Vasárnap Csepregi új darabja, a »Piros bugyilláris« [!] került színre a szorongásig megtelt ház előtt, dacára, hogy bérletszünetben adatott. A darab nagy sikert aratott. Meséje, melyet a közönség már a fővárosi lapok referádáiból ismerhet, folytonos érdeklődésben tartotta lekötve a közönséget. Általában jobb a »Sárga csikó«-énál, bár meséje több hibában leledzik, mint a »Sárga csikó«-é, de érdekesebben van föltálalva.

*

Szellemes párbeszédnek sincs híjával, sőt ezeknek egész kincstára. Epizód-alakjai jobbak, nyelve szebb, humora tisztább a »Sárga csikó«-énál. Legnagyobb hibája maga a mese és talán a hosszúság, de amit szívesen meg lehet bocsátani a más irányban bőven nyújtott élvezetért. A nótái is gyönyörűek, különösen szép a

Piros, piros, piros bort ide az üvegbe,
Piros, piros, piros menyecskét az ölembe,
Gömbölyű két karja
Vállamat takarja,
Megcsókolnám, de ő nem akarja.

A Gyönge Sándor balladája szinte egyike a népköltészet legszebb termékeinek; lapunk már közölte azon időben, mikor Budapesten került színre a darab először.

*

A bíróné szerepe, mely Soldosné számára íratott, kolosszális; összes irodalmunkban nincs olyan szerep, melyben a színésznő, ha sokoldalu, annyira kitüntethesse tehetségét, s annyira szeretetre méltó lehessen, mint ebben. A mi Soldosnénk, Rónaszékyné asszony szép is volt, jó is volt minden ízében, s tapsokra ragadta a közönséget nem egyszer. Rónaszékyné asszony nagy tehetséggel és annyi természetes bájjal alakított, hogy az ember majdnem csalódásba esett s azt hitte, Budapesten látja a darabot az igazi Soldosnétól, ki azon fölül csodák csodája megszépült és megfiatalodott.

Berényi ma túltett önmagán. Művészi alakot produkált, hosszú szerepében mindenütt kitűnő volt, s abból sehol sem zökkent ki. Helyes fölfogással domborított ki minden egyes vonást a huszárőrmester szerepben.

*

Prielle már engedett sok kívánni valót. Rónaszéky még inkább. Jankovics Ida kis szerepét egészen helyesen fogta föl s teljesen jó volt. Mezei pompás huszár-káplár tudott lenni. Németh szinte dicséretet érdemel. Általában el lehet mondani, hogy a vasárnapi előadás nagy dicséretére válik a társulatnak.

Egy bécsi külvárosi posse, az »Ihr Korporal«-t láttuk magyarítva tegnap. A két főszerep, Teréz kisasszony és a magyar káplár, jó kezekben volt Rónaszékyné- és Berényinél, leszámítva, hogy az előbbi a szokottnál rosszabbul játszott és különösen sokszor hadart. Maga a darab semmivel sem jobb az ily fajta produktumoknál. Meséje sovány és lelemény nélküli, alakjai semminők, komikuma erőltetett, s néhol ízléstelen Paprika Jancsi-féle. Rónaszékyné megmutatta szalondarabokban játszó színésznőinknek, hogy a szegedi színésznő is öltözhet csinosan és ízléssel.

Szombaton a Bercsényi »Ezredes leányá«-t láttuk. Az egyfölvonásos művecskének igen szép az alapgondolata; Rott Mari jól játszott. Mégegyszer szívesen megnézzük benne.

*

Utána »Mikor a szakácsné beteg« című helyi termék került színre először. A színlap szerint: Lindau beszélye nyomán írta Bánfalvy Lajos. A darab meséje azon fordul meg, hogy egy földesúrnak (Mezey) megbetegszik a szakácsnéja, minélfogva a házikisasszony (Csillag Fáni) olyan ételeket főz, amiket teljes lehetetlenség megenni. A legnagyobb baj, hogy az új lelkész-kandidátust (Rónaszéky) éppen ma várják vacsorára, ki meg is érkezik; azonban egy korán besúgott jótanács folytán éhsége dacára is azt mondja, hogy egy falatot sem képtelen [!] lenyelni, nehogy keresztapját, a földesurat fölingerelje. Éjjel azonban az éléstárba lopózik, egy darab idő múlva azt teszi a szintén éhes házikisasszony is, s hogy teljes legyen a komikum, magát az öregurat sem hagyja aludni az éhség, s ő is ott terem a kolbászok és szalonnák közt, s nem a legjobbat gondolja, midőn leányát ott leli a lelkésszel, kit nyomban el is kerget, de kivel csakhamar kibékül.

*

Mint első pillanatra is látszik, e kísérlet nem vígjáték, hanem bohózat lenne; a Lindau Pál beszélyét jól választotta meg a szerző, mert egy burleszk-bohózat tárgyául elégséges szituációkat nyújt a derék német író beszélyének meséje; azonban nem kellett volna ahhoz szorosan ragaszkodni, hanem e beszély nyomán kerekíteni egy alkalmas mesét. Ha például e kísérlet összecsinálója egy öreg kisasszonyt szerepeltet Csillag Fáni helyén, kit apja nem bír férjhez adni, s kit a fiatal lelkésszel kompromittáló légyotton találván a nőgyűlölő lelkészt a házasságra kényszeríti.

*

Másnemű kellékekről nem szólunk. Mert az írás mesterségét nem adják olcsón. S azt követelni, hogy valaki szellemesen és szépen írjon a szegedi színpad számára, az merő abszurdum lenne, mikor még a neves írók sem tudnak írni elég jól és szellemesen a Nemzeti Színház számára.

A szerző úr darabjára tehát nem alkalmazzuk az irodalmi mértéket, hanem a dilettantizmus jóakaratával szemben félretesszük a kritika szemüvegét, s úgy vesszük a dolgot, mintha a családban a család számára íratott volna egy darab, amit en famille meghallgatunk, ha lehet, szívesen megnevetünk s örömest megdicsérünk.

S ilyen értelemben a szerző úr meg is érdemli a dicséretet, s darabja, mint első kísérlet, nagyon megjárja. A tehetséget sem tagadhatjuk meg tőle; a dialógok jól folynak, s hogy a karakterfestést meg sem kísérlette, nagyon helyén van, mert aki sokat markol, keveset szorít. A szerző úr szerény föladatra vállalkozott, méltatlanság lenne tehát őt gáncsolni... A közönség maga is rokonszenvesen fogadta, darabját tetszésben részesíté, amit tekintsen a szerző előlegnek a jövőre, mert az irodalmat művelni mindig szép dolog; kétszerte szebb annak, kinek nincs kilátása a nemzet tapsaira, ki csak azért szereti, hogy szeresse.

Akit a múzsák közül megcsókolt valamelyik, könnyű annak visszacsókolgatni a szép tündérasszonyt, de aki be sincs mutatva a múzsáknak, érdem annak, ha mégis kíséri őket, s ragaszkodik hozzájuk.

*

Rónaszéky a tiszteletes úr szerepében zseniális volt, de talán nem jó; azért talán, mert a darab nem olyan még, hogy ítéletet lehessen hozni, hogyan kell játszani benne.

Mezey szinte mindent elkövetett, hogy a siker meglegyen. S mindent összevéve meg is volt. A szerzőt a darab végén zajosan hítták s meg is jelent.

*

Az utolsó kis komédia, a jó isten tudja, kinek a kompozíciója, »A zöld ördög« című némajáték volt.

Aradi különösen kedveli a színes darabokat. A sárga csikó, a vereshajú, a piros bugyelláris amellett bizonyít; a zöld ördög azonban még eddig a legzöldebb akvizíciója.

Ennek az előadása alatt tapasztaltuk legelőször, hogy színészeink nem törődnek a súgóval.

A zöld ördögöt Faludy személyesíté, ki mint pirotechnikus, derék öreg Szutterunknak hatalmas versenytársa. Mire levetette ördögi kosztümjét, hihetőleg kék lett.

*

Tegnap a régi »Notre Dame-i toronyőr«-t adták vasárnapi darabnak. Bodrogi mint Quasimodo kitűnő volt. A többi szereplő közül Rott Mari és Jankovics Ida játszottak föltűnően jól.

*

A »Corneville-i harangok« csütörtöki előadása iránt nagy az érdeklődés mindenfelé. Az igazgatóságnál máris tudakozódnak jegyek iránt. Úgy látszik, érdemes estének néz elébe nemcsak a közönség, de az igazgató is.

Rónaszéky jutalomjátékául Az utolsó nemzetőr adatott. Rossz darab, rossz előadás. A ház tele volt, és Rónaszéky három koszorút kapott. Tiszta szívünkből óhajtjuk, hogy »Az utolsó nemzetőr« az utolsó posse legyen a szegedi színpadon, mert possét adatni már magában véve is olyan, mint egy kellemetlen gorombaságot mondani a közönségnek.

A »Corneville-i harangok« első előadása, dacára a fölemelt helyáraknak, nagy közönség és e közt számos, a híres operett kedvéért bejött vidékiek előtt ment végbe. Planquette műve itt is, mint mindenütt, ahol színre került, nagyon tetszett. Az előadás, a premiereknél előfordulni szokott apróbb gikszerektől eltekintve, jó volt.

Első sorban Enyvári Saroltát illeti dicséret, jó énekéért és pikáns játékáért. Serpolette-je legsikerültebb szerepei egyike és épp oly ízléses, mint elegáns toalettjei fővárosi színpadra emlékeztetnek. Mindkét dala, a népszerű »Tekints ide...« és a sikamlós »Alma-dal...«, zajos tapsokat keltett és ismételtették. Rónaszékynének nem volt szerencsés estéje. Teljesen rekedt volt s inkább markírozott, mint énekelt. Talán ma este jobban lesz diszponálva és tudni fogja érvényesíteni a »Germaine« (nem fogadhatjuk el Rákosi Jenő barbár helyesírását az angol s francia nyelvre nézve) szerep csinos zenei részét. Nagy István »Grenicheu«-je, ami az ének részét illeti, sikerült, némely apró ízetlenségek kivételével, mint p.o. a mezza voce alkalmazása a kocsis-kupléban. Játéka még mindig oly darabos, mint az idény elején. Berényi a »Henry de Corneville« hálás szerepében kielégítő volt. Szép Walzer-ét azonban nagyon is gyors tempóban és kevés érzéssel énekelte, ellenben igen jól játszott és határozottan fölülmúlja ezen szerepében Solymossyt, a Népszínház régi corneville-i grófját. Prielle, mint Gáspár apó, igen gyenge volt, és teljesen elejtette a harmadik fölvonás nagyhatású fináléját, mikor a corneville-i harangok megkondultára eszét veszti.

Együd ezen jelenetet, támogatva a festőileg hangszerelt zenekari zene által, a darab fénypontjává tudja emelni, míg itt az hatás nélkül maradt, dacára annak, hogy a zenekar derekasan viselte magát. Szintoly ferde felfogással adta elő a negyedik fölvonásban az őrült dalát. Míg azt halkan, álmélkodva, egyhangúan kell énekelni, ő ezt egy kardalhoz illő élénkséggel és gesztikulációval egészen kivetkőztette formájából. Bodrogi falusi bírójából semmit sem tudott csinálni és Rónaszékynéval együtt a harmadik fölvonás szép ötösét majdnem fölfordította. Az együttesek jól mentek. A zenekar nehéz föladatát várakozáson fölül oldotta meg, csak a harmadik fölvonás végszámában a harangok megkondulása elmosódott, pedig szükséges, hogy az tisztán kivehető legyen, mert különben nem érthető meg az egész őrülési jelenet. Egészében véve a »Corneville-i harangok« méltóan jelentek [!] meg színpadunkon és még többször is meg fogják [!] tölteni a színházat. Még csak egy kérdés a súgóhoz. Mit gondol ő, hogy a színészek siketek-e, vagy a közönség? Vagy tán ő maga?

*

A »Corneville-i harangok« szombati, harmadik előadására a helyárak lejjebb szállíttatnak. Az operett ekkor már bérletfolyamban adatik, rendes helyárak mellett.

Vasárnap »Violá«-t adták Priellevel, aki teljesen megfelelt a kellékeknek a címszerepben. Nyúzó nem volt jó. Nagy Pista Petőfi »csavargó« című költeményének szövegét ehelyett:

»Ma itten, holnap ottan. Ez csak az élemény«

így énekelte:

»Vagy ide, vagy oda, ez csak a tünemény«

Biz ez tünemény!

*

Holnap Nikó Lina asszony, a szegediek egykori kedvence lép föl »A falu rosszá«-ban. Ezúttal »A falu rossza« lényeges szerepváltoztatással megy. Nevezetesen a baktert Mezey fogja játszani, ami érdekes összehasonlításra ad alkalmat a közönségnek Rónaszéky és Mezey közt. Feledi Borcsát Rott Mari adja. Nem kétkedünk, hogy a holnapi előadás ünnep lesz, amikor régi kedvencét fogja viszontláthatni a közönség, ki egyike jelesebb művésznőinknek, s az maradt dacára azon férfiatlan intrikáknak, melyek őt az erősekkel szemben háttérbe szorították. Nikó Linát a mi színpadunk és közönségünk nevelte; ő a mienk s nincs rá semmi okunk, hogy a régi rokonszenvvel ne fogadjuk, sőt ellenkezőleg.

*

Berényi jutalomjátéka, a »Dalos Pista« csütörtökre halasztatott, miután udvariasságból a városunkon átutazó művésznőnek engedte át estéjét.

Tegnap érdekes vendégünk, B. Nikó Lina asszony lépett föl »A falu rosszá«-ban. Kedves Finum Rózsi volt, élénk és pezsgő, de nem múlta fölül e szerepben Rónaszékynét.

Nekem, ki Nikó Lináért annak idejében Budapesten sok tintát ontottam a Harkányi s a gróf Batthyány ügyben, s közel álltam ahhoz is, hogy a tintaontás után »vér« fog következni, jogom van mondani, anélkül hogy megsérteném, miszerint Nikó Lina vesztett hangjából, bár sokat nyert játékban. Kár volt tehát éppen Finum Rózsi kiválóan énekes szerepét választani.

Nikó Linának annyi tisztelője van Szegeden, hogy az ez idényben sokszor látott darab dacára is egészen megtelt a színház, s egykori kedvencét meleg rokonszenvvel nézte a közönség, s mint egy kedves, ismerős kép, melynek hibái is tetszetősek, elbájolta megjelenésével és játékával úgy a páholyokat, mint a karzatot. Volt taps és virágzápor elegendő.

A közönség még többször is óhajtja látni, s mi is csupán azt tanácsoljuk, hogy lehetőleg olyan darabokban lépjen föl, amikre még nem volt alkalmunk ez idényben ráunni.

*

Rott Mari nagyon jó Feledi Boriska volt. Mezey ellenben távolról sem volt olyan jó a Gonosz bakter szerepében, mint előde, Rónaszéky. Még Csillag Fáni vált ki elevenségével. Berényi igen rosszul lehetett hangolva ez estén.

*

Holnap a »Dalos Pistá«-t fogjuk látni Berényi jutalomjátékául. Berényi a társulat legigyekezőbb tagja, kinek igyekezetéhez a tehetség is járul. Vidéki színészt annyi előnnyel, mint amennyi Berényiben összpontosul, ritkán látni. A közönségnek mintegy hazafias kötelessége az ilyen színészt rokonszenvével támogatni és serkenteni a haladásra. Hisszük, hogy a színház egészen megtelik. A »Próféták«-nak nevezett fiatalurak, mint halljuk, érdekes ajándékkal lepik meg Berényit, kit kétszeresen becsülnek nagyon, először mint magánembert és másodszor mint színészt.

A »Dalos Pista« annyival is érdekesebb lesz, mert az egyik főbb szerepet Enyvári Sarolta fogja játszani, ki több népdalt énekel. Csillag Fáninak is alkalma nyílik néhány táncprodukcióban ügyességét kitüntetni: a kisasszony ugyanis azelőtt a balettnek volt tagja.

*

A Szegedi Hiradó mai tárcájában, mely »A színház tájékáról« van címezve, s úgy látszik, összeszedve is, e rovat írója támadtatik meg, amiért B-falvi úr helybeli lakos »Mikor a szakácsné beteg« című kísérletét nem találta olyan jónak, aminőnek az illető úr, ki a tárcát írta, azt »gondolja«. Pedig a darab iránt elnézőleg jártam el. Nem úgy szóltam arról, mint egy új irodalmi termékről, hanem mint egy szegedi termékről, amint hogy úgy is kellett; mert tudok én mutatni Szegeden olyan házat, mely itt az utcát szépíti, holott Budapesten rútítaná, furcsa volna tehát, ha azt budapesti mértékkel nézve ledöntésre kárhoztatnók.

De különben is engem a Szegedi Hiradó e tárcaírója sohasem foghat arról megleckéztetni, hogy melyik a rossz, melyik a jó darab, ha szerény akar maradni.

*

De ő nem akar szerény maradni.

Ilyenforma sértő szójátékkal célozgat rám:

»A vígjáték írója nem fizette ki úgy a közönséget, mint ahogy ki szokták fizetni újba oltott régi dicsőséggel elismert irodalmi nagyságok, kik a Parnasszus magaslatáról lenézőben nem csoda, ha szédelegnek.«

Nem szorultam arra, hogy elismert irodalmi nagyságnak nevezzen a Szegedi Hiradó tárcaírója; én nem tartom magam nagyságnak, de olyan kicsinynek sem érezhetem magam, hogy meg ne bírálhassam az olyan darabokat, mint a »Mikor a szakácsné beteg«.

*

Mikoron pedig a szakácsné beteg az nagy baj, amint azt a B. úr darabjából láttuk.

Hanem mikor valakinek az elméje beteg az még nagyobb baj. Amint azt a Sz. Hiradó tárcájából látjuk.

Csodálom a Szegedi Hiradó általam igen tisztelt szerkesztőjét, ki tudtommal igen jó hazafi és magyar ember, hogy megengedi lapjában ily érzékenyen sérteni személyemet ok nélkül.

Írói működésemet megtámadni nem lehet oka senkinek. Fiatalságom miatt csak néhány év óta foglalkozom az irodalommal, melyet egy magyar lapnak mégis csak tisztelni illik, s ezen idő alatt ha nem váltam is annak valami szembetűnő díszére, de szégyenére sem; híven teljesítettem kötelességemet s talán nem is minden siker nélkül.

S semmi esetre sem érdemlettem azt meg, hogy akárki hozzám törölhesse a keze szennyét.

De ez nem alterálna. A legrosszabbul az esik, hogy ennek a műveletnek a végrehajtásához egy tősgyökeres magyar lap kölcsönözte az illető úr számára oda a lábát kéznek.

*

A dolog különben úgy áll, hogy a póknak is van mérge.

S hogy a póknak is van ambíciója.

S hogy a pók is úgy szövi a maga hitvány hálóját, mint ahogy az a brüsszeli csipkén látszik.

Csakhogy a pókhálónak az a tulajdonsága, hogy bepiszkítja az embert.

Én hát nem is nyúlok hozzá: sem a pókhoz, sem a hálójához.

Tegnap a Berényi jutalomjátékára éppen nem telt meg a színház. A közönség, mely pedig szereti Berényit, hihetőleg a folyton sűrűbbé váló farsangi mulatozások fáradalmait pihente.

Az előadás összevágó volt, s Somogyi oly pompás, eredeti alakot nyújtott a budapesti ingyenélőben, hogy méltán megérdemelte a tapsokat, amikből sok jutott a jutalmazottnak és Enyváry Saroltának is, ki csinosan énekelte a népdalokat.

