Ma van a kegyelet napja. A halottak nevenapja. Ez az egy nap, amikor az élők a halottakhoz mennek...

Bárcsak egyszer olyan nap is lenne már, amikor a halottak jönnének vissza hozzák!

Nyugodtan alusznak ott a néma földben: az ezer meg ezer mécs, mely ki fog gyúlni a sírokon, nem világít le egészen hozzájuk. Örök szender ringatja őket szelíden, édesen...

Sehol sem lehet ma olyan gyásznap, mint Szegeden. Itt van a legtöbb halott. Ha mindent méltón meg akarnánk siratni, ami lenn van az enyészet sírjában, új árvíz kerekednék a könnyekből.

Az elemek mind összeesküdtek, hogy segíteni fognak az enyészetnek, halálnak az idén: a Víz, a Tűz, a Levegő s a Föld.

Szörnyű szándékát megvalósítá a Víz, a többi elementum is mind mepróbálta ránk törni, a Tűz két ízben bontotta ki vérvörös pokoli szárnyát, a Levegő mérget hozott vidékünkre atomjaiban, s a Föld megrendült, mintha le akarna rázni hátáról.

Mi, akik még mindezek dacára élők maradtunk, üljük meg ma a halottak ünnepét.

Sajátságos érzés fog el: az elfásultság tompa zsibbadása. Semmi sem fáj, hanem csupán éget valami. Mi ez? Kegyelet? Nem! Ez az irigység őirántuk, akiknek sokkal jobb dolguk van odalent.

De hát illik ez a csüggedés keresztényekhez? - Olvassátok el szegediek a temetők kapuin a merész szót: »Föltámadunk«, s legyetek erősek a türelemben, s öntözzétek gonddal a reményt, mégpedig minél jobban indul hervadásnak, annál inkább.

Igen, maga s szülőváros Szeged is halottnak tekinthető, de csak tetszhalottnak. Hiszen dobog még a szív, s a vér ha lassan is, lüktetni kezd az erekben.

Soha még ilyen szomorú halottak napja - de azért ne roskadjunk össze a fájdalomtól. Király szavára megnyílik a sír, s föltámad az ősváros fényes ruhában.

Máskor e napon előszámítottuk az ország halottait, a közélet és irodalom bajnokait. Ami könny megmaradt, azt őnekik szántuk. Az ő sírhantjaikon üdítette föl évről-évre a dércsípte gyepet.

Ma is megemlítjük egy Kállay Ödön, egy báró Wenckheim elvesztét, de ha az emlékezet odavisz a szőregi temető szomorú sírdombjaihoz, egyszerre összefoly előttünk a múlt, jelen, jövő és nem emlékezünk egyébre, mint a rettenetes katasztrófára, mely az egész városból egy nagy temetőt csinált.

S ami még mindezek fölött a legjobban fáj Szegednek az, hogy mikor a végzet koldusokká [! tette, s halottas házzá ház nélkül minden házhelyet, rossz emberek jó hírnevéhez nyúltak, hogy azt is eltemessék.

Ráfogták, hogy háládatlan, hogy telhetetlen, hogy követelő: s Szeged népének lázas vonzalma szülővárosához, valóban úgy tüntethette volna föl magaviseletét azok előtt, kik a szerencsétlenséget, s a szűz patriótizmust nem értik, s épp azért nem tudják méltányolni sem.

De hiszen a halálnak is van egy vigasztaló oldala, a föltámadás. Emlékezzünk meg régi városunkról ma, amint hajdan állott, cikcakkos udvaraival, a régi házakról, melyek mint gyermekkori ismerősök mélyen emlékezetünkbe vésődtek, idézzük vissza azokat az arcokat, amelyekből annyi hiányzik, áldozzunk a kegyeletnek, s vigasztalódjunk meg azon örök igazságban, hogy minden mulandó. S az isten bizonyos célból söpör le mindent.

Ki mondhatja, hogy a cél nem nekünk kedvező?

A jövő mutatja meg. A jövő, az átalakulás isteni titka.

A jövő föltámaszthatja nekünk Szegedet, s alátiprott hírnevünkről is kiszívja a ráhányt piszkot a mosolygó napfény.

Elmondhatni, hogy sohasem volt Magyarországon olyan apátia, oly nagymérvű közönyösség a közügyek iránt, mint éppen most.

A nemzet lomhán hempereg oda, ahova a hatalom fordítja, az országgyűlési pártok állása oly szerencsétlen, hogy a tehetetlenség átkos magvát hordja magában.

Maga a parlament is egy egészségtelen test. S az egészségtelen testen folyton mérges pattanások támadnak. Mert a rossz vérnek, a természet törvénye szerint ki kell jönnie, bármily alakban is.

Ne csodálkozzunk tehát e számtalan botrányon, mely egymásnak ad helyet folytonosan, bár sajnálkozunk is efölött. Mindez úgynevezett affér-ok, melyek komikus golyóváltással, vagy egy nyilatkozattal érnek véget, a jóravaló társadalmi és politikai életnek nem lehetnek ily gyors egymásutánban következő gyümölcsei.

Szomorú jövendő előre vetett árnyéka az!

E botrányok, melyek parlamenti élet háta mögött de mégis annak közvetlen közelében támadnak és tenyésznek gomba módra, rontják tekintélyünket, hitelünket, becsületünket kifelé, s fölizgatják, megmérgezik és eltompítják a közvéleményt befelé.

Mert hiába durran el a pisztoly, s hiába minden bizonyíték és nyilatkozat, a hegy tetejéről meglökött követ nem állítja meg többé semmi sem.

A közvélemény megmarad aggodalmában, s bekövetkezik, gyökeret ver a kétségbeesés e nemzet jövője fölött minden szívben, s beáll a rothadás utolsó stádiuma, az apátia, mely mint az aranka növény mindent kipusztít, amerre elvonul.

Az ország sorsára kevés súllyal bír az, hogy Zichy lövi-e meg Asbóthot, vagy Asbóth Zichyt, valamint az, hogy melyik marad a színpadon a győztes, Szapáry gróf-e, vagy Pázmándy Dénes.

A mármarosi komédiák is közönyösek. Hányszor köszönt le Várady, s hányszor választják meg újra?

Más itt a baj.

Az, hogy a parlamenti élet sorvadásban sínylik, s kormányrendszerünket a korrupció széles fekélyei borítják.

Ez a seb fakad ki minden botrányban, mégpedig azért botrány alakban, mert az erkölcsrontó, és a romlottságot takargató Tisza-rendszer, s erőszakolt parlamenti viszonyok nem engedik, hogy más alakban toroltassék meg a bűn vagy a hiba.

Tisza Kálmán uram, mert fölülről függ, csak a fölülről jövő panaszoknak nyitja meg a füleit, amennyiben kénytelen is vele: de az alulról jövő mennydörgés elől bezárkózik.

De éppen az ássa meg sírját, hogy a parlamentáris miniszter fogalmát akképp játssza ki, hogy amennyivel kevesebb befolyást enged magára gyakoroltatni alulról, ugyanannyival több befolyás nyomása alatt áll fölülről. Így lehetetlen megtartani sokáig a bilance-ot.

A felső atmoszférákban nagy a sötétség. Ott később érnek meg a »látás«-ra a szemek. De ott is világosan fognak látni nemsokára. A fölség szeme már megnyílt a Zichy-afférnál s lehet, hogy e nyitott szem nem lesz ezután behúnyva egyszer sem.

Elfogy a magasban is a türelem, a Tisza onnan fog megbukni, oly csúfosan amint csak lehet, senkitől sem sajnáltatva, s egy nagy fekete foltot hagyva működése helyén, s azon soha ki nem zöldül a fű...

Ennek be is kell következni. A nemzetek történelmének fejlődésének logikája követeli így.

A kormánypárt többségének erkölcsi korlátoktól ment hatalma elfogta a politikai pártok törekvéseinek kútforrását, s az ellenzéki pártok nem képesek többé a parlamentáris harcokban diadalra számítani, legkevésbé akkor, midőn a fönnálló kormányrendszer ellenőrzéséről van szó.

A többség diadalmaskodik, s a kormány uralkodik tekintet nélkül arra, van-e a házban ellenzék vagy nincs.

És az ellenzék?

Az ellenzék a jövő reményében tartja fönn magát a többség nyomása alatt, s mivel nincs módjában a parlamenten belül teljesíteni kötelességét, a parlamenten kívül kénytelen folytatni a harcot.

Ez a magyarázata a botrányoknak, melyek mind a Tisza fejére esnek vissza, s egyszersmind azoknak mentsége.

Keresztül megy-e a boszniai javaslat, vagy sem - ez most a kérdés.

Ha az előzményeket tekintjük - elgondolva, mennyire képes volt Tiszát pártja tüskön-bokron keresztül követni a múltban, azt kell hinnünk, hogy a Tisza-kabinet örökkön-örökké való lesz.

A magyar miniszterelnök azon felül, hogy zsíros »sine curá«-ba rakta híveit, nagyszerűen tudja a fegyelmet tartani köztük. E gárda oly hatalmas öltésekkel látszik odavarrva lenni az ő gallérjához, hogy nem egykönnyen szakadhat le.

És mégis, mintha valami jelek mutatnák, hogy Tisza Kálmán talpa alatt ott van már titokban az útilapu.

»Fekete pontok látszanak« a politika egén, mondtál volna hírlapírói elődeink, kedvenc frázisaikkal...

Valóban gömörödő felhők kezdenek a láthatáron feltűnni. Fekete felhők Tiszának, rózsaszín felhők nekünk, az ellenzéknek.

Az oly kipróbált kabinet, mint a Tiszáé, hasonlít a köszvényes lábhoz, mely a változást idő előtt megérzi.

A miniszterelnök még sohasem volt úgy megijedve, mint most, azt mutatja nagy lehangoltsága, s azon intézkedések, hogy a szavazásra az összes kormánypárti képviselők be fognak hívatni, bárhol legyenek is azok, s bármily sürgős és fontos teendők is várjanak is rájuk egyebütt. Be fognak hívatni a főispánok megyéikből, a kormánybiztos képviselők, kik a Tiszavidékeken a tavaszra szükséges védműveleteket[!] építik, be fog hívatni a szegedi királyi biztos és a biztosi tanács. Összegyűjtetik minden csöpp erő, hogy a lankadó inakban elősegítse az izmosabb vérkeringést.

És Tisza mégis fél, hogy a boszniai javaslat nem fog keresztülmenni.

Tegnapi beszéde olyan volt már, mint egy bukott miniszteré, egyes elejtett megjegyzései azt sejtetik, hogy el van készülve az utolsó kenetre... a halálra.

Honnan e fatális sejtelem? Hiszen jól megy minden! mint a muszkák mondogatták három év előtt. A kormánypárti kapacitások rőfszámra eregetik az argumentumokat a javaslat mellett; a nemzet ünnepelt írója is sorompóba lépett s bebizonyítá, mekkora üdvös dolgok származhatnak még ebből... Kár, hogy nem úgy tett, mint az »Enyém, tied, övé« című regényében, hogy két befejezést mondott volna beszédjében, egyet az ellenzék, egyet pedig dicső barátja Tisza számára: hadd lett volna megelégedve mind a kettő.

Minden jól megy - s Tisza mégis fél. Vajon mitől?

Talán az ellenzék szervezkedése és buzgalma ütött fejébe szeget?

Oh nem. Az ellenzék sem nem lett erősebb mint volt, sem nem igyekszik már diadalra jutni. Elfáradva a meddő küzdelemben jobb időkre vár, s azalatt inkább csak szokásból mutogatja éles körmeit.

Vagy az hangolta le Tisza Kálmánt, hogy érzi már, miszerint az Andrássy lábai a magyar földet tapodják? S ha egyszer a közélet porondjára lép, ő azonnal elhalványul mellette?

Avagy az rázkódtatta meg hátgerincét, hogy Széll Kálmán tegnapelőtt a Házba belépett?

Talán valami árnyék húzódott utána, egy nagy szellem árnyéka... s leült oda a Csengery helyére, ahova a Deák Ferenc vizitkártyája van ragasztva még múltról is?

S ebből érzi Tisza közel levő bukását?

Oh nem! Mindez korántsem alterálja Tisza Kálmánt. Szemet húny a víziók előtt s lelkiismeretén nagy lakat van: az nem mozdulhat. Egészen más dolgok ejtették nyugtalanságba őexcellenciáját.

Egy elejtett szó a bécsi Burgban. Egy kis nyilatkozat, mely bizalmasan lett elmondva, s mely aztán Bécsből magas állású füleken keresztül egész Budapestig eljutott.

Egy elejtett szó, hogy Tisza Kálmánból már elég volt. Egy elejtett szó, hogy még csak hadd szavaztassa meg a boszniai törvényt, mert ahhoz csak őneki van ereje. Egy elejtett szó, hogy azután pedig elmehet.

Ez az elejtett szó okozta a magyar miniszterelnök lehangoltságát, mert az az elejtett szó oly magas ajkakról siklott le, akiknek az elejtett szavai is sokszor válnak megmásíthatatlan parancsolattá.

Furcsa szél fúj megint a Percsóra felől, »Vállalkozók« szimatolják a talajt ismét colstokkal kezükben és szerződéssel a zsebükben. Gyülekeznek a máshonnét elkergetett vagy elcsalt kubikusok is újra a szélrózsa minden irányából, mert fogadják nekik szörnyen, hogy most rendesen ki fogják a bérüket fizetni, nem úgy, mint azelőtt, sőt talán még a barakkra sem húzzák le az egy hatost. Szóval dolgoztatnak az egész vonalon.

A városi közgyűlés előtt is ott fekszik a jelentés, melyből kiérthetjük, hogy a percsórai kormánybiztos 200,000 Frt kölcsönt vett föl, dacára annak, hogy attól a törvény eltiltja, s dacára, hogy a társulati érdekeltek egyhangúlag tiltakoztak ellene.

Olvastuk a külföldi szakértők véleményét is, akik szintén a percsórai töltés helyreállítását javasolják. Persze az után az információ után, amelyet a folyammérnök uraktól kaptak, egyebet várni nem is lehetett. Mert az, amit ennek a vonalnak az indoklására elmondanak, oly tájékozatlanságot árul el a helyi viszonyok felől, hogy botránynak is beillik. S talán nem is volt más célja a Herrich konzorciumnak az informálással, minthogy ily szembeötlő tévedésekbe vezessék a föltétlenül megbízó külföldi urakat. Az igaz, hogy tudták is a módját, mert hozzájuk férni ittjártukban bajosabb dolog volt, mint a kárbunkulus ellopása. Szegedi embertől ugyan nemigen kérdezték, hogy tulajdonképpen micsoda Isten csudája is az a "Percsóra". Vagy mi a bajunk, mit is akarunk mi szegediek? Mikor először itt jártak, akkor még csak annyit megtettek, hogy megbámultatták őket velünk is, de amikor kizárólag a mi érdekünkben jöttek le Szegedre, amikor csupán a mi városunk védelmével foglalkoztak, akkor csak az újságokból tudtuk meg, hogy nálunk jártak. Mintha csak dugva tartották volna őket! nehogy mi is mondhassunk nekik valamit, ami talán ellenkeznék a folyammérnök urak szent szándékával.

Persze, hogy ily körülmények közt mást várni, minthogy a percsórai vonal fönntartását fogják javasolni, hiú ábránd lett volna. Igaz, hogy evvel aztán a mi sorsunkat el is döntötték. Nekünk most már beszélhetnek mederszélesítésről, átmetszés kiképzéséről, töltés magasításáról. Nekünk már beadták a kulcsot, elmehetünk oda, ahol a part szakad.

Építenek tehát a percsórai egész vonalon egyszerre. Építenek, mert a külföldi szakértők is így találták jónak. És építenek most, novemberben elkezdve, amikor a tél már a nyakunkon van, s amikor a jövő évi árvíztől kevés hónap választ el bennünket.

De mégis, ki az aki épít tulajdonképpen? Talán Kende Kanut? Oh nem, az nem tesz olyat. Vagy a királyi biztos? Az sem, annak nem tartozik a hatáskörébe. Vagy tán maga a kormány, hisz azt mondják, látták arra járni Jankovichot. Nem, még Jankovich sem, az is csak a mi nyomási földeinket kubikoltatja a veres keresztnél belülről. Ki az hát, ki ott épít.

