyon jó lenne előtáncosnak.

Ha Phaeton leszállna az égből s nekünk földieknek négy prüszkölő paripával versenykocsizást kellene rendeznünk vele, akkor is jó lenne Zichy Viktor kocsisnak.

Ha aztán még a Neptun isten is (aki ránk bocsátotta a vizet) véletlenül ide merészkednék, s ismét kihívná Szeged népét párbajra, oda is jó lenne Zichy Viktor szekundánsnak.

De mit keres ott Zichy Viktor ahol dolgozni kell?

Hogy juthat eszébe Tisza Kálmánnak a gödöllői park vörös frakkos vadászát ide küldeni várost építeni a semmin, igazságot osztogatni a nyomorúságnak, ezer érdeket kiegyenlíteni, bölcsességet mérni s mérget inni, számokkal veszkődni, tudománnyal védekezni, erkölcsi tekintéllyel hajigálkózni.

Nem gondolja meg Tisza Kálmán, hogy kedves rokona, a nemes gróf, aki olyan szépen játssza az ekartét, itt halálra unja magát?

Még csak erdő sincs, ahol vadásszon: Víz van ugyan, de vízi vadászat azon sincs... még csak kacsát sem lőhet.

Per associationem idearum azt tanácsoljuk Tisza Kálmánnak, hagyja meg ezt a félhivatalos hírt a Zichy Viktor érdekében »hírlapi kacsának« s nézzen körül más királyi biztos után; akinek tudománya és nemes ambíciója van a nagy föladatokkal szemben habár nincsen is grófi koronája, s miniszterelnöki rokona.

Hat hete múlt, hogy a víz városunkban van.

Nem panaszkodtunk; hozzá van szokva a magyar ember a türelemhez; a remény, hogy lassan csendesen majd mindig javul a helyzet, megedzette a türelmet, s elvette fájdalmunk élét.

A tétlenségre való kázhoztatás halálos ördöge a tevékeny embernek, s rossz tanácsadó; a kétségbeesésnek csak egy orvossága van: a munka.

S mi nem jutunk hozzá a munkához. S ez az, ami másodszor öli meg Szegedet.

A kormány cselekedeteiben nem lehet megtagadni a jóakaratot. De lehetetlen bennük meglátni az erélyt és az ésszerűséget.

Óriási hanyagság az, hogy egy nagy város területe hat hete úszik a vízben, s hat hét óta hevernek az iszapban állati hullák és emberi holttestek. S a kormány nézi tehetetlenül. A kormány nem tud a bajon segíteni.

Vagy hát ne volna ez ellen segítség az emberi tudományban? A XIX-ik század bámulatos művei alant esnek ezzel szemben, s valóban nincsen mód a szegedi bajok enyhítésére? Hanem hagyni kell isten haragjának, elemek pusztításának, örökös mocsárnak az ország egyik legkiválóbb városát.

Mert a Deutsch-féle vállalkozás roppant nagy dolognak volna mondható, ha nem kerülne 700 ezer forintba, minélfogva jobban illeti az a cím, hogy »szomorú dolog«. Miként nyerhette meg Deutsch úr (aki körülbelül szinte »hatvani«, ha ugyan nem »száznyolcvani« is) e vállalatot, s miként s kik ugratták bele ebbe a kormányt, érdekes lenne tudni, ha a kíváncsiságot nem szelídítené azon körülmény, hogy Herrich urat még mindig állásában tudjuk, s az egész ügy az ő stílusára vall.

Nagyszerű jószág a mikroszkóp, mely a legsimább arcon is megmutatja a legrejtettebb bibircsókot, a legparányibb fekélyeket.

Ha nekünk olyan mikroszkópunk volna, mely ez ügybe engedne bepillantást, tudom, elijednénk ettől a »hazafias« vállalattól, mely 700 ezer forintot ránt ki az ország zsebéből anélkül, hogy használna.

Ez is egy árvíz, egy 700 ezer forintnyi kárt okozó árvíz az országnak.

A kormány nem lehet bűnös ebben a dologban, a kormány csak laikus; ez a »hollók« dolga, kik rászállnak a temetőre, hogy kivegyék a maguk zsákmányát.

Az elkeseredés dühe tör ki belőlünk, midőn látjuk, hogy dacára a roppant áldozatnak, melyet a kormány hoz, hogy bajainkat enyhítse, ez áldozatnak semmi látszatja nincs.

Egy hét óta folyton árad a víz, s már majdnem elérte korábbi magasságát, s néhány nap múlva, úgy lehet, elönti Szeged egyetlen szárazon maradt utcáját is, s akkor egészen megszűnik itt város létezni.

Irtóztató helyzet ez.

Látni fokonkint, hogy állapotunk folyton meg folyton rosszabb, s a türelem mindinkább fogy. Azok, kik visszatértek, hogy újra sátort üssenek szerencsétlen szülőföldjükön, most ismét elköltözködnek, s talán vissza sem térnek többé, sokan azok közül is távoznak, kik mindvégig itt várták férfiasan a helyzet jobbrafordulását: most már elhagyta a remény; idegen tájakra szélednek szét foglalkozást, tűzhelyet keresni.

S a jobb helyzethez egyelőre remény sincs.

A petresi szakadáson még mindig nagyobb arányban foly be a víz, mint amennyi a Maty-éren kifolyhat. De hát ki törődik ezzel?

A kormány nyugodtan üli a piros székeket, mert »hiszen itt van Deutsch, most már nem is lehet baj Szegeden«.

S a város maga mit csináljon? Még csak panaszkodnia sem lehet. Hiszen már megköszönte Tiszának a semmit.

Cívódó házaspárak is megérhetik az ezüstlakodalom napját, ha nem éri őket az évek hosszú során át oly csapás, mely elszakítja az őket lazán összekötő, elkopott szálat. Pláne mikor a házasságot nem az ifjú szerelem, hanem behálózó kerítőnénék ravasz szorgoskodása szülte.

Ilyenféle házasságban éltek mai napig Szeged városa és a Pallavicini őrgróf. Eladták az arát a megvásárolt násznagyok, és a mosolygó vőlegény nem bocsátotta ki többé karjai közül az ölelésével agyonszorongatott szépet. A mézeshetek édes mámorát sohasem ismerte. Neki csak a meggyaláztatás keserű könnyei jutottak, s vigasztalásul kifizethette frigytársának óriási számláit.

Ezen áldásos házasság tart még mindig, de csak azért, mert a válópör nincs megindítva.

A válópör gyors lefolyását elősegíti a felek kölcsönös beleegyezése. Sajátságos viszony. A férj is megunta az asszony pénzét vesztegetni. Megsajnálta.

Eddig mily óriási összegekre megy a kótyavetye rendszer költsége! Szeged jövedelmeinek lényeges része, mely különben kulturális célokra szolgált volna, föl lett emésztve a Tisza elleni védelmi harcban.

Hogy részben még kövezetlenek Szeged városának fő közlekedési erei, annak oka a Tisza. Hogy csatornázási rendszerünk nincs, s városunk levegőjét a nyílt csatornákból párolgó bűzök megfertőztetik a közegészség végtelen hátrányára, hogy nem bírtunk még szert tenni állandó hídra, nem építhettünk állandó színházat, hogy nem tudtuk gyermekeinket elegendő és megfelelő iskolahelyiségekkel ellátni, mindezekért okozhatjuk a percsórai társulattól ránkszármazott terheket.

De még ez nem elég. A múltat ha elviseltük, miből fizessük az óriási adósságot, melyért minduntalan fenyeget a végrehajtó, ki nemegyszer tényleg meg is zálogolta a várost.

Nem azért tartunk a férj-urunknak kukli-prédikációt, hogy vele zsörtölődjünk. Mit használnának a rekriminációk? Épp oly kevéssé adják vissza elköltött pénzünket, mint a római császárnak az elveszett légiókat. De a római császár sem küldte Varust többet Germániába, és mi is meg akarunk szabadulni ellenséges szövetségesünktől.

Békét akarunk kötni, örök békét a Tiszával és gróf Pallavicinival.

Választassék el végzetes házasságunk, s mint barátok, mint egyenjogosult tényezők tudni fogunk megegyezni egyenlő alapon. A mostani alkuban mi is szabadok leszünk és nagykorúk, mert lezártuk az abszolutizmus gyámságát, s akarhatunk, mert alkotmányos jogunkkal élünk.

