Ez aztán a darab.

Jó Csanády Sándor és dicsőséges Tisza Kálmán, itt nézzék meg önök a festett közösügyet... bizony mindaketten megtalálják benne amit keresnek.

Itt honvédtisztek vezették az osztrák bakákat, s a bánáti fiúk a »hazáért« siettek hősi halált halni Boszniába.

Címeres ostobaságok tárháza.

Máskülönben igen sokat nevetett a közönség, mert a darab tele van az úgynevezett »Kapitale Dummheit«-tal, ami körülbelül egy fokon áll a csepűevéssel.

Makó és Rónaszéky jóízűen játszottak, kifogástalan volt Rónaszékyné is, kit népdalaiért ki is tapsoltak.

*

II. A járvány

Végre ismét egy sikerült előadás...

Ma a páros nap dacára is páratlan szép közönség gyűlt össze.

Rónaszéky volt a legjobb, ki a fiatal Seldeneket nagy kedvvel és sikerrel ábrázolta.

A másik Seldenek Peterdi volt, nem oly jó ugyan, mint tavaly Somogyi, de tisztességesen helyét állta.

Az ál Seldenek (Makó) túlzott, s bár »A járvány« nem állja meg a szalon vígjátékok magaslatát, ilyen drasztikus alakot még sem tűr meg a »híres katonai íróban«.

Somogyiné, Tóth Ilka dicséretesen működtek közre az est sikerében.

Aki azonban Sturmvitz őrnagyban Szigethit látta valaha, az sohasem fog többé Bodroghyval álmodni.

*

Fölvonás közben egy látogatója volt e sorok írójának.

Természetesen a színházról beszélgettünk.

- És hogy van nagyságod megelégedve a mai darabbal?

- Fölségesen, mert ez a darab az, amelyik folytonosan üldöz engem.

- Hogyan?

- Harmadéve Berlinben láttam. Tavaly Drezdába ment utánam, múlt ősszel pedig Bécsben kellett végighallgatnom...

- Most pedig itt...

- Ah! itten nem zseníroz: mert itt nem ösmertem rá.

*

III. La Marjolaine sans Marjolaine

Holnap a »Kisasszony feleségem« megy.

La Marjolaine sans Marjolaine. Vaskarika fából.

Ki lesz azon bátor, a két már eddig szerepelt primadonna közül, aki a Marjolaine szerepét elvállalja?

Mert nem könnyű dolog ám a »rózsák között járni«.

Rónaszékynétől könnyelműség a népszinműben szerzett babérjait az operettekben hullajtgatni el.

Peterdinétől pedig nagy áldozat föladni a kezdet sikerét, mert a színészetnél is az áll, hogy aki az első gombot rosszul gombolja be, a többi is mind rosszul van.

Tegnap este operett előadást láttunk. A »Kisasszony feleségem« került színre, melyben Rónaszékyné birkózott meg »Marjolaine« szerepével. Megvalljuk, nem sokat vártunk Rónaszékynétől a »Kornevilli harangok« előadása után ezen újabb, nem neki való szerepben, de nem csalódtunk. A közönség azonban nyílt jelenetekben többször megtapsolta, sőt egy áriáját is ismételtette. Munkácsi, Rónaszéky és Bodroghy tűrhetőek voltak, különösen az utóbbi játéka folytonos derültségben tartá a közönséget. Tóth Ilka csinos, ügyes Aveline volt, csak kissé túlzott. Aveline szerepe élénk játékot, természetes elevenséget követel, de ennek is van határa, melyen túlmenve a játék ízléstelenné, az élénkség és elevenség ugrándozássá válik, e határt pedig a kisasszony túllépte.

I. MÁTÉ EVANG. 10-IK RÉSZ, 7-IK VERS

Szól pedig az ekképpen: »Mindazok pedig jól cselekszenek vala, akik megnyugoszank a kevésben«, stb. stb.

Máté evangélista kedvéért hát isten neki megnyugszunk Peterdinében.

S ha elénekli, hogy:

»Én vagyok a szép Niniss.«

Mi hagyjuk rá:

»Igen, ön az asszonyom!«

*

Nem minden kedély nélkül játszott, meg kell adni, s volt benne sok szeretetreméltóság és ügyesség. De ez csak előcsillámlott benne.

Ninissnek éppen olyan jól volt öltözve, mint amilyen rosszul előkelő követ nejének. A kettő között azonban nem bírt elég ellentétet vegyíteni modorába.

Egyszóval mondjuk el röviden, ami igaz. Peterdinében megvan az anyag arra nézve, hogy jól játszék, de vagy nem fordít kellő gondot szerepeire, vagy nincs elég erő benne az anyag fölött uralkodni, mert mai napság Szegeden is megkívánják, legalább a primadonnáktól, hogy azt amit játszanak, átértsék s erejükhöz képest kikerekítve nyújtsák a közönségnek, úgy, ahogy azt Beczkóiné és Somogyiné teszi, kik bizonyára mindenről amit tesznek, számot tudnának adni, miért teszik.

Mert egy szerepnek szerves egésznek kell lennie épp úgy, mint egy műnek. Ha a legszebb eszméket fűznénk is egymás után, logikai összefüggés nélkül nem volna semmi becsűk.

Peterdiné nagyon eltalált egyes részleteket, sőt voltak dolgai (mint a kánkán a második fölvonásbeli coupletben) amiket hasonlíthatatlanul szépen csinált.

*

Ennyi talán elég is, most Peterdinéről, lesz alkalmunk bővebben szólani róla egyébkor. E francia hóbortos darab (mert egyébnek nem nevezhető a »Niniss«) úgysem alkalmas arra, hogy valakinek erejét róla méregessük.

Rónaszéky pompásan játszott az első fölvonásban. Igazi főúri roue volt. Azontúl aztán kizökkent Veréb Jankónak.

A diplomata szerepét Makó játszotta keresztül. E derék vidéki színész csakhamar fejére nőtt a régi kedvenceknek.

Napról-napra több tért hódít a közönség rokonszenvében.

Alakító tehetsége, e ritkább tulajdon az, melyet mi is dicsérettel említünk föl.

II. Piros bugyelláris

Zsófi volt tavaly a Rónaszékyné legjobb szerepe.

Biztos diadalt hozott neki.

De egy év óta vagy a szerep lett rosszabb, vagy Rónaszékyné.

Pedig nagy kár, hogy ma nem játszott úgy, mint régen, mert először zsúfolt ház nézte, s mert a kanizsai műkedvelő-társulat tizenkét tagja, kik ott e napokban a "Piros bugyelláris"-t fogják adni, éppen avégből jöttek Szegedre (három alsó páholyt foglalva el) hogy itt mintának meglássák előbb az általuk előadandó darabot.

*

Volt azonban jelenete Rónaszékynének (midőn a haragból egyszerre sírásba csap át) amit gyönyörűen, természetesen adott.

S ha gyengébb volt is, mint egyébkor, ezalatt nem azt értjük, hogy rossz volt: még így is ő volt a darab lelke.

Peterdi ma bebizonyította, hogy tehetséges színész. Várakozáson fölül jól látszott.

III. Rónaszékyné távozása

Most már nem Patti lesz a legkegyetlenebb primadonna a világon, hanem a szép Rónaszékyné...

Mi újságírók nem Lola Montezre fogjuk már hivatkozni ezentúl, hanem a szép Rónaszékynére...

Mert mit tett Lola Montez?

A tábornok[ot], aki őt megsértette, kis korbácsával arcul vágta.

Amiért aztán a király az ellene kiadott elfogatási parancsra ezt írta: »Lola Montez csintalan, rossz gyermek. Negyvennyolc óra alatt hagyja el Párist!«

És mit tett Rónaszékyné?

Amiért a kritika megsértette, itthagyja Szegedet a hó végén. Fölmondott Aradinak. S Aradi kénytelen volt beleegyezni.

Lombok suttognák e szomorú hírt, fű, virág beszélne róla... ha lomb, fű, virág lenne...

De minthogy nincs lomb, fű, virág, én súgom meg a szomorú hírt.

...S őszintén bevallom, hogy a kritika most körülbelül úgy járt, mint mikor az embert a vasút egy-két stációval tovább viszi, mint ahova el akart érni...

Rónaszékyné azért, hogy nem jó, mégis jeles tagja s egyik fő vonzóereje volt a társulatnak; távozása nagy űrt fog hátrahagyni.

Nem kívánok Sheridan lenni, ki térdenállva kért bocsánatot a parlamenttől, amiért megsértette... annyit azonban mégis mondok neki a távozás előtt népszínmű stílusban, hogy:

»Ne menjen galambom! Azért, hogy egy kicsit megcsipkedjük, bizony isten, mégis szeretjük.«

Fatinitza, Fatinitza! de sok minden történt veled!

A lábadat kicsavarták, legszebb részeidet elnyomorították, kedves dalaidat elnyávogták.

Egy szegény fazekasmester ült a hátam mögött; minden dallamnál összerezzent. Azt hitte odahaza van, s a fazekai rendre repedeznek. Halálkongásuk rémletesen hangzott szerető füleinek. (Mert mióta a Hiradó szerint egy délután X-ék estélyt tartottak szerető házukban, azóta szerető fülek is egzisztálhatnak.)

Rónaszékyné kedves Fatinitza volt, jókedvvel játszott, s Peterdiné is teljesen bevált. Ki is tapsolták nehányszor mind a kettőt.

Makó szintén meglehetős Kancsukoff volt, éppen úgy Munkácsi is jó hírlapíró, ha a gesztusai nem volnának oly visszataszítón ügyetlenek.

De midőn az elsorolt hölgyeket és urakat megdicsértem, csakis mint ábrázoló színészekről szólottam.

Az énekesekről nulla mentio fiat guia non sunt.

*

Vasárnap a »Kintornás család« került színre. Marit Somogyiné, Jucit pedig Rónaszékyné adta.

Nem is csuda hát, hogy Peterdi otthagyta Marit a Juci kedvéért. Minden okos ember így tett volna helyében.

Hanem hát akármint esett is, meg kell adni, hogy pompásan sikerült az előadás, mert egészen élvezhető alakban kaptuk Tóth Ede jeles darabját. Peterdi napról napra tehetségesebb színésznek mutatkozik, Rónaszéky pedig egészen kiaknázta, tán egy kicsit túlságosan is, Samu fönséges humortól csillámló szerepét a közönség mulattatására. S célját el is érte.

Rónaszékyné ma kissé jobban énekelt s igen jól játszott.

Csupán két megjegyzésre adhat alkalmat a legszigorúbb kritikának is.

Egyik az, hogy menyasszonynak rosszul öltözött, túlságos udvariasan, s hogy a Mari berohanási jeleneténél, mikor vőlegénye bűne kitudódik, kizökkent szerepéből, s elfelejtett szomorú arcot vágni.

Általában Rónaszékynéről el lehet mondani, őt annyira jókedvében teremtette az isten, hogy csak mosolya van.

Ám de »csak mosollyal« nem lehet egy szerepet végigcsinálni.

*

Éppen erről a meggyőződésről jut eszembe Vécsey Anna, aki meg, ellenkezőleg, csak siránkozni tud.

No ez aztán még unalmasabb.

Sír az, ha sírni kell, sír, ha semmi sem történik vele. Az örök siralom megtestesülése.

A »Vén bakancsos és fia a huszár«-ban merőben élvezhetlen volt emiatt.

Ez előadásról szólva utólag ki kell emelnünk Ferenczinét, ki igen szépen énekelt el Lidi szerepébe néhány dalt.

A közönség lelkesen újráztatta a tehetséges kezdőt.

Még Rónaszékyné is tapsolt neki egy emeleti páholyból. Magamagát álmodta le a deszkákon.

*

Holnap a »Hercegasszony«, e kedves, élénk operett kerül színre, mégpedig ami Araditól igen szép, dacára az új költséges díszleteknek, bérletben. Madame l 'Archiduc Rónaszékyné lesz. Az érdekes újdonság nagyban hódított a 70-es évek elején Párisban, s hihetőleg itt is meg fogja tenni hatását, különösen a szép »Kötény-dal« meg az »atévja«-dal.

Sötétség kerülget, felhők borítják az eget máris. »Magunk« kezdjük mondani a »közvélemény« elismert szavával, hogy hát ez a város a saját fejével tovább éppen nem gondolkozhatik, hogy minden tette, mozdulata és szava összeütközik már saját érdekével.

És miért mondjuk ezt? Bizonyára azért terjesztik a kedves szót magasabb körökből, hogy a tény már meg ne lepjen senkit. Hogy készen legyen rá folyton Szeged népe, ami következik. Hogy illő tiszteletben részesüljön az a nagy hatalom, mely előtt minden percben összeomolhatik a mi kis hatalmunk. Növelik bennünk a szegényes respektust erőhatalommal, diplomatikával.

Ha ugyan növelik. Mert közel a lehetőség nagyon, hogy a várt hatás helyett egészen ellenkező születik. Hogy a félelmes hatalom bizalmatlanságot arat tisztelet helyében. Sőt ez valószínű. Bizalom iránt hasonlóra várhat tőlünk az a fórum, melyet fölibünk helyezett király akarata és a rendkívüli helyzet. De ha onnét fél szavakkal, rejtett célzásokkal szabad szólásunknak korlátot mutatnak, természetes következése gyanánt folyik a kölcsönös félreértés. S a félreértésnek nincsen ám határa. Ha fészket rakhatott, ki nem irtja többé semmiféle magyarázat.

Ennek a vészmadárnak nem szabad helyet adni. Uralkodjék nyíltság mindkét részen, mondja ki az egyik, mit kíván a másiktól, s ne folyamodjék burkolt ijesztgetéshez a hatalmasabb fél. Még a zsarnokban is becsüljük, hogy bátran és tartózkodás nélkül kimondja akárha oktalan, jogtalan parancsát.

Szeged szabad királyi város köztörvényhatósági bizottságának mintha ilyen módon üzentek volna hadat. Addig emlegették beavatott körök, hogy "a város jól viseli magát", hogy »az önkormányzat fölfüggesztésére nincsen ok gondolni«, míg e kiterjesztett nézet teljesen hitévé vált mindenkinek. Mondhatjuk: kedves hitévé. Jól esett a tudat, hogy a nagy csapástól megbénult erőnket nem kicsinylik. Hogy bízni látszanak még abban az egyben, amink megmaradott, polgári erényünk régi hírnevében.

Bíztak benne, igaz. De csak addig, míg a törvényhatóság és annak közegei egyenkint és együtt kész hódolattal teljesítették a királyi biztosság egyszerű rendelkezéseit. S az első esetben, mikor a város közönségének képviselői elég bátrak voltak valamely dologról nézetet mondani, kiadták a hangot, hogy a királyi biztosnak könnyű módjában áll ám elhallgattatni azt, ki, hogy beszéljen, nem áll érdekében.

Arról[!] a tényekről, melyek fölmerültek, nincs most mit beszélnünk. Se védelmére nem kelünk, se ellene oly csekélységeknek, aminők körül ez alkalommal az egész kérdés forog. Csak oda mutatunk, ahol máris csírája bujkál ki a jövő bomlásnak. Veszedelem, baj lenne, hogy máris lehető minimumra szorított önállóságunknak még a színe is elvesszen, hogy önsorsunk intézésében még a véleménynyilvánítás koldus szavaitól is elessünk.

Ettől a szerény szavunktól legalább ne fosszanak meg, bármennyire kívánják is azt olyan jó, szelíd, jámbor szegedi polgárok, kik előre tudják, hogy az egyedül rendelkező hatalom árnyékában is jut számunkra hely, kényelmesebb talán, mint amilyenre köztünk számíthatnak, köztünk, kik a múlt és jelen »érdemeik« arányában mérnénk nekik most a közelismerést. Nem úgy, mint hajdan mértük, esztelenül dobva nyakába a legjobb hitünket azoknak, kikről azt hittük, hogy a legjobbak hozzánk.

Íme, megint tapasztaljuk, mint ahogyan oly sokszor tapasztaltuk jó, rossz időkben egyaránt, hogy a polgárság érdekét csak esetről-esetre kell erre vagy arra a kézre bízni. Tapasztaljuk, hogy saját ügyeink megvitatásának jogát föladni rosszul esnék. Áldozatot is hoznánk, hogy ezt a jogot megőrizhessük.

Hát hozzunk áldozatot! Tanusítsunk bölcs mérséklet mellett tiszteletet gerjesztő szívósságot. Szerezzen a köztörvényhatósági testület tekintélyt, minden irányban, minden dologban. Akkor aztán nem bábnak tekintik majd, mellyel tetszés szerint lehet játszani.

Most még feje fölött lebeg a rendelkező hatalom lecsapni készülő Damoklész kardja.Vigyázzon, nehogy megingassa azt a kart, mely e kardot irányozza. Ezt a kart pedig nem a szókimondás, nem a kitartó, becsületes küzdelem ingatja meg, hanem sokkal hamarabb a gyáva meghunyászkodás és vele járó szánalmas élhetetlenség.

Szeged város férfi-erényről sokat emlegetett polgárai bizonnyal nem hajtanak fejet azon tolmácsok szavára, kik tán a maguk hivatását sem helyesen fogva föl gyávaságra biztatják. S a teljesített kötelesség büszke tudatától emelt főt nem sújtja a Damoklész kardja sem!

A külföldi szakértők városunk falai közt időznek, s szövik odább az ismeretséget a szőke Tiszával. Milyen véleménnyel lesznek a külföldi szakértők a Tisza megzabolásának tárgyában, nem tudjuk, annyi azonban bizonyos, s tényként konstatálható, hogy Szeged sorsa a Tisza-szabályozástól függ.

Mert emelhetünk bármilyen védmunkálatokat, barrikádokat a víz ellen, ezek mégiscsak ideiglenes dolgok lesznek, a veszély mindenesetre kisebb lesz, de lesz, mert egy »non putarem« egy új katasztrófának vájhat utat a jövőben. A multból lehet a a jövőre következtetni de csakis következtetni, lehet a jövőre számítani, de nem lehet a jövőt kiszámítani.

A megmaradt és az épülő Szeged sorsának biztosítása tehát csakis a Tisza-szabályozásától függ. S hogy a szabályozás végre sikeresen megoldassék, ahhoz az egész Tiszavölgyét biztosítani kell, s a szabályozásnál kiterjeszkedni a mellékfolyók szabályozására is, mert csak ily radikális metódus mellett lehet megszabadulni Alsó-Magyarország e szörnyétől, mely tönkretétellel fenyegeti, s minden évben kisebb-nagyobb mértékben szegényíti a nemzet legmagyarabb elemeit.

Mennyiben várhatja az ország a külföldi szakértőktől ezen cél elérésének megkönnyebbítését?

A külföldi szakértők ezen első szemléjük még nem tekintendő elegendőnek arra, hogy ők a Tisza-szabályozás rendszeréről maguknak ítéletet képezzenek, s ítéletükből eredő tanáccsal elősegítsék a Tiszavölgy és Szeged biztosítását. Ők maguk is ezen utat csak szemlének tekintik, amelyet egy második beható tanulmányozásnak szentelt út követendi. Ezen útjok városunkon is még egyszer keresztül vezetendi őket.

Az első szemle csak arra szolgálhat, hogy megismerjék a Tisza folyam sajátságos természetét, mely számos meglepetéseket és új tapasztalatokat nyújtott nekik egyrészt, másrészt pedig, amellett, hogy a legelágazóbb nézeteket eredményezte a szakértők közt, azon egy igazságról meggyőzte valamennyiöket, hogy a Tisza folyam szabályozását úgyszólván az otthon, saját hazájukban gyűjtött tapasztalatok kaptafájára ütni nem lehet.