Senki más, mint Szegheő Attila folyammérnök úr. Legalább a szerződéseket ő kötötte a vállalkozókkal, a fizetésre ő kötelezte magát, s ő rendezi az egészet. Igaz, hogy ez a körülmény reánk, szegény társulati tagokra nézve, sokkal vigasztalóbb, mint a vállalkozókra, mert így legalább tudjuk, hogy mirajtunk ugyan ezért a munkáért senki fia se vesz meg még bíró előtt sem egy árva rézkrajcárt sem, de hogy a vállalkozók hogy jutnak majd pénzükhöz, ha Szegheő Attila úr erszénye kiürül, azt bajos elképzelni. - Mert az is nagyon könnyen megtörténhetik, lévén ő is velünk együtt egyszerű »árvízkárosult«, nem pedig bankócsináló.

Nem kis pénz ám pedig az, amit most itt Percsórán elszórnak. - Olyan ára van a kubiknak, hogy még a szádfal is csak kismiska hozzá képest. Négy forint körül fizetnek egy köb-öl földért a vállalkozónak, s azt sem a tényleg kihordott mennyiség után a gödörben fölmérve, hanem rajta a töltés testen, amikor már el van aprózva, és terítve szépen. Ami pedig szép különbség, mert a föld kihordás által annyira meglazul, hogy egynegyed vagy egyharmad résszel is nagyobb köbtartalmat mutat, mint a gödörben magában. - Ha hozzá vesszük még azt is, hogy az a négy forint körül járó összeg is csak az 50 ölnél nem nagyobb távolságról hordott föld után fizettetik, még azontúl a messzeség szerint az ár jóval emelkedik, s ha tudjuk, hogy bizony nagyon kevés földet lehet ott már a közel fekvő kubikgödrökből kapni, kis számítással is rájutunk, hogy az egész vonalon átlag egy köböl tényleg kihordott föld 6-7 Frt-ba fog kerülni.

Pedig ez már aztán nem tréfa, mert az árlejtéskor 200,000 köbölre írták ki a versenyt, s így könnyen kiszámíthatjuk, hogy a Percsóra Molochja, a szent rendszer dicsőségére, ismét elnyel egy milliót. Vajon győzni fogja-e Szeghő Attila úr erszénye?

De evvel félre is tehetjük a tréfás hangot. Mert a tény, hogy a Percsórára ma építenek, s hogy oly irtózatos árakat fizetnek, csakugyan inkább siratni való dolog. Mert nemcsak az a lélekháborító, hogy pénzt dobnak ki, hanem méginkább az, hogy oly sokat dobnak ki.

Hozzá vagyunk szokva már, hogy bennünket szegedieket nem kérdeznek, ha ilyesfajta munkákat elhatároznak. Nem csodálkozunk rajta, ha nem veszik figyelembe a - bátran mondhatjuk - egész Szeged város közvéleményének szavát, mely a percsórai töltés kiépítése ellen nyilatkozott. Az sem lep meg, hogy nem hallgatnak a tapasztalás óvó hangjára, mely azon töltésnek a jövő évi árvíz ellenében sem jósolhat biztos jövendőt.

De azt már fönnhangon kérdhetjük, hogy miért építenek azon a percsórai vonalon oly drága pénzen? Mert csak közpénz az, amit ott elköltenek, akárki is adja, s ha Szeghő Attila úr szerződött is vállalkozókkal. Hisz az árlejtés alkalmával Gregersen talán 38 krajcárt kért egy köbméter föld kihordásáért, ami fele ára annak, amit most fizetnek.

Vagy az az oka talán a magas bérnek, hogy a vállalkozók óvadékot adtak arra is, hogy a töltést a jövő tavaszig elkészítik? - Mert azt hallottuk, hogy a jövő évi március 15-re kész kell az egész vonalnak lenni, hacsak az árvíz el nem borítja az agyaggödröket. De hisz éppen ez a szemfényvesztés. - Mert azt az utolsó évek tapasztalatai alapján minden tiszavidéki ember előre megmondhatja, hogy a Percsórán márciusban már nem lehet dolgozni, vagyis, hogy megvan adva a kibúvó ajtó a vállalkozónak, ha a töltésével kész nem lenne a télen.

Azután meg ott van a másik menekülési út, a "munkanapok" kikötése, amely szerint a szádfal híres építése is 30 nap alatt lett befejezve. Mert, hogy az egész télen csak 30 - 40 olyan szép nap is legyen, amilyet a vállalkozóra munkanap gyanánt rá lehessen disputálni, a mi klimatikus viszonyaink mellett nagyon bajos reményleni.

De tegyük föl, hogy mégis így van a dolog. Higgyük el, hogy azért fizetnek oly magas árakat a vállalkozóknak, mert biztosítani akarják a töltés elkészülését. De akkor meg ismét azt kérdjük, hogyhát a Gregersen biztosítéka nem volt olyan jó, mint a mostani vállalkozó uraké? Hisz, amint bennünket értesítenek, ezek az urak méghozzá a munka nagyságában aránylag nem is álló, egészen elenyésző csekélységeket tettek le óvadék gyanánt, úgyhogy hacsak pár hétig dolgozhatnak is a kikötött roppant bér mellett, bátran odahagyhatják a letett óvadékot a munkával együtt. Mert pl. aki 30.000 Frt-ot nyerhet rövid idő alatt, az bátran leszámíthatja a nyereségből a kaució gyanánt bennmaradó 3000 frtot.

Hozzájárul még ehhez az is, hogy a munka árát nem az egész vonal bevégzése után fizetik ki, sőt különbséget még aközt sem tesznek, hogy a töltés tetejére vagy a lábába lesz-e hordva a föld, hanem minden 14 napban fölmérik az elkészült munkát és kifizetik. Pedig annyit minden kubikus megmondhatna az uraknak, hogy különböző árakon számítják a munkát aszerint, amint magasabbra vagy alacsonyabbra kell a földet föltalicskázni, és így a munka befejezése felé, amikor már minden földet a töltés tetejére kell hordani, a fölhordott földnek is nagyobb értéke van, mint kezdetben.

Egyszóval mindenképpen meg van adva az alkalom a vállalkozó uraknak, hogy az első fizetések zsebrerakása után kapufélfánál hagyják Szeghő Attila urat a vállalattal együtt.

Igaz, hogy a munkabér oly magas, hogy ki lehet jönni mellette akárhogy és akármily körülmények között dolgoztat is a vállalkozó. - Vagyis hogy oly nyereséges az üzlet, hogy érdemesebb egészen elvégezni, mint otthagyni. S éppen ezért könnyen meglehet, hogy a töltést el is fogják készíteni a vállalkozók.

Csakhogy akkor meg ismét azt kérdjük, hogy az ilyen nyereséges vállalatot miért adják ki úgy suttyomban, miért nem hirdettek rá árlejtést? Hiszen talán akadt volna idevaló ember is, aki le bírta volna tenni ezt a kauciót, s bizony elmondhatjuk, nem lenne rosszabb helyen az a nyereség, ha mindjárt szegedi árvízkárosult tenné is zsebre a Pestről - Bécsből idejutott vállalkozó urak helyett, akiket különben tisztelünk.

Hanem azért mégiscsak azt kívánjuk a magunk részéről, hogy csak inkább szökjenek meg ettől a munkától minél hamarább. Legalább kevesebb lesz a kidobott pénz.

Kemény tusa volt, de mégis a kormánypárt, a Tisza Kálmán győzelmével végződött. Nincs köszönet a miniszterelnök diadalában. Mi nem köszönhetjük meg, de még a mindennel megelégedett bérenc sajtó sem, mert a Bosznia és Hercegovina közigazgatásáról szóló törvényjavaslat nemsokára mint törvény, alkotmányunk egyik sarkalatos elvét ingatja meg olyképp, hogy ezentúl csak félve, remegve nézhetjük azt a megrengetett alkotmányt mely hasonló rázkódtatásból aligha képes még csak egyet is kiállani.

No, de Tisza Kálmánnak sem igen telhetik öröme a nemzetre erőltetett e legújabb vívmányában. Pyrrhusi győzelem volt az övé, még egy ilyen, és el van veszve. Tizenkilenc szavazat mentette meg a bosnyák törvényt és ezzel Tisza Kálmánt a bukástól. Tizenkilenc szavazat, s azok közül 16 pénzügyi előnyökkel kecsegtetett horvát képviselőé, 8 miniszteré és 2 államtitkáré. E köteles vótumok híja untig elég lett volna a viszony megfordítására, a nemzet diadalára.

Különben vigasztal a tudat, hogy ettől már nem messze vagyunk. Ez alkalommal 85 kormánypárti képviselő maradt távol a szavazásról, jóllehet tűzzel-vassal citálták be Tiszáék híveiket. Legközelebb könnyen távol maradhat 102, vagyis tizenkilenccel több, és akkor majd csak az elnök szava menti meg Tiszta Kálmánt a kimúlástól. Ő ezzel is be fogja érni, neki nem kell már, úgy látszik, a többség se, csak az egzisztálhatás legsoványabb föltétele, a Bécsben kedves törvényeknek a nemzetre való erőszakolása.

Bizony a bosnyák törvényjavaslat elfogadása alkalmából nagyon ráillik Tiszára az az örök, bár kopott, igazság, hogy akit az isten büntetni akar, annak előbb az eszét veszi el. Valóságos esztelenség volt fölfelé, Bécs felé ily vastag szemérmetlenségre vállalkozni. Bécsben kevesebbel is megelégedtek volna, mint amire Tisza Kálmán vállalkozott, sőt a bosnyák törvényjavaslat erőltetése teljesen fölösleges volt ily áron. Az ár végtelenül nagy még Tisza Kálmánnak is. Egészen lehetetlenné vált lefelé. Ami kis népszerűsége, igazabban vett bizalma volt még ezideig, azt mind föltette most egy kártyára és el is vesztette szerencsésen. Ez a hazárd játék elkerülhetetlen átka.

Azt hisszük, mainapság Tisza Kálmán maga sem sokat tart már hatalmának szilárdsága felől, mellyel eddig oly fönnen hivalkodott, avagy hivalkodtak helyette beszélő gépei. Oly lejtőn áll, melyen már csak lefelé haladhat, de fölfelé semmiképpen, bármily erőltetés árán sem. A nagyhatalmú Pester Lloyd is levette róla a kezét. Még most csak úgy félhangon mondja neki, hogy »kiszolgált« és takargatja keserű mondását »ha úgy, meg amúgy«-féle kétes értékű cukros ostyába. Hanem ez már csak nyújtása a nyilvánossá lett betegségnek és válogatása a különféle gyógyszereknek. Egyik sem fog használni. Contra vim mortis, non est medicamen in hortis. A nemzet türelme kifogyott és a nemzet képviselői, bármily hosszú ideig és bármily bűnös közönyösséggel húzták is eddig a Tisza Kálmán igáját, bizonnyal fölébrednek nem sok idő múlva arra a tudatra, hogy nagyon kell sietni az új éra teremtésével, ha az ország bajait is nem akarjuk gyógyíthatlanná tenni.

Kétségkívül megszavazzák ezt is gondolkozás nélkül. Hozzá vagyunk már szokva a föltétlenül hű kormánypárt azon gondolatlan elvéhez, hogy mindent kész szentesíteni, amit elébe tesz Tisza Kálmán, avagy valamelyik minisztere. Hát ily körülmények között, megvalljuk, szinte fölösleges is szót ejteni e törvényjavaslat ellen.

Ha már annyira szolgalélek a miniszterelnök Bécs irányában, hogy a véderő kérdésében még az egyesült ellenzék rendkívül mérsékelt és könnyen elfogadható föltételeit sem akarja figyelembe venni, akkor nincs mit várnunk, minthogy mielőbb vége szakadjon az oly hatalom létezésének, mely nemzetének jogait éppen semmibe sem veszi.

Negyvenöt száztóliját adja Magyarország a közös hadsereg véradójának. És emellett harmadrészét a 800.000 katonát tartó közös sereg rengeteg költségeinek. Nem is szólva arról a külön hadseregről, a honvédségről, melynek fönntartása szintén roppant nagy vér- és pénzadóval jár.

Ezen óriási teher alatt roskadozunk tíz esztendő óta és egyetlenegyszer sem jajdultunk föl ellene. Most sem tesszük azt. Eleibe állunk a még mindig zavaros, vagyis helyesebben mindinkább összezavart európai állapot azon következéseinek, hogy nemzetek vérének és pénzének kímélése nélkül tartassék fönn minél hatalmasabb hadsereg valamennyi országban, és pazaroltassék el évente katonai célokra a java része a nép verejtékes munkájának.

De ha e nehéz sors ellen, nehogy vétsünk a hirdetett észszerűségnek, föl nem lázadunk is, azért megmarad a hozandó áldozatok aránytalan súlya, s ennek ellenében legalább a magyar kormánytól méltán várhatnók, hogy az elvállalt töméntelen kötelezettség árán nyújtsanak némi előnyt is ennek a vért és pénzt oly bőven izzadó Magyarországnak.

Amit Pulszky Ágost határozati javaslata kíván, azt bizony habozás nélkül teljesítené még egy granicsár generális is. Tíz év helyett öt év, és az a csekély előny, hogy a törvényhozásnak joga legyen a védtörvény megváltoztatását kezdeményezni. És egyéb méltányos kívánság, mindmegannyi elenyészőleg csekély kompenzáció azért a bőkezűségért, mellyel a magyar nemzet alku nélkül adja oda fiai százezreit, forintjai millióit.

De amit megtenne egy granicsár hatalom, azt nem teszi meg Tisza Kálmán. Ő, úgy tetszik, remekelni kíván mostanában, meg akarja mutatni, hogy amire ő szavát köti Bécsben, azt képes is keresztülvinni egyetlen hajszálnyi eltérés nélkül.

Szép dolog volna ez a nagy hatalom, ha a nemzet akaratának lenne képviselője. De így mindjobban belejututnk a föltétlen megadás bilincseibe, melyekből azután nem vezet ki senki.

Azon kéne tehát lennünk, hogy a kormány javaslata nem menjen keresztül. Ha a bosnyák törvény par force nemzeti kérdés volt, méginkább az a véderőtörvény kérdése. És hiszszük, hogy az országgyűlési képviselők jobb része nem mond le azokról a csekély előnyökről, melyeket az ellenzék kér. Íme, a legjobb alkalom ismét próbára tenni a kormányhoz hű, de még eddig egészen el nem adott lelkeket. Ideje, hogy megmutatnók Tisza Kálmánnak, miszerint nem elég az ő szava nemzetellenes tények erőltetésére.

Ettől csak egy lépés lenne még egyéb, messzebbható igazságok bebizonyítása.

De vajon eljutunk-e odáig most, mikor a lélek olyan portéka számába megy, melynek árfolyama vér?

Most kezdi észrevenni a miniszterelnök, hogy a rendelkezésére álló és szolgálatra kész többség magában véve már nem soká tartja őt fönn a kormányon. Kezdi tapasztalni, hogy morális értéket ugyancsak nem kölcsönöz a kormány tényeinek, akár túlnyomó, akár tíz-hússzal több vagy kevesebb majoritás áll is a háta mögött szavazásra készen, mikor a nemzet nyakára erőltetett holmi kézzelfoghatólag káros és következményeikben a magyar nemzetet tönkrejuttató törvényeket.

Azért szárnyal híre utóbb, hogy Tisza Kálmán néhány kiváló erőt kíván megnyerni mostani kabinetjének. Foltozni akarja a személyzetét, hogy így tán új bizalmat szerezzen ott, ahol bizalmát eljátszotta.

Az igaz, Tisza Kálmán mostani minisztériumára nagyon ráférne a mustrálás. Mert az 1875 óta lefolyt öt esztendő, amióta oly sokat ígérőleg jött létre a fúzió, keményen megviselte a kezdetben összealkotott minisztériumot. A fúzió alapján létrejött hatalmas párt, Tisza Kálmán vezérsége alatt elkoptatta a minisztérium legjobb erőit, Széll Kálmán helyébe nagy interregnum után jött Szapáry Gyula gróf, Perczel helyébe Pauler, Simonyi Lajos báró helyébe Kemény Gábor báró. Az elhalt Wenckheim Béla báró helyébe pedig Orczy báró. És ehhez az új emberekhez teljesen méltóak a régiek: Szende, Trefort és Péchy Tamás. Most tehát igazán egyöntetű a minisztérium, egyik se irigykedhetik a másikra, mivelhogy ez valami nagyság lenne.