Tehát mire várunk még, hogy a kezdeményezést megragadjuk?

Oly mozdulatlan tömeggé fásultunk a bennünket ért szerencsétlenség által, hogy lökést várunk, mely mozgásba hozzon?

A kormány hajlandó most Szeged érdekeit méltányolni, a gróf maga is saját jóindulatánál fogva, vagy a világ részvéte által ráparancsolt dekorumból minden úton és módon könnyebbíteni fogja megegyezésünket.

Ne szalasszuk el a kedvező percet. Intézkedjünk az előmunkálatokról s megbízottakról, kiknek nemcsak tudományuk és tárgyismeretükbe[!], hanem kiválóan jellemükbe[!] bízhatunk. Becsületes és eszes képviselőkre van szükségünk, mert mindkét tulajdonságuknak a tűzpróbát kellend kiállnia.

Mulasztások pótolhatatlan károkat okozhatnak, melyekért azok fognak felelni, kik elkövették.

A köztörvényhatóság fölfüggesztésével Szeged jobbadán megszűnik befolyást gyakorolni a saját sorsára; a kormány föl akarja adni a régi közmondást, hogy ki-ki a saját szerencséjének kovácsa; Szeged szerencséjét maga a kormány veszi kezébe. Majd meglátjuk, milyen mértékkel telik tőle a jóból!

Annak pedig csak örülni lehet, mert jó nekünk nem lenni gazdáknak, amikor pénzünk nincsen; vigye a háztartást más; ne legyünk telhetetlenek.

Az az egy azonban bizonyos, hogyha van bennünk egy kis életfilozófia, akkor oda kell törekednünk, hogy úgy a köpenyeg alatt mégis beleszólhassunk magunk is minden dologba, mert bizonyos az, hogy a fájós lábú ember mégis csak maga tudja leginkább, hol fáj legjobban, s hova kell a mustárt felkötni.

Igaz ugyan, híre jár, hogy a kinevezendő királyi biztos mellé hat tanácsadó fog rendeltetni, kik közé törpe minoritásnak mi szolgáltatunk két embert. Hanem az is igaz aztán, hogy az a két ember csak arra való lesz ott, hogy végigkönyökölje az asztalt, s az unalmas nyári napokon, ha már elunta nézegetni a királyi biztos ábrázatát, csendesdeden elszenderedjék a nagy zsibbadásban, mely reá fog nehezülni. Ha opponálni fognak, meg nem hallgatja őket senki, ha nem fognak opponálni, nem lendítenek semmit, s nem képviselnek senkit.

Más, egészen más közegre volna szükség, melynek útján átszűrődve a közvélemény és a közérdek tisztességes és, amennyire lehetséges, imponáló alakban lépjen mindannyiszor a királyi biztos tanácskozó termébe, ahányszor szükséges.

Mert nem kell ám azt hinni, hogy Szeged gyorsan épül föl, s hogy a királyi biztosi hatalom egy-két hónapra terjed ki. Szeged rekonstrukciója éveket fog igénybe venni s a királybiztosi rezsim legalább egy évet.

Nem is volna jó, ha Szeged gyorsan teremtetnék újjá. A hamaros munka nem jó munka. Jól mondja Thiers szerint [!], az az igazi rendszabály, amit nemzedékek tapasztalata hoz, s amit évek érleltek meg.

Szeged igazi helyreállítása mindennap egy lépés a cél felé; oly sokat veszítettünk, hogy egy ugrással lehetetlen odaérnünk, ahol azelőtt valánk.

Szeged rekonstrukciója tehát hosszú ideig fog tartani, s mi hosszú időre leszünk a némaságra kárhoztatva, s a türelemre, hogy rólunk nélkülünk rendelkeznek.

E kilátással szemben hatalmas gondolatnak látszott az úgynevezett »városi kör«, mely Fodor István elnöklete alatt alakult, s mely eleinte úgy a helyi, mint az országos sajtóban létezésének több élénk jeleit adta. Ügyesen, habár nem is teljes alapossággal volt itt megbeszélve a város minden dolga, mely azon rövid idő alatt fölmerült, míg e szalmaláng magyarosan ki nem aludt.

Tehát kialudott. Dehát énistenem, mikor tartott még a magyar ember tevékenysége, türelme, munkaszeretete és ambíciója sokáig? Buborék volt az mindig, melyet a lehelet söpört el.

Pedig csak ebben az egy esetben nem lett volna szabad buboréknak lennie, mert a szerencsétlenség próbálja meg az embert, ha talpig ember-e?

Városunkra olyan pillanatok következnek be nemsokára, amiket fölhasználatlanul hagyni vétek: az ebből következő mulasztásokat századok erőlködése sem pótolhatja, úgylehet.

Egy ideig szépen folytak a tanácskozások a »városi körben«. Szeged intelligensebb polgárai összegyűltek naponkint, hívatlanul, kéretlenül, saját nemes sugallatukból, az ügyszeretettől áthatva városunk jövőjéről álmodozva, ha nem voltak is lángelmék, mindenkinek volt azért egy-egy észrevétele, amelyik előbbre vitte a diszkussziót, a sok észrevétel lassan-lassan kiforrta magát, s okos, egészséges munkálattá izmosodott...

S a város közönsége nyugodtan nézte, hogy vannak, akik szívükön hordják a jövőt, akik sokat gondolkoznak annak a szegény népnek a jólétéről, s bizonyosan kitalálnak valami bölcsességet.

S nem érezte magát senki sem olyan árvának, mint aminő valóban.

Néhány nap múlva azonban kezdett kihűlni a részvét; először csak egy ember maradt el a tanácskozásokból, aztán mindig több... míg egyszer csak nem jött el a gyűlésekre senki.

Néha egy-egy ősz ember csoszogott föl a lépcsőkön a második emeletre, s mikor üresnek látta a tanácskozó termet, elborult arccal kérdezé önmagától:

»Hát már mindent, mindent elvitt a víz?«

Azt értette alatta, hogy a »közügy iránti érdeklődést« is.

...Ne legyen ez ezután többé így!

A tavasz hó első napja az öröm és remény ünnepe. Az emberi kedély gyermek módra üdvözli a természet megújuló csodáit, s naiv boldogsággal minden fakadó bimbóban, minden zöldellő fában s bokorban a reményt, a jövőt s a gyarapodást látja.

Budapesten ilyenkor a Városligetben és a Sugárúton fogat fogatot ér, a »Rondeau«-ban mutatja a mágnás a »társaság«-nak új lovait, s a »firtli« híven utánozza mintáit, a valódi urakat.

A Lipót- és egyéb városrészek hiú nővilága először sétáltatja végig a korzón új tavaszi kosztümjét, s először költi el dideregve ozsonnáját a »Hangli«-ban. A hideg tavaszi nap pedig bölcsen mosolyog. Ha a természetben minden újra hajt és virágzik, miért maradjanak éppen az emberi badarságok meddőek?

Szeged is megünnepelte boldogabb időben a tavasz beköszöntését.

De milyen tavaszra ébredtünk most? Viharral köszöntött be, mely ránk zúdította az árvíz féktelen habját, mely elpusztította a védelmünkre és megszabadításunkra, bár ferdén és eredménytelenül emelt gátakat.

A tavasz ott ér bennünket, ahol elhagyott a tél.

Közel két hónapja, hogy városunk vízborította terület, két hónapja, hogy Szeged népe, mely munkájából élt, s utánozta teremtési munkájában a természetet, alamizsnára szorult, s élelmezteti, ruháztatja magát, mint a gyermek, vagy a tehetetlen aggastyán. S ha bárkánkból kieresztenénk a galambot, még mindig nem hozna az zöld ágat, bár virulásra indítja már a tavasz a természetet.

Mi lemondtunk már az örömről, vagy ha nem egészen, le az idén a tavasz öröméről.

Zöldellő fáink csak fokozzák búbánatunkat, mert tudjuk, utoljára hajtanak, s ha nem hazudnának, az idén fekete leveleket kellett volna hajtaniok.

A tavasz hírnökei, a dalos madarak rettegve kerülik határainkat, s küldik helyettesekül a hollót és a fehér cerkót.

A fecske hajléktalanul marad, mint magunk, s néma fájdalma meghat még bennünket is, kik fölfoghatjuk, hogy mit vesztett.

