Kedves Guszti bácsi, mintha most is látnálak amint ott ülsz az írói kör legbelsőbb szobájában s pikétírozol Balázs Sándorral, és zengedezed neki: hat tizenöttel, huszonegy meg három... Körülötted egy egész csomó »gibic« a fiatalabb írói nemzedékből, kiknek egy csomó humoros frázissal ütöd ki a szemét, s jót nevetsz magadban, milyen olcsóba kerül bolonddá tenni a »gubó« népet.

Pedig hiába látlak az írói körben, mert te most, amikor ezt a tárcát írom, ott ülsz a Hungária dísztermében a tiszteletedre összegyűlt (mint te mondanád) írástudók és farizeusok között, s nekigombolkozol a dicsőségnek, mely alig-alig cseppent eddig, s most akó számra csurog.

Szép nap ez Guszti bátyám! a fekete betűk, amiket leírtál életedben, csillogó fényes pontokká lesznek s beragyogják ezt a napot. Szülőmegyéd, a legmagyarabb város Szeged, és maga az írói világ ajándékkal tisztel meg. Bizony csak szép nagy nap ez, de fájdalom csak novemberi nap. Negyven évig kellene utána várnod.

A király is kitüntetett. Lovag lettél, s most már még otthonosabban járhatsz a granadai kaballérók között.

De gát ennek mind nagy ára van. A te működésed eleje abba a korba esik, mikor még nagy nyomorúság volt magyar írónak lenni. Mikor még az égi szikrát eltaposták. Sokat kellett fáradni, tűrni, elszenvedni, míg az új éra megvirradt.

*

Nincs egyetlen írónk sem, kinek egyénisége azonosabb volna műveivel, mint éppen Lauka Gusztáv.

Irálya könnyed, síma és egyszerű. Az alakok, akiket teremt, legnagyobbrészt őhozzá hasonlítanak. Vidám, könnyelmű, jó emberek, akik nagy szenvedélyekre nem képesek, akiknek összes élete és tevékenysége a »jux« határai között mozog.

Negyven esztendő munkássága volt a mai nap előkészítője. 1839-ben jelent meg első rajza és első költeménye a Vajda Péter által szerkesztett »Almanach«-ban. - E kis költemény így hangzik:

Feljött már a holdvilág,
Fénylik mint ezüst világ
Eljön-e a kedvesem.
Már jó régen itt lesem.

Be gyönyörű estve van
Minden csillag éjelez.
Mit ér az ég csillaga,
Ha nincsen itt ő maga?

Talán míg én őt lesem
Másnál van szerelmesem;
Ez hát amit ígére
Pár csókomnak a bére.

Eljönnél még valaha
Te most hozzám mostoha,
De már akkor késő lesz
Mert a szívem másé lesz.

Azóta hol a próza, hol a költészet múzsájához hajolva, szakadatlan kedéllyel ír, minden lap olvasói körében szívesen látott jóbarát, aki jóízűen beszéli el a vidéki élet furcsaságait, Don Gunárosz különös kalandjait és zengi Butter Flórián szerelmét.

De ha Lauka Gusztáv kedvelt műíró a nagy olvasóközönség előtt, még sokkal kedveltebb mint egyén, szűkebb körben barátai és ismerősei közt, ahol az örök derű képviselője. Jókedvű adomái »bonmot«-ja s szeretetreméltó lénye jellemzi.

Laukára mondta Jókai, hogy az isten jó kedvében teremtette a világra, csak a világot teremtette neki rossz kedvében. De Guszti bátyánk ezt észre nem veszi, vagy nem akarja észrevenni, s félszázad év óta csak rózsát szakít a saját életfájáról.

Műveiben mindig tréfáló, gúnyolódó.

Az élet fonákságait nagy előszeretettel mutogatja, de nem azért, hogy javítson, hanem csak azért, hogy mulasson.

Negyven év nagy idő. Mindenki elpusztult azóta, csak az öreg Guszti bácsi maradt meg, s az a virtus benne, hogy »fiatal embernek« maradt meg.

Mint a belügyminisztérium hivatalnoka nemrég itt járt Szegeden Jekelfalussyval, az országrendészeti főnökkel. Egy nagy láda is volt velök, amint a Hungáriában kiszálltak.

- Mi van abban a ládában, te Guszti?

- Hát a könyvtár öcsém... magunkkal hordjuk - mondja egész komolyan - mert nem tudja az ember, hol kell fölütni egy-egy jónevű auktort, hogy az embert kisegítse az észjárásban.

Voltak pedig a nagy ládában a következő kapacitások:

Ménesi, Diószegi és Egri - palackba szűrve.

Nyitogatták is szorgalmasan, és keseregtek mellettük - a Szegedet ért csapás fölött.

A »Szeg. Napló egy barátja« aláírással nyílt levelezőlapon azt kérdezi tőlem valaki: igaz-e az a - Lexikon-história, melyet a Hiradó említett.

Hát az bizony egészen igaz. E. L. úr csakugyan benne lesz a Lexikonban. És én azt hiszem, hogy ezen nincs is mit restellnie, mert nem tolakodott oda, s mert írt egy olyan fontos dologról, a szocializmusról olyan szakavatottan, hogy az ország határozottan legelőkelőbb folyóirata a »Budapesti Szemle« is bevette munkásai közé, akik a nemzet jelesebbjei. Kék Hyacintus Lévay Ferenc uramnak persze, aki a kutybagosi közlönyök Tárogatóiban, Hírharangjaiban, tárcafüzéreiben, a Burgerné kalendáriumában, egyes főispáni ebédeken, az alsó-, felső- és móravárosi disznótorokon, lakadalmakon, keresztelőkben szokta elméje szüleményeit potyogtatni, azon boldog tévedésben él, hogy a betű betű, azaz tout egal... Amit ő ír és amit Csengery ír, annak egyforma sorsa van, kiszedik a szedők, aztán megvan nyomtatásban. Hát ők egyforma nagy emberek!

Hanem hát kedves Kék Hiacynt úr, az nem úgy megy a világon! Képzeljen önmagának egy léniát; ami ezen a lénián fölül van, az az irodalom, ami azon a lénián alul van, az az irodalmi szemét.

Én nem szeretek senkinek kellemetlen dolgot mondani! Tehát nem is mondom meg önnek - de ha ön gondolkozni akar, akkor bizonyosan ki fogja találni, hogy a lénia fölött vagy alatt áll-e ön.

Nos ön tehát a lénia alatt áll, ugye?

Amint azt szépen beismeri, fecsegjünk tovább.

Értem önt. Ön mint laikus is lehet az irodalomnak jó barátja, aki maga is az írók eszméi nyomán firkálgat hébe-hóba vidéki újságlapokba.

Ez szép öntől. Mert semmit sem szabad ledehonesztálni. S mert higgye meg, az irodalom egy bűbájos istenasszony. Közelében, az ő szalonjaiban csak a közvetlen barátai foroghatnak. A választottak a boldogok, akikre rámosolyog, akiknek fényt kölcsönöz közelléte.

De hát mit csinálna ez a szép asszony, ha csak azok a barátai volnának meg?

Hogy teljes legyen az udvara, ahhoz az is szükséges, hogy legyenek szolgái, inasai, törpéi, sőt még ugató kutyái is az udvaron.

Az ön működése létjogát tagadni tehát éppen nem lehet jogom, nekem csak az ellen lehet kifogásom, hogy miért vetkőzik ön ki igénytelen egyéniségéből, s mindenáron szerepet akar cserélni.

Az nem megy, uram!

Mert arra már van eset a magyar anekdótákban, hogy a fösvény háziúr kiment a kutya helyett éjjelenkint ugatni, de arra még nincs eset, hogy a kutya felöltözött volna úrnak, s bement volna az úri kompániába pikettírozni.

Tud ön erre esetet?

No, ugye nem tud? Lássa, ne avatkozzák hát irodalmi dolgokba. Nagy káosz az önnek, amiben bajos lesz eligazodnia.

A lexikon fogalmát is félreértette. Ön azon hitben van, hogy a lexikon a Clio könyvtára számára íratik. A lexikon pedig, lássa, nem egyéb, mint a publikum kalauza bizonyos dolgokra és személyekre nézve.

Mert lássa a »bab« meg az »áspiskígyó« sem olyan dolgok, mik valamely nagy irodalmi vagy haditetteket vittek volna végbe, de azért a Magyar Lexikonban mégis benne vannak.

Ön a történelemmel, az irodalomtörténettel és az anthológiákkal keverte össze a Lexikont, s innen származott dühe E. L. ellen.

Ha önnek is úgy tetszik, időzzünk e pontnál kissé.

Távol van tőlem az az intenció, hogy én a »Magyar Lexikonba« való bejuthatást semmibe se vegyem. Igenis van annak jelentősége, s kell bizonyos határoknak lenni, amik a szerkesztőt kötelezik a föl - vagy föl nem vételre.

Csak olyan emberek juthatnak be a Lexikonba, akik a közügyek terén való munkálkodásukban oly nyomokat hagytak, melyekkel a nemzet közönsége vagy már foglalkozik, vagy még foglalkozhat. E foglalkozáshoz mintegy magyarázatul szükséges az illetők életrajza.

Hogy valaki azért, mert szerkesztő, még sem nem író, sem nem nagy ember, azt én igen jól tudom. Mert hiszen szerkesztő mindenki lehet, akinek kedve tartja, s pénze vagy közönsége van hozzá.

De nem is a szerkesztőség révén jut E. L. a magyar Lexikonba.

Miért jut hát be? Ön véletlenül a történelem tanára is, hát bizonyosan ösmeri a tanítványai lecke fölmondásaiból XIV. Lajost. Hát ez a XIV. Lajos (benne lesz a Lexikonban ő is) azt mondta, hogy »aki egyszer valami szellemdús dolgot mond, az már előttem figyelemre méltó ember«.

No, előttem is. E. úr, igaz még eddig csak egy jelentékenyebb jó dolgot írt, de az az egy dolog is kell, hogy megszerezze számára a kritika figyelmét és buzdítását, még annak dacára is, hogy nem arisztokratikus bölcsőben ringatták, hanem idegen népfajból lett magyarrá - amit ön szörnyen zokon vesz neki. (Ej-ej, tanár úr! ön talán nemzetiségi!)

Lehet azonban, hogy ön nem is egészen tudta azt, mit beszél és talán csak a mód ellen van kifogása, mellyel E. úr a Lexikonba bejutni látszik.

Vagyis amint ön kívánja láttatni.

E. úrnak evégből nem volt szüksége az én protekciómra.

Többnyire ott áll a füzetek homlokzatán a következő fölszólítás: Számos hazai író szíves volt fölhívásunk folytán életrajzi adatait megküldeni, minthogy azonban ezek jobbára az A és B betűkbe tartoztak, fölkérjük azon írókat, kik neveikkel csak ezen betűk után következnek, hogy életrajzi adataikat a szerkesztőséggel közölni szíveskedjenek.

Én tehát fölküldtem az E. L. úr életrajzát. Mégpedig az E. úr tudtával, és Somogyi úr egy külön hozzám intézett fölhívására.

Hogy önnek ez fáj Kék Hyacynt úr, azt én igen sajnálom, és éppenséggel nem irigylem érte.

*

Vigasztalódjék és gyújtson Ön rá egy cigarettre, mielőtt ezt a kellemetes tárgyat abbahagyjuk.

Bigot de Précomeneu gróffal (ő is benne van a Lexikonban) az történt egyszer, hogy a császárné brokátszoknyáját véletlenségből leöntötte tintával.

- Uram - mondá Jozefine, - ön engem befeketített.

- Felség! Félek magamat feketítettem be.

Kedves jó Hyacint úr! Nagyon sajnálom, hogy én nem mondhatom azt e társalgás közben, amit Jozefine mondott.

Sajnálom, hogy ön pedig ellenben elmondhatja azt, amit Bigot de Précomeneu mondott.

A jó Bigot de Précomeneu akivel ön, hogy ezt megkérdezhesse tőle, sohase lesz együtt. Még a Lexikonban sem.

*

Én önt tisztelem, uram. Hanem legyen egy kissé udvariasabb, és a szivarja hamuját ne verje rá a mások kabátjára. (Ej-ej, tanár úr, ön nagyon járatlan az illemtanban.)

Ha ön hiú, ne a mások kisebbítésével igyekezzék nagyobbodni, pláne természetellenes módon.

Mert a Beöthy Laci pékjén megesett az, hogy míg ő egyre nőtt hasban, addig a kiflik mindig kisebbedtek.

Hanem mikor aztán a pék soványodni kezdett, azért a kiflik mégsem nagyobbodtak.

Maradjon ön meg kiflinek - és ne engedje magát mindenféle lébe mártogatni, mert a kifli csak a tejbe jó.

*

És még egyet! Ön végül még azon lehetőséget is fölhozza, hogy mire az M betűre kerül a sor, addigra majd az én nevemet is beküldi E. úr.

Nem szeretek feszelegni, kedves Hyacint úr, sohasem tapasztalta rajtam, hanem mivel ön olyan nagyon kíváncsi, hát önnek megsúgom, hogy biz az valószínű, miszerint csekély személyiségem is meg lesz említve a »Magyar Lexikon«-ban, mégpedig, ne búsuljon - akkor is, ha azt senki sem küldi föl.

Meg lesz pedig említve azért, mert benne van az már a két legutóbb megjelent Anthológiában is (ej - ej, tanár úr, ön nagyon járatlan az irodalomban), melyet a Magyar Lexikonnak alapforrásul kell használnia.

Különben bocsánat, hogy olyan hosszú ideig fárasztottam. Ön ideges uram. Félek, unatkozott kissé.

Egy francia képviselő, aki az öreg gazdasszonyának, akinél lakott, dohánytőzsdét akart kieszközölni a kormánynál, akképpen folyamodott, hogy a maga számára meg mágnási rangot kért ugyanabban a kérvényben.

Tudta, hogy a kormány valószínűleg meg fogja tagadni a mágnási rangot, de hogy a visszautasításért kárpótolja, bizonyosan megadja a trafikengedélyt.

Ezt a politikát látom én Szegeden. Sok dolgot kell kérnünk, hogy aztán valamit mégis kapjunk.

Azonban ez egyszer lefőzött a kormány; megadta a trafik engedélyt is, a mágnási rangot is. Megvan az új egyetem.

Most már nagy város lenne Szegedből, de félni lehet, hogy úgy járunk, mint a Jókai bojárja, akinek annyi volt a pénze, hogy abszolute nem tudott vele mit csinálni. Fogta hát magát, kifúratott egy úritököt s teletöltötte fényes körmöci aranyakkal a szultán számára.

A szultán aztán küldött egy fényes kaftánt a parasztikus bojár számára.

S ez a kaftán lett a megölő betűje. Mert az arany- és skófiummal kivert kaftánhoz nem vehette a hét váltó forintos bagaria csizmát, bocskort; sárga szattyán sarkantyús csizmát kellett varratnia, kócsagtollas kalpagot aranyos boglárral, s ebben a fényes ancúgban nem ülhetett aztán a fakó szekérre, hintót kellett hozatnia Kolozsvárról, a hintóba nemes fajlovakat venni, s a díszes fogathoz sehogy sem passzolt aztán az ősi vályogház, rondellás kastélyt építtetett a helyére. Abba a kastélyba aztán bele nem rakhatta az ócska fenyőfa bútorzatot, pompásat, újat volt kénytelen hozatni Párizsból és így tovább... míg végre tönkre jutott.

Így ölte meg a bojárt az aranyos kaftán.

S így keserülheti meg Szeged az egyetemet, amelyhez sok minden kell.

*

Beszéljünk csupa adomákban?

Történt, vagy pedig történhetett, hogy egy nagy úr, ki nagy háztartást vitt, s sok fényes lakomát adott, mégis takarékos volt odahaza, s hetenkint átnézte még a konyhai számadásokat is, s tudomást vett minden a házatáján megesett kalamitásról.

A benyújtott heti jelentésben rendesen így hangzott egy passzus:

»Tíz udvari kappan kimúlt.«

A nagy úr egyszer megsokallta a mindig növekedő számot, ezt jegyezte utána ceruzával.

»Hány palack udvari bor kísérte a halottakat?«

Tisza Lajoson az a dicsőség esett meg, hogy díszkorcsolyásznak választatott meg... ő, a rekonstruktor! Mily sottise!

Továbbá megválasztatott dísz-kaszinó-tagnak...

Ez a Tisza Lajos hete volt. Hiába, minden ember följut egyszer arra a magaslatra, ahonnan már nincs semmi följebb.

S amint bejelenték e nagy megtiszteltetést, a nagy úr így szólt, vagy pediglen így szólhatott volna:

- Az én kimúlt kappanjaim nagyon szépen kukorékolnak.

*

Szeged gyászol az idén. A karácsony után mindjárt itt a farsang, de hiába kopogtat ez egyszer a szegediek ajtaján.

Összes mulatságaik a Hétválasztói jour-fixekre szorítkoznak.

Ezek pótolják most a politikai klubot, a soiréekat, a bálakat.

Az öregek beszélgetnek, adomáznak, a két nembeli fiatalság pedig megelégszik azzal az örömmel, hogy egymás mellett ülhet.

Valaki jellemzően »mozdulatlan bálok«-nak nevezte el ez összejöveteleket.

Sír a Páczi vonója. Hol víg, hol keserű, s mintha refrén lenne, egyre visszakerül a legkedveltett nóta: »Kétszer nyílik az akácfa levele.«

Egy vadmérnök, ki az asztal végén ül, búsan bólingat a nóta értelmének.

»Bizony kétszer nyílik... - dörmögi magában - ...még egyszer bejöhet a víz.«

Minden, de minden a katasztrófát, a rekonstrukciót juttatja eszünkbe: a fájdalom s remény örök forrása lett az. Beleszövődik minden gondolatba.

Egy szép leány édesen mosolyog vizavíjára, s két bűbájos gödröcske képződik csattanó piros arcán.

- Vigyázzon kisasszony! Mert ha meglátja ezeket a gödröcskéket a folyammérnökség... rögtön kitöltik.

*

De nini, tévedek ha minden mulatságot a jour-fixekbe vonok egy kalap alá.

Hát a színház?

Bizony az is mutatja az árvizes várost. Többnyire idegen arcok mindenfelé... nincs az a zsivaj, élénkség, ami máskor.

Hol a tavalyi zajos karzat-publikum? A barakkokban. Hát a földszint? hát a páholyok?

Ezekre is elmondhatni, amit X. Károly mondott elzüllött udvarára:

»Sok olyakat látok, akik nincsenek itt.«

S ezért szomorú mulatság az idén a színház - mert az üres padokban mindig azokat látja az ember, akik ott nincsenek.

*

Mint ahogy esemény a magyar irodalomban a Toldi szerelmének megjelenése, épp olyan nagy esemény itt egy-egy olyan fontos szellemi termék születése, mint aminő egy új Dáni adoma.

Meg kell hát emlékeznem a legújabb Dáni adomáról - bár igen sajnálom, hogy Kákay Aranyos terrénumára kell lépnem, mert ő utána, ki olyan jóízűen tudja azokat előadni, az én adomám nagyon halavány és gyarló lesz.

E héten egy kopottas külsejű kabátos ember állít be a főispánhoz, s mély alázattal meghajtván magát így szól:

- Kegyelmes uram! mély tisztelettel esedezem, kegyeskedjék számomra valami csekély hivatalt kieszközölni, mert excellenciádnak...

- Gyermekem! - vág bele a főispán, - te úgy látszik, a királyi biztost keresed.

A kérelmező azonban a közbevágás dacára is zavartalanul folytatja:

- ...mert excellenciádnak mint tudom, korlátlan befolyása van a közgyűlésre.

- Ühüm! - mond megnyugodva - látom, mégis engem keresel.