Nem csoda, ha Tisza Kálmán szükségét látja annak, hogy új erőket nyerjen meg a kabinetjébe és ezzel megkönnyítse azt a küzdelmet, mely reá most és a közeljövőben várakozik. De vajon talál-e Tisza Kálmán ilyen alkalmas új erőket? Kerülnek-e kapacitások, akik elég ügyetlenek lesznek belépni egy haldokló minisztériumba, hogy nekik is részük legyen a közel kilátásban levő halotti szentségek fölvételében? Bizony nem akadnak ilyen rövidlátó kapacitások még a Tisza Kálmán keresésére sem. Süllyedő hajóra senki sem szereti bízni az életét.

Biz' úgy, süllyedő hajó. Ki hitte volna ezt öt esztendővel ezelőtt, mikor emez új párt a képzelhető legerősebb volt számára és elhatározására nézve. Hiszen alig maradt ellenzék. Majdnem egyértelműleg Tisza Kálmántól várták a nép képviselői a haza megmentését, ügyeink jobbra fordítását.

Bezzeg tömérdek csalódást értek meg közel öt év alatt. Ma még megvan a hű gárda, de nincs benne hit, bizalom, fönntartó eleme egy ország erős kormányának. A sok csalódást kezdi követni a kiábrándulás. Minél inkább közeledünk az állapotok tarthatatlansága felé, annál több vitális érdeket ad föl a mostani kormány, annál inkább fogy az »elvhű« kormánypárt ereje. S nem kell már sok idő, majd megdől a többség száma is, mely ma egyedül tartja még a lelket Tisza Kálmán gyönge, erkölcsileg nagyon is gyönge kabinetjében.

A honosítási törvény, a bosnyák- és legutóbb a véderő törvények tárgyalásai mindannyi vereséget jelentenek az uralkodó pártnak; mert habár meg is van még a formát megmentő szám szerinti többség, másrészt mégis hiányzik a meggyőződés, a morális siker súlya. Azt nem lehet 19 horvát szótöbbséggel kivívni. Ahhoz több kell ennél.

Kell mindenekelőtt, hogy a kormány álláspontjának erős, értelmi fönsége által imponáló védelmezője legyen. Tisza Kálmán rabulisztikája, s a bármily helyes ellenvéleményt kiforgató polémiái régen megszűntek valódi hatást gyakorolni. Hacsak a formát mentik már meg valamennyire, de soha az ügyet. Az a szívósság, melyet Tisza a kormány javaslatainak védelmében kifejt, legföljebb az ellenzék küzdelmének sikerét kockáztatja, de nem hat meggyőzőleg senkire. És így hozza magával a dolgok természetes rendje, hogy kis idő múltával pillanatnyi eredménye sem lesz az ily szónak.

Azért keres Tisza Kálmán kabinetjének fölfrissítésére új miniszterekül kapacitásokat.

És azért nem talál ilyeneket.

A következetes ember, ha valamit kimond, ha valamely úton elindul, nem tér le arról semmi szín alatt. És az orosz nihilisták nagyon következetesek. Ők bosszút esküdtek a zsarnok uralkodónak és az uralkodó zsarnokságnak egyaránt, tehát eltántoríthatlanul haladnak azon a csapáson, mely előbb, vagy utóbb, de minden bizonnyal a fölszabadulás révébe vezet. Még az eszközökben sem válogatnak egy csöppet sem. Pusztulás, nyomor fakad egyelőre működésük nyomán; nem törődnek vele. Csakhogy később a szabadság szép virága teremjen a vérázott talajon.

A császárgyilkolás szörnyű szándéka régi mód az orosz nihilistáknál arra, hogy a zsarnokságtól megszabaduljanak. Sándor cár már kétszer menekült a meggyilkoltatás alól. Legutóbb harmadszor. Csak annyi híja volt egy cár rettentő végének, hogy a vasúti vonatot tévesztették el a vakmerő megtorlók.

S gondolkozhatik felőle az épen és sértetlenül hazaérkezett cár, ha vajon háromszor megtalált életére nem törnek-e majd negyedszer, századszor. Furcsa elmélkedési tárgy ez egy ősz császárnak, kinek a nyugalomra oly nagy szüksége lenne. Furcsább, ha egész borzasztóságában mérlegeli a mérges helyzetet. Itt nem egyes őrjöngőről van többé szó, aminek nevezni szokták a császárgyilkolásra vállalkozó vakmerő embert. Itt rendszeres, jól átgondolt, hónapokon át végtelen kitartással, veszedelemmel és költséggel előkészített merénylet forog kérdésben, melynek intézői az államhatalom esküdt, kérlelhetetlen ellenségei, nem állanak meg a sikertelen kísérlet után, ha továbbhaladnak a maguk elé tűzött cél felé szilárdan, vakmerően.

Hát mindenesetre az volna egyedül észszerű, ha a zsarnok, önkénykedő császárság hasonló következetességre szánná el magát a korszerű és tűzzel-vassal sürgetett reformok létesítésében. Csak ez az egyetlen útja van még a hatalmas orosz cárnak, melyen járva élete hátralevő napjait emberhez, uralkodóhoz méltóan töltheti. A többi út mind gyilkolást, lázadást provokál.

Apja helyett az orosz trónörökös kezdi ezt belátni. Minden módon reformokat, alkotmányt sürget. Ezek a föltételek képezték kemény árát császári édesatyjával lett legutóbbi kibékülésének is. Illetőleg ezt az árt ígérték érette. Mert bizony nem fognak teljesülni ezek az ígéretek. Az orosz birodalomnak úgy látszik, végzete az, hogy, mint a többi állam előtte, ő is véres forradalomban vívja ki, amire törvényes eszközökkel hiába törekszik. Be fogja tölteni ezt a végzetét Muszkaország, az kétséget sem szenved, mégpedig véresebben, irtózatosabban fogja betölteni, mint az eddigi példáknál.

Mint minden forradalmat, ezt is örvendve fogja üdvözölni a szabad Európa úgy, mint szükséges rosszat, mely jóra vezet. Sőt kiváló örömmel. A szabad, alkotmányos Oroszország jobban bele fog illeni az európai nagyhatalmasságok keretébe, ha ott sem lesz többé az önkény törvényes erejű. Ha a muszka államhatalom nem lesz képes többé milliónyi hordákat vezetni fölszabadítás ürügye alatt a szabadság eszméje ellen, akkor ismét tűrhető politikai viszonyok állhatnak be a legcivilizáltabb világrészben, s nem innét indul ki a legbrutálisabb arculütése minden népjognak.

Bármily rút eszközökkel küzdjenek is tehát a sokat emlegetett, sokat üldözött, de föltétlenül kitartó, szívós életű nihilisták a cárizmus kárhozatos önkénykedése ellen, kénytelenek vagyunk ügyüket igazabbnak tekinteni a szolgaságnál, és kénytelen nekik jó sikert kívánni a népjogok minden tisztelője, minden becsületes ember.

Följegyeztük akkor méltó kísérő szavakkal, mikor a magyar országgyűlés nagy szolgálatkészen megszavazta Tisza Kálmán úri parancsolatjára a véderő-törvényt. A mi magyar parlamentünknek csöppet sem támadt föl a lelkiismerete ennél a szavazásnál. Tíz évre adunk 329,632 embert és megfelelő pénzt, ennyi az egész. Vajon minek is efölött sokáig gondolkozni. Márkus Pista előadja, Jókai Mór ajánlja, Tisza Kálmán parancsolja, no, ilyen előkészítés után a mi szerelmes mamelukjaink megszavaznának pár százezer katonát még a muszka cárnak is, hadd küldje őket a szabadság harcosai ellen hóhéroknak.

Sok mameluk, azt gondoljuk, már rég el is felejtette a véderő törvényt, melyet megszavazott. Azóta fölemelt már néhány adónemet, tudomásul vett néhány miniszteri, s főleg treforti választ, ilyen megerőltető szolgálat mellett bizony nem lehet visszaemlékezni minden »csekélységre«.

Az egyszer eszibe juttatták a mameluk uraknak, hogy ők milyen nagyon szeretik a hazájukat, mikor úgy derűre-borúra szavazzák nyakára a legvastagabb igaztalanságot szentesített törvénynek. Valóban kellemetlenül rázhatta föl őket az a rájuk nézve megalázó hír, hogy az osztrák birodalmi tanács alsóházában nem került ki a 2/3 többség, mely megszavazta volna a régi hadi létszámot újabb tíz esztendőre, akármennyire erőlködött vala is rajta Taaffe gróf osztrák miniszterelnök és Horst báró honvédelmi miniszter. Az osztrák Tisza és Szende minden erőlködése dacára 46 szavazattal maradt kisebbségben a kormány javaslata.

Már most mit csinálnak odaát? Ez külön kérdés. Talán megszorítják mégegyszer a Birodalmi Tanácsot. Ennek aligha lesz sikere. Talán kiadják a mostani kormánynak az úticédulát. Talán föloszlatják a Birodalmi Tanácsot.

Mindmegannyi oly eszköz, melynek okvetlenül a véderőtörvény megszavazása lesz az eredménye végsősorban. Hanem az aztán lényeges különbség, hogy e súlyos törvény megszavazását most a tagadás előzte meg, s annak a demontsrálása, hogy népek vérével és pénzével nem gondolatlanul bőkezűen, hanem a legfukarabban kell bánni.

A Tisza Kálmán pártja dehogy demonstrálta ezt, sőt ennek éppen az ellenkezőjét. Azt a kárhozatos tant, hogy amit Bécsben a katona urak parancsolnak, azt teljesíteni kell föltétlenül, habozás, gondolkozás és ellenszegülés nélkül, ha mindjárt e kívánságok beváltása egyenértékű is a magyar nemzet érdekeinek és jogainak megtámadásával. A nemzetet minél jobban nyomni, minél inkább megterhelni, s ennek az árán fölfelé, Bécs felé, minél engedelmesebben játszani a hűséges szolgát, ez a Tisza Kálmán hitvallása, melyet oly káros sikerrel tett már hitvallásává az ő hűséges többségének.

Bizonnyal nagy süllyedés, hogy kénytelenek vagyunk az államnak ügyeit intéző majoritásnak Bécsben mutatni a jobb példát. Ennél iszonyúbban nem bosszulhatta meg magát rajtunk a Tisza Kálmán 5 éves gazdálkodása. De minden nap haladunk még most is. Nemsokára eljutunk majd arra a pontra is, hogy a magyar haza szeretete Bécsben nagyobb lesz, mint Budapesten. Utóvégre is osztrák többséggel szerezzük majd vissza a magyar többség által eljátszott jogainkat.

Ez az arculütése ugyan minden józan logikának. De hát van-e logika, s pláne józan logika a magyar parlament mostani működésében?

Ismét parlament nélkül vagyunk! Az országgyűlés tagjai hazamentek, elszéledtek a szélrózsa minden irányába, hogy előkészüljenek a beszámoló beszédekre, melyekkel szent karácsony ünnepén híveiket, választóikat meglepjék, vagy hogy kinyugodják a t. házban folyt heves viták fáradalmait, s új erőt gyűjtsenek a következő ülésszakra.

Sajátságos jelenség ez nálunk, hogy rendesen akkor napolja el magát az országgyűlés, rendesen akkor állnak be a szünidők, mikor sötét napok vetik előre árnyukat, nagy veszély küszöbén állunk. Mikor a bosnyák okkupáció megkezdéséről volt szó, akkor is szünetelt az országgyűlés, s az új ülésszak már csak mint bevégzett ténnyel foglalkozhatott az okkupáció kérdésével. Most, mikor az országot mindenfelé árvíz fenyegeti, mikor a legéletbevágóbb vízvédelmi kérdések merülnek föl naponta, ismétlődni látjuk azt, ami a boszniai kérdéskor történt; az országház tagjai elszélednek, hogy ne legyen aki erélyes intézkedésekre szoríthassa a minisztériumot a vízvédelmi kérdésekben, s ki tudja mikorra ismét összegyűlnek, tanácskoznak az ünnepek után, nem-e ismét csak a bevégzett tényekkel szomorú tényekkel lesz dolgunk, nem-e csak azt kell majd tudomásul venniök, hogy itt és itt partszakadás következtében ezt, vagy amazt a virágzó várost öntötte el az ár.

Ideje volt-e már, hogy a karácsonyi szünidő az országházban kezdetét vegye?

Nem! Az ünnep még messze, a helyzet rendkívüli, annyira rendkívüli és veszélyes, hogy még ünnep küszöbén sem volna vele szemben menthető az országgyűlés berekesztése.

De azért a honatyák nyugodtan mentek haza, s a kormány elégedetten önmagával, örömmel nézi távozásukat.

S van is oka örülni.

Öröme olyan, mint az iskolás gyermeké a szünidők beálltával, mikor tudja, hogy övé a világ, és nem áll mögötte a tanító nádpálcával, hogy megsuhintsa fölötte, ha valami csínyt követ el.

A képviselők elszéledtek, fejbólintók úgy, mint ellenzékiek, s a kormánynak szabad keze van. Nincs aki felelősségre vonhassa akkor, mikor e felelősség a legnehezebben kell hogy reá súlyosodjék.

S a kormány örül szabadságának. Könnyebbülten lélegzik föl azon tudatban, hogy nincs mögötte a tanító, a mester, hogy megsuhintsa fölötte pálcát, ha félre lép a helyes útról, ha csínyt követ el.

De nem is kell félre lépnie, csak tovább haladnia azon az úton, amelyen megindult, hogy bennünket is, magát is az örvénybe sodorjon, a vízszabályozási kérdések lejtőjén. Az a válasz legalább, melyet Péchy közlekedésügyi miniszter a vízvédelmi kérdésekben hozzá intézett legutóbbi interpellációra adott, nem mutatja legkevésbé sem azt, mintha e ránk nézve életkérdéssé vált ügyben a kormány helyesebb útra akarna térni, jobb irányt igyekezne követni, s kivált most, mikor a jövő hó közepéig ismét föltétlenül uralja a helyzetet, az országgyűlés ellenőrködése nélkül.

S épp azért, mert nem látjuk a kormány javulási szándékát, épp azért, mert a helyzet oly válságos és fenyegető, az ország minden részéből, a vizek mentéről érkező hírek oly aggasztók, kárhoztatnunk kell az országgyűlés tagjainak könnyűvérűségét, mellyel az abnormis viszonyok közt is berekesztették az ülésszakot ily korán, az ünnepek beállta előtt.

A népképviselet föladata a népek érdekeinek megvédése legelsősorban, s amikor ez érdekek ily komolyan veszélyeztetve vannak: nem illeti pihenés a népképviselet tagjait.

Vagy képesek ünnepet ülni a mi honatyáink, mikor ezerek jaja cseng fülünkbe az elárasztott vidékek felől?

Képesek vígadni és semmittevésnek adni át magukat akkor, mikor a nyomor és ínség ezer alakban mutatja magát országszerte, és képesek ily viszonyok közt szabad kezet engedni a kormánynak, mely lelkiismeretlen sáfárkodásával eddig is annyi átkot hozott már reánk?

A tény, hogy már hazamentek a fővárosból, hogy az ülésszak berekesztetett, emellett bizonyít, s mégis azt hisszük, hogy az elnapolás még nem következett volna be, ha azt a kormányelnök nem indítványozza, s fejbólintó mamelukjai nem mondják rá, hogy »úgy legyen!«

Mert a kormánynak, mint Bosznia okkupációjakor, most is szüksége van rá, hogy szabadon, nem feszélyeztetve az ellenzék által, mozoghasson a vízvédelmi és szabályozási ügyek általa teremtett átkos labirintusában, s ez csak úgy lehetséges, ha az országgyűlés elnapoltatik.

Ezért mentek haza a honatyák ily korán karácsonyi szünidőkre. Otthon hallgathatják választóik panaszszavait, nézhetik a nyomot, s ha majd az új ülésszak megnyílik...

Nos, akkor ismét csak követni fogják a kormányt hű uszályhordozói, s ha kissé feszélyezve is az ellenzék által, de tovább haladnak a lejtőn, mely a bukáshoz vezet.

Csak az volna a vigasztaló: ha előbb buknának, semhogy minket, az országot is magukkal rántják ez örvénybe!

Szeged, 1879. dec. 19.

Egyszerű hadnagy volt, nagy és hatalmas hadsereg kötelékében. Nem ismerte a világ, nevét nem emlegették még csak a »személyi hírek« közt sem; a hír nem kapta szárnyára s mert senki nem törődött vele, ő sem törődött senkivel: elégedett és boldog volt.

Eszébe sem jutott talán soha, hogy kilépjen a homályból; vágya talán legföljebb annyira terjedt, hogy hadserege kötelékében, katonai rangfokozatban előmenetelt tegyen, hogy fölvigye az ezredességig s aztán mint ilyen vagy a harcmezőn essen el, vagy nyugalomban töltse öreg napjait.