A »Dalos Pista« egyike Szigligeti legrégibb darabjainak, s ma mint újdonság is jobb sok újdonságnál. Berényi virágot is kapott, később pedig a »Próféta« vendéglőben egy szűkebb körű társaság nevében igen szép tajtpipát nyújtott át neki Kalmár István, néhány rövid szó kíséretében.

Szombaton Nikó Lina utolszor lépett föl. »A plébános szakácsnéjá«-ban. A közepes számú közönség élénken tapsolta meg nem egyszer. Mellette még Rónaszéky játszott kitűnően, jóízű humorral személyesítve Stiglicz urat.

*

Holnap a »Lear király«-t fogjuk látni Lovászy Dezsőtől. Lovászy Dezső szegedi fiú, s szülővárosában akarja bemutatni haladását. Lovászy Dezső már eddig is szép hírnevet szerzett magának, s mint határozott tehetség emlegettetik, kinek már ambíciója is tiszteletre méltó, mert összes rokonszenvével a shakespeare-i darabokon csügg, s e kolosszális szerepek eljátszására irányul igyekezete. Az elhalt Egressyk, Lendvayk után alig akad valaki, ki még csak hozzá is merne fogni az ábrázoló művészet e csúcspontjainak meglábolásához, annál figyelemre méltóbb tehát elvétve egy-egy bátrabb, ki nem ijed vissza a magaslattól.

Vendégünk, Lovászy Dezső, a debreceni városi színház tagja »Lear király«-t választotta első fölléptéül. Lovászy, mint szegedi fiú, már egyéniségénél fogva érdekeltséget költött, és dacára a szakadó esőnek és üvöltő szélnek, szép számú közönséget vonzott a színházba. A külső sikernél fényesebb volt a művészi. Lovászy szép tehetségű és komoly, nagy szorgalmú színész, tudja, mivel tartozik a lángeszű brit költőnek és tartozását le is rója. Szépen, átgondolva szaval, gesztusai még a legnagyobb szenvedélyek kitörésében sem mennek túl a szép határain, és az őrült Leart egész méltóságában mutatja még akkor is, mikor már az elméje gyermek, és csak képzelete nagy. Az előadásról különben kevés jót mondhatnánk. Nem volt méltó a nagy költő idegrázó művéhez. Az ily nagy klasszikus darab előadásának vidéken egy művészi ünnepet kellene képeznie, melyre készülnek. Shakespeare súgóval játszva paródiává süllyed. Ha a színész memóriájával küzd, nem alakíthat. Lovászy még többször lép föl. Legközelebb a Fösvényben.

Lovászy Dezső a Molière »Fösvény«-ében kész művésznek mutatta be magát. Helyes fölfogással ábrázolta a címszerepet, csak itt-ott túlzott kissé. A szerephez van elegendő tehetsége s ereje is. Vidéki színésztől (az egy Bokodyt kivéve, ki e szerepben talán legjobb az országban) nem láttunk még ilyen jellemző játékot. Rónaszéky botrányos volt siránkozó üvöltéseivel, s egészen elrontotta a darab sikerét. Hányszor kell már mondanunk, hogy Rónaszékyt csak alantas válfajú darabokban léptessék föl, miket tehetsége és ízlése fölér. A karzat és a szolgálók különben jól mulattak Rónaszékyn; ha neki ez elég dicsőség, a rendezőség pedig eltűri akkor neki a maga szempontjából igaza lehet, s épp azért vasárnap, midőn az ily fajta közönség túlsúlyban van, semmi szavunk a játékhoz, ámde Molière-darabban, midőn kvalifikáltabb a nézőközönség, nem lehet nem tiltakozni ez ízléstelen mókázások ellen, melyektől a jóízlés megundorodik. A közönség egy része Rónaszéky jelenete után fölháborodva távozott.

Lovászy utolsó föllépte és jutalomjátéka hétfőn lesz. A Hugo Victor világhírű regénye, a »Les miserables« nyomán írt »Gályarab«-ot választá jutalomjátékául. Hisszük, hogy a közönség méltányos lesz a fiatal színész iránt, ki a művészet magaslatára törekszik s kinek még csak néhány lépés oda az útja. Kétszeres kötelessége a közönségnek őt útjában támogatni.

Tegnap volt a Lovászy Dezső jutalomjátéka, a Hugo Victor »Nyomorultak« című regénye után átdolgozott »Gályarab«. A Lloyd termében tartott hangverseny és az Oltványi-féle zárdában a tanítványok számára adott estély, melyben sok öröme szokott lenni a szülőknek, igen sokakat elvont a törzs-színházlátogatókból, miért is csak félig telt meg a színház. De a jelenvoltak jól mulattak és igen meg vannak elégedve Lovászyval, ki minden ízében kiváló tehetségnek mutatta be magát, kitől azon reményben búcsúzunk el e rovatban, hogy mire ismét visszakerül szülővárosába, kész művésszel fogunk állani szemben, ki díszére válik a városnak, mely őt ma még nem méltányolja eléggé, már azon elfogultságból sem, mert nem a fővárosból, hanem csak Debrecenből jött ide.

Prielle Kornélia, ez idő szerint legnagyobb magyar művésznő, a ma déli vonattal érkezett Szegedre. A mai napot kivéve négy estén át marad itt, s mindannyiszor föllép. Látni fogjuk tőle a kedves »Permeteg eső«-t és a legfinomabb kis szalon-vígjátékokat, melyeket csak valaha írt francia toll.

Varga János a »Bácskai rezervisták« című látványosságát tegnap láttuk. Noha a közönség páholylátogató részét a Fölsővárosi Kaszinóban tartott házibál vonta el, mégis megtelt a színház, s jól mulatott a közönség. A darab nem bír irodalmi beccsel, de jóízű magyaros nyelve még a magasabb ízlésnek is tetszetőssé teszi azt. Rónaszékyné kedves volt, Bodrogi kifogástalan. A »Bihács ostroma« című tabló ügyesen volt rendezve és a közönséget valóban meglepte. A darabban előforduló új népdalok nagy hatást tettek.

*

Prielle Kornélia vendégjátékára nézve következő műsorozatot állapította meg: csütörtök: »Női harc«; péntek: »A bálvány«; szombat: »Permeteg eső« és »Egy kis szeszély«. Kiválóan élvezetes estélyeket várhatunk.

Prielle Kornélia első föllépte keresettekké tette a színházi ülőhelyeket, dacára a fölemelt helyáraknak. Zsúfolásig volt a színház megtelve, s mégegyszer annyi jegy is elfogyott volna. A közönség mintegy áhítatteljesen hallgatta a nagy művésznőt e szép szerepében, melynek kivált megőrülési jelenete hatalmas anyagot nyújt az alkotásnak. A szereplők, kik éppen úgy játszottak, mint előbb (s előbb meglehetősen játszottak e darabban), ma gyalázatosan rossznak tűntek föl... persze Priellené [!] mellett.

Prielle Kornélia tovább marad itt köztünk, mint tervezte volt. Vasárnap a »Tolonc«-ban lép föl, mint Ördög Sára. Amire méltán kíváncsi lehet mindenki. Hétfőn pedig utolszor a »Caverletné«-ben lép föl.

*

Visszatérve a »47. cikk« előadására, nem hagyhatjuk megemlítés nélkül, hogy a Cora szalonjában az államügyész olyan ruhában jelenik meg, hogy szinte csodálni lehet, miszerint útközben, míg idáig jött, mint »csirkefogót« el nem fogta a szemfüles párizsi rendőrség.

Szégyelltük magunkat a jeles művésznő előtt, hogy e 80 ezer lakossal bíró városnak ilyen szalonembereket mutogat Aradi úr a színpadon. Aradi határozottan súlyos megrovást érdemel, hogy a nagymérvű pártoláshoz képest nem gondol arra, hogy a színtársulatot javítsa és szaporítsa, hanem a kevés személyzetű darabokban is nyomban statisztákat állít föl szereplőkül, úgy hogy alig láthatunk egy-egy darabot, hol legalább a külső illúzió meg legyen mentve.

Aradi üzletnek tekinti a színházat. S még ez irányban is a lehető legalacsonyabb fokról.

*

Mert hiszen Rákosi is üzletnek tekinti a Népszínházat. De oly üzletnek, mely terjeszkedni kíván. S az ilyen üzlet használ a művészetnek is, amiként bármely más szolid üzlet a vevőközönségnek.

A művészet olyan, hogy minden beleköltött garas tízszeresen fizeti magát vissza, s minden tőle megvont fillér negyvenszeresen bosszulja meg magát később.

De Aradi úr nem számít a »később«-re. Ő a jelen embere. És úgy gondolkozik, hogy »aki utánam jő, hadd csukja be az ajtót«.

Azonban a sajtó- és a Színügy-Egyletnek kötelessége, hogy a jövő fölött őrködjék, s ne engedje lankasztani a színészet iránti érdeklődést a közönségben rossz előadások által.

*

Ám tekintse Aradi úr üzletnek a színházat. Nekünk semmi kifogásunk ellene; de ne legyen olyan, mint a rossz haszonbérlő, ki egy év alatt kizsákmányolja a föld erejét s nem adja meg, amit a termőképesség nevelésének elve kíván.

A számok szólnak állításaink mellett.

Aradi úrnak ezidén alig voltak deficites estéi. Napi tiszta jövedelme a költségek leszámításával számításunk szerint átlag véve 92 forint. A tagok fizetése ebből 60 Frt. Marad tisztán Aradi úr személyére naponkint körülbelül harminc forint.

Ha Aradi úr e meggazdálkodott összegek felét társulata és ruhatára emelésére, egyszóval művészi befektetésekre fordította volna az idény elejétől kezdve, most 200 forint tiszta jövedelmű estéi volnának, s megvetette volna a színház iránti érdeklődés ágyát s előkészítette volna a közönséget az állandó színház eszméjének szükségszerű megvalósításához.

Azonban Aradi úr társulata s ruhatára éppen olyan ma, mint az idény elején volt, és előttünk fekszik a rideg adat, hogy az tökéletesen mindegy, akár pártolja Szeged közönsége a színházat, akár nem, azért a színészet mégsem emelkedik.

*

Bosszantó elgondolni, hogy egy olyan előadáson, mint a tegnapi, mely a költségek leszámításával háromszázhetvenkét forintot jövedelmezett tisztán (annyit, amennyit a Nemzeti Színház szokott), az államügyész úgy néz ki, mint egy bádogos legény hétköznap, mikor a korcsmából kidobják, a francia esküdteket pedig rongyos mándliba bújtatott statiszták képviselik.

Ez megjárja tán Promontoron vagy Göcsejen, hol egy icce borsó vagy egy font sódar a belépti díj... Ott azonban, ahol négyszáz forintra rúg a bevétel, olyan előadást követelünk, mely arányban álljon a közönség áldozatkészségével.

Az ember haragszik az időre: miért nem áll meg egy századig.

Miért nem suhan el nyomtalanul Prielle Kornélia fölött?

Ha meggondoljuk, hogy ő is megöregszik, elszomorodunk, de ha látjuk, elfelejtjük azt, hogy ő valaha megöregszik.

*

Tegnapelőtt a »Női harc«-ban lépett föl eleganciáját csillogtatva úgy, mint még egyszer sem.

Tegnap »A bálvány«-ban láttuk, erejének teljességében, a drámai hév, a biztos játék, a moduláció a hangban.

Prielle szavait megérti a siket is, ha látja mozdulatait.

Prielle hangszínezetét hallva, mozdulatát kitalálja a vak is.

Miben nagyobb ő?

*

Párizsban, mióta a Lajosok kora letűnt, amióta a Tuilleriák fényes úrnője száműzött lett, az előkelő világ a divatot a színházakból kapja.

Nálunk az ódon, puritán osztrák udvar sohasem járt ebben elöl; nálunk az arisztokrácia csinálta a divatot.

Erzsébet királyné sokkal igénytelenebb, mint egy magyar főúr neje. A divat-csinálás tehát az arisztokrácia monopóliumává vált.

A Nemzeti Színház szalon-színészeinek sokszor vetették már a szemükre, hogy anélkül játssszák a grófokat és hercegeket, hogy ezen urak sajátságait lett volna valaha alkalmuk megfigyelni, minélfogva nem is utánozhatnak a színpadon egy előkelő egyént anélkül, hogy az nevetséges paródia ne legyen.

Kétszerte jólesik tehát, hogy végre Prielle Kornéliában van egy olyan művésznőnk, a modorban, a mozdulatok plasztikai szépségében és előkelőségében, sőt az öltözködésben is oly nagyszerű, hogy nem neki kell utánozni a mágnásnőket, ha szerepkörének meg akar felelni, hanem a mágnásnőknek kell járni a színházba, hogy őtőle tanulják meg, mint kell előkelőnek lenniök.

*

Ma három vígjátékot adtak (melyekről holnap írunk bővebben).

A »Permeteg eső« előadása alatt egy gyönyörű koszorú ereszkedett le, melyet, mint értesültünk, a február 25-i bálbizottság tagjai csináltattak; a koszorúról kék és fehér szalag folyt alá, mely Weber Flóra úrnő báli ruháinak színeit jelképezte (ami igen lovagias és megérdemelt figyelem).

Az egyik szalagon a következő szellemes föliratot olvastuk:

DICSŐSÉGED NEM PERMETEG ESŐ!

Az illető bizottság megérdemli elismerésünket, hogy a magas vígjátékok legfinomabb képviselőjét is hasonló alakban tiszteli meg; mert neki, ki ezer meg ezer koszorút kapott már, bizonyára jobban esik a bonmot, mint a koszorú.

A királyokat és a művészeket azzal jutalmazhatja meg csak valaki, ha fölfogja őket, s ha minél kecsesebben hajlik meg előttük.

Ő Párizst varázsolta elénk alakjaival; mi meg takarjuk el előle Szegedet.

Prielle Kornélia tegnap a »Tolonc«-ban Ördög Sárát játszta. Nem értjük azonban, miféle szeszély az tőle, ilyen szerepet választani, ki nagy kaliberű szerepekben remekel. E szerepet eljátszani végre is nem nagy föladat, s nem való Prielle egyéniségéhez. Szívesebben láttuk volna bármely más szerepben. Meg kell jegyezni, hogy választását semmi sem indokolta. Új fölfogást nem láttunk, de az lehetetlen is, csak a meghalási jelenetben vettük észre, hogy egy nagy művésznő produkálja magát. A baj éppen az volt, hogy kivált e helyen nagyon kirítt, miszerint a játéka produkció.

*

A színházi előadásokat holnaptól kezdve betiltotta a főkapitányság.

Elvártuk volna Aradi úr tapintatától, hogy maga hagy föl az előadásokkal, midőn a várost veszély fenyegeti. A kapitányság eljárását azonban helytelennek találjuk, mert indokolatlan.

Ha azon analóg esetből merítette a rendelkezés indokát, hogy Budapesten is betiltották az előadást a végveszély idején a Nemzeti Színházban, hát igen rossz helyről merítette, mert igen is betiltotta a belügyminiszter az ország pénzén fönnálló Nemzeti Színház előadásait, de nem a Népszínházét, mely a saját erejéből van hivatva megélni s mely alul a megélhetési alapot elvonni csak akkor lehet, ha az eszközök, amelyekkel ezt teszi, vízveszély meggátlására történő hatósági intézkedésekkel jönnek kollizióba.

Ennyit a megsértett jog szempontjából annak azonban, hogy még ezután is előadások tartassanak, mi sem vagyunk barátjai; a szerencsétlenség, mely a várost fenyegeti, sokkal lesújtóbb, mintsem ne tűnne föl erkölcstelenségnek, ha még most is mulatni tudnánk s a katasztrófa úgy találna, mint a vigadó Pompeit és Herculanumot.

Valószínű, hogy ezúttal utoljára írom a rovatot, s jólesik azt egy jó előadás méltánylásával zárnom be; a »Caverletné«, Szerdahelyi Kálmánné sz. Prielle asszony jutalomjátéka kitűnően ment; még a segédszereplők is pompásan játszottak. A nézőtér a nagy művésznő iránti udvariasságból még ezen az estén sem maradt üresen, dacára, hogy a színház bezárulásának híre szállongott a közönség közt.

*

A társulat, mint halljuk, Zomborba készül átmenni, Rónaszékyné múlt éjjel el is utazott, hogy ott a szükséges engedélyt és helyiséget kieszközölhesse. Prielle Kornélia a mai napon hagyta el városunkat, kifejezve sajnálatát, hogy ilyen szomorú időben jött, s hogy ilyen kétségbeejtő bizonytalanságban hagy el.

Az orosz cárok szeretik a szolemnitást, s önimádó pöffeszkedésükben még a végzetnek is azt a látszatot akarják adni, mintha az hiúságukat szolgálná rabszolga módra. Önáltatás ez, vagy pedig a fanatikus orosz nép bolondítására szánt rafinéria, mely a cári hatalom dicsfényét s misztikus nagyságát csillogtassa.

Egy év előtt a cár nevenapján tervezték Plevna bevételét. Ez lett volna a hadsereg ajándéka az uralkodó számára, mely úgy jó, hogy a cár nevenapját körítse nimbusszal.

A sors az idén is respektálni tartozik a mindenható cár névünnepét, s újra egy nagy esemény fog történni e nap alkalmából, t.i. megköttetik Törökországgal a végleges béke.

A cárizmus tehát olyan, mint a mesebeli sárkány, mely a saját nevenapján mindig egy országot fal föl. Szomorúan fog kelleni e névnapok elé nézni az emberiségnek ezentúl, mert úgy van megszabva, hogy azok igen drágába kerüljenek.

S az a legmegdöbbentőbb, hogy az egész Európa mintegy elhagyja magát, szabad kezet engedve azon borzasztó és véres munkának, mely a cári palotából indul ki.

A berlini szerződés szinte nem egyéb, mint a hatalmak fegyverlerakása a cári omnipotencia előtt. A hatalmak, kik a szolgaságot inaugurálják lefelé, ez egyszer következetesek valának, s maguk is beadták derekukat a cárizmusnak, részint elámítva, részint kényszerítve. A népeket illette tehát a föladat ellenszegülni a jövőben rájuk nehezedő kéz mahinációinak.

S a népek is megcsalták önmagukat.

Néhány nap múlva fog tárgyaltatni a bécsi Reichsrathban a berlini szerződés. Az osztrákok derekasan küzdtek eleinte ellene, s várni lehetett, hogy azok elvetik erős tiltakozások között orosz irányú politikánk ellen, s íme, minél jobban közeledik a tárgyalások ideje, annál közelebb lép azon eshetőség, hogy a Reichsrath is el fogja fogadni a berlini szerződést. Legalább a szerződés megbírálására kiküldött bizottság azon határozatot fogadta el, hogy a berlini szerződés minden észrevétel nélkül elfogadtassék.

Bámulatos dolog az, ami nálunk történik! A sors bünteti-e meg azzal a nemzeteket, hogy bizonyos döntő pillanatokban megfosztja elméjüktől és cselekvési képességüktől! Egyébben nem lehet kimagyarázni amaz állapotokat, amelyek Monarchiánkban előfordulnak, amidőn megdöbbenve ijed vissza mindenki valamely eszmétől, tudja, hogy azt nem szabad helyeselnie és mégis helyesli.