Ha már gróf Andrássy Gyula is korcsolyázni tanul nemcsak bonton lesz a korcsolyázás, hanem még diplomáciai jártasság lehet belőle. Ez azon ok, amiért nem merek a korcsolyázókba belekötni. Ha megharsan holnap a zene a romok között, ahol a jégpályát megnyitják, csak hadd csattogjon a léha, dévaj quadrille... úgysem hallik az át a város másik részébe, hol a vészbizottság aggódva figyeli Isten haragját, folyamok növekedését...

Az ostromlott Párizs is mulatott, Pompejiben is a citera pengett, mikor a láva közelgett.

No, de a történelem nem kompilátora önmagának!

Csak táncoljatok hát bátran, pici lábak,...a jég erős, nem horpad be; ti pedig gyöngék vagytok és anélkül is el fogtok esni.

*

Bizony csak szép az a nőegyleti élet. Az »asszony vicispányok« és táblabírák. A közügyek - szoknyában.

Jó Széchenyi István, ha most föltámadnál, hogy mondanád: »De már ennyit én magam se akartam.«

De nem is erről van szó. Azt akarom elbeszélni, hogy a tegnapi jour-fix után kissé fájós fejjel mentem haza. A jelen volt szép nők és a jelen volt nagy füst egészen elkábíták fejemet.

»Toldi szerelme« sem vonzott, immel-ámmal olvastam, amint Piroskát sírjában fölkeresi, s elaludtam.

Arany szép könyve tovább szövődék álmaimban... de végzetesen reám nézve.

Piroska, aminőnek én képzeltem, egyszerre megelevenedik s miután már Tar Lőrincet úgyis agyonütötte Toldi Miklós, az én feleségem lett.

Fájdalom azonban, nem a mézeshetek epochája virradt rám, hanem körülbelül úgy a házasság utáni hat évre álmodtam bele magamat.

A kor azonban a mai volt, nem láttam mellettem a Balassákat, Nagy Lajos udvarát, a Drugetheket, a Drágffyakat, hanem itt laktam Szegeden valahol az Alsóvároson tisztes polgári minőségben, Spercs úrnak híttak és éppen az »Oroszlán«-ból mentem haza, hol öt krajcár árú snapszot hörpintettem be apetitóriumnak.

Még kedvem lett volna egy pohárkára, de nem volt pénzem, mert mint jóravaló férj, összes havi jövedelmemet Piroskának szoktam átadni.

Kimostam tehát a szájamat, nehogy észrevegye mikor megcsókolom a feleségem, s vidám kedéllyel siettem haza.

Siettem mondom, mert már rég elharangozták a delet s nem akartam, hogy kedves Piroskámnak bosszúságot okozzak, amiért az étel tönkre megy.

Amint a »Hungária« szálloda mellett elmegyek, egy régen látott nagybátyámmal találkozom.

- Hollá! Hogy van? Hogy vetődött Szegedre?

Lett öröm. Összeölelkeztünk. Ezer meg ezer kérdés merült föl.

- Jöjjön, bátyám, ebédeljen nálam! Legalább megismeri a feleségemet.

- Micsoda? Te házasember vagy? Kit vettél el.

- Rozgonyi Piroskát.

- De már azt megnézem, ha addig élek is -, inkább lekésem a déli vonatról.

Karonfogva értünk házunkig, hol csengetésemre Teca szolgáló nyitotta ki az előszoba ajtaját.

A büszkeség dagasztotta szívemet, hogy a rokon mennyire el lesz bájolva családi köröm által, s milyen lelkesedetten beszéli el odahaza az összes atyafiságnak Piroskám szépségét és szeretetreméltóságát.

Azonban a szobákban valóságos fölfordult világ volt, a székek feldöntve, a porcelán tányérok, vázák összetörve, a legszebb két tajtékpipám pedig öt éves kislányom és négy éves kisfiam kezeiben, kik szörnyű csetepatét folytattak egymás közt, amiért a Miklóska a kis Piroskától ellopta a fekete karaj kenyeret, amit a Teca adott neki.

- Micsoda dolog ez? Hol van a feleségem? - kérdém dühösen a cselédtől. - Miért nem csinál rendet a gyerekek között?

- A teensasszony elment reggel a bosnyák gyűlésbe.

- Azóta nem volt itthon?

- De bizony hazajött, hogy a speizból kiadja a főzni valót, de a speizkulcsot ottfelejtette a gyűlésen.

- Hát aztán?

- Elmentem érte... de bizony sok ideig kellett keresni, s amíg visszajöttem háromnegyed tizenkettőre lett, a teensasszony be nem várhatott kénytelen volt elmenni a levesosztó intézetbe.

Nagybátyám furcsa szemekkel bámult rám, én pedig szégyellve sütöttem le a magaméit.

- De csak főzött valami ebédet, - mi?

Teca nagy vörös kezét a csípőjére tette s kihívólag mondá:

- Mi a veszett istennyilából? A teensasszony bizonyosan elfelejtette, hogy az összes készletben levő élelmiszereket magával vitte a betegápoló intézetbe, amelynek védnöke.

- No, szépen vagyunk - dörmögém, s zavartan néztem szegény Miska bátyámra, ki még nagyobb zavarban volt nálamnál is...

- Öcsém, itt úgy látom nincs egyéb hátra - dadogá - minthogy menjünk vissza az ebédlőbe.

- Igen bátyám - hebegém - de én nem szoktam korcsmába járni...

- Szokás ide, szokás oda, szükség törvényt bont édes öcsém.

- Azám, de...

- Miféle de...?

- Nem szoktam pénzt hordani magamnál. Piroskánál van a kassza.

- Vagy úgy! Az meg éppen nem baj. Gyere csak bátran. - Délután majd teszem tiszteletemet ismeretlen húgomnál.

Most azonban a gyerekek állottak elő: »Papa mi nagyon éhesek vagyunk. Veled megyünk. Vígy el bennünket is a vendéglőbe.«

Felöltöztettük őket. Miska bátyám a fiút vezette, én pedig a kis Piroskát. Dideregve poroszkáltak mellettünk.

A folyosóról visszafordultam, s megparancsoltam a Tecának, ha az asszony megjön, mondja meg neki, hogy kedves vendégünk van, aki délután tiszteletét fogja tenni, este pedig nálunk lesz vacsorán: tegyenek ki magukért. Pulykapecsenye okvetlenül legyen, mert öreg bátyámnak az a kedvenc étele.

Ebéd után átesve a feketekávén is, bátyámmal, ki már úgyis lemaradt a vasútról, az éji vonat indultáig, ismét hazafelé ballagtunk. Mondhatom bosszús voltam Piroskára, s mindenféle kemény kifejezéseken törtem fejemet, amikkel megszólítani fogom, de mire haza értünk mind túlságosan keménynek találtam.

- Itthon van az asszony? - kérdém mohón Tecától.

- Egy pillanatra itthon volt toalettet változtatni. Elment a tollút fosztó egylet közgyűlésére, hol nagy pártvillongások vannak. Ma készülnek beválasztani dísztagnak a burkus császárt.

- A burkus császárt! - mondám szelidülten. - Az egészen más. De estére csak itthon lesz.

- Kicsoda? A burkus császár? - kérdé naivul a Teca, ki szinte tagja már minden egyletnek.

- Nem a császár, hanem a feleségem.

- A teensasszony? Igenis itthon lesz kérem, de azt üzente...(s itt Teca a fülemhez hajolt) hogy a vacsorából semmi sem lehet ma, sőt a teens úr is nézzen be valamelyik jó barátjához estére, mert este nálunk lesz a katlan egylet zártülése, s havi jelentéseket kell fölolvasnia.

- Kedves bátyám - mondám -, fájdalommal le kell mondanom azon reményről, hogy kedves nőmet önnek bemutathassam. Hanem ha netalán megelégednék arcképével...

- A világért sem öcsém... Ha a képét elviszem, akkor neked éppen semmid sem marad belőle.

- Igaza van, - szóltam csüggedten s újra a vendéglőbe mentünk. Ott aztán keservesen eltelt a délután és az éj egy része, mígnem kikésértem [!] öreg bátyámat az indóházhoz.

Éjfél felé kerültem haza. Nőm hálószobája be volt zárva belülről. Minthogy nem egymásba nyílnak szobáink, mindig be szokta zárni.

Gyöngéden kopogtattam.

- Ki az? - kérdé fölriadva.

- Én vagyok.

- Te vagy édesem? Hagyj kérlek aludni, holnap korán kell fölkelnem... Korcsolya egyleti gyűlésünk van.

Nagyot sóhajtottam;

- Pedig már egyszer találkozni szeretnék veled.

- Tán bizony alá akarsz írni valamelyik ívemre... szólott édes, elmosódó hangon, hanem az ajtót nem nyitotta ki.

Én pedig nagyot ütöttem dühömben a kilincsre, vagyis az ágyam mellett álló éjjeli szekrényre, ahonnan csörömpölve hullt szanaszét a gyertya, gyertyatartó és a »Toldi szerelme«, ahonnan ezt a modern házaséleti álmot beteg fantáziám felszítta tegnap este.

1879

Nem apad a Tisza elég gyorsan; nem elég sebesen működnek a szivattyúk. Még most is víz borítja városunk jó részét, s ennek a következése, hogy maholnap az egész biztosi tanács ölbe hajtja kezét. Nem lehet dolgozni, mert hogy a még föl nem becsült házak, míg a víz levonul, hozzáférhetetlenek. S annyi sok jó, előkelő munkaerő parlagon hever majd, részben már is hever, amiért a Tiszának nem tetszik apadni.

Szinte elképzeljük, mennyire haragszik az egyik Tiszára e makacsságért az a másik Tisza. Nagy oka is van rá. Hiszen ez szörnyűség. Azt a munkában el nem fáradó, kifogyhatatlan buzgóságú biztosi tanácsot íme magasabb hatalom akasztja meg már-már példássá vált erélyességében.

Hát bizony ez nagy baj. A becslés munkáját, mint az egész dolog egyik fontos részét, kívánatos lenne mielőbb bevégezni. Hadd tudnók meg aztán az erős munkának célját, eredményét.

Az lesz-e az eredmény, amit mi kívánunk? Teljesen hű képe, csalhatatlan tükre annak a szomorú igazságnak, hogy nagyon sokat, hogy mennyit veszítettünk? Alig képzelhetjük ilyen végtelenül nehéz munka pontos eredményét. S mert nem képzelhetjük, hát meg is elégszünk az igazság lehető megközelítésével. Persze oly alakban, hogy a valóságtól szokott kénytelen eltérés inkább váljék némi hátrányunkra, semhogy a legkisebb túlzás által eljátsszuk a reánk nézők föltétlen bizalmát.

Az lesz-e a célja, amit »illetékes körök« csudálatos némasága enged sejtenünk? Hogy elosszák köztünk igazságos arányban azt a két milliót, amit részünkre jóltevő emberek könyörülete összehordott. Hogy kimutassák hiteles adatokban, megcáfolhatatlan számokban: minő kötelességei támadtak irányunkban a kormánynak.

Mit ér ez a gyarló számok koldus seregéből álló kimutatás? Megnézik, nem nézik, így is, úgy is eldobják s ellátnak tanáccsal, olcsó jótanáccsal, hogy milyen úton-módon lesz segítségünkre őseink erénye, a takarékosság.

Vagy nem ilyenforma következtetésre jutunk a kormánynak rejtett szándokáról, ha azt tapasztaljuk, amit tapasztalunk? Hogy a kárbecslésen túl a királyi biztos és tanácsosai egyetlen lépést sem tettek eddig, mely a jövőre szólna, melynek irányából, akárha merészül, következtetést lehetne vonni jövendő dolgokra.

A jövendő dolgok sorsunkat képezik. Ismerni akarjuk e sors készítőit. Tudni kívánjuk, hogy jót, rosszat várjunk-e attól a kezektől melyeknek hatalmát ismerjük csak eddig, jóltevéseit még nem. Vajon meg van-e hát az akarat, vagy a lehetőség, hogy rossz helyzetünket jobb irányba lökjék?

Hogy mi ezt nem tudjuk, maga a puszta tény elmehet szemrehányás számában.

S azért akarunk örülni a Tisza folyam lassú apadásán, szivattyútelepek szörnyű fiaskóján. Kedvező véletlen, hogy »mindennél fontosabb« becslést az idők járása félbe szakította. Legalább meglátjuk, hogy a kemény napi munkától egy ideig megkímélt tanácsosok fejében az üres órákban születnek-e újabb gondolatok. Kívánja-e tőlük, kinek [!] melléje adattak, hogy eszméket teremtsenek, tisztükhöz méltókat.[!]

Bevárjuk a végét. Annál több reménnyel, mert e mai napság, bárhogy kutassak is, nem született egyetlen idea, alapul, kezdetül annak a munkának, melynek sokat, nagyon sokat ígérő neve: városalkotás. Ideje lesz már, hogy az intéző fők egyik-másik gondolata napvilágot lásson. Hadd bírálja a kíváncsi közönség annak az értékét, mire számíthatunk.

Hadd becsüljük most mi az uralkodó eszmék, őszinte szándokok - cél nélkül titkolt - valódi értékét.

Aztán ismét becsülhet a nemes tanács rombadőlt házakat, törött bútorokat.

Azután - meglehet - becsülhetjük egymást is.

Tegnapi számunkban közöltük Asbóth nyilatkozatát a Zichy-ügyben. E nyilatkozat egész halmaza az adatoknak. S ez adatok egész bűnlajstrom.

Oly lesújtó vád emeltetik az államtitkár ellen (ki nemrég Szeged királyi biztosául volt kiszemelve s ki ellen akkoriban egész erejével síkra szállt a »Szegedi Napló«), melynek hatását nemcsak az érzi meg, akit közvetlenül illet, hanem maga a kormány is.

A Geszten tartózkodó Tisza Kálmánnak rossz pihenése esik otthon e vádak folytán. Rosszul eshetik neki, midőn közvetlen közeléből rövid idő alatt két rothadt emberre mutatnak ujjal.

Asbóth János e vádakkal és bizonyítékokkal a becsületbíróság előtt akart előállani, s míg a két fél megbízottai közt az alkudozások folytak,annak létrehozása iránt, mindaddig nem szólhatott nem védelmezhette magát, el kellett tűrnie a rágalmazás vádját, mellyel őt Zichy illette, de midőn Zichy gróf a sajtó útján történt sértés megtorlásának mind a három módja, a becsületbíróság, a lovagias elégtétel és a sajtópör elől meghátrált, és inkább bámulatos, mint irigylendő merészséggel (nem akarjuk a »szemtelenség« szót használni) ismételte a »rágalmazó« kifejezést, akkor nem maradt fönn Asbóth számára egyéb, mint a nyilvánosság elé lépni adataival.

Pedig Zichy államtitkár úrra nézve mennyivel jobb lett volna, ha a becsületbíróságba belenyugszik, s Asbóth fölleplezései zárt ajtóknál, titoktartásra kötelezett gavallérok előtt hangzanak el.

Nos, méltóságos államtitkár úr, vajon mi fog most már történni?

Vajon túlteszi-e magát Zichy e vádakon ezután úgy is, mint eddig, dacára hogy e vádak most neveket és összegeket említenek, levelekre és telekkönyvekre hivatkoznak?

Ez már nem »csaholás« többé, mint ahogy pecérdús államtitkári finom stílusban az ellenzéki hírlapírók kötelességteljesítését nevezik, ez már döfés, mely a velőkig hat.

Vajon a kormány nem fogja-e szükségét érezni annak, hogy egyik főhivatalnoka tisztán álljon az ország közvéleménye előtt - ha lehet, és vonuljon a háttérbe, ha nem lehet?

Hát a magyar hivatalnoki kar, e szorgalmas és becsületes testület, mely önmaga szokta erkölcsi ítéleteivel sújtani a kötelességről megfeledkezett kartársakat, nem fogja-e követelni, hogy a magas állás és főnemesi rang ne szolgáljon védpajzsul akkor, midőn a szegény hivatalnokot jövőjétől és kenyerétől megfosztják kisebb foltért, mint amelyekre Asbóth János kíméletlen ujjal mutatott?

Vajon a Nemzeti Kaszinó, melynek főúri tagjai előtt az intézet egyik igazgatója, ifj. Károlyi István néhány hét előtt oly hatalmasan hangsúlyozta toasztjában a becsületességet, vajon a nagy Széchenyi e legnevezetesebb társadalmi alkotása nem fogja-e méltányosnak tartani, hogy a sajtóban emelt vád alapossága épp úgy kideríttessék, amint pár nap előtt kiderítették Rohonczy vádja folytán a Duka báró ellen emelt kártyastiklit?

Várjuk a választ a kérdésekre. Kard nem adhat ezekre feleletet.

A nagyság relatív fogalom, minden olyan nagy, amilyennek látszik. Róma akkor imponált legjobban a világnak, mikor már rothadt belülről, s Berlin már nagy, erős volt, mikor még Európa semmire sem becsülte. S ha az egész világ téved - mint Mirabeau mondotta, - az egész világnak mégis igaza van.

Szeged eddig egyike volt a legnagyobb magyar vidéki városoknak; múltja nem dicstelen, fekvése kedvező a Tisza mellett, s hivatása szembetűnő a rácok mellett.

E város egyik nagyérdemű és mélyen gondolkozó fia, Osztrovszky József helyesen mondá magántársalgás közt egyszer, hogy: ha Szeged föl akarná és föl tudná használni szerencsétlenségét, az a szerencse bőségszarujává változhatnék át »az Ő számára«.

Ezt pedig nem úgy kell értelmezni, hogy a királyi biztostól várjunk mindent, hogy töltse föl dombbá az üstöt, melyben a régi város állott, hogy az építse föl mindenkinek a ledőlt házát, vegye meg a tönkrement bútorait. Legyünk méltányosak. A kormány nem tehet annyit Szegedért, amennyit mi akarunk, mert nincs rá pénze, s ha volna is az ország pénztárában elég pénz, nekünk még akkor sem lenne elég »jogcímünk« hozzá. Az ország lakosait csak »önkényt« lehetett megadóztatni erre a célra.

Vannak, akik élesen hangoztatják, hogyha holmi boszniai hódításokra volt kétszer is harminc millió, Szeged fölépítésére is lehetne legalább félannyi. Igen, csakhogy a hadiköltségek födözésének terve törvényileg háramlik az adózó nemzetre, ha még hétszer annyit adna is meg a delegáció; de honnan, miből vegyen a kormány Szegednek elajándékozandó pénzt?

Mondjuk, hogy tekintve, miszerint a parlament kedvezően van hangolva irántunk, egy ezt célzó törvényjavaslattal tesz kísérletet miként indokolja azt a kormány, hogy nekünk tíz-tizenöt milliót (amennyire körülbelül szükségünk lenne) adjon az ország. Nem lehet fölhozni azt, ami a fővárosi sugárút kiépítésénél fölhozatott, hogy egy ország fővárosának kinézésére súlyt, fényt kölcsönöz, nem lehet fölhozni semmit. S mi több, ha indokolni lehetne is, nem szabad praecedenst alkotni, s drága pénzen a viszály magvát vetni el a jövőbe. Ha a leégett Kolozsvár városa nem kapott államsegélyt, nem lehet kívánni, hogy az elpusztult Szeged is kapjon.

Egyetlen érv hozatott föl az államajándék mellett, a helyzet rendkívülisége, s az, hogy a régi szegedi adóképességet nem szabad megcsonkítni hagyni.

Ami a helyzet rendkívüliségét illeti, az mindenesetre kell, hogy meglágyítsa a szíveket, aminthogy meg is lágyította s mozgásba hozta világszerte, de az állam az egyedüli, amelynek érezni nem szabad, sem ellágyulni, az államnak gondolkozni kell s igazságosnak lenni.

Az adó-alap csökkenés érve pedig laikus agyvelők szüleménye. Ha Szegedre tizenöt milliót fordít az állam az adókból, amennyire ezáltal Szegeden növekedik az adó-alap, annyira fogy az egyebütt az országban. A nemzetgazdászati pointe tehát merő abszurdum.