De a sors, az élet színpadának szeszélyes rendezője, másként akarta.

Véres háború után, melyben két nemzet, két faj, két vallás tört egymás ellen vészesen, elkeseredve s mely ezáltal valóságos irtóháborúvá fejlődött, megköttetett a béke. Megköttetett az összes európai nagyhatalmak hozzájárulásával.

Berlinben gyűltek össze a hatalmasok, hogy döntsenek a jog és jogtalanság fölött, hogy fékezzék a győző túlkapásait, megmentsék a legyőzöttnek a romok közül azt, ami még menthető; az állami függetlenséget, a lét legszükségesebb föltételét.

Nehéz munka volt, amit a hatalmak végeztek, a béke műve; mert a háború színterén új államalakulások váltak szükségessé. Mint orvosok amputálták jól-rosszul a beteg testet, kivágva belőle a fekélyt, hogy az ép részeket megmentsék.

E fekélyek egyike nekünk jutott osztályrészül, a mi orvosunk, ki a műtétnél közreműködött, magunknak vindikálta a beteg test egy részét, s mi ezt át is vettük.

Egy másik ilyen beteg rész mint önálló állam lőn kikerekítve. Egy kis test a testből, melynek azonban, elválva az anyarésztől, nem volt feje.

Ki lesz az, ki a súlyos föladatot elvállalja, s feje lesz az új birodalmacskának? Az orvosok ismét összedugták fejüket, összeültek, tanakodtak majd körültekintettek az ily méltóságra születettek közt, s szemük az egyszerű, ismeretlen hadnagyocskán akadt meg.

Őt szemelték ki a magas polcra, melyre rokoni összeköttetései az uralkodó családokkal képesíték egyedül. S az igénytelen hadnagyból egyik napról a másikra fejedelem lőn, I. Sándor Bulgária fejedelme névvel éppen mint a mesékben.

A hír egyszerre szárnyára vette nevét, ő maga elment fényes udvarokat látogatni, instrukciókat fogadni hatalmas jóakaróitól, aztán maga is udvart alkotott új birodalmában. Udvara nem volt ugyan rendkívül fényes, birodalma népességét nyughatatlan, lázongó elemek képeztek, hajlandók a túlkapásokra, hahogy erős kéz nem tartja őket féken, nem zabolázza hevüket.

Azután összehívta birodalma rendeit tanácskozásra, minisztériumot alkotott, szóval: körülvevé magát mindazzal, ami egy fejedelmi udvart megillet. Akaratára polgárhadsereg képződött, s telve jóakarattal népe iránt, alkotmányos uralkodásra szánta el magát.

Mily kevéssé ismerte a nemzetet, annak heves, szélsőségekre hajló, kalandos politikát hajhászó tulajdonságát! Mily kevéssé érthette magát beletalálni új helyzetébe, új környezetébe, a szokatlan méltóságba, mely álmában éré utol! Nem ismerve a népet, melyet kormányoznia kellett, nem számolva a tényezőkkel s nem bírva erős, szilárd akarattal, melyet benne ha talán korábban lett volna is a szigorú junker-katonai fegyelem, az engedelmességhez szokás elfojtott, csakhamar elsodortatott az események által, azok eszközévé vált, ahelyett, hogy azokat uralta volna.

Az az intézmény, melyet ő léptetett életbe, az a nemzetgyűlés, melyet ő hívott egybe, fordult legelsőbben is ellene. Érezni kezdte a nagyság átkát, érzeni kezdte azt; hogy jobb egyszerű, nem ismert hadnagynak lenni, kilátással a késő jövőben az ezredességre, mint befolyni a világeseményekbe, kormányozni egy fékeveszett, rakoncátlan népet, szóval: fejedelemnek lenni, ki nem saját magának, hanem a történelemnek él.

A szkupcsina lassan-lassan fölülkerekedett a fejedelmi hatalmon s végre oda jutott, hogy nyíltan ellenszegült akaratának.

Most látta be végre a hadnagyfejedelem, minő darázsfészekbe jutott. Határozott föllépésre szánta el magát, hogy hatalmát, méltóságát még ha lehet megóvja. Föloszlatta a nemzetgyűlést, s ezáltal nyílt szakadást idézett elő a trón és nemzet között.

Hogy mi következik ezután?

Az egyeduralkodás! Sándor fejedelem ezt kísérti meg, ha sikerül neki. De az egyeduralom támasza a hadsereg, mely nélkül csak ködfátyolképpé válik, s a bolgár hadsereg, mint minden polgárőrség, a néphez szít jobban, melyből alakíttatott, mint a fejedelemhez, kit idegen nagyhatalmak adtak neki.

S így jut a hajdan ismeretlen hadnagy a lejtőre, így halad azon lefelé, míg...

A kép itt nagyon sötétre válik. Vagy lesz Sándor fejedelemben elég önmegtagadás és lemond önként a nagyságról, a fényes állásról, mint ahogy Amadeus ezt Spanyolországban tette, és ismét visszatér ama hadsereg kötelékébe, melyet szolgált, hogy mint igénytelen, ismeretlen hadnagy folytassa pályafutását vagy pedig tovább halad a lejtőn, az örvény felé, mely biztosan elnyeli, s neve vérbetűkkel jegyeztetik be a történelem lapjaira.

Válassza az első utat, az a boldoguláshoz vezet, s azon haladva sohasem fogja meg a nagyság átka!

No, az egyszer meg kell vallanunk, korai dicséretet juttattunk a bécsi képviselőház ellenzékének, mely elsőízben egész méltóan, másodízben már kisebb egyetértéssel szavazott a véderőtörvény második paragrafusa ellen. Hát bizony ez mind nem ért semmit. Mert amikor megütötték a millió polgárok bőrére menő licitáció dobját, és az árverés szokott formaságával azt kérdezték, hogy »senki többet, harmadszor?« hát szépen kivált az osztrák ellenzék köréből is néhány férges gyümölcs és elkiáltotta magát, hogy de mégis többet adunk. És többet adtak, mint amire följogosították őket megbízóik, tehát egyenesen visszaéltek a reájuk ruházott tiszttel, a beléjük helyezett bizalommal, mint ahogy ez már régtől óda dívik ebben a politikailag szörnyen erkölcsös korban.

Tessék erre valakinek azt mondani, hogy szabad gondolkozás világát éljük. Nem mond igazat. Mert íme a legtalálóbb példa, hogy mikor már nincs más módja a népboldogításnak, olyankor a kormány minden megengedett és meg nem engedett eszközzel erőszakolja ki a többséget az ő javaslatainak. Vagy lehet-e képzelni, hogy amit az osztrák ellenzék két ízben károsnak, elfogadhatatlannak tartott, azt egyszerre harmadszor fölöttébb hasznosnak és elfogadhatónak ítélje? Hogy néhány nap alatt 40 ember változtassa a meggyőződését oly ügy előnyére, melyről korábban mit sem akart tudni a föltett alakban?

Dehogy képzelhető ez. Hiszen nem is ilyenformán esett. Hanem hát vannak a pressziónak oly nemei, melyek alkalmazása sohasem veszhet kárba, míg emberi gyarlóság létezik e földön. Az pedig mindörökké létezni fog, hahogy valamiképp meg nem bomlik a világ rendje, avagy catói jellemek nem támadnak parlamenti képviselők képében.

Úgy történt, hogy az osztrák kormány feje a maga személyében egyfelől, hű mamelukjai által másfelől körülvétette a csökönyös ellenzék megtéríthető tagjait és nem sajnálta még a magyar kormány és képviselőházak néhány tagjának Bécsbe citálását sem; azok is hadd buzgólkodjanak olyan képviselők kapacitálásában, akikre valami úton-módon befolyást tudnak gyakorolni.

Sőt, tovább ment e szép korteskedésében az osztrák kabinet feje. Latba vetette az ellenzéki makacskodás megtörésére a korona fényét és hatalmát, ami, akármerről vizsgálgassuk, sokkal több, tehát tűrhetetlenebb a megengedett kapacitációnál. Mert az uralkodó személyének varázsa éppen nem arra való, amire most fölhasználta Taaffe gróf.

Azt mondják, hogy e nagy, általános kapacitációban hasznos szolgálatot tett bécsi kollegájának Tisza Kálmán magyar miniszterelnök. No lám, mi mindenre nem alkalmas a mi kormányunk ügyes feje! Nem elég, hogy körösztülerőltette itthon a védtörvényt betűről-betűre, minden nagyobb nehézség nélkül; nem elég, hogy ezzel a hatalmas tényével fényes, utánzásra méltó példát adott a védtörvény megszavazásától előbb vonakodott osztrák ellenzéknek, Tisza Kálmán szolgálatkészsége és buzgalma ennél is többre képes, s nem retten vissza a tényleges "meggyőzés" gyakorlásától sem.

A siker megvan. És bécsi kollegájával együtt Tisza Kálmán is örülhet, aminthogy örvend is rajta. De tán mégis megzavarja az örömét valami. Ha hazajövén látja, tapasztalja, amint látnia és tapasztalnia kell, hogy a példaadó hazai mamelukok is kezdik únni a dicsőséget, mégiscsak föltűnhetik előtte a jövő képei közt az a lehetőség, hogy ennek a kipróbált gárdának is szükséges lehetne egyszer-máskor valami osztrák szép példára.

Vajon ott túl megadják-e akkor a példát? Még az osztrák ellenzék mostani megingása után se hisszük azt el.

A »Szegedi Napló« múlt heti számában két csípős közlemény jelent meg, kapcsolatban a főispáni installációval, mely természeténél fogva és azok természeténél fogva akiknek szólott, sajátszerű benyomást tett Csanád megyében.

E benyomást nagyszerűen karakterizálja két levél, melyeknek véletlenül birtokába jutottunk. Egy ugyanazon kéz írása mind a két levél. Egy ugyanazon név van írva mind a kettő alá. Ezt a nevet még most elhallgatjuk s pótoljuk álnévvel.

Az egyik levél Budapestre van intézve, egy ott idéző Csanád megyei birtokoshoz, s így szól:

Makó, július 2.

Kívánságodra itt küldöm a »Szegedi Napló« azon két számát, melyben ama célzatok és gyalázatos rágalmak foglaltatnak őméltósága és a megye ellen. Valóságos skandalum! Bosszantó, hogy nem akad ember sat., sat.

Kajáry Márton

A másik levél a »Szegedi Napló« szerkesztőségének szól, s így hangzik:

Makó, jún. 30.

Tekintetes szerkesztőség!

Lelkesedve olvastam a sorokat, melyek az emberi méltóság nevében oly elragadóan ecsetelték érzelmeimet. Régen kellett volna mindaz! Nagy sebek, iszonyú fekélyek azok, amik itt vannak! Áldja meg az isten azt a ragyogó nemes tollat sat., sat.

Kérek küldetni a kiadó hivatal útján egy-egy példányt mind a két számból, hogy örök emlékül eltehessem.

Kajáry Márton

Mikor e két levél a kezembe került, s összehasonlítva konstatáltam, hogy egy és ugyanazon ember írta, nagyot dobbant szívem az örömtől, arcom kigyúlt a boldogságtól, mert íme, ez egy igazi...ilyen egy igazi mameluk.

Mintegy három nap előtt együtt vacsoráltam a Szikszayban B. Kaas Ivor-, Szana Tamás-, Keszler- és Asbóth Jánossal.

A Zichy ügy is szóba került: mire valaki társaságunkból megjegyezte Asbóthnak.

- Az ilyen dolgokat nagyon nehéz bizonyítani. Félek János, nem fogod tehetni.

Asbóth nem felelt, elhallgatott; csak mintegy jó másfél óra múlva szólalt meg, mikor messze voltunk ettől a tárgytól, hanem egy-két odavetődött piktor kedvéért Keszler átvitte már a szót a képzőművészetekre.

Komoly disputává fajult az egész: maga Kaas is élénk részt vett benne.

Ekkor szólalt meg Asbóth, azon barátunk felé fordulva, aki előbb a fentebbi megjegyzést intézte hozzá:

- Uram, nincsen valami könnyebb dolog, mint a piktorság.

Az egyszeri magyar ember elment Bécsbe, s beállított a festőhöz, hogy pingálja le az ő öregapját, aki a múlt napokban halt meg.

- Hozott-e az úr jó fotográfiát róla? kérdé a piktor.

- De már én fotográfiát nem hoztam mondja a magyar ember, hanem elhoztam ahelyett a pakszuszt, abból kedvére lefestheti az úr. Csináljon az úr fekete bajuszt, nagy orrt, tulipiros ábrázatot, sűrű fekete körszakállt, nyakig gomboló lajblit nagy gombokkal ennyi az egész.

A piktor nevetett az eredeti embernek, s azt mondta, hogy hát majd megpróbálja, nézzen be hozzá úgy tíz nap múlva.

Tíz nap múlva csakugyan elment az unoka a képért s mikor jól megnézegette, meg volt lepetve, s nagy elérzékenyüléssel szorongatta meg a piktor kezeit:

- Nagyon jó... fölségesen jó... no már ez csakugyan jó.

Kifizette az árát kétszeresen, s azután még soká elmerengett a szeretett családtag képe fölött, közbe-közbe felsóhajtva nagy keservesen:

- Szegény jó öregapám! De csak nagyon megváltoztál tíz rövid nap óta!

...................

Mikor Asbóth elmondta az adomát, csak én magam nevettem fölötte, a többiek inkább bosszankodtak, hogy minek szakítja félbe a disputájukat.

Valaki meg is jegyzé:

- Ez az adoma nem vonatkozik a dologra.

- Nem ám: de arra a másikra - mondá Asbóth.

Akkor még nem értette meg egyikünk sem: hogy miért vonatkoznék arra a másik (t. i. a Zichy Viktor-féle) dologra.

*

Most már világos. Asbóthnak nem volt meg Zichyről a teljes fotográfiája, hanem összegyűjtvén a pakszusokból, személyleírásokból, az "úgy hallom" és "azt mondják"-ból a kellő színeket, azokból összeállította a jeles államtitkár arcképét.

És most Tisza azt fogja rá mondani Geszten:

- Csakugyan jó... egészen jó... teljesen hű.

És majd hozzáteheti azt is

- Szegény Viktor, de megváltoztál egy hét óta.

A »Hiradó« különös mesterségre adta magát. Humorizál a röppentyűkben. Nehéz dolog az, tisztelt Hiradó kolléga, s nem mindenkinek illik. Hozván azt akképp a természet rendje, hogy a tenyeres-talpas vaskos dajka vedlett patkós csizmában döcögjön, s csak az úri kisasszony lépkedjen finom evelasztin cipőben.

A »Hiradó« e röppentyűiben mindenekelőtt azt a szerszámot emlegeti, amelyikhez nemigen szeret nyúlni, t.i. a kardot.

De dacára, hogy a kardot emlegeti, mégis szalonnától csepegő bicsakot nyit a zsidók, vagy mint az elmés röppentyű nevezi a »jakhecek« ellen.

Kár pedig a »Hiradónak« a kardot disszertálni. Nemes emberek fegyvere az! s azok nem használják azt a szemétdombon való turkálásra. Ott van a spanyol kardok fölirata:

»Ok nélkül ki ne ránts, becsülettel tégy a hüvelybe!«

*

Hát van nekünk valami bajunk a zsidókkal? És nincs nekünk elég dolgunk, mint zsidóhecceket arrangirozni.

A nem repülő röppentyűk költőjének az fáj, hogy hogyan fognak ezentúl Szegeden kóser földre házakat építeni, és így fohászkodik föl az egek urához: Ne vígy minket kísértetbe, Uram! mert pereputtyostól kiverjük a zsidókat!

Ez pedig bátor program a »Hiradó-tól.

Vajon betartja-e?

*

Románia szele csapkod ki a Hiradó soraiból. Gyűlöletszító pestises lég, itt, hol a szerencsétlenség keze által letarolt mezőn a kölcsönös szeretetnek és a békének kell lenni az első rügynek... az első fűszálnak, mely kikel, önként támad, s hímmel födi be lassankint a pusztulás nyomait.

Aztán meg impraktikus is volt a szörnyű fenyegetés! Amitől most már a szegény szegedi zsidók megijedve nyakra-főre sietni fognak kiköltözködni a városból.

Hanem bezzeg mit csinál majd a Hiradó a zsidók nélkül? nem lesz aki megvegye tőle jó pénzen gyapját.

Értem azt a gyapjút; amit nem ő nyír a vele bajoskodó birkákon, hanem amit azok nyírnak (nem őrajta) hanem innen-onnan őbele.