Ez igen természetes. Az olasz vízszabályozásnak küzdenie kell nagy sebességű vizekkel, amelyek azonban még eredetükben, fönn az Alpesek közt megtisztulnak azon iszap és kavics mennyiségektől, melyeket más vizek a völgybe visznek magukkal; a francia vízszabályozók harca ellenben éppen a folyók gazdag iszap és kavics lerakodásai ellen folynak, mely lerakodások a medreket megtöltik és a folyókat anyamedrükből való kiszorítással fenyegetik. A hollandusok pedig a tenger ellen védekeznek, azaz oly tényező ellen, amely nem változik, oly vízoszlop ellen, amelynek egyéb mozgása az apálynál és dagálynál nincsen. Ezek pedig megmérhető nagyságok lévén, kiszámítható, mily nyomást kell a védtöltésnek kiállnia, s azon ismert nyomás ellen mily erővel kell a védművet ellátni, hogy azt biztosan kiállhassa. Németországban pedig nagyobb szabású folyamszabályozásokra még eddig szükség nem volt, s az egész szabályozási tudomány még tapasztalatok által kellően kipróbálva nincsen.

A szakértők szemügyre vesznek most egy folyamot, amelynek szabályozásánál mindazon otthon gyűjtött tapasztalatok nem, vagy csak részben alkalmazhatók. Naponta találkoznak tüneményekkel, amelyeket otthon nem észleltek, s melyek bámulatra ragadják.

Egy folyóval, mint a Tisza, mely felső részeiben gyors, alsó részeiben pedig lassú, mely itt iszapol, ott pedig nem, melynek a medre azonban mindenütt a kellő mélységgel bír, egy oly folyóval, mely szeszélyes, mint egy kacér, de azért szelíd mint a bárány, egy oly folyóval még nem találkoztak.

Nem lehet tehát meglepő, ha a szakértők közt a vélemények eltérők, s ha szükségét érzik az alapos tanulmányozásnak, mielőtt véleményt mondanának, mely vélemény talán határozni fog százezrek jóléte és vagyona fölött, befektetendő milliókról, s végre irányadó lesz saját szakférfiúi hírnevük és tekintélyükről képezendő európai közvéleményre.

Mindezen körülményeknél fogva nem várhatunk a szakértőktől egyhangú ítéletet, hanem el lehetünk készülve eltérő, szétágazó, sőt talán egymásnak ellentmondó vélemények nyilvánulására.

Egész Magyarország feszült figyelemmel tekint a szakértők működésére, sőt nem túlozunk, ha annak európai jelentőséget tuladjonítunk, vagy legalább azt a nemzetközi érdeklődés tárgyának mondjuk.

Mi szegediek tőlük várjuk jövőnk biztosítását. S tőlük várjuk fölszabadításunkat azon klikk uralma alól, mely tönkre tette Szegedet, s tönkre fogja tenni a Tiszavölgyet, ha kezükből ki nem tudjuk ragadni a hatalmat.

De verdiktjük nézetünk szerint nem fog lényegesen eltérhetni a halhatatlan Paleocapa tanácsaitól, melyeket bárha megfogadták volna az intézők, ami által Szeged pusztulása elkerülhető lett volna.

A szakértők és laikusok körülbelül úgy gondolkoznak Paleocapa tanácsairól, mint ama híres hódító az alexandriai könyvtárról.

Vagy az áll a könyvekben, ami a Koránban, akkor fölöslegesek; vagy egyéb áll bennük, akkor veszedelmesek.

A külföldi szakértők ítélete is annál inkább fog üdvös eredményeket előidézni Szegedre és az általános vízszabályozásokra nézve, minél közelebb áll a nagy Paleocapa tanácsaihoz.

[A névtelen vezércikk olyan vízszabályozás-történeti tájékozottságról tanúskodik, amelyet nehezen tételeznénk föl MK-ról. Meg kell azonban fontolnunk, ez időben a fővárosi és helyi lapok is egyre-másra közölték a legkülönfélébb emlékiratokat és szakvéleményeket a Tisza szabályozása tárgyában. Paleocapát többen is citálták, sőt maga MK is mint megfellebbezhetetlen tekintélyre hivatkozott rá a Szeged pusztulása c. brosurájában. KrK. 56. köt. 145. l. Emellett a »non putarem«-féle fordulatok, a Tisza folyó jellemzése »szeszélyes mint a kacér, de azért szelíd mint a bárány«, a befejezés példabeszédszerű párhuzamai sem állnak távol a MK-ra jellemző publicisztikai modortól.]

A külföldi szakértők ma Szegeden időznek, hogy véleményt mondjanak, milyen eszközökkel lehetne városunkat a Tisza ellen állandóan biztosítani.

Ezen kérdés szerencsés megoldásától függ Szeged sorsa, s csak ha biztosítva vagyunk az ellen, hogy a Tisza árvize másodízben nem fogja elboríthatni utcáinkat és tereinket, s úgy tönkretenni százados szorgalom és munkának gyümölcsét, csak akkor lesz érdemes ezen földbe lerakni az új Szeged alapkövét. Az nem kétes, hogy vajon egyáltalában lehet-e az elöntés ellen biztosítani városunkat, mert ha az kétes volna, úgy Szeged lakosságának meg kéne a vándorbotot ragadni és oly helyet keresnie, ahol a létfönntartási, a mai világban úgyis elég nehéz harcon kívül nem kell még az elemekkel is küzdenie.

Szeged védelme két, nézetünk szerint egyenlő fontosságú részre oszlik. A belterület, a tulajdonképpeni város védelme, s a külterület, a község és magán emberek tulajdonát képező fekvőségek védelme. A védelemnek ezen részei nem egy és ugyanazon elv szerint eszközölhetők. Mert míg a külterület védelme el nem választható a Tiszaszabályozás rendszerétől és abból ami fekvőségeink biztosításának ügye nem szakítható ki, addig Szeged városa belterületének biztosítását teljesen függetlenül a Tiszaszabályozástól kell létesíteni.

A Tiszaszabályozás körül eddig követett rendszerről még bevárandó a külföldi szakértők véleménye. Mi azon kizárólagosan töltésvédelemre fektetett rendszert számtalanszor megtámadtuk, és mint pusztulásunknak okát fölismertük. Azonban lehet, hogy szenvedéseink, kedvezőtlen anyagi viszonyaink, és óriási pótadó terhünk, melyeket elsősorba a vízvédelem költségei okoztak, talán elfogulttá tettek. Talán nem a rendszer, hanem csak az önérdek, vétkes könnyelműség, sőt néha rosszakarat által vezérelt kivitel által lőn az ránk nézve végzetessé.

Ámde arra nézve, hogy Szeged városának sorsát többé a Tiszaszabályozástól függővé tenni nem szabad, minden polgár tisztában van. Reméljük, hogy a külföldi szakértők is ezen kiindulási pontot fogadták el, s javaslatukban városunk gyors és föltétlen biztosítását fogják kilátásba helyezni.

Nincs semmi okunk a külföldi szakértők ellen bizalmatlankodni. A nemzet meghívására jöttek ide, s Európa ellenőrző szeme alatt végzik tisztöket. A szakértők mindannyian gazdag tudománnyal fölruházva, hazájukban gyűjtött tapasztalatokon okulva fognak munkájukhoz. Feszült figyelemmel várjuk tehát bölcsesség és jóakarat által sugallt véleményük nyilvánítását.

De nem elég az, hogy a külföldi szakértők véleménye meghallgattassék. Bölcsebb tanácsokat, mint a nagy Paleocapa, nem osztogathat Magyarországnak senki. És ha az északi Olaszországnak majdnem minden városában találkozunk e nagy férfiú emlékét megörökítő szobrokkal, úgy túlzás nélkül mondhatjuk, hogy megérdemelte volna ő azt a magyar nemzetnek a Tisza vidékén lakó részétől is. Csakhogy Paleocapa tanácsait nem követték, s kitűnő elvei meghamisíttattak a szabályozás végrehajtásában.

A szakértők tanácsát követni és gyorsan végrehajtani kell. Mert nincs veszteni való időnk. A Tisza rendszeresen és gyorsan apad. Már-már a külterületről is zöld ággal a szájában térhetne vissza a galamb. A Petresnél a Tiszába ömlik a víz és a sövényházi és szentjánosi magaslatok kétfelé elválasztják a külterületi árvizet, és a területet úgyszólván két medencére fölosztják. S bár már rövid idő múlva hozzá lehetne fogni az új védtöltések építéséhez, még a percsórai társulat föloszlatása, az új öblözeti társulat megalakulása nincs kimondva, sőt az ügy még egész kezdetleges stádiumban van.

Nem Szeged városa az, amelyet ezen mulasztás ódiuma terhel. A katasztrófa óta a percsórai társulat kormányos nélküli hajó. A társulat ügyei intéztetnek nagyjából, anélkül, hogy tulajdonképpen volna illetékes közeg elintézésükre.

Mindenekelőtt tehát mondassék ki, hogy a szegedi-percsórai ármentesítő társulat, mint olyan, föloszlott. Határoztassék meg az új védvonal, és foganatosíttassék az minden rendelkezésre álló erővel. Annyi erőnek pedig kell okvetlenül e célra rendelkezésre állani, ami szükséges a bel- és külterületnek még az idén való körültöltésére. Mert ha a jövő tavaszi ár csak külterületünket is elborítja, már Szeged rekonstrukciója veszélyeztetve van. Mert miből építse Szeged népe föl városát, ha legdrágább kincse, termőföldje a jövő évben is parlagon heverni kényszerül!

Hogy a belterület biztosítására mindent el fog követni a királyi biztosság, abba merünk bízni. A belterület biztosítása nem csekély föladat.

De ha csoda volna is, még e célból tudni kell csodát is művelni.

Bismarck herceg lemondott, lemond, le fog mondani. Gorcsakov herceg ugyanezt teszi, e hír kering már napok óta mindenféle változatban, mindenféle igehajtogatási fokon a lapokban, anélkül, hogy annak valódiságáról mindeddig teljes tudomással bírnánk.

Miért mondanak le? miért akarnak a két európai nagyhatalom ügyeinek hatalmas intézői egyszerre lelépni a cselekvés színteréről? Mi indította őket e lépésre?

Hivatalos és félhivatalos lapok megadják erre menten a választ: mert meglazult az eddig oly szoros barátság a két nagyhatalom, muszka és porosz közt, és midőn ezt konstatálják, egyszersmind mellé teszik: »És ez Andrássy politikájának vívmánya, ő működött oda teljes erejéből a keleti háború kitörése óta, hogy a barátság meglazuljon, s e politika eredménye az, hogy most AusztriaMagyarország uralja a helyzetet Keleten és még Törökország külügyminisztere is hozsannát zengedez a távozó Andrássynak, mert Törökország belátta végre tévedését és azt, hogy érdekét csak AusztriaMagyarország védheti meg kellőleg, épp azáltal, hogy két tartományát elvéve közel szomszédságába jut, s így mindenkor kéznél van, hogy a netalán megtámadott Törökországért síkra szálljon.«

Óh, ti boldog hivatalosak és félhivatalosak, kik bírtok azzal az adománnyal, hogy mindent érdekeiteknek megfelelőleg magyarázzatok meg és akarjatok elhitetni a nagyközönséggel, mint bámullak titeket!

Olvasva, hallva nagyhangzású frázisaitokat csaknem hajlandó az ember elhinni, hogy az mind valóban úgy van, hogy Andrássynak valóban legfényesebb politikai művelete e barátság meglazulása Német- és Oroszország között, ha visszamenve a múltba, fölidézve a keleti háború és a berlini kongresszus emlékeit, ott csak a legkisebb támpontot is találnánk ez állítás beigazolására.

Pedig nem úgy van!

A múltban egyetlen lépése, egyetlen ténye a külügyminiszternek sem sejteti távolról sem azt, hogy minden fáradozása oda irányult volna, hogy a barátság az egyaránt félelmes két szomszéd között meglazuljon.

És mégis kétségtelen tény az, hogy a két szomszédos nemzetet nem fűzi egymáshoz többé az a szoros barátság, mely eddig oly félelmessé tette szövetségüket. Hiába találkozott a cár a német császárral, hiába ölelték meg egymást változatlan barátságuk jeléül, ez a barátság föloszló félben van, s bizonyítja ezt az orosz és német sajtó kölcsönös magatartása, bizonyítja a föl-fölmerülő hír a két hatalmas kancellár lemondásáról.

Hát igenis, meglazult a barátság Német- és Muszkaország közt, de ennek korántsem Andrássy legfényesebb politikai művelete az előidézője, ennek egészen más, természetszerű okai vannak.

Mikor két ország nagyhatalmi terjeszkedése, mikor egyfelől az egységes Németország, másfelől az egységes Szlávia megteremtésének eszméje azon pontig jutott el, mely a legvégső határt képezi, s melyen túlmenve egyik eszmének megvalósulása a másiknak csak hátrányára szolgálhat, mint az e jelen esetben Muszka- és Németország közt áll, okvetlenül be kell állnia az addig barátságos két nemzet közt a kölcsönös bizalmatlanságnak, mert mindenik gyanús szemmel nézte a másiknak külterjeszkedését, és saját érdekeit látta ezáltal veszélyeztetve.

És amilyen mértékben terjeszkedett a két állam, épp abban a mértékben növekedett a kölcsönös bizalmatlanság is, mely végre az eddigi szoros barátság meglazulására vezetett.

Ez, egyedül ez az oka a két szomszédos nemzet közt fölmerülő tollharcnak, mely lehet, valóságos háborúvá fejlődhet, mely egész Európát elborítja lángjával.

És ezt Andrássy politikájának köszönhetjük, annak a politikának, mely félt meggátolni a keleti háborút, félt akkor Muszkaország ellen síkra szállni és megengedte, hogy az addig terjeszkedjék, míg felkölté a szomszéd állam bizalmatlanságát, gyanúját, és ezáltal Európát egy újabb, még nagyobb háború esélyeinek tette ki.

Ha a hivatalosak és félhivatalosak ezt tekintik Andrássy politikájának, ha ily módon gondolják, hogy oda működött, hogy a két szomszédos állam közt a barátság meglazuljon, ezt készségesen aláírjuk mi is, csak attól félünk, hogy a két nagy állam közt netalán kiütő háborúnak is mi fizetjük meg az árát.

Akkor aztán zenghetünk is dicséneket Andrássynak!

»Rossz időket élünk, rossz csillagok járnak«, ez a költői idézet jut eszünkbe, ha a hírlapokban közerkölcsiségünk rovására tett újabb és újabb leleplezéseket olvassuk. Valóban rossz időket élünk! Oda jutottunk már, hogy szorongó kebellel szakítjuk el a fővárosból érkező lapok címszalagját, remegő kézzel bontjuk szét a hírlapokat, félve, hogy benne ismét egy újabb botrányhírrel találkozunk, mely ismét egy eddig tisztának, szeplőtlennek hitt jellemről tépi le a látszatot, hogy azt teljes elvetemültségében, süllyedtségében mutassa be.

Ne merjük már azt mondani: hogy ez a »legújabb botrány«, mert nem tudhatjuk, hogy ugyanakkor, midőn e szavakat kiejtjük, nem történik-e még ennél is újabb leleplezés, mely ismét egy magasabb állású emberünket fosztja meg az őt körülvevő nimbusztól, s gazdagítja a »chronique scandaleuse« lapjait.

Lábra kapott közöttünk az erkölcsi korrupció, ijesztő mérveket öltve épp nagyjaink között; tehát azok közt, kik születésüknél, társadalmi állásuknál fogva kellene, hogy jó példát mutassanak a népnek, a nagy tömegnek; azok közt, kiknek mert a nyilvánosságnak élnek, közhivatalokban a legmagasabb polcon állnak, a becsület mintaképeinek, a polgárerény megtestesülésének kellene lenni. Szomorú való ez, melyet hasztalan akarnánk szépítgetni, hasztalan igyekszünk palástolni, és annál szomorúbb, mert e botrányok híre messze túl az ország határain szárnyal, csökkentve a külföld irántunk való jóindulatát és bizodalmát, melyre oly nagy szükségünk van.

Mi annak az oka, hogy közerkölcsiségünk ily ijesztő mérvben hanyatlik, hogy éppen legkiválóbb nagyjaink, kikhez eddig a bűn legkisebb gyanúja sem férkőzött, haladnak lefelé a lejtőn, az örvény felé, melyen ha tovább haladunk, nincs számunkra többé menedék, mely elnyeléssel fenyegeti egész társadalmunkat. Vagy talán nem is létezik e bűn, talán nem is állunk az örvény szélén, s az, amit mi közerkölcsiségünk hanyatlásának, társadalmi korrupciónak tartunk, nem egyéb botrányhajhászási, vádaskodási viszketegnél? E kérdések merülnek föl előttünk önkénytelenül is a hírlapi leleplezések olvasásakor s ha figyelemmel kísérjük a botrány-hírek fölmerülése óta a tények láncolatát, kénytelenek vagyunk bevallani, hogy nem a botrányhajhászás, nem a vádaskodás mely magában véve is társadalmi bűn oka a korrupciónak, s hogy azok, kik leleplezéseket tettek, kik bátran rámutattak a rosszra, akkor követtek volna el bűnt, ha hallgatnak, mert azáltal csak tovább hagyták volna fejlődni a fekélyt, mely társadalmunk testébe már így is mélyen beleette magát.

Vagy bűnös-e az orvos, érheti-e szemrehányás azért, ha merész kézzel ál neki bonckésével a beteg testnek, kivágva a fekélyt, s meggátolja ezáltal továbbterjedését, hogy betegét az életnek megmentse? Nem lehet azért bűnös, s így nem követhetett el bűnt az sem, ki leleplezésével a társadalmon rágódó fekélyre rámutat, hogy ezáltal magát a társadalmat megmentse.

Ha rágalomnak, ráfogásnak bizonyulna be e vádaskodás, ha azok, kiket az sújt, sietnének az ellenkező bebizonyításával, tisztáznák magukat a vád alól, nem úgy, amint tetszik, párbajokkal, becsületbíróságokkal, hanem megdönthetetlen igazságú bizonyítékokkal, akkor mi volnánk elsők, kik megvetéssel fordulnánk el a rágalmazóktól, kik fölszólanánk a társadalmi bűnök e legrútabbja ellen.

Hanem ezt nem teszik. A botrányos bécsi rendjelpörtől kezdve, egész a csak legújabban fölmerült Szapáry-botrányig nem tapasztaltuk egyszer sem, hogy a becsületében megtámadott, nyíltan, férfiasan lépett volna föl a támadó ellen, nem nyújtották egyetlen esetben sem kétségbevonhatlan bizonyítékait szeplőtlen becsületöknek. Ahelyett, hogy az egyenes utat követték [volna], ahelyett, hogy nyíltan szembeszálljanak azzal, amit merő rágalomnak, ráfogásnak mondtak, csak álutakon, bújkálva, hírlapi nyilatkozatokkal igyekeztek ártatlanságukat bebizonyítani, s hogy ez mire vezet, láttuk a Zichy-Asbóth-ügynél, hol a hírlapi polémia csak mindjobban elmérgesítette az ügyet, csak mindjobban belevitte a megtámadottat a posványba.