Dacára a fölhozottaknak - mi tagadás benne - mégis szerettük volna, ha a kormány valamiképpen államsegélyt eszközöl ki számunkra, mert megvalljuk, hogy még édes magyar hazánknál is jobban szeretjük talán szűkebb hazánkat, Szegedet. S nincs okunk magunknak e szeretetért szemrehányást tenni.

Épp ezért egyetlen egyszer sem érintettük e tárgyat, csakis most, midőn bizonyosságot szereztünk az iránt, hogy a kormány nem szándékozik államsegélyt adni, hanem mindössze államkölcsönről gondoskodik számunkra. - Most már ki merjük mondani, hogy a kormányt emiatt nem lehet szemrehányásokkal illetni, a kormány még eddig föladata magaslatán maradt.

Ezt elismerni annál inkább sietünk; mert a túlzó követelések nemcsak hogy imelygősek, hanem a szimpátiát (mely Szeged leghathatósabb emeltyűjévé lehet) könnyen változtatják át bosszankodássá és antipátiává.

Másra, egészen másra célzott az, aki Szegedet arra utalta, hogy szerencsétlenségéből merítse szerencséjét.

A tabula ráza, mely most Szegeden van, a hír, a nagy rokonszenv, mely Szegedet körülöleli, alkalmat ad nekünk, hogy az épülő város alapját úgyszólván vázlatát úgy tegyük le, hogy az idővel világvárossá is lehessen.

Nagyszabású cselekedetekre van szükség, mert azok most lehetségesek, úgy tegyünk, mint az, aki két szoba bútornak is négy szobát épít - építsünk a jövőnek: építsünk egy modern nagy város számára, helyet hagyva középületek-, mulatóhelyeknek, mert már magához a gombhoz is könnyebb kabátot varrni -, mintha még a gomb se lenne.

S a gomb mindig emlékeztetni fog, hogy hiányzik valami hozzá; s ez ösztönt ad a - törekvésre.

Nem panaszkodhatunk mi szegény magyarok egyhangú életről, vagy pedig örökös egyformaságról. Főleg a most folyó »áldott« esztendőben. Ahány napja forog le ennek az évnek, annyi új bajt hoz ránk hol az Isten keze, hol meg az isten után egyedül hatalmas nagy urak szeszélye.

Isten keze ellen sohasem zúgolódunk. Békével viseljük., amit elemi csapásokban ránk mér a mindenható természet, türelemmel várjuk jöttét jobb időknek. Árvíz pusztítását, viharok, zivatarok, jégesők, tűzvész rombolásait megadással tűrjük, s új munkára készen, hogy kitartással, fáradhatatlansággal helyrepótolhassuk, amit elvett tőlünk ez vagy az a csapás.

Van, amit pótoljunk. Szinte elmondhatjuk, mit a költő zengett más időkről, más körülményekről: »Megnehezült az idők viharos járása fölöttünk!« Csak győzzünk feledni, győzzünk meggyászolni jólét eltűnését, javak pusztulását. És a sok emberéltet, mely itt is, ott is áldozatául esik a nekivadult elemek kiszámíthatatlan hatalmának.

Akár le se tegyük a gyászt. Gondoskodnak róla azok a hatalmas urak, akik rendelkeznek velünk életre, halálra.

Ismét új csapás jön. Napok óta telve a levegő rá vonatkozó hírekkel. Ki van adva a hang, melyre, embereinket ismerve, régen kellett várnunk. Hogy Ausztria folytatja a megkezdett hódítás nagy művét, hogy a novibazári expedíció még ez év őszén meg kell, hogy történjék.

Sokáig titokban tartották ezt a szándékukat a külügyminiszterünket dirigáló bécsi katonai hatalmasságok. Sokáig rejtegették a Monarchia népe előtt, hogy a nagy hódítási buzgalom nem nyughatik bennünk még jövő esztendeig sem. Most van az ideje országfoglalásunknak. S halommal készülnek hetek óta azok a rózsaszín papírra rózsaszín betűkkel írt hivatalos értesítések, melyek kimutatják elég világosan, hogy a bölcs katonák még bölcsebb tervei úttá és boldoggá teszik a birodalmat.

Mennyi előnye lesz az új foglalásnak, azt bizonyítgatják hiteles adatokkal, hatalmas érvekkel. Csakhogy mi laikusok, kikre szakértő katonáink terveiket igazabb, rosszabb színben mutató földerítéseinkért kígyót, békát kiáltanak, tapasztalásból tudjuk már, minő értéke van azoknak a tetszés szerinti idomítható adatoknak, azoknak e körülményekhez képest forgatható alapos érveknek.

És tudjuk szomorú, drága tapasztalatból, hogy a »csekély áldozatok« míly nyúlós természetűek. Hogy az előirányzott minimális tételekből minő maximális, előreláthatatlan számcsoportok lesznek pénzben és emberben.

Hiszen oly közel van a boszniai hódítás vaskos példája. Annál is lent kezdték egész szerénységgel, csekély igényekkel. De csak azért, hogy később föllicitálhassanak az ország népének kimerüléseig. Több mint százmillió forint s nehány ezer emberélet lett az ára annak a sikerben, eredményekben oly nevetségesen meddő vállalatnak, melyről az utolsó perig úgy beszéltek, mint holmi kedélyes katonai sétáról. Később természetesen sírva néztünk utána ennek a kedélyes dolognak, s viseljük e terhét mind a mai napig.

Mert viseljük, mert az elpazarolt milliókat még ki sem fizettük, mert még le sem telt a gyász elhullott fiainkért - azért siettetik a második fölvonást? Kár lesz úgy sietni e tragédia lebonyolításával. Hadd heverjük ki legalább először a bevezetés nehéz izgalmait.

Dehogy várnak vele. Aki tán még tekintettel lenne a népek kívánatára, annak nem mondják el a népek kívánságát. S megy a maga útján az országfoglalás. Akik érte áldozatot hoznak, ők maguk lesznek áldozatai is. Ez a világ sora erre mifelénk.

Megszólal maholnap megint, úgy mint tavaly, a dob mindenfelé. Zászló alá hívják fiainkat ismét, a mi rovásunkra diadalmaskodik a muszka politika. A mi rovásunkra, kik lelkesedéssel ontanók vérünket az ellenkezőért.

Andrássy Gyula külügyminiszter, nemkülönben Tisza Kálmán, az ő Felsége személye körüli elnök - belügyminiszter úgy találják, hogy Magyarország fölötte jól érzi magát a jövő dolgok várásában. Úgy találják, hogy mi is elhisszük, amit velünk elhitetnek, az olcsó hódítást.

Hej, nagy Tamások lettünk ám Bosznia óta mi, hiszékeny magyarok! S így haladva tovább a kételkedésben, kevés idő múlva kérdésnek vetjük föl miniszter uraim, még jóhiszeműségüket is.

S akkor? Önök mégis tovább uralkodnak.

Innen-onnan egy évtizede lesz, amióta Csernátony megindította hírhedt cikksorozatát a zsidók ellen: a vallásgyűlölet mezején ez volt az utolsó elvetett mag; nem kelt ki: még csak csírája sem támadt. Azóta aztán feléje sem ment ennek a mezőnek senki; nem termőföld az többé... legföljebb dobálózni lehet a rögeivel - de az, akire rádobják, bízvást nevetheti, mert a rög a levegőben málik szét - a rövidebbet okvetlenül az húzza, aki dobálódzik, mivelhogy piszkos marad utána a keze.

Legföljebb egy-egy provinciális lap, vagy valamely ponyva literatúrai termék bölcsessége bicsaklott el annyira, hogy egy kis »hep-hepet« inszcenírozzon; minthogy pedig provinciális újságlapokat ritkábban olvasni, megmaradt a zsidógyűlölet a buták kultuszának.

Szeged azonban nem Kospallag, ahol a »gugyi« mögül dirigáltatik a közvélemény, az ország második városában megjelenő lap nem szólhat a béresek nyelvén. A Mokány Bercik politikája mulatságos lehet, mint specialitás, de nem kérünk belőle ha komoly dolog, - mert kompromittálja azon intelligenciát, melyről »álapostolok« baklövései miatt máris furcsa fogalmak szivárogtak ki a nagyvilágba.

Régi gyenge oldala az már a »Szegedi Hiradónak«, hogy a zsidógyűlöletnek hangot ad koronkint. Kiüt rajta itt-ott akaratlanul is, mint a vészkóros arcán a piros foltok. Piros foltok, egészséget hazudó színei a legfeketébb betegségnek.

Ilyen fekete betegségben szenved a Hiradó; s ezt a betegséget ki nem gyógyítja semmiféle doktor e földön, mert az a tudatlanság és irigység. Sokszor nyilvánult nála zsidók elleni gyűlölet, de egyszer sem ilyen durva alakban, mint most.

Nyilvánvaló dolog, hogy mikor a Hiradót említem, értem ezalatt nemcsak magát a lap szerkesztőjét és személyzetét (mert ezeket csakis pro formam értem), hanem legfőképp ide számítom azt a klikket, mely a Hiradó billentyűin furulyázni szokott. Ezek az obskurus flótások a valódi zsidófalók, kik ahol csak tehetik, játsszák Istóczyt, irtóznak a vereshagymától, s mintha nyakig ülnének benne abban a bizonyos »egy bödön zsírban« (melyet annak cáfolatául, hogy a XIX-ik században csodák nem történnek, a mélységes föld nyelt el), oly hájtól zsíros eszmékkel szaturálják a levegőt.

Ezek üldözik, gyalázzák, gúnyolják a zsidóságot, s fenyegetik, mint a múlt választások alkalmával is, agyonütéssel, persze amiért a zsidóság nem szavazott arra a pártra - amelyre ők önérdekből engagiroztatni engedték magukat.

Ösmerem e klikk embereit egyenkint. Elvek nincsenek latba [!] mellettük, hanem a múltból egy sötét darab a hátuk mögött. Szavaiknak nincsen nyomatéka, mert nincs meg azon a meggyőződés zománca, hanem a butaság rozsdája.

Azt hinné pedig a be nem avatott, látva e zsidók elleni hecceket, hogy az a kék vér harca; a »kék vér« nyargal szilajon keresztül az ereken, s az üsztökéli [!] a karokat, hogy döfjenek; azt hinné, hogy a honalapító ősapák sarjai bosszankodnak föl a bevándorolt idegenek jólétén.

Oh dehogy!

A Reiznerek, Kauserek, Kratochvilek és Podhraszkák tarka hada lázong itt! A bevándorolt proletárizmus kezdi ki a zsidókat, s ő készül azokat elkergetni innen.

Az ország nemessége polgártársainak fogadja el a zsidókat az alsóházban, az Eszterházyak, Károlyiak, Zichyek, Széchenyiek szívükre ölelik a felsőházban, s a nemzettestbe olvasztják, hanem a Reiznerek, Kauserek, Kratochvilek és Podhraszkák Szegeden nem ilyen nagylelkűek, ők nem tűrik meg, hanem kilökik a társadalomból a nyilvánosság gúnytárgyául.

S bizony inopportunus dolog volt a Hiradó-beli »Röppentyűk« írójának, K. H. úrnak, aki senki más mint Lévay Ferenc állami reáltanát úr, ilyen irányzatok eszközeivé lenni.

De még Trefort miniszter úr is jobban megválogathatná azokat az embereket, akiket nyilvános katedrákba állít az ifjúság vezetőivé, hogy azok vallási gyűlölet szószólóivá ne váljanak ebben a szegény elnyomorodott országban, melynek elég baja van a vallási villongások nélkül is.

Kétszeres megrovást érdemel ez a dolog éppen Szegeden; itt, ahol romokat tapos minden láb, ahol egy hullámsír fogadott be mindenféle vallásbelit, ahol ledőlt minden oltár; hol mindnyájan azért imádkozunk, hogy ez a város még egyszer legyen, - ott, ahol a halottakat siratjuk, ahelyett hogy az élőkkel ráérnénk civakodni.

Aztán miért Szegedet rossz hírbe hozni?

Szeged legnagyobb érdeme az ő beolvasztó ereje, mellyel az idegent amalgamizálja, és legfőbb büszkesége az ő polgárias műveltsége; az a csodálatos rutin, mellyel a magasabb, modernebb eszmékhez hozzásimul: Szeged egy tükördarab a jövő Magyarországból, melyben meglátszik a polgári osztály majdani uralkodása. Szeged fáklyavivője az iparnak, s e címeken nyerte meg a világ rokonszenvét, s az ország gondoskodó segélyét.

S valaki egyszer kiáll egy lapban, mely magát »Szeged lapjának« nevezi, s mint a közvélemény visszhangja a zsidók kikergetésére példálózik.

No iszen szépen mutatjuk be magunkat, s háláljuk meg a rokonszenvet, mely nem indult meg sem a római pápánál, sem a lutheránus Berlinből, sem a kálvinista Genfből, hanem átszökött a könny egyik szemből a másikba, átlopózott a részvét az egyik szívből a másik szívbe; és a zsidó nevekből az »adakozási lajstromokban« olyan hosszú névsort lehetne összefűzni, hogy még talán a »Hiradó« is világlap lenne, ha mindnyáját megfoghatná - praenumeransnak.

Szerencsére azonban a »Hiradó« nem világlap, s amit ő ír, az mindig csak a saját »közvélekedése«, az idevaló közönségnek ahhoz semmi köze; józan, szorgalmas, derék nép ez, melynek esze ágában sincs a zsidókba kötni, sőt inkább ő maga is tanult tőlük, ért a kupeckodáshoz, becsüli a vagyont, s nem fumigálja azokat, kik azt fáradsággal, szorgalommal s megfeszített igyekezettel szerzik.

Nincs Szegeden zsidó hecc, s hála istennek nem is lesz soha. Mert nem is lehetne!

Csernátony, Istóczy támadásai azon a vádon alapultak, hogy a zsidóság nem magyarosodik, s mintegy elkülönzi magát a társadalom egyéb rétegeitől, németül beszél, s kevés hazafiságot tanusít a közügyekben, melyek nem is érdeklik. Többé kevésbé indokolt szemrehányások; hibák, amikben magának a magyar társadalomnak is része van, mert pesszimista velök szemben, s arisztokrata közöttük.

Másként van azonban a szegedi zsidósággal. Szegeden már nincsenek is zsidók. Csak egy külön tradicionális héber vallás van s annak hívei. Az emberek magyarul beszélnek és magyarul gondolkoznak a Jehova végtelen nagyságáról. A bigottéria megszűnt egészen. És senki sem keresi, melyikünknek az istene volt az, aki mindnyájunkat olyan nagyon megbüntetett. Olyan nagyon és olyan egyformán. Pedig jó volna tudni, a keresztényeké volt-e vagy a zsidóké?

Ha hazafiságban nem járhatnak előttünk, hát nem is maradnak el mögöttünk. Magyar prédikáció hangzik a zsinagógában Vörösmartytól vett alapige fölött, magyar nótában sírja el bánatát a szerelmes lányka, s nemzeti színekbe behúzva őrzi meg a család a portól benn a vizitszobában a megboldogult öreg rabbi arcképét. Még tán a Jehovát is úgy képzeli már az ifjabb szegedi nemzedék, hogy aranyzsinóros mente lóg a vállán...

Városunk legtiszteltebb polgárainak a közügy tevékenyebb és legönzetlenebb férfiainak tetemes része a zsidókból telik ki.

Angliában Erzsébet királynénak e szavakkal ajándékozták Shakespeare összes műveit: »Ime, fogadja fölség, ami valaha Britföldön a legdrágább, a legtöbbet érő termett.«

Ha egyszer Szegedet megkérdeznék, hogy vajon mire a legbüszkébb, legkevélyebb, Szegednek oda kellene mutatni zsidó polgártársaira méltó önérzettel megveregetve mellét: »ezeket én változtattam át ilyenekké«.

És akkor egyetlen főn sem maradhatna rajta a kalap, távol, közel, akárhol, - ha Szegedet említenék.

»Zsidó hecc« című cikkére vonatkozólag megjegyzem a közönséghez, hogy ő (Nagy Sándor úr) nem jár el korrektül, midőn a zsidókról mondottakat egyéniségem, származásom, s privát viszonyaim összehasonlításával kívánja megdönteni. Hogy ő rólam miképp gondolkozik, arra nem reflektálok, egész életem a nyilvánosság deszkáin folyt le, hiába fújnám föl magamat nagyobbra, vagy hiába lapítana valaki kisebbre, mindenki látja milyen vagyok.

S ha jól tudom, nem is énrólam van szó.

Célozgatással, mintha én érdekből írtam volna az illető cikket, - nem érinthetnek. Ő maga sem hiszi el komolyan.

Ami pedig magát a zsidó kérdést illeti, arra nézve én most utólag elhiszem Nagy Sándor úrnak, hogy ő nem akart zsidóheccet, mert hiszen mondja, hogy nem akart - hanem azt meg viszont ő ösmerje be, hogy az illető »Röppentyű«-ből a zsidógyűlöletet ki lehetett olvasni.

Én legalább - figyelmeztetve lévén rá - kiolvastam azt, s a közönség véleményének akartam kifejezést adni cikkemben, melyet rendes szokásom szerint alá is írtam; mert én azt tartom, hogy polemikus természetű cikk alatt mindég ott legyen a név, mint ahogy az ott van a Nagy Sándor úr cikke alatt is.

Hogy K. H. úr nem írta ki a nevét, azt ő tehette, de viszont nekem is jogomban volt megnevezni, mert nem látom át, ha én vagy Nagy Sándor úr viseljük annak a súlyát amit írunk, az aki álnév alá rejtőzik, ne viselje. Ez a korlátlan sajtószabadság mérséklése, s nem nekünk íróknak jó, kik kedvünkre válogathatunk az álnevekben, hanem a közönségnek.

Azt én szívesen elhiszem, hogy K. H. úrnak kényelmetlen lehet, ha az inkognitó lepattan róla: mert ő az állam szolgálatában az ifjúság nevelője - amely tényt én különösen is kiemeltem - s fogom is azt tenni mindig az olyan eseteknél, ahol ezzel az incompatibilitást konstatálhatom.

A zsürire tett propoziciót fölöslegesnek tartom, s éppen ezért abba tagokat nem küldek. [!] A megírt dolgok két különböző fölfogás eredményei. Én a magamét föl nem adom! Nagy Sándor úrtól pedig szintén nem kívánom, hogy fölfogásával meghódoljon a zsürinek. - A meggyőződések fölött egyetlen fórum sem áll.

És elég ennyi. Pontonként lehetne reflektálni Nagy Sándor úr elég ildomtalan, epés, és sok helyütt rabulisztikus megjegyzéseire - de nem szeretek szeméttel hajigálkozni.

A puskaporért pedig kár lenne ebben a kis dologban.

Öt éve elmúlt már, hogy az országban megindultak a földadó kataszterek. A »proletár elemek« hivatalhajhászatának fényes eredményéül egész légiója a bukott földesuraknak szerveztetett beamterhaddá, azon lucus a non lucendo föltétellel, hogy ezek majd dolgozni fognak, sőt - horribile dictu - három rövid év alatt végrehajtják az egész földadó kataszteri törvényt, bevégeznek minden munkát, s igazság lészen nyomukban az adókivetésben, hogy minden magyarországi száj egy óriási »éljen«-re lesz kitátva, mikor a földkataszteri intézmény és annak megteremtői szóba jönnek.

Nyolc millió forintot emésztettek föl már eddig, s az új adókataszter még nincs készen, de még kilátás sincs, hogy egyhamar készen legyen. Mert még feléig sem értek a munkának. S miként e földesurakhoz illik, nem is igen tudnak, s akik tudnak is, nem is igen igyekeznek haladni.