*

A röppentyűk költője továbbá áttér a Dáni adomakörre, s egyik munkatársunk (Kákay Aranyos) ellen kockáztat meg egy bádog elméskedést.

Legalább az akar lenni hanem véletlenül annyira homályos, hogy a Karácsonyi jutalmat bátran ki lehetne tűzni egy olyan egyéniség számára, aki ezt a viccet megérti.

Különben munkatársunk nem szorul arra, hogy idegen toll vagdalkozzék helyette ilyen szellemtelen ostobaságok ellen. Erre hát nem is reflektálunk; hanem egyszerűen figyelmeztetjük a szerző »K. H.« urat ki úgylátszik kezdő az irkálás mesterségében, hogy hagyja abba, sose lesz belőle nagy harang.

Ahelyett pedig, hogy az ellenséges indulatok tengerét fölzavarja maradjon inkább a tenger mellett csősznek.

Elég szép foglalkozás az is!

kár váltig hajhászni a polémiát. Valaki alaptalanul elhitette vele, hogy ő abban erősebb, mint egyebütt.

Pedig a polémiákból igen kevés haszna és gyönyörűsége van a közönségnek.

Hogy polémiát kezdhessen a Hiradó, a tegnapi számban inkább együgyűnek teteti magát, elhiteti magával is, hogy a Rosenberg-féle indítvány a tisztelettudás elvén, s a franciák kitüntetése végett született, míg ellenben Szekerke indítványa csak légből kapott állítás. Holott a Rosenberg-féle indítvány mint azt mindenki tudja egyenesen a Szekerke indítványának kiparírozására lett inszcenírozva. S eszerint a Szekerke tervbe vett indítványa nélkül Rosenberg indítványa teljesen elmaradt volna, s ez az ügy talán szóba sem jön.

Minthogy személyekről van szó, nem feszegetem tovább a dolgot, dacára, hogy nagyon jól tudom »ki« vetette el ennek a »kozmopolitikus« gondolkozásnak a magvát, mely e különben lényegtelen ügyben a közgyűlést uralta. De hát 'iszen majd rákerül a sor: fölrovom annak, akit illet!

A legfurcsább dolog az, hogy a »Hiradó« most kezd hozzászólni ehhez a kérdéshez, mikor annak már vége, mikor azon már változtatni nem lehet, s mikor annak feszegetéséből csak kellemetlenségek származhatnak, mert az az udvariasság ténye akart lenni.

Én hozzászólottam ehhez a kérdéshez azért, hogy azt a lapban szőnyegre hozzam, s avval a franciák iránti lelkesedést ébren tartsam, és hozzászólottam akkor, mikor még senki, s mikor még valamit el lehetett érni a hozzászólással.

Elmondtam a magamét; az illetékes fórum nem úgy döntött, ahogy mi szerettük volna, s ezzel vége, nekem többé semmi szavam hozzá.

Hogy a Hiradót bosszantja a franciák érdemeinek kiszínezése, azt nem értem hanem az engem nem alterál, és meglehet, a franciákat se.

Egyébként utólagosan beszélni meg a lapban a közgyűlési dolgokat, nem nagy virtus.

Mert, ha valaki az idén csinálná a tavalyi kalendáriumot, az bizony olyan nagy talentum lehetne, hogy az időjárást is pontosan eltalálná.

kár váltig hajhászni a polémiát. Valaki alaptalanul elhitette vele, hogy ő abban erősebb, mint egyebütt.

Pedig a polémiákból igen kevés haszna és gyönyörűsége van a közönségnek.

Ma ismét a »Töprengések« című cikkemből néhány szójátékot kap ki (s úgy teszi magát, mintha nem értené!), s az ellen polemizál szokott modorában.

Pedig tulajdonképpen, ha igazán polemizálni akar a királyi biztosság általam fölsorolt mulasztásai ellenében, annak tevékenységére és működése tényeire kellene utalnia.

De fájdalom én most a »Hiradó« cikkének megjelenése óta se látom, mit cselekedett a királyi biztos. És a publikum se látja.

Hát ez aztán egészen olyan polémia, amiből nemcsak hogy a publikumnak nincs haszna és gyönyörűsége, de a királyi biztosnak sem.

Ami engem illet, fölvettem tegnap a polémiát a francia dologban, de már mikor ma (mielőtt elvégeztem volna az egyiket) új polémiát kezd ismét a Hiradó, arra, hogy két polémiát, s esetleg holnap talán még egy harmadikat vigyek, nem vállalkozom, mert az időmnek sokkal jobb hasznát is vehetem.

Inkább beösmerem tehát, hogy mindazt, amit a »Hiradó« megirt, úgy kellett megírnia ahogy megírta.

Legyen egyszer igaza abban a »Hiradónak« hogy sohasem »lehet« igaza.

kár hajhászni a polémiát. Valaki alaptalanul elhitette vele, hogy abban erősebb, mint egyebütt.

Pedig a polémiákból igen kevés haszna és gyönyörűsége van a közönségnek.

Ma ismét »Nem K. H.« aláírással jelenik meg egy cikk, mely személyeskedésbe csap át.

Én a piszkolódások terén nem követem azt az urat, de még másnemű polémiába sem, mert nem lévén sem dominiumom, sem államhivatalom, egyedül irodalmi foglalkozásom után élek nagynehezen, s nem érek rá vidéki újságlapok egyes munkatársaival hosszantartó polémiákat folytatni; de meg ambíciómat sem képezi.

Mert mi célja is lenne?

Hiszen az illető úr nem tesz egyebet, minthogy meglehetős rossz stílusban parasztikus hangon és ponyvai ízetlenséggel kiérezteti cikkéből, hogy őhozzá képest én csak zöldeket tudok írni, s hogy ő annyira összezúz eszmékkel, nagy gondolatokkal és hatalmas írói tollával, hogy meg se bírok moccanni.

Vajh ki ő, ki ilyen magasan ragyog fölöttem a magyar literaturában és az írás mesterségében?

Jókai, Gyulai, vagy tán az ősz Csengery? Óh nem! Ő, ha nem csalódom, Lévay Béla vagy Lévay Ferenc úr.

...Hát csak hadd higgye ezt is. Nekem még a csendes téboly fölött sincsen rosszalló szavam, mert csak azt veszem ki belőle, amit már úgyis tudtam, amit Madách mond: »hogy az ember gyenge...gyenge«.

kár hajhászni a polémiát. Valaki alaptalanul elhitette vele, hogy abban erősebb, mint egyebütt. Pedig a polémiákból igen kevés haszna és gyönyörűsége van a közönségnek. Vasárnap ismét egy névtelen közleményben azért köt bele egy munkatársunkba, amiért az hol nevének kezdőbetűit[!] a (-th-n), hol pedig előbetűit az (M K betűket) használja. Kevés olvasója van lapunknak, ki e betűkből rá ne ösmerne Mikszáth Kálmánra, s ki őt azzal vádolhatná, ha e betűket aláírja, hogy a névtelenség álarca alá menekült. S míg a Hiradó a névtelenségre csipkelődik, azalatt ő napok óta névtelen elmeficamokat ereget a levegőbe, s éppen a vasárnapi névtelen közleményében is azt írja ki, hogy a pénteki polémia írója után nem jól puhatolózunk. Nem az akire gondolunk, hanem a jó isten tudja kicsoda. Már aztán az ilyen eljárásra csakugyan nem lehet felelni egyebet, mint azt, hogy: a Hiradónak kár hajhászni a polémiát. Valaki alaptalanul elhitette vele stb.

Most már az emberiség közül nemcsak Besze János bátyánk van olyan szerencsés helyzetben, hogy madártávlatból nézheti Szegedet, hanem a kis Maszák is úgy látja.

Mindnyájunkat ilyen magas szempontra emelt a királyi biztosság, mely a jövő kor házait tüneti föl hatalmas képzelődésének ilyen erejével.

A képzelődés műve sikerült. A "mákony-ivók" élvezik hatását. A fényes luteránus templomban már hallani vélik az orgona hangjait, az állandó színház csarnokaiban bűbájos balerinák ugrálnak kecses, ingerlő mozdulatokkal. A Béla gyerek máris Harkányi Pepinek álmodja magát. Mert ha balerinák lesznek, Harkányi Pepiék is lesznek.

Csak az egyetemi épületet és a csongrádi megyeházát feledte ki Rauscher úr. Meg még az országházat.

Ebből csak a nagybundájú kapus látszik a madártávlati képen, azon a talapzaton, ahol most a jó Dugonics András fordít hátat a műszaki osztálynak.

Van a szegedieknek egy eredeti szavuk, melyet gyerekekkel szintén olyan fogalom kifejezésére használnak, amit maguk sem értenek, de amit azoknak meg akarnak magyarázni mégis.

Hát az olyan dolognak »tengeri herkentyű« a neve.

Ilyen tengeri herkentyű a cifra kép. Hadd örüljenek neki egy kicsit a gyerekek, úgyis elég a siratni valójuk.

Hanem az igazi mappa aztán nem tréfa s leginkább erről akarunk szólani.

A királyi biztos lojális "republikánus"-a, Bakay úr garantírozta ugyan, hogy ez a mappa vérré és hússá válik három év múlva.

Bizonyára Lechner úr csodálkozhatott e dolgon legjobban, s Jankovich Miklós bosszankodhatott leginkább, hogy immár mindenféle laikus ember is beleszólhat az inzselléri tudományokba.

Véleményünk szerint két jeles műépítésze volt a kormánynak, Lechner és Reiter úr.

Reiter kitűnő terveket csinált, követte a fantáziáját, szépészeti eszményeit gazdagon szórta a papírra, szép volt aztán az ő tervében minden, de nem lehetett keresztülvinni, mert a Dárius kincse kellett volna hozzá.

Lechner ellenben praktikusabb. Tudja magát mérsékelni. Tekintetbe veszi a pénzügyi viszonyokat is, s aszerint fundálja ki a terveket.

E szempont vezette Szeged város tervezetében is. S ő kitűnően felelt meg e szempontnak.

Lehet, hogy munkájában sok hibát találhatnának és fognak is találni a szakértők, egyet azonban lehetetlen megtagadni, hogy ez a terv zseniális.

Zseniális, mert annyira világos, mint egy hatalmasan kidomborodó eszme valamely képen, mely szinte magával ragadja a nézőt. A laikus szem előtt is a girbe-gurba város mintha valami sajátszerű varázslat lenne, egyszerre szabályossá válik, redőit leveti, kiálló bordái kisimulnak, utcái kanyarodás nélkül futnak a körutaknak, s ez mind olyan egyszerű, olyan természetes, hogy az ember önkénytelenül kiált föl: »No, ezt én magam is így csináltam volna meg. Hiszen olyan könnyű volt!«

...S éppen az a Lechner dicsősége, hogy amit ő itt kivitt; az nekünk olyan könnyűnek látszik.

Különben az egész terv éppen olyan csak, mint az a mese; hogy aki Szent Mihály éjszakáján talált gyíknak a máját megeszi, tudni fogja, hol keresse a Plutó kincseit.

Hát már most mi is tudjuk, hogy kellene fölépíteni Szegedet...

Egy tekintélyes biztosi tanácstag azonban a következőként jegyezte meg:

»A királyi biztos fölépíti a rakpartot és az állandó hidat: a többi meg majd kiépül magától.«

S ebben van is valami vigasztaló, kivált Zombory Tónira nézve.

Ma délelőtt egy sajátságos úriember kopogtat be szobámba, arca piros volt, mint a karmazsin, alakja összegörnyedt, az egyik szürke nadrágszára be volt gyűrve a csizmájába, a másik egészen anständig lelógott a stiblire.

- Mit akar? kérdém?

- Ön az a Kákay Aranyos?

- Én. Hát ön kicsoda?

- Én Bakay Nándornak vagyok egy tisztelője.

Megdöbbenve pillantottam az idegenre, ha nincs-e megőrülve.

- Ugye csodálkozik? Pedig én mégis tisztelője vagyok e nagy férfiúnak, ki államférfiaink között egy fejjel válik ki. Bakay eszményképem, uram, ... több..., ő mindenem, büszkeségem, reményem..., szememfénye. Remegve figyelem pályáját és csodás emelkedését.

- Engedje meg uram, de ... ön mégis őrült.

- Au contraire, ha ön meghallgat, meggyőződik róla, hogy nem. Uram, én valaha szerencsés és magas állású, boldog ember voltam, mígnem a közvélemény tönkretett.

- Nos aztán?

- Én hát megharagudtam a közvéleményre, arra a fogalomra, amit úgy neveznek, s életem föladatává tettem bebizonyítani, hogy a közvélemény nyomorult, megbízhatlan; még önmagát is csalja.

- Ahá! Ebből a szempontból figyeli ön Bakayt? Értem már. Igen, ön a közvéleménynek segít tévedni. Bocsánat, amiért őrültnek tartottam önt. Ön igazán szellemdús ember. Miben lehetek szolgálatára?

Az én emberem leült s így szólott.

- Olvasta ön a tegnapi országgyűlési tudósítást, amelyben a ház alelnökeit választotta meg?

- Olvastam.

- Akkor tudja, hogy Bakay Nándorra is beadatott egy szavazat.

- Tudom.

- Nos uram, az az egy szavazat nem tréfa dolog. Én meg voltam lepetve és bizonyára meg van lepetve az egész ország. Mit gondol ön ki adta be azt az egy szavazatot?

- Hát én azt nem tudhatom.

- Hehehe kacagott föl gúnyosan az én ijesztő arcú emberem, én se tudom hanem tudni akarom. Azért jöttem önhöz. Írja ön ki a lapban, hogy ezer aranyat tűzök ki azon úr számára, aki Bakayra szavazott, ha magát ezen ezer arany fölvétele végett jelenti s képes beigazolni is, hogy a szavazatot ő adta be.

Ismét meglepetve fordítám szemeimet a furcsa emberre, ki egy nagy zacskóból kezdte kifelé olvasni az aranyakat.

- Ön mégis csakugyan, hogy ugyancsak meg van bolondulva. Ennyi tömérdek pénzt kockáztatni?

- Hohó uram! Van nekem annyi eszem, hogy nem szórom ki. Jegyezze hozzá a pályázati föltételekhez azt is hogy ő, maga Bakay nem pályázhat.

- Az ördögbe is! - kiálték föl ámulva és kacagva ön csakugyan nem kockáztat semmit.

Tegnapi postával kaptuk egy Bakay imádótól e következő, helyben keltezett anonim levelet, mely tegnapi számunkból térszűke miatt maradt ki; s melyet oly mulatságosnak találunk, hogy egész terjedelmében közöljük, nem akarván t. olvasóinkat megfosztani azon élvezettől, melyet olvasása által e levél nekünk is szerzett. A levél így hangzik:

Uraim! Önök különös kosztosai az istennek. Egy darab idő óta sűrűn foglalkoznak Bakayval, pellengérre állítják, mégpedig méltatlanul (oh-oh!) mint oly egyént, aki híven és becsületesen megfelel polgári és képviselői állásának s kötelmeinek (?!), akit a polgárság bizalma emelt azon polcra, melyen most van (Nem tudtuk, hogy Bakayt a polgárság bizalma emelte a Tisza Lajos hintójának polcára illetve bakjára, mert most ott van. Köszönjük a szíves fölvilágosítást.)

Látszik minden lépten-nyomon, hogy önökből az irigység szól Bakay ellen (van is miért?); az irígység pedig »nem erény«. (Ne mondja!) Én évek óta tisztelője vagyok Bakaynak, akinek a szekerét toltam is (talán »húzta«) csak úgy csöndesen, kéz alatt, ezt még nem is volt okom megbánni, pedig én nem tartozom a tisztelt iparos osztályhoz (ezer szerencse ez osztályra nézve).

A tegnapi számban gúnyolódnak azzal, hogy Bakay is kapott »egy« szavazatot az alelnöki állásra és ráfogják (?!), hogy bizonyosan Bakay Bakayra szavazott és úgy kapott egy szavazatot (no, ezt ugyan így aperte nem mondtuk, hanem úgy látszik; ön mondja, mi meg egy szavára elhisszük), tehát a belgrádi szerbek módjára: »hajde da, ubiemo«, »üsd« Bakayt szóval, amiért Bakay (milyen mélység! Gatt über die Welt! mondaná rá Bőrzeviczi).