Azt mondják: a közönség szereti a botrányt, s hogy minél magasabb állású egyéneket érint az, annál nagyobb öröme telik benne. Ez igaz. De bár valaki egyszer azt állította, hogyha azt, amit ember csak egy nap alatt is össze-vissza gondol, legyen bár az illető a legártatlanabb, papírra tennék és a vizsgálóbírónak átadnák, az e gondolatokban okvetlen találna bűntárgyat, melyek alapján a legjámborabb embert is bebörtönözhetné, kétlem, hogy a vizsgálóbíró gondolatok alapján valami pozitív vádat képes volna fölmutatni, mint ez, a napirendben lévő leleplezésekben kétségbevonhatatlanul történik.

Száraz tények vannak e vádakban, oly tények, melyek meg nem cáfolása mellettük bizonyít, s föladja a vád emelőit a botrányhajhászás, a vádaskodási viszketeg gyanúja alól. Ne keressük tehát a társadalmi hanyatlást abban, hogy leleplezések történnek, ne mondjuk azt, hogy a gyanúsítás kap lábra közöttünk, mert nem gyanúsítás a száraz tények bebizonyítása, fölsorolása, hanem igenis előidézi társadalmunk korrupcióját az, hogy e vádak cáfolatlanul maradnak, hogy azok, akiket e vádak érintenek, nem sietnek éppoly kétségbevonhatlan bizonyítékait nyújtani ártatlanságuknak, szeplőtlen, tiszta becsületüknek, mint amily bizonyítékokra maga a vád támaszkodik.

Ez az a fekély, mely társadalmunk testén rágódik és terjed, terjed lefelé, mert a rossz példa mindég több követőre talál, mint a jó, s ez visz bennünket az örvény felé, mely elnyeléssel fenyeget.

Pedig isten óvja e csapástól mi magyar hazánkat.

[A vezércikk nagyrészt a jól ismert, társadalmi, politikai jelenségekre alkalmazott MK-motivumokból épült: lejtő, örvény, a cronique scandaleuse emlegetése, a sajtó hivatásának hangsúlyozása stb. Itt is, mint a Kálmán napja c. vezércikkben, irodalmi hivatkozás nyújt keretet, bár ezúttal nem Jókai, hanem Arany János idézésével. Mindemellett nem iktattuk az MK szövegek közé e cikket MK-nál szokatlan bőbeszédűsége, elnyúló, terjengős mondatai és időnként képzavarai miatt, amelyek így, együtt MK-nál szokatlanok lennének.]

Nem tudni, hány királyi vérből származott emberfiát fogott el irígység, látva, hogy Battenberg herceg, az egyszerű hadnagyocska máról-holnapra fejedelem lett. Bizonyára sokan kívánnának országhoz jutni hasonló könnyűséggel. Hanem azért nagy kérdés, hogy az olcsó szerzésnek következései is olyanok lesznek-e, melyek az irígységet provokálják. Azt hisszük, nem lesznek olyanok. Aligha sokáig tart a bolgár »trón« dicsősége jelen kétes értékű fényében is. Igaza volt Bismarck hercegnek, mikor a bolgár fejedelemség el vagy nem fogadása iránt tőle tanácsot kérő Battenberg Sándor hercegnek azt válaszolta: »Fogadja el! Ön még fiatal és mindenesetre szép lesz a bolgár fejedelemségre visszaemlékezni.«

Az első minisztériumnak már szerencsésen a végire járt Battenberg herceg, a bolgár fejedelem. És ennek nagy jelentősége van azon okból, mert a lelépett és illetőleg megbukott első minisztérium képviselete volt azon józanabb törekvésű kereskedő- és gazdaosztálynak, mely a lázadást és háborúskodást, valamint az orosz brutalitást egyelőre megúnván, és a társadalmi rend és műveltség iránt is bírván némi kis érzékkel, újabb alkalom érkeztéig kész volt a berlini szerződésben megnyugodni, és ezen az alapon békében lenni.

No, ennek az elfogadható állapotnak egyszerre vége szakadt, miután most okvetlenül orosz ízű és az Össz-Bulgária után kergetődző minisztérium jut kormányra, melynek már puszta létezése is valóságos kihívása Európának. Ily minisztériumnak minden tette előreláthatólag egyenes megszegése lesz a berlini szerződésnek, mert a program nem állhat egyébből, mint a mostani Bulgáriának Kelet-Bulgáriával, Macedóniával és egyéb török provinciákkal való, eddig Európa részéről tűzzel-vassal ellenezett egyesítése. És e programhoz, az nem szenved kétséget, teljesen méltók lesznek az eszközök is. El lehetünk készülve rá, hogy a nyíló tavasz egész láncolatát idézi föl a Balkán félszigeten mindazoknak a véres jeleneteknek, melyek ellen a művelt Európa csak imént vállalt békítő, közvetítő szerepet. Furcsa szerep ez nagyon, mert a megoldásával nem törődik senki.

Hogy Anglia, a francia köztársaság, Németország és Olaszország mit sem törődnek vele, azt még lehet érteni. Ezeknek nemigen kell félniök egy muszka égisz alatt alakuló Nagybulgáriától. De vajon mit gondol a közvetlen érdekeit élesen veszélyeztetve látó AusztriaMagyarország? Vajon azért szavazunk-e meg 800,000 katonát és 100 millió költséget, hogy az orosz zsinóron rángatott kis hatalmasságok örökkön-örökké borsot törjenek az orrunk alá, és a mi érdekeink egyenes veszélyeztetésével valósítsák meg törekvéseiket? Úgy látszik, hogy ez a mi birodalmunk mindent eltűr, ami csak neki magának baj.

Úgy látszik, hogy a mi 800,000 katonánk csak arra való, hogy AusztriaMagyarország Bismarcknak, az "önzetlen" szövetségesnek tehessen jó szolgálatot a francia köztársaság revánspolitikájának fékentartásában. Magunkról, a magunk legszentebb ügyeiről nem gondoskodunk, hanem azokat is rábízzuk a vaskancellárra. Az majd elfordítja tőlünk a muszka túlsúly keserű poharát. Biz' az késő bizalom lesz.

[Bár kétségtelen bizonyítékunk nincs arra, hogy a vezércikk szerzője MK, meggondolandónak véljük álláspontjának és előadási modorának rokonságát a Nagyság átka c., ugyanerről a témáról írott, kötetünkbe fölvett cikkével. A képesbeszéd olyasféle alkalmazása, mint a »végire járt az első minisztériumnak«, a nyíló tavasz, a zsinóron rángatás, a keserű pohár emlegetése az egy mondaton »kihegyezett« befejező csattanóval szintén emlékeztet az ekkori MK vezércikkekre.]

Örömünnepet ül a világ! Az Úr születésének ünnepét!

Öröm honol ma az emberi szívben, födje bár daróc öltöny, vagy finom nemezfelöltő, mert hisz a Megváltó mindnyájunké egyformán eljövetele mindnyájunkat illet, az egész emberiségre fényt derít aminthogy kínszenvedéseivel, vértanú halálával az egész emberiség bűnét váltotta meg?

És mégis nekünk nem az öröm napja ez most! A »Hallelujá!«-ba önkénytelenül belevegyül a panasz hangja! A karácsonyfák apró gyertyácskái nem áraszthatják ma szét az öröm, a béke fényét még azon néhány bőségben dúskálkodó család körében sem, mert minden szívben ott lappang egy érzés, a szánalom, a részvét érzete ama szerencsétlenek iránt, kik hideg nyirkos reves falú gunyhókban, összeszorulva a kezdetleges fekhelyeken töltik el a szent estét, alig csillapítva éhüket darabka száraz kenyérrel.

Ez érzet uralja egész lényünket, annak behatása alatt engedünk az éjfélkor megkonduló harang hívó hangjának és sietünk az Úr színe elé, telve szent áhitattal, telve hittel a jelen, s reménnyel a jövőben...

Igen reménnyel! Titkos érzés súgja mindnyájunknak, hogy szebb jövő vár reánk, s egykoron, feledve a múlt és jelen ezer baját, bánatát, szebb napok világa, boldog jövő derül föl ránk!

A templom fényárban úszik, fölhangzik a szent zsolozsma, az ájtatos hívek buzgó imája összevegyül az orgona hangjával, s egybeolvad fény, gazdagság, nyomor és ínség egy egységes egészbe, egy lágy melódikus harmóniába. Mert itt az Úr előtt mindnyájan egyformák vagyunk, s a szegény, kinek otthon nem volt módjában meggyújtani a karácsonyfája gyertyácskáit, ide jő, hogy lelkét fürössze az oltár száz meg száz gyertyalángjának fényözönében, s elmondhassa, hogy őneki is fényeskedett az Úr, eljövetelével!

Hanem, ha mi, felnőttek nem élvezhetjük is, visszaemlékezéseink miatt zavartalanul e nap örömét: a gyermekeknek azért most is örömnap ez! Hisz a gyermekévek előjoga a vidám gondtalanság, a gyermek nem érzi az idők mostohaságát, nem a körülötte levő nyomort, s képes egy álomképen, egy gyermekes ábrándon fölvidulni, feledni környezetét, feledni talán még éhségét is!

S ez jól is van így! Ha mi nem engedhetjük át magunkat zavartalanul az ünnep örömeinek, örvendjenek legalább a kicsinyek, s ők örvendhetnek is, mert övék a jövő, ők élvezhetik az Úr jótéteményeit a fölépülendő Szegeden. S adja is az ég, hogyha majdan felnőve, a társadalomban azt az állást foglalják el, melyet mi most elfoglalunk, e nap soha se hozzon rájuk örömnél egyebet, s mindenkor vidáman tölthessék el övéik körében szent karácsony ünnepét!

Azt énekli Petőfi: »Új esztendő! patvarba új, mindössze is csak fejelés.«

Bizony nem sokat várhatunk, mert nincs ugrás a természetben.

Mindamellett adja isten, hogy oda jegyezzük föl a jelen kezdődő évet, hol boldog éveink följegyezve vannak.

A hét történetét lévén hivatva följegyezni, el nem hallgathatom, hogy az nem a legjobb auspiciumok között indul meg, a hó mindenütt nagy, különösen nagy Erdélyben, a félni lehet, hogy olvadáskor ismét sok bajt fog okozni a Maros...

Ünnep ünnepet ért egy hét óta. S bár dúsan terített asztal csak kevés helyen várta a családot, nem úgy, mint egyébkor, hála istennek, ínséget nem lehetett konstatálni sehol sem.

Jó szívós faj ez a szegedi nép. Tud tűrni, szenvedni egy jobb jövő reményében. S ha csalódik is, olyan mint Anteus volt, akit ha földhöz vágtak, még erősebbnek kelt föl onnan...

Csakhogy a hitrege is csak azt említi, hogy Anteust egyszer ütötték a földhöz. Ki tudja, föl bírt volna-e kelni még másodszor is?

*

A köszöntések és újévi üdvözletek, valamint különféle borravalók napja volt. Különösen kicseréltettek a vizitkártyák, s volt divatja a »buék« betűknek. A királyi biztosnak már dikciók is jutottak, sőt a főispánnak is, ki most kapta a régen emlegetett albumot.

De hát a dikciókról és a köszöntésekről már rég megmondta egy bölcs, hogy üres levegő. S éppen azért vajmi kevés anyagot nyújtanak a tárcaírónak.

Ez udvariassági formához, mely a m. kir. postahivatalnak oly tetemes hasznot okoz, semmi köze a szívnek és érzelmeknek.

És mégis ez udvariasság bár nem kötelez, nem jogosít semmire, s egy családból származik a pardonnal, a hölgyek zsebkendőinek fölemelésével, s a »kérek egy kis tüzet«-tel, olyan kötelesség, melyre kötelezve nem vagyunk, s melyet elmulasztani mégsem szabad.

Szokás, melyről leszokni igyekszünk, s nem lehet, tartozás, mellyel nem tartozunk, - s jókívánság, mely a hasból jön.

E szerencsekívánatoknak három válfaja van.

Az első, melyet készpénzen kell megfizetni, ilyen a levélhordó, a pincérek, a páholynyitogató sat.

Az, melyet a jövő reményében kapunk, mert az illető viszonya hozzánk nem olyan, hogy az ajándékot optima forma kezébe olvasva elfogadhatná.

A harmadik fajta szerencsekívánás fölöttébb ritka, s ma már inkább csak elvben létezik, s ez az, melyet a múltakért kapunk elismerésül.

Az új évet, bár a festők mosolygó, rózsás arcú gyermeknek festik, hófehér szárnyakkal, bodros szőke fővel, mégiscsak jobban hasonlít vén asszonynak[!], ki irigyen tolja el a másikat, hogy ő ülhessen helyébe, s uralkodásának első napját azzal kezdi, hogy az embereknek egy nagy részét majdnem kipusztítja. Különös foga van agglegények[re] s egyáltalán azokra, kik coelibatusban élnek. Ezektől elszedik az adót a pincérek, kapusok, városi hajdúk, levélhordók s megannyi más halandó, kiknek szolgálatairól csak az év első napján veszünk tudomást.

S nem kényünk-kedvünkre bízott adó, hanem obligát követelés, melyet, jaj annak, aki le nem róv. Aki megfeledkezik róla, egy egész esztendei kínszenvedést nyer vele. - Ez elől nincs menekülés.

Nem kést forgatnak meg szívedben, de szúnyogcsípésekkel üldöznek halálra. Vogelfrei az ember egy évig. A leveleket egy nappal később kapja, a házmester a legzordabb téli időben egy óráig várakoztatja künn, ruháját, csizmáját porosan, sárosan hozza be reggelenkint a szolga, az ételt kihűlve, az italt állottan a pincér.

Mit van mit tenni; a jövő borzalmait meg kell váltani a jelen föláldozásával.

Még rosszabb a második kategória: a jövő reményében gratulálók, kiknek rejtélyes szemeitől, hol be van írva, hogy valamit kívánnak, válnak tőled, izgatott leszel, mert nem bírod kitalálni a rejtélyt. Mint megannyi éhes hiéna vonul el előtted a sok üdvözlet és nem tudod osztályozni, melyik kívánja húsodat, s melyik a véredet.

A harmadik sorozatról nem érdemes beszélni sem, mert az már csak elvben, s különös ritkaságképp létezik.

Vannak egyes öreg diurnisták, kik neked köszönik, hogy élnek, s ezért hálával viseltetnek. Hiszen te pártoltad, te segítetted be állásukba. Neked köszönhetik, hogy kenyeret esznek.

Ezek fölmennek kopottas fekete ruhájukban, fekete nyakkendővel, s elérzékenyülve kívánnak minden jót.

Te közönyösen fúvod regaliád füstjét s megkínálod az öreget is eggyel. Ő örömkönnyek közt dugja zsebre a drága kincset s otthon eldicsekszik vele, hogy ezt kitől kapta. Nem is szívja előbb ki, mint az »anyjuk« születésnapján.

S akinek ilyenek kívánnak boldog újévet, az érdemli meg a boldog újévet legjobban.

*

Eseményekben szegény hét volt - de örömökben talán ellenkezőleg, mert a családi tűzhelyek megnépesültek, s boldogságtól ragyog sok arc, melyet a köznapi foglalatosság annyira elvon máskor szerető szemek mosolya elől.

Szomorúság csak a Korcsolya-Egylet tagjait érte, mert a jégpálya olvadásnak indult, s hol máskor szép leányok és ifjak egész serege élénkíté a tért, - most úgy áll ott a pálya, mint egy nagy temető, hol annyi még el nem mondott, de elmondandó édes bók (s köztük talán szerelmi nyilatkozat is) s hozzá annyi jól eltöltendő óra van eltemetve.

Ripacsos, gödrös lett az érdekes jégmező... s alighanem rút pocsolyává válik nemsokára.

Ez volt a fehér karácsony egyetlen fekete cselekedete.

Foltok a sajtó szabadságán, piros vércsöppek a fehér havon.

Vajon hol fognak végződni? Talán ott ahol már tócsákká lesznek.

Egész héten beteget virrasztottunk, mert igaz lett, hogy »mindegy akár virraszd a kedves beteget, akár messzire légy, ha tudod, hogy beteg.«

A Verhovay-ügy uralta az eseményeket, s a pesti lapok voltak az izgatottan várt vendégek napról-napra.

Egy-egy telegramm Budapestről, sápadtá tette az arcokat s népcsődületet idézett elő.

S amint Komjáthy Béla borongósan ült ott esténkint páholyában, az ő arcáról szerették volna megtudni, »mi van most odafönn Budapesten?«

De Komjáthy Béla arca nem mondott semmit. Olyan volt, mint egy hieroglif. Vagy, hogy jobb hasonlatot mondjak, olyan volt, mint egy országgyűlési szónoklat.

*

Az »Oroszlány« kávéház »újságfalói« gondterhelten, könyökükre támasztott fővel ültek ott az asztaloknál, egyik postától a másikig.

- Nem adom száz forintért, hogy nem vagyok mágnás -, mondja a dereshajú rézöntő mester, ki pedig máskor arisztokratát produkál kompániája előtt.

- Nekünk is ki kellene már tűzni a lázadási zászlót - véli Forrázó Demeter Mihály uram - mert aszondom sógor, hogy aki az idővel nem halad, azt maga mögött hagyja az idő! Gubó legyek, ha nem így van.

- Könnyű a budapestieknek zendülni - mondja Szűrő Márton sógor -, ha olyan főkapitányuk van, aki ingerli őket, hogy mozduljanak, de nehéz lenne a szegedieknek, akiknek csak olyan főkapitányuk van, akit nekünk kell ingerelni, hogy mozduljon...

*

A kínos aggodalom szegény Verhovay állapota és az utcai zavargások fölött, mely lázas feszültségben tartotta a szegedi közönséget is, csak a hét vége fele kezdett némileg oszladozni.

E kínos hét ünnepe volt a sajtónak. Nagyon szomorú ünnepe, de mégis ünnep. Mert megtudtuk, hogy a nemzet teljesen érzi, mit bír a szabad sajtóban. Menydörgő szavának zúgása egészen a trónig hatott.

S ha Tisza Kálmán el akart indulni azon az úton, mely a sajtószabadság letiprására vezet, talán őt is megállította.

Hahogy ezt vérrel kellett neki megmagyarázni.

*

Hanem mivelhogy a tüntetések hete volt, hát Szegednek is jutott egy kis tüntetés, s illetve egy kis tilalom.

Mert a tüntetésnek a tilalom az édesanyja.

A jour-fixi táncok betiltása volt azon lázító sérelem, mely a szíveket elkeserítette.

S ez egyszer a szívek lettek a lábak szolgáivá.

A tüntetők kik tegnap gyűltek össze a Hungária felső emeleti termében, nemigen hasonlítottak sötét összeesküvőkhöz, nem voltak fölfegyverezve, hacsak néhány pár revolverszemet nem említek, melyek alkalmasak valakit szíven lőni.

Nem voltak sötét palástokba burkolva, mosoly ült az arcukon, s jól esett nekik, hogy végre-valahára van már kire haragudniok.

Páczi glédába állt. S mint a nóta mondja, úgy rítt, úgy sírt kezében a szárazfa, mintha bizony öregapja lett volna rá hajdanában akasztva...

A tüntetők összenéztek. A leghősebb közülök kirúgta maga alól a széket, s táncra illegette a lábát.

Már-már kitörőben volt a zendülés, mely Szeged krónikájában a főkapitányi hivatal stílusa szerint »lábakkali közcsendháborítás« címét viselné, midőn mindeneknek elrettentő példájára fölolvastatott a szigorú ukáz a betiltásról.

E remek irodalom-termék nagy hatást tett. Mindnyájan megvigasztalódtunk tőle. Elringatózva abban a hitben, hogy körülbelül huszonöt évvel visszamentünk a múltba: körülbelül a Bach-szisztém kellő közepébe.