Hát hiszen okosan teszik, van az országnak elég kihajigálni való pénze, ami a boszniai okkupációból fönnmaradt. Az állami gondviselés leleményes, el tudja költeni a fölösleges milliókat, hogy valahogy bajunk ne legyen velük. Tej és méz csurog a földből, melyen a kataszterek méricskélnek, hát csak hadd méricskéljék, a tej és méz sohasem fogy el.

Valóságos szatirikus hangulat fogja el az embert, ha látja, hogy dacára a sors és viszontagságok ránk nehezedő súlyos balkezének, mely minden alakban sújtja a nemzetet, a kormány egyre könnyelműbb, gondtalanabb, s úgyszólván minden intézkedése egy-egy újabb csapás.

Tagadhatatlan, hogy a földkataszteri munkálatok meddősége is valóságos szerencsétlenség, vagy legalábbis káros állapot. S honnan ered ez a szerencsétlenség? Magából az intézményből.

A kataszteri hivatalnok személyzet tudvalevőleg csak ideiglenesen van alkalmazva. Addig fizetik őket, míg a munkálatok tartanak. Amint elkészül a kataszter, elbocsájtják valamennyit. Érdekükben áll tehát, hogy húzzák, halasszák a dolgot, amennyire csak lehet. S történik is huzavona annyi, hogy a hideg szemlélő is bosszankodik. Hát még az érdekelt fél? Az még jobban. Hát a kormány? Az észre sem veszi.

A pénzügyminisztérium miatt akár a világot is fölfordíthatják, és akár évekig homokba ásott fejjel sütkérezhetnek a napon, mint a struccmadarak. Budapesten a központban a kataszteri ügyek élén egy derék szakavatott, de beteges ember áll, ki állása teendőit nem képes végezni. Most is fürdőben van, s csak a legsürgősebb folyó ügyeket intézi ímmel-ámmal helyette egy másik tanácsos. Maga a kataszteri munkálatok központi vezetése egészen szünetel, s a hiányzó vezetés folytán országszerte is szünetel jóformán minden kataszteri munka.

Pedig az államnak évenkint két millió forintjába kerül a kataszteri személyzet, s naponkint hatodfél ezer forintot költ a kincstár oly egyének díjazására, akik ez idő szerint jóformán semmit sem dolgoznak.

Szapáry miniszter nem sok gondot fordított eddig a kataszter-ügyre. (Ebben csak az az egy menti meg, hogy ha bármely más ügyet veszünk is, arra sem fordított gondot.) Jó lenne, ha ezután több figyelemmel kísérné e nem kis fontosságú dolog ügymenetét - mert el nem képzeljük, ha majd számon kérik, miként fogja a kataszteri munkálatok desperátus helyzetét az országgyűlés előtt igazolni.

Legjobb lenne, véleményünk szerint, egy záros terminust tűzni ki, amely alatt minden kataszteri igazgatóságnak kötelességévé tétetnék a területén fekvő munkálatokat befejezni.

Az ellenzéki sajtó óriási diadala haragra lobbantotta a kormányt. Ezen körülmény nem lephet meg senkit. Tisza Kálmánnak egyik jellemző vonása, hogy ő feltétlen párthíveit védszárnyai alá veszi. Bármily nagyra becsülnénk ezen jellemvonást egy magánemberben, kinek lehet és szabad magát egyéni hajlamai, rokon- és ellenszenve által vezéreltetni, egy államférfiútól követelhetjük, hogy magasabb álláspontot foglaljon el. Az országnak és a nemzetnek semmi köze azon baráti vagy kortes szolgálatokhoz, melyeket Zichy tett a Tiszák személyes uralkodása érdekében. A közvélemény leszámolt az államtitkárral és képviselővel, ki a múltban szennyes üzelmekbe bocsátkozott, ki százezrekre menő »borravalókat« elfogadott, és nemesi oklevelekkel üzérkedett, s ennélfogva, mint a nemzet bizalmára nem méltó egyén, nem tarthatta tovább elfoglalva a magas állást, melyben elég hatalma lett volna ezentúl is a múltban elkövetett visszaélésekhez hasonlókat praktizálni.

Tisza saját testével födte Zichyt. Örülhet, ha a kapott seb könnyű és nem halálos. Tiszának mint kormányelnöknek nem lett volna szabad egy percig is habozni a leleplezésekkel szemben, s a megingatott közbizalom talán helyre áll; míg látva, hogy Tisza csak a legfelsőbb körökből jött figyelmeztetés után adta föl lejárt államtitkárát, magát is belekeverte a gyanúba, mintha ő a korrupció bűnrészese s védője volna.

A politikában egyik hiba a másikat szüli. Zichyt a sajtó buktatta meg, tehát Tiszának haragja a sajtó ellen fordul, amely csak kötelességét teljesítette, s éppen ez ügyben minden őszinte és elfogulatlan hazafi elismerését érdemelte ki.

Ha az országgyűlés ma együtt van; valószínűleg már az első ülésen találkozott volna egy szájkosár törvényjavaslattal. És nem tudhatjuk, a mameluk többség milyen magatartást követne azzal szemben, s korántsem vagyunk arról meggyőződve, hogy megtagadta volna a »szabadelvű« párt hozzájárulását a sajtó szájának begyömöszöléséhez. Mert nagy ám a düh a mamelukok közt a sajtó ellen. Hogyisne! Hisz majdnem minden csatlósa a kormánynak fölvétetett a »Bolond Istók« albumába, amelyben nem éppen rózsaillatot tartottak az orruk alá; ezen élclapban, de az ellenzéki politikai lapokban is leplezetlenül ítélet mondatott a kormányról és pártjáról.

E lesújtó ítélet érlelte meg Tisza Kálmánban a sajtó, ez egyedül »le nem kenyerezhető ellenfél« elleni merénylet eszméjét, melynek hírét legelőbb az »Egyetértés« hozta.

Szinte lehetetlen volt elhinni, hogy Tisza Kálmán ennyit »merjen«. Ez már sok volt. A galád vakmerőség hatványra emelve.

A fenyegető vész azonban mindig láthatóbban dugta ki lólábait a kormánypárti lapokban. A »Hon« egy cikket hoz, melyben egész világosan céloz a sajtó rakoncátlanságával szemben a sajtótörvény revíziójára. E cikk sugalmazott. A »Hon« elment a lehető legnagyobb határig a szolgaiasságban, midőn saját maga ellen küzd. Ez a renegátok tulajdonsága.

Úgylátszik, alig lehet már kételkedni, hogy Tisza Kálmán csakugyan meg akarja szorítani a sajtószabadságot.

S ezen lépésnek végzetes következményei nem fognak elmaradni.

Ha Tiszának a Zichy-ügyben meg kellett kapitulálnia a legmagasabb állami tényezők akarata előtt, úgy ha meg meri támadni a sajtószabadságot, a polgári szabadságnak legszentebb palládiumát, úgy meg kellend hajolnia a népfönség akarata előtt, és első vereségét, mely fölülről jött, követendi a második.

Ha pedig a fönség mindkét tényezői előtt elvesztette tekintélyét, úgy bukásában többé kételkedni nem lehet.

Már előtte is követtek el merényleteket bukófélben levő államférfiak az alkalmatlan sajtószabadság ellen. De a történelem bizonysága szerint ezen eljárásuk csak siettette a katasztrófát.

Tisza Kálmán győzedelmeskedett a nemzet fölött, és megszavaztatta parlamentével Boszniát és a kiegyezést.

De a sajtószabadság azon szikla, melyen hajótörést fog szenvedni, ha a viharban vakmerően szerencsét próbál.

A holnapi közgyűlésen, értesülésem szerint, Szekerke József fogja indítványozni, hogy a szegedi ünnepélyeket rendező franciák végrehajtóbizottságának három legkiválóbb tagját, Le Serurier gróf, Gouzien Armand és Massenet urakat Szeged városa díszpolgárainak válassza meg.

Helyes indítvány; s szépen jellemzi Szegedet, hogy egyszerűbb polgárai is színvonalán állanak az eseményeknek s a kornak. Az előzékeny Franciaország iránt udvariasak akarnak lenni. A hála fejedelmi érzés. A lesújtottakhoz ez az egyedüli méltó dísz.

Ezek az urak, kikről szó van, mind nem tették ezt kitüntetésért. Serurier grófnak, ki egy nagy párisi bankintézet elnöke, annyi rendjele van, mintha csak Váradyval állana sógorsági viszonyban. Gouzien és Massenet pedig világhírű nevek. A »gloire« fénye övedzi homlokukat. Ahonnan a nap kél, és ahol lenyugszik, amerre útja visz, mindenütt ismerősen cseng ez a két név... ahol érző szívek vannak.

Nem kell, hogy ezekre fényt vessen a díszpolgári oklevél. Ők vetnek fényt Szegedre. Mert ami Párizsban történt miérettünk, az egy csoda, az egy rege...

Nem azt veszem, hogy mintegy negyedmillió frank gyűlt egybe, (beh sok búbánatnak, könnynek lehetne letörlője), nem azt veszem, hogy az egész művelt világ arcát Szeged felé fordítá e nagy művészi mozgalomban. És le nem írom édességét a testvéri csóknak, mellyel a földkerekség legelső nemzete símult a magyarok szívéhez. Mámorító volt, elkábította a velőket, s elfelejteté velünk, hogy kisebbek vagyunk, csak azt hittük, hogy szegényebbek.

Hanem ami legjobban növeli az ünnepélyeket rendező bizottság iránti hálánkat az, hogy ezek az urak egész küzdelmet állottak ki.

Hogy a magyarok iránt ellenséges hangulatú Beust grófot (drágalátos nagykövetünket) kizárják a rendező bizottságból, melybe erővel be akart furakodni, határozatba vették, hogy csupán franciák lehetnek a komité tagjai.

S ezek a franciák lettek aztán legjobb magyarok, mint aminőket nagy nemzeti elnyomatásainkból vet föl a múlt; kik minden talpalatnyi tért nagy fáradsággal foglaltak el, kiknek küzdelmeket kellett folytatni egy nemzeti csokorért, egy színért, egy szóért. Magyarok, akik érzik, hogy minden apróság fontos, ami jogos. Kurucok, kik nem átallanak ravaszkodni sem, hogy kifoghassanak a labancokon. Rajongók, kik a porszemet, mely a szent korona rovátkáin leülepedett, többre becsülik, mint a gyémántdarabot, mely idegen föld rögei közül termett.

Egy darab volt ez ott Párizsban a mi történelmünkből. Egy darab a legszebb részeiből, miniatűr kiadásban.

Beust gróf kieszközölte a köztársasági kormánynál, hogy a plakátok egy része sárga-fekete papírra nyomattassék: a komité kiragasztatta a swarzgelb plakátokat valahol a külvárosokban, hanem mire a párisi lakosság fölébredt, akkorára már be voltak meszelve - fehérre.

A kormány (persze megint Beust közbenjárására) elrendelte, hogy az opera-palotán ha ott lesz a magyar zászló, ott lengjen a sárga-fekete birodalmi lobogó is. Nagy lett az elkeseredés a komité tagjai között. Gyűlést tartottak, s azt végezték, hogy azért sem lesz ott a sárga-fekete szín, inkább lemondanak a »vörös-fehér-zöldről« is - hanem a tündérváros legszebb palotáján hadd lengjenek impozánsan a Szeged színei.

Szeged színei Párisban! Még gondolatnak, még sejtelemnek is milyen vakmerő, kevély szó.

Ott, hol I. Napoleon zászlói lobogtak, ott a gladiátorok városában, melyre büszkeséggel néz mindenki ha mosolyog, és megrendül a világ ha haragszik, ott fogja csókolni Szeged színeit a levegő... az a levegő, melynek atomjai annyiszor reszkettek már égostromló diadal-kiáltásoktól.

Pázmándy országos képviselő volt megbízva, hogy Szeged színei iránt tudomást szerezzen. Azonnal táviratozott az itteni városi hatóságnak, de feleletet nem kapott. A szegedi hatóság, meglehet, nem ért rá válaszolni (a nagy státus-gondoktól), de az is meglehet, hogy nem kapta meg elég jókor a sürgönyt. Elég az, hogy nem tudván Szeged színeit, visszatértek a nemzeti zászlóhoz, csináltatván egy óriási lobogót, mely a szédítő magas palota homlokzatáról leúszott a földig, míg ellenben amellé odatűztek egy zsebkendő nagyságú sárga-fekete rongyot mutatónak. A szegény emberséges Beust grófot mérgében majd elvitte az ördög. (Aminthogy bárcsak vitte volna el.)

Több zászlót aztán nem volt szabad kitűzni. Jól van no, gondolta magában a komité s nem tűzött ki egyetlen zászlót sem a magyar államiság kitüntetésére, hanem díszmagyarba öltözött bérelt embereket állított a foyerbe, s mindenik egy magyar lobogót »tartott« a kezében. Így lett a rendeletnek elég téve betű szerint.

A teremre nézve is az volt a rendelet, hogy abba is csak úgy lehet magyar zászló, ha birodalmi lesz mellette. A komité azt mondta; nyugodjanak meg, semilyen zászló sem lesz, aminthogy nem is volt semmilyen, hanem egy óriási középluszter be volt húzva veres fehér zöld fátyolba.

Ezek voltak bár apró, de érdekes részletei a szegedi ünnepélyek rendezésének. Ami a kulisszák mögött történt, majdnem megindítóbb, mint a nagy produktív eredmény, melyhez hasonlóról még álmodni is túlságos lett volna.

De mégsem arról a negyedmillió frankról van itt szó. Mi volna még az! Olyan pénz ez, mint a középkorban a Johannita rend által vert rézgarasok, melyeket különösen a kármelita atyák kedveltek a kártyánál. Minden rézgarasban egy arany volt elrejtve, s egy kis rugó megnyomása mellett nyílt. Még magamnak is volt gyermekkoromban egy ilyen példány. (Hanem az aranyat már akkor kivették volt belőle a veres barátok.)

Ilyenek a Franciaország által nyújtott részvét fillérek. Mindenikben egy arany van elrejtve - a rokonszenv nemes magva.

Nagy hasznát vehetjük ennek az »arany«-nak valaha, ha majd eljön az idő, hogy »vas«-ra lesz szükségünk. Pedig tudom, hogy eljön.

S Szekerke indítványa a hétfői közgyűlésen mégis ellentállásra fog találni, ha értesüléseim nem hibásak.

Maga Dáni főispán is ellene van Gouzien, Massenet és Serurier megválasztásának. Szeged az olyan pénzért, amelynek a belsejében arany van, még olyat is vonakodva bíz jóltevőire, amelyiknek a belsejében nincs semmi.

Az ellenpárt - ha ugyan lesz - (originális, hogy még ilyen dolog is pártkérdés, de amikor a 250 000 frank fölosztásáról van szó, akkor egy párt sem szeret elmaradni) azzal kívánja indokolni a meg nem választást, hogy a díszpolgári intézmény már elévült, amennyiben ma már a polgári jogok minden lényegesebb része átruháztatott a köztörvényhatósági bizottság tagjaira; s e megszabott számú tagok közé csak kétféle módon lehet bejutni, vagy a birtok utján a virilistákhoz, vagy pedig választás útján, de akkor is csak a törvény által rendelt időben.

Ez mind igaz. És ha csak azt akarják bizonyítani, hogy Massenet, Gouzien stb. nem lehetnek s municipális törvény értelmében rendes polgárai Szegednek, hát azt akkor elösmeri mindenki. De miért ne lehetnének tiszteletbeli polgárai?

Mi egyéb a díszpolgárrá avatás, mint egy köznapinál különösebb kifejezése a rokonszenvnek vagy tiszteletnek.

Vagy ha azt akarják ellenkezésükkel kimutatni, hogy ők a municipális törvényt keresztül olvasták, hát én bizony azt a vékony dicsőséget sem vonnám meg senkitől; hanem azért kár volna kompromittálni a várost és az országot azzal a ripőkséggel, hogy egy ilyen külső udvariassági tény sem vihető keresztül civakodás és hercehurca nélkül.

Ha Szeged nem tünteti ki rokonszenve kinyilvánításával a párisi komité vezéreit, a király fogja jóvá hozni e hibát.

De hát mit adjon egy király a köztársaság embereinek, akik nem akarnak tudomást venni a királyokról? Azoknak a király csak egy ember! Míg ellenben Szeged közgyűlése hetvenezer ember.

S innen van az, hogy a párisi komité működésének méltatását nem szabad a királyra hagynunk, mint a sokat fáradott katonákét; - ez egyenesen Szeged kötelessége.

Becsületére válik Szekerkének, hogy neki jutott legelőbb eszébe figyelmeztetni bennünket arra az egyszerű dologra, hogy becsüljük meg magunkat. Éljen Gouzien, Massenet és Le Serurier!

Hódoló tisztelettel hajlik meg Szeged e három név útján a nagy Franciaország előtt, s hálától könnyes szemeit fönséges arcáig emeli... ahonnan annyi jóság sugárzik le felénk.

Milyen történet volt az! - Az oroszlán megsajnálja a megtapodott hangyafészket, s gyöngéden egyengeti körmeivel a szétrugott rögeket......

Mitologia ez? Mese ez?

Nem! Hanem az oroszlán ez.

III. Napoleon fölvésette a Tuilleriák palotájának homlokzatára az N. E. betűket.

»Napóleon - Eugenie« mondá a betűk jelentőségéről, midőn nászkocsija a díszkapun berobogott szép menyasszonyával.

»Nouvel Emprunt« (új kölcsön) mondá a párizsi nép, mikor az új, ragyogó betűket meglátta.

Ezeket a betűket látom én fölírva idehaza, és valahányszor valamely miniszteri palota előtt végigmegyek: az N. E. betű vigyorog le a büszke homlokzatokról és semmi egyéb. Még a Klauzál téri Zsótér-házon is mintha ott lebegne valahol ködbetűkkel a »Nouvel Emprunt«.

Minden új intézmény új kölcsönt jelent. Ha a szerencsétlen állam valamit ki akar vinni, legyen az közigazgatási reform, legyen az Szeged rekonstrukcója, legyen akármi, ahhoz - a szakácskönyvek receptjeként - végy először egy mágnást, azután egy új kölcsönt.

S ez így megy évről évre, esetről esetre. Pedig nem ártana, ha egyszer a receptet legalább odáig egészítenék ki: és harmadszor végy egy lat bölcsességet.

Mióta Montecuccoli gróf kitalálta, hogy a háború viselésére három főbenjáró dolog kívántatik: »pénz, pénz és pénz«, azóta a mi államférfiaink mind megokosodtak arra nézve, hogy milyen eszközökkel fognak a dologhoz.

Hanem hát Montecuccoli gróf (akire ügyesen csinálták azt az anagrammát, hogy »centum oculi«) okos ember volt, s ő pusztán a háború viselést értette, amit pénzzel vihetni, de nem egyszersmind győzelmes hadjáratot, amihez bizony ész is kell és haditerv.

Mikor Szeged rekonstrukciójának eszméje a nemzeti közvélemény pressziója alatt beledisputáltatott a miniszterelnök fejébe, ő is a kitaposott nyomon indult, hogy majd szerzek hát Szeged számára egy kölcsönt és egy királyi biztost - a többi aztán megy magától.

S a kettő közül meg is szerezte a könnyebbiket - a királyi biztost.

Most itt van. Láthatja minden ember - az ekvipázsát naponkint. Cselédei ott sürögnek a Zsótér-ház udvarán. A díszbaka marcona ábrázattal méregeti a kapualjat.

És itt van már két hónap óta, és nincs egyéb jele a városban az ő ittlétének, mint az, hogy a Klauzál tért és Iskola utcát minden áldott éjjel kisöprik, s akkora porfelhőt támasztanak, mint amekkorát Tisza Kálmán a nemzet szeme elé minden dologban.

S ez az óriási porfelhő jellemzi Szeged rekonstrukcióját... por előttem, por utánam. A por miatt nem látunk belőle semmit.