Sohasem volt fidúciánk Sturm indítványának elfogadásához, mely a szerződés visszavetését tárgyazta, mert annak gyakorlati értelmet nem bírtak tulajdonítani, annál kevésbé, miután bevégzett tényekkel álltunk szembe. A Monarchia képviselője a berlini kongresszuson elfogadta az ott létrejött pontozatokat, azok tehát el vannak fogadva, azokon változtatni többé lehetetlen, mert Andrássy gróf minden kellékével bírt annak, hogy ott helyettünk végérvényesen cselekedjék. Azon viszony, melyben Andrássy az itteni alkotmányos testületekkel áll, egészen külön dolog, s a berlini szerződésben nem változtathat legkevesebbet sem.

Azonban biztosnak vettük a Herbst indítványának elfogadását. Ez méltó lett volna az osztrák nép érzületéhez, s méltó azon érdekekhez, melyeket a Reichsrathnak védelmeznie kötelessége. Herbst nem tagadta meg a berlini szerződés érvényességét s törvénybe leendő becikkelyezését, ő csak azt kívánta utasításul adni a külügyminiszternek, hogy jelenlegi politikáját változtassa meg, és az annexió eszméjéről tegyen le.

S ehelyett a Reichsrath bizottsága egyszerűen belenyugszik mindenbe. De hát mi történhetett e néppel? Fölfelé folynak már a folyamok, s változtatják a meggyőződést, mint az inget? A seb, mely tegnap fájt, gyönyört okoz ma? Vagy kihaltak már azok a férfiak mind, kik még csak héttel előbb a férfias fölháborodás harsogó hangján tiltakoztak a gyalázatos politika ellen?

Nem; az osztrák parlament érzelmei nem változhattak ennyire; a bizottság határozata bizonyára csak véletlen eset, mely magában a parlamentben meg fog hazudtoltatni, véletlen, mely onnan eredhet, mert az intrika és a mesterségesen csinált közvélemény mindig ébren van, míg az igazi nem ügyel annyira magára.

Az osztrák parlament tárgyalásai elé nagy érdekkel tekintünk, hisszük, hogy a Monarchia érdekei meg fognak védelmeztetni, hogy a kormány perfid eljárása szigorúan megrovatik, s hogy főleg itt történik meg az első elhatározó lépés a delegácionális intézmény jogainak megcsonkítására; mert ez intézmény az, mely a mai helyzetet teremtette, mely összezavartatni engedi a kormányoknak és a népeknek a fogalmat az alkotmányosság szent elvei és a hatalom omnipotenciája között.

A cár nevenapjának előestéjén azt kívánjuk, hogy kövesse azt nemsokára a szabadság nevenapja: amely akkor lesz, ha a jelenlegi szentpétervári politikát eltemeti a fölháborodott nemzetek szörnyű haragja.

[A politikai tárgyú cikk »gerincé«-ül szolgáló irodalmias gondolat a despotikus orosz cárok nevenapjának népeket megalázó megünneplése és az orosztörök háborúnak az 1877-es Mikszáth-cikkek szellemével azonos megítélése vall sok tekintetben MK-ra, s az erre épülő csattanó, amely a nemzeti fölháborodás mindent elsöprő erejére apelláló megfogalmazásban is ismerős. Ugyancsak MK írásaiból ismerjük a »fölfelé folyó folyamok« képét: A Duna Krk 53. köt. Viszont kérdésessé teszi MK szerzőségét a cikk kissé fontoskodó hangja s néhány föltűnően nyakatekert, nehézkes mondat pl.: 233. l.

A cikk könnyebb megértéséhez szükségesnek tartjuk az alábbiakat közölni: A berlini szerződést melyet Andrássy a Monarchia nevében 1878 nyarán, a parlamenti szünetben írt alá csak 1879. január 15-én tudta a Reichsrath napirendre tűzni. A vitában heves bírálat érte a kormányt. A szembenálló két indítvány, amelyekre a cikk is utal, a következő volt: Sturm azt javasolta, hogy a Reichsrath tekintse érvénytelennek a szerződés aláírását, mert az osztrák alkotmány értelmében nemzetközi szerződést kötni a Reichsrath előzetes hozzájárulása nélkül nem lehet. Így azok a kötelezettségek, melyek a szerződés értelmében Ausztriára hárulnának, nem emelkedhetnek jogerőre. Herbst szerint nincs mód a befejezett tényeken változtatni, de a Reichsrath követelje elítélve a múltban követett külpolitikát a Monarchia külpolitikájának radikális megváltoztatását. Az ellenzéki indítványok ellenére a Reichsrath 1879. január 27-én jelentéktelen módosításokkal szótöbbséggel elfogadta a kormány javaslatát.]

A katonai körökkel hiába áll szóba az ember. Nem egyszer, ha százszor emelt szót már a sajtó azon félszeg szokás ellen, hogy a katonák szolgálaton kívül is fegyvert viselnek.

Hány-meg-hány garázda eset fordult elő, hol a katonaság korcsmai verekedésekre használta fegyverét, éppen az állampolgárok ellen, kiknek keserves verejtékéből lett fölfegyverkezve, és akiknek védelmére volna hivatva.

Sehol a világon nincs az a merev katonai rendszer, mint itt a »copfos« Ausztriában. Másutt mindenütt azon dolgoznak a katonai körök, hogy minél jobban elenyésztethessék a fegyelem fönntartása mellett azon különbséget, mely a katonák és a polgárok között fönnállott. Különféle intézkedések által döntik el egyenkint a válaszfalakat, mert már arra régen rájöttek, hogy a hadsereg az állampolgároktól meríti erejét, nagyon természetes tehát, hogy előnyére válik, ha minél közelebb áll a forráshoz, ahonnan erejét veszi.

Ausztriában természetesen be nem látják ezt a vaskalaposok, s szinte édelegnek abban, hogy külön osztályt teremtenek az uniformis által, s mintegy úgy nevelik a katonaságot, hogy az az állampolgárnak ellenségévé váljék.

S ez részben sikerült is nekik. Európa egyetlen államában sincs olyan közöny a hadsereg iránt, mint itt nálunk. Legjobban tűnt ez ki a boszniai hadjárat alkalmával, amikor ami kis részvét mutatkozott a Boszniába vezetett harcosok iránt, az inkább lokális értékkel bírt s testvéri, baráti s másnemű rokoni kötelékből folyt.

S mindez azon otromba rendszer kifolyása, hogy még mindig a copf dirigál, hogy a katonaságot még mindig félig az állampolgárok ellen gyűjti a hatalom, vagy legalább úgy tesz, mintha azok ellen gyűjtené.

Ha lett volna is értelme ennek, midőn a katona-kenyér még pálya volt, midőn azok, kik egyszer katonasorba kerültek, nyolc évig szolgáltak ott, s férfi-koruk legszebb szakát töltötték ott; azonban mi értelme van most, midőn minden épkézláb ember keresztül megy a hadiszolgálaton, midőn a katonáskodás minden polgári foglalkozásnak mintegy kiegészítő része.

Ha nem volna is semmi egyéb a fegyvereknek szolgálaton kívüli használata ellen, már magából az intézményből önként folyik, hogy most a katona jóformán csak hadiszolgálatokat tevő polgár, kinek a fegyverhez semmi köze, ha szolgálatot nem teljesít, hanem hiszen van elég ok ellene; az, hogy mint számtalan példa mutatja, a fegyver veszedelmes és skandalózus célokra használtatik föl igen sokszor.

Alig van hét, hogy a sajtó ne közölne eseteket, midőn hencegő katonák békés polgárokat szurkálnak meg gyíklesőikkel.

Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a fegyverviselés fejleszti leginkább a kasztszellemet, s különbözteti meg polgártársától a katonát, lehetetlen kicsinyleni az okokat, melyek a fegyver szolgálaton kívüli használásának eltörlését sürgetik.

S ez okok még nyernek erőben azon körülmény által, hogy egyetlen ésszerű ok sincs, mely a fegyverviselést támogathatná, hacsak azon üres csillogást nem vesszük, mely azok előtt bírhat értékkel, kik a katonaságot a fejedelmi fény kiegészítő részének, az uralkodó szolgaseregének veszik, melynek már külső megjelenésével imponálnia kell a trón ragyogásának öregbítésére.

De a katonát ma már, hála istennek, nem nézheti a koreszmék világítása mellett senki sem a király bérruhás szolgájának, hanem az államénak. Az az idő régen lejárt, mikor a porosz Frigyes a »lange Kerl«-eket gyűjtötte össze, s mikor XII. Károly svéd király egy század félszemű lurkót válogatott össze magas passziójában.

Óhajtandó lenne, hogy a főbb katonai körök belátnák végre, hogy nem az állam van a katonák kedvéért, hanem megfordítva, s hogy ha a katonságot erősíteni akarják, azt ne ott kezdjék, hogy minden évben ellátjuk újdivatú ágyúkkal, különféle pityke- és hajtókákkal, hanem vigyék egészen közel a polgársághoz.

Szoktassák meg a népet arra, hogy a katona az ő szolgájuk, s hogy a fegyverhez csak akkor van joga, amidőn az ő védelmükben nyúl ahhoz, s a nép szeretni fogja a katonát.

S a szeretet kihívja a viszontszeretetet. A katona is szívesebben fog a polgárhoz simulni.

S akkor aztán nem jut olyan gyakran eszünkbe Sadova.

[A katonatiszti kasztszellem kárhoztatása, az osztrák militarizmus bírálata ismerős MK publicisztikájából: A »Wherzeitung« a magyarok ellen. Krk. 55. köt. 80., 204. l. Ugyancsak az ő szerzőségének föltételezése mellett szól Nagy Frigyes kedvenc gránátosainak, a »lange Kerl«-eknek emlegetése is. MK írja a szegedi rendőrséggel kapcsolatban: »A főkapitány éppen olyan büszke volt rájuk, mint a porosz Frigyes hajdan az ő válogatott hosszú fickóira.« Krk. 35. köt. 105. l.

Ugyanekkor a cikk sablonos nyelvezete nem nyújt további fogódzót a szerzőség kétségtelen bizonyítására.]

Ausztriában elérte a bonyodalom a tetőpontot. Gróf Taaffe, aki az osztrák kabinet megalkotásával bízatott meg, nem bírt eredményhez jutni. Ausztriában nem kínálkoznak, mint Magyarországon, úton-útfélen olyan emberek, akik készek magukat s reputációjukat egy gyűlöletes politikai eszközül dobni. Taaffe úrnak kár volt innsbrucki palotáját otthagyni, hogy kudarcot valljon a miniszter-kereséssel, s megkosarazva térjen vissza helytartói állására. Az »osztrák Tiszá«-nak nincs annyi szerencséje, mint a mienknek.

Mi fog most Ausztriában történni, ez a napirenden levő kérdés. Az Auersperg-minisztérium, mely már rég leköszönt, nem szívesen viszi tovább az ügyeket s az osztrák parlament nem szívesen érintkezik vele. Minélfogva az alkotmányos élet jóformán szünetel, egy új minisztérium megalakulásáig.

Csakhogy honnan vegyenek új minisztériumot?

Azok, akik hajlandók volnának tárcavállalatra, egy vagy más okból nem képesek kormányozni, azok pedig, akik képesek, vagy egyáltalán nem vállalkoznak, vagy olyan föltételeket szabnak, melyek alapján Ausztria külügyi politikájának merőben meg kellene változnia.

Az osztrák nemzet, éppúgy, mint a magyar, föltétlenül elítéli a foglalási politikát; a legmérsékeltebb a Lajtán túli politikai pártok között az alkotmánypárt.

Ha a jelenlegi külügyi politika irányelvei mellett alkotmányos kormány lesz Ausztriában, e párthoz kell fordulnia támogatásért.

Lássuk, mit akar ezen párt, és azonnal tisztába[!] leszünk azzal is, milyen szél fúj Lajtán túl.

Az alkotmánypárt olyan kormányt kész támogatni az adott helyzetben, mely legalább a pénzügyi egyensúly helyreállítását tűzné ki jelszavul zászlajára. Hogy mi által lenne az elérhető, világosan fejtette ki a Dumba képviselőnél tartott értekezlet.

A párt 10 millióval kívánja apasztani a hadügyi költségvetést, s a legnagyobb takarékosságot követeli az államháztartás többi ágaiban is; a foglalási költségeket a lehető legcsekélyebb összegre kívánja redukáltatni s követeli Bosznia szervezési kérdésének megoldását a Monarchia jelenlegi államjogi viszonyainak megfelelően.

Csakhogy e jogosult követelésekkel képzelhető-e, hogy ki fognak békülni a mérvadó körökben? Képzelhető-e, hogy a bécsi Burg kőlépcsőit olyan miniszteri láb tapossa, ki e pártban van megtámaszkodva?

Bizonyára nem. De hát mi fog akkor történni?

Mint legújabban értesülünk, Taaffe fiaskója után a régi kormány »fejeltetik« meg. Auersperg herceg távozni fog, s új miniszterelnök, valószínűleg Stremayer, elnöklete alatt a volt miniszterek egy (kevesebbet érő) része kiegészíttetik néhány (még kevesebbet érő) új emberrel.

S ekkor aztán ott lesz Andrássy ahol most van; a miniszter-, illetve parlament-válság állandósíttatik csak, ahelyett hogy elodáztatnék.

Ha az Auersperg minisztérium képtelen volt alkotmányosan kormányozni a jelenlegi viszonyok közt annak dacára, hogy az Auersperg minisztériumot egy tekintélyes többség szülte, hogyan foghatna akkor alkotmányosan kormányozhatni az új kabinet, melynek nincs alul semmi támogatója.

Az új kormány tehát csak provizórius lehet, amiből az a tanúság[!], hogy Ausztriában senki sem akarja az Andrássy külügyi politikáját. S az, ha rá lehet is tukmálni mesterségesen toldott-foldott kabinetek útján a népekre egy ideig, szomorú következményeket fog maga után vonni a trónra nézve a birodalom belsejében is.

(Mindenekelőtt a cikk irodalmias képanyaga »megkosarazva«, »a bécsi Burg kőlépcsőit olyan miniszteri láb tapossa«, »toldott-foldott kabinetek« rátukmálása a népekre ad okot MK szerzőségének föltételezésére. Emellett szól »az osztrák Tisza« kifejezés és a 238:913 sorok okfejtésláncolata is. A cikk egyébként az egyesült ellenzék külpolitikai elképzeléseinek visszhangja az alkotmányosság erőteljes hangsúlyozásával és Andrássy-ellenességével. Ennyiben MK ekkori álláspontjával is egybeesik. E cikkben tárgyalt kérdések megértéséhez jegyzeteink bevezetésén kívül maga a vezércikk segít hozzá.)

A biztosi tanács bizottságai szorgalmasan végzik a kárbecslés terhes munkáját.

A kárbecslésnek azért kellett a biztosi tanács egyéb teendőit megelőzni; mivel ott, ahol a víz lehúzódott, a lakosság rögtön hozzá lát a rekonstrukcióhoz, az építkezéshez. A kárbecslés természetesen sokkal nehezebb és sokkal kevésbé közelítheti meg a valóságos kárt, ha a rom felépült, s helyét ismét egy lakható, bár ideiglenes alkotmány elfoglalja.

Azonban, bár elismerjük, hogy aránylag a kárbecslés elég gyorsan halad előre, mégis aggódunk afölött, hogy ha a kárbecslés hónapokig igénybe veszi a biztosi tanácsot, a többi nem kevésbé sürgős teendők nem lesznek kellő időben elvégezhetők.

Ezen teendők közé sorozzuk első helyen a város tervét. Nem mintha azt képzelnénk, hogy nagyobbmérvű építkezések és a romba dőlt városnak újjáalkotása már az idén vehetné kezdetét. Az nem a készítendő új tervtől függ, hanem függ a segélykiosztástól és azon áldozatok nagyságától, melyeket az ország Szegedért hozni fog, s függ az építkezési kölcsön összegétől és föltételeitől. De ha ezen előzmények már valamennyire meg is volnának, az előrehaladott évszaknál fogva is az idén már lehetetlen a nagyobb szabású építkezés.

A város megállapított tervére azért van szükségünk, hogy a nép gondoskodhassék saját részére téli hajlékokról, éspedig saját erejéből.

Hisz a nyári hónapokban csak meghúzódhatott a nép valahogy a barakkokban, azonban a téli idő viszontagságaival azokban nem dacolhat, s kénytelen volna vagy elszéledni, s így Szeged rekonstrukcióját hosszú időre nehezíteni, sőt lehetetleníteni, vagy pedig magát betegség által megtizedeltetni.

A szegedi nép tud magán segíteni, s szeret is. Nincs az hozzá szokva a hatóság túlságos atyáskodásához, s megáll a maga lábán. Ha azonban megkötjük kezét, lábát szigorú szabályok által melyek elkerülhetlen voltát különben elismerjük, s ha nem támaszkodhat önerejére, úgy csakugyan gondoskodni kell róla.

A gondoskodás ne álljon egyébből, mint hogy állapíttassék meg Szeged városának terve, s minden háztelek tulajdonosa mielőbb nyerjen arról tudomást, telkének melyik része marad az övé, melyik esik kisajátítás alá, hol lesz az utca, s merre néz majd építendő házának homlokzata.

Ha mindezekre nézve tisztában lesz, úgy képes lesz Szeged népe saját erejéből gondoskodni téli hajlékról, s a lakosságnak csak a gyámolatlan, elaggott és elhagyatott része szorul állami segélyre a télen át.

Nem lehet a biztosi tanács szemére vetni, hogy nem dolgozik eleget. Sőt fáradhatlanul működik kiküldetése körül. Nem is a tanácsban találjuk a hibát.

A királyi biztosságnak erélyes működése meg van bénítva azáltal, hogy a kormány elmulasztotta elkészíttetni a szükséges előmunkálatokat. Hónapok múltak el a katasztrófa óta. A királyi biztosnak Szeged tervét már készen kellett volna elhoznia magával, volt annak elkészítésére elég idő.

Most, midőn égető szükség volna az új tervre, a végrehajtás megkezdésére, még most keresik csak elő a régi poros terveket, melyeket Szeged levéltárában valahol a szú ette.

Mikor lesznek már most a hajléktalan szegediek azon helyzetben, hogy tudhassák, hova állíthatják föl legalább ideiglenesen a legszükségesebb kis gunyhójukat?

(A névtelen vezércikk ugyan megfogalmazásában, stílusában nem hordoz föltűnő Mikszáth-jellegzetességeket, a Függelékbe illesztését azért tartjuk mégis indokoltnak, mert a királyi biztosság késedelmesnek tűnő, az előzetes terveket ekkor még nélkülöző, az egyéni építkezések megkezdését hátráltató működésének itt megfogalmazott bírálata szinte teljesen egybeesik az 1879 nyarán e tárgyban írott hiteles Mikszáth-cikkek kifogásaival. Lásd: Krk 57. köt. Töprengések, Amiből egyetlen szó sem igaz.)

Dacára, hogy lapunk elvül tűzte ki: amennyire lehetséges csakis szegedi dolgokkal foglalkozni, kénytelenek vagyunk némelykor olvasóink érdekében a világeseményeket követve, legalább annyit mondani, amennyi okvetlen szükséges.

A keleti kérdésnek, mellyel még sok bajunk lesz valaha nekünk magyaroknak, ismét egy új ágazata kezd fakadni: az »egyiptomi kérdés«.

Az egyiptomi bonyodalmak pénzkérdésből származnak. A hatalmak nem értettek együtt[!] az alkirállyal az egyiptomi államadósság törlesztésére nézve; ezen kívül az alkirály kormányát pénzügyi ellenőrzés alá helyezték, melyből Izmail basa egy mesterségesen csinált rendelettel akart kibújni.

Innen datálódik a surlódás a francia, angol és egyiptomi kormnányok közt. De emellett mindenféle apró kérdések miatt a két nagy európai hatalomnak nemcsak a fáraók birodalmával volt eltérő nézete, hanem egymással is.