A tavaszt oly nyár fogja követni, mely nem hoz sem árnyékos, hűs erdőt, sem viruló vetésekben a dús aratás reményét, sem éneklő madarak dallamos csevegését.

A tavasz nem nyújt reményt, mert az enyészet ütötte föl tanyáját a rideg tengerváros fölött.

De hogy mégse legyen az első májusunk a kétségbeesésig reménytelen, e napon hirdeti a kormány, amit tenni akar Szeged városáért és népéért.

Azaz nem mondja meg, mit fog tenni, csak arról értesíti, hogy tenni fog, amennyiben a rombadőlt város újjáépítését tárgyazó törvényjavaslatokat ma küldte föl a jóságos királyhoz jóváhagyás végett.

Azon törvényjavaslatokért cserébe adjuk szabadságunkat és önkormányzatunkat. Királybiztost fognak küldeni gyámnak, s egy tanácsot adnak mellé, osztani felelősségét. Csak a törvény által korlátolt hatalommal lesz fölruházva, s független a kormánytól.

Nagy felelősséget vállal a királybiztos, tehát nagy hatalom is kell neki. Hisz nem is lesz az biztos, az Szeged királya lesz.

Sokat áldozunk föl a magunkéból, midőn ép erőben és korban gyámság alá hajtjuk a fejünket. De meg is fogjuk jól nézni, hogy mit kapunk érte.

Szeged királyi biztosa nagy címet visel. Mert bentfoglaltatik az uralkodó neve, ki Szegedért érez, amit még érettünk király nem érzett, de kiért a szegediek is éreznek, amit még királyért nem éreztek.

Úgy, mint a májusi fát régi időkben ujjongva körültáncolták a népek, mint az újjászületés és fölszabadulás jelképét, úgy mi is szívünk végső reményképességével tekintünk a májusi törvényekre, és azoktól várjuk az újjáteremtést és a föltámadást.

Nagy ember lesz, ki elég ésszel és erővel bír a nagy föladat megvalósítására, s egy népet, egy nemzetet hálára kötelez. De ha a kormány rosszul választ, tudjuk jól, úgy végképp tönkre vagyunk téve.

Az országházban a pártok félreteszik a viszálykodást, midőn Szeged jövője szóba jön.

Kövesse a kormány is e példát. Nézzen körül e hazában, és a legméltóbbnak adja kezébe a szegedi királyságot.

Ha azonban ismét a régi bort önti régi tölcsérekbe, akkor utolsó reményünk is meghiúsul.

Ma tette le a kormány a ház asztalára a Szeged rekonstrukciójára vonatkozó törvényjavaslatokat. Reméljük, hogy olvsóink azok tartalmáról mai számunk távirati rovatában már értesülhetnek. De ha nem is ösmerjük meg azok szövegét, tisztában vagyunk a kormány intencióira nézve, melyekből nem csinált titkot.

A kormány szándéka lehet a legjobb, s nem is akarunk abban kételkedni, habár sajtójában néha oly jelenségekkel találkozunk, mint az »Ellenőr« pénteki számának vezércikke; s az ily enunciációk könnyen megingathatják az olyan ad hoc bizalmat, mely nem egyéb, mint biztosíték nélküli előleg.

Mióta bennünket a megsemmisítő katasztrófa ért, kerültük a rekriminációkat nagyban és egészben. Nem vetettük a kormány szemére, hogy miért engedte a Tisza-szabályozás műveleteit tovább fejleszteni azon végzetes irányban, mely végre elsodortatásunkat vonta maga után. Nem mondtuk ki nyíltan és leplezetlenül, hogy az ország tartozik azon károkat megtéríteni, melyet felelős kormányának mulasztásai bekövetkezni engedtek. Pedig hivatkozhattunk volna egy legfelsőbb bíró szavaira, ki azt mondta: »Hogyha Szeged városa az ország ellen egy yankee bíróság előtt pört indítana, az elmarasztalná 20 millió forint kártérítésben«, mert csak annyira becsülte az illető bíró kárunkat.

Nem hallgattunk az elkeseredés sugallatára, mely ösztönzött volna a vétkesek méltó megbűnhődtetésére. Mi tűrtünk és reméltünk.

De amit folyton hangoztattunk, az azon férfiak hatalmuktól való megfosztása volt, kikben Szeged, sőt jóformán az egész ország nemcsak képtelen embereket lát, de kiknek szándékai iránt is a bizalmatlanság mélyen gyökerez. Azon férfiak Szeged katasztrófájának előidézői, s azok mindeddig nem vonattak felelősségre, s még mindig elfoglalva tartják magas állásukat.

Kell-e őket megnevezni? Hieronymi és Herrich urak dacolnak a közvélemény nyilatkozataival, s nem akarnak megválni az egyiptomi húsos fazekaktól. A sajtó eddig is hangoztatta a közvélemény ítéletét, de most már minden oldalról kéri, s ha szükséges lesz, követelni fogja, követelését bizonylatokkal és adatokkal ellátva.

De még a legrosszabb ügynek is van prókátora.

Az »Ellenőr« a katasztrófa óta Szeged iránt a meleg rokonszenv hangján nyilatkozott. Átérezte azon súlyos csapást, mely Szeged vesztében az államtestet és az egész nemzetet érte.

Mit jelentsen akkor pénteki fölakadt [!] szólalása?

Az »Ellenőr« a szerdai viharról szólván, mondja: »Ha a szép alföldi várost emberfeletti, a lehetetlent megvalósító, soha nem szünetelő, soha nem lankadó erőfeszítéssel meg lehetett volna is menteni a pusztulástól: az elemek tegnap diadalmaskodtak volna a titáni védelem fölött. A katasztrófa bekövetkezett volna tegnap, okvetlenül, habár a harmadfélhónapos harcban egy ország összesített munkaereje áll vala a résen! A kormány elleni vádak, mert a légből kapták azokat, már rég elhangzottak a légben. A tegnapi orkán dörgő szava azonban örökre elnémított volna minden vádaskodást.«

Azt állítja továbbá, hogy ami az Alföldön történik, messze túlhaladja a valószínűség és emberi számítás határait, s az ideihez hasonló vízmennyiség még nem áztatta hazánk völgyeit.

Ha már Herrich úr szavai szerint Szeged maga az oka veszedelmének, s megérdemelte azt, az »Ellenőr« állításai befejezik a szerecsenmosást, s minden felelősséget a természetre hárítanak.

De a természet szorította-e a Tiszát szűk töltések közé, a természet képezte-e ki a felső átmetszéseket és zúdította a völgybe az óriási vízmennyiséget, természet szabályozta-e a Tisza mellékfolyóit, a természet »kotortatott«-e ezen a tájékon hasztalanul kidobott milliók árán?

A természet oly ágyba fektette szép folyamunkat, melyben megférhet rendes viszonyok közt, s rendelt mellé ártereket, hogy azokon hömpölyítse végig fölös vizét, ha rendkívüli körülmények rendkívüli vízmennyiségeket produkálnak.

Igen, szabályoztak más országokban, mint Olasz-, Franciaország- és Hollandiában is. De ott nem egyes oligarchák érdekei dobattak döntőleg a latba, hanem a közérdek, s tekintetbe vétettek a folyamok sajátságos vízi- és a területek különböző földrajzi viszonyai.

A Tisza-szabályozás elkövetői félrelökték Paleocapa tanácsát, és követtek kevésbé tiszta forrásból eredő nézeteket, ők tudják, miért. De kár az »Ellenőr«-nek azon urak álláspontját elfoglalni, kikkel ma a kormány sem identifikálja már magát.

A kormány bevárja a külföldi szakértők ítéletét, s majd cselekszik. Azok verdiktjét pedig az »Ellenőr« elfátyolozott védelmi kísérletei nem fogják módosítani.

Mi pedig, kik eleget szenvedtünk és láttunk, mi már ítéltünk.

Csodák történnek... a halottak megmozdulnak.

»Ősapáink hazajöttek!« kiáltottak föl megilletődve a szegedi felsővárosiak, midőn egy reggelen a temető keresztjei, melyeket az áradat kidöntött, ott úszkáltak a házak között, az udvarokon. A vihar oda hajtotta őket a város kellős közepibe.

