Régen töröm már a fejemet, hogyan lehetne a királyi biztost és udvarát, mely annyira távol tartja magát a polgároktól, egészen közel hozni azokhoz.

Végre nyitját leltem. Lefotografírozom őket egyenkint.

Végigvonulnak előttem emlékezetemben; látom méltóságos járású Szemzőt, a flegmatikus Kállay Albertet.

Arisztokratikus arcú Horváth Gyulának hallom csoszogó lépteit, jó Pálfy Ferenc hozza feje tetején a gomba-kalapot.

Képzeletem elém festi Rosenberg Izidort, s csakhamar behunyom szemem, hogy ne lássam az érem megfordított oldalán Dobó komor alakját...

A távolban Lechner jóízű nevetése hallik, s mintha a birnami erdő közelednék, ott gurul mellette Komjáthy Béla.

Jour-fixes Stesser sötéten fixírozza a királyi biztosság szépeit, a két Bélát, Talliánt és Rónayt.

Podmaniczky-féle kabátba öltöztetik Tisza Lajost a vízi nimfák, kiknek belenyúlt az ágyába.

Igazságos Kelemen öltöztetés közben magasra emeli a Tisza Lajos keményre vasalt krágliját, s odanyomja pallosnak »Justitia« istenasszony puha, kicsiny kezébe.

Ködben úszik Végh Aurél, s rövidre nyírott hajával enyelegve játszik a tiszai szellő.

Egyszóval látom valamennyit, Jankovich-[ot], Szluhát is, s nem tudom, kit válasszak elsőnek.

Veszem hát legelsőbb az erősebb idegzetű embereket, akiket már mások is eleget leszidtak, a akik ennélfogva hozzá vannak szokva a napfényhez és az árnyékhoz.

Ahonnan én a színeket kölcsönzöm e tréfás rajzokhoz.

I. HORVÁTH GYULA

Horváth Gyula nem tud ugyan annyi adomát, mint Komjáthy, sem annyi Ponson regényt nem olvasott, mint Stesser, hanem van benne annyi »chic« szellem mégis, hogy magát Végh Aurél előtt abba a gyanúba keverte, miszerint nem egészen okos ember.

Ami annyit tesz, hogy nem föltétlen mameluk.

*

Pedig Horváth Gyula az. Annak is született (Erdélybe való), s az is volt mindig.

Mert ő nem úgy tett, mint a többi horvátok.

Azok »fehér lapot« kaptak. Ő ellenben fehér lapot adott át a meggyőződésében Tisza Kálmánnak. Hadd írjon bele, amit akar.

Tisza Kálmán átforgatta Horváth Gyulát a rekonstrukció idejére Tisza Lajosra, s most azon a meggyőződésen van, ami Tisza Lajos.

S ez a legjobb mód arra nézve, hogy senki se tudhassa, mi az ő meggyőződése.

A biztosi tanácsban ő a legtevékenyebbek egyike, azaz olyan ügyesen tudja gruppírozni a semmittevést, hogy az szakadatlan munkálkodásnak látszik.

Ha Bakay Nándor Szeged »Dózsa Györgye«, akkor Horváth Gyula, a biztosi tanács »Nopcsája«!

Elegáns, szertartásos és sima, mint az angolna.

A legkényesebb diplomáciai közvetítéseket ő eszközli a biztosság és a város közt.

S a jó modor mindég megteszi hatását elannyira, hogy amire Horváth Gyula nem számított, egyszer csak arra ébredt, hogy ő népszerű ember Szegeden.

Meg is ijedt rettenetesen, - s a neki fölajánlt sövényházi kormánybiztosságot átengedte Nováknak.

S csodák csodája, ezzel Horváth Gyula még népszerűbb lett Szegeden.

S így lészen neki soha el nem évülő érdeme az, hogy nem ő építette a sövényházi töltést.

*

Eleinte híre szárnyalván, hogy Komjáthy Bélának van a legnagyobb tajtékpipa gyűjteménye, ő bírt a legtöbb auktoritással Szegeden.

Horváth Gyula nem tűrhette meg ellenzéki kézben e hatalmat, fogta magát, elment a kaszinói bankettre s elmondott egy meglehetős gyenge toasztot, nagyon erős hangon.

S azontúl Horváth Gyula lett a biztosi tanácsban a legokosabb ember.

*

Általában kis eszközökkel ér el nagy dolgokat.

Mikor a király jubileumára elhozatta Budapestről a díszruháját, híre kerekedett, hogy ő lesz az új szegedi főispán: s már-már belenyugodott a közvélemény.

A ruha ugyan visszaküldetett a parádé után, de Horváth ügyesen föl bírja használni e kis incidenst, mert valahányszor pressziót akar gyakorolni valamiben a jó öreg Dáni Ferencre, mindig megfenyegeti előbb:

- Vigyázz magadra Ferkó, mert megint le találom hozatni a mentémet.

*

Tisza Kálmán állítólag azzal bocsátotta el öccsét várost építeni, hogy itt, Pálfy Ferencet kivéve, senkivel se érintkezzék melegebben.

Horváth Gyulát pedig e szavakkal adta át neki:

»Ezt az okos, hű embert pedig azért küldöm veled, hogy mindig meghallgasd a tanácsát, hanem sohase teljesítsd.«

S Horváth Gyula jól érzi magát ebben a szerepben.

Nem kíván lenni kormánybiztos, s nem vágyik önálló munkásságra.

Megelégszik azzal, ha mint valami bolygó planéta, ott keringhet a nap és hold körül, az azoktól kölcsönzött fénnyel körülöntve.

Nem vágyik pedig komoly munkásságra azért, mert ha a küküllői sógorság, komaság, mely a parlamentbe választá, megtudná, hogy Horváth dolgozni is tud, sose választaná meg többé követnek, mert hiszen más tisztességes pályán is megélhet odahaza.

*

Ha igaz az a francia mondás, hogy »a stíl az ember«, akkor Horváth Gyula nem ember, s eszerint nem is voks.

De mivelhogy Tisza Kálmán nagyon is tudja, miszerint Horváth Gyula biztos voks, ennélfogva az a francia közmondás egyszerűen nem igaz.

Ezt ő, t. i. Horváth Gyula már Bartók Lajosnak is megmagyarázta.

S ezen hősies tett óta még Márkus Pista és a kis Pulszky is megsüvegelik.

Sőt nem lehetetlen, hogy honvédelmi államtitkár lesz ennek következtében.

Ami pedig óhajtandó is lenne, mert hogy Horváth Gyula honvédelmi államtitkár lehessen, ahhoz előbb az szükséges, hogy például Ivánka legyen a hadügyminiszter.

S hogy Tisza Kálmán megbukjék, ahhoz körülbelül csak Ivánka kell a kabinetbe.

S hogy Ivánka megbukjék, ahhoz csak az szükséges, hogy Horváth Gyula legyen az államtitkárja.

*

Horváth még arról is nevezetes, hogy nagyon szórakozott. Szórakozottsága még dilettantizmusánál is nagyobb mérvű.

Mondják, hogy egyszer szórakozottságból Tisza ellen szavazott a »Ház-ban s mikor a kormányelnök emiatt szemrehányást tett neki, elpirult. S ekkor kapta azt a titulust, hogy »naiv mameluk«.

Máskor, ismét szórakozottságból, Bakayt a Zsótér-ház folyosóján »kegyelmes uram«-nak szólította.

Mire az szemét sem hunyorítva mondá:

- Pszt! Lassabban! Még meg találja Lajos hallani.

*

Egyébként Horváth Gyula az erdélyi dzsentri egyik legjóravalóbb példánya, a derék szpícselő, tarokkozó, atyafilátogató nemességből egy darab: mintha csak Apafi Mihály uram őnagysága udvarából szakadt volna ide.

Nincsen benne annyi jó tulajdon, hogy az árnyoldalait érdemes volna élesen kiemelni, s nincsen benne annyi árnyoldal, hogy rászorulna a kíméletre.

Középszerű ember éles judiciummal. Sok szellem, kevés tudomány, érző kedély, egészséges világnézlet, de nagy adag erélytelenség.

Sokat utazott, de keveset látott. - El lehet mondani, hogy európai nívón áll, - hanem véletlenül éppen süppedékes talajon.

Ha tanulni fog ezentúl is, jó alispán lehet még belőle.

Ha pedig nem tanul már, akkor is beválik főispánnak.

II. JANKOVICH MIKLÓS

Zsedényi piperkőcnek tartotta.

Itt Szegeden azonban cinikusnak hiszik, s praesentes concludunt.

Jankovich Miklós nem törődik a divattal, mindenben a maga ízlését és eszét követi.

Az előbbiből következtetést lehet vonni az utóbbira.

*

A minden alatt nem értem a politikát is, mert ezt egészen ráhagyja nagyságos Tisza Kálmán úrra, aki gondolkozik helyette, s ő hűségesen alkalmazkodik parancsaihoz, küldenék bár kályhafűtőnek Gesztre, vagy pedig a »legyőzhetetlen szádfal« kormánybiztosának Szegedre.