Néma csend állott be. Csak egyes többé-kevésbé szellemes megjegyzések hallatszottak.

»Most már nekünk is van Thaiszunk!« - mondá valaki, s hazafiúi öröm sugárzott arcán.

Aztán lassan, csendesen folyt a mulatság, a szépnem és az ifjúság játékokba bocsátkozott. Mi, komolyabb emberek pedig, nekibonyolódtunk a politikának, pártállás szerint szidva vagy Tiszát, vagy a habarékot.

De hát végre is beléun az ember minden jóba, hosszú az este éjfélig is, ha meg nem rövidíti a járás költészete - a tánc. Csüggedten, félig álmosan oszlottunk el mintegy beletörődve abba a gondolatba, hogy hát végre is igaz az az általános gyász. Bizony, bizony nem lehet hibáztatni az öregurat, amért eltiltotta a táncot. Isten neki, majd csak megélünk tánc nélkül.

S amint e lemondással az utcára lejöttünk, egyszerre csak fölhangzott a »kereszt-utca« egyik nyilvános helyiségéből a velőket rázó kurjongatás, hogy:

Tulipiros a szoknyám,
Holnap is azt veszem rám,
Mert tudom, hogy illik rám!

Valami keserves, istenmegátkozta vonó remekelt odabent, pokoli zsivajjal vegyülve az éj néma csendjébe. S e zsivaj mellett is kihallatszott a táncolók dobogása; mintha csak a Walkürök lovagolnának sebes trappban, a patkók csattogása hasítaná a levegőt.

Olyan tájék ez itt, mint az Orion-regében a fekete mező.

Minden gyászos, minden sötét, a szedő arcától kezdve le a padlatig. Mintha egy kőszénbánya környékén járnánk. Az ónnak ilyen fekete a lehelete.

S csodálatos, hogy mégis e sötét, fekete világból árad a világosság szerte. Innen pitymallik, itt kel föl a nap, innen világít a világnak.

Csak a külszín fekete itt. A nyomda népe vidám, pezsgő. A szurtosság gondtalan mosolyok takarója. A szedők a »szellem« szolgálatában állanak, s érzik, hogy nagy urat szolgálnak, aki az egész világnak parancsol, s királyok is meghajlanak előtte.

Piros kedvvel morzsolgatják a picike ónhasábokat. Csodálatos kis bolondságok. Némáin is beszélnek, s beszélve is némák, hidegek...

Ölnek, gyújtanak, tündökölnek, reményt, örömöt fakasztanak.

S ez mind a szedők kezein megy keresztül.

Nincs is kevélyebb, önérzetesebb nép a munkásosztály közt a nyomdászoknál. S nincs összetartóbb sem.

Hogy egyebet ne is említsünk, elég ebből - maga a »strike«, mely egy hétre egész Magyarországot megfosztá sajtójától. A sajtó akkori munkásai magok szedték ki napról napra azon néhány sort, amelyre szorítkoztak. Maga a »Pesti Napló« is 80-100 sorral jelent meg naponkint. A »Borsszem Jankót« pedig Ágai leírta és kirajzolta egy ívre, s ezt litografírozták. Talán ez volt, mióta megindult, a legjobb száma.

Mikor reggelenkint kezedbe veszed, nyájas olvasó, kedvenc lapodat, bizony nem gondolod, mennyi retortán megy keresztül, míg ebben az alakjában eléd kerülne.

Elolvasod a cikket s hálásan vagy lelkesedve gondolsz az írójára, de nem jut eszedbe a szegény szedő, aki a betűket kiszedte, a korrektor, aki a hibákat kijavította s az a vén zakatoló gép, mely kinyomta a gondolatokat, melyekben gyönyörködtél.

...Jó öreg gép, aki ott állasz nagy idomtalan kerekeddel és kopott szíjaiddal valamely füstös nyomda közepén, megérdemled, hogy minden ember vegye le előtted a kalapot, s kegyelettel pihenjen tekintete bordáidon...

Hány nagy embernek te nyomtad ki zakatolva ragyogó, fényes útját!

Te vetted őket pártfogásodba... s átadtad nevüket a Hír és Dicsőség aranyporos szárnyainak.

Ha a »Szabadság« király lenne, és azt kérdenék, ha van-e hadserege, azt kellene mondania:

»Vannak legyőzhetetlen katonáim.« S rá kellene mutatnia ezekre az öreg gépekre. »Katonáim, akik ölnek, mint a golyó, s akiket nem fog a golyó.«

De nem beszélek általánosságban. Hanem a mi kis nyomdánkba térek, ahol a »Szegedi Napló« születik napról napra.

Végigfut emlékezetem a számtalan fiókon, hol a ciceró, garmond, petit, s más fajta betűk nyugszanak, nem is álmodva arról, mi minden fog velök még ma kifejeztetni. Talán egy halálhír hirdetője lesz egyik-másik betű, mely most még semmitmondóan hever betűtársai közt mindössze csak karakterisztikummal, hogy ő A, vagy E.

Hát bizony nagy bajjal születik egy lap. Senki sem hinné el, mennyit kell fésülni, mennyit öltöztetni azt a kis »notice«-t, melyet másnap egy pillanat alatt könnyedén fut át a szem.

Már mindjárt korán reggel beállít Gutenberg legfiatalabb követője, a János gyerek nagy bozontos sapkában és vörösre fagyott kezekkel.

A metrompás küldi. Lóhalál sietésre szól a parancs, robogva tör be hát a redakció ajtaján.

- Mit akarsz?

- Az Antal fülét kérem.

Azt aztán ki kell érteni, hogy »entretfillet« gondol, amit legelőbb kell leadni a reggeli lapokkal érkezett hírek után.

Egy negyedóra múlva ismét feljön, de természetesen nem kap kéziratot, mert nem terem az subagallér módjára.

De a nemes nyomda nem elégszik meg ezzel, olyan az, mint a Moloch, vagy mint a thébai sárkány, neki mindegy, van vagy nincs, neki enni adjanak.

S azon hitben, hogy csak az előbbi gyerek járt fönn hasztalanul, a Ferenc fiút szalasztja föl: annak vékonyabb, sipítóbb a hangja.

Ha ez se használ, akkor a Géza gyerek indul útnak: annak aztán olyan siránkozó a kinézése, hogy a legkőszívűbb munkatárs is elérzékenyedik búbánatos kérelmén. Aztán még az a jó tulajdonsága van, hogy kézirat nélkül nem lehet kituszkolni. Az egyedüli medicina, ha egy hatossal vesztegetik meg az üres kézzel való elmenetelre.

Délután aztán megindul a ciceróhajsza. Ha hosszú, szeretik, mert hiába, a ciceró nagyon szapora, míg ellenben a petit a megölője a nyomda tiszteletreméltó népének, s borongós, ködös hangulat uralkodik az arcokon, ha egy hosszabb petit kanyaríttatik nyakukba.

Az ő népszerű írójuk azonban mégis csak az, aki legtöbb kikezdést csinál a kéziratban. Bár nem lehet mondani, hogy a nyomdászokat csakis ilyen kicsinyes önérdek jellemezné. Ők bírják legjobban megbecsülni a jót. S bár a foglalkozás némileg eltompítja bennök a közlemények iránti mindennapi érdeklődést, [a] lángbetűk szikrája mégis mindig legelőbb az ő szíveiket gyújtja meg.

Egyetlen munkásosztály sem szereti annyira a foglalkozás[á]t, mint a nyomdász: hévvel, rajongva csügg azon.

Ismerek egy öreg betűszedőt Budapesten a Franklin-társulati nyomdában, ki ezelőtt húsz évvel is már ott szolgált, mikor még Heckenasté volt a nyomda.

A vén Rudolf ezelőtt húsz évvel, mikor még fiatal volt, megvett, bolondjában egy sorsjegyet s nyert rajta kétszázezer forintot.

No persze, hogy mindjárt otthagyta a nyomdát. Egy nagy lakomát rendezett a Frohnerben, melyre meghítta társait és főnökét.

Egyszersmind búcsúlakoma volt: mert a boldog ember Párizsba indult a legközelebbi vonattal. Mert mit keresne egy olyan gavallér, mint ő most egy akkora lompos faluban, aminő Pest?

A búcsúlakomán a jó öreg Heckenast érzékenyen vett búcsút legjobb nyomdászától, s mosolyogva biztosítá, hogy ha valamikor vissza akarna térni, nála mindig meglesz a helye.

Ez akkor tréfa volt. Mindenki mosolygott rajta. Hanem azért tréfából egy kézfogás is megpecsételte.

A jó Rudolf el is ment, átidomult Párizsban gavallérnak, fényes szállást, fogatot tartott, csinos fiú volt, nekivetette magát a színésznőknek, a tíz év múlva bekopogtatott egy napon Heckenasthoz, megkopott nyári kabátban téli időben, s megkérdezte, megvan-e még a helye.

Bizony megvolt az. S a jó Rudolf ismét odaállt az ismerős fiókokhoz, a szedte, szedi s betűket szorgalmasan. Néha éjjelenkint olyan jó kedve van, hogy dalolásával fölveri az egész Cukor utcát.

Harmadéve egyik könyvemet szedte, jóízűen röhögve némely humorosabb helyén, a bólintgatva fejével, hogy: »no, ez aztán jól meg van írva.«

Egyszer valami olyan becsmérlő forma mosolyt vett észre ajkamon, hasonló megjegyzésére feleletül, s mellét büszkén kifeszítve mondá:

»Hiába mosolyog, kérem. Az öreg Rudolf nem mai gyerek, s jól tudja, mi a jó. A betűk alakjáról ösmerem a talentumokat, uram. Én szedtem a Kossuth Lajos betűit is. Sokszor bele is korrigáltam valamit, ha nem bírtam elolvasni. Átkozott írása van az öregnek.«

Azontúl aztán többször szóba álltam a vén Rudolffal, apródonként elbeszélte ragyogó fényes múltját, mikor még üveghintóban járt, livrés inasai voltak s perzsaszőnyeg borítá szobái padlózatát.

»De azért, higgye meg, uram, a legfényesebb, a legotthoniasabb hely, ahol legjobban érzém magam, az a nyomda.

A legjobb ismerőseim és barátaim pedig a betűk.«

Ma a »Szegedi Hiradóban« N. S. úr (ki, dicséretére legyen mondva, ma véletlenül tárgyilagos akart lenni) igen tévesen beszél a névtelenségről. Ő abból a korból példálózik még, amikor a magyar újságlapokban csak tisztességes dolgok jelentek meg, tisztességes hangon.

Akkor igenis az volt a fődolog, mi van mondva és nem az, ki mondja.

Fájdalom, ezek az idők messze vannak! Más világ ez itt, más divattal! Megváltozott a modor, a hang. Pellengérre vitetik a becsület, a hazafiság, az érdem, s léha suhancok hajigálják a névtelenség spanyolfala mögül a munkásságban megőszült fejeket.

Nézzen ön körül kérem a sajtóban, és látni fogja, miféle fajta emberek garázdálkodnak a »hatodik nagyhatalom« nevében. Önnek, kit talán becsületes, hazafias szándék vitt erre a háládatlan munkára, amelynek velem együtt rabja, s ki velem együtt (legalább koromhoz képest) nagy idő óta tapossa, e sok keserűséget és semmi örömet nem hozó utat, talán csak abból az indokból, hogy a mi urunk, a közvélemény, azt mondja majd halálunk után: Híven szolgáltak.

S ez nagyon nagy szolgálat, Nagy Sándor uram. Mert ezalatt az idő alatt együtt vagyunk a butákkal, a léhákkal, a zsebmetszőkkel, a csalókkal, az árulókkal és haszonlesőkkel, akik csak azért jöttek a közvélemény szolgálatába, hogy meglopják, hogy megcsalják, hogy kompromittálják, hogy a becsületes szolgákat befeketítsék. És ezen idő alatt egyenlő ruhát kell hordanunk a huszonnégy betűvel és a fekete nyomdafestékkel valamennyinknek.

Hát nem találja ön igazságosnak, hogy ide rang kell, az igazak - és a nem igazak között?

S ha rang kell, miután a ruha egyforma, szükségképp a névben kell lennie ennek a rangnak.

De úgy is van az. Hiába hivatkozik bárki is zsurnalisztikai szokásokra, amint új meg új átalakulásba lép a sajtó, e szokásoknak is változniok kell.

De erre mutat maga a publikum is, mely önkénytelen mindenütt a neveket keresi.

S még inkább áll ez személyes támadásoknál.

Csak egy példát mondok. Tegyük föl, hogy önt megtámadja egy névtelen cikk, ön polémiába ereszkedik. Az ügy elmérgesül.

Megpiszkolják, meghurcolják egymást a lapok hasábjain. Ön akkor elégtételt akar, mert neve, múltja és természete kívánja, s az illető szerkesztőség eleibe állítja akkor Paskelesz Dávid elcsapott diákot.

Ez az ok: amiért én azonnal a nevet kérem. Nekem a név kell és attól mérem oszt ki a sértés hosszát. A Paskelesz Dávidokkal és Pityi Pistákkal nem polémizálok. Azok engem nem sérthetnek meg mint írót. De még úgy sem, mint újságírót és embert.

S meg vagyok győződve, azok önt sem sérthetik meg.

Jelen cikkemnek azonban nem célja e további polémia sületlen dologban, mely a színházi kritikusa fölött keletkezett.

Hadd írjon ő szegény nyugodtan a színielőadásokról ezután is.

A névtelenségről sem szóltam volna, mert igen közönyös dolog az, hogy ön más véleményen legyen ebben a dologban, mint én.

Azonban az alkalom kapóra jött. A »Függetlenség« egy névtelen levelet közöl ma Szegedről, illetőleg egy »Furkó« névvel aláírtat, melynek címe: »Az úr pokolban is úr«, s mely némi megjegyzésekre indít engem, s oly argumentumnak szolgál a névtelenség ellen, hogy közelfekvő dolog volt a Hiradó mai e tárgyú polemikus cikkével szemben mostani soraimnak mellesleg még azon színezetet is adni, mintha azok válasz volnának »A kritikusok harcához« című cikk azon egy megjegyzésére, mely a névtelenséget védi.

Nagy adag szemtelenség kell ahhoz, amit a burján módra fölszaporodott vidéki levelezők csinálnak egyebek közt ezzel a juor-fix üggyel.

Nemrég a »Pesti Naplóban« jelent meg egy névtelen közlemény, majd a »Bolond Istókban«, most pedig a fönt jelzett Furkó úr éleszti föl ismét az ügyet, arról értesítve a Függetlenséget, hogy ezek a jour-fixező urak úgy játszották ki a törvényt, hogy átvitték a táncot a jégre, s ennek az élén is a törvényszéki elnök áll, s a jour-fixező urak.

Szegény törvényszéki elnök, neki ugyan megesett. Néhány otromba firkoncnak eszébe jutott, hogy magoknak heccet csináljanak, s úgy mutatják be az ország előtt, mint valami dühös táncost és heccmestert, pedig ugyancsak hosszú ideje lehet már az, hogy a tánctól elbúcsúzott.

Én magam részéről még soha életemben nem táncoltam egyetlen schrittet sem. Hanem hát én elviselem szívesen ezt a vádat. De miért irányul minden ily fajta névtelen levél éppen az elnök személye ellen, ki nem tett egyéb rosszat, mint hogy a társadalmi élet fölélénkítésére odakölcsönözte a nevét addig, míg ez a fölélénkítése a társadalomnak nem lett kifogásolva az illetékes közegek által.

Azóta visszavonult velünk együtt. S a Korolya-Egylet táncához és muzsikájához, mely ellen Furkó úr tör, annyira semmi közünk, hogy még egyleti tagok sem vagyunk. Legfeljebb néha-néha sétálunk ki a jégre, mint akár a kapitányság bármely tagja, akár a főispán vagy a királyi biztos a fiatalság mulatozásait megnézni.

A jour-fix-ügyet beszüntették, akik a jour-fixeket akarták, a azok most mindenáron fölélesztik, akik a jour-fixeket nem akarják.

Ha, mint mondják, a jour-fix ügy kompromittálja a várost, miért akarják éppen a jour-fix ellenesek kompromittálni a várost a jour-fixszel?

Miért? Azért, mert e nyomorult vakondokok kukkanni se mernének, ha nevükkel kellene hazugságaikat megpecsételni, s nem a város jóhírnevét akarták azzal megkímélni, hogy a jour-fix ellen bujtogattak, hanem a város kompromittálása árán folyton tapéton tartják a hazai sajtóban ez ügyet, mikor már nem is létezik, azért, hogy ennek következtében bizonyos személyekre odiumot árasszanak.

Ösmerjük ennek a szélnek a zúgását. Nagyon közel feküsznek az intenciók.

De hát ezúttal semmi közünk az irka-firkához. A jour-fixekbeni eljárásunkkal meg vagyunk elégedve, s nem kívánunk ahhoz semmi hozzáadni valót: a Korcsolya-Egylet pedig majd megfelel magáért, ha számon kérik, miért tombol és ujjong a romok között.

Csak azért említettem föl e névtelen levelet, mely hamisan, s a város jó hírnevére kedvezőtlenül mutatja be az itteni viszonyokat, hogy figyelmeztessem Nagy Sándor urat ezzel is, miszerint a »névtelenség« melletti mai elmélete egészen helytelen, mert a névtelenség, kivált a nem tárgyilagos dolgokkal szemben, sokszor nemcsak hogy nem nobilis, de kártékony is.

Az irodalom ismét nagy veszteséget szenvedett. A fővárosi lapok Csepreghy Ferenc halálhírét hozzák.

Régen szenvedett már sorvasztó betegségben a fiatal férfi, a e szomorú hírre el lehetett készülve a nemzet: nem lepett az meg senkit, de mégis megszomorított mindenkit.

Három év alatt három fiatal jeles színműíró szállott korai sírba.

Tóth Ede, a tüneményes csillag, Toldy Pista és most Csepreghy.

Hisz eltemettük eközben Szigligetit, Vahotot is a színműírók közül, de egy befejezett pálya után, míg emezek mindannyian fényes jövő elől estek a halál martalékának.

Csepreghy Ferenc egyike az irodalom legérdekesebb alakjainak. Egyszerű asztaloslegényből emelkedett az irodalom jelesei közé, s kiváló helyet foglalt el köztük is.

Csepreghy iparosnak képezte magát, de mellesleg mindig firkálgatott verseket s olvasgatta a színműveket, s nem egyszer maga is belekezdett egy ilyennek írásába, de egy vagy más okból mindig abbahagyta. Gyöngének érezte még tán szárnyait? Vagy nem volt bizalma önmagához?

Legelőbb 1870-ben tűnt föl az Akadémia Karácsonyi-pályázata alkalmával, amikor a vígjátékra kitűzött 400 aranyért, mint legjobbnak mondott pályaművel a Szigligeti »Udvari bolond«-ja s a Rákosi Jenő »Színre színt« című vígjátéka versenyeztek.

Csepreghy ez alkalommal a »Vízözön«-t írta, melyet a bírálók figyelemre méltattak, de nem nagyon emelték ki. A fiatal írónak fájt a bírálat, mely alig foglalkozott művével, kivette a darabot, s elküldötte a Reform szerkesztőjének, a fiatal írók akkori vezérének - Rákosi Jenőnek.

Sokáig hevert ott a darab valamelyik szerkesztőségi fiókban, Rákosi nem olvasta el. Mikor Csepreghy egyszer emiatt félénken meginterpellálta, Rákosi megígérte, hogy egy hét alatt most már bizonyosan el fogja olvasni.