»Az Árpádok kezdenek visszatérni!« kiálthat föl a nemzet, mikor a magyar királyra és József főhercegre gondol, s mikor egyenkint látja őket elsőknek a honszeretetben, s legbuzgóbbaknak a tettekben. Le a kalappal magyar nép, mikor ezt a két nevet kimondjuk. Nem a királyról van itt szó, s nem vérrokonáról, az alcsúti hercegről. A magyar nemzet elösmeri a királyokat, de nem imádja. A magyar nemzet csak a nagy emberekért tud lelkesedni és rajongani.

S ezek mind a ketten nagy emberek.

Még két évtized moha sem födte be azt a napot, amikor bizonyos esemény érte a császárt, minélfogva kiadatott a rendelet, hogy a templomokban az ég áldásáért folyamodjanak.

Egy református főpap megtagadta ezt; még keményebben ráparancsolták, s bezáratással fenyegették. Ekkor a szószékbe lépett, s így kezdé imáját: Felsőbb rendeletből könyörgöm hozzád, Úristen!

S ez a főpap most egy lelkesült hangulatú költeményt írt a magyar királyra, tele rajongással, tele hódolattal, tele szeretettel...

Bizony csodák esnek. Bizony kezdenek visszatérni az Árpádok.

Mikor Szeged vérzett hegedetlen sebből, mindjárt az első napokban itt termett a király. Az ő hullatott könnyein át látta Európa a mi nagy gyászunkat, s az ő nemes példája, kimutatott szeretete hangolta felénk a közvéleményt, s ösztönözte a kormányt, hogy Szegedet gondjai alá vegye.

S most e napokban lejött az alcsúti herceg is. Tudtuk, hogy eljön, éreztük, hogy a szíve közel van; vártuk; lehetetlennek tartottuk, hogy el ne jöjjön.

Elindult; éreztük közeledtét, mint a mesék óriásának. Messziről ide melegített. Székesfehérvári útja lobbanásra gyújtotta a szikrát, melynek nyomában az a szemrehányás járt, hogy miért nem olyan magyarok a mi mágnásaink, mint az osztrák főherceg? A Batthyányak, Eszterházyak, Zichyek messze mögötte maradnak Habsburg-Lotharingeni Józsefnek a magyar hazafiságban.

Ifjabb Károlyi István toasztja jókor jött. De a lecsüggesztő hatást, melyet az gyakorolt, elenyészteté a népszerű herceg, Magyarország első mágnása, ki úgy érez, mint a nép bármelyik szabadelvű fia, s hazáját olyan mélyen szereti, mint igen kevesen.

Kétszeres ünnep volt ránk nézve József főherceg ideérkezése. Tudtuk, hogy nem jön üres kézzel és nem távozik innen üres szívvel.

A könny, melyet szerencsétlenségünk szemeiből elővarázsolt, gazdagabbakká tett bennünket, mint aminők előbb voltunk, s az ígéret, hogy »Szegednek ő lesz a főkertésze«, sejtetni hagyta azon a lapokban fölhozott hír valódiságát, hogy József főherceg csakugyan építeni fog palotát Szegeden.

S ha József főherceg palotát épít Szegeden, akkor majdnem kétséget sem szenved, hogy a közelvidéki főurak is utánozni fogják, s Szeged egy második fővárosa lesz Magyarországnak, hol az ipar, kereskedelmi- és gyári élet mellett ott fognak állani hosszú sorban az arisztokraták palotái is, fényes fogatokkal telnek meg az utcák, pompás kertek fognak elterülni a Tisza és a holt Maros mentén.

Íme, egy gyönyörű vízió a jövőből. S ez a vízió a főherceg egyetlen szavára mintegy valósággá látszik izmosodni. Máris emlegetik a fővárosi lapok, hogy gróf Csekonics és Pallavicini is palotát óhajt építeni Szegeden.

S valóban, semmi sem volna kívánatosabb, mint az, hogy Szegednek arisztokráciája is legyen. Enélkül minden európai város holt háztömeg. A fény és pompa, melyet az arisztokrácia kifejt maga körül, éltető harmatja az iparnak.

Büszkesége Szegednek, hogy polgárváros, s hogy mint ilyen állotta ki századok viharát, s hogy mint ilyen emelkedett, virágzott, de azért szívből üdvözölné falai közt az arisztokráciát is, mert a magyar osztályok, a nép, a polgárság, a köznemesség és a mágnások sohasem lehetnek ellenfelek, hanem örökké kiegészítő részei egymásnak, s egyformán hasznos részei a közös nemzettestnek.

Az országgyűlés jövő hó 8-án elnapoltatik, s csak őszkor ül ismét össze.

A kormány meg lehet elégedve a sessió lefolyásával. Elzajlott fölötte a budget-vita, s megszavazták a Kassaoderbergi vasút két millióját. Keresztülhajtotta az erdőtörvény javaslatot és meg lesz szavazva a kihágásokról szóló törvénykönyv.

Szeged pusztulása háttérbe szorította a politikai ellentéteket, és minden érdeklődése a törvényhozásnak összpontosult a pártkérdést nem képező Szeged rekonstrukcióját elősegíteni hivatott törvényjavaslatok megalkotásában.

A szerencse kedvez Tisza Kálmánnak.

Ő, ki ráerőszakolta a nemzetre a kárhozatos 1878-i kiegyezést, ki belevitte a boszniai kaland tömkelegébe, melyből többé nem található kivezető út, kit a nemzet ezen tetteiért meggyűlölt és kit Debrecen megbuktatott, ma mi tagadás hatalmának tetőpontján áll.

Szerencséje annyira kedvez, hogy a helyzet kényszerűsége kezére játszotta az egész ház bizalmát Szeged újjáteremtésének ügyében. Egyesült ellenzék és szélsőbal nagylelkűen lemondtak a politikai harcról, s alkalmat nyújtanak Tisza Kálmánnak összekötni nevét, családjának dicsőségét ama történelmi nevezetességű alkotással, melynek neve a jövő Szeged.

A világ részvéte kísérte Szeged pusztulását, a világ bőkezűsége ellátja segélyfillérekkel a nyomorban sínlődőket. De a világ figyelme mellett megy végbe fölépülése is.

Tiszát elítélte a nemzet többsége, midőn megalkudott Ausztriával közgazdasági érdekeink föláldozásával; átkait szórta rá, midőn fiait Boszniában meddő halálharcba hajtotta. De a sors alkalmat nyújtott neki a nemzetet kibékíteni. A bizalmatlanságot és átkot áldás válthatja föl, ha sikerül neki a magyarnak egy második fővárost teremteni, ha képes lesz a romok helyébe egy virágzó várost emelni, mely hirdetni fogja a magyar faj városalkotó erejét, és kisugározza a mellette és körülötte lakó nemzetiségekre a magyar nemzeti kultúra melegítő fényét.

Dicső föladat, melynek megoldására azonban még alig tétettek az első lépések.

Az országgyűlés megszavazta a kisajátítási törvényt, meg a királyi biztost és a tizenkettők tanácsát. Ezeken kívül még az ármentesítő társulatok és azoknak nyújtandó kölcsönre nézve tett némi intézkedéseket, melyek azonban se nem térnek el a régi rendszertől, se nem mutathatnak föl csak egyetlen egészséges új eszmét is.

Amiről azonban tanúskodnak, az a kormány jó akarata.

Ámde csupa jóakarattal nem lehet vizet szabályozni és városokat építeni. Oda eszmék kellenek és pénz.

Királyi biztosnak Tisza Lajos, a miniszter testvére szemeltetett ki; tanácsosai az ország és Szeged város bizalmát érdemlő és szakavatott férfiaiból állíttatnak össze. Ezek fogják a terveket, módokat és rendszabályokat megállapítani, melyek a rekonstrukció törvényeit képezik; ezek fogják a károkat becsülni, a segélyezendőket sorozni, és a segélyt és kisajátítást eszközölni.

Ezen hatáskört nyújtja a királyi biztosnak a törvény, s abból Tisza Lajos egy hajszálnyit sem fog átengedni másnak, mert ő Tisza: És a Tiszák szeretik a hatalmat és féltik is.

Jól van. A sors annyira sújtott bennünket, hogy szívesen hajtjuk a fejünket a gyámság alá. De a törvényjavaslatok, melyek az országgyűlés által elfogadtattak, nem intézkednek a rekonstrukcióra szükséges eszközökről, nem az államsegélyről és építkezési kölcsönről.

Még a kormány sajtója is mélyen hallgat e tárgyról, s csak az »Ellenőr« lebbentette föl alkalmilag a titokszerű fátyolt, midőn egy bécsi lappal polemizált és egy külön rekontsrukciói célokra fölveendő kölcsönről tett említést.