Egyik rokona, »Jankovich László« azért vesztette el egykor adminisztrátori székét, mert midőn Fráter Pál hajdani követ berlini útjáról referálva, többi közt így folytatá óriás pátosszal, majdnem éneklő hangon:

»...És láttam őkirályi felségét fejedelmi díszornátusban...«

Meg nem állhatta, hogy főispáni székéből mérgesen fölpattanva, gúnyosan közbe ne kiáltson:

- Volt-e bagó a szájában?

Szemet szemért. Jankovich Miklós éppen azért lett kormánybiztos, mert mindig bagó van a szájában.

Tisza Kálmán kiismerte és belátta, hogy szalon-szerepekre nem alkalmas, - megtette hát a »kubikosok királyának«.

*

Elementuma a víz. Még mielőtt »az ország vadmérnöke« lett volna, mindig nagy előszeretettel adta a »vizi«t.

Azért is lett vízi kormánybiztos.

S annyira irigykedik minden más élőlényre, amelyik a vizet lakja, hogy odahaza vadasi parkjának halastavában még a békákat is kilövöldözte szalonpisztollyal.

S ez az ő egyetlen sikerült vállalata.

*

Fiatal korában Józsa Gyurinak készült, vendégeket fogdosott, azokat holtra részegítette, hecceket inscenirozott, bundát borotvált, kocsikerekeket szedetett ki, egyszóval prototípje volt a fenegyerekeknek.

Képtelen lévén minden komolyabb foglalkozásra, szolgabíróvá választatta meg magát a dunapataji járásban.

Azonban még ez is terhes és komoly foglalkozásnak látszott előtte, s bekívánkozék a parlamentbe.

Be is jutott, de itt az általános dologtalanságban csoda történt rajta, megutálta a tétlenséget. S egy szép reggelen elhatározta magát, hogy ő szakember lesz.

S azóta ő szakember.

Valahányszor árvíz borítja az ország valamely részét, azon mindig Jankovich Miklósnak kell segíteni.

Igaz, hogy még eddig egyszer sem segített. A kormány rá is jött arra, hogy itt is, ott is hibákat követett el.

De azért mégis mindig őt nevezi ki a vízvédelem élére, mert úgy okoskodik, hogy minél több helytelenséget követ el Jankovich Miklós, annál több helytelenséget bír majd a jövőben kikerülni.

S abban a kormánynak tökéletesen igaza van.

*

Legnagyobb hőstette az, mikor 1876-ban a haragvó Duna folyamon át, melynek fölkorbácsolt szilaj hullámai óriás jégtáblákat paskoltak egymáshoz, egy mérnök társaságában, törékeny lélekvesztőn, Dunaföldvártól Patajig evezett. Itt összetört a csónak, és nem lehetett menekülni semerre.

A jégtáblák egymástól nagyobb távolságban úsztak, hogysem tábláról-táblára ugrálni lehetett volna, s körös-körül egy nagy tenger volt Pataj környéke.

Jankovich Miklósnál mintegy huszonötezer forint volt a kormány pénzéből, hirtelen elhatározással kivette zsebéből, átadta a mérnöknek, maga pedig lehányván összes ruháit, meztelenül a vízbe ugrott (csípős tavaszi nap volt), s átúszván az ártért, sebes vágtatva beszaladt Patajra.

A jó patajiak azt hitték, megbolondult a nagyságos úr, mikor ruha nélkül látták végigszaladni a falun, egyenesen a jegyző házához, hol parasztasszonyokkal azonnal dörzsöltetni kezdte magát, mígnem bekövetkezett az izzadás.

Ezzel ruhát kérve, azon módon, egészségesen visszasietett a halálnak ott hagyott társát megszabadítani. Nemrég e tette miatt királyi elismerésben is részesült.

S volt benne mameluk létére is annyi malícia, hogy az elismerés közzététele után megkérdezze Tisza Kálmánt:

- Kegyelmes uram, nem mondanád meg kérlek, kell-e ezért, és kinek kell fizetni?

*

Mióta Szegeden van, igen jól viseli magát. Akik egyszer beszéltek vele, azok azt mondják, nagy demokrata, akikkel gyakoribb érintkezésben van, azok szörnyű arisztokratának deklarálják, akik azonban tökéletesen ismerik, szentül meg vannak győződve, hogy Jankovich Miklóst lehetetlen kiismerni.

Különben szereti mindenki, mert egyforma goromba mindenkivel. De gorombaságában van valami szeretetreméltó.

Munkakedve törhetetlen, ront, javít, sose pihen. S nem egyszer sóhajt föl Nagy Sándorral, már t. i. azzal a nagyobbikkal: »ha kormánybiztos nem volnék, az "örök zsidó" szerettem volna lenni.«

Nem hízeleg senkinek, a politikában nem nagyképűsködik, s ritkán antichambrírozik a királyi biztos előszobájában.

Ha be-bevetődik is referálni, hideg, kimért és száraz.

Talán érzi, hogy Tisza Lajos éppen úgy tesz vele, mint a szép Nathalie fejedelemnő, mikor a Skuptsina tagjait fogadja.

T.i. Tisza Lajos - vagyis akarom mondani a szép barna fejedelemnő, - kifüstölteti ilyenkor a szobákat.

*

Jankovich Miklós mindig hajnalban kél, mert tudja, aki korán kél, aranyat lel.

De azt is tudja, hogy ha aranyat akar találni, valakinek még korábban kell fölkelnie, hogy azt az ő számára elveszítse.

S éppen ez az ő diplomáciája.

Megválasztása a helyes időnek, kizsákmányolása a körülményeknek, eszközöket tudni teremteni a cél elérésre - s az eszközökben is külön-külön célt érni el.

Csernátony-féle életfilozófia!

Pedig Jankovich Miklós csak annyiban hasonlít Csernátonyhoz, hogy egy bűnbe, a bankócsinálásba keveredtek, de azzal a különbséggel, hogy míg Csernátony Lajos (a Tisza jobb keze) valóságos ötforintosokat rajzolt, addig Jankovich még csak a »jancsibankó«-ig jutott.

*

A »jancsibankó« pedig semmi egyéb, mint írásbeli utalvány a kubikosok számára, amelynek alapján ezek enni-inni valót kapnak a csárdában.

S ilyen kubikosok között foly le Jankovich élete egy idő óta. Nyáron a Baktó-szilléri töltést építette nagy kedvvel, - most meg a körtöltésnek feküdt neki.

Hogy bírja a közbizalmat, s milyen tekintélyt vívott ki akaraterélye és szívóssága, mutatja azon körülmény, hogy most, midőn Kende Kanut eljátszván gyermekjátékait, leköszönt a »világ legnehezebb hivataláról« a percsórai kormánybiztosságról, a szegediek úgy szeretnék kikombinálni a dolgot, hogy az ország vadmérnöke lenne a legjobb percsórai kormánybiztos, míg az ő félben hagyott dolgát idehaza majd elvégezné a »város vadmérnöke«, Pillich Kálmán.

Az még tréfából sem bírna lenni Pallaviciniékkel szemben engedékeny.

Emez pedig még tréfából sem engedné, hogy valaki ne legyen engedelmes.

*

Józsa Gyuriskodó korában egy vendéget csípett meg Jankovich, valami német utazó tudóst, akit sehogy sem akart elbocsátani néhány napig. A tudós úr rettenetes mély alvó volt.

Egyszer midőn legédesebben szunnyadozék vala, puha párnákkal bélelt kocsiba helyezte, s sebes vágtatva vitte a harmadik német faluig, hol cókmókjával egyetemben gondosan kiemelve a hintóból, egy bokor tövébe fektette szelíden és otthagyta.

És ezt a történetkét jól tudja Tisza Kálmán.

S ezért van az, hogy csakis a szavazásokra sürgönyözi föl, s nem meri otthon tartani e szeszélyes, excentrikus mamelukját, hanem különféle expedíciókkal szórakoztatja.

Mert ha Jankovich gondolkozni kezdene, amilyen állhatlan, szépen összepakolná összes »szabadelvű« nézeteit s odafektetné valami németnek a hasára - melegítő-zacskónak.

De Tisza Kálmán nyugodt lehet, Jankovich Miklóson sohasem esik meg az a csoda, hogy ő gondolkozzék.

III. DOBÓ MIKLÓS

Éppen a Dobó Miklós fotográfiájának megírásához fogtam, midőn a következő levelet kaptam a Jankovich Miklós viselt dolgaihoz kiegészítésül.

Uram!

Ön kifeledte Jankovich egyik legfontosabb stiklijét, melyet Csíky Sándorral követett el.

Egyszer ugyanis Csíky Sándor rémítő hosszú beszédnek keseredett neki, mikor pedig igen drága volt az idő, mert sürgősen kellett a kormánynak keresztülvinni a tárgyalás alatt levő javaslatot.

Azt mondja Tisza Kálmán Jankovichnak:

- Ugyan hallgattasd el kérlek valahogy.

Jankovich bement erre a büfébe, kér ott a »képviselőházi angyaltól« egy darabka jeget, cukkerli-papirosba csavargatja, odasettenkedik Csíky bátyánk háta mögé és beereszti az inggallérja alá a veszedelmes katarceltlit.

Eger város érdemes képviselője pedig folytatja hony-hazai fájdalomtól remegő hangon...

»Igenis így van ez, mélyen tisztelt képviselőház... jaj!! jaj!!«

Sanyi bátyánk nyakához kapott a jajdulva ült le, még mondatát sem végezve be.