Ebből aztán diplomáciai tárgyalások és jegyzékváltások támadtak Anglia és Franciaország közt, anélkül, hogy e csendes szóváltás messze hatott volna.

S el is folydogált volna a csendes szóáradat talán évekig is, anélkül, hogysem eldöntetett volna, vajon melyiknek legyen a két nyugati hatalom közül több befolyása Egyiptomban, ha váratlanul közbe nem lép a mindenütt jelenvaló úr, Bismarck herceg.

Hogy kelet legfőbb kereskedelmi pontján kinek legyen legnagyobb befolyása, ezt fontos dolognak tartotta Bismarck herceg, aminthogy igaza is volt, s váratlan fölléptével váratlan fordulatot idézett elő ez ügyben.

A két diplomatizáló kabinet közt létezett véleménykülönbség azonnal háttérbe szorult, Salisbury és Waddington közösen, Németország értesítése nélkül, fölszólították a szultánt, hogy az egyiptomi alkirályt lemondásra bírja. És ezt alig lehet magyarázgatni egyébként, mint hogy Anglia és Franciaország határozottan meg akarja tartani az Egyiptom-kérdés megoldásában a vezérszerepet, s hogy semmi szándékuk azt Németországgal megosztani.

Bismarcknak (kinek esze ágában sem volt a Khedivét leköszöntetni) most már három út közül kell választania.

Vagy szembeszállni a nyugati hatalmak akciójával s ez veszedelmes.

Vagy elejteni az egész dolgot s ez káros.

Vagy végre csatlakozni utólagosan Anglia és Franciaország akaratához s ez szégyenletes.

Néhány nap alatt eldől, melyik utat fogadja el a vaskancellár. De az nem oly fontos reánk nézve, mint az, hogy mit fog tenni Monarchiánk, mely föl van szólítva Anglia és Franciaország által, hogy csatlakozzék az ő akciójukhoz.

Fontos kérdés ez, mely könnyen a szerencse vagy a szerencsétlenség forrásává válhat Ausztria-Magyarországra nézve.

Bárcsak ez egyszer eltalálná a külügyminiszter, midőn a két titkos szelencéhez nyúl, hogy melyikben van az áldás.

Azon érdekszövetség hatása, melyet a két nagyhatalom egymással kötött az egyiptomi kérdésben, nem-e vajon a legkedvezőbb perc, hogy mi e két nagy nemzet szövetségébe lépjünk; ez biztos lenne a jövőben és alapját vehetné az erőnek, mely egyedül képes fönntartani az egyensúlyt Európa államai közt.

Félünk azonban, hogy Andrássy Gyula, ki tudvalevőleg bele van szeretve Bismarckba, s nem bír, vagy nem mer kibontakozni ezen kártékony szimpátiákból, most is el fogja ejteni a kedvező alkalmat s hordjuk a Bismarck szennyesét nemes megelégedéssel.

(A SzN szerkesztőségének összetételét figyelembe véve MK szerzőségére enged következtetni a BismarckAndrássy külpolitikai együttműködés kárhoztatásán kívül a három lehetőség íróra valló csoportosítása: veszedelmeskárosszégyenletes közötti választási kényszer. Ugyanígy fogjuk föl az »áldás«-t tartalmazó szelence szerepeltetését és a zárószakasz erősen MK-ra valló megfogalmazását is. Kétségtelen bizonyítékunk azonban MK szerzősége mellett nincs.)

A magyar nemzet a politikai pártoskodás nemzete. Azon terméktelen harcok elfoglalnak mindent, mint a láva hömpölygő tüze, mely alatt elhal ami él, ami szerves.

A szemközt álló pártok szenvedélye nem kímél senkit és semmit; és míg minden párt saját pártbelijének hibáját is erénynek tünteti föl, ellenben az ellenpárt erénye is hiba lesz előtte.

Ez a dicséret lesüllyed az udvari poéta iskolaszagú eulogiumának becsére, a szitok nem nyom többet a színházi álpátosznál. Csupa komédia!

Csak néha, midőn az álnagyságok közé lép lefelé fordított fáklyájával a halál angyala, ki karján vezetve egy agyoncsókolt, sápadt óriást, parancsolólag int holdfényű szárnyaival; olykor leborulnak a hatalmas intésre a magukat óriásoknak képzelt törpék, s néma, búbánatos hódolattal térdet hajtanak a valódi nagyság, az átszellemült lény előtt.

Ily búbánatos hódolata az egész nemzetnek kísérte sírjukba Deák Ferencet és Eötvös Józsefet.

Wenckheim Bélának halála hírére, ha nem is oly hódolat, de hasonló búbánat fogta el a nemzet keblét.

Wenckheim nem volt nagy államférfiú, ha őt a Deákok és Eötvösök mértékével mérjük. Nem fog soha az ő neve után korszak elneveztetni a magyar történelemben. De amíg a magyar nemzet magyar marad, amíg az a valódi lovagiasságot, az igazi "gentleman"-t, amilyen csak Angliában és Magyarországban terem, szereti és becsüli, addig Wenckheim alakja és szelleme emlékében élni fog.

Wenckheimot tisztelte és szerette minden párt. Már ezen körülmény is annak bizonysága, hogy nem volt nagy politikus. Hol van a történelemben az a nagy államférfiú, ki hazájának és nemzetének sorsát új pályára terelte, s ne lett volna gyűlölve? Hol a nagy, korát eszméivel századokkal megelőző ember, kit kortársai meg nem köveztek, föl nem feszítettek, meg nem égettek vagy meg nem gyilkoltak? Az új elv hirdetői gyűlölve múltak ki, s csak haláluk után övezte homlokukat a halhatatlanság dicsfényével a haladó emberiség.

Akit minden ember szeret, abban csak az általánosan az emberek előtt kedves tulajdonságok vannak fényesen összegezve, de nem áll oly magasan fölöttük, hogy rosszul esnék arcához föltekinteni, hogy lehetetlen legyen hozzá fölemelkedni.

Szerették a lovagias báróban a magyar úr mintaképét, tisztelték a Zichy Viktorok és Várady Gáborok korában már ritkasággá vált, minden gyanú fölött álló becsületességet és jellemtisztaságot.

Fényes volt, de színtelen is mint a gyémánt.

A Deák-párttal került kormányra. A fuzionált minisztériumnak eleinte elnöke, később a királyi udvaron székelő minisztere volt, egész haláláig. S amint beleillett ezen minisztériumok keretébe, csakúgy ülhetett volna egy Sennyei-Apponyi vagy Simonyi-Szilágyi kabinetben. De sőt a perszonalizmus törvényesítése után bátran állhatott volna egy szélsőbali minisztérium élén is. Mert monarchista volt szívből, amíg a monarchia a magyar érdekeknek szolgált. Azonban monarchisztikus érzelmei fölé helyezte a magyar nemzet és haza szeretetét. Arisztokrata volt szokásaiban és születésénél fogva, de demokrata nevelésére, világnézete és európai műveltségénél fogva.

Ily gondolkodással, ily jellemmel és ily névvel kormányozhatott ő Magyarországon minden törvényes kormányforma alatt.

Ezt tudta minden párt. Ezért szerette őt minden párt. És ezért számított vele, mint tényezővel, minden párt.

És ezen okoknál fogva nagy csapás és veszteség a magyar nemzetre nézve, midőn ő nincs többé.

Szem szem után foszlik azon láncból, mely összeköté a nemzet jelenét a szabadságharc és az azt megelőzött nagy korszakkal. És hiába keressük azokat, kik betölteni hivatvák a szakított űrt.

Vagy annyi csalódások után hihetünk azon fogadalmaknak, melyeket nagy nevű családok fiai tettek legújabban nemzet színe előtt?

Reméljünk.

Három név ragyog a magyar arisztokrácia fényövében, Apponyi Albert, Károlyi István és Zichy Jenő.

Midőn koszorút rakunk Wenckheim báró koporsójára, tápláljuk keblünkben azon reményt, hogy a példán lelkesülve a magyar nemzet történelmi neveket viselő fiai méltók lesznek hozzá és a magyar nemzethez.

Az ő kezükben van letéve Magyarország jövőjének varázspálcája.

(A »Kaszinó« szó mint varázsige. A núbiaiak az állatkertben. Zichy idők. Éljen a haza. Sir John Asbóth szerencséje.)

Miután az én tisztelt barátommal, S. királyi biztosi tisztviselővel utaztam Szegedről Budapestig, nemigen lehetett alkalmam unatkozni a kupéban. Vígak voltunk, s midőn fáradtan eltörődve állt meg velünk a vonat a budapesti indóházban, S. szellemesen jegyzé meg:

- A mai délutánt falun töltöttük.

Az igaz is; mert többnyire falvak mellett vitt a gőzló.

Miután ősidőktől kezdve mindenféle nemzetségem a Tigrisbe szokott szállani, nekem is az volt az első célom. Útitársam udvariasan fölajánlotta a maga kocsiját, mellyel a Kaszinó épületében lakó Wenckheim miniszter szállására sietett, hogy annak hogylétét Tisza Lajosnak megsürgönyözhesse.

Habarék-párti érzületem fölháborodott eleinte, hogy királyi biztossági költségen utazzak a Tigrisbe, - de hát megrögzött természetem, a takarékosság, fölülkerekedett a politikai morálon.

Beültem; hanem utól is ért a bűnhődés emiatt.

S. megállíttatta kocsiját a Tigris mellett, poggyászomat leadatta a kocsihoz ugráló Tigris-beli cselédségnek, azután harsányan kiáltá:

- A Nemzeti Kaszinóba!!

Ez a kiáltása megölt, kifosztott! Bárcsak sohase utaztam volna királyi biztossági költségen!

Egy nagy pazarul bútorozott szalont nyitottak az első emeleten, - ami nagyon természetes is, mert útitársam a »Kaszinóba« hajtatott. Mikor visszatértem, nyolc gyertya égett a szalonban, mert útitársam a Kaszinóba hajtatott. Szobalányok, pincérek örökké nyitva tartották a markukat, mert útitársam a Kaszinóba hajtatott.

Vasárnap délután megnéztük Szanával a núbiaiakat az Állatkertben. Ügyes gyerekek. Hát még a két rézbőrű hercegnő villogó fekete szemekkel, s apró fürtökbe szedett selyemcérna hajjal! Milyen jól áll nekik kifúrt orrukban a rézkarika!

Aztán legalábbis olyan kacérok, mint a mi vászoncselédeink. Amint ott ültek a teve hátán ringó palankinokban, nem egy kokett pillantást lövelltek jobbra-balra. A körsétánál, amikor impresszáriójuk bemutogatja, leginkább mi szép fehér hölgyeinket és azok csecsebecséit bámulták meg.

Az állatkertben mintegy 10 holdnyi tér van körülkerítve számukra, s e tíz holdon az egész núbiai élet híven van visszatükrözve. Az egyik szögletben ott áll a díszsátor, mellette nem messze a gazdasági sátor különböző núbiai szerszámokkal. Vannak ott tigrisbőrök, strucctojások, lándzsák, pajzsok, csodálatos alakú edények, kobakok, amikben a kancatejet tartják, övek rikító színű cafrangokkal, hadi eszközök, teveszerszámok és a háztartáshoz szükséges cikkek.

A tér közepén egy mélabús arcú öreg férfiú ül a földön egy vadbőrön, s lantot penget reggeltől estig szünetlenül. A férfiak elvégzik lovaglásukat (teve hátán), mely körben történik, s mely fantasztikus, daliás színben tűnteti föl őket, amint félmeztelenül, lengő hajjal, szédítő magasban ülnek. Meztelen jobb karjukon egy karperec van, mely mögé tőr van szúrva piros bőr hüvelyben, a másik karjukon pedig egy módos pirinyó üvegcse van a karperechez erősítve: ebben tartják a mérget, melybe a tőr hegyét bemártják.

Mondják, hogy az egyik hercegnő európai öltözetben néha-néha kimegy az állatkertből s belevegyül a nagyvárosi vendéglők publikumába, hol igen szívesen veszi, ha fehér emberek szépet mondanak neki - habár nem érti is.

Én istenem, a szerelem - ha hirtelen ébredő is - nagyon leleményes, s van egy nemzetközi nyelve, mellyel mindent ki bír fejezni!

A »saison morte« nagyon meglátszik Budapesten: a nevezetességek közül csakis az írók egy része időzik ott: a fiatal óriások, kik az »írói kör«-nek nevezett oduban gyártják az országos skandalumokat, megbeszélik a napi eseményeket és pikantériákat, vagy pedig vidám adomákban morzsolják a leeresztett függönyök mögött a hosszú és forró délutánokat.

A »saison morte« azonban mégse olyan holt, hogy elevenebb ne volna mint máskor.

Valóságos Zichy-időket élünk!

Alighogy letűnt a horizontról Zichy Jenő - mindjárt elő-következik Zichy Viktor, hogy amit a vámon nyert a família, azt a réven nyomban elveszítette.

Zichy Jenő túlzásait jóízűen nevetik a komolyabb körök. Ürményi Miksa ügyesen tréfálta meg, midőn vendége volt Székesfehérvárott. A gróf két dologra volt büszke a kiállítás idején, a konyhájára és a kiállításra.

Ürményi Miksát végigvezette hát a kiállításon, s szokott enthuziazmusával és hűhóval mutogatta:

- Ezek itt porcelán edények Szegedről. Csinálja Ivánkovics Károly - hadará sztereotíp hanglejtéssel. - Igen jutányos edények. Igen szépek uraim. Nézzék meg önök a képeket rajtok. Íme a Deák Ferenc álma. De menjünk tovább. Éljen a haza!

A következő tárgyaknál ismét megállapodik.

- Ez itt a posztóipar. Hazai posztó! Olyan mint a bőr: Vízhatlan posztó uraim. Érdemes megnézni. Menjünk tovább! Éljen a haza!

És aztán végigvezette a vendégeit az egész kiállításon mint cicerone, harsogó hangon eldeklamálva az egyes tárgyak jótulajdonságait. Kitűnő cipők! Pompás nyergek! Fölséges ágytakarók! Éljen a haza! Ürményi Miksa pedig mosolygott mindenkor: de az ebédnél, szellemes ember létére, meg nem állhatta, hogy mindezekért ne csináljon a gróffal egy kis tréfát.

- Ez a kappan - mondá - nem jó, mert már öreg. Azonfelül pedig nagyon ki van sülve. Valami sajátságos rossz íze van. Téged ugyan rosszul táplál a szakácsnéd, Ttyű, de kemény! Éljen a haza!

- Hát akkor kóstold meg az »epigrammot kagylóban« - mondja Jenő gróf bosszankodva.

- Aha! az tehát valami irodalmi eledel! Olyan a szaga mint a bagaria bőré. Impertinens kinézés! Borzasztó íz! Hamar egy pohár bort, hadd öblítsem. Éljen a haza!

A vendégek mosolyogtak, Jenő gróf elértette a vágást s attól a naptól kezdve abbahagyta a sablonszerű »Éljen a haza!« fölkiáltást, melyet köszönés formának, egyszóval mindennek annyiszor hangoztatott, mint ahányszor Szegeden a »koty« szót szokták, mely körülbelül szinte mindenre applikálható.

Sokkal nagyobb port vert föl azonban a Zichy Viktor féle ügy, mert az kiállítása a skandalumoknak.

A jó John Asbóth tehát ismét nevezetes ember lett. Még peckesebben lépdel mint azelőtt. Arisztokratikus arcáról az önérzet ragyog le, s monokliját ismét azon fontoskodással törülgeti, mint amikor még a »Magyar politiká«-ról írt kedvező bírálatokat olvasgatta rajta.

Persze azóta sok víz folyt le a Dunán, s az »álmok álmodója« hiába álmodik hírről és dicsőségről. Írt egy pár jó dolgot azóta, de a hír észrevétlenül ment el mellettök.

Milyen a végzet!

Csupán egyetlen kemény mondatot kellett kicseppentenie tollából, s íme nyomban előlépett, mint az Aladin csodagyűrűjének megnyomására a fényes szellem, a hírnév, s Sir John Asbóthot szárnyaira vette.

Majd meglátjuk milyen magasra fog röpülni!

Amilyen alacsonyra Zichy Viktor esik. S ezzel megelégedhet.

Szegény Zichy Viktor! Mikor a »Magyarország« cikkéről értesült, dühösen szaladt föl a Kaszinóba szekundánsokat keresni.

- Te Viki! - mondja egy öreg roué -, minek tenéked eztet az ügyet szekundánsokkal csinálni - azzal az Asbóth-tal?

- De hát mit csináljak vele?

- Hozásd el neki Kolozsvárról K. Páp Miklóst.

- - július 17-én.

Itt vagyok a hajdan híres platánok között, s élvezem a török fürdőt. A Császár fürdőnek igen sok előnyei vannak, de az összes nagyobb fürdők között a legnagyobb hátránya is. Közönséges ivóvize, rossz a fekvése, a szokottnál üdébb levegő hiánya stb. Egyszóval a Császár fürdőt elöli a főváros zaja, füstje. Azt, amit egy fürdőn a mulatni vágyó ember keres, a Császár fürdőben nem találja meg. A publikum naponkint metamorfózison megy át, s a fürdői évad abbeli kellemei, hogy az ember egy sereg, a szélrózsa minden irányából összekerült emberrel egy bizonyos idő alatt mintegy összeszokik, itt elérhetetlenek.

A Császár fürdő, mely virágzása zenitjén akkor állott, midőn Pest még kisebb volt, az utolsó években sokat hanyatlott, s legjobban harmadéve, mikor Simonyi úr volt a bérlője. Egészen veszett híre ment az országban, s csak itt-ott kongott a nyári szezonban egy-egy vendég.

Most, mióta ismét a papi rend kezeli tulajdonát, észrevehetőleg javulni kezd a fürdő renoméja, a borok is megjárják, s általában tisztaság, rendszer és rend uralkodik mindenben.

Az állandó lakók száma is emelkedett; az összes lakhelyiségek telve vannak, kivévén a közelben fekvő »kápolnaépületet«, hol van még néhány kiadandó szoba. Az élet - tekintve a fürdő fővárosi fekvését - nem mondható drágának, különösen a szobák ára igen tűrhető 30-40 frt havonkint.

A szegediek közül csak Taschler főkapitány urat látom itt. Egészsége szembetűnően javul, s olyan ruganyos léptekkel jár már föl s alá, mint valamikor fiatal korában.

Mint ahogy Zala vármegyében legszebb Somogy vármegye, úgy a Császár fürdőben is legszebb a margitszigeti fürdő, ahová a Császár fürdői vendégek, miután igen közel van, könnyen átmehetnek, sőt ha át sem mennek, már maga a kilátás is a tündér-szigetre, szépíti a Császár fürdőt.

Nagy kár, hogy a Margitszigetre nem lehet leszállított árú jegyeket kapni, s éppen annyit kell fizetni a Császár fürdőtől oda és vissza, mint aki a Plébánia téren vagy a vámháznál száll a »Fecské«-re. Ezen segíteni kellene a fürdőigazgatóságnak, s megkönnyíteni a Császár fürdő mellett a margitszigeti fürdő látogatását. Ami pedig nem lenne konkurencia, hanem "jó üzlet" mindkét fürdő számára.

Még a közönségről írok néhány sort.

Taschler úr, ki gyakran megfordul a Margitszigeten is, hol szokott jó kedélyével mindig csinál valami tréfát, a következőleg jellemezte a két fürdő közötti különbséget.