Hiszen Irányi, Királyi Pál is kaptak egy-egy szavazatot, tehát önök észjárása szerint, ők is önmagukra szavaztak, úgye? »Oh, sancta simplicitas!« (Talán tükörbe nézett?) Sed nune ne ora pro nobis. Parva sapientia scribitur »Szegedi Napló«. Denique csak aki a habarékpárthoz tartozik, össze is habar az sok mindenfélét úgy, hogy utoljára a malacok eszik meg (ön csodásan emésztette meg cikkecskénket, mely ilyen gerjedelembe hozta).

A Szeg. Hiradó kormánypártisága dacára nem mocskolja Bakayt (van oka rá. A derék férfiú ennyit csak kiérdemelt e párttól, kivált, hogy a lapnak is munkatársa lett újabban), pedig ismert természeténél fogvást csakugyan pellengérezné Bakayt, ha tudna rá valamit sütni (talán »billogot«?!), de nem tud, minthogy nem is tudhat.

Az a bajuk önöknek, hogy sok diplomás egyént megelőzött és háttérbe szorított Bakay (az az ő bajuk). Irígylik állását és tekintélyét, punctum. Ezt a legegyügyűbb ember is már észre vette (de elszólta magát!), az önök lapjából, melynek azért is szorgalmas olvasója (pedig nem a »legegyügyűbbek« számára szerkesztjük)

egy régi, hű Bakay-párti.

Az is van már. Ilyen is termett már Szegeden a paprika és fehér cipó hazájában, mely most a »colstok« hazájává avanzsírozott.

A spicli magos, vékony ember, szemei vörösek, mint a házi nyulaké és a sötétben is látnak. A válla kissé előrehajlott, orra mint a kostól volna kölcsönözve, egész a szájába ér: lehet vele szimatolni igen sokat.

A spicli bejáratos a Zsótér házba, s otthonosan jár ott föl s alá a folyosón. Arca alázatos, homloka redős, apró szemei úgy csillognak, mint az ezüst lemez, valahányszor egy-egy ajtó nyílik.

Ő érzi az ajtónyíláson átszivárgó dicsfényt, mely az excellenciás úrtól ered, sőt melegíti az a fény. Melegíti, s mégis fázik tőle. Fázik tőle, s mégis reszket érte.

Csodálatos egy betegség!

A spicli mindent tud, mindent hall, mindenüvé befúródik. Legelőször kitudja az apró emberek gyöngéit, s az apró emberek útján gyakorol befolyást a kegyelmes úrra, mert a nagy ember is semmi egyéb, mint az apró emberek rabja. Ezt igen jól tudja a spicli, s az apróbb emberek szolgája igyekszik lenni, hogy egy circulus viciosusnak a láncszeme lehessen.

Görnyedve hajlik meg még Kende Pali előtt is, s mély alázattal veszi ki szájából a szivart.

Az utcán örök mosolyt hord ajka, s vidám kedélyességgel érdeklődik minden iránt. Sétálni leginkább a Kovács patika előtt szeret, mint az egér az asztag tájékán.

Keze mindig a mellénye gombjain kotorász, s az egyik füle gyapottal van betömve, nehogy amit az egyiken hallott, a másikon kijöhessen.

Ha sok besúgni, elpletykázni való dolga van, megelégedetten s gyors léptekkel suhan el az emberek között, s elefántcsont fogantyús botjával izgatottan szeldeli a levegőt.

De nem folytatom tovább. Hiszen annyira ugyis lefestettem már, hacsak úgy vonásokban is, hogyha közelébe jön, mindenki ráösmerhet, addig is, míg a hivatalos lap nyilvánosan közli nevét a legközelebbi rendjel osztáskor.

I. Dáni szüretén

A főispánék is csináltak maguknak egy jó napot. S az ő jó napjuk az, ha a nagy úr köztük van, és nincsenek haragosan összevonva a szemöldei.

Sohasem taposta homokját annyi nagyságos láb, mint tegnap.

Megélénkült a főispán tanyája, s bürokratikus rossz viccek és esetlen nyájaskodások kerekedének kelet, nyugat és dél felől.

Nappal volt, és mégis éjjel, mert hiszen ott volt maga a tündöklő csillag, Tisza Lajos is, és körülötte a göncöl szekér fényes kerekei Bakay, Kovács Albert s még nehány bennfentes.

Föltálalták az arisztokratikus birkahúst kásával, jöttek azután a pecsenyék is. Mindenki nyugodtan evett és ivott, és senki sem hitte, hogy olyan közel van egy rettenetes bomba, mely, mint a villám lecsap, és összezúzza a kedélyeket.

A mi jó öreg Dáni Ferencünk emelkedék föl helyéből, poharát fölemelte ünnepélyesen, köhintett egyet-kettőt, Tiszára sandított a balszemével és stentori hangon kezdé.

- Véghetetlen öröm fog el...

- Ohó, hohó! Vág bele a kir. biztos csak azon föltétel alatt jöttem, ha nem lesz toaszt!

- Ezer bocsánatot kérek, de: Véghetetlen öröm fog el...

- Semmi esetre sem engedem akadékoskodik Tisza.

- Akkor hát véghetlen sajnálat fog el - mondá a főispán és leült nagy dünnyögve, elégedetlenül hordozva körül szürkés szemeit.

Bántotta ez a dolog, kikéredzkedett belőle a hazafiúi harag; hol a homlokára ült ki, hol az erein nyargalt keresztül.

Lemondatták; nem fájt neki annyira.

Elvették hatáskörét, tekintélyét: békén tűrte.

De hogy a toasztját meg nem hallgatták, az ő okos, szép toasztját, az már valami rettenetes.

Azt várta, hogy elmenjen a kir. biztos; egy disszidens természetű vendégét kihítta az udvarra, körülnézett nagy óvatosan, ha nincs-e ott valaki aztán halkan, szomorúan suttogá:

- Gyermekem! Most már én is azt mondom, hogy nincs szabadság.

II. A kulacs

Ez volt az egyik esemény. A másik esemény a kulacs története.

Derék főispánunk more patrio egy kulaccsal akarta megajándékozni őexcellenciáját. A kulacs gyönyörű mű, hogy bízvást megénekelhette volna Csokonai.

De akármilyen cifra volt is a kulacs, mégsem adaték meg neki azon tisztesség, hogy egy excellenciás úr lehessen a gazdája, mert Tisza csak ez esetben ígérte azt elfogadni, ha szegedi.

A kulacs azonban nem volt szerencsés szegedinek lehetni, és a főispán maga is indigenának nyilvánítá az alkotmányos jószágot.

Akkor hát valami szegedi dolgot adok excellenciádnak... például egy dohányzacskót.

- Nem bánom, - mondá a kegyelmes úr csak azt az egyet kötöm ki, hogy anyabirkából legyen.

Kerestetik egy ilyen birka.

S ezzel aztán ki is van jelölve a szegedi főispánság legközelebbi munkaprogramja.

Bakay hangja hallik a volscusok táborából, Szeged ellenzéki követét a kormánypárti sajtó védi az ellenzéki sajtó ellenében, Bakay kezdi átlépni a Rubicont s Róma ellen indul...

No-no, Bakay uram! Coriolán így tett, az igaz, hanem Coriolán nem járt bőrkötőben, Coriolán a kardjára ütött sértett, haragvó kevélységgel, s annak a kardnak nagyon kemény, nagyon éles volt az acéla.

És valamiképpen Coriolánt, akikhez pártolt: a volscusok ütötték agyon, amiért azokat is megcsalta, úgy önt is agyon fogják ütni ott, ahová köpenyeg forgatása közt eljutott, s ahol most védelmezőkre lel.

Mert ha mindent képes is kijátszani Bakay Ferdinánd, az immoralitás logikai következményei elől el nem siklik.

Hát nem is igen törődném a Bakay úr chassez-croissez lépéseivel, tudván, hogy őt úgyis utol fogja érni a nemezis, ha Bakay úr megmaradna csupán nagy államférfiúnak, hanem Bakay úr ezenfelül csevegni is szeret... mégpedig sokat szeret csevegni.

Márpedig aki sokat beszél, vagy sokat tud, vagy sokat hazudik...

Mivel pedig Bakay nem tud sokat... engem azon kényszerűségbe hoz, hogy magam beszéljek el egy kis epizódot, melyet addig csupán az ő szájából hallhattak nehányan azok közül, kik tegnap Tisza Lajosnál vacsoráltak.

Ezen kis epizód Bakay úr és énköztem folyt le.

Igen ártatlan és igénytelen. De mivel Bakay úr ért az anyagok tetszés szerinti földolgozásához, s azt akként beszéli el, mintha ő engem, hogy saját államférfiúi kifejezését használjam, lefőzött volna, hát én magam mondom el a dolgot, hogy Bakay uram ne toldhasson hozzá semmit.

Múlt szombaton történt. Mocsáry, Verhovay és Herman voltak itt.

Bakay a szokottnál vörösebb orral ült a Hétválasztónál az étterembeli asztalnál. Bizonyosan azért volt ma vörösebb az orra, mert ma mint republikánusnak kellett fungálnia.

»Szeged bölcsének« a politikai ebédnél, hogy csorbát ne szenvedjen a történelmi hűség, pompás étvágya volt, de rossz kedve. Úgy érezte magát »elvtársai közt«, mint Károly király a parlamentben barátai közt, kiknek ajkain ott lebegett a végzetes szó, a halálítélet ellene.

Valami ösztönszerű idegenkedés fogta el az embereket. Komor homály borongott a teremben. Bakayhoz alig szólt valaki, akinek a szeme rátévedt, az hirtelen lesütötte azokat gyöngédségből, hogy ne okozzon neki, az eltévelyedettnek, zavart a szúró pillantása. Csak ritkán szólította meg valaki. A legyeket vigyáztam: még azok közül sem röpült rá egyik sem. Még a »similis simili gaudet« sem igaz már.

Kényelmetlenül izgett székén: szomszédságom sem lehetett nagyon ínyére, mialatt derék vendégeink az ország szomorú tönkremeneteléről beszéltek.

De hogyisne menne tönkre az olyan könnyelmű állam, mely a Bakay tudományos képzettségéért tizenöt osztrák értékű forintot fizet naponkint!

Ebéd végeztével én és K. I. barátom bementünk a Verhovayék szobáiba azok meghívására. Ott aztán elhatározták, hogy mielőtt valamihez kezdenének, némi tanácskozást tartanak.

Távozni készültünk, Verhovayék azonban marasztaltak, mire Tisza Kálmán [Lajos!] »per tu« pajtása azon hősiességet követte el, mellyel tegnap dicsekedett s mely abból áll, hogy így szólott:

- Önök mégsem tartoznak szorosan a párthoz...

Elértettem Bakay úr intencióját, hogy szeretne lerázni a nyakáról, s azt feleltem:

- Mi sehogy sem tartozunk a párthoz. És mégis sokkal jobban, mint ön.

*

Ekképp esett ez az eset.

Eltávoztunk a marasztalások dacára is, s én igen természetesnek találtam azt, hogy Bakay énbelém nem szerelmes.

És igen természetesnek találtam azt is, hogy Bakay csak titokban zárt falak között mer szélsőbaloldali lenni.

...Légy erős múzsám, mert férfiakat énekelnek, rettentő hősöket, nagy sisakokkal, vagy pediglen kék sapkákkal, oldalukon szörnyű fegyver, gyíkleső fekete tokban, vállukon nehéz kacagány petróleum foltokkal, lábukon leventés csizma, melynek a talpa, hogy ott ne maradjon a sárban, madzaggal van odakötve a fejéhez.

E szörnyű alakok alatt megdobban a föld, amint szilajan el-el robognak, a zúgó szélvész megáll... az ég villáma megszelidül, tolvajok, gyilkosok rémülten futnak...

Phoebus napszekerén amint tova hajtat az égen, magát attilájuk gombjának fényén gyönyörködve nézi, s Achilles imádottja, a kék szemű Athéné szerelmesen kacsingat utánuk... s lágy fuvola hangon suttogja:

»Oh ti dicső, nyalka szegedi rendőrök!«

S Athéné kisasszony őnagyságának csakugyan jó gusztusa van. A nyalka fiúk csakugyan nyalka fiúk, s annyiban valóban ők is hasonlítanak az istenekhez, hogy sehol sem láthatók.

Nekem magamnak azonban van egy ismerősöm, aki azt mondja, hogy ő már látott eleven szegedi rendőrt.

Hanem az az egy is részeg volt. Aztán az az ismerősöm sem egészen szavahihető ember.

Jókai Mór valamelyik regényében azt mondja, hogy ez az a város, amelyben nincs rendőrség, de van rend a »polgárok közt«.

Nemrég, amikor világhírű írónk itt Szegeden időzött, s ellopták a vasútnál a plédjét, szemrehányást tettem neki azért a kifejezéséért, mire aztán úgy igazította azt ki:

Hja öcsém! Az én úgy értettem, hogy itt csak a rendőrök lopnak.

...Csodálatos dolgok történnek egy idő óta. Olasz brigantik vadásznak az emberekre esténkint a legnépesebb utcákon, gödrök támadnak a trotoárokon, két rendőrről úgy lopták le egy éjjel az inget a Keméndy bácsi kapujában, hogy a dolmány rajtuk maradt, egy rendőrrel meg pláne az esett meg, hogy amint a tolvajt a városházára cipelné, útközben elálmosodék, s ezt fölhasználván az illető tolvaj, hirtelen átöltözött a rendőr ruháiba s ő vitte be tolvaj gyanánt a rendőrt. A szegény ártatlan most is ott sínylődik a börtön fenekén! S ez még hagyján! De a szennyfoltot ki mossa le a rendőr névről, mely ily véletlenül tapadt arra?

E kaotikus zürzavar közt valóban nehéz konstatálni, hogy vannak-e hát Szegeden rendőrök, vagy nincsenek?

Minden azt mutatja, hogy nincsenek, mert ha rendőrök volnának, észrevennék a járdákon támadó lyukakat és betömetné a magisztrátus. És ha rendőrök volnának az olasz brigantik nem mernének esténként a főutcákon az emberekre lövöldözni. Napnál világosabb tehát, hogy nincsenek, nem lehetnek rendőrök.

És mégis, ha rendőrök nem lennének, ki lopta volna el a posta-csomagot?

E jelentéktelen stikli szörnyű üdvös dolog volt, mert azon megnyugtató tapasztalatra vezetett bennünket, hogy mégis kell rendőröknek létezni.

Emellett szól még az a körülmény is, hogy létezésöknek csakugyan nyoma van a városi költségvetésben is.

Félre tehát hamleti tűnődés! Bizton kimondom: csakugyan vannak rendőrök!

De hát hol vannak?

Néhány vézna vánszorgó, uniformisba öltözött rongyos ember tűnik föl imitt-amott sunyi ábrázattal, nagy ijedten suhanva el a sikátorokban. Ugy néznek ki, mint a szomorú alakú manchai lovag, Don Quixotte. Szegény emberek! Az egyik minden lépten-nyomon megáll köhögni, nyolcvan év terhe alatt roskadozik, a másik alig bírja húzni a lábait, még a szavakat is szaggatottan, elhalóan ejti ki. Kék mondur van az embereken, azt lehetne hinni, hogy valamely aggastyán-egylet tagjai. A halál ott ólálkodik a hátuk mögött, el is küldte már előre a vizitkártyáját a »tehetetlenséget«.

De ha megkérdezed valamelyiktől

- Ej hó; micsoda kend, százesztendő öregapám?

Az agg apó kivicsorítja ilyenkor fogait, vagyis inkább szájának azon vidékét, hol régenten a fogai voltak elültetve s azt rebegi.

- Én városi rendőr vagyok!

Csodálkozva mereszted a szemeidet és persze nem jut eszedbe azon gaukléria, hogy mindennek Taschler főkapitány az oka.

Amilyen zseniális ember, csak őtőle telhetett ki az az idea, hogy a szegedi nyalka rendőröket öreg tehetetlen fickókká öltöztette át, miszerint ilyen álarcban könnyebben teljesíthessék rendőri teendőiket.

De a fickók is talpraesett pompás gyerekek! Fölületes néző valóban azt hinné róluk, hogy tehetetlen elagottak, s az ördög sem gondolná, hogy megannyi tűzrőlpattant szálas legény, mindegyik egy-egy Lecoq, ki még csírájában megszagolja a tolvajt s röptében lövi meg a rosszakaratot.

Esmétlen Bakay! Mert hát Bakayval mindig történik valami, s ami ővele történik, az mind nagy politika.

Képzeljen el a nyájas olvasó egy mitológiai mérő-serpenyőt, az egyik serpenyőben Tisza Lajos ül, a másik serpenyőben Bakay Ferdinánd ül.

S a mérleg alá nem billen, hanem mozdulatlan mint a nap, amióta Bakay vagy akarom mondan Józsua megállította.