Sajnálnám, ha a történelem számára elveszne Jankovichnak e fontos szolgálata. Írja meg kérem utólagosan.

Egy szemtanú.

S én örömest megírtam, mert ki ne időznék még egy-két percig szívesen Jankovich Miklósnál, ha nyomban tőle Dobóhoz kell átmennie.

*

E tréfás előzmény után... összecsikorítottam a fogamat, vérpiros tintába mártom tollamat: no, most vegyük elő hát Dobót...

Végigtekintettem az adatok fölött, miket ellenségei- és jó barátaitól kaptam. Előttem feküdtek a néma betűk, a szárazon odavetett tények, amikbe életet kell lehelnem, midőn megnyílik az ajtó, s hírül hozzák, hogy Dáni Ferenc főispán felmentetett.

Tegnap még úgy feküdött le ágyába, mint »méltóságos úr«, s ma reggel már »tekintetes úrnak« kelt föl onnan.

*

Egyszerre szétfoszlottak előttem Dobó nibelungi harcai Wagner szenátorral... Ködbe veszett az alsóvárosi Máté-Dobók, réti-Dobók, nagy kalapú stb. Dobók nyüzsgése az 1875-i választáskor.

S nem láttam semmi egyebet, mint egy nagy ürességet mindenfelé...

Kitekintettem az ablak homályos üvegén át: komor felhők úsznak a láthatáron.

Felhők odafönn, sár idelenn,...

És az egész mindenség olyan üres volt - mint a szegedi főispáni szék.

Mintha egy küllő esett volna ki a világ kerekéből. Végigmerengtem a történelmen az ókortól az újkorig, elgondoltam a világ folyását, átszaladt képzeletem Európa összes államférfiai fölött, Bismarcktól le egész Bakay Nándorig.

És úgy találtam, mintha a történelemből ki lenne szakítva egy lap, - és mintha e nagy államférfiúi csoportozatból hiányoznék valaki.

S efölötti búbánatomban kitöröltem a »Dobó Miklós« nevet e tárcacikk tetejéről és fölsóhajtottam:

»Horváth Gyula tehát mégis beváltotta fenyegetését a mentével.«

S eszerint ez az egész tragédia méltán viselhetné azt a címet:

»Fabula de mente.«

*

Mi buktatta meg vajon Dáni Ferencet? A közvélemény azt tartja, hogy a múlt vasárnapi közgyűlés.

A beavatottabbak pedig azt vélik tudni, hogy a »jour-fixek«.

Nem hihetetlen ez utóbbi kombináció sem.

A jour-fixekből keletkezett társadalmi súrlódások voltak a csuromig megtelt kehely utolsó csöppjei. Mert hiszen a rettenthetetlen hős Ullibaldus, ki negyvenkilenc halálos sebet hevert ki, végre is egy méhcsípéstől halt meg.

Miért ne ölhették volna hát meg Dáni Ferencet is a jour-fixek?

De akármi ölte is meg, nem ölte meg egészen.

Harmadnapra föl fog támadni Tisza ásta sírjából ellenzékinek.

*

Tiszáék semmi hasznát sem vehették az »öregúrnak.«

S ez volt az ő egyetlen vétke.

De éppen ezért lett Dáni az az egyetlen ember, akit a vétke aranyoz be.

Ha igaz az a francia közmondás, pedig igaz, hogy »kis halakból lesznek a nagy halak«, akkor mi lesz vajon a nagy halakból, ha a szárazra teszik ki őket?

Vizet keresnek maguknak.

Én hiszem, hogy Dáni is talál.

*

Egy körülmény azonban vigasztalhatja: az, hogy úgyis »süllyedő hajórul« esett ki, lehet, hogy még javára lesz.

Mondják, hogy a dologtalan pap még a kecskéket is megkereszteli, s hogy egy ex-főispán még a miniszter veséjit is keresztül turkálja.

Ha ez igaz - akkor nekünk sokkal nagyobb szükségünk van ex-főispánra, mint főispánra.

*

Én, aki mindég figyelemmel kísértem őméltósága tetteit, aki őt annyi alakban mutattam be az olvasóknak, hogy egy berlini újság, ki róla írt fotográfiámat lefordította, Szeged város jövendő sorsán megnyugodva, így szól róla: »Er muss ein grosser Diplomat sein«, én a mai napon, midőn az »átkos kormány« kitolta alóla a főispáni széket, mely eddig is nagyon vékonyan volt összeenyvezve, én, mondom, nem tehetem azt, hogy Dobó fölött humorizáljak.

Komoly gondolatok szálltak meg.

Neki szenteltem e néhány sort. - (Bocsánatot kérek emiatt Dobó úrtól.)

Dáni Ferencnek maradtak még barátai.

S ezek némelyike azt hiszi, hogy sokat vesztett vele a kormány.

Mások ismét úgy vélekednek, hogy a város vallja kárát.

Bukásának csak a saját kreatúrái örülnek.

Kreatúráit elítélem ezért: de barátainak sem adok igazat.

Nekem az a meggyőződésem, hogy én vesztettem benne legtöbbet.

IV. DOBÓ MIKLÓS

Nem a ruszkai Dobóktól származik, - akiktől hajdan Eger hős védője kikerült.

Dobó Miklós, Dobó Istvánnak a bátyja.

Dobó István sok minden egyéb dolgai mellett arról nevezetes, hogy Végh Ignácot rejtegette.

Dobó Miklós pedig arról híres, hogy önnönmagát rejtegeti.

Pista, volt követjelölt, így nyilatkozott egyszer:

- Csak egy nagyobb lutheránust ösmerek magamnál: - a Miklós bátyámat.

Dobó Pista azonban most sem mondott igazat: Dobó Miklós sokkal nagyobb lutheránus, mintsem ösmerhetné.

*

Egy tehetség sem próféta a saját hazájában - a közmondás szerint.

Dobó Miklós pedig csakis a saját hazájában bírt prófétaságra vergődni, - minélfogva talán nem is tehetség. Van egy kis svádája, olvasott valami keveset, s olyan ügyesen el tudja takarni beszéd közben a hiányokat, s tartalékban tartott ügyes megjegyzésekkel pótolni, mint ahogy egy hiú hölgy, kinél az ügyesség pótolja az idomok teltségét.

Mert hát az illúzió így is megvan.

Ez vezette félre az alsóvárosiakat, kik annyira fölkarolták mint követjelöltet 1875-ben, hogy éppen megbukhatott a nagy népszerűség mellett.

Ez illúzió csábította el Dánit is, kinek mikor már mindene volt, eszébe jutott, hogy hátha lenne egy püspöke is.

S egy hajszál híja, hogy nem lett.

*

Csakhogy az az egy hajszál legalább is olyan hosszú, hogy a csókai paplaktól a Tuilleriák palotájáig elérne.

Mikor a szegedi kiállítás volt, az itt időző Trefort minisztert Dáni elvitte Dobóhoz is, s édes mázos szavakkal igyekeztek rábeszélni, hogy nevezze ki kassai püspöknek.

Trefort megígérte. S ők hittek neki. Pedig tudhatták volna, hogy Trefort senkit sem nevez ki kassai püspöknek ingyen.

Naivitásuk elvakította, s a sajtóban kezdték szellőztetni Dobó kineveztetési ügyét. Ebből azonban vihar lett. A sajtóban élesen vágódott föl az a kérdés, hogy vajon kicsoda az a Dobó?

A leendő kassai püspök érdemeiről nem tudott az ország, a közvélemény semmit.

Ekkor állott elő Dáni egy hírlapi nyilatkozattal, áradozó magasztalással festve jelöltjét s. alatt mellékli »Antal bátya beszélgetéseit Miklós öccsével« című füzetét Dobónak, melyben kérdések és feleletekben a közösügyre vonatkozó közönséges dolgok vannak összefércelve.

Ebből aztán megtudta a világ, hogy Dobó Miklós író.

S most már az az érdeme sem maradt, hogy sohasem írt semmit.

*

Nem maradt benne semmi jótulajdonság. Csak a szerénység. De Dáni azt is megsértette, mert a nyilatkozat végire oda tette legnagyobb argumentumnak, hogy neki személyes jó barátja.

Persze akkor még Dáni nem látta a Sardou »Jó barátjait« s nem tudta, hogy a »Borsszem Jankó«-nak dolgozik.

Azonban si fractus illabatur orbis... Dobó nem pihent, pogácsát süttetett az útra, s elindult patrónusokat keresni.

Ment, mendegélt... míg végre eljutott Esztergomba is a prímáshoz.

Simor nyájasan fogadta, s midőn meghallgatta kérését, azt mondta neki:

- Eredj, fiam, ezzel a dolgoddal és ne szólj semmit róla, míg én nem mondom.

S azóta Simor sohase mondott semmit.

*

De ha a kassai püspökség nem is, egy-két püspökfalat mégis jutott Dobónak: kanonokság, apátság, s ez utóbbival egyidejűleg a biztosi tanácsnak lett tagja.

Itt a »here-bizottságba« osztották be, amelynek Dáni fölmentése óta elnöke.

Nagy föladat vár reá a biztosi tanácsban.

Komjáthy Bélát imádkozni tanítja. S azalatt megtanul Komjáthytól káromkodni.