A Császár fürdői vendégek minden két nap egyszer váltanak inget, a Margit fürdőiek ellenben mindennap kétszer váltanak inget.

És ez az összehasonlítás ráillik mindenre; a Császár fürdőben minden két nap meghúz a pincér egy forintig, a Margitszigeten pedig minden nap két forintig sat...

Csak most utazott el derék vendégünk Pázmándy Dénes, akiről mindenki tudja, hogy valóságos magyarba oltott francia. Ruhája, modora, mosolya és mindennemű szenvedélye visszavezethető - Párizsba.

Az Iskola utcában egy szőke kisasszonyt pillantott meg, igazi franciás (vulgo: pisze) orrocskával.

- Uram - mondá -, ennek a városnak jövője van!

Aztán Tisza Lajosra tért át a beszéd.

- Ettől az embertől sokat várok - szólt s a meggyőződés komolysága rezgett hangjában.

Megbotránkozva néztem végig. Egy habarékpárti ember gondolhat ilyet, de kimondania nem szabad. Mert a »verba volant« régi közmondás csak addig volt érvényben, míg az Egyesiek és Maszákok meg nem állapították [!] a gondolat-fogdosó literaturát. (Pedig jobb lenne, ha csak a liter mellett maradnának.)

- Képviselő úr tehát sokat tart Tisza Lajosról?

- Kétségkívül...nem viheti keresztül sikeresen a rekonstrukciót. Egy ember, aki terv nélkül jött le...

- De hát akkor miért fogott bele?

- Mert azt hiszi, hogy a biztosi tanács majdcsak kigondol valamit?

- Aminthogy talán ki is gondol.

- Nem hiszem: a városi tanácstagok abban a hitben élnek, hogy a képviselők hoztak le valami tervet, míg ellenben a képviselők meg vannak győződve, hogy a városi tanácstagok agyában csírázik a szikra - melyből az új, fényes Szeged kipattan. Részletesen pedig így áll a dolog: Szemző Horváth Gyulától várja az »ihletett eszmét«, Horváth Gyula pedig, mint régibb ember, akképpen okoskodik, hogy »azért van itt Lechner, hogy mindnyájunk helyett ő gondolkozzék«. Mi szegediek Komjáthyban bízunk. Csakhogy Komjáthynak még van annyi esze, hogy kikombinálja: »mire való nekem itten schlágert vágni ki, ha a bankot aztán mégis Tiszáék húzzák be. Okos ellenzéki ember nem növesztgetheti annak a fának az ágait, amelynek árnyékában a mamelukok pihennek; jobb azt csak nyesegetni.«

Pázmándy Dénes elbámult ezen a vad filozófián, s most már ő nézett végig rajtam megbotránkozva:

- Uram! én önt szívem mélyéből sajnálom. Ön még na-nagyon hátra van! Ön még most is politizál. Ez maholnap már csak a vidéki honleányok ártatlan foglalkozása lesz. Elveket emleget! Elveket! Én édes istenem! Mikor volt az, hogy én...!

- De uram...

- S annyival inkább csodálkozom ön fölött... mert olyan kitűnő példa van előtte... Ez a Bakay...

- Ugyan hagyja el. Beszéljünk inkább Tisza Lajosról. Talentumnak tartja?

- Gavallér embernek.

- Én nagyon unom. Sokáig kell rá várnom, míg megérik. Szörnyű lassan válik népszerűtlenné.

- Lassan jár, - hogy tovább érjen.

- Hihetőleg.

- De azért ő mégis nagyszerű ember, mert...

- Tudom, tudom... Ösmerem a menyecske kalandját a »Delejtű«-ből.

- Annál is inkább bosszantó a Pesti Hírlap az a megjegyzése, hogy a királyi biztosság tehetetlen...

- Az még nem volna baj. A tehetetlenség gyógyítható. Ki kell nevezni biztosnak dr. Handlert...

Ezek azon atyai gondok és államférfiúi vezérfonalak, amelyek beszélgetésünket fűszerezték. Míg a Széchenyi térre értünk, Európa minden nevezetessége meg lett beszélve Végh Auréltól kezdve a Lady Dudley gyémánt ékszeréig.

- Nagy kedvelője vagyok a drágaköveknek - mondá Pázmándy - ahol csak szerét ejthetem, mindenütt megnézem. Láttam a bécsi Schatzkammert, a párizsi és londoni múzeumokat, hanem azért azt mondom uram, hogy minden csak bliktri az egyiptomi exkhedive drágakövei előtt...

- Mutatok én annál önnek még különb drágaköveket.

- Hol?

- Itt, Szegeden.

- Talán az alsóvárosi Mátyás korabeli templomban?

- Nem; itt közelebb.

Azzal elvezettem a képviselő urat a Széchenyi sétány délkeleti végébe, ahol le van rakva és biztatólag mosolyog felénk a kormány kilenc millió téglájának első szállítmánya.

- Ezek az igazi drágakövek!

Pázmándy meghökkent: és azt kérdezte »miért?«

- Hm! Mert nagyon sokba kerültek.

Kegyelettel néztük e két téglarakást. A leendő Szegedből egynehány darab! Áldott kövek. Ti most ékesen szólóbbak lettetek Madarász papánál is.

Jó gondolat volt Tisza Kálmántól, kinek palotáját kövekkel és tégladarabokkal dobálták meg Budapesten, hogy most visszaadja a köveket Szegednek.

Ha kormánypárti újságíró volnék, akkor így kanyarítottam volna ki: »Ime, Tisza Kálmán milyen nagyszerű ember, tudván, hogy amiért a múlt hónapban kenyeret adott, mi azért a biblia szerint vissza fogjuk hajigálni kővel, - előre küldi hát a köveket.«

Nem vagyok ugyan kormánypárti újságíró, de hogy Tisza Kálmánon már egyszer az a furcsaság is megtörténjék, hogy ingyen dicséri meg valaki, határozottan kinyilvánítom, hogy ő nagyon előrelátó ember.

Most, késő este jött a sürgöny, mely halálát jelenti. Egyike tűnt le vele a régi táblabírói alakoknak a szó legnemesebb értelmében. Jellem mint az acél, nemesség, melyen nincs rozsda. A múlt század az erkölcsökben, a jövő század a műveltségben...

Nem játszott nagy szerepet, mert szerény volt. S mégis a történelemé a neve. S ott sem az utolsó.

Amerre végighúzódik az óriások útja e század második felében, mindenütt ott a Kállay nyoma is. S az a nyom tiszta, mocsoktalan.

Már a 40-es években részt vett a pozsonyi diétákon. Oskoláit Lőcsén, Egerben, s jogi tanulmányait Pesten végezte. Aztán Csanád megye szolgabírája lett, majd követe. 1848-ban a Honvédelmi Bizottság tagja, s Székesfehérvárott kormánybiztos, mely állásában nagy erélyt fejtett ki, s valóságos vas kéznek bizonyult. Kossuth elismerő levelet írt hozzá, mely nem kis büszkesége volt az öreg úrnak. Kossuth különben is nagyon szerette, s nagyon bízott benne. A bécsi forradalom inscenírozásában is tevékeny részt vett ennek megbízásából.

Ludvigh János halála után Szeged II-ik kerülete választá meg képviselőjének, s azóta folyton bírta e kerület osztatlan bizalmát.

Olthatatlan szabadságszeretetéből kifolyólag a függetlenségi pártnak volt rendületlen híve, s egyik kimagaslóbb alakja. Tisztelettel közeledett hozzá mindenki, s azt a szeretettel megtoldva vált meg tőle. Keveset beszélt, de amit mondott, azt sohasem cáfolhatta meg senki. A szélső balpárt Nyáry Pálja volt.

Szegedet nagyon szerette. Mikor elöntötte az ár, könnyeket hullatott az öreg, s megkérte Tiszát, hogy küldje le őt is.

(Nagy dolog volt, hogy ő Tiszát megkérje.) Lejött, s itt a rendőrség fölött parancsnokolt, s megnyerő tisztes arca, jó modora sok olyan dologgal békített ki minket, ami különben rosszul esett volna.

Mikor végigment csónakján kerületén, az Alsóvároson, hol annyiszor tett már diadalutat, s hol most romokban hevertek a házak, miken valaha zászlói lobogtak, szomorúan mondá:

- Hol van most már az én választó kerületem? Sehol. Nem intés-e ez, hogy már én is fölösleges vagyok itt, hogy már én is menjek? És ne legyek olyan képviselő, aki túléli a saját választó-kerületét.

És hagyta magát kapacitáltatni - saját magának.

Elment a kerülete után. Por, hamu lett. Oda ment, ahonnan sohse tér vissza. Ahol nincs se közösügy, se kamarilla, se Tisza kormány; ahol a puha hazai rögök közt édesen álmodja ragyogó valóságnak mindazt a fényt, glóriát Hunnia halántékaira, amit itt el nem lehetett érni.

Elment, és most már se kerület, sem képviselő. Ősei fészkében, Nagykállón adta ki lelkét ma délután. Szélhűdés érte 63 éves korában.

Mint politkai ellenfele írom elhunytát. S mégis úgy érzem, mintha egy egész pártot sirattam volna meg benne. S mintha az én tulajdon pártom volna.

Ha végig vinnék fekete koporsóját széles e hazában, körös-körül városon, falvakon: aki meglátná, amint viszik, azon kell hogy tűnődjék: vajon nem-e az ő házából temetnek.

A tegnapi királyi biztosi ebéd igen jó volt, s a »rekonstrukcionális ebédek« hírét megállapította hosszú időkre. A sárga bor, amit még a Tisza Lajos nagyanyja szüretelt, igen jól ízlett és vidám hangulatba hozta a társaságot.

Különben, hogy a királyi biztos, mint gazda ellen ne vétsek (mert már azt nem vinném el e lelkemen), ki kell jelentenem, hogy volt biz ott másféle bőr is bőven; csak egyetlenegy hiányzott, ami pedig legjobban ízlett volna a tisztelt vendégkoszorúnak - a szatymazi buckai.

A »kegyelmes úr« maga is folyton jó hangulatban volt, s egész szeretetreméltóságát kifejtette. Nyájasan társalgott vendégeivel és különös szívélyességgel Reiner úrral, kiben nagyon megszerette az iparos elemet.

De legjobban volt elemében az ősz Kremminger prépost, városunk ezen köztiszteletben élő [!] alakja, s magasan kidomborodó karaktere.

Körülbelül ő vezette a társalgást az asztal fölött örök vidámságú mosolyával, eredetiséggel és szellemmel.

- Amikor a nagyságod gyémánt miséje lesz - mondja Tisza Lajos az öreghez fordulva - ha addig élek is, eljövök akárhonnan.

- Magam is szeretném megélni - mondja az öregúr - és talán meg is élem - dacára, hogy már nagyon lesi a halálomat Kovács Berci.

- Már miért lesné? - kérdi tréfásan a »kegyelmes úr«.

- Hát bizony csak azért, hogy új papot választhasson.

Az élc passzolt Kovács Bercire, mert ő már bebizonyította, hogy szereti a papválasztásokat, hanem azért ő sem engedte magát kardvágás nélkül.

- Alkalmasint azért apprehendál rám nagyságod, mert még eddig nem tehetett szerencsétlenné; nem eskettetett össze senkivel.

- Ami késik nem múlik - riposztíroz vissza vidáman az öreg úr -, ha kissé elkésett is ezzel a dolgával, azért legföljebb föl fogom számítani önnek a késedelmi kamatokat is - a stólában.

...A jelen volt házas emberek pedig mind irigykedve nézének vala derék iskolaszéki elnökünkre, aki még az esketési stóla fizetésen innen van.

Pestről Szegedig

Francia vendégeink elfogadván a szegedi polgárság meghívását, a rendes reggeli személyvonattal indultak útnak. Laurençon országgyűlési képviselő, Gouizen és Rops urakhoz csatlakoztak Grandemont lovag budapesti francia konzul, Munkácsy Mihályon és Puas Charles francia hírlapírón kivül Pázmándy Dénes vezetése alatt Káldy és Pállik Béla urak, a fővárosi Arrogante ünnepély rendező bizottságának tagjai.

A fővárosi indóháznál Blasevics vasúti főfelügyelő úr fogadá a küldöttséget, amelynek elegáns szalonkocsit bocsátott rendelkezésére s személyesen intézkedett, hogy utazásuk lehetőleg kényelmes és kellemes legyen.

A küldöttség, dacára annak hogy már nyolc nap óta éjjel-nappal az utazás és az ünnepélyek fáradalmának volt alávetve, a legjobb hangulatban volt s az alföldi vidéket figyelemmel szemlélte. Kecskeméten a küldöttség fogadtatásban részesült. Nagy számú közönség várta az indóháznál, közte Kiss Miklós főispán, Kiss Mihály polgármester a teljes városi tanáccsal. Kiss Miklós főispán a következő francia nyelven elmondott beszéddel fogadá a küldöttséget.

"Kecskemét városa boldog és büszke, hogy üdvözölheti a nagy francia nemzet fiait, kik képviseletében megjelentek a magyar nemzet hálás rokonszenvének kifejezésére rendezett ünnepélyen. Szeged város, melynek látogatására indultak, alig pusztult el a Tisza árja által, mikor a franciák már siettek Magyarország iránti, mélyen érzett rokonszenvüknek kifejezést adni, megadóztatták hazájuk művészetét és szellemét, hogy a katasztrófa által okozott nyomor enyhítéséhez járulhassanak.

És most, midőn e szerencsétlen magyar várost meglátogatják, ismételve kifejezést adnak azon rokonszenvnek, mellyel nemzetük, a magyar nemzet iránt viseltetik.

Nemcsak Szeged város, melyért oly sokat tettek, egész Magyarország örök hálára van kötelezve a nagy nemzet iránt, s e nemzet fiainak méltó büszkeséggel nevezhetik önök magukat. Éljen Franciaország!"

Ezen szavak után a közönség lelkes éljenzései közt Kecskemét szép hölgyei díszes virágcsokrot nyújtottak a vendégeknek, míg a hölgyek egyike (sajnálatunkra neve ismeretlen előttünk) rövid, de talpraesett francia beszédben üdvözölte őket.

Laurençon francia parlamenti tag a főispán beszédére a következőket válaszolá: »Valóban szívünk mélyében meg vagyunk hatva a rokonszenvnek azon jelei által, amelyekkel elhalmoztatunk a magyar nemzet részéről. Ezen váratlan fogadtatás is, mellyel Kecskemét város megtisztel, mély hálára kötelez mindnyájunkat. Főispán azon háláról beszél, melyet egész Magyarország érez Franciaország iránt, nem fogjuk elmulasztani hazatértünkkel ezen érzelmeik tolmácsául szolgálni. De őszinte ragaszkodásuk és barátságuk kifejezéséért inkább mi tartozunk hálával önöknek.

Meglátogatjuk azon szerencsétlen várost, melyet a Tisza elpusztított. Mi csak akkor leszünk boldogok, ha azt ismét romjaiból felépülve látandjuk. Kecskemét város boldogabb sorsú, mert az most is virágzik. Nem kívánhatunk tehát egyebet, mint hogy engedje a gondviselés haladni és fejlődni ezentúl is.«

A közönség éljenez, a vonatvezető megfújja sípját, a mozdony fütyül és a vonat elindul Szeged felé.

Szatymazon a vendégeket a rendező bizottság által kiküldött Szabados János tanácsnok és Eisenstädter Lukács urak fogadták.

A fogadtatás

Vasárnap korán reggel ünnepi színt öltött a város. A nép ünneplő köntösében hullámzott az utcákon, a házakon pedig zászlók lobogtak.

Már déli fél tizenkettőre nagy néptömeg várta a vendégeket az indóházban s a polgármesterrel élén az egész komité, s annak elnöke. Vörös-fehér-kék kokárdák tarkállottak a felöltőkön; számosan voltak jelen a hölgyek közül szinte[!] francia kokárdákkal. Az Alsóvárosi Népkör testületileg jelent meg, magával hozva a piros Kállay-féle zászlót is melyről, fájdalom, most gyászfátyol csügg alá.

A vonat megérkezvén, addig is, míg a szónokló polgármester a tolongó nagy néptömegen keresztül azon kupéig bírt a komitéval vergődni, hol vendégeink kiszálltak[!], egy a nép közül föltalálva magát, meleg szavakban röviden üdvözölte, amik látszólag meghatották a kiszálló vendégeket. Ezalatt odaért a komité is, s a polgármester szokott egyszerű, s éppen emiatt meglepően szép modorában üdvözölte őket városunk falai közt a [!] Szeged »népe« nevében.

E beszédre Laurençon válaszolt hosszabban és érzékenyen, úgy, hogy szinte érteni látszottak azt a körülállók. - Beszédében, melyet aztán Pázmándy tolmácsolt, Franciaország rokonszenvét festve élénken, Szeged jövőjébeni bizalmát hangoztatta.

A város, amerre a hosszú kocsisorból álló menet elvonult, mindenütt föl volt lobogózva a magyar trikolórral és francia zászlókkal. Megdöbbentő hatást tettek vendégeinkre útjokban a ledőlt házak, romok. S Szeged e sírkövei is föl voltak lobogózva. - Egyhelyütt fiatal paraszt suhanc állt föl egy csonkán meredező házfalra s onnan lobogtatta a zászlót, míg csak elhaladt a menet, mely pedig úgyszólván lépve ment, hogy az utcán összesereglett lakosság üdvözölhesse és színről színre láthassa vendégeit. Az ablakokból, az utcáról virágcsokrokat hajigáltak a kocsikba. S e virágcsokrok magukon viselték a paraszt ízlés nyomait. Egy bazsalikom, egy georgina, s egy rezeda. Ezért voltak e virágcsokrok becsesek a franciák előtt.

A tolongás az indóházban oly óriási volt (s ez hibája a rendezésnek), hogy egy-két ember elbukva jóformán elgázoltatott. Midőn a menet a város épebb részeihez ért, ott ismét sűrűsödtek a folyamatosan éljenző tömegek, mígnem az Iskola utcában ember ember hátán állott. - A franciák meghatva köszöngettek jobbra-balra, különösen a hölgyeknek igen részrehajlón, ami már benne van a franciáknak a vériben.

Vendégeink a Hungáriába szálltak, hol két csoportra oszolva az egyik rész, nevezetesen Laurençon, a pesti francia konzul és Munkácsy, a királyi biztoshoz mentek dezsönére, míg ellenben Gouzien, Rops, Pyat, Pázmándy Dénes, Pállik Béla és a két Káldy a rendező bizottság társaságában ebédeltek. Az ebéd egészen magánjellegű volt. Csupán egyetlen tósztot hallottunk Jámbor Páltól a franciák egészségre, s melyre Gouzien válaszolt, áthatva válaszában a lelkes fogadtatástól kijelenté, hogy ha Franciaország mégegyszer nagyobb lenne is, mint aminő, mégis büszke lehetne a magyar nemzet rokonszenvére, mely íme, oly fényesen nyilvánul.

Körút a városban

A délutánt vendégeink a romváros megtekintésére szentelték. Első látogatásuk a műszaki osztályt illette. Ott a királyi biztos úr személyesen volt szíves az eddig elkészült tervezési munkálatokat bemutatni. Lechner osztálytanácsos úr a város jelenlegi állapotát ábrázoló tervekkel ajándékozta meg a vendégeket, melyek rendkívüli módon érdekelték.