E hallgatás alatt, nem tudjuk, mi lappang. De a titkolódzás ily kérdésben, melytől nyolcvanezer magyar jövője függ, aggodalmat, sőt bizalmatlanságot gerjeszt.

A magyar nemzet alkotmányos érzelmei elvből ellenkeznek a személyes abszolút hatalommal, mely egy királyi biztos uralkodásában kifejezést talál. Csak oly rendkívüli körülmények által indokolható ezen intézkedés, mint amilyen Szeged városé.

De akkor is helyesen intézkednék a kormány, ha a királyi biztosi institúció elleni természetes averziót enyhíti a kiküldetés módja által.

Jobb ajánlattal pedig nem jöhet, mint a megszavazott segélykölcsönnel.

Az országgyűlés még együtt van, tehát még nincs késő a kormány intézkedéseire nézve.

Jöjjön tehát a királyi biztos, de ne jöjjön üres kézzel.

A keresztény ünnepek mindenike, habár idők folytával egyre kisebb a nimbusz és a glória, mely környezi, valamely eszmét emel piedesztálra. A karácsony képviseli az eszme fogamzását, a húsvét a keresztre feszített eszme diadalát. Kétezer éves kút, melyből a fogyatkozó hívek üdítő, hűs italt merítenek folyton!...

Bizony, közel kétezer éve már, ahogy a hitrege szerint tizenkét apostolt tüzes nyelvek alakjában megszállotta a Szentlélek, hogy azok egyszerre tudni kezdtek mindent.

Talán ezért tervezte Tisza Kálmán a királyi biztos és a tizenkét tagú tanács kinevezését a pünkösdi ünnepekre, hogy ezeket is szállja meg a Szentlélek, s megtanulják mindazt, amivel e város ezer sebét, baját meg lehet gyógyítani, mert bizony nem sokkal kisebb dologra vállalkoztak, mint aminőt az apostolok vittek véghez hajdan.

Az apostolok csak abban fáradoztak, hogy a népet a paradicsomba vigyék, Tisza Lajoséknak nagyobb föladat jut; magát a rombadőlt paradicsomot kell visszahozni a népnek.

Nem tudni még előre, minő lesz e munka, s milyen áldás fogja kísérni, annyi azonban most is mondható már, hogy bizonyos lankasztó lassúság jellemzi a kormány működését ez irányban, mely tagadhatatlan jóakaratával éppen nem illik össze.

Ha már egyszer elhatározták a királyi biztosi intézmény fölállítását, s bajaink radikális orvoslását, miért késnek a legegyszerűbb dolgokkal, amik elé semmi akadályok nem hárulnak.

Miért nincs kinevezve a királyi biztos és a tanács még ma sem? Annak már régen itt kellene lennie.

De még előbb kellett volna készen lennie egy célszerű tervezetnek a fölépítésre vonatkozólag, mert hisz addig merő abszurdum a munkához fogni, míg rendszeres terv nincs kidolgozva. A kormánynak éppen itt nem volna szabad fukarkodnia, s egy pár száz aranyat kellett volna jutalomdíjul kitűznie már régen a legjobb építési tervre.

Városunk egy jeles fia a következőket mondta Tiszának: »Szeged mostani szerencsétlensége az ő legnagyobb szerencséje a jövőre nézve, de csak úgy, ha várost fogtok ott építeni és nem falut.«

A tervezetre pedig mégsem gondol senki, ámbár most, midőn jóformán tabula ráza minden, nagyszerű alkalom nyílik szép és egészséges várost építeni a Tisza partján.

Előbb kellett volna elkészíttetni, s vegyes országos bizottság által elfogadtatni a legcélszerűbb tervezetet, s csak azután állítani föl a kir. biztosi intézményt, mert a tervezet nélkül a királyi biztosi intézmény tökéletesen idő előtti.

A nagy hivatalnoki kar egyelőre nem mozoghat igazi teendőjében, mert sem az építkezésekhez, sem a terület-föltöltési munkálatokhoz nem foghat, amik pedig a leglényegesebbek, éspedig azért, mert a cél, mely kitűzetett, elsősorban az, hogy Szeged népe el ne széledjen.

Márpedig akkor okvetlenül a tél beállta előtt kell a város egy részét fölépíteni. S ez csak lankadatlan szorgalommal, cirkumspektus gyorsasággal eszközölhető. Ha valahol, itt legjobban áll az, hogy az, »ki gyorsan ad, kétszeresen ad«.

Itt nem szabad táblabírói »egymásutánokat« csinálni, hogy a sok teendő közül találomra hozzáfogunk ahhoz, amelyik legkönnyebben végezhető, például a kárfölbecsülésekhez, a kisajátításokhoz stb., itt életföltétel az, hogy mindenekelőtt és mindenekfölött építkezzünk, s következésképp eltávolítva az építési munkálatok akadályát, lehetőleg gyorsan gondoskodjunk, hogy a város minél előbb meg legyen a néppel együtt, s ne később a város a népe nélkül.

...Piros pünkösd napja, mely fekete gyászban találja Szegedet, hozzon tüzes nyelveket azoknak, akik a mi szószólóink, s világosítsa föl elméjét azoknak, akik a mi vezetőink.

A kormánykörökbe eleinte akként terveztetett a szegedi királyi biztos mellé kinevezendő tanács, hogy az egy tekintélyes testület legyen, mely már külsőleg is imponálva emelje a biztos tekintélyét, s másrészt nagy nyomatékú tanácsaival támogassa. Kilenc tag kinevezését a belügyminiszter tartotta fönn magának a törvényben. E kilenc tag kinevezését bizonyos rendszer szerint akarta Tisza eszközölni, ami egészen helyes alapon nyugodott.

Az országgyűlési pártok arányában hat képviselő kinevezése volt tervezve. Az úgynevezett szabadelvű pártból három, a függetlenségiek közül kettő, s az egyesült ellenzékből egy. A három hiányzó hely pedig szakértőkkel volt betöltendő.

Ez utóbbi terv méltó aggodalmakra adott ugyan okot, mert attól kellett félnünk, hogy maguk Herrichék, vagy az ő kreatúráik virítanak ki ismét e helyeken, de elvben el kellett fogadni e tervezet helyességét.

Ha már a »helybeli emberek« kinevezése a tanácsba elejétől fogva elejtetett (és véleményünk szerint szükségszerűen), s okvetlenül idegeneknek kellett Szeged újjáalakításában közreműködni, akkor csakis örülni lehetett, hogy ez idegenek a képviselőház tagjai és szakértők lesznek, mert a képviselők már állásuknál fogva is, mely a nyilvánosságé, több garanciát nyújtanak cselekedeteikért, s mert másrészt a szakértők elvégre is elkerülhetleneknek látszanak azon mű természeténél fogva, mely a biztosi tanácsra vár.

A miniszter ezt eleinte így akarta.

Hanem hát a miniszter tervez de a piros székhez való ragaszkodás végez.

Az pedig úgy történt, hogy a miniszteri szobákból csakhamar kiszivárgott a fő- és almamelukok mindenféle táboraiba, hogy a biztosítási tanács tagjai tíz forint napi diurnumot fognak kapni.

Mint mikor a hangyazsombék mozdul, hirtelen forogni kezdett a bolygó valamennyi csillagzata. Az emberek emlékező tehetsége egyszerre kinyújtózkodott. Egyiknek is, másiknak is eszébe jutott, hogy itt is, ott is van egy befolyásos nagybátyja vagy sógora. Ez pártvezér, amaz mameluk követeket szülő vármegye főispánja, tehát lesz befolyása Tiszára.

S beállt az ostrom. A miniszteri előszoba megtelt tanácsosi aspiránsokkal, s a Tisza egészséges terve magát túlélt »pium desiderium«-má változott.

Legelőbb is szakértőkről mondottak le. Minek is az tulajdonképpen? A szakértők csak galibát csinálnak mindenütt! Aztán a szakértők többnyire félszeg emberek, akik vagy egyoldalúak, és akkor alig használhatók e sokoldalú munkánál, vagy pedig sokoldalúak, és akkor nem értenek a szakmájukhoz. Tertium non datur.

De mivel a szakértők helyére csak három sógort és atyafit lehet benyomni, tehát a képviselők közül is ki kellett hagyni néhányat, akik kombinációban voltak, akiket a közérdek kívánna a tanácsba, de akik maguk nemigen sürgetik.