Egész kis állam, státus a státusban lett Szegedből. Légió hivatalnokból áll a biztosi apparátus. És mindezek az urak folyton dolgoznak. Sokat dolgoznak. Csak azt nem tudja senki, hogy »mit«.

A finn mesék hősei végeznek olyan dolgokat, hogy az apró kása közül kiválogatják a mákszemeket, amiket megint összekever valami rossz szellem. - Nincsen annak célja, vége.

A királyi biztos lejött ide terv nélkül, aminthogy nem is jöhetett le másképp. Tisza Lajos nem produktív tehetség. Tisza Lajos nagyobb dolgokat is végezhetett jól ott, hol tulajdonai, az erély, a szívósság, a tapintat, a műveltség, a mindennapinál kiválóbb értelem és az ambíció untig elegendők, de nem hiszem, hogy sokat végezhetne itt, hol az első sorban teremteni kell.

Így fogta föl e biztosi intézményt maga a kormány és országgyűlés is, midőn a biztos mellé rendelt tanácsnak befolyást nem adott. Itt csak egy embernek kell gondolkozni, határozni és parancsolni. A diktátor szerepkörét[!]. S a diktátornak tudni kell mindent...

De a diktátor nem diktál semmit. A tollat rágja. Virraszt, hogy gondolkozhassék. S a gyertyának, mely íróasztalán ég reggelig, sok hamva marad, s a gondolatnak csak árnya sem.

Hatalma nagy, mert fivére a miniszterelnöknek, de kötelezettsége is nagy, éppen ezért. Az egyiknek nem veheti hasznát, mert nem felelhet meg a másiknak. A tehetetlenség átka ül a háta mögött, mint ahogy a sötét gond a Horác lovagjának nyergében.

Ha nincs is még eddig a rekonstrukcióban elhibázva semmi, - de nincs is megtéve semmi - s éppen azért minden el van hibázva.

Elpocsékolták az időt. S Szegednek az ideje a legdrágább. Fél éve már a katasztrófának, az ősz bekopogtat maholnap, csípős idők jönnek, s az emberek födél nélkül maradnak. Akkor lesz csak igazán jól megvetve a nyomor ágya...

Építkezni nem lehet. Nem lehet, mert nincs készen a leendő Szeged térképe, s mert még odáig sem jutott Tisza Lajos, hogy számot vetve a rendelkezésére álló eszközökkel a talaj fölmagasítása iránt tisztába jött volna. Pedig ezek csak mind olyan dolgok, amik rég készen lettek volna - még a királyi biztos kinevezése előtt.

S hasonlóan rég készen kellene lennie a jelzálogos hitelezők és adósok közti ügyletek rendezéséről szóló törvénynek is. De ez még, úgylátszik, eszébe sem jutott sem a kormánynak, sem a biztosnak, mert még nem is pengetik. Élő bizonysága ez annak, hogy még komolyan át sem gondolták, miként kell Szegednek fölépülnie. Mert akkor tudniok kellene, hogy ez ügyek előleges rendezése nélkül az építkezés meg nem indulhat itt, hol oly kuszált jogügyletek vannak.

De ha már átestünk volna is mindezeken, ha ki is volna osztva az építkezési segély, melyet még előbb meg kell szavaznia a »ház«-nak, s fölhajhászni Szapárynak valahol, ha tegyük föl, föl volna magasítva a talaj, ha rendezve lenne az összeomlott házakon levő teher, még mindig nem lenne célszerű letenni, ha egyetlen tégladarabot se Szeged város területén, mert hiányzik a biztos vízvédelmi mű, s könnyen megérthetjük, hogy a jövő tavaszkor még egyszer idelátogat a tenger, s elviszi magával emlékül a »győzhetetlen« szádfalat, melyet Horváth Gyulától kezdve Jókain keresztül le egész Bakay Ferdinándig, minden mameluk agyba-főbe dicsért, s a világ csodájává fújt föl. Hanem azért házat, jót állok érte, egyetlenegy se épít mögéje.

A város nincsen megvédve. S míg megvédve nincs, addig abszurdum építeni.

Nem tagadhatom meg Tisza Lajostól a jóakaratot, ő, aki asszonyszíveket vadászott, s pedig sikerrel, ő, aki tigrisekre is vadászott szintén sikerrel, nem vetheti meg azt a sportot, hogy most a dicsőségre tartson vadászatot - ha siker nélkül is.

Ő mindazt, amit fölsoroltam, s azonfölül is sokat, szóval mindent meg fog tenni a rekonstrukció érdekében, ami s a »hogyan« tőle telik.

De amíg ő arról töpreng, hogy mi legyen ezekben a teendőkben a rendszeres »egymásután« - azalatt már azokat a dolgokat mind el kellett volna végeznie - »egyszerre«.

S ezen nyugszik a súly. Itt a nagy pótolhatatlan mulasztás. Mert a rekonstrukció természete az, hogy az alaprészeit gyorsan kell végrehajtani, ha a népet a szétszéledéstől, s jobb esetben a nyomortól és sanyarúságoktól meg akarta kímélni. Ezért diktátor a királyi biztos, s ezért nem adtak hozzá, az alaposság rovására bár, befolyásoló tanácsosi apparátust, hogy annak a nehézkessége ne akadályozza a gyorsaságban. Mert a villámgyorsaság volt az a pont az újjáteremtés műhelyében, amit biztos kézzel meg kellett volna legelőbb nyomni, hogy az új város kipattanjon belőle fényesen, emelkedően...

Ehhez nem volt Tisza Lajosnak elegendő ereje.

Úr; hatalmas, s amint fényes termeit végigméri lépteivel, ahova mi nem juthatunk be, bizonyosan a mi javunkra gondol, s ami bajainkat vizsgálja, hiányainkat keresi, viszonyainkat kutatja - s mindezt tőlünk hermetice elzárva, magasan.

De mert olyan magasan tartja magát, azért is lát mindent csupán madártávlatból. Pedig a tárgyaknak néha két, három oldala is van.

Mohameddel ugyan megesett, hogy egy szelíd fehér galamb súgdosta neki fülébe a tanácsokat. Az igazhivő muzulmánok meg is voltak ezekkel a tanácsokkal elégedve, s hittek a fehér galambban. Hogy Tiszának is van-e ilyen fehér mennyei galambja Horváth Gyulában, vagy a hozzá dörgölőző Bakayban, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy mi Szegediek nem vagyunk igazhivő muzulmánok.

Félünk, hogy Tiszát is az a tőr ejtette meg, amelynek a neve hízelgés, s amelynek áldozatául már annyi jeles ember esett.

Zenghetnek neki zsolozsmákat udvaroncai, írathat érdemeiről hasábos dicsériadókat [!] az Ellenőrben és a Honban.

De nem ez lesz az igazi kritika!...

Hanem mikor majd zimankós télen, utcasarkon, rongyokban fognak dideregni a hajléktalan Szegediek. Mikor besüvít a szél a rongyos barakkok hasadékain... Mikor majd megcsillan egy-egy szelíd mécsfény valamely halott fejénél, ki úgy pusztult el, hogy nem volt rendes életmódja: s mikor a kínos nyomor sóhaja ellebben, senkitől meg nem hallgatva, pusztába vesző szelíd panasznak - az lesz az igazi kritika.

Hétfőn, augusztus 4-én

Az árvíz óta több ízben kénytelenek voltunk panaszt emelni a városatyáknak a közügyek iránt tanusított közönye miatt. Már ezt úgy látszik ezentúl mint jelszót írhatjuk minden köztörvényhatósági bizottsági ülésről szóló referádánknak élére. Ezen közönyre nincs mentség. Mert bármennyire is legyen minden polgár a saját ügye, baja által elfoglalva, azért a választói vagy törvényes institúció által ráruházott jogok- és kötelezettségről megfeledkezni nem szabad senkinek, de legkevésbé olyan válságos időkben, amilyeneket élünk, s amelyekben az alkotmányos hatásköre a törvényhatóságnak annyira meg van szorítva, hogy csak tömeges föllépés kölcsönözhet határozatainak némi tekintélyt és foganatot. Vagy éppen a tehetetlenségben rejlenék a közöny indoka?

A mai gyéren látogatott közgyűlés napirendjére pedig több fontos tárgyak voltak kitűzve, melyekben részint Szeged város becsülete, részint vagyona és jövője vannak érdekelve.

Elsősorban említjük a percsórai társulati ügyeket. Szeged közgyűlése kiküld egy bizottságot, melyet fölhatalmaz a többi érdekeltekkel a külterület jövő védvonalának megállapítása iránt alkudozásokba bocsátkozni. Ezen alkunak föl kellene oldania e várost a percsórai társulat kötelékéből, meg kellene állapítania az új társulat védvonalát és előkészíteni a percsórai társulattal szemben függőben lévő óriási követeléseink tisztázását. A közönség a helyi lapokból jól ismerhette az ügy állását, s tudhatta, hogy ismét elkövettetik az érdekeltek részéről minden arra nézve, hogy Szeged a percsórai láncokat le ne rázhassa, és a jogos követeléseivel elüttessék, vagy a hosszas peres útra tereltessék. S íme, midőn megakad a küldöttség az alkudozásokban és a köztörvényhatóságoktól újabb utasításokat, engedélyt újabb áldozatokra kér, tizenkét bizottsági tag van jelen s egyetlen szakértő sem. Vajon hol késik ilyenkor városunk mérnöki kara? Ki nyugtatja meg a közönséget aziránt, hogy nem adja-e beleegyezését egy oly védvonal kiépítéséhez, amely a célnak meg nem felel? Senki. Mert műszaki kérdésben a főjegyző szava csak nem vehető szakvéleménynek, s az ő hosszasan, a közgyűlésen egyik bizottsági taggal folytatott párbeszéde nem felel meg a tárgy komolyságának. Amikor ilyen életbevágó tárgyak ilyen felületesen üttetnek el, a hatóságnak és közgyűlésnek tekintélye a közönség, úgy mint a királyi biztosság előtt aláásatik, s az nem lephet meg senkit, ha végre határozataink alig vétetnek tekintetbe, hanem határoznak mások rólunk - nélkülünk.

Egy másik nevezetes tárgya lett volna a közgyűlésnek Szekerke úr előkészített indítványa, amelyben ő azon jeles francia polgárokat, kik a párizsi nagyszerű ünnepélyeket rendezték a szegediek javára, városunk díszpolgáraivá választatni javasolni szándékozott. Azonban mielőtt még Szekerke úr indítványát megtehette volna, egy másik az ügy elodázását, vagy legalább hatásának kisebbítését célzó indítványt terjesztett elő, mely szerint egy háromtagú bizottság kiküldhetik azon külföldiek névsorának összeállítására, kik a város háláját kiérdemelték. Ezen tárgybani jelentéstételre határidő ki nem tűzetik; azaz a jelentést elnapolják ad graecas calendas.

Az indítványozó és akik ezen indítványt előkészítették, nem látják azon különbséget, mely a franciák által rendezett ünnepély és tüntetésből eredt összegek, és egyéb könyöradományok közt van. Azoknak a garas garas marad, jöjjön bárhonnan, és legyen az bármiképp nyújtva.

Azonban, mi, kik a franciák díszpolgárságát melegen fölkaroltuk, másképp fogtuk fel. Mi a franciák adományában egy szabad nemzet rokonszenvének nagyszerű nyilvánulását láttuk; láttunk abban egy oly tüntetést, melyet a csupán humanizmus által nyújtott adományokkal egy sorba nem állítunk. Azért Szeged kifejezheti háláját, s kell is hogy kifejezze mindazon nemzetek iránt, kik érte áldoztak. De Franciaországban nem hivatalosan elrendelt gyűjtések történtek, amelyeket rendjelekkel és elismerő iratokkal hálálnak meg. Párizsban, a világ fővárosában elsőrendű, világhírű írók és művészek hónapokon át foglalkoztatták a francia nemzetet Szeged és Szegedben a magyar nemzet veszteségével. A francia adomány nemzet által nemzetnek, nép által népnek nyújtatott.

Azt helyesen fölfogva az első elragadtatás hevében Szeged népének a magyar nemzet nevében kellett volna viszonoznia. Afölött deliberálni és kanapé pereket letárgyalni nem szabad. Megtörtént azonban, aminek nem kellett volna történnie, s bele nyugszunk. Azonban ha a közgyűlésben ma uralkodott volna azon szabad szellem, mely különben lelkesíteni szokta, más határozat hozatott volna.

A közgyűlés egyéb tárgyai közt még említésre méltó a tűzoltó ügynek, a királyi biztos átiratának szellemében történt elintézése, s Pillich bizottsági tag úr elfogadott indítványa a vályognak a hídon való díjmentes átszállítása iránt.

A Novák József és Szluha Ágoston által kidolgozott és lapunkban közzétett emlékirat a Tisza-szabályozás tárgyában közhelyesléssel fogadtatott, annak német és francia nyelvre való átdolgozása és három nyelven való kiadatása, mint röpirat elrendeltetett, s végre a szerzőknek a közgyűlés hálás elismerése lelkes éljenzés mellett kifejeztetett.

A délelőtti tárgyalásról, melynek folytatása délutáni 4 órára tűzetett ki, a következő részletet közöljük.

A Tisza kormány lejtőn áll, melyen egy láthatatlan kéz taszítja lefelé. A Várady botrány megingatta tekintélyét minden irányban. Még sikerült neki leküzdeni a téli hónapokban az ellenzék egyesült támadásait, mely, a többség már egy ízben nyolc szavazatra leolvadván, győzedelemmel kecsegtetett, midőn megingatott állásának megerősítésére jött szerencséjére a mi szerencsétlenségünk.

A szegedi katasztrófa egyelőre háttérbe szorított minden politikai diszharmóniát, s a nemzet előbb Szeged nyomorának enyhítésére, később a város rekonstrukciója nagy eszméje körül csoportosult. A parlament bizalmának gazdag tölcséréből folytak a kincsek Tisza ölébe. S ő azokat jól föl tudta használni. Erélyes intézkedései Szeged érdekében meghódítottak számára nem egy szívet, mely azelőtt nevét kárhoztatta. S ha sikerül Szeged újjáteremtése, nemcsak Tisza Lajos, de Tisza Kálmán neve is a nemzeti kegyelet fényében ragyog.

Azonban közbe jött a Várady botrány. Várady ügyében nem közvetlenül a Tisza kormány volt kompromittálva. Mert bár nem lehetett tagadni azt, még a kormánypárti sajtónak sem, hogy Várady rendjel-ügyébe Tisza is be volt avatva, hogy ő pártfogása alá vette Várady dolgait, azért, hogy zilált anyagi viszonyokban lévő barátjának alkalom nyíljon rangirozásra, de legalább el tudta saját érdekeit kellő időben választani Várady ügyétől, föladta őt, s megmentett, amit menthetett.

Nem úgy járt el Tisza a Zichy ügyben. Nemhogy Zichyt, ki annyira volt kompromittálva, miként fehérre mosása teljes lehetetlenség volt, kit még a Kaszinó is görbe szemmel nézett, kit egy miniszter maga szolgáltatott ki a közvéleménynek, nemhogy Zichyt föladta volna, hanem a személyes kérdést fölfútta kormánybizalmi-, meg pártkérdéssé, s így Zichynek mégis elkerülhetetlenné vált bukásába belegomolyodott maga is.

Merthogy belegomolyodott, azt belátja maga is. De milyen utat választ ő arra, hogy a hinárból meneküljön?

Mint midőn a Verhovay által haranguírozott nép demonstrált ablakai előtt, és azokat kövekkel dobálta, merényletet intézett az egyesületi szabadság ellen, úgy most a Zichy-ügyben saját ügyetlensége s tapintatlansága miatt szenvedett vereségéért bosszút forral a sajtó ellen.

De eltekintve minden elméleti okoktól, melyek a sajtó szabadságának megszorítása ellen szólnak, jogosult volt-e Tisza vad dühe a sajtó ellen?

Mit eredményeztek Asbóth leleplezései? Azt, hogy Zichynek vissza kellett lépnie magas állásától. De azért kellett-e Zichynek visszalépnie, mert Asbóth megtámadta? Ki merné azt állítani! Zichy megbukott, mert Asbóth állításai lényegükben valók voltak, tehát azért, mert Zichy múltjában oly szennyfoltok, oly üzelmek konstatáltattak, amelyek őtet a nemzet s a király bizalmára méltatlannak tüntették föl.

A sajtószabadság tehát megszabadította az országot egy veszedelmes államtitkártól. És ezért a sajtót kell rendszabályozni? Ilyen érdemért büntetés illeti? Hisz akkor nem a tolvajt, hanem a közvádlót kellene becsukni, mert a közvádló, illetőleg a vizsgálóbíró deríti ki az elkövetett vétség szálait, s állapítja meg a tényálladékot.

A Zichy-ügy a sajtó történelmében egész más szempontból lesz fölemlítve. Ha valamely országban az elnyomott sajtó fölszabadításáról lesz szó, rá fognak mutatni a Zichy - Asbóth ügyre, mint példára, mekkora jótétemény egy országra a szabad sajtó, s milyen visszaéléseket derít föl, ha ellenőrző jogát meg nem nyirbálják.

Tehát arról van szó, hogy a sajtó bűnhődjék erényeiért, vértanúságra emeltessék, amint azt szenvedett már századokon keresztül olyan sokszor a szabadságért.

Tisza Kálmán, ha merni fogja a sajtó rendszabályozását, úgy ott nem állhat meg lejtőjén.

A sajtó elnémítása csak eszköz, az cél nem lehet. Ha Tisza beköti a sajtó száját, úgy azért történik az, mert készülnek oly dolgok, melyek a szabad szót meg nem állják. A Zichy botrány tehát csak ürügy lehet.

S szem előtt tartva az események fejlődését a Lajtán túl, nem lehet az titok, hol van Tisza lejtőjének végpontja.

Az abszolutizmusban és államcsínyben.

De tervei végrehajtásának útját fogja állni a nemzet.

Semmit sem lehet olyan nehezen megszerezni és olyan könnyen elveszteni, mint az asszonyok szívét és a királyok kegyét. Még kétszer huszonnégy órával ezelőtt Andrássy Gyula gróf, a hatalmas külügyminiszternek állása megingathatatlannak látszott a magyar nemzet előtt. A boszniai okkupációra nyert indemnity a zsebében, a török konvenció fiókjában, s az udvar kegyének csillogó jelvényei hosszú sorban a mellén! Ki mert volna bukásáról álmodni?

S ma Andrássy Terebesre vonulva kénytelen duzzogni, kénytelen indiszkréciót elkövetni, s állásának megingott voltát idő előtt nyilvánosságra hozni, hogy azzal részvétet kolduljon a nemzetnél, amelynek segítségével még elodázhatni reméli a bukást.

De Andrássy gróf csalódott. A nemzet bukásán nemcsak hogy meg nem ijed, dacára a mumusoknak, melyeket glédába kirukkoltat a gróf leibjournálja, a »P. Lloyd«, hanem bukásának hírét örömmel fogadja. Andrássy gróf a szerencse elkényeztetett kegyence, a »providenciális államférfiú« meg nem foghatja, hogyan tarthatja a nemzet őt nélkülözhetőnek a Ballplatzon, mikor ő mélyen meg van győződve arról, hogy milyen óriási csapás éri a magyar nemzetet azon reggelen, melyen a nap a külügyminiszteri palotából való kivonulására kel.

A gróf csalódott. Azt hitte, hogy megelégszik a nemzet azon hiúságát némileg legyező tudattal, hogy honfitárs ül a külügyminiszteri bársonyszékben, s mint a gyermek haszontalan játékszerrel, beéri azon dicsőséggel, hogy a társadalom sorsát intéző szerződések alatt magyar név áll, s azon magyar név viselője fényes honvédruhában ül a diplomaták zöld asztala mellé.