Tisza Lajos, ha majd elmegy innen, s fölösleges pénzből, amit már nem fog tudni hova fordítani - úgy hírlik -, pályadíjat fog kitűzni a Dobó Miklós tanácsosi összes működéséről írt legkimerítőbb műre.

A pályázó mű öt petit sornál kisebb és tíz petit sornál nagyobb nem lehet.

Ezer aranyat pedig azon kérdésre szánt, hogy valaki fejtse meg, milyen a Dobó politikai hitvallása.

Hanem ezzel bizony egyetlen péterfillért sem reszkíroz Tisza Lajos, mert az, mint a háromszínű kandúr előállítása - a lehetetlenségek sorába tartozik.

*

Dobó a szertelen ambíció embere.

Szeretne olyan népszerű lenni, mint Verhovay, olyan hatalmas, mint Tisza Kálmán, olyan vagyonos, mint Simor János, olyan nőkedvenc, mint Rónay Béla, olyan erényes, mint Bakay, olyan igazságszerető pap, mint Kremminger, olyan szavahihetetlen diplomata, mint Bismarck, és olyan nagy turista, mint Kisselák.

S mert ide-oda kapkodva el akarná érni úgyszólván valamennyit, sohasem fogja elérni egyiket sem.

Az összetorlódott célok egy nagy konfúzióba keverik. S e konfúzió az a köd, amely igazi alakját tökéletesen elnyeli.

Kállay Albert flegmája kell hozzá, hogy valaki úgy elszívjon egy szivart, miszerint a hamuja megmarad.

Dobót így szívja el Tisza Lajos.

Meg fog maradni hamu alakban: a csutkáját meg majd fölveszi Bakay és esetleg rágyújt, - ha még egyszer égni tudna.

Igenis, Dobó nem igazolta azon elővéleményt, mely őt nagyszabású talentumnak és alkotó erejű agyvelőnek hitte, a filigrán gépezetben (értem a biztosi tanácsot), ő is csak úgy forgott tehetetlenül, mint a legparányibb karika.

Ha a gépezetet szétszedik, megkopva gurul el...

Milyen irányban? Senki sem kíváncsi rá...

*

Különben egy sajátságos dologról is susog a hír mély titokban, ami oly lehetetlen, oly természet fölötti, oly csodálatos, hogy csakis kétkedni lehet benne.

S mégis... vannak argumentumok, melyek e lappangón röpködő gyanút támogatják.

Ugyanis azon félelem terjed a nép közt, hogy Dobó, Bakay és Végh Aurél, tehát e három biztosi tanácstag együtt, csupán két személy, a harmadik úgy maszkíroztatik a kettő által.

De hát lehetséges volna-e ez?

T. i. nem az, hogy ketten húzzanak háromnak megfelelő diurnumot, mert ez lehetséges, de vajon nem-e lehetetlen, hogy egy ember, aki egzisztál, ne egzisztáljon?

Nem, ezt egy spiritualista sem hiszi el.

S mégis!... Ha mind a három biztosi tanácstag létezik mint vérből való vér és hús, miért, hogy sohasem lehet együtt látni mind a hármat?

Valóban, itt szemfényvesztés van a dologban. Két ember úgy alakítja magát, hogy esetleg egy harmadik nem létezőt is játszanak.

S honnan támadt e különös gyanú?

- Abból, hogy sokszor eltévesztették egymást.

Dobó a nép mellett szólalt föl 1874-ben és demagóg beszédeket tartott az állandó híd építése céljából eladandó legelők megtartása mellett.

Nyilván elfelejtette magával hozni a - Bakay ábrázatot.

Mikor pedig körülbelül ma egy éve Bakay az arisztokrácia mellett szpícselt az Alsóvárosi Népkörben, - szintén otthon hagyta a dobói-formatumát.

S innen tudódott ki az az egész gaukléria.

Végh Aurél pedig azért keverte magát gyanúba, mert ő még eddig senki mellett sem tartott beszédet.

Csak azok tudnak így hallgatni, kikért mások beszélnek.

S ez arra mutat, hogy ő egyelőre csak mint alak létezik, vagy hogy ő alakítja e két férfiú valamelyikét.

A legnehezebb azt tudni ki, hogy melyik hát három közül a nem létező.

Vég Aurél mások előtt Dobót és Bakayt dicséri.

Dobó mások előtt Bakayt és Véghet magasztalja.

Csak Bakay dicsőíti folytonosan maga-magát.

Jele, hogy ő valóságban egzisztál.

*

Miután e titokzatos, rejtélyes labirintusból úgy sincs kivezető út, ne hatoljunk beljebb e rendkívüli homályba, mert misztériumokhoz nem vagyunk elég naivok.

A misztériumokban, csodákban, csak Dobó Miklós hisz még.

S szegedi romok közül akarja kihalászni a püspöki süveget.

V. KOMJÁTHY BÉLA

- Két cikk -

Van valami rejtélyes az ég alatt és a föld fölött, amibe a tudomány bele nem hatol, amit az elme föl nem érhet, ahova a tudat mécsének fénye nem világít, van valami megfoghatatlan, megdöbbentő, hogy miként lehetett Komjáthy Béla nevezetes ember.

Pedig ő az, nevezetes ember, kapacitás a szélső balon, renomírt ügyvéd, jeles publicista, kitűnő jurista, híres demokrata és nagy gentleman. Azaz mindenki annak tartja, s ez a tudalom mint valami chlumi köd terül el terebélyes alakja fölött, s remegésben tartja a fölületességet, gúzsba kötve a kételyt, láncon a harapós irigységet.

Pedig mi újságírók, mint ahogy Kákay Aranyos mondja Éberről, egyszer nagyon meg leszünk akadva Komjáthyval. Tudniillik ha meghal s nekrológot fog kelleni írni fölötte, s elősorolni működését és érdemeit.

Kétségbeesve szaladunk embertől emberhez, izgatottan ütjük föl az annálékat, de sem az emberek, sem az annálék nem fognak tudni mondani a Komjáthy működéséről és érdemeiről semmit.

A csillagrendszer járni fogja a maga útját, a mező azontúl is hol fakó lesz, hol zöld, a parlamentek "igen"-je, "nem"-je belezúg az események folyásába, a csaták vérvilágába, de Komjáthy nem fog hiányzani seholsem: ő, kinek alakja annyi űrt betöltött, nem fog hagyni semmi űrt maga után.

*

Azt mondja Eötvös Károly, hogy Komjáthynak legkomolyabb tanulmánya az ő adomái.

Horváth Gyula meg azt állítja Rónay Béláról, hogy annak egy-egy jó mondása többet ér huszonöt Komjáthy adománál.

Mármost tehát csak a Rónay jó mondásait kellene ismernünk, hogy következtetést vonhassunk a Komjáthy tanulmányaira.

De én istenem! - mikor Rónay Béla mindig éppen akkor hallgat el, mikor a jó mondásai következnének!

Mióta Pálfy Ferenc lett "helyettes jó öreg"-gé Szegeden, azóta Komjáthy az egyedüli "táblabíró" a Tisza Lajos udvarában.

Egy reminiszcencia a negyvenes évekből... egy cifra tarsoly a "fokos fénykorából", melyet a hazafiúi etikett kedvéért akasztott a belügyminiszter a királyi komisszárius nyakába.

Az emberek azt hitték, hogy az a tarsoly európai eszmékkel van tele. A királyi biztos is azt hitte.

Pedig a tarsolyban csak mogyoró volt, - a Csernátony-féle lyukas fajta.

Aki még nem látta Komjáthyt, az nézze meg a Nemzeti Színházban IV-ik Henriket és látni fogja Falstaffban nem Szigethyt, de Komjáthyt.

Aki pedig még nem evett lyukas mogyorót - az rendeljen magának fokhagymás rostélyost majonézzel keverve.

S az is Komjáthyt fogja élvezni.

*

Miután a biztosi tanács is fölvette a harcot, s holnap, ha jól vagyok értesülve, én magam is le leszek fotografírozva a "Szegedi Hiradó"-ban nem merek szelíd lenni Komjáthy Béla iránt, mert ha párbajjá válik az, ami nekem hírlapírói kötelességem, a párbajnál már az a győztes fél, aki mélyebb sebet vág.

Nem lehetek szelíd, hogy győztes lehessek.

S igazságosnak kell lennem, hogy szelíd ne lehessek.

Pedig Komjáthy ellenzéki ember, s ahhoz van szokva, hogy tenyerén hordja a közvélemény. Úgy is van, csakhogy maholnap szatíra lesz e tenyéren hordás is. És jóformán csakis olyan értelemben fogja azt elmondhatni, mint a haldokló Uhland, kit egyik barátja éppen akkor látogatott meg, mikor betegápolónői egyik ágyból a másikba helyezték át.

- Hogy érzed magad, öregem - kérdé a látogató.

- Nos, pompásan...- mondá keserű humorral. - Amint látod, még mindig tenyerükön hordanak az asszonyok.

A közvélemény tenyere is olyanformán mozog már Komjáthy alatt, mintha egy nagyot akarna ütni rajta.

És Komjáthy érzékeny ember, akinek ez nagyon fog fájni. Túlságos érzékenysége és hiúsága a két legnagyobb hibája, amik őt abban akadályozzák, hogy valaha számottevő államférfiú lehessen.