De minek is ott az a sok képviselő? A képviselőnek a képviselőházban a helye. Mit szólnának az egyes kerületek, ha a képviselőjük hónapokig hagyja őket képviselet nélkül? A tanácsba megjárják más emberek is, akiknek semmi egyéb dolguk, s akik, ha maguk éppen nem is foglalkoztak semmivel, de bátyjuk, nagybátyjuk, apjuk gazdálkodással foglalkozott, s így félig-meddig szakértők is az ilynemű föladatokban.

Így lőn, hogy a miniszteri biztosi tanács egészen más képet öltött lassankint, s most a kinevezés előtt kevés híján úgy néz ki, mint valami operettbeli király udvara. A névsorban alig látunk egy-két férfiút, ki tapasztalataival, eszével, tudományával nyereség lehet, a nagyobb része fiatal ember, akiknek legföljebb iskolának lesz jó a biztosi tanács.

Csakhogy mi már nagyon sokszor megkeserültük ezt! A Tisza-szabályozást is rajtunk tanulták, a töltéseket azonképpen; jobban szerettük volna hát, ha azok a fiatal urak nem rajtunk tanulnak, hanem egyebütt! Hiszen annyi sok hely és alkalom van hozzá!

Ezen azonban már bajosan segíthetni, a tanács minden valószínűség szerint úgy lesz szervezve, miként annak hírét lapunk hozta legelőbb, önrendelkezésünk csupán a város által választandó három tagra terjed.

Tapasztalásból mondhatom, hogy a kormánykörökben Szeged úgy van föltüntetve komikusan, mint amely nem képes három ilyen beváltható egyént sem összehozni: e lenéző becsmérlés pedig onnan származik, mert Szeged városa némelykor igen kevés súlyt fektet arra, hogy akik őt valamely ügyben képviselik, azok eszes, művelt férfiak legyenek mindenkor, kik sem külső modorukkal, sem belső egyéni értékükkel szégyent ne hozzanak rá; Szeged szeret a szimpátiák, antipátiák, sógorságok és komaságok szerint indulni emberei megválasztásánál, s ez viselte meg annyira reputációját, hogy Tisza Kálmán a minisztertanácsban, midőn a biztosi tanácsba több szegedi polgár beválasztása jött indítványba, így kiálthatott föl: »Több szegedit! de honnan?«

Három igaz ember azonban Sodomában is maradt, nálunk is jut annyi, csak meg kell találni. Független embereket válasszunk, bátrakat, akiknek a küzdelem mulatság, szerényeket, akik az igazság előtt térdre esnek, kevélyeket, akik a presszió alatt fölemelik fejüket, s okosakat, akik nem arra iparkodnak, amit jó volna elérni, hanem arra, amit el lehet érni.

S akkor aztán vagy érni fog valamit a biztosi tanács működése, vagy ha nem: mi vethetjük szemére Tisza Kálmánnak, hogy: »kinevezett ugyan kilenc tagot, de honnan?«

Különben amennyire a jelekből s a készülő miniszteri utasításról kiszivárgó hírek nyomán ítélni lehet, a biztosi tanács befolyása (már az első terv szerint is kicsiny volt) s hatásköre folyton zsugorodik a papíron is.

Végre megérjük, oda növi ki magát az egész tanács, hogy in praxi csupán egyre lesz használható.

A királyi biztosi ebédekre Deszken.

S ennek a föladatnak, hiszem, meg is fog felelni.

Az 1879. évi XX-ik törvénycikk sohasem álmodta volna meg, hogy őbelőle valaha miféle miniszteri ukáz lesz.

Igaz, hogy a törvénycikk már mindjárt olyan anyagból látszott készültnek lenni, mint valami viaszgyurma, hogy Tisza könnyen olyan alakot adhasson neki, aminőt akar.

S mi azonnal meg is jegyeztük ezt a XX-ik törvénycikkről, melynél valami vázlatszerűbbet még képzelni sem lehet, mely tökéletes új variációja a megboldogult Horn Ede teóriájának, mely szerint: »ha egy ágyút akarunk, akkor vegyünk legelőször egy lyukat és azt öntsük körül rézzel«.

Tisza is egy olyan lyukat kért az országgyűléstől, s ezt ő most körülöntötte abszolutizmussal, bizarrsággal, s megvan a szegedi királyi biztosi intézmény, vagyis a szegedi basaság.

A szegedi basa pedig nagyon nagy úr lesz a miniszteri utasítás szerint, mely most egész terjedelmében előttünk fekszik, nagyobb úr lesz, mint akár a nagyváradi, akár a budai basák voltak valaha.

Mi magunk is óhajtottuk a királyi biztosi intézményt és szigorúnak óhajtottuk azt, mert rendkívüli bajok orvoslása rendkívüli eszközöket igényel, de az semmi esetre sem lehetett a cél, hogy e város romjain egy kiskirály székeljen abszolutisztikus hatalmával és engedelmeskedő udvarával.

Mi nem úgy fogtuk föl a dolgot, hogy Tisza Kálmán egy passzionátus méltóságot teremtsen itt a fivérének; mi a város újjáteremtéséről ábrándoztunk. (Nem véletlenül használom éppen ezt a szót.)

Mi azt hittük, hogy a biztosi tanács szakavatott, jeles férfiakból fog megalakulni, kik nemes szándékukkal, ügybuzgalommal s lelkes hazafiassággal látnak föladatukhoz. Mi azt hittük, hogy e tizenkét férfi jelleme, akarata, tapasztalata és tevékenysége lesz a mi garanciánk. Mi azt hittük, hogy a királyi biztos csak elnöke lesz a tizenkéttagú tanácsnak.

S mindezek helyett kaptunk a tanácsban egy befolyástalan, megkötött kezű testületet, s kaptuk a királyi biztosban a »minden szegediek urát és parancsolóját«. Pedig jó lett volna nem tévesztenie szem elől a kormánynak, hogy »több szem többet lát«, s aztán a »cárok«-ból egy is elég ott, ahol van Oroszországban. Nem »úrra« volt Szeged városának szüksége, hanem okos emberre.

A miniszteri utasítás szerint a biztosnak korlátlan hatalma van, mely mindenkire kiterjed. Az autonóm tisztviselők egyszerű eszközeivé törpülnek, minden ember úgy mozog, úgy tesz, ahogy a biztos rendeli, s a biztos esetleges hatalmaskodásai ellen nincsen orvoslás sehol, semmiben.

De mégis legszebb az utasítás e) pontjának a vége, mely szerint a királyi biztos a főispántól lefelé, mindenkit fölfüggeszthet hivatalából, s ezen fölfüggesztés után, ártatlan legyen bár az illető hivatalnok, még a miniszter sem hagyhatja meg tovább hivatalában.

Rettenetes, hogy lehetséges ilyen abszurdumot elrendelni a XIX-ik század második felében egy civilizált jogi államban!

Amennyire én a fölülről fújdogáló szellőt ismerem, az egész utasítás olyannak tűnik föl előttem, amelynek éle egyenesen Dáni főispán ellen van fordítva, kit őexcellenciája a belügyminiszter úr ilyen finoman akar megszekírozni.

De hát helyes-e azért megalázni, és így megalázni egy egész várost, és annak legjelesebb fiait, kiket a közönség a tisztviselői díszes székekbe ültetett bizalmával?

Hiszen a belügyminiszternek ezer más módja van Dáninak tudtára adni a kegyvesztettséget, s ezer más módja volt a Reizner-ügyet, mely a belügyminisztert, mint biztos forrásból tudjuk, fölötte irritálta, akként intézni el, ahogy neki tetszik, ahelyett, hogy aprólékos politikával azt a királyi biztos szigorúbb széke elé terelje és ezért külön kifejezéseket szőjön be az utasításba és külön őt meg nem illető jogokkal ruházza föl a királyi biztos[t].

Reméljük azonban, hogy Tisza Lajos, ki a miniszteri széken mérsékelt, higgadt férfiúnak látszott, sok tekintetben nem fog visszaélni a hatalommal, mellyel testvére oly bőkezűleg elárasztotta.

Tisza Lajost a biztosi tanács beszédben üdvözölte, s a királyi biztos viszontbeszédet intézett tanácsához.