Onnan a városházára indult a küldöttség Pálfy polgármester úrhoz. Rövid időzés után az egész társaság, közte a vendégeken kívül Tisza Lajos, Pálfy polgármester, Lechner osztálytanácsos, Szemző Gyula, Végh Aurél, Szluha Ágoston, Bakay Nándor biztosi tanácsosok és a rendező bizottság tagjai, vagy tizenöt fogaton, elindultak a szádfal szemlélésére, onnan a móravárosi és téli barakk-telkekre, továbbá megtekinté az újszegedi barakkokat és a Népkerten keresztül az eső által kényszerítve visszatértek vendégeink szállására, a Hungária szállodába.

A francia vendégeket a látott nyomor mélyen meghatotta, s számtalanszor ismételték, hogy mindez messze túlhaladja mindazt, amit elképzeltek. Rops úr, ki szenvedélyes füvész, mindenféle hazájában ritka növényt gyűjtött a körút alkalmával.

A bankett a »Prófétá«-ban

Este 8 órakor kezdődött a bankett a »Prófétá«-ban, melynél népesebb alig volt valamikor Szegeden. A bankett eredetileg a szabadba volt tervezve, azonban az eső miatt bent a vendéglő nagy éttermében tartatott meg. Alig fele fért be a közönségnek. A többiek részint visszamentek, helyet nem kapván, részint pedig az udvaron helyezkedtek el nagy nehezen. A hőség fullasztó volt. A banketten a polgárság volt túlnyomólag képviselve, de részt vettek a királyi biztosság hivatalnokai, a biztosi tanács itthon levő tagjai s maga Tisza királyi biztos is, ki dicséretre méltóan minden áron részt akart venni a polgárság tüntetésében. Általában ez volt első nem hivatalos megjelenése Szeged közönsége előtt, s ez kedvező benyomást tett a közönségre s azt tehette őreá is fogadtatása. Zene hiányában a dalárda énekelt egyes szünetek közt.

A banketten a szépnem is kellőleg képviselve volt: különösen kell fölemlítenem Kelemen Istvánné úrhölgyet bájos leányával, Ida kisasszonnyal, ki nem kis mértékben tette mindinkább feledhetetlenné a franciák előtt a szép estét, mert kivált a bankett hivatalos színezete után ő volt központja a társaságnak, élénken társalogva Gouzien, Laurençon és Munkácsyval, kik egészen elragadtatva beszéltek a magyar hölgyekről ezután. Ott voltak még Salamon Zsigmondné, Rózenberg Izsóné, Horváth Lajosné, Tóth Péterné, Novák Józsefné úrhölgyek sat.

A toasztok sorát Tisza Lajos nyitotta meg, a franciákat köszöntve föl szabatos stílű francia toasztban, melyről Rops Felicien, a »Figaro« főmunkatársa akként nyilatkozott, hogy »egy francia író sem fejezheti ki magát szabatosabban és választékosabban«.

Tisza toasztjára Laurençon válaszolt hosszú, ömlengő beszédben a magyar dicsőséget magasztalva s a kölcsönös barátságra ürítve poharát.

Ekkor Kalmár István ügyvéd emelkedett föl, s lelkes hangon, óriási éljenzést előidézve üdvözlé a francia magyar barátság egyik legbuzgóbb létrehozóját, Pázmándy Dénes országgyűlési képviselőt.

A következő szónok Tisza Lajosra emelte poharát. A közönség lelkesen megéljenezte, már t. i. nem a jámbor szónokot, hanem Tisza Lajost. Bezzeg rég ideje már, hogy a Tisza nevet nem éljenezték meg Szegeden. Tisza Lajos azon az úton is mehet, hogy visszaszerzi azt, amit Kálmán elvesztett.

Rövid, de szép és magvas toasztot mondott azután Szekerke József Gouzienre, ki látszólag meg volt hatva e kitüntetéstől, s egész elfogódott hangon válaszolt. Volt még több toaszt is, Eisenstädteré és Horváth Gyuláé kettő. Ez utóbbi két toaszt volt a legszellemesebb. Az egyik Munkácsyt éltette, a másik bizonyos helytelen (?) »egymásután« hangsúlyozása mellett Grandemont konzulért lett ürítve.

A toasztok végeztével kihurcolkodott a közönség a friss levegőre az udvarba, s ott a késő éjfélutánig folyt a társalgás és mulatság. Francia vendégeink éjfél táján távoztak, megköszönve a pompásan sikerült bankett-ünnepélyt, melynek rendezésében dr. Lázár György, Koczor János, dr. Nyilassy Pál és Reizner János urak váltak ki.

Laurençon, Grandemont, Pyat, Pállik Béla, Pázmándy Dénes és Káldy urak szívélyes búcsúvétel után még az éjjel visszautaztak a fővárosba, míg ellenben Gouzien, Rops és Munkácsy itt maradtak s ma reggel Kelemen István úrnál, a főpolgármester úrnál és a »Szegedi Napló« szerkesztőségében tettek búcsúlátogatást. A délutáni vonattal aztán azon ígérettel utaztak el, hogy ha Szeged fölépül, újra meglátogatják, számos tárgyat vittek el magokkal emlékül, bicskákat, Kossuth-bankót, szegedi készítményű cserépkorsókat, melyek originalitásuknál fogva fölötte megnyerték tetszésüket.

I. Bakai és Bakay

Volt egyszer egy vereshajú lakótársam, aki úgy született a természettől, hogy akaratos, makacs ember legyen, hanem a veres haja nem engedte szegénynek.

Ez a vereshajú lakótársam jut eszembe, valahányszor Szeged város érdemes képviselőjéről, Bakay Ferdinándról gondolkozom. Pedig sokat gondolkozom rajta.

De hát nem is annyira Bakayról van itt szó, mint inkább az én vereshajú lakótársamról.

Ez, mondom, igen makacs ellenzékeskedő természetű fiú volt, hanem mivelhogy predesztinálva van a közszólamban, hogy »veres ember egy sem jó«, azért is elhatározta, hogy ő jó, szelid, engedelmes lészen.

Ez is egy neme volt az ellenzékeskedésnek. Ellenkezés az anyatermészettel.

Egyszer zimankós téli éjszakán fölvertem meleg párnái közt, hogy igen szomjas vagyok, keljen föl és hozzon nekem a kútról egy pohár vizet.

Szürke szemei dühösen forogtak, hanem azért mégiscsak fölkelt, szó nélkül magára vette a Tisza szűrt (akkor ilyen nevű bolyhos szűröket viseltünk), s kitámolygott az ajtón.

Az ajtóban azonban egyszerre megfordult, kiszakadt belőle a fékvesztett indulat.

- Siess már! - kiáltottam utána.

- Jó van, megyek - hörgé szilaj elkeseredéssel, aztán az öklével fenyegetett meg vadul - »hiszen - ordítá - majd megtanítanálak én téged, ne volnék csak vereshajú«.

De hát nem is annyira vereshajú lakótársamról van itt szó, mint inkább Bakay Ferdinándról.

Nincs ugyan veres haja, habár orra van is. Hanem éppen úgy tesz, mint az én vereshajúm.

A jóravaló mameluk csak mameluk, - Bakay azonfölül még valóságos famulusa is Tisza Lajosnak.

És ez mind csak azért van, mivelhogy ő vereshajú.

Bakay arisztokratának kíván látszani azért, mert demokratának nézik. A bakra ül a kocsis mellé, hogy közelebb lehessen a nagyúrhoz, ki olyan távol áll a canaille-től. S ezt ő mind nem tenné, ha nem volna egy a »canaille«-ből.

Bakay meglapul, összehúzódik a hatalom előtt mint a sün, azért mert neki kétszeresen kell meghunyászkodnia, miszerint elhiggyék felőle azt, hogy csakugyan meghunyászkodik, mint ahogy a vereshajúnak kétszer kell jobbnak lennie, mint más embernek arra nézve, hogy jónak tartsák.

Ezért lett Bakaiból Bakay...

S erre az annektált »y«-ra bazírozva nem lehetetlen, hogy nagy-bakai és kis-bakai Bakay Nándor urat ott találjuk egyszer »kedves barátja« (mert Bakaynak minden magas állású ember kedves barátja), nagyapponyi Apponyi Albert előszobájában. Ő ott is éppúgy otthon lesz, mint »kedves barátja«, boros-jenői Tisza Lajos bakján.

Siessünk hát őt a jelen helyzetében lefotografírozni addig még nem késő; mert Bakayn az is megeshetik, hogy mialatt a »camera obscurá«-hoz futnék őt a mostani »maszk«-jában levenni, azalatt Bakajnovicsra változik át.

A »maszk« szót pedig azért használom, nehogy valaki azt higgye, hogy az igazi Bakayt fogom neki bemutatni.

Az igazi Bakay láthatatlan.

Mert ha Bakay egészen látható lenne, akkor senki sem nézné meg - mert mindenki elfordulna tőle.

Olyan ő mint a harminchárom féle papírosba csavart mákszem, a zöld boríték már lejött róla, most a vörös boríték hámlik, s ez így megy tovább, tovább... holnap majd elmondom, meddig.

II. Hogyan lett Bakay tigrisből macska?

Egyszer a jó Dáni Ferenc pattantotta ki azon történelmi nevezetességű gondolatot, vagyis inkább óhajtást, midőn egy kényes határozatot kellett volna a miniszterelnökkel írásban közölnie:

»Uram isten, hajíts le nekem valahonnan az égből egy olyan koncipistát, aki ezt a határozatot akképpen komponálja meg, hogy odafönn a minisztériumnál pecsovicsnak látszassék, idehaza pedig minden ember revolúciót olvasson ki belőle«.

Amit Dáni óhajtott, azt kitalálta Bakay, ő olyan mint a közönséges kakukk-óra; míg az egyik pondusa le a földre ereszkedik, addig a másik mindig a magasba húzódó.

Tisza csak a magasba húzódó pondust látja belőle, az iparosok csak a földre ereszkedőt...

S míg a derék iparosok a pöröly és gyalu mellett tiszteletteljesen gondolnak a jó és hű Bakayra, ki, mert vér az ő vérükből kétszeresen küzd érdekükért, addig Bakay markába nevetve kokettíroz és bujálkodik az elvtelenségben, mert hát mivel az ő választói vér az ő véréből, ő kétszeresen élhet vissza a bizalmukkal.

Ilyen furfangos ember Bakay.

Meglett népképviselő anélkül, hogy népszerű lett volna, írt brosúrát a Szeged rekonstrukciójáról, anélkül, hogy írni tudna, gyalázta programbeszédjében az ész-arisztokráciát, (persze attól áll a legtávolabb), és dicsérte Zichy Jenő gróf ittlétekor a születési arisztokráciát, anélkül, hogy megszűnt volna demokrata lenni.

Tisza Lajos előtt nagy becsben áll, mert az azt hiszi, hogy a városi közgyűlésekre van nagy befolyása, a város primipulusai előtt is nagy becsben áll, mert azok meg azt hiszik, hogy Tiszára van nagy befolyása.

Ez a csizmadia politika tartja Bakayban a lelket, s ezzel a csizmadia politikával főzi le lelketlenül vagy választóit, vagy Tisza Lajost, amelyiket könnyebben lehet.

Hogy mi célja van Tisza Lajosnak Bakayval, azt még csak értem. Mert Tisza úr; minél több a szolgája, annál jobban szereti, s az olyan aktusokra Bakay körülbelül elég alkalmas, hogy a királyi biztos belső cselédei számára beszerezze a vörösbort, vagy hogyha a kis Tisza Pista Szegedre jön, megmutogassa neki a várost, de hogy mi célja van Bakaynak Tisza Lajossal, azt már szeretném tudni.

Egész környezetében Bakay az egyetlen ember, aki nem várhat tőle semmit, mert Bakay az egyetlen ember, aki semmi egyébre nem alkalmas, mint arra, ami most.

S éppen azért, mert neki is be kell látnia, hogy itt semmi sem lehet, ha már elmondtam azt is, mint lett Bakay tigrisből macska, a Tisza Lajos épülésére elmondom azt is, hogy lesz Bakay ismét macskából tigris.

Egy szép napon, mikor már elfogy a kalász az asztag alul, arra fog ébredni Tisza Lajos, hogy a jó Bakaynak, akinek nem volt semmi más vágya eddig, mint hogy a Tisza kegyes pillantása az ő ábrázatára essék legelőbb ha az előszobába kilép, akinek nem volt egyéb akarata, mint a Tiszáé, aki csúszott, mászott, hízelgett, bólintott és pukkedlizett, arra ébred, mondom, hogy Bakaynak ismét elvei vannak, s ezek az elvek kollízióba hozzák ővele.

S vajon honnan támadnak elvei ilyen hirtelen?

Keres »ágit« ő maga, hogy kollízióba jöhessen.

Mert hát Bakay demokratává pillésedik. Eszébe jut, hogy ő nem hagyhatja a maga városát. Ő republikánus, ő bátran síkra száll a népjogért, eldobja magától a még hátralevő »tíz forintokat«...Ő nem marad benn a biztosi tanácsban, ő nem szolgál egy kalap alatt »hazaárulókkal és Szeged ellenségeivel«. Ő lemond.

Ilyen kifogásokat talál ki.

És csakugyan le fog mondani, s ismét tigrissé és népszerű férfiúvá lészen Szeged szabad királyi városában.

A lutheránusról azt mondják, hogy a kulacsában mindég kétféle folyadék van, bor és víz. Bakay is így tesz; az ő kétfelé nyíló kulacsában otkolon és petróleum van.

A lutheránusról azt is mondják, hogy a fürhéces kocsiba mindig ballábbal lép föl. Éppen úgy mint Bakay a Tisza hintajába.

De a lutheránusról még azt is beszélik: hogy mikor a felesége mellett fekszik, a hosszú szárú pipát rajta keresztül lógatja le.

No, Bakay már ennél különb gyerek, mikor ő a kerületéhez simultan fekszik, akkor egyszerre kilyukad oldalt a pipaszára, s ömlik rajta keresztül a füst.

Füst előtte, füst utána, mindene füst, egész működése füst.

Hanem ettől a füsttől, félek, a szegediek könnye csordul...

Mert bizony Bakay Ferdinánd majszter uram, amint azt majd holnap mondom el, egészen céltévesztett ember: nagyot vétett ellene a gondviselés, amiért nem úgy teremtette, hogy a nyelve kefe lenne, s hogy nyála suviksz lenne...

Mert akkor a Tisza Lajos cipője reggel, délben, este mindig fényes lenne.

III. A biztosi tanács és hatásköre

A biztosi tanácsot másképp képzeltük. A tanács, melynek ragjai egyenkint derék, sőt felében kiváló férfiak, egészben véve egészségtelen, életnélküli testület.

Semmiféle vér nem kering az összeerőszakolt intézményben, mely eklatánsan válik el két részre: a firtlikre és a polgártagokra.

A firtliké volna a túlnyomó befolyás Tiszánál; de ezek nem használják föl, mert nemes emberek. S a nemes ember csak odáig lép, ameddig joga van, s ameddig nem lesz indiszkrét.

Igaz, hogy ez a firtli-szellem, mely a biztosi tanácsot áthatja, nem talál talajára Szegeden, üldözött szellem az a sajtóban is - de én sok szépet találok benne.

Ha pusztán arról volna szó, hogy az a négy-öt úr itt lakjon a városban, beleszövődve az itteni társadalomba, bizony nagy nyereség lenne. Az ő magaviseletük finomítaná az erkölcsöket, kiforrasztaná a jellemeket, és megteremtené az úgynevezett »gavallér modort«.

Mert olyan a jó erkölcs, mint a kékítő, néhány csöpp kék vér egy egész pohár vizet megszínesít.

Azonban a biztosi tanács magának él, s mintegy kerülni látszik a polgári elemeket.

Mikor egyszer szemrehányásképpen szóba jött ez a tárgy, méltatlankodva mondá az egyik:

- De hát kivel társalkodjunk itt?

Lehet, hogy igaza van. Nem tartozik a dologra. A tény csak az, hogy a biztosi tanács a mondott iránybani befolyását, már az intézmény ideiglenességénél fogva sem tarthatjuk olyannak, amiért érdemes lenne a szót vesztegetni.

A biztosi tanácsot nem szabad kedvezőleg megítélni azért, mert egyénei jobbadán szeretetreméltó emberek: a biztosi tanácsnak a működését kell nézni.

Mégpedig nem azt bírálni, amit tett, sokkal fontosabb az, amit nem tett.

Nem bírt magának se hatalmat, se befolyást teremteni. Sakkfiguráknak csinálta őket a törvényhozás. Azok is maradtak.

Igaz, hogy az egyik »pion«, a másik talán »futó«, a harmadik talán »király« - de Tisza Lajos a játszó.

Pedig hogy rendén legyen a dolog, ezekből a tényezőkből, akik most csak sakkfigurák, szintén ki kellett volna emelkednie egynek - aki a saját figuráival egyrangúan játsszék Tiszával; mert csak akkor lenne az a játék »igazi parthie«.

Ha nincs őrködő ellenjátékos, Tisza Lajos, nem mondom hogy tesz, de tehet a figurákkal »hamis húzást« is.

Komjáthy Bélát illette volna a vezérszerep. Jeles ész, nyílt karakter; országos népszerűség fekszik a háta mögött. Csakhogy hát Komjáthy Béla rest, kivált még nyáron még gondolkozni is. - Aztán ő olyan jó júrista, hogy okvetlenül rossz vezér lenne.

Mert mint hajdan a jó Ghyczy Kálmán, oly pedantériával és addig keresi mindenben az igazságot, hogy ideje jut az ellenfeleinek eltakarni azt előle.

Horváth Gyula a Tisza Kálmán embere: ő tetszeleg magának azzal, hogy hű a sírig. Az ő szerelme örök - egész a kiábrándulásig. Tudna járni a maga lábán, de azt tartja, hogy sokkal komótosabb a másén.

Szemző lassú és merev. Szabályozott, mint amilyennek a Tisza folyónak kellene lennie. - Ő kiválasztott magának egy alakot a »Kaszinóban«, s azt utánozza mindenütt. Ő olyan a politikában, mint Lacassé herceg, aki, mikor meghallotta, hogy félig zárt ajtónál arról tanácskoznak, hogyan veszítsék el, elfutott onnan, hogy illetlenséget ne kövessen el, és hogy kellemetlen dolgokat ne halljon.

Tallián fiatal ember, s ezért szerény, Végh Aurél kezdő, Rónay Béla pedig kezdődő.

Hát Dobó Miklós? Az pap.

Ily körülmények, ily rossz összeválogatás okozta, hogy a biztosi tanácsból csakis ily liliputi intézmény lett, mint aminő.

S ily körülmények magyarázzák meg azt, hogy Bakay Nándor vergődött körülbelül a legnagyobb befolyásra biztosi tanácsban.

Holnap majd elmondom a többit.

IV. Ferdi és Lajos

- Utolsóelőtti cikk -

Ha a mennyei gondviselés a Maszák Hugó ballábát és a Tisza Kálmán jobb de nem jobbik lábát venné alapul, hogy arra egy testet alkosson, olyan forma konstrukció kerekednék ki belőle, mint aminő a királyi biztosság.

Az egyik láb (Tisza Lajos) nagyon hosszú, a másik láb (a biztosi tanács), nagyon rövid emiatt a test egészben véve szenved, s a sántikálás elkerülhetetlen.

S különösen akkor, ha a hosszabbik lábon még azonfelül olyan tyúkszem is van, mint aminő - Bakay.

Szándékosan hagytam az igénytelen karikaturát szombat óta bevégzetlen: addig teljesen kiforrták magukat a vélemények.