Ez este csakugyan eszébe jutott ígérete, hazavitte, s le sem tette addig, míg végig nem olvasta. Másnap már maga Rákosi kereste meg az örömben úszó kezdőt, s rendkívüli elragadtatással nyilatkozott a »Vízözön«-ről, mely versekbe van írva.

Csepreghy ekkor vallotta ki, hogy egy másik vígjátéka is van már kéziratban, melyet mint asztalossegéd írt, címe »A magyar fiúk Bécsben«, s ezt a Nemzeti Színházban (hol a Vízözönt nem ajánlották előadásra) később elő is adták, bár nem mondhatni, hogy siker mellett.

Rákosi fölkarolása folytán egyszerre ismertté lett a Csepreghy név, mert az akkoriban hatalmas »Kávéforrás« kompánia, melyhez különben Csepreghy, bár befogadták volna, sohasem tartozott, mindent elkövetett emelésére.

Rákosi a Kisfaludy-Társaságban mutatta be a »Vízözön«-t, Dóczi Lajos pedig a Reform tárcájában írt róla tanulmányokat.

Innen kezdődik Csepreghy működése.

A siker megacélozta munkakedvét, s e kedv győzedelmeskedett már akkor is beteges idegein.

Asztalos üzletét abbahagyta, s ezentúl egészen az irodalomnak élt, nagy szorgalmat, komoly, folytonosan fokozódó igyekezetet s végig erősbödő tehetséget fejtett ki.

Számos szép költemény s tárca jelent meg tőle egy időben, sőt egy regény is a Reformban, az »Utolsó esztendő« című, s valóban e tárcaregény ominózus lett.

A fiatal óriások (Rákosi, Dóczi, b. Kaas stb.) e jól szerkesztett közlönye csakugyan az utolsó esztendőt járta.

Ekkor épült föl a Népszínház, melyet Rákosi vett ki bérbe, s itt kezdődik Csepreghy működésének tulajdonképpeni fénypontja.

Ő e gyorsan emelkedő intézetnek nemcsak ügyes, lelkiismeretes titkárja, hanem repertoárjának is egyik főtámasza lett.

Itt fejlődött ki tehetsége, mely a népies műfajban kulminált; s két kiválóan sikerült népszínműve után joggal lehetett remélni, hogy Tóth Edét pótolni fogja:

A »Sárga csikó« és »Piros bugyelláris« országszerte ismert és kedvelt színművek, melyekben frissesség, közvetlenség, erő és humor nyilvánul.

Jóízűen, mert eredetien és természetesen tudott írni, s ez a jó, egészséges hangulat nyeri meg azonnal a nézőt; alakjai ismerősek: és mégis újak és elevenek. Nem színpadi mesterember, hanem poéta volt, aki az élet melegét tudta belehelni mindabba, amit írt.

Csepreghy a férfikor delén innen állt még, s tehetsége még mindig izmosodott volna. Remélni lehetett tőle még sikerültebb alkotásokat is, kivált ha betegsége, mely most, íme, örökre kiütötte a dicsteljes tollat kezéből, meg nem zsibbasztja humorát, életkedvét.

Csak a munkakedvét nem bírta elpusztítani.

Görberdorfban is, hova az üdülés reményében ment, folyton dolgozott verseket, novellákat.

Január közepe táján azonban egészen rosszra fordult állapota: a halál rohamosan közeledett, míg tegnap, február 6-án déli tizenkét órakor elragadta. Szerető neje, Rákosi Ida karjai közt adta ki magasröptű lelkét.

E néhány sorral még koránt sincs kimerítve Csepreghy életrajza. Még a következő részleteket említjük meg. - Hont megyében, Szalkán született 1842. aug. 12-én. Az asztalos mesterséget Esztergomban tanulta, honnan 18 éves korában külföldi vándorlásra indult. Nyolc évet töltött Bécsben, Párizsban, Londonban, s 1868-ban hazatérvén, öccsével, Jánossal, Budapesten önálló üzletet nyitott, mely csakhamar virágzásnak indult s melyben 1872-ig működött.

Művei közt bár jelentéktelenebbek, de elég tetszést arattak egyfölvonásos kis vígjátékai is a nemzeti színpadon. Ezek a »A kitűnő vendég« és az »Utolsó német Budapesten«.

Népszínházi működéseinek eredménye közül szintén föl kell említeni a kevesebb dicsőséggel és szerényebb igényekkel járókat is. Az »Utazás a föld körül«, »Utazás a holdba«, »Két menyegző«, »Strogoff Mihály«, továbbá »Melusina«, »Lumpácius«, »Botcsinálta doktor«, mind az ő tollából erednek, részint mint eredeti művek, részint mint igen sikerült átdolgozások, melyeket a külföldi színpadok is méltányoltak.

Megtörtént a legborzasztóbb, amitől mindenki fázott: kisütött a nap és elolvadt a jég. Vidám fehér felhők úsztak az égen, s folytak le kelet felé, mint valami menyasszonyfátyol.

Fehér-felhős nap, fekete nap, aki a tavasz pántlikáit lógattad a mennybolton, s örömök koporsójára lettek jók, oh te fekete tegnapi nap, minek is vett be téged a kalendáriumba Gergely pápa!

A humoristák azt mondják: a februárius az a hónap, amelyikben legkevesebbet beszélnek az asszonyok. Szomorú februárius! Ez az egy jó tulajdonságod sem érdem mármost, mert hiszen te leszel a legunalmasabb, a leghosszabb ezután, ha már a jég fölolvadott.

Az pedig fölolvadott. Egy-két napig csak tartotta magát. A napfény, mely delenként csillogó fénnyel öntötte el, elsiklott sima hátán s nem tett kárt benne. Gyenge volt még a hatása, vékony tűszúráshoz hasonló. A mogorva szigorú éj bebalzsamozta a parányi sebeket, behegesztette, kisimította, s a hajnali dér friss zúzmarával zománcozta be.

Gyönyörű volt látni az óriási jégpadlót, amint körös-körül regényes romok szegték be a pusztulás városában.

Ha lélekemelő hatással bír a rákosi gyep, hol őseink országgyűléseket tartottak hajdan, hol Hollós Mátyás király annyiszor ficánkoltatta csótáros paripáját, ha rejtélyesen, szívháborítón suttognak a romhányi erdő fái, hol Rákóczi tárogatója zengett egykor, miért ne volna ezer emlék fölidézve, mikor az a sima nagy lap elenyészik, amely eddig a korcsolyázó-pálya volt? Hová zarándokolunk ki ezután?

Milyen szép séta volt odáig! Igaz, hogy nem vitt utunk virágpadok, nevezetes műépítmények mellett. Mindössze két jelesebb pont volt odáig: a szép szőke trafikánsné, akire rá lehetett mosolyogni, s tovább az ős Durbincs romjai, ahol könnyezni lehetett.

De ott volt a cél: a jégmező.

S az már nem volt akkora mező: úgy nézett ki, mint egy fehérfalú virágos szövet.

Volt ott piros rózsa, fehér rózsa, felső bimbó s sok tarkabarka figura.

A sakktáblához hasonlítanám, de attól félek, hogy az olvasó fölismerné a tornyokat, a bástyákat, a lovakat, a futókat, a királynét és a parasztokat. És lehet, hogy így volt. Piros aranyos ruhája volt a királynőnek, ahogy a királynők szoktak öltözni bíborba, s aranyos csipkés fehér kalapja. Egész udvara bámulta. Mert a kis királyné azzal különb az igazi királynéknál, hogy nem kell magával hordania udvarát: ahova lép, magától támad ott udvar körülötte.

De a királyné mit érne egyedül? Egész sereg van ott a szépekből. Dzsingisz-Khán óta a leghódítóbb sereg.

S amint röpülnek óriási körbe; a szép bokákhoz szíjakkal odaerősített korcsolyák lemezei alatt fehéres út támad nyomukban, minő a tejút az égen Attila hős hadának patkóitól.

Ez is had, de nem annyira hős, mint inkább szerelmes had.

A leányka ide ád randevút a szerelmes ifjúnak. Ha nyár lenne, lombos fa árnyékában szelíd estén lenne a találkozó, most a jégen van. A nyárfák nem suttognak, a holdvilág nem süt, de ezt kipótolja az, hogy kéz a kézben futnak együtt s távol a jégpálya szélein, a »gardedám«-i padtól jó messze, meg-megállanak pihenni. Édes pihenés, édes szavakkal.

S itt csalja meg urát a menyecske is. Mert hát hiába, guruló portéka a szív, s mikor az oltárnál megállítani akarja a pap, bizony fölösleges dolgot cselekszik: ha a kalitka nyitva, a kis madár röpül... röpül...

S nyílás mindig van a kalitkán.

De ki győzné leírni a jégpályát? A »pletyka-padot« a pálya legközepén, hol nyelves menyecskék beszélik meg a város mindennapi dolgát. Lány ide ritkán vetődik, s ha ide jön és megízleli a pletyka gyönyöreit, kétszerte jobban vágyik főkötő alá.

De még nehezebb leírni a közönséget. Az iskolás lányoktól és fiúktól fölfelé egész a mameluk képviselőig, látni mindenféle branche-ot. Még Tisza Lajos is eljön néha, ki nem vállalta el a dísztagságot, hanem rendes tagnak íratta be magát.

A biztosi tanács képezi a jég arisztokráciáját: egy-két pillantással végigméri a publikumot, egyik-másik aztán, mint egy igazi arisztokratához illik, kikeresi magának a legrútabb hölgyecskét, és neki udvarol annak jeléül, hogy egy arisztokrata fölötte áll az isten azon szeszélyének, hogy az valakit a saját szakállára szépnek teremtett. Az igazi úr fumigálva halad el a szépség mellett, mert azt mondja, ő határozza el, ki a szép. Aztán nem is szeret egy »gusztuson« lenni a »canaille« publikummal.

A pártoskodó honatyák azonban itt sem maradhatnak tétlenül. Megalakult az »Ilka« és »Marcsa« párt. S az Eris alma fölött mindig váltakoznak a sanszok. Már-már »Marcsa« felé ingadozik a győzelem, mikor az »Ilka« valamelyik új toalettje ismét őrá fordítja a közcsodálatot.

De ezek a kulissza titkok. Térjünk rajzunk címéhez, »Az utolsó elesettekhez.«

Valaki egyszer azt mondta, hogy a mennyország kilenc hónapnyi járó föld innen. S ezt következő indokolással kísérte: »Mert egy elbukott angyal annyi ideig pottyan le ide a földre.«

Oh, ezek a mi jégpályai elbukott angyalaink nem esnek olyan magasról s nem esnek le olyan nagyon. Ezek csak úgy mulatságból potyognak, a vakító bokák, meg a vakító fehér szoknyák kedvéért.

Nem mondom, hogy egy ilyen elesés reklám, mert sokszor nem az, de nem is hátrány, nem is hiba és nem is kellemetlen dolog. Mert az igazság jelentkezése az, a valódiság fölbukkanása. A látszat háttérbe szorul, megsemmisül olyankor, s csupán a tények beszélnek.

S ki ne hajolna meg a tények előtt?
Valóban elesni, szépen elesni, szerencse...
Boldogok ti, akik utoljára estetek el tegnap.
Legelőször leesett az egyik. Örökös versenytársak.

Eddig arról folyt a vita, melyik tanulja el az eleganciát a másiktól. Nem lett a vitának eredménye. Most azzal van előnyben az egyik, hogy elesett. Ezt nem tűrhette a másik. Fogta magát és ő is elesett.

S a jég már gyenge volt akkor. A kristálylap hátát fölszántotta a nap, s kásás porhanyós lett a fölület. A korcsolyák lemeze nem dübörgött, nem zizegett többé a merev talajon, hanem reszelve hasgatta össze.

A jég olyan volt, mint egy, a megsemmisülésnek induló holttetem, sárgás színt öltött s puha rothadásnak indult.

Az elesettek fotográfiája kinyomódott rá. Az elesettek meg voltak örökítve.

De már mikor az udvarlók elmentek, hogy megnézzék a két fotográfiát, már nem volt ott semmi... egészen semmi...

A kedélyes téli ezüst mező, hol annyi minden történt, hol vidám csengő kacaj annyiszor hangzott, fürge pajkos leányok mosolya hol oly sokszor ragyogott, hol édes történetek szövődtek, hol szívek meggyulladtak és elégtek, hol virágok nőttek, elhervadtak, az ezüst mező puszta, elhagyott s nem ezüst mező többé - hanem egy nagy pocsolya.

A váz még ott van, a két fotográfiának se híre, se hamva, a föloszlásnak indult holttetemnek még egy nap kell, s állóvíz lesz belőle.

S mivel állóvíz lesz, habjai sem lesznek és nem fogják kifecsegni, kilocsogni azt a sok titkot, amit tudnak.

Egészen néma pocsolya lesz. És ez nagyon jól van így.

Önök azonban, szabad királyi Szeged városának ezután születendő békái, önök boldogok, e vízben fognak lakni, s édelegni fognak azon sárban, mit pici lábak hordtak össze a jégbordákra télen át.

Önök, kik e vízzel olyan jó barátságban lesznek, hogy megértik az ő némaságát is, s beszélni fognak vele, önök meg fognak tudni mindent, ami történt.

S ha majd nyáron néha esténkint az előttem kegyeletben tartott ős Durbincs romjai kedvéért arra járok, kuruttyolják el kérem nekem... azokat a melankolikus történeteket.

...................

Addig is pedig tanúsítsanak némi respektust a szegedi lakáshiány iránt. Igyekezzenek megférni e paradicsomban, s ne foglalják el lakásul, mint tavaly, az egész várost.

Hát bizony már beköszöntött a meleg, - kánikula áprilisban. Tavaly ilyenkor vízen csónakáztunk a város kellős közepén télikabátban, ezidén vizet izzadunk és keressük az árnyékot. Pedig ez esztendő éppen a tavalyinak árnyéka.

No, de nem is az esztendőről, hanem csak a hétről van szó. Annak a nevezetességeit kell elbeszélnünk szegedi szempontból.

De hát mi történt egy hét alatt Szegeden? Ebben a csendes építkezésű városban, melynek világhírű rendőrsége elejét veszi minden bajnak és minden nevezetesebb stiklinek, hol boldog mindenki és megelégedett, hol csak meg kell kívánni valamit, hogy az ország azonnal teljesítse, hol az egyedüli elégedetlen ember Bakay Nándor, s az is olyan ember, aki lemond tíz forint napi diurnumról csak azért, hogy ő elégedetlen lehessen. Szeged tehát az a város, ahol pénzért veszik az elégedetlenséget, Bakaynak legalább, uti figura docet, négyezer forintjába került.

Biz itt kevés történik. Akasztások elő nem fordulnak, halottak föl nem támadnak, carrouselek nem tartatnak, még a halálozási statisztikát se vezetik, vagy a törvénytelen szülöttek számát.

Pedig már több mint kilenc hónapja van itt a királyi biztosság, amit (honni soit qui mal y pense), becsületemre mondom, csupán azért említek, mert ez idő alatt a közélet némi élénkebb érlüktetést nyerhetett volna.

No, de ha sok nem történik is, valami keveset mégis össze lehet böngészni.

Vasárnap a királyi biztos díszfogadtatása volt. Fényes dikciók fényes bandérium. A koronázás óta ilyen bandériumot nem lehetett látni. Két daliás levente ügetett elöl, csillogó ruháik fodraival gyöngéden játszadozék a déli szellő. Volt még azonkívül hat rendőr. Amint toporzékoló nemes paripáikon el-elrobogtak, megdobbant a föld, s Phőbus napszekerét megállítá az égen és irigykedve csodálta.

Tisza Lajos kihajolt hintajából, s amint végignézett rajtuk, önkénytelenül fölkiáltott: »királyi pompa«! s örömében nyomban elfeledte, hogy »sírja nem itt Szegeden rengett«.

A királyi biztossal megjöttek a tanácstagok is - s hogy ne legyünk egy kaszttal túlterhelve, mindjárt harmadnapra eltávoztak a komédiások.

Igen, a színház bezáratott, s szeptemberig most már nem gyönyörködhetünk az elragadó művészet élveiben. - Üres lesz az érdekes fabódé, s mert tavalyi nyári lakói, a békák, nem térnek vissza az idén, csak az emlékek fogják lakni, s páholytól páholyhoz suhannak... fölkeresik a szépek hűlt helyeit, és édelegnek, elmulatnak.

Bár nagy veszedelem fenyegeti a faszínházat, a Falk Miksa százharminchatezer forintja mint fekete felhő gyülemlik az égen, s lehet kocsiszínné vagy éppen istállóvá devalválja néhány évszázad múlva az eddig kevély csarnokot, melyet annyi derült óra fénye sem szépít meg annyira, hogy különbet ne kívánjunk.

*

Nagy parlamenti sikerei után Szeged »bölcse«, Bakay Nándor is hazajött megpihenni.

A diplomata azonban sohasem pihen, mert amikor pihen, akkor is dolgozik.

Unalmában meglátogatta Lajos barátját is a Zsótér-házban. Sétálni hítta, valami ürügyet mondott, valami mutatni valót födözött föl, gondolom, valahol a töltéseken.

Bakay t. i. rehabilitálni akarta magát, s így gondolkozott:

Elhívom Lajost valamerre, hadd lássanak vele az utcán, ...hamar híre fut, s aztán... barátairól ösmerni meg az embert.

De mert Lajos is úgy gondolkozott, hogy barátjairól ösmerni meg az embert, azt mondta Ferdinek, hogy nem megy vele sétálni.

E státusférfiúi távolodások egy nagy európai konfliktus csíráját hordják méhükben, úgylehet.

*

A Bakay parlamenti sikerei és beszédei után eszmetársítás útján menjünk át a zöldbe. - Újszegedre.

Ez most a legüdítőbb hely. Siessünk kifelé. Mégpedig a »Hallpiacon« át. (Valóban, a szegedi magisztrátus nagyobb dicsőségére, így vagyon ez fölírva a »Halpiac« egyik szélső sarkán.)

A vén hajóhíd ott éli utolsó napjait (félek, évekké lesznek e napok), s olyan, mint bizonyos hölgyek, kik minél korhadtabbak, annál drágábbak. Vén bordái ki-kiszakadoznak, szinte terhére van, ha valaki keresztülmegy rajta, azért is kell fizetni mégegyszer annyi vámot, mint tavaly. Ha eddig Szeged mellett folyt el a Tisza, ezentúl Szegeden keresztül folyik az, s ha túl vagyunk a Tiszán, csak a város túlsó részeiben járunk.

De most mi közünk a városhoz, mikor éppen a városból menekülünk a Népkertbe?

Milyen egészen más itt a levegő! A tavasz illatát csapkodja felénk a langyos szellő, »melytől megrebbennek a fák új levelei, e mint távoli hollószárnyak zizzennek össze.

Az intelligensebb közönség, úgy látszik, elvetette azon különös szokást, hogy vasárnap sereglett itt össze, mikor az egész liget porzott a nép ezreitől s kurjongatásoktól, keserves muzsikától visszhangzott, hétköznap pedig, midőn egész szépségeiben tárul ki a természet, a némaságban, alig kereste föl valaki e szép, de gondozatlanul hagyott helyet, mintha bizony hétköznap értéke sem lenne a jó, tiszta levegőnek.

Ezidén azonban másképp van. Ami nem is csoda, hisz a szegediek már két éve nem láttak tavaszt: indokolva van, ha mohóbban élvezik.