A külsőségek folytán emelkedett, a külsőségek közt fog mozogni örökké, s a külsőségek fogják megölni. Ez az ő fátuma.

Mint a planéta, mely más égitestektől nyeri fényét, ő is a Verhovay által ráöntött fényben úszik. Ez az ő szerencsétlensége.

Saját erejéhez hozzá nem nyúl, érzi, hogy van ereje, de nem tud vele bánni: tartogatja, mintha gazdálkodni akarna vele, és nem jön rá, hogy az erőt megnöveli a minden más egyebet elkoptató használat. S ez az ő gyengesége.

*

Itt a szép Alföldön hallottam. Egy szegény szegedi parasztasszony mondta: "Elpusztul az a ház, amelynek pávája és jegenyefája van".

Tisztelettel kaptam le fejemről a kalapot, úgy hátba ütött ez a mondás. Szegény parasztasszony, de okosat mondtál!

Századok baját, hibáját festetted le egyszerű szavaddal. Kerkápoly professzor minden tudománya csak félig ér ennyit.

A magyar luxus-gazdálkodás elleni népies szólam ez, átgyúrva izmos képbe.

S e kép, amint tovább átvisszük, mindenhova beilleszthető, még a képviselőházba is, ahol az úgynevezett "luxuskapacitások", a nem gyümölcsöző talentumok vannak túlsúlyban.

Ezek közé tartozik Komjáthy Béla is. A jegenyefák és pávák közé.

Természetes eszét juxokra használja. Vannak eszméi, de ő azokból teóriákat farag, s teóriái, mint valami birkózó medvék, egymást gyűrik le, amint sűrűn változnak, de e teóriák egyikébe sem kíván életet lehelni, forr mindig, de nem azért, hogy kiforrja magát, hanem hogy a saját privát passziójára mindig forrjon.

A vére kék, nagyobb arisztokrata Tiszánál is, undorodik a demagógiától, s mégis jól érzi magát pártjában, mert nem néz le a víz fenekére.

Fiatal ember még, alig harminckét éves. Azért is hagyta magát olyan hirtelen elcsábíttatni az által a szép istenasszony által, akinek a "Népszerűség" a neve. Pedig ha jobban nézné, megláthatná, hogy biz annak nagyon szeplős az arca.

Az istenasszony csak úgy véletlenül botlott bele Komjáthyba - mert éppen Verhovayhoz állott közel: a kassai toaszt ügyben ő védelmezte.

Komjáthy tehát azért lett népszerű, mert egy védbeszédet tartott.

Egyszer aztán az történt, hogy Miletièet elfogták. Az Komjáthyt kérte föl a védelmére. El nem fogadta.

S ekkor Komjáthy azért lett népszerű, mert nem tartott védbeszédet.

Ime, hogy azért is lehet érdemeket szerezni, amit nem tesz az ember!

Hja. Tudni kell eltalálni!

*

Az esetlegesség és a jó szerencse vette föl aranyos szárnyaira. (Nem is bírná el valamelyikük egyedül.)

A legutóbbi szomorú esetnél még a télikabátja is nevezetes lett. A szegény Verhovay vérborított testét azzal takarta le, mikor a párbaj színhelyén összeesett.

Azóta az a kabát is nemzeti ereklye.

És hiába, Komjáthy van benne a kabátban.

*

Az országos dolgokban Komjáthy a kulisszák embere. Tagja a Verhovay-Szalay-Mednyánszky ligának. S ha valaha Verhovay-kabinet lesz, övé lesz az igazságügyminiszteri tárca, ha ugyan be nem elégszik, mindenkorra azzal a tizenkét tárcával, amit mint biztosi tanácsos innen fog elvinni emlékképpen a kollegáktól.

A kulisszák mögött nagy dolgokat sző Verhovayval. Zászlót szeretnének kibontani, melyre a párt purifikációja volna fölírva, - de attól félnek, zsebkendő lesz belőle, ha kibontják. Többségről álmodnak, s alusznak, hogy álmodhassanak. És mégis az intenció nemes és dicséretre méltó. Kérdés, van-e elég erejük a kivitelhez.

Nincsenek tisztában az eszközökkel.

Ha a függetlenségi párt arra kell, hogy az utókor számára megőrizze nemzedékről nemzedékre Magyarhon függetlenségének eszméjét a maga szűz tisztaságában egész addig, míg üt az óra, s fehér galamb csőrében hozni fogja a függetlenség zöld ágát, vagy míg üt az óra, amikor át kell adni az eszmét újra, földből nőtt hadseregek lobogóira, ha erre kell a függetlenségi párt, akkor jobb, ha kicsiny, de válogatott párt ad életet ez eszmének a parlamentben, akkor nem szükség kerületről kerületre járni, s csellel, fortéllyal minél több egyént (bárminők legyenek is azok) hozni be a függetlenségi párti padokba.

Vagy pedig az a cél, hogy most mindjárt többségben legyen a szélsőbal, s ez esetben nem szabad űzni e merev politikát, mely kizárja a kormányképességet, s mely többségre találva bizonytalan kimenetelű zavaroknak vetne ágyat.

Komjáthyéknak majoritás kell. Éspedig kell, minél előbb. Arra törekszenek. De talán csak azért törekszenek rá, mert nem hiszik, hogy elérik. Ők komolyan csak a pártszaporodást kívánják, hogy szerepelhessenek.

S a párt purifikációja is csak a párt tekintélyének emelése végett képezi törekvéseiket. A párt tekintélyével az övék is emelkedik.

Hogy a nemzet sorsának forgandó kereke ebbe a vágányba zökkenjen bele, arra nem iparkodik a Verhovay-Komjáthy liga, mert akkor azon törnék a fejüket, hogy a "függetlenségi párt" programját mindenekelőtt kormányképes mezbe öltöztessék.

Csakhogy akkor el kellene felejteniök a Komjáthy kedvenc nótáját, melyet a palócoktól kölcsönzött, s melyet a népszerűségről énekel:

Vasas kocsin járok én oda...
Vasas kocsi, réz a, réz a szögeji,
Feteklik a rózsám szemeji.

Ha nem vasas kocsin rohannának a népszerűség után, lassabban érnének ugyan oda, de aztán legalább elmondhatnák, hogy "helyén vagyunk''.

*

Komjáthyról kevés rosszat lehet mondani, de jó tulajdonsága éppen nincs. Még az az egy sem, hogy nem zsurnaliszta. Bele-bele kontárkodik ebbe a mesterségbe is, s amit az országgyűlésen elhallgat, a sajtóban potyogtatja el.

Pedig sokkal jobb lenne ránk nézve is, rá nézve is, ha azt mondaná el az országházban, amit a sajtóban elhallgat.

"Függetlenség"-ben, melyhez apasági viszonyban áll, nemrég jelent meg egy cikksorozata az "Ügyvédek" ellen.

- Nini, már Komjáthy is cikkezik - mondja Falk megbotránkozva. - Elrettentő példának átvesszük a "Lloyd"-ba.

- Olvastad? - kérdi Wahrmann. - Nos, hogy kezeli a kliensei nyelvét? De hát Komjáthyt semmi sem zavarja meg a világon.

Boldog ő pipái, kostökei között. Kevélyen fut át szeme jogi bibliotékáján, melyben van egynehány raritas és antiquitas is, s amint kinéz könyvtárszobája ablakán a ködben úszó budai hegyekre nagy füstmacskákat eregetve száján, el-elmereng azokon a boldogtalan embereken, akik azokat a könyveket valamikor el is olvasták.

S ilyenkor kedélyesen pödri bajuszát és ravaszkásan mosolyog.

*

A szegedi királyi biztossághoz a szélsőbal részéről ő és Bakay neveztetett ki a tanácsba.

Sok remény fűződött Komjáthyhoz.

De Komjáthy szerencsétlenségére megpillantotta itt a Tallián Béla fehér kabátját Rónay Bélán, máskor pedig a Rónay Béla fehér kabátját Tallián Bélán, s így kiáltott föl:

- Viseljük az egymás kabátját!

S azóta Komjáthy Béla is a többiekkel egyszínű ruhát öltött, s egy csöppet sem látszik meg rajta, hogy szélsőbali.

Ő úgy fogja föl a dolgot, hogy itt utóvégre is nincsen politika, s ebben igaza is van, s hogy a gavalleritás azt követeli, ne vessen gátat a királyi biztos "intencióinak", - és már ebben nincsen igaza.

Magában véve az, hogy a különböző országgyűlési pártárnyalatok illő arányban vétettek föl a biztosi tanácsba, mutatja, hogy az opponálás nincs kizárva: egészséges élet valamely testületben oppozíció nélkül nem lehet.

De különben is laza fölfogás, hogy a királyi biztost az opponálás akadályozná valamiben: a törvény gondoskodott arról, hogy minden akadályon egyetlen tollvonással túltegye magát.

Az oppozíció arra lett volna hivatva, hogy Tiszának eszméket adjon, s az ő eszméi is mintegy keresztülszűrődjenek rajta. De Tiszának hiányzott ez az eszköze, s valóban sokszor fölkiálthatott volna Richárddal (kivált, hogy Bakay is mindenre igent mondott):

"Egy országot egy ellenzéki szóért."

És Komjáthy meghallotta volna Tisza szavait, és nem mondta volna, hogy:

"Itt vagyok én."