A gróf csalódott. A magyar nemzetet komolyságra tanította a sors, és a haza érdekeit nem áldozza föl többé egy karján rívó gyermeket tartó szép asszony ajkán keltendő mosoly, ragyogó szemeiben csillámló könny kedvéért, sem nem ámíttatja el magát azáltal, hogy magyar nyelven védenek előtte német vagy szláv politikát, sem nem fizeti könnyebben a boszniai száz milliót azért, mert nem Rechberg vagy Beust, hanem Andrássy csinálta az adósságot.

S Andrássy gróf csalódni fog a jövőben is mindannyiszor, ahányszor számításait nevének és magyar születésének varázsára alapítani fogja. Ezen varázs eloszlott, az 1867-ik évi tradiciók elhomályosodtak, nevének fénye elkopott. Elkopott, amikor a nemzet érdeke ellen a kiegyezési kérdésekben állást foglalt az osztrákok mellett, elkopott, amikor a török rokonszenvet hazudva okkupálni indult, mely okkupációból annexió lett, elkopott, amikor Zichy Viktor védelmére kelt a király előtt, s elkopott volna ha neve fényesebb lett volna, mint Kossuth Lajos és Deák Ferenc neve, mert amit Andrássy tett, még a napot elhomályosítani is elég lett volna.

Magyarország nemhogy gyászt öltene azon a napon, amelyen a hivatalos lapban olvasni fogja Andrássy fölmentését, Magyarország örvendeni fog. Nem mintha azt várná, hogy Andrássy helyét a külügyminisztériumban olyan férfiú fogja elfoglalni, ki Magyarországért többet tenni akar, hanem azért, mert bárki lépjen helyébe, nem fog annyit merni Magyarország nélkül, mint amennyit mert Andrássy Gyula.

Magyarország szíve megszabadul a lidércnyomástól, mely tetterejét megzsibbasztotta.

S ha Andrássy visszalép, elmondhatja a magyar nemzet, hogy »Hál istennek megmenekültem barátomtól. Ellenségeimtől pedig nem félek.«

Ferenc József visszaállítá a magyar alkotmányt, esküt tett reá és esküjéhez hű volt minden tettével.

Még ilyen magyar király születésnapját ünnepelhetjük, addig a magyar alkotmányosság is élni fog.

Örülni mégsem tudunk. Az alkotmányos éra óta az ország gyengült erőben, tekintélyben, vagyonban. A szív hűségét az aggodalmakkal egyesítve tekintünk tehát a trón felé ez ünnepélyes napon, mely a válságok napja is.

Andrássy bukása kétségtelen már. De az általa teremtett rossz politika nem bukhatott meg vele. Az okkupációt már nem lehet nem történtté tenni most, azt már folytatni kell, akárki üljön is Andrássy helyére.

Itthon maradt Tisza, s benne az Andrássy politika filiáléja. Itt a szabadelvű párt azon elemei, kik a régi Deák-pártból kerültek ki, csak azért követték tüskön-bokron keresztül Tiszát, mert Andrássyban bíztak. Most, hogy Andrássy megy, Tisza állása is meginog, s bármely elkeseredetten is fog küzdeni, bukása elkerülhetetlen.

Mi fog történni? Ki tudja? A mostani viszonyok csak rombolásra alkalmasak, alkotásra nem. A mostani parlament csak zavarni tudja a helyzetet, tisztázni nem. A pártválság tehát elmaradhatatlan. - Párttöredékek ideig-óráig tartó szövetségére, személyes klikkek alakulására, s ideiglenes átmeneti kormányra lehet csak kilátásunk. - 1874 óta a kényszerhelyzetek kormánya uralkodott egész máig. Most pedig a lehetetlenségek kormányai fognak majd következni, lejárt emberek, lejárt pártokkal, eszmék nélkül, egymással meghasonolva, tanácstalanul. Ez a közel jövő képe. Túl rajta Magyarország sírja látszik csak.

Mily szomorú kilátás egy születésnapon.

Az isten éltesse fölséges királyunkat! - de a haza nagyon beteg.

Szegednek nemcsak királya I. Ferenc József, de a legnagyobb jóltevője is.

Itt járt királyi lábnyomain virág fakadt a szomorú pusztaságban.

Egyetlen kegyes szavával föltámasztá Szegedet sírjából.

Azóta él, lélekzik és remél...

A király tanácsosai azonban, kik az igének testté változtatásával lettek megbízva, nem vették a szót komolyan, olyan igazán, amint mondva volt, amint az érezve volt.

S mi méltán felsóhajthatunk ez ünnepen:

Az isten éltesse fölségedet, - de Szeged még nagyon beteg.

Öt éve már, hogy mint nyűg, nyakunkon Tisza Kálmán, s hírhedtté vált mamelukjai. Úgyszólván vakmerőségével tolakodott föl a díszes polcra, melyen annyit ártott hazájának.

Az ellenzék megkötött keze, a pártonkívüliek habozó tehetetlensége lehetővé tették neki, hogy annyi botlás, annyi erőszak, s oly nagy népszerűtlenség dacára is állásán maradott.

Az egyesült ellenzék néha még csak helyt állott magáért, de a pártonkívüliek, kiknek sorában a régi Deák-párt korifeusai vannak, a múlt ülésszakban csak azt bizonyították, hogy amit tudtak is elfelejtették, nemhogy tanultak volna valamit.

Pedig kellett volna tanulniok, hogy nálunk a választásoknál - fájdalom - egyetlen kormány sem bukik meg. Mindenik keresztül eszi magát azon a cukorhegyen, melynek népszerűség a neve. Hogy az a cukorhegy miként képződik, az aztán megint más kérdés és nem ide való kimutatni, - mert mindez csak annak bizonyítására lett fölhozva, hogy Magyarországon a kormányokat csakis a parlamenten belül lehet megbuktatni. Még eddig legalább ezt tanúsította a praxis, s a kormány kimúlások története. Kíméletlen, szüntelen támadások kellenek.

Tisza Kálmánt sohasem volt olyan könnyű dolog kibuktatni, mint éppen most, mert sohasem volt rá kedvezőbb alkalom. A Várady és Zichy-afférok teljesen megsemmisítették a kormány iránti tiszteletet még azokban is, kik tisztességes emberek lévén akár azért, hogy az állapotok ne bolygattassanak, akár személyes rokonszenvből még szítottak a kormányhoz. Ehhez járult még Andrássy bukása is. Ez kellett csak Tisza Kálmánnak! Legmegrögzöttebb hívei is kétkedtek immár állandóságában, s az ellenzék legelső merész föllépésére úgy szétriadtak mellőle, mint az oláhok szent Páltól, mert érzik, hogy Tisza Kálmán alul ki van véve a gyékény java: hogy most Andrássy távozása se fölülről, se az osztrák kormány részéről nem fog támogattatni.

Úgy látszik, az ellenzék kezdi helyesen látni a dolgokat, s megragadni készül az alkalmat Tisza Kálmán kezéből kicsavarni a kormánypálcát.

Mozognak. Egy nagy ellenzéki értekezlet összehívásáról van szó, mely szeptemberben jönne össze Budapesten, a volt Deák-pártiak pedig a zalaegerszegi Deák-szobor fölállításánál nagy politikai összejövetelt és tanácskozást terveznek.

Valami forr. A pártvezérek sűrűn érintkeznek egymással. Széll Kálmán rátóti kapuján sok idegen kocsi megy ki és be. Bittónál is konferenciáznak.

Jól esik látni e mozgalmat az általános korrupció közt az általános elcsüggedéssel szemben, jól esik tudni, hogy vannak még férfiak, kik a haza jövőjére még nem vetettek keresztet.

Másrészről élesen jellemzi e mozgalmat a ravasz miniszterelnök sürgés-forgása, ki családi gyűlést tart Geszten, ki Bécsbe siet, hogy ott megerősítse hatalmát, az ide-oda kapkodás, a zavar és elámulás a nagy csapás folytán, mely Andrássy bukásában érte. Tisza nem pihen; Tisza olyan szívós mint a macska, ha földhöz ütik, meg se nyikkan, hanem újra fölkel. Tisza, mielőtt elesnék, már azon gondolkozik, hogy miként kelhessen föl.

És még sincs menekülése, ha most a különböző ellenzéki árnyalatok vezérei összetartanak. Egyedül őtőlük függ, hogy elérjék céljukat s elseperjék a gyülöletes Tisza-érát Magyarországról.

Ha nem éreznek magukban a bátor föllépésre és küzdelemre elég erőt és elszántságot, akkor menjenek vissza, ne bitorolják a vezér nevet, s engedjék át a tért másoknak, kik nem lesznek sem erő, sem elszántság híjával.

Mert ha a vezérek még ezentúl is cukros vízzel, akadémiai orációkkal akarják Tisza Kálmánt a taktika és fortélyok főmesterét megbuktatni, s elszalasztják ezáltal a kellő percet, mikor tenni lehetne és kellene, ne vádolják se a nemzetet, sem a mamelukokat, hanem csupán a saját tehetetlenségüket.

A francia sas keresztül száll a délibábos rónán, s megszánja a beteg gólyát és darut.

Darunak tolla tépett, gólyának fészke nincsen; a sasnak szárnya van, kiterjeszti föléjük.

Így volt-e az? Egészen így volt.

Franciaország, világ királya, te szólítottál minket - a szívedhez!

S fönséges szavad bekiáltotta a földgömböt, megrázkódtak tőle a pólusok, s szereteted hallatára egyszerre termőföldekké váltak a jégmezők is, fű nőtt fölöttük, virág fakadt a sziklákból, s aranyos kagylókat hányt föl a mogorva tenger feneke.

Testvéri csókod csattanása varázs volt, csoda lett; egyszerre elültette kelettől nyugatig a részvétet, s kikelt, rügyöt vetett mindenütt.

Mennyivel tartozunk Franciaországnak, még akkor sem lehetne kiszámítani, ha nem volnánk régi adósai.

1848-ban Franciaország tanította meg nekünk, ha rombolni, építeni akarunk, híjuk el a vihart. Elhíttuk. Megjelent. S megújult tőle az elaggott ország. Ingott a trónus. Erdő támadt a hősökből.

Mikor 1860-ban a koporsóban feküdtünk meghalva, - hogy föltámadhassunk: Franciaország tépte le rólunk a koporsó födelet.

S ez soha nem múló, örökkön örökké ébren virrasztó szeretet sohasem melegített jobban, sohasem ragyogott fényesebben, mint most, midőn Szeged elpusztult.

A gyászfátyol, mely Szegedet takarta, sötét árnyat vetett Páris mosolyban úszó arcára.

S amint a messzeségen, havasokon keresztül az óriás nemzet átnyújtá kezét, hogy minket fölemeljen, - a csapkodó villámok megrezzenve álltak meg, nem lesz-e valami bajuk, amiért olyan mélyen lesújtottak.

Ennek a nagy nemzetnek a küldöttei jönnek ma Szegedre, hogy meghozzák hazájuk szíves üdvözletét, s hogy megvigyék amit mi üzenünk.

Vajon mit üzenünk?

Vigyék meg hírét annak, hogy amikor ők itt jártak, azt a napot, azt a piros vasárnapot megünnepelte minden szegedi.

A komédia le van játszva. Andrássy gróf csakugyan távozni fog, de mielőtt elmenne, még egyszer meglátogatja hírneves barátját: Bismarck herceget.

A gasteini nagy fák alatt még egyszer megöleli egymást a mester és tanítvány, s aztán vége lesz, a tanítvány elmegy pihenni, s az öreg mester megmarad még tovább is igazgatni a világot.

Ezen találkozás tette határozottan Bismarck iniciatívájából keletkezett, ő akarta látni még egyszer barátját, s miután Bismarck semmit sem tesz ok nélkül, valószínű, hogy ennek is megvan a maga oka.

S hogy ez az ok nemsokára nyomot hagy a világeseményekben, mert nem egy eszme született már Gasteinban egy-egy röpke percben olyan, melytől nemzetek feje fájult meg.

Bismarck herceg nem szentimentális, a baráti érzelem nem befolyásolja annyira, hogy egy ily búcsújelenettel kellene magán könnyebbítenie.

Az az ember, ki Arnimot, egykori barátját a vádlottak padjára juttatta, lehetetlen, hogy szeretni tudjon.

Másnak kell rejlenie Bismarck gróf kedély-lágyságában.

Tudjuk, régebben is kijelentené, hogy ő Andrássyval megint viszonyban áll, s oka van hinni, hogy az neki (már t. i. Andrássy gróf Bismarcknak) mindent, őszintén mond el, amit tenni szándékozik.

Ez évek előtt a birodalmi gyűlésen elejtett szavakban látom én a találkozás nyitját, s valóban ott kell azt keresni.

Bismarcknak szüksége volt az Andrássy őszinteségére a barátság révén, s Bismarck kiaknázta, baráti tanácsokat adogatva be maszlag gyanánt apródonként a túlhiszékeny osztrák-magyar külügyérnek.

Így fundálták ki ketten a keleti kérdést.

A berlini császártalálkozásnak a császárok szövetsége lett a vége Bismarck kedvéért, a reichstadti jegyzőkönyvet aláírta Andrássy a Bismarck tanácsára. Majd a B. sugallta berlini memorandum jött, az orosz-török háború alatt Andrássy semleges álláspontot foglalt el - Bismarck példájára. A békekötéskor közbelépett Bismarck kívánságára, de a kongresszus ismét nem Bécsben, hanem Berlinben tartatott a B. elnöklete alatt.

Andrássy tetteiben mindenütt, mindig Bismarck van a háttérben.

Monarchiánk erejéről, céljairól, bajairól Bismarck részletesen volt informálva mindig. Mikor évenkint találkoztak egyszer, mindig megerősödött a barátság. Bismarck mindig megtudta, mit gondol most Andrássy, de vajon tudta-e Andrássy, hogy mit gondol Bismarck?

Andrássy hiú; a hiúság vitte Bécsbe, a hiúság vitte Bismarck karjaiba. Bismarck pedig tudott úgy bánni vele, mint ahogy a hiú emberekkel szokás: lekötelezte dicséretekkel, segített neki a tündöklésben, s a kongresszuson maga mellé ültette az első helyre. S ezzel ültette föl.

Németországot a keleti kérdés nem érdekli közelről, de Bismarck a csomóját mégis kezében akarta tartani, mert összefügg sok más politikai kérdéssel: Ezért használta föl eszközül Andrássyt.

Bismarck egyik félhivatalos lapja e napokban szemtelenül kiböffentette, hogy sajnálja Andrássy bukását, mert Andrássy oly bizalmas lábon volt Bismarckkal, hogy Ausztria politikáját jóformán Bismarck intézte.

Ez oszt világos. Nem lehet tehát a gasteini találkozásnak egyéb célja, mint hogy Bismarck ezért kéreti kedves hű barátját búcsú-csókra, hogy annak elcsattanása alatt értesüljön, ki lesz utóda, milyen indokokból bukott meg s ez indok mily politikának lehetőségét támogatja.

És Andrássy mindezt elmondja s Bismarck hasznát veszi, a leendő külügyminiszterrel ismét hihetőleg barátságot köt, s az állam hajója megy, úszik tovább a Bismarck kedve szerint.

Mert hát Bismarck olyan nagyon hű barát.

Csakhogy attól félünk, hogy mikor aztán igazán hű barátokra lesz szüksége a Monarchiának - akkor Bismarck gróf nem lesz sehol.

Szeged város azonfölül, hogy egyike a legeredetibb városoknak, helyzeténél és viszonyainál fogva a társadalmában is sok olyan dolgot mutat föl, aminek párját nem találni egyebütt.

Egy darab ez Amerikából. A tiszta demokrácia levegője csapkodja itt az arcokat, s ez üde levegőt édesen szívja be a tüdő.

A nép maga romlatlan és hatalmas. Uralkodik.

A népvezérek évszázadok előtti álma megy itt teljesedésbe.

Milyen csodálatos, meseszerű volt az még álomnak is valaha, hogy a nép, az úrbériség igájában nyomorgó nép gondolkozni tud valaha, ő fog határozni önmaga fölött, s ezt a határozatát végre is fogja tudni hajtani. - Ereje lesz hozzá.

Beteljesedett. Legalább Szegeden beteljesedett.

De fájdalom, igen hamar teljesedett be. Azok, akik a népek üdvén fáradoztak, akik az első magot vetették el, hogy abból a szabadelvűség eresszen gyökeret, elszámították magukat.

Egy erőszakos rázkódás hirtelen fölszabadítá a népet. Egy véreső megnövelte a szabadságot. Egy éjszaka nőtt nagyra, mint a lótuszfa aranyvirága.

De a nép értelmileg csak lassan fejlődhetett, ő hátra maradt amikor a szabadelvűség zászlaja, melyet kezébe adtak, magasan fönnlobogott már, nem bírt ahhoz hozzá emelkedni.

A zászló fönnlobogott, ő alant maradt. S ha ő fogta a zászló nyelét (mert ereje volt hozzá), éppen a nagy ereje miatt nem azért tartá azt kezében, hogy az fönségesen lobogjon a feje fölött, hanem ide-oda csóválta azt vadul, szilajon, mintha le akarna vele ütni valakit.

Egyszóval: a mérséklet, a higgadtság, az értelem csak lassan jön meg.

A szabadelvűség egy tündéreszme, mely előtt nincsen semmi lehetetlen, mely nincsen alája vetve természeti törvényeinknek, míg az ember csak hús és vér, közönséges teremtvény, kit előbb meg kell érlelnie az időnek.

Innen származik nem egy ferdeség, melyet Magyarországon a politikai élet különféle fázisaiban fölmutathat. S ez veszedelmes dolog, mert Magyarország nem önálló ország, alkotmányunk nem Anglia alkotmánya, mely mint az acélburkolat, az egész nemzetet övezi, óvja, erőssé, sérthetetlenné teszi, a mi alkotmányunk egy nehezen szerzett, s mégegyszer nehezebben megtartott kincs, amire a sárkányok leselkednek.

S ezek a sárkányok vérrel élnek... folyton itatnunk kell őket.

Ily helyzetben nemzeti bűn minden félrelépés, mely a népképviseleti alkotmány lejáratásához indokul és bizonyítékul szolgálhat.

Bizonyára legeklatánsabb kórjel az osztályuralom forszírozása. A legundorítóbb szeplő, amit a népképviselet a liberalizmus arcára fest.

Ezek a jelek gyakorta mutatkoznak a legutóbbi időkben az országban. A félrevezetett nép azzal ámítja magát, hogy az a szabadság, hogy ő mindent tehessen. Hogy az a szabadság, ha mindent megfordít. Eddig az elme uralkodott, hadd uralkodjék most a nyers erő.

De ám nem oda Buda! A természetet nem szabad szabályozni akarni - mert ez nem megy. - Azért, hogy eddig a kezek voltak rendelve a munkálkodásra, a lábak pedig a járásra, nem szabad megfordítani a dolgot; mert aki a kezein akarna járni, az ugyancsak lassan haladna, s aki a lábaival végezné a kézimunkát, nemigen gazdagodnék meg a keresményével.

Jó szerencse azonban, hogy e kórtünetek, melyekről írok, eddig jobbadán csak tünetek maradtak, számba nem véve komolyan senki által, mert az intelligencia ügyesen tudta azokat ellensúlyozni mindenütt. S ez is a rendje! Mert tökéletes intézmény nem lehet a világon, s éppen ezért gondoskodni kell, hogy az egyes hiányok pótoltassanak.

Hibákat hibák ütnek el számtalanszor.

A nép túlkapásait az intelligencia túlkapásai simították el. Legtöbb helyütt ezekből váltak a nép vezérei, kik leszállván a néphez, minden hatalmat és befolyást magukhoz ragadtak.

S ezért marad a magyar képviselőház még eddig is oly magaslaton, hogy messzire kiválik hason országok parlamentjei közül.

Szegeden azonban nem így van. Itt az intelligencia közönyös, s a közügyekkel nem szeret foglalkozni.