A közönség hétköznapokon is kijár, s egész fővárosias színt nyer ilyenkor az úri néptől tarkálló liget. Dicséretképp említjük meg, hogy az idén némi gondot tapasztalunk mindenütt, azaz az utakat seprik néha, a füvet tisztítják, bár nem mindenütt, s a városi kertész ízelítőnek csinált valami formátlan virágágyakat a Népkert elejére. Úgy néznek ki ott, mint a szégségtapaszok valami rezes orrú vén banya arcán.

De hát a kezdet mindenütt nehéz, s reméljük, hogy lesz folytatása is, - mert amilyen por lesz itt az idén és mindaddig, míg az építkezések folynak, annak csak isten a megmondhatója. Az emberek kénytelenek lesznek az egyedüli kirándulási helyre, a Népkertbe menekülni. Ez nem mulatság többé, hanem fontos egészségügyi szempont.

De különben is nagyvárost alig lehet képzelni kirándulási helyek nélkül, csak az a város lehet boldog, ahol nagyobb jólét és kényelem van. A kényelemhez hozzátartoznak a mulató helyek, parkok sat.

Mert kinek volna kedve olyan városban letelepedni, hol csak nagy terhek vannak előnyök nélkül?

Nem művelhetünk csodát, nincs birtokunkban az Aladin csodalámpája, de amit a jelenlegi körülmények mellett ki lehet vinni, miért hanyagoltassék el az is?

Fordítson a város gondot a Népkertre, költsön rá, s higgye meg, minden befektetett garas nagy kamattal térül vissza. Egy fürdő, egy elegáns vendéglő künn a Népkertben óriás jövedelmet hajtana a városnak. Csakhogy a város is úgy van ezzel, mint Széchenyi István mondotta: »Rossz gazda szeme nem látja az aranyat.«

Nem Monaszterly és Kuzmikhoz, vagy Alter és Kisshez vezetem olvasóimat - nem, - a férjek ellen nem írok, én, aki mindig az ő pártjukat fogom, mert azt tartom, hogy az emberi nem közül a szerencsétlenek vannak leginkább jogosítva igénybe venni a kíméletet.

Múltkor egy tiszteletre méltó barátom, egy itteni nagykereskedő, aki - már csak kifecsegem - házasodni készül, azt kérdi tőlem:

- Maga már tudja, ön már próbálta, ugyan mondja meg igazán, milyen az a házasélet?

- Igazán megmondjam?

- Nagy köszönettel veszem - szólt és nagyot sóhajtott.

- Hát a házasélet mindössze annyiból áll, hogy az ember, mikor este hazamegy, egy idegen asszonyt talál otthon a szállásán. És ez így megy minden nap.

- Nem plágium ez?

- De az, hanem az életből.

E kitéréssel különben csak álláspontomat akarom körvonalozni azok előtt, akik a fölvett cím (a ruha) folytán valami értekezést várnak a ruháról, a piperéről, s kiknek kedvéért e divatcikkek vannak, az asszonyokról, mert ha igaz az a közmondás, hogy »az asszonyt a ruha teszi«, akkor a ruha aequale asszony, s az én tárcacikkem az asszonyokkal fog foglalkozni.

Pedig dehogy fog! Nekem tetszik az, hogy mindent megfordítsak, ami van, ha lehet, meghazudtoljam még az igazságot is hipotézisekkel. Hiszen az igazság tán már nem is létezik többé, hanem csak jobban és kevésbé indokolt állítások járnak az ő megviselt ruháiban.

Ha a világ azt mondja, hogy a »ruha teszi az asszonyt«, tudja is indokolni, és igaza lesz.

Ha pedig én mondom, hogy »éppen a ruhanélküliség teszi az asszonyt«, én is tudom indokolni, és nekem is igazam lesz.

A világ még azt is mondja (mert mond a világ következetlenségből, ész nélkül mindent), hogy »nem a ruha teszi az embert«.

No, én meg éppen azért bebizonyítom, hogy igenis, a ruha teszi az embert.

Ezért írom e cikket, s azért viseli »A ruha« címet.

Azaz, hogy van egy másik indoka is.

A szegedi törvényszék nemsokára egy szenzácionális bűnpert fog tárgyalni. Egy merénylet ez, nem szerepelnek ugyan benne Orsini-bombák, mert ilyesmi, hála a mi szemes rendőrségünknek, itt ez idő szerint nem történik, az egész dolog abból áll, mint azt már lapunk említette is, hogy Jankovich Miklós kormánybiztost a toalettje miatt nem ismerte föl kubikosainak egyike s more patrio bánt vele.

Ez alkalomból, melytől már csak egy-két nap választ el, elhatároztam, hogy Jankovich Miklósnak, aki mindig szívélyes nyájassággal viseltetett irántam, s aki nekem igen sok jó adomát mondott el még családombeli emberekről is, amely adomákból én semmit sem tanultam, én viszonzásból szinte el fogok neki mondani egy történetet, szinte családja-beli emberről, amelyből ő sokat tanulhat.

Hát a Nógrád megyei Jankovich Miklóssal történt, mert Jankovich Miklósa minden valamirevaló vármegyének van. Ne is vesszen ki a magjuk soha.

A Nógrád megyei Jankovich Miklóssal történt, mondom, de bízvást megtörténhetett volna a Pest megyei Jankovich Miklóssal is (t. i. ezzel a mienkkel), mert annyira rápasszol ez a történet mind a kettőre, hogy engem egy időben gondolkodóba ejtett.

Régen-régen, még tán az anyám is rövid ruhában járt akkor, egy ánglius lord halálozott meg a lapok hírei szerint, aki összes óriási vagyonát egy általa ismeretlen embernek hagyta, akit nagyon hiú piperkőcnek hallott emlegettetni, oly föltétellel, hogy ő és maradékai örökké zsákruhában járjanak. Ellenkező esetben az egész vagyon a lord rokonaira fog szállani.

Hát én bizony azt hiszem, ilyen valami bolondos átok nyomja a Jankovich család Miklósait, akik mind a ketten tökéletes gavallér emberek, ruha dolgában azonban annyira dúskálnak a szegénységben, hogy ha látja, s rájuk nem ismer az utcán, a finánc is keservesen megsiratja az ágrólszakadtakat.

Egyszer a nógrádi Miklós betér Pesten az Úri utcán a Laky-féle ékszerkereskedésbe és kiválaszt egyik unokahúgának esküvőjére ajándékul egy gyémántos ékszert.

A kereskedő gyanúsan méri végig tekintetével a lompos kinézésű vevőt, a végig-telegrafírozza szemeivel a kereskedő-adjunktusok közt a »nagy gyanú«-t.

Az ékszer megtetszett Jankovichnak. Megkérdi, mi az ára. Gondolom, ötszázhatvan forint volt. Szó nélkül kiveszi a tárcáját, s több hasonszőrű testvérei közül kivág egy ezrest.

A kereskedő meghökken a nagy bankó láttára, átveszi s hebegve mentegeti magát, hogy nem bírja fölváltani, hanem hát majd fölváltja a segéd a szomszédban, mire a segédnek principálisi szemekkel ismét megtelegrafírozza, hogy »hova« menjen.

A fürge segéd el is megy, vissza is jön, de már nem egyedül, hanem egy konstáblerrel, aki megfogja a Jankovich Miklós gallérját és így szól:

- Ön velem jön.

- Hova?

- A városházára, a rendőrségre. Hol vette ezt a sok pénzt?

- Van nekem több is - mondja Jankovich Miklós a zsebébe nyúlva, s vagy húsz ezresbankót halászva ki onnan.

- Iszonyatos! Hol rabolta? Hol vette ezt a sok pénzt, hé?

- Hol vettem? Hát eladtam a repcémet, a gyapjúmat, meg a búzámat.

A rendőr elröhögte magát:

- Hazudj ily bolondokat az öregapádnak. Aló mars! Gyerünk!

Odaát a tornyos épületben igen megörült Thaisz Elek ennek a jó fogásnak. Ez oszt virtus, gondolta magában. Még be sincs jelentve ez az új rablás, még az illető, akitől a húszezer forint el van lopva, nem is gyanítja a kárt, s már a pénz itt hever a rendőrség asztalán.

Megállt a tükör előtt és sokáig nézte magát öntelten. »Lexi, Lexi, te mégis ügyes ember vagy!«

Ezalatt egy szubalternus hivatalnok a jegyzőkönyvet vette föl a delikvenssel.

Néha-néha Thaisz is odafordult a vallatotthoz:

- Tehát megmarad makacsul azon konok, konok, mert nevetséges, és nevetséges, mert konok állítása mellett, hogy maga Jankovich Miklós Nógrád megyei földbirtokos?

Jankovich már ekkor dühös volt, kijött a flegmából, toporzékolt mérgében, és fenyegetőzött, hogy csak hadd szabaduljon ki innen, az egész városházát fölrobbantja. (Különös véletlen, hogy a nógrádi Jankovich Miklós is robbantásokkal fenyegetőzik.)

- Dehát föl bír ön valami tekintélyes tanút hozni, aki a személyazonosságát bebizonyítsa? - kérdé a Komjáthy-stílben épült főkapitány, aki a dühöngő emberről azt kezdé pszichológiai ismeretei alapján gyanítani, hogy az egy nagyobbszabású gonosztett elkövetése után megőrült a maró lelki kínok alatt, s most éppen a rohamok vannak rajta.

- Hát hogyne bírnék tanút fölhozni.

- De tekintélyeset?

- Amilyet akar. Jó lesz Tisza miniszterelnök?

Csakugyan meg van őrülve, gondolá a főkapitány s szánakozólag mondá:

- Tisza jó lesz. De miként véli megjelenését eszközölni?

- Írok neki - mondja Jankovich. - Küldje el ön valamelyik fogdmegét hozzá.

Tollat, tintát adtak neki. Jankovich leült s a következő levelet tette papírra:

Nagyméltóságú Tisza Kálmán miniszterelnök úrnak, helyben.

Kegyelmes uram, tisztelt barátom!

Engem a te kopóid elfogtak, s most itt ülök a rendőrségnél. Elfogtak pedig azért, mert pénzem van.

Hát már annyira vitted az országot, hogy a becsületes embernek nem szabad pénzének lennie?

Gyere kérlek, és szabadíts ki a te kopóid körmei közül, mert nem akarják hinni, hogy én vagyok a te hőn tisztelő barátod:

                  Jankovich Miklós

Thaisz szentül hitte, hogy elmeháborodottal van dolga, de azért mégis elküldte egy kellő instrukcióval ellátott hivatalnoka által a levelet a képviselőházban levő miniszterelnöknek. A hivatalnok visszatért, hogy a miniszterelnök őexcellenciája átolvasta a levelet és azt mondta neki a folyosón, miszerint az ülés végeztével személyesen fog elmenni a rendőrséghez.

A főkapitány nem tehetett egyebet, mint hogy várt, pedig a főkapitány nem szeret várni, kivált ha a várakozási időbe gonoszul beleesnek a déli és a szundikálásra szánt órák is.

Szörnyű lassan pergett az idő, s Thaisz úrnak legelőször jutott életében eszébe, hogy milyen terhes dolog a hivatal. Végre azonban délutáni három óra felé besántikált Tisza Kálmán s a tragikomédia végetért.

Jankovich Miklós kiszabadult, visszakapta a pénzét - Thaisz Elek pedig nem kapott ezért a tévedésért rendjelet, ami pedig szokatlan dolog a rendőri tévedésekkel szemben.

- No Miklós - mondja Tisza -, most az egyszer kivágtalak a bajból. Hanem azt mondom, ezentúl tisztességes öltözetben kerülj elémbe.

A nógrádi Jankovich is mameluk, szót fogadott a kormányelnöknek, nyomban egy előkelő szabóhoz hajtatván, hogy az talpig dandynek öltöztesse, mert maga is belátta, miszerint a mai kellemetlen esetet ruhájának köszönheti.

Mikor vett új ruháiba öltözve kilépett szállodájából, úgy nézett ki, mint egy Ugron Gábor, nem! úgy nézett ki, mint egy hiú francia márki.

Kevélyen és feszesen szedegette lábait, mint egy hidalgó, s búbánatos méltóság tükröződék arcán, mint egy angol pairén hivatalos temetéseknél. Végigment a Váci- s Dorottya utcán a klub felé, ösmerősök jöttek el mellette, utána, vele szembe, de senki sem köszönté nyájasan, mert senki sem ismerte meg.

A volt börzeépület lépcsőin, mielőtt benyitna a »Kör«-be, megállott, mert egy félig ismerős és mégis ismeretlen úr jött egyenesen feléje - a szemben függő tükörből. Nem emlékezett rá, honnan ismeri ezt az urat. Pedig olyan jó nógrádi ábrázata van!

Egyszerre kezdte kikombinálni, hogy az ő maga -, meghökkent s tűnődve helyezte a mutatóujját homlokára.

»Ma elfogtak, mert rossz ruhám volt, a miniszterelnök azonban konstatálta személyazonosságomat. Kiszabadultam. Most már jó ruha van rajtam. De ha most elfognának, akadna-e valaki, aki e gúnyában a személyazonosságomat konstatálná? Képtelenség. Sose szabadulnék ki.«

Visszafordult. A kisebb veszedelmet választá.

Futott a szállodába s magára szedte a piszkos, ócska ruháit. Így ment vidáman fütyörészve az utcán, ahol minden harmadik-negyedik úriember »öcsémnek« vagy »bátyámnak« szólította.

...Ím, elmondtam a szegedi Jankovich Miklós épülésére a nógrádi Jankovich Miklós toalett-históriáját; ha majd egyszer Nógrádba vetődöm, ott meg a szegedi Jankovich Miklós toalett-históriáját mondom el a nógrádi Jankovich Miklós épülésére.

Hadd tanuljanak egymástól öltözködni.

Kiesett a vonó a kezéből - örökre.

Addig gyújtogatta, addig melegítette édes nótáival, fájó nótáival a szíveinket, míg az övé elhidegült s nem mozdul meg soha többet.

Igazi cigány volt, fajának összes szenvedélye ott égett az arcán, ott zúgott, ott szilajkodott az ujja hegyén. Mert az ujjaiban volt az ő szelíd ábrándokba ringatott, viharokat járó lelke. És ezek az ujjak most már meg vannak dermedve, és alácsüggnek a ravatalon, tehetetlenül...

Idealizált cigány volt... Szőke haj, merengő szemek. Az alföldi rónák búzavirágjához hasonló színűek. Az alföldi rónák ragyogó népköltészete mosolygott ki belőlök, ha hegedült, az alföldi rónák egyhangúsága festekezett bennök, ha pihent vonója. És ezek a szemek most már le vannak csukva jól. És nem fognak többé mérgesen rátekinteni hátra a cimbalmosra, vagy a brúgósra, ha gikszert csinál és megelégedéssel előre a közönségre, ha az el lesz ragadtatva.

De nem is lesz elragadtatva.

Vége van a szegedi népzenének. Páczi János halálát nem pótolja senki. »Kotyel« lesz, ami ezután jön, ahogy ő fejezné ki cigányosan a dibdábságot...

Páczi szentesi gyerek volt, de Szeged volt az otthona. Nem tudott másutt meglenni. Többször elindult körútra, de bizony mindig utánvéttel került haza, mivel hogy az igazi cigány-virtus nem tűri meg a haszontalan földi »vagyomot«, míg ellenben a »gőzmasina« nem hozza haza az embert »dili« módon, szép muzsikaszóért.

Nem szerette hát elhagyni a »szegedi birodalmat«, ahol ő uralkodott, ahol az ő arany ujja, selyemhúrja játszott a szívekkel és »dirigátora« volt annyi pici, apró lábnak.

De míg hegedűje napról-napra szebben szólott, azalatt a saját szava egyre tompább, halkabb lett. A gégéje sorvadott. A nyakában kapaszkodott meg a halál, és a körmeivel kaparta.

Ő azonban folyton szenvedélyének élt, mert nem mestersége volt neki a zene, hanem élete, mindene. Egész odaadással dűlt »hegedűjének«, mintha kedvesére támaszkodnék, arca átszellemült, kipirult a lelkesedéstől s mialatt nevetett, zokogott kezében az a jó szárazfa, mialatt könnyedén csalogatta ki belőle azokat a csodálatos, gyönyört fakasztó hangokat, amiktől kinyílott a virág, hullani kezdett a harmat, sugdostak a füvek, lágyan hajladoztak a faágak és eltemetett érzelmeik keltek életre a szívekben, addig az ő arcára a halálos verejték gyöngyei ültek ki.

Letörölte őket a könyökével és játszott tovább. Párbaj volt ez a halállal.

Legyőzetett. Agyonmuzsikálta magát.

Ma halt meg, a tavasz legköltőibb napján, május elsején. Ma reggel, mikor éppen »terminusa« volt muzsikálni a bandával a Népkertben. Ez a »másik« terminusa még »sürgősebb« lehetett, oda ment el, a banda nélkül.

Szegény Páczi!

Sokat vigadtunk, sokat búsultunk nótáidon.

Letetted a vonót. - Hasztalan kiáltanánk »hogy volt«! föl nem vennéd többé.

- Jancsi, így még egyszer sem szomorítottál meg!

Az alkalmi lapok mániája már Szegedre is eljutott, s megjelent a »Szegedinum-dánom«. A királyi biztosság állította-e össze pihenő óráiban, vagy pedig valamely kövér fantázia szülötte, nem tudni.

Annyi bizonyos, hogy a lap megjelent gyönyörű velin papíroson. Én ugyan nem láttam, de van egy sógorom, annak van egy ismerőse, az nemcsak látta, de el is olvasta, sőt jegyzeteket is vett róla.

Szavahihető ember. (Negyedízigleni rokon Pillich Kálmánnal.) Ez beszéli, hogy a »Szegedinum-dánom« különb kiállítású akár a »Páris Murcia«-nál, akár a »Vindobona«-nál, vagy a Kaas Ivornak adott albumnál, sőt a »Tavasz«-nál is, ami különben nem csoda, mert a mi státusférfiaink is jobban értik azt, ami nem az ő foglalkozásuk, t. i. az epigramma csinálást.

Különben adjuk a titokban megjelent lap e leírása után combinate összeállított első oldalát nehány szereplő férfiú szellemi termékeivel. Az érdektelenebbeket kihagytuk.

Szegedinum-dánom.

alkalmi lap a reconstrukció köréből stb.

Határozati javaslat

Tekintettel arra, hogy Tisza Kálmán szerint »a jókedvű adakozót szeretik az istenek«, - indítványozom, igyék meg a segélypénzeket kiosztó bizottság minden reggel tíz liter bort, hogy az isteneknek kedves legyen.

Komjáthy Béla

Mikor a Zsótér-házba járok,
Kende lépked ott tipegve
S minden ami él összesúg
Meghajolva, meggörnyedve.
A "kegyelmes úrnak" hangja
Nyitott ajtón ki-kihallszik,
Megreszketek és lelkemben,
A szabadságdal elalszik.

Szabados János

Tűnődés

Fölmentem Budapestre. Hallom, a választóim már békétlenkednek és zúgolódnak, hogy nem tartom orromat a »Házban«. Gondoltam magamban, most már muszáj valami ellenzéki dolgot, valami konfliktust, valami bonyodalmat csinálni. Hát azt tettem, hogy amint szokás szerint levettem a folyosón Tisza Kálmánról a felső kabátot, nem a szokott szegre akasztottam, hanem a Verhovay fogasára.

Bizonyos, hogy ez a kabát eltéved... az oldalzsebében impúrumban levő sajtó megrendszabályozási javaslatokkal együtt. Hanem az ördög nem alszik... most jut eszembe, hogy hátha ott volt az irományok közt a főispáni kinevezésem?

Végh Aurél.