Szegedre érkezését megelőzőleg elmondta programját, mely oly színtelen, mint amilyenek szoktak lenni Tisza Kálmán nyilatkozatai is.

Beszédének alaphangja azonban rokonszenves. Átrezgi különféle változatokban a királyi szó, melynek megvalósítását föladatául kitűzi. De hogy milyen segédeszközökkel rendelkezik Szeged újjáalkotására, arról ő is mélyen hallgat, mint hallgatott mindeddig bátyja. Pedig az érdekelne minket elsősorban.

Erősen hangoztatja, hogy a külföld kegyadományainak óvatos és meggondolt szétosztása azon indokok egyike, melyeknél fogva a rekonstrukció munkája »nem alárendeltebb közegekre bízatott«. Elismerjük szívesen azon nagy felelősséget, mely az adományok elfogadásával ránk nehezedik. Igaz, hogy a külföld nemcsak a szerencsétlen Szeged, hanem az egész magyar nemzet iránti rokonszenvének adott kifejezést, midőn eddig nem látott bőkezűséget tanúsít. Az adományok igazságos elosztását jogosan ellenőrizheti az európai közvélemény. De oly tekintélyes apparátus, mint amilyennel rendelkezik a királyi biztosság, nem szolgálhat ilyen aránylag kis célnak. Ki is jelenti Tisza, hogy egy magasabb cél vezérli; ezen eszme Szegedet, »Magyarországnak a főváros után első városát« romjaiból föltámadni segíteni.

Horváth Gyula, a tisztelgő biztosi tanács szónoka a királyi biztos hazafiságába[!], nemes emberi érzületébe[!], szívós munkaképességébe[!] és fáradhatatlan szorgalmába[!] bízik. Viszont a királyi biztos teljesen viszonozza a tanács bizalmát.

Elfogadván azon elvet, melyet Tisza Lajos beszédében is hangoztat, nem tekintjük Szeged rekonstrukcióját egyes politikai pártok missziójának. Nem tekintjük tehát Tisza Lajost mint a volt kereskedelmi minisztert, kinek kormánya alatt az elhibázott Duna-szabályozás történt, nem mint Tisza Kálmán testvérét és politikájának pártolóját.

Tisza Lajos politikai múltját feledjük és ítélünk szavai után, addig, míg alkalmunk lesz tette után ítélhetni. Ezen szempontból nézve első beszéde kielégítheti Szeged polgárait. Kielégítheti a meleg rokonszenv hangja, melyen szól az elpusztult városról, úgy mint a bizalom, melyet táplál föltámadása iránt; bizalom, mely igen becses annak szívében, kinek kezeibe van letéve sorsunk és jövőnk.

Beszédének csak azon részét nem helyeselhetjük, melyben el nem maradható, múlhatatlan megtámadtatásokról szól. Szeged közönsége maga kívánta a királyi biztost. Átérezte, hogy sorsát, jövőjét erélyes, egységes vezetésre kell bíznia. Úgy, mint néha a veszélyeztetett köztársaság megmentésére elkerülhetlen a diktatúra, úgy Szeged újjáteremtése is diktatúrát igényel.

A király nemes szavai bizalommal töltötték el szívünket. Aki a legjobb király nevében jön, elvárhatja tőlünk, hogy előítélet nélkül fogadjuk. Ha a királyi biztos működése méltó lesz megbízójához, úgy a szegedi nép hálája nem fog elmaradni.

A szerencsétlenség nem mérgezte meg népének érzését, se nem tette követelővé. Azonban értsék meg azt mindenütt, hogy tudja e város lakossága, mi okozta vesztét s honnan kell segélyt várnia. Az ország csak kötelességét teljesíti, midőn az átkos Tisza-szabályozás következményeinek elviselésében segítségünkre van.

Ha a királyi biztos úr ezen körülményt mindig szem előtt fogja tartani, meg fog győződni, hogy e nép nem szerénytelen.

Szeged népe üdvözli a királyi biztosban a király képviselőjét, akaratának végrehajtóját.

Engedje a gondviselés, hogy Tisza Lajos megérkeztének napja e város történetében a szerencsések közé tartozzék.

A szivattyúk fiaskójáról szóló közleményünk, mely bejárta az egész magyar és osztrák ellenzéki sajtót, nagy dühre lobbantotta a kormány testőreit, és nevezetesen a »Hon«-t, mely lap tegnapi esti kiadásában nagy garral ránk és a fővárosi ellenzéki lapokra förmed.

És miért teszi ő azt? Mert állítottuk, hogy a szádfal és szivattyúzás az országnak másfél millió forintjába került, mely pénz ki van dobva és melyből álló-hídunk, körtöltésünk és szabályozott Tisza-partunk lehetett volna. Pedig mindez tiszta igazság.

A válogatott kormánypárti gorombaságokból, melyekkel lapunkat, a »Pesti Napló«-t és a »Magyarország«-ot illeti, íme néhány mutatvány:

De hát el lehet-e mondani becsületes, jó lelkiismerettel azt, hogy a töltésre és szivattyúkra kiadott pénz a vízbe van dobva haszontalanul? Hogy ezt mondhassa valaki, ahhoz óriási butaság vagy éppoly nagy adaga a nyomorult lelkületnek kívántatik.

Azt mondja továbbá, hogy az ellenzék, s kivált a habarék lelkiismeretlensége annyira megy, hogy Szeged megmentésének ügyét rosszlelkűséggel ellenzéki fegyverül fölhasználja. A kormány pedig csak annyit tesz Szegedért, hogy érte »csak maga az isten tehetett volna többet«. És mi ezért a hála és köszönet?

A legimpertinensebb vádaskodás, a legalaptalanabb szemrehányások. Valóban nem képzelünk a föld hátán sivárabb, mizerábilisabb és perfidebb ellenzéket, mint aminő a mi habarékunk.

Ezen szeretetreméltóságokban osztozkodnunk kell a fővárosi pártlapokkal. De kedveskedik nekünk a »Hon« külön bókkal is.

S hogy még a fővárosi habaréklapok csinálnak a katasztrófával politikai tőkét, bár elég kvalifikálhatlan és nemtelen dolog, még hagyján, de hogy az ott helyben, Szegeden megjelenő habaréklap is agitál, ez minden kritikán alul álló fekete hálátlanság.

Nem szándékunk a »Hon« impertinenciáira hasonló modorban felelni. Megszoktuk mi már azt, hogy a kormánypárti lapok az érvek hiányát gorombáskodásokkal, gyanúsításokkal és durva ráfogásokkal pótolják. De érdekes lesz közelebbről szemügyre venni azon indokokat, melyek a »Hon«-t ezen támadásra bírták.

A »Szegedi Napló« közvetlen az árvíz után határozottan kijelentette, hogy a kormánynak Szeged rekonstrukciójára vonatkozó intézkedéseit és cselekményeit nem tekinti pártkérdésnek és azokat egész tárgyilagosan és függetlenül, tisztán Szeged érdekeinek szempontjából veszi bírálat alá. Ezen álláspontot foglaljuk el ma is.

Mi a királyi biztosi intézményt kedvezően fogadtuk. Mi magát a királyi biztost, Tisza Lajost, bár ő Tisza Kálmán testvére, kinek országos politikája ellen harcoltunk eddig és harcolni fogunk ezután is, míg az gyökeresen meg nem változik, nem támadtuk meg pártszempontból. A biztosi tanács intézkedéseit tárgyilagosan ismertettük és fakciózus bírálat alá vontuk. Sőt Tisza Kálmán belügyminiszternek Szeged iránti jószándékaiban bíztunk, mert bíztunk a király szavaiban, melyeket megvalósítani és akaratát végrehajtani Tisza van hivatva. Végre nemegyszer a kormány egyes intézkedéseire nézve (mint p. o. a pénzintézeteknek nyújtott segély), nyíltan hálás elismerésünknek adtunk kifejezést.

Mindezeket csak mint bizonyítékot, s nem mint védelmet, melyre nem szorultunk, hozzuk föl. Mint bizonyítékát annak, hogy ha megtámadtuk a szádfal-építést és szivattyúzást, azt nem mint ellenzékiek, hanem mint szegediek tettük. Tettük pedig azért, mivel jól tudjuk, hogy nagyon is megvan azon áldozatok nagyságának a határa, melyet az ország Szegedért hozhat. Végtelenül fájt az a szegedieknek, hogy az ország drága kincse kidobatik haszontalanul, hogy az áldozatot meghozza az ország, de annak gyümölcsét sem mi, sem az ország nem élvezi.