*

Miért hallgatott Komjáthy? Talán azért, mert semmi mondanivalója sem volt.

Lehet: de csak azért nem volt mondanivalója, mert nem gondolkozott, mert pihentette az eszét, s beállott "kéz"-nek.

És nem gondolkozott azért, mert ő egy Komjáthy, s mert Tisza Lajos egy Tisza. Egyik is úr, másik is az: perfekt gavallérok, akik ugyan ellenfeleknek vallják magukat, de egymáshoz közel, éppen mert ellenfelek, kellemesek igyekeznek lenni egymásnak. Ez a raison!

S ez a raison a mi megölő betűnk még sok, ennél nagyobb dologban is, ez az oka az országgyűlési merev és ferde pártállásoknak, ez alkotmányos életünk nehézkességének, s még a korrupciónak is. A raison, mely megköveteli, hogy hű államtitkárja hibái fölött szemet hunyjon Tisza Kálmán, a raison, mely megkívánja, hogy Szapáry, Trefort sat. el ne ejtessék, a raison, mely azt diktálja, hogy akivel elindultunk, azt el ne hagyjuk.

Pedig mi nem gavallérokat akarunk, hanem politikusokat, nekünk államférfiak kellenek és nem gentlemanok. Jó azoknak a turf is.

Komjáthynak vagy voltak eszméi a város alkotáshoz, vagy nem.

Ha voltak, mért nem mondta el őket, mért nem igyekezett azokat hullámzásba hozni, s megkísérteni az érvényesítést?

Vagy nem voltak eszméi a város alkotásához, és akkor minek fogadta el a tanács-tagságot?

Ez az alternatíva. Nincsen alóla kibúvó.

Mert a mameluk képviselő vállalhat hivatalt: őt megilleti a - jutalom.

De az ellenzéki embert idegen táborban csak a munka menti.

*

De íme, kifogytam már időből, térből, Komjáthyt nagy terjedelménél fogva lehetetlen volt egyetlen tárcában lefestenem. Ő megérdemli, hogy bővebben foglalkozzam vele.

Hagyom a többit holnapra.

TOLDALÉK

a Komjáthy fotográfiájához

Megígértem vasárnap, hogy még elmondok Komjáthyról egyetmást. Nem akarok azonban azzal brillírozni, hogy jelentéktelen tárgynak is nagy feneket kerítsek.

Komjáthy sokkal finomabb ember, mintsem nekem valaha megbocsáthassa, hogy a publikumot oly hosszan untattam vele.

Amilyen hiú, ő mindenekfölött szeretetreméltónak akar látszani.

Minthogy előző cikkemben egy kicsit megkapkodtam, már nekem olyan galambszelíd szívem van, hogy most szeretném kiengesztelni, s szeretetreméltónak láttatni egyéniségét.

De erre csak egy mód van.

Ha Bakayról írok.

Mert Bakay mellett még Komjáthy is szeretetreméltó.

Írok hát Bakayról.

Hol van, mit csinál, miben fáradozik a jámbor Bakay? Hát biz az most macskából tigris lett, s a tejes köcsögöktől átment oda, hol vért früstökölhet és miniszterhúst vacsorálhat.

Ehhez azonban, ha étvágya van hozzá, semmi közünk, de ha volt az ő esetlen interpellációival, melyeket az »Oroszlány kávéház« asztalainak kedveért tett, veszélyeztetni a legfontosabb ügyet, mely valaha e város népe fölött a »lenni« és »nem lenni« ominozitásával függött a bizonytalanságban. [!]

Minek tolja föl magát »Végzetnek« az olyan ember, kinek a legprimitívebb ismeretei sincsenek a parlamenti szokásokról?

Tudjuk, hogy a szegedi javaslatok most fognak kerülni tárgyalásra a képviselőházban, és tudjuk, hogy azok sorsa a »többségtől« függ, azon többségtől, mely Tisza Kálmán utóbbi beszéde óta ismét egészen az övé.

S most, midőn néhány nap múlva Szeged legnagyobb érdekében szükségünk van a többség jóakaratára, ő akkor ügyetlenül egy támadó csatát intéz az ellen, akinek a többség a markában van, Tisza Kálmán, s általában a kormány ellen. Interpellációkkal dobálódzik, provokálja, ingerli Tiszát, mikor tudhatná, hogy amit válaszolni fog, legyen az bármi, a Ház tudomásul veszi s e tudomásul vétellel lehet prejudikál ama jóakaratnak, melyre összes reményeinket építettük.

Rosszakarat-e ez Bakaytól, vagy csak értelmetlenség, hogy azért, miszerint itt Szegeden nehány tudatlan ember előtt erősödjék a renoméja, kockára veti Szeged sorsát a legkönnyelműbb módon?

De hisszük, Tisza Kálmán jobban szereti Szegedet Bakaynál. S az ő ügyetlenségeért, utat talál, hogy ne Szegedet büntesse. Mert Tisza Kálmán, megengedem, sok rosszat tett ebben az országban, de mindig úr tudott maradni. S egy úrban mindig van annyi erő, hogy bizonyos dolgokat megvetni tud, de megtorolni nem.

De íme, a Komjáthy rovására szidom Bakayt, mikor tulajdonképpen Komjáthyt kellene szidnom, mert ő van most szőnyegen. (Perzsaszőnyeget értek, mert amilyen finom ember, megapprehendálja.)

Valóban, ígéretemhez képest ezt kellene tennem, de most, midőn a szegedi kölcsön fölött tárgyal a királyi biztosság s éjjel-nappal számokkal foglalkozik, nem volna tőlem illő dolog egy nullát lerántani.

Ezért nem nyúlok hát Komjáthy Bélához, hanem hagyom addig, míg valami nagy dolgot fog elkövetni.

De nem, - miért mondjak le róla örökre?

VI. ŐK KETTEN

(Egy betoldott fotográfia - amely senkit nem ábrázol)

A biztosi tanácstag fogalma és a szalon-kabáté körülbelül azonos -, mert szalonkabátot lehet ugyan képzelni biztosi tanácstag nélkül, de biztosi tanácstagot szalonkabát nélkül képzelni lehetetlen. Mi is lenne anélkül? Hogy jelenhetne meg a királyi biztos tea-estélyein? És ha nem jelenne meg a biztosi estélyeken, el kellene veszítenie a teljesített kötelesség öntudatát. Az pedig borzasztó lenne - mindenikükre.

De nem akarom tódani-fódani ezt a szomorú történetet - csak azt kívánom még konstatálni, hogy a biztosi tanácstagok többnyire csoportosan röpülnek, járnak és laknak, mint a vadludak.

Ezt pedig azért bocsátom előre, mert hozzá tartozik e történethez, mely, mellesleg legyen mondva, öltözködéssel kezdődik. De hiszen ez oly természetes -, mert a biztosi tanácstag leginkább öltözködésből áll.

De kezdjük novellaszerűen.

Sötét téli este volt. A hópelyhek lassan ereszkedtek alá az égből. Benn a szobában Milly-gyertya égett, s X. biztosi tanácstag a sifonér előtt állott (ami teljességgel nem volt csuda, mert olyan is van köztük, aki benn lakik a sifonérban). Igen, ő ott állott és öltözködött.

Fölcsatolta a kráglit, mely olyan fehér volt, hogy még Komjáthy Béla sem botránkozott volna meg rajta, s felkötötte a nyakkendőt, mégpedig olyan csinos csokorra, hogy az ember mindjárt láthatta, miszerint bizonyosan azért lett tanácstag, mert sokat ólálkodott valamikor a Korona utcai masamód boltok körül.

Azután a lajbi jött: majd meg a szalonkabát. A tavalyi fess szalonkabát, melyet azért vesz elő most, mert a másik már elkopott a rekonstrukcióban.

De íme, a szalonkabát, ami még soha nem történt, nem akar engedelmeskedni, s sehogy sem kívánt helyet foglalni a nagyságos tagokon: szűk lett s csak nagy erőfeszítéssel sikerült végre fölhúznia.

A derék tanácstag, aki nem nevezhető karcsú embernek, de annak hiszi magát s akire bízvást el lehet mondani, hogy hiú ember, bár nem annak hiszi magát, elsápadt e rettenetes fölfedezésre s rémülten ejté ki kezéből a kis toalett tükört, nemes ábrázatának hű mutogatóját.

- Irtóztató! - kiáltá - El vagyok veszve, meg vagyok semmisülve... De ennyit hízni! Ez az átkozott szegedi levegő... Tavaly még bő volt a szalonkabátom.

Töprengve süllyeszté fejét tenyerébe.

- Csak már tudnám, mitől van? Talán a Gajdacsi-féle halpaprikások? Vagy a koszt Hungáriánál?

Sietve hívatta az orvost.

- Uram - mondá -, nagy titkot bízok önre. Egy olyan titkot, amit senkinek sem árulnék el önön kívül. Remélem, orvos úr, ön férfi és tudni fog hallgatni.

- Bízhat bennem...

- Tudja meg tehát, hogy én...

- Igen, hogy ön?

- Hogy én szörnyen hízom.

- Ah! Ez igaz. Gratulálok hozzá.

- Tudja meg pedig, hogy inkább főbelövöm magam, mintsem Komjáthyhoz hasonlítsak. Pedig nagyon rohamosan hízom, nagyon rohamosan.