Fölépítik az állandó hidat. Most már meglesz az új kalapom. Hanem a fejemet vesztettem el.

Zombory Antal

Naplójegyzeteimből

November 20. 1879.

A rossz napok beálltak. De most már komolyan hozzákezdünk a munkához. Nem járhatok ki Deszkre. A tanácstagok ma megjöttek. A lovaimat hazaküldtem.

Március 20. 1880.

Szép idők járnak. De most már komolyan hozzákezdünk a munkához. Bakay leköszönt, s mert nem szeretem a halasztást, rögtön kinevezem Pillichet - esztétikai szempontból.

Március 29. 1880.

Petőfi őrültje föl akarta robbantani a világot. Azt mondja Jankovich Miklós, hogy az nem volt őrült.

Május 5. 1880.

Tallián lemondott, s elment. A város különben is tele van taljánokkal. Az eső esik, lehetetlen dolgozni. De most már komolyan hozzákezdünk a munkához.

Tisza Lajos

Eh! Hagyjatok engem aludni.

Pálfy Ferenc

Mikor az öreg Baldácsi hivatalt keresett, aztat mondtam neki:

- Te bátyám, van itt egy indiai utazó, amelyik aztat mongya, hogy ők ott valami tartományban százezer forintért megválasztanának királynak.

- Ühüm - feleli Baldácsi fontoskodó arccal.

- Nem drága, de az a baj, hogy ott kell lakni.

- Hüm hüm!

- Hanem van annál egy jobb. Ötvenezer forintért megválasztanak istennek -, s ott se kell lakni.

Mikor én aztat Baldácsinak így elmondtam, mindenütt kerestette az indiai utazót, de hasztalanul.

Nem bírtam kitudni, a két hivatal közül melyiket akarta.

Magamról azonban elmondhatom, hogy az adott viszonyok közt legjobban szerettem volna lenni ideiglenesen az utazó indiánus - hogy véglegesen a szegedi főispán lehessek.

Horváth Gyula

Azt mondja Mikszáth, hogy nem a ruha teszi az embert.

Megint nincs igaza.

Rónay Béla.

Ecclesia praecedit, raecedit, cedit, edit
Kassai sonkának fogom csontos végit.

Dobó Miklós

Gondolatok

Mióta egyszer Horváth Gyula megmagyarázta nekem a percsórai kérdést - azóta megint nem értem.

Szólj igazat, - betörik a fejed. Akkor az enyim asszekurálva van!

Irigylem ezt a Bakayt. Többet beszél nálamnál is.

S végtelenül csodálom Szemzőt. Még mai napig sem tartotta meg a parlamentben a szűzbeszédet.

Ez az egyetlen szűz-dolog, amire az az én kollegám nem vágyik.

Ordódy tárcát kapott. Vajon én kapok-e ordót?

Pillich Kálmán.

Interpelláció.

Micsoda dolog az, hogy az én kedves barátom, Tisza Lajos azokat a köveket, amelyekkel a bátyja ablakát negyedéve beverte a dicső nép, ide nem hozatja építési anyagnak?

Bakay Nándor

Egy megtörtént, minden adataiban való dolog elmondása dacára is óhajtok annyi kímélettel lenni, hogy a történet hősének igazi nevét elhallgatom s csupán predikátumát használom föl és keresztnevét.

Neczpály Miklós a történet hőse, s amennyiben előre megmondtam, hogy predikátumát használom föl névnek, nyilvánvaló tehát, hogy Neczpály Miklós magyar nemesi családból származik. Fiatal ember és fogalmazó a közös pénzügyminisztériumban Bécsben, ami megint azt magyarázza meg, miért hallgattam el egész nevét kíméletesen. Hivatalnok emberről nem tudni, minek vallja kárát.

A fiatal Neczpály egy szegényebb sorsú felső-magyarországi család nagyreményű sarja, nagyreményű azért, mert vannak elegendő nexusai a magasabb régiókban, két nagybátyja képviselő, s ezek közül az egyik, pláne, primipulus és az Alsóház egyik elnöke.

Mert igen bizalmas úton jutottam e történet egyes szálaihoz, a nagybácsik közül egyet sem fogok megnevezni, hanem közülök azt, akinek itt éppen szerepe van, egyszerűen »Pali bácsi«-nak szólítom, amint hogy úgy is nevezik őt mindenütt: a klubban a tarokk mellett, otthon a vármegyében, az országházi folyosón, csak éppen talán a »Ház«-ban nem.

A fiatal Neczpály magas, szőke pofaszakállú, sovány, hosszúképű ifjú, akinek egyetlen szenvedélye az utazás. - Utazni, örökösen utazni - lehet-e természetesebb, mert kielégíthetetlen vágya egy bürokratának, aki örökké íróasztalához van láncolva?

Különösen Amerika felé vonzotta Miklóst a szenvedélye már gyermekkora óta, a varázsütésre támadt városok zaja, az őserdők hallgatag nyugalma, a sajátságos intézmények és emberek, az emberi ész csodás művei, mind nagy hatással voltak képzelődésére, s utazási szomjára.

Én (e sorok írója), ki játszótársa voltam Neczpálynak, s ismerem őt gyermekkorától, bízvást elmondhatom, hogy okvetlenül turista lett volna, ha családja szerény anyagi viszonyai megengedik, de így kénytelen volt kenyérpályát keresni, s a kenyérpálya parancsol.

Az adott körülmények közt tehát szépen megépített gyermekkori ábrándjai és tervei mindössze oda zsugorodtak, hogy egykor ha majd osztálytanácsos lesz, mégis megnézi Amerikát, ha szegényesen tengődve kell is utaznia. De énistenem! mikor lesz az, mikor őt osztálytanácsossá promoveálják! Be sokszor megárad meg leapad addig odahaza a kiscsoltói patak! Talán már öreg, tehetetlen lesz akkor, s jobban fog vágyni a meleg kályha mögé nyugalmas karosszékbe, mint a romantikus Újvilágba. Vagy hogy meg nem éli azt az időt soha, mikor a »Wiener Zeitung«-ban ott lesz cicero betűkkel: »Közös pénzügyminiszterem előterjesztésére...« stb. De ha megéli is, kérdés, utazhat-e, kap-e annyi szabadságidőt.

Ezer meg ezer kételye támadt könnyen szétoszló felhőnek, mert a remény napja besüt a miniszteri bürókba is, s Miklós, mintha előérzete lett volna, mindig várt valami »non putarem«-re, mely reménységeit valóságra váltja föl.

Szerény fizetéséből szorgalmasan rakosgatott félre amerikai úti leírásokra, s magára az útra, s mi rokonok, jóbarátok és ismerősök, valahányszor érintkezésbe jöttünk vele, sohasem mulasztottuk el megkérdezni: »Mikor utazol Amerikába?«

Ő ilyenkor csendesen mosolygott és türelmesen hajtotta meg a fejét, mintha egy láthatatlan végzetnek jelentené ki ezzel az önmegtagadó engedelmességet.

Tavaly, 1879. évi ápril elején azonban egy szerencsés véletlen következett be. Neczpály egy elaborátum kidolgozásával bízatott meg minisztériuma részéről, s ki lett jelentve előtte, hogy hivatalon kívül végezze. Hét hónapi szabadságot kapott. Többet, mint amennyit egy amerikai út s a munkálat bevégzése igényel.

Bezzeg volt nagy öröme, mert a gyűjtött pénz is szegényesen éppen elég volt födözni az útiköltséget. Utánalátott az útlevélnek s elutazott, értesíté rokonait, s többek között nekem is megírta: »végre - írja többek közt - én is boldog ember lettem. Megházasodtam, gondolod? Oh nem, annál sokkal okosabb történt. Megyek a jövő héten Amerikába. Sok kedvvel, kevés pénzzel megyek. S te most egész jogosan mondhatnád, mint ahogy szoktad, mikor valaki rossz kártyára megy be a kalábriászban: "be csak be, de majd ki!"- Hogy miként érek oda, azt már tudom, de hogy miként jövök haza, arra nem is akarok gondolni, mert még le találnék maradni. De mit is aggodalmaskodjam! Hiszen jól ösmered a családi nyavalyánkat: hozzá vagyunk szokva mindketten a jogászkorból, hogy "Nachnahme"-val jártunk haza. Nehány tárcacikket, ha szívesen látjátok, úgylehet, lapotoknak is írok innen.«

Éppen az elutazás előtti napokban vetődik föl Bécsbe Pali bácsi, s valahol a Práterban találkozik Neczpályval.

- Tehát utazol, öcsém - mondja a kölcsönös üdvözlések után -, mikor indulsz?

- Egy hét múlva.

- Tudsz-e jól angliusul? Hogy úgy ne járj te ott, mint az anglius járt itt, mikor Eötvös az akadémiai ülésre vitte, ahol jelen nem lévén az elnök (még akkor »elölülő«-nek nevezték), az alelnök prezideált, kit minduntalan akként szólítottak: Tisztelt »al-elölülő«; mire az angol mosolyogva jegyzé meg: »Báró úr, valóban bámulatos festői ez az önök nyelve, úgy hogy tökéletesen visszaadja a fogalmat, némely szót meg lehet érteni.

- Melyiket értette meg ön? - kérdi meglepetve Eötvös.

- Az elölülőt... Hiszen annyira világos...

- Mi hát?

- Mi volna egyéb, mint furulya.

Neczpály megnevette az öregúr adomáját.

- Folyékonyan beszélek angolul, mindössze a kiejtésem hagy fönn némi kívánni valót.

- Nem baj az, csak egyéb legyen, öcsém; mert a török vezír is azt mondta az Apafi uram őnagysága követének, mikor az valami kedvezményért járult őkegyelmessége elé egy szép orációval: »Meghallgattalak emberséges követ, de nem értettelek meg, eredj hát előbb haza és tanulj meg törökül«. Mire az haza is ment és megtanult törökül: egy nagy tarisznya aranyat hozott magával.

- No, én ugyan nem viszek - mondja Neczpály, hanem ha Pali bácsi már egyszer itt van, és véletlenül jóban volna Andrássyval, meg ha terhére nincs...

- Igen szívesen szólok melletted. Holnap éppen Andrássyhoz készülök látogatóba. Viszlek, ha akarod.

Úgy is lőn. Másnap frakkba öltözött Neczpály, s a jó öreg táblabíróval elsétáltak a Ball Platz-i palotába.

A fürtös fejű kancellár éppen jókedvében volt, nyakába borult Pali bácsinak, amint megpillantotta, s szívesen megrázta Miklós kezét, mikor őt, mint öccsét, bemutatta.

Pali bácsi megbeszélvén az otthoni mameluk dolgokat, töméntelen adomával fűszerezve, magyaros, hosszú kerülőkkel kilyukadt Neczpály dolgára is.

- Bizony hallod, adhatnál ennek a gyereknek egy kis paksust: ne tartsák valami »armer Reisender«-nek odakünn.

A gróf aranyos jókedvében volt, madarat lehetett volna vele fogatni.

- Hát ezzel a kívánságoddal éppen jókor jöttél, Pál bátyám! Az amerikai nagykövettel fogok reggelizni, mindjárt itt lesz. Maradj itt az öcséddel együtt. Aztán majd meglássuk [!], ad-e egy ajánló levelet?

Miklós elpirult az örömtől, Pali bácsi pedig jókedvűen helyezkedett el egy karosszékben, s elbeszélte az összes nevezetesebb esélyeket, amik az Andrássy-minisztérium óta előadták magukat a tarokkban. És még ezer meg ezer hazai pletykát Domahidy Pistáról, Gorovéról, Ordódyról, egyszóval a klub embereiről, amit a külügyminiszter olyan pietással hallgatott, mintha valami európai fontosságú dolgok volnának, pedig csupán semmitmondó apróságok, de az édes otthonból.

Végre megérkezett az amerikai nagykövet, s minthogy Pali bácsi is megtanulta az angol nyelvet a forradalom utáni fogsága alatt Josefstadtban, igen kedélyes társalgás fejlődött ki a reggeli alatt. A beafsteak fölségesen sikerült, s a bordeaux-i és old-sherry pompásan ízlett.

Andrássy Gyula egy alkalmas pillanatban a reggeliző társaság negyedik tagjára, a szerény, hallgatag Miklósra fordítá figyelmét.

- Ön tehát el fog utazni a szép Amerikába. Milyen kár, hogy föl vannak találva a vasutak, posták és távírda-drótok, s nem a lovagias középkorban élünk. Őexcellenciájának, az én kedves vendégemnek most mennyi mindenféle üzenetre volna alkalma.

A nagykövet, egy igen tisztességes, vonzó arcú zömök gentleman, mosolygó arccal fordult a fiatalember felé...

- Ah, tehát az én hazámba utazik ön?

- Rajongva szereti Amerikát - mondja Pali bácsi. - Odahaza mindig jenkinek csúfoltuk. Attól félek, ottreked, de nem ám a misszek kedvéért, amint azt már rólad föltenném, kegyelmes uram, oh nem, ő legföljebb valamelyik gyár kéményébe fog beleszeretni.

- Bár régen megtanultuk volna, Pál bátyám, mi is ezt a szeretkezést! - mondja Andrássy hirtelen. Aztán az amerikai követ felé fordul: - Egy ajánlólevelet szeretnék neki írni, de én, édes istenem, senkit sem ösmerek ott... no, ne vond össze a homlokodat Pál bátyám... egy pár balerinát és művésznőt, kik esetleg odavetődhettek, kivéve... de ezekhez nem merném ajánlani. Valóban zavarban vagyok, és azt hiszem, abból csak excellenciád menthetne ki.

A nagykövet udvariasan hajtotta meg magát, azonnal fölkelt az asztaltól s egy íróasztalhoz lépett, mely fölött a király, királyné és a Katinka grófnő arcképei függtek.

Megfogta kezébe a tollat, lehet, azon tollak egyikét, melyek Európa sorsát változtatták meg ákombákomjaikkal, s midőn nekihajlott a papírnak, jóízű mosoly futott végig arcán, mintha valami fölséges gondolata támadt volna.

- Keresztül megy ön New Yorkon? - kérdé Neczpályhoz fordulva.

- Oh, igen. Egy hetet szándékozom ott tölteni.

- Annál jobb. Bocsánat, szinte elfeledtem a nevét.

- Neczpály Miklós.

- Oh, igen, némi gyakorlottságom máris van a magyar és lengyel nevek leírásában. Azonnal kész vagyok. Íme fogja ön - mondá a levelet borítékba csúsztatva -, soraim a New York-i polgármesterhez szólnak, s hiszem, némi könnyebbségére lesznek ott önnek a város nevezetességeinek megtekintésében.

Miklós némán hajtotta meg magát, s kevés pillanat múlva Pali bácsival együtt eltávoztak; az egyik, hogy úti készületeihez lásson, a másik, hogy nyakába vegye Bécs vármegyét s fölkeresse delegátus társait.

*

Neczpály, minthogy nem szándékunk az igénytelen magyar ifjú útját részletről részletre követni, megérkezett New Yorkba s ami után oly őszintén és hévvel vágyakozék gyermekkora óta, ott találta magát az amerikai élet zajának legközepén, a nagy világvárosban, melyet oly szépen ír le Laboulaye.

Nekiadta magát a barangolásnak, megtekinteni óhajtott mindent, s minél többet látott, annál több néznivalót talált. Egyszerre kevésnek látszott ideje, pénze, s aggódva gondolt e két irányban felette lekötött állapotára.

Már több napig időzött az óriás városban, midőn eszébe jutott, hogy mielőtt távoznék, már szintén zsebében feledt ajánlólevelét mégis felhasználja, habár - csodák csodája az otthoni tapasztalatok után - itt senkinek sincs szüksége ajánlólevélre, mert nincs szüksége protekcióra. Itt csak egyféle dolog érvényes: a pénz; pénze ha van, mindene van és megfordítva.

Az ajánlólevél tehát, mely Mr. Clarkhoz, a New-York-i polgármesterhez volt adresszálva, egészen fölöslegesnek látszék előtte; minthogy azonban Miklós teljes életében pedáns és cirkumspektus volt, arra gondolt, hogy Pali bácsi odahaza bizonyosan számon fogja kérni tőle, hasznát vette-e az ajánlólevélnek, melynek megszerzésével ő azalatt eldicsekedett otthon az atyafiság előtt, elhatározta, hogy mégis elmegy Mr. Clarkhoz s egyúttal engedélyt fog kérni a városházának megtekintésére is.

Egy reggel tehát elvezetteté magát a gyönyörű palotába, s a polgármesterhez, kinek előszobájában csupán egyetlen cselédet talált, beküldte a következő névjegyét:

Nicolas de Neczpály

Secretary at the board of exchequer in Vienna

A szolga, mielőtt bevitte e névjegyet, így szólt:

- Mr. Neczpály, önnek igen sokáig kell várni. Igen számosan vannak itt az előszobában, akik mindnyájan ön előtt következnek.

Miklós szétnézett s csodálkozva mondá:

- Nem látok én itt, uram, senkit.

- Aha! Ön idegen? Az nagyon természetes, hogy ön nem látja azokat az urakat, akik itt vannak, mert azok nincsenek itt.

E pillanatban megnyílt az ajtó a polgármester szobáiból és egy nagy vörös szakállú gentleman lépett ki onnan, s ugyanekkor megnyílt a külső ajtó is, és egy másik, fekete ruhába öltözött úr lépett be úgy, hogy az előszobában keresztezték egymást, az egyik a kihallgatásról jött - ez volt a 9. szám -, a másik a kihallgatásra ment - ez volt a 10. szám.

- Lássa ön, midőn három perc elmúlik, e jelenet ismétlődni fog. A tizedik szám kilép, a tizenegyedik szám belép.

- De hát honnan támadnak, hol várakoznak e tiszteletre méltó gentlemanok, hogy így egyenkint szállinkóznak be?

A szolga összecsapta a két tenyerét e naivság fölött.

- Énistenem, hát ki-ki a maga dolga után lát. A névjegyére mindenkinek rá van írva, hogy hány óra és hány perckor fogadja a polgármester, s mindenki úgy intézi dolgát, hogy az órája pontosan járjon s a kellő percben itt legyen, mert csakis három percet van joga igénybe venni a polgármester úr idejéből, ha az eltelik - vége. De hiszen majd jobban megérti azt ön, hadd vigyem csak be a névjegyét.

Bevitte és kihozta: akkor már rá volt jegyezve a polgármesteri titkár jegyzete irónnal, »d. u. 4 óra 19 perc«. Hogy t. i. ekkor elfogadják, amint azt Mr. Klimley, az érdemes szolga, megmagyarázta ezen »tapasztalatlan idegen«-nek:

- Jól van, jól, de én Bostonba szeretnék indulni a déli vonattal. Nem lehetséges a kivétel?

- Nem lehetséges - mondá Mr. Klimley a meggyőződés mély komolyságával.

És az annyit jelentett, mintha azt mondta volna: »Olyan potentáta nincs a világon!«

Neczpály azonban gondolt valamit, s arra kérte meg a szolgát, vigye be az ajánlólevelét a polgármesternek, aztán bánja is ő az audienciát.

- Jól van Mr., igen jól van Mr., be fogom vinni a levelet. Ez kötelességem is. De előfordulható eshetőségre szabad legyen lakását tudnom, Mr.

- »Arany Bárány« szálloda, square 49. szám.

Miklós hazatérve szállására csekély csomagozását [!] végzé, midőn alig egy félóra múlva bejön a szálloda kapusa - s Clark polgármester látogatását jelenti.

Miklós csodálkozó szemeket vetett a piciny névjegyre, forgatta azt kezében és sehogysem fért a fejébe, hogy New York polgármestere nála látogatást tegyen.