Ugyanerre nézve nincs pártkérdés köztünk Szegeden, bizonyítja a nagyon is kormánypárti laptársunk magatartása. A »Sz. H.« a szádfalért és szivattyúzásért elköltött pénzt csak úgy deklarálta kidobottnak, mint mi. Ő tehát a »Hon« szerint alkalmasint kettős »fekete hálátlanságot« stb. tanúsított. Miért nem veszi a derék »Hon« azt észre? Miért szid csak bennünket, s nem őket is, és valamennyi »fekete hálátlan« szegedieket?

Megvan ennek a maga oka.

A kormány belátja maga is a szádfal és a szivattyúk fiaskóját. Tudja jól, hogy azért a megtámadtatás elkerülhetlen. A támadások sokkal mélyebb benyomást tesznek, ha nem szenvedélyek, hanem a tiszta igazságszeretet által sugalltatnak.

A kormánypárti lapok tehát törekszenek a támadásoknak pártszínezetet kölcsönözni, hogy a kormánypárti képviselők független része előtt azoknak élét vegyék.

De ez nem fog sikerülni. Mi a szádfalért most sem a kormányt támadjuk meg. A kormányt tiszta szándék és jóakarat vezérelte. De azon »szakértők«, kik Szegedet már egyszer tönkre tették, álcáztassanak le, nehogy Szegedet és az országot mégegyszer a vész örvényébe sodorják. Nem a kormány a vétkes, hanem rossz önérdek vezérelte tanácsadói.

Hogypedig a szádfal, mely egymilliókétszázhuszonötezer forintba került, nem felelt meg céljának, azt bizonyítják a már régebben elmondottakon kívül a következő hiteles adatok.

Ha a szádfal céljának megfelelt volna, akkor az apadásnak a város területén sokkal gyorsabban kellene végbemennie, mint künn.

Éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Folyó hó 25-én délután a külvíz tükre 25 centiméterrel volt magasabb a belvíz tükrénél. Ma délelőtt 11 órakor a X. szakasznál 21 centiméter volt a különbség. Tehát 5 és fél nap alatt a belvíz 19 centiméterrel apadt, míg a külvíz 23 centiméter apadást mutat. Ebből kitűnik, hogyha a szádfal nem volna a városban, a víz ma legfőbb[!] csak 10-12 centiméterrel volna magasabb, mint amilyen tényleg. Mert bár a X. szakasznál 21 centiméter különbség van, mely szakasz egyenes vonalban van a felsővárosi templom tornyával, lefelé az esésnél fogva a különbség bel- és külvíz közt mindinkább kisebbedik, tehát a városban is csak a 21 centiméter egy részét lehet mint színvonal emelő tényezőt számításba venni. De ezen különbség is rövid idő alatt el fog enyészni, mivel 5 és fél nap alatt a külvíz 4 centiméterrel többet apadt a belvíznél, s úgy 18-20 nap alatt bel- és külvíz teljesen ki lesznek egyenlítve.

A szádfal csak azon esetben tett volna szolgálatot, ha elkészülhetett volna a zöldár előtt. Ez lehetetlen volt, s úgy a szakembereknek azt kellett volna a kormánynak tanácsolni, hogy várja be a Tisza természetes apadását, mert lehetetlen ezelőtt Szegedet a belvíztől megszabadítani és az óriási költségek kidobottnak tekintendők.

Azok a szakértők vagy nem akartak, vagy nem mertek így nyilatkozni. Mindkét esetben egyenlő mértékben elítélendők.

Egészen hasonlóan állunk a szivattyúkkal, melyekre nézve mai újdonsági rovatunkban részletes és hiteles adatokkal szolgálunk.

Állításunk, hogy a szádfal és szivattyúzás kidobott pénz, tehát igaz és való.

Elhisszük, hogy a kormánypárti lapok gyakran háladatosságból hazudnak. Mi azonban kimondjuk az igazat, ha hálátlanoknak is deklarálnak bennünket. Már mi ilyenek vagyunk, mi szegediek.

Mi, fekete hálátlanok.

Alább közöljük tudósítónk levelét Lonovics József megyei főispán úr fogadtatásáról és beiktatásáról. Megvalljuk, szomorító hatást tesz az ránk, mert lealacsonyítónak tartjuk azt a sok komédiázást és hókuszpókuszt a közönségre vonatkozólag, melyet elkövet egy kormányhivatalnokká kinevezett mameluk úri emberrel szemben.

Mindig szívesen adtunk igazat a Makó és környékbeli intelligenciának, midőn az a népnek extremitásáért tett szemrehányást, de most már nagyon kvittek lehetnek. Szomorú intelligencia az, mely a talpnyalástól nem undorodik. De vajon nem-e hiba itt intelligenciát emlegetni, ahol csak obligát hivatalnoki karról lehet szó?

A főispánt lelkesedéssel fogadták, koszorút nyújtottak neki, elnevezték a megye legnagyobb fiának, fáklyákat raktak máglyába, hazafias zsolozsmákat énekeltek szent áhitattal tiszteletére s mindezt a XIX. század utolsó évtizedeiben.

S vajon miért lett ő egyszerre Csanád legnagyobb fia, miért dobbant meg fényes (?) nevének hallatára ezer meg ezer szív, s miért gyulladt lelkes zsolozsmára ezer meg ezer megyei torok?

Hát bizony csak azért, mert Tisza Kálmán úrnak tetszett Lonovics József urat egy szép napon egyetlen tollvonással főispánnak kineveztetni.

Mert ha Tisza Kálmán úr Végh Aurél, Füzéressi Kálmán, vagy véletlenül Kuszi Pistát nevezte volna ki főispánnak, akkor Végh Aurél, Füzéressy Kálmán vagy Kuszi Pista lenne Csanád legnagyobb fia, neki nyújtották volna a koszorút, s az ő fényes érdemeitől gyulladozott volna a »Szózat«.

Márpedig kár azt a »Szózat«-ot úgy csúffá tenni!

...................

Egyébiránt adjuk az alábbiakban szó szerint rendes levelezőnk tudósítását.

II.

Azon kis megjegyzés, melyek tegnap a Csanád megyei főispán bevonulásáról szóló eredeti tudósítás elé tett a szerkesztőség, akként magyaráztatott ma, s hozatott föl nekem érdekelt helyről, mintha az Lonovics úr személye ellen lett volna irányozva.

Anélkül, hogy revokálnám a mondottakat, mert ez nem szokásom, kijelentem, hogy a Csanád megyei főispán úr személye nem eshetik kifogás alá; a főispánság különben is már-már alig egyéb, mint hogy a belügyminiszter egy megbízottját állítja a választott tisztviselők fölé mint saját közegét, tehát az majdnem egészen a belügyminiszter dolga, hogy ő kit állít oda a kormány közegének.

De különben is én Lonovics urat nem ösmerem sem személyesen, sem híréből. (S valószínűleg éppen az a tudat keserít el, hogy hazám nagyembereit sem ösmerem!) Csupán azóta tudom, hogy létezik, amióta főispán-jelöltként kezdték emlegetni. S azon idő alatt azt hittem, hogy bár jelentéktelen, de igen népszerű ember. Most azonban megvallom, mióta a hivatalos örömmaskarádék lefolytak, már azt sem hiszem, hogy népszerű mert ezekre nem lett volna akkor szüksége.

Lonovics úrból kétségtelenül igen jeles főispánja válhatik a megyének valamikor, s én megengedem azt is, hogy nagy ember is lesz de még nem az; s nem úgy kezdi, hogy az legyen, egy lejárt kormány, egy vaskezű miniszter rendeleteinek végrehajtójául vállalkozván. Ez a kicsinyek hiúsága.

Mindamellett szívesen üdvözöljük Lonovics urat főispáni székén, mert hisszük, hogy azt jobban lesz képes betölteni, mint sok más főispán, s mert Lonovics úr kinevezésében ismét új jelét látjuk a szakításnak ama szűkkeblű előítéletekhez, hogy a megyék élén csak igazi arisztokrata állhat.

Ami ellen kifogásunk van, az csak azon hűhó és imelygős [!] hajlongás, mely társadalmunk és politikai világunk erkölcseit oly mélyen alásüllyesztette, s mely olyan kórosan nyilvánult ezúttal Csanád megyében.