Kétségbeesetten markolta meg az orvos kezét.

- Az isten szerelmére kérem, segítsen rajtam.

- Mutassa ön a nyelvét. Igenis... nézzem csak!... Valóban uram, ön igen hajlandó nagyon meghízni. Ön a legkövérebb emberek egyike készül lenni. - Igenis, önnek árt a szegedi levegő.

A tanácsos úr fájdalmasan szisszent föl:

- Van-e szer ellene?

- Minél kevesebb tésztás étel és minél több testmozgás.

Az orvos éppen elmenni készült X-től, midőn a harmadik szobából X. lakótársa, Y. tanácstag lép be, szörnyű sápadt arccal.

- Jó hogy itt van, kedves doktor. A hangját hallottam. Jöjjön be kérem, fontos közleni valóm van.

Y. kezében reszketett a gyertya, amint az orvost a sötét szalonon keresztül öltöző szobájába kísérte.

- Uram, kezdé hebegve... én el vagyok veszve.

- Hogyan uram? - kérdé az orvos.

- Én hektikában vagyok. Legalább negyven fontot kellett fogynom, mióta Szegeden vagyok. Most, hogy szoáréra készülök ő excellenciájához, fölveszem a szalonkabátot, s íme uram, e kabát, mely szépen tagjaimhoz simult nem rég, most csak úgy lötyög a testemen...

- Igen, valóban.

- Mentsen meg kérem, ha lehet...

- Mutassa ön a nyelvét. Igen is... nézzem csak,... valóban uram, önben benne van a tuberkulózis csírája. Igenis, önnek árt a szegedi levegő.

A tanácsos úr fájdalmasan szisszent föl:

- Van-e szer ellene?

- Minél több húsétel és kevesebb mozgás.

A doktor elment, s a tanácsosok is elmentek a szoáréra, de igen szomorúak valának. A királyi biztos szalonja sem vidámítá föl őket, pedig az varázserővel bír, hogy aki belép, rögtön mosoly és alázat ül ki az ábrázatára.

Talán a szalon változott meg? Nem, minden úgy van, mint azelőtt, az az ismerős óra ketyeg a falon, mely mindig elkésve jár. A szögletben ott vannak üveg alatt a régiségek, éppen mint múltkor, a falon Szeged madártávlati térképe. Az asztalon ott kevélykedik a fehér kötésű díszalbum is, amelynek első lapján vitéz Jakovich Miklós áll hősi pozícióban és fringiával. Utána még mintegy tizennégy szalonkabát látható azzal a kis variációval, hogy minden szalonkabát tetejibe más-más fejet pingált a fotográfus.

A párolgó teát behozták. Mindenki jól érezte magát, csak Y. és X. urak nem.

Mi lesz őbelőlük ezután? A képzelődés köde ülepedett agyvelejükre. (Mert hisz különben is azzal van szaturálva a terem.)

Az egyik nemsokára be fog illeni a londoni kövérek báljába, a másik pedig lefogy a minimumra és elsorvad. Hát megérdemli ezt a rongyos tíz forint diurnum?

A diskurzus ezalatt vidáman folyt. Komjáthy tisztességesebb adomáit mondta el (mert tud ilyeneket is), Horváth Gyula a mameluk világról csevegett, a saját modorában, rapszodice, mikor még ő inspirálta az »Ellenőrt« a kormány ellen. Tyű! Milyen világ volt az akkor, s mekkora hatalom ő maga!

Egyszer elvitt egy cikket, amiben ez a szó fordult elő »álamügyekett.«

- A szerkesztő - úgymond Horváth - kijavította aztat a szót nekem titokban, hogy én aztat észre ne vegyem. Én azonban előköveteltem a kéziratomat. A szerkesztő elpirult.

- Bocsássa meg ön - mondá - de én az »államügyeket« - szót két »l«-el és egy »t«-vel írom. S ennek következtében bátor voltam...

- Ah, ön két »l«-el és egy »t«-vel írja az államügyeket? - mondtam én neki: - Én aztat hiszem, hogy úgy is jól van.

Horváth Gyula oly szeretetre-méltóan tudja elmondani a maga turpisságait, hogy az ember szinte megbocsájtja neki, hogy okos dolgokat nem cselekszik.

De nem használt az általános jókedv... a két rekonstruktor szomorú volt az egész estén, s az egyik is, a másik is fölemlíté, hogy egészségügyi tekintetekből le akarnak tanácsosi hivatalukról mondani. Y. Meránba megy, X. Karlsbadba.

- De hiszen olyan egészségesek vagytok, mint a makk - mondták a nagyságos kollegák.

De ők csak váltig hajtották, hogy nem maradhatnak Szegeden.

S már-már olyan szerencsésen alakultak a viszonyok, hogy alkalmasint elvesztettük volna őket, ha másnap a közös szálláson a közös inas ki nem viszi a szalonkabátokat porolni az ambitusra, s ha onnan nem viszi vissza kicserélve.

Amint a legközelebbi alkalomkor újra fölölti egyik is, másik is a szalonkabátját, hogy ő excellenciájánál a lemondását beadja, - örömreszketve vették észre, X. azt, hogy soványabb, Y. pedig azt, hogy kövérebb lett. Egyszóval visszanyerték előbbi formájukat.

S ennek köszönhetjük, hogy maradtak, - s hogy Szeged ennélfogva nem marad fölépítetlenül.

VII. SZEMZŐ GYULA

Hasonlít a mesebeli sárkányhoz, aki mindennap hét szűz hajadont evett meg früstökre.

Ezenkívül nem hasonlít semmihez és senkihez.

De a sárkánnyali hasonlat is csak olyan, hogy ha nem a sárkány falta volna föl a szüzeket, jobban hasonlítana a szelíd bárányhoz, - mely harmatos zöld füvet legel.

De nem: hisz ő nem a saját eszméivel táplálkozik!

*

Hogyan lett képviselő, azt csak a zombori pince mondhatná meg, hogyan lett biztosi tanácsos - annak sincs története. Az egyesült ellenzékből is kellett kinevezni valakit, s miután Beniczky Ferenc nem akart Szegedre jönni, hogy hogy nem, Tisza Kálmán szeme Szemző Gyulán akadt meg.

Szemző Gyula elfogadta a tanácsosi állást, mert őneki tökéletesen mindegy, akár Budapesten hallgatni, akár Szegeden hallgatni.

S az a különbség mégiscsak megvan, hogy ott öt forintért, - itt meg tizenöt forintért hallgat az ember.

*

Csendes, jóakaratú ember, aki nem mosatja, és varratja ugyan ingeit Párizsban, mint Gorove István, hanem a hazai mosónőkkel és varrónőkkel, - de azért tökéletes gavallér az utolsó gombig.

Járása méltóságos, kimért és olyan lassú, mintha már előre predesztinálva lenne, hogy nem jut messzire.

De ő nem is akar messzire jutni.

Meg van tökéletesen elégedve azzal is, ha szavazáskor neve a »nem«-mel szavazók között nyomtatva jelenik meg a lapokban.

Vagy azt sem bánja, ha az absentesek között is: mert az a kevés dicsőség, amennyi neki kell, mindenütt megterem.

S neki tetszik az, hogy aki a nevet hallja: Szemző Gyula, - tűnődve kérdi önmagától:

Vajon ki lehet az a Szemző Gyula?

*

Sohasem voltam olyan nehéz helyzetben, mint most. Szemző Gyula Szluha Ágostonon kívül az egyedüli egyesült ellenzéki a tanácsban, vagy ahogy ő nevezi magát: »habaroncs«.

Őt illenék legjobban kímélnem pártszempontból, s őt kellene legszigorúbban kritizálnom, nehogy mondják: kedvezek neki.

De nem tehetem sem azt, sem ezt.

Mert Szemző Gyulának kedvezni annyit tesz, - mint nem írni róla semmit.

Mint ellenben szigorúan bírálni őt annyit tesz, mint kedvezni neki.

Saját életét, működését csak ő maga mondhatná el azokkal a szavakkal, melyeket Koœciuskó mondott a lengyel forradalom keletkezése és lefolyásáról kérdezősködő Staël asszonynak:

Madame je l'ai fait, mais je ne sais pas la raconter.

*

Mióta Gróf Szapáry Gyula másodszor is miniszter lett - azóta többé semmi sem lehetetlen a világon.

Megeshetik, hogy Szemző Gyula is szerepelni fog még.

Sőt Gromon Dezső sem lévén örökkévaló, történhetik, hogy Szemző lesz a Bács-Bodrog megyei főispán.

Titkos gondolatai közt ott is szerepel e néma vágy... Képviselői mandátuma tehát arra nagyon jó, hogy odafönn megszokják arcát a kormánykörök, odahaza pedig elszokjanak tőle.

Hogy az egyesült ellenzék melyik árnyalatához tartozik, az egykori disszidensek híve-e vagy a konzervatívoké, azt voltaképpen kitalálni nem lehet.

Azt csakis akkor fogjuk megtudni, ha pártjával együtt ő is kivetkőzik a mostani közös kosztümből.

Mert Szemző is olyan, mint a divathögy, kiről, ha le van vetkőzve, könnyű meghatározni, milyen lehetett felöltözve.

De ha föl van öltözve, nehéz tudni, minő lehet levetkőzve...