A közönyösek azt mondják, hogy »kár volt Bakayval ingerkedni, mert még harapósabb lesz«; az ellenségei így szólnak: »vagy jobban kellett volna ütni, vagy sehogy«. Barátjai pedig a következőképp okoskodnak: »mért nem hagyta ön menni a maga útján, hadd járta volna le magát még jobban?«

A királyi biztosság az iránt interpellált meg; hogyhát a városi tanácstagokat meg miért felejtettem ki? Ők azokkal is szeretnének megösmerkedni.

Nem tehetem.

Szluha mindnyájunknak kedvencünk, Rozenberg olyan fogas prókátor, hogy sohasem mutatja a fogát. Pálfy pedig, mint ahogy nemrég kifejezte magát egy értekezleten, nem hederít a skriblerekre.

De különben is a város által választott tanácstagoktól nem lehetett azt várni, hogy ők ragadják magukhoz a vezérszerepet: az ő álláspontjuk passzív, s az ő feladatuk az információ, s nem az ellenzékeskedés; szegedi ember hátul tartsa most azt a kezét, amelyikkel ütni volna kedve.

A »szegedi hármak« ellen nem lehet panasz. Állják a helyüket derekasan. De mert a hírlapíró kötelessége észrevenni a csekélységeket is, amik a szereplő egyéneket jellemzik, meg kell jegyeznem, hogy Szluha magasodik ki legjobban.

Csak az egy Szluha van régi magyar fából faragva. A légkör, melyet a királyi biztosság teremtett, csupán őt magát nem zavarta meg. Az maradt, aki volt. Katona, aki nem mozdul onnan se jobbra se balra, ahová állították. Aki tudja, hogy amikor a »császárt« szolgálja is, a hátán levő borjunak otthon bőg az anyja. Szluha nem hajhász nagy szerepet, és nem is visz nagy szerepet. S éppen ez a legszebb szerep.

Általában igen érdekes anyag az elmélkedésre a szegedieknek, hogy most Szluhát említettem Bakay mellett, - kit csak nemrég fölcseréltek Bakayval.

Szluhától elfordult a népszerűség, mert az országgyűlésen nem játszott szerepet, mert nem volt szemtelen, mert nem szólt hozzá az olyan kérdésekhez, amikhez nem értett, s nem blamírozta magát és a várost, mert nem szaladgált a miniszterek után, nem hajhászta a kegymosolyokat, s nem igyekezett svindlírozással államférfiúnak látszani.

Elfordult tőle a népszerűség, amikor át kellett volna melegednie. Mert úgysem nem látunk ma egyebet, mint hogy éretlen fickók humbugizálnak az országgyűlési padokon... a talmi arany csillog még a Dicsőség kirakatában is.

S a szegedi közvélemény, amikor azt állítja, hogy Szluha Ágoston eldobta magától a tolvajkulcsot, amellyel a hírnév templomába belophatná magát, hanem szerényen meghúzza magát a névtelenek között és tanulmányozza a nagyok nyomdokait, ahelyett, hogy kalapot emelne előtte, elfordul tőle és megválasztja Bakayt.

Ha Szeged olyan politikust akar magának nevelni - aki a szédelgésen kezdi -, akkor jobb nekünk csak megmaradni - a baromfitenyésztésnél. Többet használunk vele az országnak.

Különben bocsánat e kitérésért.

Tovább vitt tollam, mint ameddig akartam.

A közvélemény cikkeim felőli kritikáját volt szándékom megírni »epilógnak«. Említettem, hogy mint vélekedtek azokról Bakay barátjai és ellenfelei, valamint a királyi biztosság.

De mindenesetre legérdekesebb mindenek fölött magának Bakaynak a hozzászólása.

Tegnapelőtt volt szerencsém találkozni Szeged város országos hírű képviselőjével.

- Ütnek, vernek engem! - mondá mágnásos lágysággal, mialatt illatos szivarjával (mely nyilván a Tisza Lajos fiókját vallotta még nemrég otthonnak) a taktust ütötte szavaihoz.

- Remélem, hogy képviselő úr fölül van emelkedve annyira, hogy az ilyen apró dolgok nem zsenírozzák.

- Oh, én mindenesetre fölül vagyok emelkedve.

- Hiszen, én istenem, nekünk is csak írni kell valamiről. Mondjon valami jó újságot.

- Írja meg ön, hogy a szilléri töltésen zsilip lesz!

- Ah, valóban?

- Ezt is nekem köszönheti a város - mondá mellét kifeszítve s széles demokrata kalapját hátra tolva a fején.

- Ah, ne mondja! Tehát ön?

- Igenis, az én művem. Most, ahogy körülvizsgáltuk a töltést Tiszával, azt mondom neki: »Te Lajos, tudod-e mi hiányzik ide?«

- Nem én Ferdi pajtás, ugyan mi? - kíváncsiskodék Lajos.

- Hát ide bizony egy zsilip köll - szóltam én.

- Az, isten ugyse! - mondá ő, s rögtön hívatta Szeghőt, hogy a megszületett gondolatnak testet adjon.

Íme, ez is egy vonás a Bakay fotográfiájához, melyből még azonkívül az a tanulság hogy Ferdi tudománya mellett ilyeténképpen lesz Lajos naggyá.

V. Búcsúcsók.

A mi örökké szellemes Taschlerunkkal történt, hogy egyszer egy miniszteri tisztviselő azon panaszkodott előtte, hogy az utazási utalványát s különféle napidíjait, bármily lelkiismeretesen számította is föl, csak levonás mellett fizették ki.

- Oh, oh fiatalember, - mondja az öregúr gúnyorosan - ön még túlságosan fiatal ember. Tapasztalatlan... egészen tapasztalatlan.

- Bocsásson meg kérem, de...

- Semmi de. Ha ön azt akarja, hogy az összes számadását helyben hagyják, tegyen ön bele mindég a számlájába valami ostobaságot is a kassza-kontrolór számára, mert annak muszáj törülni.

A zseniális öregúr e mondása korántsem egy fölületes bonmot. Mély filozófia az.

S én ajánlom azt mindazon államférfiak számára, akik nem akarják magukat lejárni: kövessenek el néha napján egy-egy ostobaságot is, amin az ellenzék megbotránkozhassék.

Mert az ellenzéknek olyan szükséges a megbotránkozás, mint a pihenő embernek a testmozgás; az ellenzék emberhússal él, s piros vércsöppeket iszik.

S ezért tartom én furfangos embernek Bakayt, aki gyakran odadob nekünk egy-egy apróbb hibát, hogy azért szidalmazzuk, s azalatt észre se vegyük, mit csinál, s ezért követ rossz politikát Tisza Lajos, ki oly kevés egyes hibát láttat velünk, hogy egész működése ellen vagyunk kénytelenek támadni.

De ha a nyitott szem áthatóan nézi Bakay működését, azt kell látnia, hogy az egy galimathiász. Egy kocsi az, melyet az iparosok indítottak meg, s mely most sebesen gurul a lejtőn. Egy kocsi, amelynek ide-oda lötyög a rúdja. Egy kocsi, amelynek a két első kereke az önzés, a hátulsó két kereke pedig az esetlegesség.

S hogy teljes legyen a kép, ott csörömpöl megoldva a kisafán a kerékkötő lánc.

Nem akarom a múltat bolygatni. Legyen az most pihenő tó, s nyelje el a benne lavírozó Bakayt a köd. Pedig közel suhannak sötét árnyak, itt táncolnak a tollam hegyén, és integetnek negédesen, mintha arra kérnének, hogy támasszam fel őket.

A megtépett erkölcs görcsösen fogja meg kezemet, s azt sziszegi: »vágd«.

A politikai jellem, penészlepetten, színehagyottan lép elő egy szerény zugból: »ne kíméld - mondja - én nem ismerem«.

A népszerűség bekocogtat ablakomon, s azt kiáltja: »én tévedhettem«.

S a méltányosság sötét fátyollal födi el szelíd arcát, mintha súgná: »ne láss meg engem«.

De én azért meglátlak téged szép istenasszony, s méltányos leszek Bakay iránt, s nem ócsárlom tovább, mert Bakay eléggé meg fog bűnhődni hibáiért.

A nagyravágyás, mely a képviselői székig vitte, megássa sírját is. S az egy olyan sír lesz aztán, amin nem zöldül ki a fű sohasem...

S én csak sajnálom ezért Bakayt, szinte rosszul esett, hogy éppen nekem kellett meghúzogatni kissé a vörös haját: amely úgylehet - csupán paróka.

Egészen elszoktam ettől a tárgytól. Az árvíz elmosta ezt is, mint annyi mást.

A galambok is szétröpültek.

S én, ki mint író annyira beleéltem már magamat a kedélyvilágukba, egyszerre kitettem lábamat a sivatagra, ahol medvék és rókák vannak.

Belehajlítottam derekamat a kisvárosi érdekek szövevény hálózatába, s csomóba szedtem a gazt és penészt.

A fekete szemek mosolygása helyett fekete cselekedeteket jegyeztem föl.

A női szív finom redői helyett, a Bakay görbeségét tanulmányoztam.

Egyszóval otthontalanul érzem magamat most, midőn újra szelídebb éghajlat alá érve, megállok a virágok között.

Mennyi színpompa! Mennyi fény!

Nem. Ez nem az elpusztult város! Ez egy örök paradicsom.

Mikor pusztaság volt itt minden, s az ember keresztül evezhetett az utcákon anélkül, hogy csak egy pillanatra is találkozhatott volna valakivel: csupán gazdátlan kutyák nézték útját a házfödelekről. S vonítottak ijesztően, cudarul.

Akkor jött ide a király. A legnagyobb úr a birodalomban. S a legnagyobb úr azt mondta:

Akarom, hogy ez a hely ismét város legyen.

S szavára nyüzsgés támadt s mint ahogy a mesékben olvassuk, ezer szellem bújt ki a föld alul. Miniszterek, politikusok a mellüket verték, nagy büszkén, hogy mekkora várost építenek ők ide, újságírók vezércikket írtak a leendő Szegedről, poéták a király könnycseppjéről énekeltek.

Az országgyűlés sebeink fölött tanácskozott, s az egész világ minket sajnált.

De azért a hajdani város helye csak olyan kietlen, puszta és hideg volt, mint azelőtt.

Majd letakarodott a víz lassankint; kizöldült a fű az iszapos mezőn, s a hangyaraj munkához látott izzadva reggeltől estig, tervet készítve, követ hordva.

Dolga volt a gyalunak, kalapácsnak. Kitatarozták a megmaradt házakat, ott álnak ismét füstölgő kéményekkel úgy, mint valaha; nyoma sincsen annak, hogy vízben álltak valamikor.

De azért a város oly kietlen, puszta és hideg volt...

Akik nem voltak itt soha azelőtt, nem tudták mi a baja ennek a városnak, hogy falai közt, habár föl lehet találni minden komfortot, amit a civilizált ízlés megkíván, szinte önkénytelenül ásítani kezd az ember. Nem érzi magát jól, pedig jó az étel, tűrhető az ital, nem halálthozó a levegő, - ha annak is volt kikiáltva. - Vajon mi hiányozhatik innen?

Akik pedig már azelőtt ismerték Szegedet, azok most sehogy sem akarták elhinni, hogy Szegeden vannak. Ha tudták is, mindjárt elfelejtették. Ebben az egyetlen pontban rendkívül szórakozott lett mindenki...

Király szava, Tisza Lajos erőlködése, miniszterek sürgető rendelete, országok jókívánsága s még sokkal jobb segítsége, mind mind hasztalan volt... s ha a nap sütött is, a figyelő szem mégis felhőket látott fölötte, vagy legalább azt vélt látni.

S a foszlányos felhők amint húzódtak, jöttek, úgy néztek ki mint megannyi tépett koldustarisznya...

Tompán kongtak az egyhangú léptek a kövezeten, mélán szaladt át a harangszó a város fölött, s a rekkenő hőségben is egyszerre megrázkódott az ember s fázni kezdett, s olyan nagyon-nagyon furcsán érezte magát ebben az idegen, ebben a síri világban... Talán nem is élő emberek ezek már, talán csak árnyak ezek, talán csak egy régi álom félig elmosódott alakjai, amik meg-megjelennek kísérteni.

A fecske eljött tavasszal, fészket kezdett rakni valamely ház eresze alatt, egy darab idő múlva mintha jobban meggondolta volna magát, abbahagyta s elszállt innen...

Beszélhet a király! Sohase lesz itt többé város!

...És amint elmúlt a fürdőszezon, amint eljött az az idő, hogy mindenki visszasiet az őszi napokkal a saját tűzhelyére, egyszer csak reggel arra ébredünk, hogy...minden kis kapuban virág nyilik...az egyikben kettő...három.

Ha végig megyünk az utcákon, kinyílnak az ablakok jobbra, balra, s szép női fejek bukkannak elő, bűvös mosolyok vetnek fényt köröskörül s bearanyozzák a romokat.

S a bearanyozott romokat egy perc alatt tündérpalotákká építi föl a gyönyörittas képzelet...

Üde levegő csapkodja meg az arcokat, balzsam terjed benne; nagyot lélegzel s még egy futó pillantás a szép ismerős arcokra, s többé nem jut eszedbe, hogy Szeged elpusztult. Megvan egészen: mindenestül.

Oh, azok az asszonyok!

Amint ők megjöttek: megjött a költészet is. Megszólalt a hegedű is; sohasem sírt olyan búsan, sohasem gyűrte úgy össze a szíveket.

A nőkkel megjött a courtoisie. A courtoisie-val megjött a divat, melyre egynek kivételével mindnyájunknak szüksége van.

Hát ez az egy?

Anadyoménét a gráciák öltöztetik.

Nem a Tisza Lajos ebédjeiről lesz itt szó, amelyek igen jók lehetnek a maguk nemében, mint a rekonstrukció fűszerezői, de amelyeknek bizony mégiscsak hiányzik az előkelő színezetük. Agglegények konyhája különben is nélkülözi azt a bizonyos varázst, amely báró Kemény Zsigmond szerint ránk mosolyog az ételekről.

Ezzel egyébiránt nem azt akarom mondani, hogy Tisza Lajos házasodjék meg a vendégei kedvéért; ilyen tragikai véget nem érdemel; eddig mindig mások nősültek az ő kedvéért.

Más, egészen más légkört festek: az elegáns világ szalonjaiba vezetem az olvasót, s ott írok le egy ebédet.

A szárnyas ajtók szétnyilnak s monoton, betanult hangon jelentik:

- Tálalva van.

A ház úrnője bizonyos otthoniassággal emelkedik föl üléséből, s a legkitüntetettebb vendégnek nyújtja karját, ki kecses meghajtást ad hátának, egy frázissal áll elő, amiért ismét egy mosoly a jutalma az úrnő ajkairól.

Ezalatt némi zürzavar támad; a férfiak körüljártatják pillantásaikat a társaságon; az udvariasság és szerénység küzd bennük...Nyújtsa-e neki a karját, vagy ne? Második, vagy harmadik párnak sétáljon-e be az ebédlőbe?

Az idő sürget; egyszerre három fekete frakk rohan egy uszályos ruha felé; az uszályos ruha találomra választ közülük s a menet megindul. Utócsapatját a »fölösleges férfiak« képezik, félig elégületlen, félig tartózkodó arckifejezéseikkel közvetlenül a feszes bérszolgák előtt. - Ezek néznek ki a legméltóságteljesebben. Magatartásuk méltó lenne egy nagykövethez vagy miniszterhez. A szépen megtermett idomok osztályrészét képezik rendjüknek s komolyságuk ritkítja párját. Hát még a pompás arisztokratikus lábikrák! Hát bizony nem csoda, ha néha ők, akik az utolsók az ebédlőben, elsők a hálószobában!

A nők leülnek, rendbeszedik magukat s kiterjesztik ruháikat. - A férfiak monoklival szemeiken igyekeznek leolvasni neveiket azon kis fehér papírdarabkákról, melyek számukra az asztalnál helyet jelölnek ki.

Ezt aztán elfoglalják, meghajtják magukat, alig észrevétlenül köhögnek, hogy hangjukat tisztábbá tegyék, s nemsokára két ruhacsoport alá vannak temetve.

A poharak és palackok serege csillámlani kezd az egész vonalon: minden tányér elé egy kis zászlóalj foglal állomást; a gyertyatartók és csillárok fehér fényt árasztanak a palackokra, ruhákra, szalagokra és gyémántokra: egy nagy virágváza azaleákkal az asztal közepén emeli föl sisaktollát, s a kanalak és tányérok csendes csörömpölése hangzik lazán... elveszőleg.

Az ebéd elején a »societas« nem unatkozik: ott ülnek hidegen, feszélyesen, érzéketlenül, mint az őrkatonák a faköpenyekben.

Egy-egy halvány mosoly jelenik meg egy-egy arcon, néha rövid megjegyzés tétetik fáradtan közönyös tárgyakról.

Ez arisztokratikus megjegyzéseknek valami csodálatos sajátosságuk van; nem lehet belőlük társalgást szőni.

Mások tekintélyes redőket erőszakolnak arcukra. Frici gróf arra vigyáz, hogy testét egyenes vonalú kellemdús »attitude«-ban tarthassa. Marie comtesse színtelen ajkait csucsorítja össze olyan mesterségesen, hogy fumigálni látszassék mindent. A ház úrnője maga a megtestesült méltóság, még a szemei sem mozdulnak, mindössze az ebédlő falaira vet olykor bíráló tekintetet, hol XIV. Lajos korabeli szokás szerint jeles mesterek által le vannak festve a különböző gyümölcsök és pecsenyék: ezekhez hasonlít össze minden tál ételt, amit az inasok körülhordanak. Ha a művészetnek meg kell közelíteni a valóságot, a valóságnak is meg kell közelíteni a művészetet.

Az asztal végén ül a két kis baronesszel a »mademoiselle«. Kimaradhatatlan alak a főúri asztalnál. Valóságos párizsi nő; termete, gyöngéd vállai folytonos mozgásban vannak, ruhája a képzelhető legkönnyebb, bár egyszerű, legkedvesebb, legsusogóbb.

Ilyen a »haute crème« külseje az ebéd fölött. Ha valaki végignézne az asztal alatt, valóságos lábtanulmányokat tehetne.

A parányi lábacskák és férfi lábak illő sorrendben, de mindenik más-más helyzetben nyugszik a sima padlón. Egy egész költészet és rendszer van e hanyag attitűdökben.

Éppen ilyen rendszertelenség mutatkozik a kezekben is. A »nonchalance« ízléssé magasodva.

Az ételek pontosan kimért, egyforma időközökben jönnek egymás után. A »bontonhoz« tartozik azokat, amikből enni nem akarunk, észre nem venni. Amelyikből pedig enni kivánunk az előkelő modor követelménye, hogy mindig azt a részét vegyük ki a tálból, amit nem szeretünk.

S innen van az, hogy egy polgári háznál például a csirkének a lába és nyaka marad meg utoljára, míg ellenben egy főúri asztalnál a tisztelt csirkének ez a két testtagja a legkapósabb.

De ím az ebéd vége felé jár... Másodszor töltenek a champagne-ból.

Ez egészen megváltoztatja a sociétét. Az egyetemes gondatlanság veszi kezdetét.

A székeket kissé széttolják: több vendég félig az asztalra hajol, a társalgás élénkebb, bizalmasabb lesz; kettesével, hármasával kis csoportokban kezdenek beszélgetni.

A bérszolgák tétlenül állanak s már csak az eltakarítás foglalkoztatja elméjüket.

Mindezek dacára valami sajátságos finom légkör honol a teremben, melyben a hangok elenyésznek, a szavak elmosódnak...

Csak itt-ott hangzik ki egy-egy ilyen töredék:

- A Pepi gróf egy charmant gyerek!