A fiatalabb nemzedék örül, ha bevégzi az egyetemet, hogy lerázhatta az iskolaport. Nem tanul többet, s nem törődik többé egyébbel, mint a kenyérszerzéssel és családalapítással. Üres idejében pedig kártyázik és a kávéházakat bújja, ahelyett, hogy a népkörökben megfordulva részt vegyen a közügyi és politikai mozgalmakban.

A népnek jó érzéke van. Hirtelen kiösmeri a maga embereit, s mivel természetében megvan az arisztokratikus hajlam, vezéreiben a kimagaslóbbakat becsüli többre.

Ha azonban feléje sem néz az intelligencia: azt kénytelen elfogadni vezetőjévé, akit talál.

S ez magyarázza meg a mai állapotot, mely most soknak nem tetszik, de mely csak természetszerű következménye azon példátlan közönyösségnek, melyet a szegedi értelmiség tanusít a közügyekben.

Ez a példa nem ártott: tanuljon belőle a jövő nemzedék.

Vajon elég mélyen temették-e Dózsa Györgyöt azok, akik megégették?...

Por lett, föld lett s mégis megjelenik. Századok ülik sírját, s mégsem nőtt az be egészen. Van egy repedés rajta valahol, ahonnan kijár a lelke - kísérteni.

Pedig aludj jó Dózsa György!! Az izzó trónus rég kihűlt. Nincs itt se úr, se paraszt többé... Csupán adófizető állampolgárok vannak, kik lgeföljebb azt találgatják egymásról, hogy vajon melyikük a szegényebb.

A büszke várak-, ős kastélyokban, hol vérszomjas népeddel hajdan a zsarnok kényurat szorongattad, idegen nemzetbeli gyerekek játszadoznak.

A miniszteri széken, a törvényhozó testületben az Apponyiak, Tiszák, Andrássyak mellett ott ülnek unokáid is. Mi bánt még azontúl? Minek jössz még föl kísérteni?

Pedig gyakran jön. Szellemlépteinek nyoma itt-ott egészen bevésődik. Fehér, kisérteties lepedője kifehérlik az osztálymozgalmakban.

S ha célt tévesztett és nevetséges az osztálymozgalom Magyarországon, kétszerte az Szegeden, »Szegeden« »ma«. Mikor az egész lakosság a »tönkre jutottak« osztálya.

S ki kezdi e mozgalmat? Ki tömöríti össze a haza fölé ezt a nehéz, sötét felhőt, mely villámokkal lehet még terhes valaha? Ki kapaszkodik bele az egyenlőség küllőibe, hogy azokat kitörje? Melyik osztály akar itt »különb« lenni - a többinél?

Talán a régi kiváltságos nemesség, melyet meg-megcsiklandoznak a tradíciók? Az ősapák, a hatalmas urak arcképei integetnek le a falakról gőgösen, mintha mondanák: »tiétek a hatalom?«

Nem! Penész lepi el a címereket. Késpenge lett a fringiából. Némák a képek ott a falon. Végighangzott az Egyenlőség jelszava az országon, törvény lett, zászlóvá izmosodott.

Ki akarja most megcsúfolni azt a zászlót?

Maga a nép!

De lehetséges az? A nép, az a jó nemes nép, akiben minden tökély megvan összességben; aki egyenkint igaz, hogy csak »hallja kend«, de együttvéve »fölséges úr«. Nem vetemedhetik az ilyenre! Nem lehet az annyira hálátlan, hogy midőn valaki, aki hatalmasabb nála, megosztja vele az erejét, ő aztán azzal az ajándékba kapott erővel fölibe kerekedjék és letiporja.

Nem a nép szava az, nem a nép akarata az, aminek a tünetei egy idő óta Szegeden látszanak, hamis mesterség praktikája ütötte itt arcul a természetet, s űzi játékát galádul.

A festő egyszer egy nagyon szép nőt képzelt el magának: olyan szépet, mint amilyen szépnek mi ruházzuk föl a népszabadságot. Rajta volt azon minden bűbáj, minden fönség... És amit elképzelt, megálmodott, azt oda akarta teremteni valóságnak a vászonra is.

Egy arcot festett tehát, mely összetétele volt minden ideáljának, innen a mosolygó szemeket kölcsönözte, onnan a piros korall-ajkat, másünnen ismét a márvány-homlokot, ki nem feledte a kábító gödröcskéket sem, a kettőbe hasadó állacskát stb. Minden ott volt, ami legszebbet látott szanaszét, minden-minden összehozva... húsz paradicsom egy csomóban. Milyen szép kép lesz majd abból!

És mikor aztán elkészült ez a kép, a szép márvány homlokkal, a mosolygó szemekkel, a piros ajkakkal, a kettőbe hasadó állacskával, az igéző arcgödrökkel... hát akik látták, meghökkentek; mert az egy rettenetes torzkép lett.

Vajon ki keverte bele a népszabadságba azokat a rikító színeket, hogy Szegeden karikatúrává váljék? Ki öntötte bele a legszebb, legnemesebb principiumokat olyan hamis formába, hogy csak kacagásra indító alakban kerüljenek ki belőle?

Erre csak egy felelet lehet: ez mind a vezetők dolga.

S ezt be is lehet bizonyítani, de előbb vissza kell pillantanunk holnap azokra az időkre, midőn még Bakay is csak néptribun volt.

A Börcsök és Dobó jelöltsége csupán természetes következménye a Bakay megválasztásának. A Bakay megválasztása volt az elhintett mag, amelyből a konkoly termett s fog teremni.

Ma egy éve Bakay lejárt ember volt. De mint mindig, ügyes klavírozó. Egész pályája ezt bizonyítja.

Legelőbb egy billentyűt nyomott meg: ez a hízelgés hangja volt, lágy, édes, suttogó. A népszerű emberek kegyét hajhászta. Úgy akart magasba emelkedni, mint az ökörszem; a sasok szárnyai alatt. Osztrovszky és mások kegyeit hajhászta, s természetesen ezek Deák-párti libériáját viselte.

De ezen az úton nem boldogult. A Deák-korszaknak talmi ember volt.

Akkor hát megnyomott egy másik billentyűt. Recsegő ellenzéki hang, mely leperegtette a bihari-pontokat mint a verkli,

Tisza-Ghyczy párti lett. De itt sem boldogulhatott, Tiszának még akkor nem volt szüksége mamelukokra, csak férfiakra.

Bakay ekkor megnyomott egy harmadik billentyűt. Viharos harci zaj riadt föl a Rákóczi-induló akkordjai mellett. Bakay a függetlenség hőse lett, ki a németek vérét szomjúhozza. Neki országgyűlés kellett a Rákoson. Király, aki csárdást táncol a Hortobágyon, miniszter, aki bruderschaftot iszik a kocsisokkal. Egyszóval minden kellett, ami sallangosan hangzik. Kellett neki az Aranybulla, és nem kellett neki a Pragmatica Sanktio.

De hát ő még úgy se kellett senkinek.

Fogta magát hát és még följebb licitált. Szélsőbalból lett republikánus. Elkezdte emlegetni a debreceni országgyűlést, egyszer - minthogy ő az irodalommal is foglalkozik - egy kalendáriumból olvasott valamit a kommunizmusról: felült erre a paripára is, s hirdette a demagógiát tele szájjal. Egy második Lakatos Sándor lett. Beszélt a földosztásról, s azalatt a saját uborkafára jutásáról álmodott.

De hát a fátum leleményes, arra kellett ébrednie, hogy még a saját elvtársai is idegenkednek tőle. Három republikánus tagja volt az alsóháznak: Mednyánszky Árpád báró, Szalay Imre és az öreg Kállay Ödön.

E három képviselő ide hozta ellene a szelíd, mérsékelt Törs Kálmánt, nehogy ilyen republikánus jöjjön be a parlamentbe.

Mindenki kétségbeesett volna e végzetes sikertelenségen, s visszavonult volna. Bakay nem. Az ő fortepianóján volt még egy ötödik billentyű is.

Megnyomta azt is. Ott volt előtte az iparos osztály kivált Szegeden nagy lendületet vett mozgalma.

E mozgalom üdvös volt, mert az ország által kijelölt irányban haladt. Nemzeti törekvések tükröződtek vissza a szegedi iparosok nyüzsgésében. Egyesültek, hogy tömörülve legyenek, s az egyesülés célja saját iparérdekeik kiösmerése volt: mert csak ha ösmerik, akkor juttathatják azokat érvényre.

S e nagy, nemes eszme, mely kiváltképpen itt ápoltatott Szegeden, mely betölti a műhelyeket, mely kihangzott a pöröly- és kalapácsütésekből, mely majdan szülőanyja lehetett volna egy nemzet jólétének, e nagy eszme alá lett aknázva.

Bakay úr a politika puskaporát csempészte be a mesterlegény[!], s elméje koháján addig csiholt, míg szikrát kapott és légbe röpült a valóságos cél, s csak a füstje maradt meg, s kilyukadt az egész dolog egy osztálymozgalomban.

Mi történt itt?

Hát gondolta azt valaha valaki, mikor az iparos érdekek gyámolítását tűzte ki zászlójára az ország, kormány, hogy az iparosok abban fogják látni az ipar haladását, hogy ők lesznek törvényhozókká?

Bizony senki sem gondolta, mint ahogy mi most nem gondolunk arra, hogy gróf Apponyi Albert vegyen mértéket a kabátunkra. Bizonyára okos ember Szilágyi Dezső is - de azért egy gerendát nem bírna oly simára meggyalulni, mint aminő szépen farag egyet-egyet Tisza Kálmánon.

Sajátságos gondolat volt ez a szegediektől. Nekik, kiknek annyira szívén feküsznek az iparérdekek, nem súgta meg valami, hogy éppen azt veszélyeztetik, ha az iparérdekek köpenyébe békát csúsztatnak be? Mert ezt a köpenyeget azután ki is porolhatja a rászedett ország, hogy ne legyen benne béka többé.

És ki szedte rá az országot? Az iparosok? Nem. Az iparosokat szedte rá Bakay.

Lassan, észrevétlenül közeledett hozzájuk mint a kígyó. Legelőbb is elfordítá őket természetes vezéröktől Polczner Jenőtől. Azután elfordítá őket azon útról, amelyen eddig haladtak.

Programjában kimondta, hogy ellensége az észarisztokráciának. Éljen az esztelenség!

S az iparosok visszamondták: Éljen hát Bakay!

Meglett az, amire vágyott: bejutott a törvényhozásba Pulszky ellen, s hogy ő oda bejusson, szégyenszemmel kellett visszatérnie a függetlenségi párt vezéreinek, kik Törsöt hozták ide, vissza kellett vonulnia Polcznernek, s meghurcolva odalöketni a veszedelmes mozgalmak lajstromába ama célnak, mely az ipar gyámolításában kulminált, s mely ott ragyogott jobbról, balról minden zászlón.

Az ötödik billentyű megnyomása tehát használt Bakaynak, hanem ártott az iparosoknak és Szegednek: mert annak az ötödik billenytyűnek olyan volt a rugója, hogy kipattantotta az osztályversengést.

Holnap majd elmélkedünk róla.

Régi dolog már az, hogy aki a levesből evett, vágyik a húsra is. A világtörténelem minden tragédiája ezen alapszik.

Helyesen mondta valaki, hogy a népszabadság olyan volt Magyarországon, mint nagy szárazság után az eső. Az eső pedig okvetlenül sarat csinál.

Hát itt is sarat csinált.

Mert amint azt látták, hogy egy kötélgyártó, ki nem tanult semmit, s ki nem viselte magát úgy, hogy mint karakter tündököljön polgártársai előtt, elfoglalja a legnagyobb állások egyikét, a törvényhozóit, - s emiatt nem fordul ki a világ sarkaiból, egyszerre el lett ültetve az elmékbe egy néma gondolat, s a szívekbe egy sejtelemszerű vágy.

Legeleinte csak megszokták ezt a visszás helyzetet. Később aztán azt képzelték »így is jól van«. Azután elhitették magukkal, hogy annak így kellene lenni mindenütt. Most meg már körülbelül azon az állásponton állanak, hogy ez nem is lehet másképp.

Milyen lavina lesz ez, ha így nő?

S ez mind abból a parányi magból kelt ki: hogy az iparosok csak iparost akarnak törvényhozónak.

A nép is gondolkozik, szereti az extravaganciákat. S érintik a benyomások, kivált ilyen közelről. Nem csoda, ha ő is saját kebeléből óhajtja képviselőjét s Börcsököt lépteti föl.

A nép nem lehet annyira érett, hogy megállni tudjon, ha már egyszer megindult. Az ő elméjén a társadalmat és országot fönntartó elvek még mindig lejtő[!], melyen nagy tömegben csak bizonyos okok folytán gurul, úgyszólván öntudatlanul. Ő nem láthatja »meddig« mehet és »hova« ér. A nép nem vétkes. A népet megállítani kell.

De vajon ki állítja meg? Mert megindítani mindig könnyű, de megállítani mindig nehéz. Útja egyre lejtősebb lesz... s elérheti még azt a pontot is, ahol már nem is lehet megállítani, mikor rohanva zuhan az örvénybe.

Szerencsétlen gondolat volt a Börcsök Sándor jelöltsége. Sokan megátkozhatják még azt az agyvelőt is, amelyikben először megfogamzott.

Mert ez a gondolat volt az első szikra, ez volt a hógombolyag, amely minél tovább gurul maroknyi súlyával, óriási görgeteggé nőhet.

S az már most gurulni fog.

Mert meglehet, hogy Börcsök Sándor nem lesz képviselő az Alsóvárosban most, meglehet nem lesz még két év múlva sem, meglehet nem lesz meg soha, de ez a megindított, burokjából kihámozott gondolat már megmaradt, már törekvéssé lett.

Ez már most ki van mondva. Be van lopózva az aspirációk közé. S annak is marad egész a diadalnapig. Az pedig ha száz, ha ötven év múlva, akármikor lesz, igen szomorú diadalünnep lesz...

A népképviseleti alkotmány temető helye jelöltetik ki azzal.

Korántsem Börcsök Sándor a hibás. Mert itt a személy nem számít, ha nem volna Börcsök, lenne más.

Sőt Börcsök maga annyira derék tagja a népnek, mint csak igen kevesen. Eszére, jellemére is - megengedem - kiemelkedik a népből. - Polgártársai kitüntetését is megérdemli - de nem ilyen alakban. Mert ő egy osztály vezérének proklamáltatik a többi osztályok ellen s nem a nemzettest egy értelmes tagjának az összes osztályok között.

Ez a határ.

Csakhogy azt már túllépték az alsóvárosiak. A vezérek nem figyelmeztették őket a »tilalomfára«, melyet csak az értelem láthat, a szemek nem.

Ne higgye senki, hogy Börcsök esetleges elejtésével megszűnt e mozgalom; legföljebb szünetelhet.

Azt ki nem lehet irtani többé, mint a szerbtövist; élni fog az úton-útfélen. Regélni fognak arról minden szegedi tanyán, s kihajt, föléled minden követválasztásnál.

S mikor mi azt fogjuk már hinni róla, hogy az csak föld alatt bujkáló vakondok, egyszerre szárnya támad s keresztül röpüli a tornyokat mint a vihar, s megmérgezi a levegőt, mint a kolera... kelettől nyugatig.

Mikor a mostani angol királyné még nem volt csak hercegnő, az orvos eltiltotta tőle a teaivást, mint olyat, ami nagyon árt neki. Környezetének meg volt tiltva, hogy teát adjanak neki.

Egy napon azt jelentik a hercegnőnek: »Meghalt a király - most már fönséged uralkodik Nagy-Britannia fölött.«

»Én uralkodom Nagy-Britannia fölött? Nos lássuk hát! Hozzatok nekem egy csésze teát.«

A teát azonnal előhozták.

A királyné könnyekre fakadt.

»Látni akartam, ha igazán uralkodom-e? Vigyétek vissza.«

Tanulhatnának az alsóvárosiak a puritán királynétől. Kikandikálták Börcsököt. Látták, hogyha akarják, bizony meg is választhatják, szurony, kormányhatalom nem akadályozza őket ebben.

Meglátták, hogy semmi okuk nyugtalankodni a népjogokért, amelyeknek gyakorlásában senki sem háborgatja. Meglátták, hogy igazán ők uralkodnak - bátran kiálthatnának föl hát ők is: most már vigyétek vissza Börcsököt!

...De ám a népek nem olyan okosak, mint a királyok!

A vezetőket okoztuk e cikksorozatban. Szóljunk róluk is. A belvárosi választásnál csíny történt. Ott aktive viselte magát a vezénylet, az Alsóvárosban pedig már a passzivitás mellett is hasonló eredmény ígérkezik.

De hát kik ezek a vezérek?

A Belvárosban még csak láttatták magukat. Ott volt Polczner, Bakay, Horváth Sándor. Itt már nincs senki. Itt már csak titokban dolgozó kortesek garázdálkodtak.

Három fő elv tűzetett ki a követjelöltre nézve.

Hogy az helybeli legyen.

Hogy az fiatal erő legyen.

S hogy függetlenségi legyen a hitvallása.

A paraszt-gaukléria már mindjárt itt Börcsök felé kezdte hajtani a vizet. Az első pont az ő kedviért lett kimondva; a második pont pedig azért, hogy az a helybeli erő ne lehessen Réh János.

Azt mondja a latin közmondás; hogy »parva sapientia regitur mundus«. Okosan tartották ezt a latinok, de mégsem tételezem föl róluk, hogy a »parva sapientiát« a Kalmár Imrékre vitték volna le.

Szomorú dolog volna, ha a népjog olyan lenne, mint a törülközőkendő, min mindenki otthagyja a szennyét; oltár az, melyhez megtisztult lélekkel szabad csak lépni; hősök piros véréből nőtt liliom az, min nyomot hagy a durva érintés, s mit megperzsel a napsugár is, ha túlforró.

Az alsóvárosi mozgalmaknál nem látjuk meg a vezetők alakjait, de látjuk a kezük most már letörölhetetlen szennyét. Rájok lehet ismerni.

Igaz, hogy maguk is meghökkentek, mikor a Börcsök név kisiklott szájukon s visszhangra talált.

Ekkor Kálmán Imre importált be egy új jelöltet, Dobót.

Dobó úr, dacára Kalmár I. történelmi fontosságú nyilatkozatának, hogy »magából öcsémuram miniszter lesz«, egészen ignota persona, akiből sohasem válik nemcsak miniszter, de meg - jóravaló politikus sem. Szimplex ember, akinek, hogy szegediesen fejezzem ki magamat, sok tarka macskája van.

E tapintatlanul választott jelölt még csak elmérgesíté a bajt. A demagógia kikapaszkodó csiráit elfojtani különb év kellett volna. Fényes és kifogástalan név. Mert az árnyék, melyet az osztálymozgalom vetett Szeged népére, olyan természetű folt, mint a tintapecsét. Csak az itatóspapír veszik ki: a közönséges papír szétmázolja nagyobbra.

Dobó fölléptetését csak egy irányban védhetik a vezetők, hogy ez t. i. taktikából történt, ha nézetünk szerint egy alsóvárosi népfiat csupán szintén egy alsóvárosi népfiával akarták megbuktatni, kinek itt széles atyafisága van.

Éppen ebben volt elhibázva a dolog. Ez egyszer nem taktika kellett volna, hanem erő, mert ellenfélt lehet verni taktikával, trónokat lehet feldönteni, királyokat meghódítani, nemzeteket leigázni mind taktikával - de egy betegséget meggyógyítani taktikával nem lehet.

És mintha minden közre járult volna ahhoz, hogy káoszt teremtsen az alsóvárosi követválasztási mozgalmakban, a központi függetlenségi párt is oly tapintatlanul viselte magát, - mintha ő maga is Alsóvároson nyerte volna politikai kiképeztetését.