Valóban uraim, e jeles státusférfiú pusztán azért látszik születve lenni, hogy szegény Tisza Lajost mindenütt contracarirozza.

Ha Tisza Lajos a vödör, mely leereszkednék a közösügyes kútba (ahonnan Bakay is iszik titokban), akkor Bakay Ferdinánd nehezék a kútgémen.

Múltkor szemrehányást tettek neki, miért nem vett részt az adóügyi javaslatok szavazásánál, ahol az ellenzék távolmaradása biztosította csak a többséget a kormánynak.

A nagy státusférfiú ravaszkásan mosolygott:

- Minek vettem volna részt? - mondá Mi ketten Lajossal (Tisza Lajossal) nem numerálunk. Ő igennel szavaz én nemmel. Egy az egyből, nem marad semmi. Megyeztünk Lajossal, hogy egyik sem megy szavazni, s így annyi, mintha mind a ketten leszavaztunk volna.

S aztán, teszi hozzá még Bakay úr, mit keressen ő most Budapesten, az ő ereje idelenn van.

E magas politika ormain ül idehaza jó Bakay Nándor, szedve a nyomorúságos öt forintokat ott, s a hitvány tízforintokat itt.

De azért ő tevékeny ember. S mint a borbélyműhelyek réztányérja, minden szellőre mozdul. Hanem persze úgy mozdul, ahogy a szél fúj.

Nem régiben a behozatali vámokról volt szó idehaza. S mint mindennek, e dolognak bölcsője is a királyi-biztosi rezidenciában rengett. Bakay mosolygó arccal fogadta a kisdedet, altatódalt dúdolt neki, s ha igaz a fáma, megígérte, hogy népszerűsége megmaradt pelenkáit rendelkezésre bocsátja.

Már, hogy tudniillik ő maga támogatni fogja s híveivel is támogattatja...

De azonban, mint minden világi dolog, a behozatali vám is csak olyan.

Vannak halandók, akiknek tetszik és vannak halandók, akiknek nem tetszik.

Bakay Nándor azonban mindenekfölött vallásos férfiú, aki a biblia nyomán örül az örvendezőkkel és siránkozik a sírókkal.

Így hozza ezt magával az illedelem és a keresztényi erkölcs.

Lőn tehát, hogy Bakay úr fölszította az elégedetlenséget, s oda működik, hogy a lakosság nyújtson be petíciót az országgyűléshez, a behozatali vámok ellen, majd megszünteti ő azokat ott, mert az ő ereje odafönn van.

Midőn pedig a királyi biztos színe elé járul, letevén szivarját az előszobában, nyugodt önérzettel tekint az excellenciás szemekbe mintha mondaná:

»Lajos, Lajos! ...én tartom benned a lelket.«

...E magas politika ormain ül idehaza jó Bakay Nándor, szedve a hitvány öt forintokat ott, a nyomorúságos tízforintokat itt.

Aradi és színtársulata végre megérkezett. Thalia vándornépe vidám, mosolygó, gondmentes arcával beköszöntött, köztük sok ismerős is. Itt vannak, hogy többet ne mondjunk, Somogyiék, Bodrogiék, Rónaszékyék. Prielle Kornélia részt vesz a szombati előadásban.

*

Szombaton a »Szikra« fog menni. Határozottan a legszellemesebb francia vígjáték az újabb kor termékei közt.

Igaz, rövid darab (egy fölvonásos) és csak három személy játszik benne, de Prielle művészetének kifejezésére alig van alkalmasabb szerep, mint a Szikrában a nénié.

Rault Somogyi fogja játszani. Ami nagy áldozat tőle. Mert ha ez a nagy produkciója sikerül, akkor a többi csak bliktri, ha pedig nem sikerül, ballábbal kell megtenni az első lépést a szezon felé, ami igen kellemetlen lehet.

*

A »Szikra« meséje röviden az, hogy egy fiatal ember, Raul, hogy a háttérben mutatkozó jegyesében némi féltékenységet költsön, nénjével (Prielle Kornéliával) hirtelen összebeszél, hogy úgy fogják gerálni magukat a kerti padon egymás mellett ülve, mintha egy régi szerelemmel akarna Raul szakítani, de nem bír...Föl-föl csap a régi láng. S amint Raul színészi pátosszal beszél, hogy mennyire szerette, s mennyire fáj most a kedves nénit, ki őt ignorálta, észre nem vette, itt hagyni a jegyese kedvéért, egyszerre elfelejtik, hogy ez tettetés, s igazzá válik, ami csak kicsinált dolog volt előbb. Egymást forrón ölelve veszik észre, hogy ők eddig is egymásért rajongtak; de mindez oly természetes üdeséggel, oly mély logikával van keresztül vive, hogy a darab szerkezete mesterinek mondható.

*

Prielle Kornélia, kinek saját akarata volt az, hogy az ő közreműködése mellett nyittassék meg a színház, levelet intézett Aradihoz, melyben ezeket is írja:

»Arra kérem Önt, engedje meg, hogy legyek én a szegedi színháznak tiszteletbeli tagja olyanformán, hogy bármilyen célú és érdekű előadásban személyemet érvényesíthesse. Midőn a Nemzeti Színháznál oly darabok adatnak, melyekben nem játszom, mindig számíthat rám. Az útiköltség megtérítése mellett mindig rendelkezhet vélem. Föltettem magamban, hogy Szeged városának fénylő, boldog városnak kell lenni, ennek elérhetésére tőlem telhetőleg én is mindent elkövetendek. Az én hálám és szeretetem nem engedé meg, hogy ott föllépési díjért működjem.«

(Kívánatos volna, hogy a nagy művésznőt oly szépen és annyi előzékenységgel fogadják megérkezésekor amennyit csak megérdemel.)

*

Aradi úr működését, mint értesülünk, most már semmi se gátolja többé, csupán a gázvilágítás nincs még rendben. Társulata is teljesen komplett. Karmester és népszínmű énekes hiányzott, de már az is akadt: mégpedig karmesternek Skriván Herman, népszínmű énekesnek Tóthfalusi.

Hol hagytuk el, aminek most jön a folytatása?

Éppen itt ültem ezen a helyen. Mintha csak tegnap történt volna. Prielle Kornélia is itt volt. Tegnap tapsoltunk neki a »Permeteg eső« című darabban. Nagy lelkesedés volt, mikor a koszorú leereszkedett, amelynek szalagjára én komponáltam ki a föliratot, »Dicsőséged nem permeteg eső.«

S amint mi a színházban elragadtatva mulatozánk, odakint azalatt nagy tragédia készülődék.-

Shakespeare úgy rajzolta a sötét végzetet, hogy a birnami erdő indult meg ellenségképpen.

Itt több történt; a folyamok indultak meg Szeged ellen.

Március 4-én a következő sorokat írtam a »Szegedi Naplóba«:

»A színházi előadásokat holnaptól kezdve betiltotta a főkapitányság. Elvártuk volna Aradi úr tapintatául, hogy maga hagy föl az előadásokkal, midőn a várost veszély fenyegeti. A kapitányság eljárását azonban helytelennek találjuk, mert indokolatlan. Ha azon analóg esetből merítette e rendelkezés indokát, hogy Budapesten is betiltották az előadást a végveszély idején a Nemzeti Színházban, hát igen rossz helyről merítette, mert igenis betiltotta a belügyminiszter az ország pénzén fennálló Nemzeti Színház előadásait, de nem a Népszínházét, mely a saját erejéből van hivatva megélni amely alul a megélhetési alapot elvonni csak akkor lehet, ha az eszközök, amelyekkel ezt teszi, vízveszély meggátlására történő hatósági intézkedésekkel jönnek kollízióba.

Ennyi a megsértett jog szempontjából. Annak azonban, ahogy még ezentúl is előadások legyenek, mi sem vagyunk barátai; a szerencsétlenség, mely a várost fenyegeti, sokkal lesújtóbb, mintsem ne tűnnék föl erkölcstelenségnek, ha még most is mulatni tudnánk, s a katasztrófa úgy találna, mint a vigadó Pompejit és Herculanumot.«

E napon (március 4-én) volt az utolsó előadás, s azután jött a sötétség. Az »özönvíz«.

A halottak visszajöttek, élők holtakká lettek.

Káosz lett minden.

S e faalkotmány, a szegedi színház, ahol annyi jókedvű mosoly ragyogott, ahol annyi kacaj csengett csak az imént is, szomorú menedékhellyé vált. A páholyok menekülő családokkal teltek meg. Olyan volt ez, mint egy özönvízi bárka, meg volt benne az a garancia, hogy össze nem dőlhet.

Szétfutott a lakosság, amit eddig a színi direktor urak csak úgy tituláltak, hogy »t.c.publikum«; rom lett a város, csak itt-ott maradt meg egy-egy ház: mintha a »Halál« és a »Pusztulás« a vizitkártyáját hagyta volna hátra benne.

Ki hitte volna akkor, hogy az Úrnak ebben az esztendőjében itt még színielőadás lesz?!

Hogy újra fölharsog a muzsika, föllebben a kárpit, s festett nyomort s festett örömöket fog mutogatni a színpad vidám népe!

Festett nyomort az igazi nyomornak, festett örömöket az örömtelenségnek!

Kínos lesz ez, visszataszító lesz ez.

És íme egy varázsvessző...s elvész a sötét kép és keret, mintha csak gonosz lidércálom lett vón' minden a régiben van.

Talán semmi sem is volt igaz belőle.

Hiszen úgy van minden mint tegnap, a gázak, melyeket tegnap oltottak el, midőn Prielle »Caverletné«-ben befejezte végjelenetét, újra ragyognak, s Prielle Kornélia ismét ott áll a színpadon... még a toalettje is az. A tegnapi fehér ruha.

Milyen kellemes egymásután.

De jó hogy nem igaz, amit a két előadás »közben« álmodtunk!

...Hogy nem igaz, miszerint abban a páholyban hol ma az a szép rózsaszín ruhás asszony ült, egy holt gyermek feküdt nemrég kiterítve szegényes ravatalán... Egy vékony faggyúgyertya világítá a tágas kórházat.

...Hogy lent a földszinten, hol életvidor színházi közönség nyüzsög nevetkérőzve, zöldszínű posvány habjaiban békasereg dévajkodott azelőtt...

Semmi sem igaz. Mese az csak! Nem jó rágondolni sem...

Nini, a koszorú, mely most ereszkedik alá Prielle Kornélia lábaihoz, művészete méltánylatául...

Nem lehet az, hogy itt tenger lett volna; Hol termettek volna akkor e virágok?

Vagy hogy talán az a rege ismétlődik, hogy a költő megénekelte a felhőket, s másnap rózsák estek hó helyett.

Prielle jelenléte rózsákat csal a temetőkbe.

...................

Aradi úr nem mutatta be társulatát, mert ez csak az esetben történhetik, ha mint tervezve volt, egy kis operettet is előadat. Így az énekes személyzetről még fogalmunk sem lehet.

A mai előadás kellett, hogy ünnepélyes színezetű legyen, mert bizonyára nem jelentéktelen mozzanat, hogy Szegeden újra megnyílt a színház, s ezért teljesen indokolva van a Hymnusz, sőt még egy »prológ« sem lett volna tapintat nélküli.

A »Szigetvári vértanúk« azonban helytelenül volt választva, mert mint töredék kevés élvezetet nyújt, s egyetlenegy olyan momentumot sem, mely különösen illenék helyzetünkhöz. »Hős Pálffy«-t szerettük volna látni ez alkalommal.

Annál jobb azonban a »Szikra«, melyben Prielle Kornélia a szó szoros értelmében remekelt. Somogyi semmit sem rontott a nagyon nehéz szerepen, sőt voltak egyes mozzanatok, amelyeket szépen juttatott érvényre. Főhibája, hogy Raul alaptermészetét a könnyelműséget és szeleburdiságot nem emelte ki kellőleg.

A működő személyekről még ma nem szólunk.

A színház zsúfolásig megtelt közönséggel, mely Prielle Kornéliát ki még az éjjel visszatér Budapestre kiléptekor szűnni nem akaró viharos tapsokkal fogadta. A város színe-java volt ott. Az előkelő világ közül ott láttuk egy páholyban Tisza Lajos királyi biztost, egy másikban pedig Kende Kanut és Szemző Gyula képviselőket, a főispánt stb. Holnap a »Sárga csikót« adják.

Szegény Aradinak ugyancsak kijut az »igazgatói keservekből« a páholybérlő közönség eligazításánál. A királyi biztos kivette a színpadtól jobbra eső első páholyt. Most mindenki azt találja, hogy úgy elegáns, ha a biztosi páholyhoz közel vagy azzal vizavi ülhet. De ez még nem minden.

A biztosság négy páholyt bérelt ki, s caprice-írozza magát bizonyos páholyokra; de a volt bérlők is caprice-írozzák magukat, s megindul a kanapé-processzus, melynek a szegény igazgató vallja kárát.

A királyi biztos, vagyis annak hivatalnokai előállanak az ő uruk hatalmával, s annak a révén követelik a négy páholyt, hogy ők, ők...

Ők, »aszongya« pártolják a hazai művészetet, de ezen hazafias szellem csak arra a bizonyos négy páholyra terjed. Hátrább fekvő páholyokból nem kell nekik a hazai művészet.

Mert hát a lábikrákat közelről látni jó...

Ennyi tapasztalatot még egy száraz bürokrata is könnyen megszerez.

A volt bérlők ellenben szinte nem akarják engedni a maguk jussát. Ha a biztossági hivatalnokokat többre nézi a direktor, »most«, majd csak hadd szaladjon utánok esztendőre is.

S Aradi meg nem haragítja a biztosságot, sem a régi bérlőket, hanem úgy áll közöttük, mint az itatós papíros, amelynek föl kell vennie minden tintafoltot, amit a ferde gondolkozás elcsöppent.

De még ez sem minden.

A félbérlők (s ilyenek vannak legtöbben) csak a »páratlan« számú bérletet akarják, mert azon hiedelem van elterjedve Szegeden, hogy a páratlan számba jár a szebb közönség.

Hogy tehát mindenki »szebb« közönség legyen (még a 60 esztendős asszonyok is), csak páratlan számú napokon kívánnak gyönyörködni a színműírók termékeiben.

Ezt Aradi úr azonban úgy akarja contracarírozni, hogy megváltoztatja az ezredévek óta fönnálló számítást, s ezentúl az 1 után a 3, majd az 5, 7, 9, 11 fog következni.

*

Tegnap egyébiránt a »Sárga csikót« adták.

Tegnap a »Daniseffek«-et adták. Orosz darab, de Dumas írta. Nem is volt hát benne semmi rossz, csak a nevek. Aradi urat azonban dicséret illeti, mert oly élethíven igyekezett azt színre hozni, hogy a színházban valóságos kamcsatkai hideg volt. A néző publikum tehát teljesen elringathatta magát abban a képzeletben, hogy Oroszországban van.

Az orrok úgy a földszinten, miként a páholyokban vörösek valának...

Jó spekuláció lenne Aradi úrtól, ha a foyerban bérbundákat tartana, s minden belépőt két színházi szolga azonnal bepólyázva, lábát lábzsákokba betakargatva, s egy báránybőr sapkát a fülére húzva biztosítaná a megfagyás ellen.

*

Még ma sem akarunk a szereplők megítélésére kiterjeszkedni. Mindössze Vécsei Annát emelhetjük ki, mint aki eddig is tehetséges tagnak mutatta magát.

Az »Egy huszár káplár Bécsben« című possét láttuk tegnap. Meglehetős jó előadásban. A darab egyike a legjobbaknak efajták közt. Rónaszéky, Makó, Peterdi jól mozogtak szerepükben, Bodroginé, e kiváló színésznő, azonban túlzott kissé, bár ha valahol, itt engedhető meg leginkább a vastag komikum. A darab főérdekét Rónaszékyné képezte, ki kedves Teréz volt, de mégis inkább a színpadi hatás külső kellékeivel hatott. Közönség szép számmal nézte a magyar szellemű bécsi bohózatot, s jól mulatott.

Nincs az a rossz könyv, amelyikből ne lehetne tanulni valami jót, s nincs az a rossz színész, aki ne érdemelné meg a kritikát, mert javulhat általa.

Többé kevésbé ez az intenció vezet e néhány sor megírásában.

A »Kornevilli harangok« szombati előadását félve várták a színészet kedvelők, mert azt lehetett hinni, hogy Aradi úr színtársulata megbukik.

Sehol egy ismerős. Még a Rónaszékyné neve sincs a színlapon, pedig ő, ha nem is igen jó, de igen szép Zsermén volt tavaly...