- Quel diable! A Kincsem megint nyert?

- Oh, oh... Én mégis többre becsülöm azt a hogy is hívják... Jókait, mint ahogy a »notre cher ami« a Gézát, a Zichyt, s te?

- Nekem tout egal. Ennél az is fontosabb, hogy hova hozzák a kávét. Talán a kék terembe.

Visszaröpül már a gólya, s a rengő délibábban nem fog a nap többé fürödni az idén.

Leveti zöld ruháját a róna, megbarnul, majd megfehéredik. - Az ég felhős lesz fölötte, s az enyhe nyári fuvalom helyett szeles vihar száguld majd végig rajta.

Még csak a vénasszonyok nyara következik; bágyadt napfény, sárguló lombok... Reggelenkint a dér beszegi a füveket s a fák leveleit ezüsttel, delenkint pedig föloszlatja az ezüstöt a nap, s bearanyozza őket. De a verseny nem tart soká, a dér mindig nagyobb lesz, s a napsugarak mindig hidegebbek s a szatymazi tanyákon fölhangzik az időszerű nóta imitt-amott:

Suba, suba, göndör szőrű suba,
Száz ökörért nem adnálak oda!

De azért nem kell ám a vénasszonyok nyarát kigúnyolni, de még a vénasszonyokat sem.

Sorel Ágnes, Lamballe hercegnő, Bella de Tiriano, Pompadour márkiné, mind késő korig maradtak szépek... Sőt mint egy német (pláne német) író megjegyzi, - szépségük csak nyert a korral.

Hát még Ninon de LEnclos, ki 80 éves koráig hódított férfi szíveket, s kiről Saint Évremont szellemes bókkal mondja:

Lindulgente et sage nature
A formée lame de Ninon
De la volupté dEpicure
Et de la vertu de Caton

Már mi magyarok az egy Rómer Flóris kivételével csak a borban szeretjük a vénet, s az élemedett korú szépnem iránti tiszteletlenségben odáig vetemedtünk, hogy nótánk is van rá, miszerint: »A vén asszonyt nem kár volna...« stb.

Hanem ha a vén asszonyok nem is nyerik meg a rokonszenvünket, a »vénasszonyok nyara« annál inkább, mert az seholsem olyan szép szezon, mint Magyarországon, ahol annyi vidám szüret esik ebben az időben.

Ha az öreg Noé ide jönne egyszer, nem bánná meg, hogy elültette a szőlőtőkét: sok öröm forrásává lett az már kétezer év óta, hősök karjának erejét növelte, szíveket lángra gyullasztott, búbánatot meggyógyított.

S hol volna annyi rengeteg begyógyítani való búbánat, mint Szegeden?

Ki is visszük azt a jövő héten mind a szatymazi szőlőkbe; hol fölpezsdül a szív. Betelik a vidék vidám kurjantások hangjával. Szeged egészen odaköltözik néhány napra. Onnan sokkal rózsásabb színben fogja látni a rekonstrukciót.

Talán semmi sem szebb az Alföldön, mint éppen az ősz, az a búskomorság, az a melankólikus nyugalom, mely a természetben honol, szinte elfogja a szíveket.

»Ilyenkor itt minden ember ábrándozik, s siratja a haldokló természetet« mondja új könyvében Tissot, ki körülbelül negyven lapot szentel az ősz leírásának Szeged környékén.

Hátha még úgy ösmerné ezeket a sárguló lombokat! Hátha megértené méla suttogásaikat. Hátha bele volna avatva abba a nagy titokba, hogy a hervadás e tanújegyeiből egyet-kettőt elkap a forgószél... s mikor az arcodhoz vágja, a meghalt szerető izenete az, sírok hazájából.

A végtelen pusztán messzire ellátszik a kútgém, kopár minden, s sívó homok söprődik keresztül, felhőt támasztva köröskörül...

Különben nem folytatom a vén asszonyok nyarának leírását, mert még mindössze egyszer láttam azt itt, s abból az időből leginkább egy fiatal leány emléke tünedezik elé.

Vidám szüret, táncmulatsággal egybekötve. Ott volt a szép lányok közt a kis Mari is.

Szegény kis Mari, ő volt a szüreti táncmulatság központja. - Mindenki ővele akart táncolni. Nem is csoda; nagyon szép volt.

Karcsú dereka csak úgy hajladozott, mint a liliom a szélben. Soha ilyen vékony derekat, melyet attól kellett félteni, hogy valamely szenvedélyesebb táncos kezei közt ketté törik.

Anyja és egy fiatalabb hölgy (bizonyosan rokona) aggódó szemekkel nézték, amint a kis vékony angyal majd ennek, majd annak a fiatalembernek a karján lejtett. Halavány arca egyre pirosabbá lett.

Hej! csak szép tánc ez a szilaj csárdás.

Az egész társaság Marit bámulta, s magasztaló hangok hallatszottak itt-ott. Csak egy közelemben ülő mondá:

»Szegény gyermek!«

Megfordultam s jól megnéztem az öreg urat. Egy tiszteletben álló orvos ismerősöm volt.

- Miért mondja ön szegénynek a kis Marit?

- Azért mert úgy tekinthetjük őt, mint aki nem él meg már több szatymazi szüretet.

Ijedten és kérdőleg tekintettem az orvos arcára:

- Úgy van, - ismétlé szomorúan. - A természet kérlelhetetlen szigorral bünteti meg az ellen elkövetett merényleteket. E fiatal leány egész belseje össze van zúzva és tördelve azon észnélküli és bűnös fűzés által, mely a szegény gyermeket élte tavaszán nyomorékká tevé és megöli. Ez egy egészen új neme az öngyilkosságnak.

- De az istenért, tudatni kellene ezt legalább az anyjával.

- Azt hiszi nem tettem. Megharagudott rám. Mi ad nekem jogot az ő leánya rágalmazására? Az emberek őrültségénél uram csak egy nagyobb van: a hiúságuk.

E pillanatban hirtelen nyüzsgés, mozgalom támadt.

»Orvost! - kiálták. - A kis Mari elájult!«

A kis Mari csakugyan elterült halotthalványan, vonagló ajakkal a földön. Az én ismerősöm, a doktor emelte föl s szállíttatta be azonnal Szegedre.

Szegény Mari otthon lefeküdt, s nem is kelt föl többé. Az idei szüret már nélküle megy végbe Szatymazon.

És ebből az a tanulság: hogy mégiscsak bölcsek a kínaiak, kik csak a lábaikat engedik összezúzni a lányoknak.

(Andrássy Gyula, Verhovay és a szegedi választás. Az isten és a magyar miniszterek. A bolhák. Wahrmanniáda és mégis Verhovayáda. A bogrács s több efféle.)

A nap főeseménye itt, hogy Andrássy ismét itthon van Budapesten. Ma már láttam is. Kissé megöregedett, a pofaszakálla megőszült, de a haja még mindig göndör, termete ruganyos, délceg, s a fiatalemberes szürke gérok is elárulja az örökké ifjú és gavallér mágnást, ki még megbukni is kellemesen tudott.

Politikai körökben az a nézet van elterjedve, hogy tavaszig pihenni fog, s aktív szerepet csak azután kezd. A nagy rébusz csak az, hogy milyen irányban. Némelyek szerint Széll Kálmánnal egyesülve föltámasztja a Deák-pártot begyöpesedett sírjából. Az okosabbak azonban azt hiszik, hogy az Andrássy célja Tisza Kálmán háta mögött Deák Ferencet játszani. Nehéz dolog lesz. Szilágyi Dezső vérmes reményeiből pedig, hogy a terebesi gróf az egyesült ellenzék élére álljon, senki sem beszél.

Ennyit a nagy politikáról. - Most áttérek a speciális szegedi dolgokra. Verhovay és Mocsáry jövő szombaton mennek le Szegedre, hogy a követválasztás mindinkább összegomolyodott kérdését tisztába hozzák. Verhovay úgy vélekedik, hogy a Börcsök Sándor esetleges képviselősége nagy ártalmára lehetne Szegednek a jelen körülmények között. A függetlenségi párt csupán Herman Ottót óhajtja, s nincs ínyére, hogy Szegeden Almásy Jenő intrikál a maga részére. A párt Almásy megválasztását saját kijátszásának tartaná, s mindent kész elkövetni ez ellen.

Herman Ottó vasárnapra készül le, ha kijelöltetik s ekkor fogja programbeszédét megtartani, mely a Verhovay »ceglédi enunciációján« fog alapulni, mert Herman, a Verhovay-Komjáthy csirázó párttöredék híve lesz.

Herman Ottótól nem szabad a szegedieknek megijedni. Tudós volta mellett is elég kedélyes ember. S azonfölül tevékenységében fáradhatatlan.

Élénken festette le előttem az általános korrupciót. S arca ilyenkor átmelegszik, szemeiből a szenvedély és harag csillámlik.

- Bomlik a társadalom - mondja elkeseredve -, a rothadás mélyebb-mélyebb, és fölhat egészen a magaslatokig. S még elégtételt sem vehetünk. Mikor Mikót akartuk kérdőre vonni, fogta magát és meghalt, most, hogy a rendjel-skandalumokért Wenckheimnek kellett volna felelnie, ő is azzal főzött le, hogy meghalt. Borzasztó ez uram!

- Az ördögbe is! Ön igazán szegedi képviselőnek való - mondtam neki. - Az kell a szegedieknek, hogy még az úristen is belevonassék a mamelukok sorába, aki szinte részese a korrupciónak, amiért rendre elszólítja a minisztereket, mikor éppen ítélni akarunk fölöttük.

Különben is nincs érdekesebb, mint a szélsőbaliak közt tölteni egy órát, kik tele vannak panasszal s keserűséggel. Az igaz, hogy méltán. De némely honatya ezt már annyira megszokta, hogy mindenbe belevegyíti.

- Látod öcsém - szól hozzám egy pártvezér dühösen vakarva a lapockáját - most még ezek a bolhák is másformák a Tisza-rezsim óta. Azelőtt, ha volt is egy-egy nagyobb bolha az ember testén, egy nagyot csípett rajta s odább ment békességgel, most azonban ezer apró bolha sétálgat a »habeat corpus« dacára tagjainkon és olyan eszeveszetlenül alkalmatlankodik és szívja a vérünket, mint valami diplomata.

Verhovay összetalálkozik az utcán Wahrmannal:

- Gratulálok a királyi kitüntetéshez, melyet Szegeden kaptál - mondja Wahrmann.

- Köszönöm. Jó, hogy említetted! Mert éppen tőled akarom kérdezni, hogy mennyit szokás az ilyenért fizetni?

De hagyjuk itt a politikusokat. Beszéljünk valamit az irodalomról. Szeged térképét elvittem az »írói körbe« s megajándékoztam vele Szanát, aki kifüggesztette a falra.

Bezzeg lett nagy érdeklődés. Még Balázs Sándor és Lauka Guszti is abbahagyták a piketírozást.

Laukának megmutattam a mappán a Pósz Alajos kereskedését.

- Látod Guszti bátyám, itt csinálják a bográcsodat.

- Köszönöm a rokonszenveteket - mondja az öreg Guszti, - de nem csodálom, mert nekem is a víz fáj; az, amelyiket a borban megittam már ötven esztendő óta.

Pillantsunk még be a színházakba is.

A Népszínházban a »Bokkáccsó« járja a lejárhatatlan Blahánéval. Ki olyan ügyes, kedves novellaíró, hogy egész öröm vele egy mesterséget űzni. A Nemzetinek egy kedves premierje volt, a »Szikra«, mely egészen meghódította a magasabb igényű közönséget, mind a két ház tele van rendesen.

A »Nemzeti Kaszinó«-ban aláírásokat gyűjtenek gróf Zichy Viktor kirekesztése tárgyában. A ruganyos Pázmándy áll a mozgalom élén, ki az Asbóth által fölhozott adatok összegyűjtésében is tevékeny részt vett.

Pázmándy Dénes azon idő óta, ahogy Szegeden volt, melegen érdeklődő barátja lett Szegednek. S most mint nekem mondotta, egy konzorciumot állít össze franciákból, kikkel állandó színházat szándékozik építeni Szegeden.

Sőt, ha az asszonyok megkérnék - a korcsolya egyleti pavillont is fölépítené.

Vasárnap reggelre otthon leszek.

A termékenyítő Nílus egyik virányos völgyében állt régente egy város, melyet szorgalmas nép lakott. Híres vala e város egész Egyiptomban arról, hogy míg a fáraók fővárosának föníciaiak, zsidók, arabok és rómaiak, úgy mint az egyiptomi nép romlatlan és idegen elemektől ment tisztaságában élte nemzeti életét és fejtette ki nemzeti kultúráját.

E várost egyszer elboríták a Nílus hullámai, mivel Danes satrapája, szövetkezve a páriák vezéreivel meggátlá a védelemre tervezett erődök építését.

A város, mely többnyire vályogházakból állott, megsemmisült.

Egyiptom fölött azon időben Arbaces uralkodott, ki igen jószívű fejedelem vala és népeiért minden áldozatra kész.

A várost ért csapás hallatára gondolatsebességgel a nyomor helyszínére sietett. A csüggedő nép keblébe a remény virágát ülteté és királyi szavával biztosítá, hogy a várost újra és a réginél fényesebben fölépítteti.

Herodot e város történetének 77 oldalt szentel művének 7-ik kötetében. Terjedelmes előadását röviden összevonjuk a következőkben:

Arcabes hazatérve palotájába magához hívatá Nílus nevű nagyvezirét, s megparancsolá, hogy nyissa meg kincstárát és segítsen a nyomorultakon, továbbá pedig gondoskodjék a város újjászületéséről és jövőre a Nílus árja elleni biztosításáról. - Mert e város népe Egyiptom büszkesége és az Ápis-imádók fajának zöme.

Nílus nagyvezir pedig a földig hajlott, úgy, hogy kampós orrával a márványpadolatot érinté és engedelmességet ígért.

Egyiptom palotáiban és kunyhóiban követték a fáraó példáját, szintúgy siettek a világ összes nemzetei a Ganges partjától a britanniai krétasziklákig filléreiket összerakni a szerencsétlen város lakosságának segélyezésére.

Látva e tömérdek kincs fölhalmozódását, Nílus nagyvezir a fáraó elé lépett és mondá:

- Uram, e nép nem tudna e kincsekkel mit csinálni. Bízd rám e város sorsát és a tömérdek kincset, majd gondoskodom én az előbbinek fölépüléséről és az utóbbinak igazságos szétosztásáról.

A fáraó bízott nagyvezérinek szavaiban és mondá:

- Jól van, elfogadom tanácsodat. De a fáraó szent és meg nem szeghető szavát kötöttem le a város föltámasztására. Kit küldjek oda e munkának a nevemben való teljesítésére?

A nagyvezir felelete e kérdésre is készen vala. Kivesz zsebéből egy ékes jegyekkel telerajzolt papiruszt s ekként szól.

- Uram, ki a napnál is fényesebb vagy! Van neked egy rabszolgád, kinek hűsége hasonló a magaméhoz. Az Nílus II. testvérem. Ő részt vett a tizenkettők tanácsában, midőn Alexandria görbe, szűk utcáit kiszélesíték. Sőt híres arról, hogy Herrices rabszolgád akkor zsákmányolta ki leginkább a Nílus tartományait, mikor ő volt alvezired és parancsolt a száraz- és víziutakon. Az igaz, hogy egyik rabszolgád sem tudott arról semmit, hogy mit mível a másik. Íme, itt van aranyba foglalt bambusznádad. Jegyezd mennyei nevedet e papiruszra és engedelmeskedni fog Nílus II-nek minden rabszolgád, csakúgy mint saját szavadnak.

Arbaces mindenben helybenhagyá nagyvezirének tanácsát és kinevezé Nílus II-t helytartójának az elpusztult városban.

Az új fáraói helyettes bevonult a romvárosba. Testvére tizenkét rabszolgát és negyvennégy eunuchot rendelt mellé, hogy fejedelmi fénnyel vegyék körül.

A rabszolgáknak ugyan föltétlenül teljesíteniök kellett uruk parancsát, de meg vala engedve néha bámulatokat kifejezni a fáraói helyettes nagysága fölött.

Az eunuchoknak néma engedelmeskedés volt részük; véleményük nem volt; helyettük a parancsoló gondolkozott.

A város régi satrapája pedig a szomszéd faluba küldetett, az Ápis tisztelet főpapjául.

A fáraói helyettes fényében sütkéreztek a város szerencsétlen lakói. Tapasztalták, hogy a nap amikor fényes, melegít is egyszersmind. Ezen fénytől is termékenyítő meleget vártak.

Eleinte nem is csalódtak. Nagy volt a gar és a sürgés-forgás. Kutatták az egyesek kárát, mintha megfizetnék az utolsó "páráig".

A fáraói helyettes megjelent mindenütt személyesen, ahol bajt sejtett. A lakosság örült is ennek, reménykedett és nyugodt lélekkel látta sárgulni lassan-lassan a fák leveleit, látta, miként hullanak le és mint közeleg az év ridegebb szaka.

A Nílust dagasztó őszi esők nem tudták elrémíteni, mert készült városuk körül a rég óhajtott védgát.

Gondoskodtak a fáraói helyettes szolgái időszerű szórakozásról is. Készítettek egy óriás-képet, melyre szebbnél szebb fellegvárakat festettek. S képpel mulattatták a népet, azt beszélvén, hogy ilyen várost épít nekik Arbaces parancsára a fáraó helyettes.

A jámbor egyiptusok mindezt elhitték.

Azonban midőn végre bekövetkeztek az őszi esők, midőn metsző hideg szelek süvítettek a líbiai hegyek felől, s a lakosság kifogyva mindenből szűkölködni kezdett: a nép elégedetlen vala.

Miért - kérdezék - tartja vissza Nílus nagyvezir tőlünk a kincseket, melyeket összehordott rakásra számunkra az emberi szeretet? Miért nem osztatnak ki most, mikor szorult helyzetben vagyunk?

A nép ezrei összegyülekeztek e kérdés fölött tanácskozni.

A gyűlésen megjelent Bakyes is, ki mézes hazugságokkal behízelegte volt magát a nép kegyébe, de azért mégis beállt rabszolgának és hízelgéseit a nép helyett a fáraói helyettesre pazarlá.

A nép zajosan követelte a kincsek szétosztását. De Bakyes a fáraói helyettes parancsára csendre inté őket. Ha éheznek, ha fáznak, az nem tesz semmit. A fáraói palotában jó meleg van és terített asztal áll. A kincseket azért őrzik, hogy majd a jövőben, ha a Nílus folyó megengedi, házakat építenek érte. Különben pedig még nem jöttek tisztába, miként osszák ki a nép közt a kincseket, mert roppant igazságosak akarnak ám lenni.

De a nép nem hallgatott többé Bakyes szavára. Hanem megmaradt követelése mellett, hogy ami a népé, az osztassék ki a nép között.

A fáraói helyettes addig rabszolgáival egy nagy munkálatot készített, miként lehetne a kincseket igazságosan kiosztani. A munka hieroglifákban vala írva és mikor elkészült, senki sem értette. Újból hozzáfogtak újabb munkához.

Az elpusztult város lakói nem győzték várni a bölcs munkának befejezését, hanem szétszóródtak boldog Egyiptom különböző vidékein.

Mikor végre a fáraói helyettes munkája elkészült, nem volt már kinek a kincseket kiosztani...

*

A Nílus partján egy domb tetején áll egy magános templom. E templom a Türelem istenségének van szentele.

Ez maradt csak fönn az elpusztult város emlékét hirdetni, amely sohasem épült föl többet.