Ahelyett, hogy e habozó véleményhullámzással szemben impozánsan álljon föl egyetlen jónevű jelölt mellett, akit összes tekintélyével támogatva állítson fölibe az itt kerekedő felhőnek, önönmagával meghasonolva pártoskodási intrikákat fejt ki, ki Mezey, ki Herman, ki Mudrony, ki pedig Kun Pál mellett, mintha a választók bizalma nem lenne egyéb, mint egy vizes bögre, ami alá elég egy gyufa, hogy tüzet gyújtson, s azt tetszés szerint fölforralja.

A központi függetlenségi párt embereinek ide kellett volna jönni Szegedre, s itt egyértetőleg a néppel állapodni meg egyetlen jelöltben, nem pedig elősorolni egy csomó itt ismeretlen úriembert, s Mocsáry indítványára kijelenteni: »ezek közül az urak közül válassza ki Szeged azt, aki neki tetszik.«

Mit tudja azt a szegedi nép, hogy melyiket válassza?

A szegedi népben sok eredeti sajátság van, s többi közt sok dicséretes is. S ezek egyike konok demokratikus jellege, melyet íme most végletekre hagytak menni.

E demokratikus érzelme mindég fölháborodott, valahányszor egy-egy a népből fölment valamely ügyben a fővárosba, s ott nem szegedi származású képviselőjénél kopogtatott be, kinek rendesen az volt a kérdése a belépő atyafihoz: »Honnan való kend?«

De már ezt meg nem bocsájthatja egy telivér szegedi ember, hogy az ő képviselője azt ne tudja, hogy ő Szögedébe való, s ne így szólítsa szívélyesen: »Isten hozta kigyelmedet Kapros János Uram! Hogy van odahaza a háznép?«

Ez körülbelül azon erős ragaszkodás nyitja, melyet a »helyi ember« fogalmához kötnek a szegediek, s azt csak úgy lehetett volna ellensúlyozni, mint föntebb kifejtettem.

A következő cikkben áttérek a helyzet jellemzésére.

És elindul vala a vasember, beszegődvén a béke apostolának, hogy annak tanát hirdesse messze országokban, nyugalom és csend után sóvárgó nemzeteknek; és mind, kik őt látták és hallották, által lőnek hatva a béke szelleme által és megnyugvást merítének a hatalmas férfiú békés szavaiból.

Vaskancellár és béke; - a vér és vas embere olajággal a kezében! Szinte hihetetlennek tartanók, ha nem olvastunk volna róla világlapok vezércikkeiben és távirataiban, ha nem olyan közvetlenül közelünkben történt volna, mely minden optikai csalódást lehetetlenné tesz.

Igen, valóban itt volt, itt járt Bécsben Bismarck, a vasember; valóban a legnagyobb előzékenységgel viseltetett külügyeink vezetői iránt; valóban a béke szent igéi voltak ajkán, gondolata szívében; csakhogy az előzékenység nagyon hasonlít az atya gyámkodó nyájasságához, mellyel kiskorú gyermeke iránt viseltetik, s a béke igéi mögött, annak gondolata mellett a szívben ott lappang a világháború lehetőségének eszméje, s annak tudata, hogy ily háború esetén nélkülünk elszigetelten állana a vaskancellár által alkotott vasbirodalom.

És mert mi tudjuk ezt; valódi értékére vagyunk képesek redukálni a vendég előzékeny nyájasságát, s ösztönszerűleg érezzük, hogy soha a háború oly közel kilátásban nem volt, mint mikor annak egy kiváló tényezője békeapostolnak szegődik be.

Nem is áltatja magát senki nálunk édes reményekkel a békés jövő iránt, legföllebb csak a hivatalos és azokhoz közel álló körök teszik ezt, vagy legalább tettetik, mintha bíznának a béke megszilárdulásában, bár éppen ők tudják nálunknál is jobban, hogy milyen kevés alapja van nagy garral hirdetett hitüknek.

És fölhangzanak a béke szavai mindenfelé. Legbiztosabb garanciáját képezik ennek az osztrák-német szövetség megszilárdulása. Mondják, hogy semmi kétely ne férjen hozzá, mintha e szövetség háborús célokat rejtene magában, elmegy a vaskancellár, meglátogatja a francia nemzet bécsi képviselőjét, biztosítván őt sohasem szűnő barátságról és galambérzelmekről.

Örömben úszik az osztrák birodalom fővárosa, »Bismarck éljen!« hangzik föl mindenfelé, s a rokonszenv száz-és-százféle nyilatkozata kíséri lépten nyomon a béke újkori apostolát, ki otthon talán jót nevet a markába, melyben az olajág mellett rejtve szorongatta a szuronyt is.

S míg ezek Bécsben történnek, míg nálunk szilárdul a béke, szaporodnak a kilátások egy szebb és boldogabb jövőre, addig Franciaország egyik minisztere elindul erődítményi munkálatok szemleútjára, s a bástya fokán mondja el, hogy: igen, mi is békét akarunk, mi is azt akarjuk, hogy Európa nyugalma ment legyen minden megrázkódtatástól; de ha van, kit e béke-hangoztatásnál utógondolat vezérel, ám jöjjön hát ide hozzánk, minket készen fog találni!

A távíró szétviszi a francia miniszter e szavait a világ minden részébe s visszhangként felelnek rá a muszka lapok, ezek a bábújságok, melyek mindég úgy táncolnak, ahogy felülről a hatalmas cár keze rángatja őket, és amit ezek a lapok - felsőbb rendeletre - most elmondanak, ahogy az osztrák-német szövetségről írnak, amily szavakkal a két szomszédos nagy nemzetet megtámadják, azok nem a béke szavai, nem az újonnan megszilárdult barátság szellemében vannak írva és elmondva, s nem látszik meg rajtuk, hogy a fehér cár és a németek császára csak nemrég ölelték meg egymást testvériesen.

»Béke veletek!« mondja Bismarck elbúcsúzóban Bécstől, könnyenhivő miniszterektől, és míg itt a barátság és béke szavai hangzanak föl, addig más világrészben két európai nagyhatalom harcol - ha nem is közvetlen, de közvetve egymás ellen. Fölbujtogatják egymás alattvalóit, lázadásra izgatják a pezsgő vérű, de különben békés polgárokat, s vérfürdőket rendeznek, melynek szaga átcsap a háború lángjával együtt hozzánk, Európába is, fölkeltve a vérszomjat, a harc és háború iránti kedvet.

A levegőben van a háború, és a hatalmasok ajkairól a béke igéi hangzanak. És ugyanaz a sodrony, mely szerte viszi tőlünk a hírt: barátság megszilárdulásáról, Európa biztosított békéjéről, ugyanaz a sodrony rémhíreket röpít felénk Ázsia-, Rumélia- és Konstantinápolyból, vérengzés-, merénylet- és polgárháborúról.

Van-e, ki ily ellentétes hírek mellett nyugodt maradna? Van-e, ki nem tekint aggodalommal a közel jövő felé, s nem kérdi magától titkon, hogy a modern apostolok nem űztek-e galád játékot a béke szent szavait vevén ajkaikra a háború gondolatával szíveikben?

Hiszen oly gyakran hirdették már a békét éppen háborúk előestéjén, olyan gyakran megcsalatott hitében a nép, mikor a kenyérről prédikáltak és gyilkot nyújtottak neki, hogy nem csoda, ha már nem hiszünk és nem bízunk a bécsi komédiában.

Háború csiráját rejti ez magában most is, mint egyébkor, s mint annyi sokszor, most is csak ágyúk dörgésében fognak föloszlani a - békehangok!

Ma harminc éve játszatott le a nagy tragédiából a legutolsó jelenet: tizenhárom hős bukik el benne egyszerre.

Dehát ez csak azt jelentette, hogy tizenhárom helyen fog megnyílni a nagy nemzeti sír s föltámad, életre kel az eszme, melyet elég mélyen eltemetni nem lehet.

Három évtized moha födi immár az aradi sírt, harmincszor nőtt, ugyannannyiszor megszáradt a fű a néma hantokon, s fehér galamb lebeg fölöttük.

A sír tájékán, hol a honvédek utolsó vezérei álmodják Magyarhon dicsőségét, ismét honvédtisztek kardcsörtetése hallik.

Vajon hallják-e, érzik-e odalent?

Magyar lett újra a magyar. Nemzet, király egyet érez. A sír nem okoz olyan mélyen sajgó fájdalmat többé... inkább enyhületet, hogy: nem hiába haltak el.

A kegyelet elvezet hozzájuk minden évben. Megállunk mellettök s elgondoljuk, ha vajon megbocsátanak-e ők »őneki«?

És megbocsátanak. A fűnek nincs haragos zöld színe, a hantokon néha egy piros pipacs is nő ott... a lombok szelíden suttognak...

De ha egyszer azt találnánk kérdezni, hogy hát velünk vajon meg vannak-e elégedve?

Félek, vihar kerekednék, s arcunkba vágná a sír rögeinek morzsáit haragosan.

Jókainak van egy alakja, aki teljes életében csak rosszat tesz, mindenkinek irigye, mindenkinek szerencsétlensége, valóságos csapás az embereknek, minden tette egy-egy nagy bűn, s ő mégis boldog, lelkiismerete nem háborgatja, nyugodtan alszik és eszik, embertársai tisztelik, félik, s még halála után is egy nagy márvány piramis, arany betűk hirdetik felőle, milyen érdemes, derék ember volt.

Nagy írónk e sötét alakját csak azért vezeti keresztül a bűnök összes hálózatán, hogy végül fölkiálthasson: »Ki mondja még, hogy nincsen másvilág?«

S ez az alak hús is vér is lehet, nem egészen a képzelet világából való.

Maga Jókai föltalálhatja őt hamar: előtte van; mindenütt utána cammog. Ez a sötét alak Tisza Kálmán.

Tisza Kálmán maga a megtestesült csapás. Egy ember, aki megcsalta ellenfelét, a Deákpártot; megcsalta a saját pártját, megcsalta az országot, megcsalt mindenkit, megcsalta még önmagát is. Minden tette jezsuitaság, zsarnokság, átok, lába nyomán kiszárad a fű, leheletéből méreg keveredik a levegőbe.

S ő mégis ott áll a legfényesebb polcon. Uralkodik, parancsol, s engedelmeskednek neki.

Ott ál s boldog. Semmi sem zavarja őt. Olyan alakba öltözteti bűneit, mintha csak erények volnának. S e hazug ruhát senki sem elég erős letépni róluk.

A lelkiismeret bántja, mardossa talán? Nem, az neki nincs. Az emberek tesznek szemrehányást? Nem! Azok a lábait csókolják, s meggratulálják a nevenapján, hogy az isten sokáig éltesse.

Ki mondja még, hogy nincsen másvilág?

Tehát Kálmán napja volt tegnap. Ünnepi ábrázattal gyűltek össze a mamelukok a hatalmas úr előszobájában. Mosolya volt ott minden arcnak, s hajlásra volt bedresszírozva minden hátgerinc.

Jött az ünnepi dikció, piszokba szőve az isten és a haza neve. Az isten éltesse Tisza Kálmánt a hazának.

Kigondolhat-e agyvelő még ennél is nagyobb káromkodást?...

Szép nevenap volt. Öröme telhetett a gratulációkban, ha végig gondolt az ország sorsán, melynek fiait mészárszékre engedte vitetni tavaly, melyet hagyott kifosztani anyagilag, s melyet megöl szellemileg, megfosztja jogaitól, vezeti az örvény szélére.

Folyt a lakoma. Ott állottak a töltött billikumok, gyöngyöző bor bennök. A honatyák koccintottak a névünnepen »Éljen Tisza Kálmán«.

De ha kinyitották volna az ablakot, kitekintettek volna az éjbe, s ha hallanák erdők zúgását távolról, s ha megértenék, ha a levegő milliárd atomjai visszaadnák a panaszos sóhajtást, amellyel terhesek, akkor elhalna ajkaikon a szó, s méreggé válna a poharaikban a gyöngyöző bor.

Névnap volt. Egy fekete névnek a napja. Az éjszakának ünnepe, mely árnyat vetett a jelenlevőkre, és árnyat vet az egész országra.

Haragos villámoknak kellett volna ma cikázni az égen, síri árnyaknak játszni üvöltve az éjszakában, s az ördögöknek táncolni lenn a pokolban.

Azoknak lett volna szabad csak kiáltaniok: »Magyarország haldoklik. Éljen Tisza Kálmán erőben, egészségben!«

Féléve lesz innen-onnan, ahogy Tisza Lajos királyi biztos lett.

Mikor idejött, a nomen et omen [!] sötétlett mögötte. Egy dolog miatt bíztunk benne, s mégis ugyanazon dolog miatt nem szerettük: ő a miniszterelnök testvére.

Különben is szomorú tradíciói voltak a királyi komisszáriusságnak Szegeden... Mint valami fekete árnyék, úgy húzodott itt át az emlékezeteken Ráday.

A királyi biztosról intézkedő törvény, habár nem függesztette is föl a municípium és tisztviselőinek hatáskörét, de mégis úgy bánt el azzal, mintha mondaná: »félre bokor, erdő jön helyetted«.

Csupán maga a municípium első hivatalnoka: Dáni főispán maradt meg hatalmasnak, önérzetesen mutatva rá a törvény egyetlen paragrafusára: »Ebben gyökeredzik az én hatásköröm«.

S ez a paragrafus azt tartalmazta: »a főispán ezekben és ezekben a dolgokban a királyi biztossal egyetértőleg, illetőleg annak utasítása szerint jár el«.

Minden hatalom Tiszánál összpontosult. S amint végig tekintett a Zsótér-ház első emeleti ablakaiból a messze nyúló, romokkal tarkított város fölött, lelkét XIV. Lajos kevélysége ringathatta.

S mint mikor a birnami erdő megindult, egyszerre minden ő körülötte kezdett forogni, kacsalábon, gólyalábon, ahogy a mesékben szokás mondani. A város tigriseiből szelíd kezes bárányok lettek, kik a tenyérről nyalják le a sót, s Byron szavával élve: divat lett livrét hordani.

A legelső impresszió az volt, hogy vagy Tisza Lajos fog érdemtelennek bizonyulni e magas bizalmi állásra, vagy Szeged városa lesz érdemtelen Tiszára, mert Tisza Lajosnak kétszer könnyebb volt nagy hibákat elkövetni mint másnak, azért, mert a Kálmán testvére, s kétszer nehezebb volt Szeged elismerését kivívni mint másnak, azért, mert a Kálmán testvére.

De a legelső impresszió csak a körülmények számbavetése volt, s az is csak hozzávetőleges; az idő kivetkőzteti alakjukból még a számokat is, s az eredmény letörli, mint a szivacs, a találgatásokat.

Szeged akkor nagyon beteg volt. S senki sem türelmetlenebb, mint a beteg. Felhők látása gyötri, erdők zúgása ingerli, a levegő fojtogatja. S bármelyik oldalán fekszik, mindig a másikon volna jobb.

Tisza Lajost nem fogadtuk melegen. Mintha valami démonok ingerelték volna a közvéleményt, az mérges kezdett lenni rá. Aggodalmak keltek, panaszok támadtak. Miért? Honnan? Senki sem tudta, s mégis mindenki érezte.

Úgy kezdett hozzá tehát a nagy úthoz Tisza Lajos, mint a mitológia egyik hőse, kinek nyíl van az egyik lábában.

S ő megfutotta azt az utat a nyilazott lábával; nem sántított sehol sem.

Én voltam az első, aki a közvélemény benyomásainak hangot adtam akkor, aki rámutattam a hibákra, melyek a rekonstrukció sikerét veszélyeztetik, s ugyanakkor megtagadtam Tiszában a tehetséget a nagy föladat megoldásához.

S éppen azért nekem vált kötelességemmé elsősorban leemelni e férfiú előtt a kalapot, aki minket nagyon megcáfolt.

Ha nem feküsznek is még előttünk a tények, de az újjáalkotás alapkövei immár le vannak téve. Ha nincsenek is megvalósulva a fényes álmok, izgatott agyvelők csodálatos víziói egy tündérszépségű új Párizsról, Szeged létele biztosítva van, virágzásának, nagyságának ágya meg van vetve.

Tisza Lajos nagy föladatot teljesített, szándékosan nem mondom, hogy végzett. S ennek a föladatnak teljesítése nem volt oly könnyű, mint aminőnek hinni lehetne.

Az Aladin csodalámpája kis szerepet játszott itt. Bár néha-néha megnyomta rugóit annak is, s midőn Pauler igazságügyér egy csomó indokoló ok kíséretében október 15-re visszatelepíthetlennek nyilvánította a törvényszéket, Tisza Lajos hatalma egész erejével írta vissza a miniszternek: »A fölhozott okok közül egyet sem találtam olyannak, mely arra késztetne, hogy határozatomhoz ne ragaszkodjam«. S a miniszternek engedni kellett.

De nem a miniszterelnöktől kölcsönzött hatalom ügyes fölhasználása támogatta Tisza Lajost sikerében, hanem személyes tulajdonai szerezték azt meg neki.

Úgy tűnik ő fel előttem, mint az orvos, ki mérges, kártékony füvekből főzi a legjobb medicinákat. Excentrikus eszközöket használ föl céljaihoz.

Arisztokratikus légkört teremtett maga körül a demokrácia fészkében. Úgy akarta meghódítani az embereket, hogy távol tartá magát tőlük.

Siket volt minden panasz előtt, hogy igazságos lehessen. S megorvosolt minden panaszt.

Sohasem ígért semmit. S többet teljesített, mint amennyit elhittünk volna neki, ha ígéri.

Harcot folytatott ellenünk - hogy mindenkit legyőzzön - a mi számunkra.

Hajthatatlan volt, szívós maradt, tetteit a tapintat vezette, s még azok is, amelyeket kezdetleges alakjukban el lehetett ítélni, félremagyarázni, mind egy közös pontba futnak össze, s megvilágítják az ő egyéniségét, s összes törekvéseire a nem mindennapi tehetség, nemes gondolkozás bélyegét nyomják rá.

Tisza Lajos szegedi működése megérdemli azt, hogy az első elismerő szó az ellenzéké legyen.

S én nem késem ezt a szót kimondani.

Tisza Lajos körülbelül lejárt ember volt. Mint miniszter kevés nyomát hagyta működésének. Lefutott pályáján nem látszottak oroszlánnyomok. Az ország nem ismerhette egyébként, mint közönséges nagy úrnak, aki a felszínen úszik. Nem kapott tőle nagy dolgokat, de nem is várt, sem most, sem jövőre. S most íme az történt vele, ami Ornan lovaggal, aki fényes királyi udvaroknál kereste a dicsőséget, s míg végre kifáradva, eltikkadva egy kis parasztkunyhóban találta meg. Egy kis fehér kötény volt rajta, s mezei virágot tartott kezében...

Révhez jutottunk. Szeged lakossága együtt van ismét, s ha a királyi biztos azt az égetően szükséges fáradságot venné magának, hogy újévre népszámlálást rendeljen el, kitűnnék, hogy majdnem teljes számmal vagyunk.

A régen óhajtott vár a mienk, Újszeged ide van csatolva, a pium desiderumot képezett körtöltést mesés gyorsasággal építik. Az épülő város terve készen van, a kormány éppen most folytat alkudozást egy számunkra fölveendő kölcsön iránt, a Tiszapartot kiépítik, fényes állami épületek nőnek ki a földből, s Phőnixként emelkedik ki hatalmasan megszépülve Szeged, s tündöklő arccal írja föl a saját sírfájára: »Föltámadtam«. S Antaeus visszamondja: »Megerősödtél«.

S mindezek fölött, ami e nagy kaliberű tényeket megkoszorúzza, egyetlen koldus sincsen a városban. Jólét van itt.

A romok, már ahol vannak, nem sötétek - csak regényesek. A szem ha nézi, nem lábad könnybe többé, remény színe rajtuk most a moh zölde, és nem az enyészet rideg virága...