A kritika még eddig nem nyilatkozott. A közönség még eddig át nem melegedett. Érezni lehetett, hogy ez lesz a döntő este.

*

A színház zsúfolásig megtelt. Egyetlen hely sem maradt üresen.

Peterdiné adta a Szerpolettet. Rosszul. Éneke nem volt kielégítő, alakja, egyénisége nem e szerephez való, mely a dévaj szeretetreméltóság megtestesülése. Játéka a túlzások és szögletességek circulus viciosusa. S hagyján, ha ez illenék neki, mert kivált vidéki színpadokon ami valakinek illik, az annak a valakinek szabad is. A kritikának kötelessége behúnyni azt a szemét, mely az esztétika szabályait nézi.

De Peterdinének nem illett semmi; lehet, hogy ő hasznavehető színésznő a mellékszerepekben, s bizonyára azzá is válik, ha nem »mer többet erejénél«.

Amit Peterdiné asszonynál ki lehet emelni az, hogy szerepét jól fogta föl. Sokkal jobban, mint tavaly Enyvári Sarolta, de nem bírta keresztül vinni, minden dolga visszás volt, s Szerpolett alakja antipatikus lett elannyira, hogy mindenki irígyelte tőle, amint Lucenay grófkisaszonnyá lett, pedig ellenkezőleg; Szerpolett a darab legkedvesebb alakja, eszményítve a népköltészet bája által.

Peterdiné annyira realisztikus, hogy többé nem kívánjuk őt ezen és ehhez hasonló szerepben látni.

*

Henryt Tóthfalusi énekelte, kinek szép iskolája van, s még hangja is tűrhető. A »Bejártam a világot« című népszerű dal után kétszer is kitapsolták, s a közönség mindvégig meg volt vele elégedve. Rutinírozott színész lehet, ki sohasem ront szerepén. Játéka, a társulathoz aránylag, bárkit kielégíthetett volna, sőt, tekintve a nehéz szerepkört, melyre oly ritkán akad kiválóbb színész, Tóthfalusit igen jó akvizíciónak lehet mondani.

*

Az est sikerét, s a siker mérlegének a társulat felé való aláhajlását azonban mégsem neki köszönheti.

Tóth Ilka mint Zsermén oly kedves jelenségnek lépett ki a színpadra, hogy a közönség rokonszenvét egy pillanat alatt megnyerte, amihez kivált azon körülmény járult, hogy föltűnően hasonlított egy idevaló szép kisasszonyhoz.

Különben meglátszik rajta, hogy még kezdő; félénken mozgott, semmit és sehol sem színezett, s még messze van a színpadi otthoniasságtól és a játék követelményeitől.

De a szerénység, amellyel Germaine szerepét ábrázolta, s a természet nyújtotta tapintatosság, mellyek ki tudott kerülni ízléstelenséget és szögletességet, szép reményekre jogosítanak a kisasszonyt illetőleg.

Hangja gyenge, iskolázatlan, de rokonszenves, bár nem hajlékony.

*

A »Csikós« és a »Szökött Katoná«-ról kevés mondani valónk van. Nagyon alantas két előadás volt. Sebők (az új népszínműénekes) nem nyerte meg a közönség rokonszenvét, Beczkóiné asszony ellenben átgondolt, higgadt játékával, mely sehol sem megy át szélsőségekbe, s mely mindég nívón áll, egyike a társulat legjobb erőinek.

*

Legtöbb élvezetet nyújtott a tegnap esti előadás a »Budapesten«, hol Bodroginé excellált, egész a művészet magaslatáig emelkedve. Bodrogi is jó Békés volt, s mintha a szombati siker Tóth Ilka erejét megkétszerezte volna, korrekt volt s oly eleven mint csak kívánni lehetett.

*

Miután leginkább az új színészekről kívántam szólani, nem hagyhatom ki Makó Gáspár apóját, mint olyan alakítást, mely bár kissé Együdre emlékeztet, mégis dicséretére válik a fiatal színésznek.

Ma aztán mindenki elhozta a zsebkendőjét.

Mindjárt az első fölvonásban meggyilkolnak egy asszonyt.

Voltak ebben a darabban rablások, gályarabok, katona tábor s mindenféle bolondság és szomorúság.

Aki egy forintot fizetett a helyért, két forint árát sírhatott.

Meg is volt elégedve mindenki.

*

Különben nagyon becsületes darab volt. A jók megvigasztalódtak, a gonoszok pedig megkapták a büntetésüket.

Kivéve a becsületes Madelainet, akit ártatlanul gyilkoltak meg mindjárt a darab elején.

No de ha hideg ésszel bíráljuk, ő sem sokat vesztett, mert az ötödik fölvonásig úgyis bizonyosan megfagyott volna a színpadon.

*

Ma páros számú bérlet volt, s eszerint a szegedi közhiedelem szerint a színházban nem is lehetett szép közönség.

Ha azonban mégis lett volna imitt-amott egy-egy szép nő is (amint, hogy volt is) reklamálja magát.

Tájékozásul ideírom a szépség kellékeit, amint azok bizonyos páholyokban megállapítva lettek:

Három fehér: bőr, fog, kéz,

Három fekete: szem, szempilla, szemöld.

Három piros: ajk, arc, köröm.

Három hosszú: test, haj, kéz.

Három kicsi: fog, fül, láb.

Három széles: mell, homlok és szemöldök.

Ez elaborátum [!] sokkal tökéletesebb, akár az építkezési szabályoknál, akár a segélykiosztási kulcsnál.

*

Egyébiránt elég nagy közönség nézte az »Egy katona történeté«-t, e silány fércelményt. Aradi úr éppen nem panaszkodhat, hogy nincs kellő részvét a társulat iránt.

De nem is volt még társulata, mely annyira megérdemelte volna a részvétet.

Mert többnyire pályatévesztettek szegények.

*

Azonban voltak mégis, akik jól játszottak: Somogyi, Makó, Bodroginé.

Különösen Somogyi jobb ügyre méltó buzgalommal és nagy kedvvel gályaraboskodott.

A kis Tóth Ilka szép volt, a legnagyobb szenzációt azonban nyári szalmakalapja okozta, mely igen jól állott neki.

Peterdi ellenben mint Raul, egy csöppet sem látszott szerelmesnek Vécsey Annába.

Korrigált a szerzőn.

Talán érezte, hogy Vécsey Anna különb vőlegényt érdemel jó játékáért.

*

Bár ma nem fordultak elő szalon öltönyök a színpadon, legalább férfi szalonöltönyök nem, mégis indikálva érezzük magunkat, hogy a Zsedényi Aradihoz intézett levelét ma közöljük.

E levél így hangzik:

Nagyrabecsült Uram!

Halálom előtt mindennemű ingó-bingóságomat eltestáltam; csupán egy fekete viseltes kabátom maradt, amit nem tartottam már érdemesnek a testamentomba bevenni.

Most, halálom után azonban látom, hogy Önnél a hercegek és grófok sem átallanak az enyimnél rosszabb kabátokban udvarolni a dámáknak.

Fogadja uram meleg baráti kézszorításomat. Ön nagy ember!

Említett kabátomat most utólagosan a pénzügyi bizottság előadójának hagyományozom; ha pedig nem akarná viselni, legyen az ön ruhatárában, de csak a lutheránus darabokban.

Zsedényi.

De már tovább nem dicsérem a társulatot.

Bevárjuk, hogyan sikerül a holnapi előadás, mely kiválóan érdekesnek ígérkezik.

Új szereposztás a »Kornevilli harangok«-ban Rónaszékyné mint Szerpolett!

Kell-e még több hogy zsúfolva legyen a színház!

A színigazgató budapesti útjáról több új darabot hozott magával, nevezetesen Odry Leheltől egy népszínművet, »Pry Pál« angol bohózatot, »A nagyralátó« vígjátékot Szigetitől és »A szegény arszlánnő« színművet Augiertől, a »Fourchambault család« szerzőjétől. A zenekar kiegészítéséhez új tagok érkeznek még e héten. Minthogy a szezon megkezdhetése is bizonytalan volt, úgy annak tartamát sem lehetett tiszta kalkulusba venni a színigazgatónak, de a színi választmány sem volt képes legcsekélyebb garanciát is nyújtani, amennyiben tehát a fönnforgó körülmények közt a színtársulat szerződése nem sikerülhetett úgy, mint rendes körülmények közt Araditól várni lehetett volna, a színigazgató még a szezon megkezdése előtt bejelentette a színi választmánynak, hogy tömeges vendégszerepeltetések által szerez bővebb kárpótlást a szegedi közönségnek. Evégből már Budapesten egyezett is a Nemzeti- és Népszínház néhány első rendű tagjával.

I. A szoknyaemelés költészete

A »szegedi Blaháné« múlt szombaton a Serpolette szerepével próbálkozott meg.

Nem neki való szerep; hamisan énekelt és ügyetlenül játszott... de azért mégis szép asszony volt s szívesen néztük mindvégig.

A gyengébbek (köztük e sorok írója is) még ki is tapsolták a gyújtó »Tekints ide, tekints oda« után.

Pedig szerepének éppen ez a része sikerült legkevésbé. Ez a része mely a magyar színpadokon annyi diadalt szerzett a »Kornevilli harangok«-nak.

A szoknyabillegetés rendesen meg szokta perzselni a férfi szíveket.

Csakhogy azt bizonyos költészettel kell tenni nem pedig holmi inaestetikus ízléstelenséggel, ahogy Rónaszékyné cselekedte.

A fátyolt sohasem szabad végképp szétrántani... mert a realizmus csak négyszemközt szép.

A szombati Serpolette minden kecs nélkül emelgette a szoknyáját, túlságosan magasra. Nem volt sem gracieuse, sem ingerlő...

Vannak dolgok, amiket csupán sejtetni szabad.

A szoknyaemelést idealizálni kell, s inkább csak markirozni pajzán illegetéssel, s egy dévajabb kánkán mozdulattal...

Egy hét előtt még Peterdinét tartottam a világ legrosszabb Serpolettjének.

Csalódtam.

*

II. Tóth Ilka és a koptatási rendszer.

Hogy Aradi úr és az osztrák-magyar monarchia hasonlítanak egymáshoz, sohasem hittem volna.

Pedig hasonlítanak.

Én ezzel a dicsőséges Monarchiát megsérteni, megbántani nem akarom, ámbár éppen a Monarchia az, mely valahányszor államadósságairól van szó, mindig az operettből idézi:

Had' szóljanak, had' szóljanak
A kornevilli nagy harangok!

De nekem ehhez semmi közöm. Én csupán abban állítom föl a hasonlatosságot Aradi úr és a Monarchia közt, hogy mind a kettő nagyban kultiválja a koptatási rendszert.

Sehol sem kopik el és járja le magát annyi államférfiú, mint Ausztriában.

És senki sem koptatja el színeit úgy, mint Aradi.

Itt van például Tóth Ilka. Egy fiatal tehetséges színésznő, akinek még jövője lehet.

Mint kezdő csak most tűnt föl; a közönség megszerette.

S mint aki szárnyakat kap a sikerben, ereje napról-napra izmosodik, szemünk előtt nő szemlátomást, mint a megtelő hold.

De mert a közönségnek kedvence kezd lenni, s neve úgyszólván már vonzerő a színlapon, Aradi úr fogja magát és a fiatal kezdőt mindennap játszatja. Játszik a Budapesten-ben, játszik az »Egy katona történeté«-ben, játszik másnap a »Kornevilli harangok«-ban utána való nap a »Vereshajú«-ban és játszani fog ma ismét a »Tartalékos«-ban, szóval játszik mindent, mindennap.

De hát szabad ezt tenni Aradinak? Szabad a szerződés szerint, ha puszta üzletnek tekinti a színművészetet.

Szabad, ha nem tartja lelkiismeretbe vágó dolognak a tehetséget megölni.

Mert ha Tóth Ilka a világ legnagyobb lángelméje lenne, akkor is el kellene züllődnie e rendszer mellett.

Prielle Kornélia, Prielle Kornélia; de ha Aradi mindennap játszatná össze-vissza, egy-két év mulva nem lehetne megnézni. Sztereotipikus vidéki színésznővé válnék.

Tóth Ilkának szüksége van, hogy tehetségét szorgalommal, bizonyos irányban fejlessze, hogy szabatosságra, ábrázolásra szokjék, s Aradinak kötelessége nem meggátolni ezt, de segédkezet nyújtani arra; mert kell, hogy a vidéki színpadok neveljék a művészeket a nemzetnek.

Hány elcsenevészített talentum van a vidéken, olyan mint a kifacsart citrom... melyet megérni sem engedtek!

Ám vonják az igát a középszerűek, kikben nem vész el semmi; de ott, ahol a tehetség gyémántja csillámlik föl, ott le kell emelni a kalapot s el kell takarni vele az önérdeket.

*

III. Nyájaskodások.

A vasárnapi »Vereshajú« egyike volt a legélvezetesebb előadásoknak.

Rónaszékyné csókolnivaló volt. Rónaszéky pedig olyan Veréb Jankó, hogy párját alig találni; különben is ez a force-szerepe. Legnagyobb meglepetést a Ferencziné éneke okozta.

Váratlanul csendült meg szép népdalai [!] ez általános hangszegénység közt. Tapsok közt ismételtették vele.

Sajnálom, hogy Tótfalusiról nem mondhatok több jót, minthogy nem mondok róla semmi rosszat.

Ami bizony elég megróni méltó részrehajlás tőlem.

*

Szerdán meglátjuk Jókai »Hős Pálffy« című darabját, melyet a király és neje jubileumára írt.

Az efféle darabok mindég imelygősek szoktak lenni, mert a fejedelmek iránti túlságos loyalitás és hízelgés szüli őket.

Jókai költészete, s Ferenc József szeretett egyénisége azonban eloszlatják a kellemetlen szagot, s a darab bizonyosan tetszeni fog, mert imitt-amott gyönyörű helyek vannak benne.

Minthogy azonban rövidségénél fogva elégtelen lenne egy estét betölteni, Somogyi Károly, kinek jutalomjátéka lesz a szerdai este, még a »Phrenolog« című csinos vígjátékot választotta hozzá.

A közönség önmagát tiszteli meg, ha Somogyi Károly, e derék és szorgalmas színész jutalomjátéka zsúfolt házat hoz össze.

*

IV. Egy fölvonás a »Prófétá«-ból

Nem a Próféta című vendéglőből, hanem a »Próféta« című operából.

Tudniillik ebben az operában korcsolyáznak, ennélfogva jégpálya van a színpadon.

Itt pedig tegnap a jégpályán volt a színpad.

Zászlók lobogtak, diadalkapu volt, muzsika szólt.

Szép tarka-barka angyalkák siklottak el a sima, ezüstös lapon.

- Mama, mama! Kiált föl egy nyolc éves leányka, amint meglett nővérét leesni látta. Az Emmyke elesett.

- Ne busulj szentem: Nincs semmi baja. Nézd már föl is kelt.

- Igazán? mondja a kisleány kezeit összecsapva. Sohasem hittem volna...

- Miért kis bohó?

- Mert te azt mondtad édes mamám, hogy amelyik leány egyszer elesik, so'se kél föl többet.

V. Egy jég »bon mot«, amit mindenkinek meg kell tudni.

Nem akarok tulságosan szatirikus lenni.

De egy kissé maliciózus miért ne legyek?

Úgyis nagyon mélyen van alárejtve az él; aki megtalálja, megérdemli a fáradságért jutalomnak.

Tehát a cím után ítélve van egy bon mot, mit mindenkinek meg kell tudni.

Miért kell megtuni, ez a titok...

Ezt én nem fecsegem ki.

De ami magát a bon mot-t illeti, ha már mindenkinek meg kell tudni, had' tudja meg hát nyomtatásból: éntőlem.

Bár nem az én érdemem... Sem nem én költöttem, sem nem tudakoztam... hanem...

Egyébiránt beszéljen maga a kis pikantériás.

T. asszony elesett a jégen, mégpedig olyan módon, hogy a szép lábikrákból többet lehetett látni, mint amennyit a férjen kívül másnak joga lenne.

W. gavallér odaugrik és siet fölemelni a szép, de hiú asszonyt.

- Mit gondol uram - kérdé a szép nő halkan és szemérmesen látták?

W. jelentőségteljesen hunyorít a szemével.

- Legyen nyugodt asszonyom, látták.

< . . . . . >

Elmondtam. S meg vagyok győződve, hogy nagy szolgálatot tettem azoknak, kik e történetet nem akarják megtudni.