Pedig valóban New York polgármestere nyitott be a harmademeleti szobácska ajtaján, a mély tisztelettel hajtotta meg magát Neczpály előtt.

Neczpály hirtelen előretolt egy karszéket.

- Sir - mondá Mr. Clark -, nagy tisztelet rám nézve, hogy ön leültet engem...

- Oh kérem - hebegé Neczpály, ki mindig jobban-jobban csodálkozott, nem tudva, helyen van-e Mr. Clark elméje, vagy pedig gúny-e az a szavaiban.

- Sir - mondá a polgármester -, a levelet véve azonnal siettem ide, abbahagyva mindennemű hivatalos foglalatosságomat, bizonyára először tizennyolc év óta. Igen, Sir, azonnal idesiettem kijelenteni, hogy teljesen méltányoljuk azon szerencsét, mely látogatásával érte e várost s hogy tekintse magát Sir New York városa vendégének, s rendelkezzék velünk mindnyájunkkal.

- De uram - szólt Neczpály zavartan -, én egy igénytelen utazó vagyok.

Mr. Clark csak mosolygott ezekhez a szavakhoz, és meg kell adni, hogy egyikét a legfinomabb mosolyoknak produkálta e keskeny, finom arc, mely lehetőleg férfias vállakon és izmos termeten nyugodott.

Mély meghajlással távozott ezután, Miklóst egyedül hagyva, ki eleinte meg volt zsibbadva, de később hangosan fölkacagott.

- De hát mi az ördög lehet abban az ajánlólevélben?

Az ajánlólevélben pedig ez volt szórul szóra:

Tiszteletreméltó Polgármester Úr!

Neczpály Miklós urat, osztrák-magyar alattvalót különös figyelmébe ajánlom. (A "különös" szó alá volt húzva!) A legnagyobb előzékenységgel és vendégszeretettel fogadják.

Mr. Clark, aki cirkumspektus férfiúnak tartotta magát és szerette játszani az európai diplomatát, úgy el találta érteni a nagykövet ajánlólevelét, hogy abból Miklós barátunkra igen kellemes következmények fejlődtek ki.

Különös dolgok kezdtek vele történni.

Két nemzetőr állíttatott a szobája elé díszőrségnek, egy városi titkár rendeltetett szolgálatára, úgy hogy midőn kilépett szobája ajtaján, az már ott várta levett kalappal, a kapuban hintó állt rendelkezésére, valamerre csak ment intézeteket megtekinteni, ritkasági gyűjteményeket, gyárakat, ott mindenütt az igazgatók fogadták ünnepélyesen s hódoló tisztelettel mutogattak meg neki mindent, s feleltek minden kérdésére.

Neczpály eleinte nagy zavarban volt, később azonban úgy okoskodott, hogy ezen helyzet előkészítésében ő végre is nem hibás, miért ne fordíthatná azt tehát a tisztesség határáig hasznára.

Elhatározta, hogy a kiszámított időt meghosszabbítva, még néhány napig tartózkodik New Yorkban. E néhány nap pedig nagy ünnepélyességek napja volt.

Egyszer a polgármesternél volt fényes estély Neczpály tiszteletére, ahol New York amerikai fogalomban összes előkelői részt vettek. A gazdagság óriási fényét látta itt fölcsillanni Neczpály. - Tízszeres milliomosok leányai epedtek a sápadt arcú »magas vendég« egyetlen mosolyáért. Milyen boldog volt valamelyikük, ha megszólította!

Ha Neczpálynak kedve lett volna ekkor fölhasználni a helyzetet!

Azután a polgárság rendezett fényes bankettet, hol elburkolt, homályos értelmű toasztok üríttettek tiszteletére.

A szegény fiú azt hitte, hogy álmodik. Kivitték egy mezei jószágra New York mellett, ahol egy gyönyörű csalitos volt egy szép filegóriás villával. - Miklós meg találta dicsérni a gótikus stílben épült villát. A tulajdonos meghajtotta magát és nekiajándékozta. Miklós alig bírta zavarában kihebegni, hogy nem fogadhatja el a nagyszerű ajándékot, melyet nem bír viszonozni.

Végre is ráunt a fényre és előzékenységre, minőt csak fejedelmek élvezhetnek, elutazott New Yorkból - de hasztalan, fényes sorsától többé nem szabadulhatott meg.

Ahol csak kiszállt az Egyesült Államokban, minden városban a hatóság fogadta, díszhintón vitték a szállására, hercegi fénnyel rendezték be mindenütt, bankettek, ünnepélyek, díszelőadások voltak tiszteletére. Keresztülutazta egész Amerikát a Pacific-vasúton, de mindenüve velement ez a tündéri álom. Lassankint már hozzá is kezdett szokni a fejedelmi pompához.

Midőn a déli államokban járt, egyszer egy vidéki képeslapban megpillantotta az arcképét. Leszállott kocsijáról s megvette néhány pennyért a lapot. Abban olvasta először fényes fogadtatása titkát.

A lapban le volt írva, hogy Neczpály álnév alatt egy osztrák főherceg utazza be Amerikát igen fontos diplomáciai misszióval. És azután következtek csodálatosabbnál csodálatosabb kombinációk, melyekkel a herceg utazása összeköttetésben áll, mindmegannyi kiáltó bizonyítványai a hírlapírók dús fantáziájának.

Így utazta be Amerikát Miklós olyan kényelemmel, mint egy monarcha. Mikor az ősszel hazakerült s elmondta kalandjait odahaza az álmélkodó Pali bácsinak, komoly meggyőződéssel tette hozzá:

- Higgye meg, Pali bácsi, nem adom száz forintért, hogy idehaza nem vagyok osztrák főherceg.

Aki valamely várost csak nappal látott, és aki valamely asszonyt csak éjjel látott, az azt nem ismeri, mert ami az asszony este a csillárok fényénél, az a város nappal, midőn a virágos ablakok, festett boltfirmák és ingerlő kirakatok tarkasága elvonja a figyelmet az igazi vonásaitól.

Szegedet sem ismeri, aki csak nappalról ismeri; aminthogy az asszonyt nem ismeri, ha csak éjjel látta valaki. Éppen az az oka, amiért mindig a korrekt kifejezéseket szoktam használni: »Ilonka - vagy a Tercsike - nappali arca«, »Szegednek éji külseje« stb.

Bele kell mélyedni a dologba, hogy önök megadhassák nekem az igazat. Bátran ki merem mondani, hogy az éji Szeged semmiben sem hasonlít a nappalihoz, éspedig nemcsak a külsejére nézve változik el, de más lényeges dolgokban is.

Én teljes életemben nagy barátja voltam a szabadságnak, s éppen azért jobban szeretem az éjszakát a nappalnál, bár a poéták a szabadságot a naphoz hasonlítják, mégis az éj a szabadság szezonja. Végrehajtó, finánc, városi drabant, királyi biztos mind alszanak ilyenkor, s az egész államhatalom az embernek a zsebében van - ha van.

Minden szünetel, még tán a gondviselés is behunyja szemeit ilyenkor, s a mély csend, mely átveszi az uralmat, mely komoran letelepszik a becsukott ablaktáblákra, a kapuk izmos, durva kilincseire, mely összeszorítani látszik a házak kéményeit, a födelek mintha ropognának alatta, s a kövezet mindenik kockája amint megkoccan a lábunk alatt, hogy az elhangzik messze, a harmadik utcába, mintha mind azt hirdetné, hogy e mozdulatlan, hallgatag, élettelen testek közt milyen nagy úr egy ember.

Már Budapesten lepett meg az a különös jelenség, hogy nappal a Váci utcán alig hallani egyebet német szónál, míg ellenben ha éjjel megy arra valaki, az csak magyar diskurzust hallhat. A németek mind alusznak már.

De hiszen mindenütt meglátom ez anomáliákat. Szegeden nappal csak minden tizedik ember látszik tartozni az intelligens kaszthoz, míg ellenben aki éjjel jár itt, kivált hétköznap, azt kellene hinnie, hogy Szegednek óriási intelligenciája van, mert az »éjjeli hazamenők«, amennyiben az utcán a sötétben láthatni, többnyire az intelligens, a lateiner osztályhoz tartoznak.

Szép az az éj! A nagy fekete palást, amely annyi titkot, köztük sok édes titkot eltakart; költészettel önti el mindazt, ami próza. A házsorok mintha fehér kísértetek volnának, akik sötét szalagokat tartanak kiterítve.

A sötét szalagok (az utcák), hajladozni, reszketni látszanak a kísértetek kezében.

Magok a megszokott utcák felösmerhetlenek, ismerős házak idegenül meredeznek ott. A pongyola megváltoztatta őket. A zöld ajtó, melyen aranybetűs tábla és egy szép férfifő hirdette, hogy az a fodrászbolt, be van téve, csak a két réztányér csillog ott a magasban, a boltok az ő szokott ábrázatukkal hiányoznak, a puszta firmák hosszú sora hidegen hat, e máskor mosolygó, tarka-barka nevek most mind olyanok, mintha egy nagy koporsóra volnának írva. Az élet elköltözött. Minden hideg. De e hidegségben van valami méltóságos, valami megdöbbentő.

A nagytemplom árnya lerajzolódik a térre, s szeszélyes alakjával ferdén kiterpeszkedve a földön, egyet-egyet látszik mozdulni lomhán, s mint valami cápaszáj, elnyeli a keresztülszaladó kóbor ebet vagy macskát, mely bogarászni indul ilyenkor, mígnem az árnyék-óriás másik végén újra kibukkan...

De mind az utcák, zegzugok, fülkék, nyílások tele vannak suhanó árnyakkal és szellemekkel, a fák leveleiről lepotyogó harmat nesze meg-megállít, mintha szólított volna valaki.

A dajkamesék világa van előtted, s az idegeket valami hideg zsibongás futja át, megkettőztetett léptekkel sietsz a sétány mellől a térre, hol a lámpák pislogó tüze éppen azt a hatást gyakorolja, amit rút banyák ravasz szemhunyorítása...

Még amott a háztömbben látszik egy-két világos ablak, arra sietsz hazafelé, megijeszt a síri nyugalom, csak egy percre hagytad el azt, ami él, s már újra az élet közé vágyódol.

Igen, amott még, a kis sárga házban fönn vannak: mintha elfojtott nyögéseket hozna feléd a langyos éji szellő, mintha a halálmadarat látnád röpködni a két halványan megvilágított ablak között, mik úgy néznek ki, mint két kisírt szem. Lehet, hogy képzelődés, lehet, hogy csakugyan beteget virrasztanak, vagy halottat fektetnek ravatalra. Ki tudná, mi történik a falakon belül? Mennyi szomorú életregény!

És mennyi dévajság egyszerre! Átellenben is világos minden. De ez már a fényűzés világítása, a fény fölöslege mintha nem férne el odabenn, kitolakodik mindenfelől éppen úgy, mint a jókedv virágai, lehet, festett virágai. Ez már mulatóház lesz. Érdes női hang süvíti:

Tulipiros a szoknyám!
Holnap is azt veszem rám,
Mert tudom, hogy illik rám!

Mégegyszer visszanézel a térre, mintha sajnálnád annak elmaradt csendjét, ott sötétlik az óriás téglarakás, melyből a leendő Szeged fog épülni... S amint megvillannak szemed előtt a nagy, monumentális épületek, amiket az éj szebbekké tesz, azokra gondolsz, amik még fölépülnek.

S látod az éj fátyola alatt az előtted elterülő új, fényes várost, melynek hossza-vége nincsen, látod karcsú palotáit, fényes templomait, gyönyörű kirakatait.

Büszkén emeled föl fejedet: magyar önérzettől dagadoz szíved, s mire a Dugonics térre érsz, már a mellényedet is ki kell gombolni, hogy elférj magaddal.

Vérmes reményeid fölvisznek a felhőkbe, repülni látszol, mikor egyszerre gúnyos röhögés hangzik föl előtted és leránt a földre.

Mi ez? Talán csak álom, képzelet?

Megdöbbenve nézel szét. A kibukkanó hold éppen odavilágít az arcára jó Dugonics Andrásnak, ki mint tudvalevő, az összes éjjeli rendőri szolgálatot teljesíti Szegeden.

És íme, azon a szelíd arcon ül ott a gúnyos mosoly. Igen, igen, a szobor nevetett fel gúnyosan...

Nem mersz szembemenni e kísértettel, visszafordulsz s mégysz, amerre jöttél.

Csípős nyugati szél kezd fújni. Beburkolózol, fázol. Attól a gúnyos nevetéstől-e, vagy a széltől? Magadat szidod e babonaságért, de azért mégis csak kerültél, s visszamégy újra a Klauzál térre, hogy a Feketesas utcán keresztül juss haza.

Az óra üt a toronyban: kimérten, ünnepélyesen hangzanak el a negyedek. Majd tompán kong: egy... kettő.

Egy földszinti szögletházban megcsikordul s megnyílik kissé a külső ajtó egyik szárnya; fölsír egy vékony hangú csöngettyű, lámpafény öltögeti a szűk nyíláson át hosszú nyelveit az éjbe.

S tisztán hallatszik belülről egy hatalmas hang, mely rezegve ömlik el a levegő közt:

- Laboráns! Világíts a nagyságos uraknak!

Nehéz és bizonytalan férfiléptek kopogása hallatszik azután közel, majd távolodóbban, míg végképp elenyészik a Kárász-szögleten.

Újra néma csönd terül el rejtélyes titokzatosságával. Csak egy-egy cserebogár zsong néha, s megkoppan, amint levágódik a kövezethez... messze valahol kapu vagy ablak nyílik meg, kulcs zörren, amint a zárba tolják... de mindezek fölött magasan uralkodik a Kiss-ház kapujában alvó boltőr jóízű hortyogása.

E név körül képződik Szegeden is a hét története. E név körül, mely letűnt úgy, hogy sohase merüljön föl többé. Befejezést ért egy tragédia: a hős meghasonlott önnön magával, elbukott, meghalt.

Talán így volt ez a legjobban. Az »eltaszított« ember minden hibáját, minden szennyet, amit rákent a közvélemény, lemosta a mellkasából fölbugyogó vér. Az eltaszított ember, ki arra volt predesztinálva, ha el nem bukik, hogy Magyarország minisztere legyen, úgy halt meg, mintha valóban az lett volna. A nagy mélységet eltemették az utolsó napok, főrendek, a nemzet színe-java állták körül az ágyat, amelyben haldokolt.

Mint a szegény, száműzött Nala királyt, midőn ott fekszik betegen az erdő rideg árkában, szegényes rongyaiban, mint egy koldus, utolsó perceiben haldoklása közt visszaviszi a tündér királyi palotája termeibe, s ragyogó pompa, dús fény aranyozza be megtört szemeinek sugarát még egyszer.

Így halt meg Zichy Viktor. Sajnálták, mert joga lett volna még élni. Meghalt rokonszenv, óriás részvét között, egy nemzet aggódó arculatja előtt - pedig talán nem lett volna joga »így« meghalni.

Zichy Viktor gróf gyönyörűen megtermett magas, atléta férfi volt, még alig harmincnyolc éves. Nehány év előtt őt tartották a legszebb embernek az arisztokrácia tagjai közt, az utóbbi években azonban nagyon elhízott (azért is volt könnyen eltalálható célpont a pisztolypárbajnál).

Nagy sportsman hírében állott, neki voltak a legszebb lovai Budapesten. Egyszer a királyné is meglátogatta istállóját.

A csinos barna fő szertelen ambíció fészke volt. Kicsattanó piros, egészséges arca hosszú életnek volt a jósolója.

S íme a szertelen ambíció ahelyett, hogy magasra vitte volna, letaszította a mélységbe, s az életét erőszakosan szétszakasztá egy golyó.

Modorára nézve igen megnyerő jelenség: nem volt az arisztokratikus modor, hanem inkább táblabírói - ami a felső körökben nagy ritkaság. Éles judicium sok természetes ésszel párosult nála, s bizonyos tekintetben pótolta tanulmány és olvasottsága hiányát.

Gróf Zichy Viktor Hietzingben született 1842-ben: a gimnáziumot Baján, jogi tanulmányait a budapesti egyetemen végezte, s letévén az ügyvédi vizsgálatot is, Mosonban tényleg gyakorolta az ügyvédséget. Ebből is látszik, hogy nem hasonlított mágnásainkhoz, kik a praktikus foglalkozásoktól irtóznak. De talán éppen e dicséretes foglalkozása a főrangú és gazdag ifjúnak hintette el későbbi veszedelmes magvát. Itt jött bele az úgynevezett »üzletekbe«, melyektől sohasem bírt többé elszokni.

Az alkotmányos élet beköszöntésével a politikai pályára lépett: először Moson megye alispánjává választatott, majd Pest vármegye főispánjának neveztetett ki.

Főispán korában meglátogattam egyszer, mint azelőtt is jó ismerősömet. Arra kértem, hogy protezsáljon a vicispánnál, akit nem ismertem: diszpenzáció kellett.

- Minek házasodik még ön meg? Hiszen még gyerek - mondja tréfásan.

S hogy illedelmes legyek, megtartottam azt a hangot, amelyet ő használt.

- Hát biz én azért házasodom meg, hogy most kövessem el ezt a bolondságot, amikor még nem esik beszámítás alá. Aztán higgye meg, gróf úr, szép dolog, mikor az embernek nem kell mászkálni egy helyről a másikra, élvezettől - élvezethez, mindent megtalál egy kis helyen »odahaza«, szerelmet... nyugalmat,... örömet, megelégedést...

Zichy tömött, szénfekete bajsza egy szatirikus mosolytól mozgott meg.

Megfogta a kezemet, s bizonyos cinizmussal mondá:

- Lássa uram, én a szerelmet, örömet, nyugalmat és megelégedést még egy kisebb helyen hiszem legbiztosabbnak... itt a zsebemben.

Kezével a zsebére ütött, ahonnan kihallatszott az aprópénz csörgése. Ki tudja, nem-e volt az már az Erlangerek borravalójából?

- Igazam van-e? - kérdé.

Mosolyogtam: nem feleltem.

Ma már, hogy ott fekszik a ravatalon, meg tudnám neki mondani, hogy nem volt igaza.

Ez a cinikus, könnyed és fölületes fölfogás vitte oda arra a ravatalra.

Mint főispán állandó jegyzője volt a főrendiháznak, hol nagy tevékenységet és szorgalmat fejtett ki. A főrendek arany tollal tisztelték meg egy ízben. Innen tűnt föl Tisza Kálmánnak is, ki őt később belügyi államtitkárjává tette, de voltaképpen kereskedelmi miniszternek szánta.

Exponált hivatala, az államtitkárság okozta azon botrányos bukását, mely az egész kontinenst foglalkoztatta egy időben, melyet minden olvasónk ösmer - egész mai napig.

Betegsége alatt, midőn látta, hogy az elveszett rokonszenv ismét visszatért iránta, így szólott: »Ígérjétek meg nekem, hogyha meghalok, miattam senkit üldözni, senkin bosszút állni nem fogtok: én minden ellenségemnek megbocsátok«.

És ez szép vonás volt tőle.

Halálát, úgy látszik megsúgta előérzete: mert egy levelet találtak utána, melyet még a párbaj előtt kellett megírnia. E levél azt az óhajtást fejezi ki, hogy Budapesten temessék el: »Itt voltam boldog - írja - itt lettem szerencsétlen, itt is akarok pihenni.«

Pihenjen is békével, a szemfedő, mely hideg, élettelen arcát takarja, takarjon el mindent, mindent.

S ne lebbentse föl senki többé.