*

Egyelőre tájékozásul annyit, hogy se nem hordott, se nem hord monoklit. Olyan ő a pártban, mint a savoyardok dalainak refrénje: avec çi, avec ça, avec la marmotte.

Ő a refrén, ő a »sat«.

Vannak dolgok, amik ha igazak is, mégsem valószínűek, ilyen például, hogy Horváth Gyula röpiratokat írt, és ismét olyanok, melyek ha nem igazak is, mégis valószínűek, ilyen például, hogy Szemző Gyula is szokott gondolkozni.

Ha Szemző Gyula gondolkozni szokott, akkor ő végtelenül hálás lehet Tallián Béla és Bakay Nándor iránt.

Az ő példájukból pedig elnéző én irántam - amiért fény helyett csak árnyat konstatáltam benne.

Mert Tallián Bélán bizonyul be, hogy nem mindig az igazi érdemé az elismerés, s Bakayn, hogy nem mindig a tevékenység a leghasznosabb!

*

Máskülönben Szemző Gyula egyike a legszeretetreméltóbb embereknek, akit mindenki becsül és tisztel, komoly, férfias és nemes gondolkozású.

Hogy képviselő létére nagy dolgokra nem képes és nagy gondolatokkal nem viselős, az nem az ő hibája, azért ő tisztességgel viseli a maga képét, s nem viseli el olyan gyorsan, mint a mameluk padok patkányai.

Szegeden nem sok vizet zavart, működéséről nem tudunk egyebet, mint azt, hogy egy nagy szüretet rendezett a királyi biztosék számára Zomborban.

Különös érdeméül fölhozható, hogy a »Függetlenség«-et járatja, - de nem ír bele.

A színházba szorgalmasan jár - de az előadásra nem figyel.

Legfontosabb mozzanat életében, hogy egyszer minden ok nélkül leborotváltatta a szakállát.

A zomboriak nagy változást jósoltak e változásból, de semmi nem történt.

S a zomboriak ezt sem bánták: Szemző már hozzászoktatta őket a csalódásokhoz.

Még csak azt jegyezzük meg róla, hogy a »fekete ház«-ban lakik, s hogy gyakran mereng, ábrándozik az ablaknál.

Az úszó felhőket nézi... amint összegombolyodnak, a végtelen világűrt, mely kibékíti önmagával.

A merengések egy ilyen percében, midőn gyémánt gyűrűjével álmodozón zörögtette az ablak üvegét, kedélyesen szólítja meg egyik kollegája:

- Miért nem karcolod rá a nevedet?

- Minek? - kérdi megrezzenve Szemző.

- Hadd tudja meg az utókor, hogy te is éltél.

VIII. TALLIÁN BÉLA

Tallián Bélának csak születni volt nehéz. A többi azután könnyen megy neki. Serkedező bajusszal lett szolgabíró, ugyanezzel a serkedező bajusszal biztosi tanácstag, s nem volt rá más jogcíme, csak az a serkedező bajusza.

Torontál megyének ő a legreményteljesebb szülötte, s úgy lehet, nemsokára alispánja.

S ezzel van leginkább konstatálva Torontál vármegyében az ínség.

*

Mikor Tisza Kálmán a biztosi tanácsot szervezte, a pártárnyalatok szerint hat képviselőt kívánt abba beilleszteni a miniszteri tanács, s három szakértőt.

E három szakértőnek került be Dobó, Tallián és Rónay Béla.

Hogy a tudomány és ismeretek melyik ágában szakértő Dobó, Rónay és Tallián Béla, azt eddig halandó embernek kisütni nem sikerült, de hiszen talán éppen azért lettek ők biztosi tanácstagok a szakértelem révén, mert a tudományukat tudták gondosan elrejteni a külső világ szeme elől.

*

Tallián Béla kinevezése azonban nem okozott méltatlankodást a közönség közt, mindenki belenyugodott, mert Tallián Béla szeretetreméltó fiatalember, akinek jó modora van. Még akarva se tud ellenségeket szerezni.

A szertelen elbizakodás, lényének egyik alapvonása, mélyen elrejtve, a hamu alatt ég. - Azt nem veszik észre a laikusok.

Azonfelül érdemei is voltak. Az árvíz alatt erélyesen viselte magát Újszegeden. A menekülők közt nagy rendet tartott; s az élelmezés körül ritka buzgalommal ügyeskedék. S általában egyike a jobb modern szolgabíróknak.

Nem hord cifra sallangos dohányzacskót, s nem szí ezüst kupakos tajtékpipából, hanem - cigarettázik.

Ruháit részint Ugron Gábor, részint Podmaniczky Frigyes mintájára varratja.

A gomblyukában többnyire virágcsokrot visel, s zsebében címeres zsebkendőt, kikandikáló csücsökkel.

Férfi társaságban hallgatag: ritkán szól, - de nem elég ritkán.

Jellemzésül még annyit, hogy majd minden két hétben fotografíroztatja magát, s ilyenkor villogó szemekkel tekint bele a camera obscura éjjelébe s alázatosan mosolyog, mert azt hiszi, hogy az valami csontos mameluk feje - belülről.

Míg végre kikerül onnan a saját feje - kívülről.

*

Tisza Kálmán egyébiránt azt tartja, hogy Tallián is jó mamelukpalánta.

S sietett őt elültetni a saját kertjébe.

De nehezen maradt ott, mert természete, úgy látszik, könnyen megtűri a különböző talajokat.

Mondják, hogy alispánná leendő megválasztatása esetén Tisza Lajos már ki is szemelte utódját - Rónay Jenőben.

Ami elég eredeti gondolat tőle: mert egy Rónay igen kevés a biztosi tanácsosi teendőkhöz.

Kettő azonban, félek, sok lesz.

De nem azért lesz sok az a kettő, - mintha még egy harmadiknak is nem hagyna elég tenni valót - »egy« helyett.

*

Haját fején középütt elválasztva viseli, kezén karperec csillog, s erről mindenki azt hihetné, hogy »nőnemű«, ha a tanácsülésekben a legfontosabb kérdésekben ki nem tűnnék, hogy »semleges«.

Semlegességét gyengesége okozza.

S e tekintetben hasonlít Jankovichhoz, azzal a különbséggel, hogy Tallián még gyenge, Jankovich pedig már gyenge.

Míg Pillich be nem jutott a tanácsba, addig Tallián volt benne a legszebb, most azonban csak a legszolidabb.

Pillich pedig úgy jutott be a tanácsba, hogy valaki egyszer beárulta a királyi biztosnak, miszerint valahol nagyon élesen megtámadta a biztost és embereit. Elmondott rájuk minden rosszat, amit csak össze lehet szedni egy kalap alá.

Tisza Lajos mosolyogva jegyzé meg:

- Megindító ragaszkodás! Mihelyt üresedés lesz, mindjárt kinevezem.

- Hogyan, kegyelmes uram? - kérdé meghökkenve egy udvari úr.

- Úgy, hogy Pillichet ismerni kell. Én már informálva vagyok. Sosem úgy beszél, ahogy érez.

Ezt pedig azért hoztam elő, hogy fölemlíthessem, mennyivel önállóbb Tallián, ki mindig úgy beszél, ahogy érez.

S úgy érez, ahogy Tisza beszél.

*

A biztosi tanács üléseiről jegyzőkönyveket is vezetnek. Ártatlan mulatság ez a hosszú délutánok eltöltésére.

Egyszer nemrég egy ilyen jegyzőkönyvbe külön votumát kívánta Komjáthy fölvétetni.

De már ezt nem engedi Horváth Gyula. Úgyis régen csépelt már agyon ellenzéki vágyakat. Gusztusa jött tigrishúsra, s heves szpícselés után leszavaztatta Komjáthyt. Amint hogy nem is arra való a hiteles jegyzőkönyv, hogy abba az legyen beírva, ami történt, mert hiszen arról van anélkül is elég tanú, hanem az legyen benne, ami nem történt.

A jó Tallián Béla szíve megesett Komjáthy vereségén s méltatlankodva mondá:

- Ugyan már, miért ne írhatná be? Csakis ott maradhat az meg örök titoknak - hogy külön voksolt!

Ha megtörtént, ez volt eddig Tallián Bélának a legjelesebb szónoklata.

*

Tallián Béla tagadhatatlanul kiválik a dzsentri fiatalsága közül, ha nem is az esze által, de ami ezzel nagyon fölér, igyekezetével, szorgalmával, jellemével és komolyságával. Mind megannyi kitűnő tulajdonok, amikhez ha hozzávesszük jó hangzású nevét, vagyonát, szereplése már ily fiatalon is indokolt, s kétségkívül szép jövő áll előtte.

Fődolog, hogy könnyen szerzett sikerei el ne szédítsék, mert a közpálya még azoknak is, kik nagyobb előnyökkel lépnek arra, nagyon tövises út. Ezer éles tüske vérzi meg lábukat.

Talliánt a szerencse vette szárnyaira... ő még eddig mindig csak röpült. Hanem véges-végig ritka halandó utazik a nagyság felé ezen a forsponton.

Ha egyszer ő is lemarad arról - majd akkor lássuk, mekkora ember.

Eddig két érdemkeresztje van, de igen kevés érdeme arra nézve, hogy sohase legyen érdemkeresztje.

S ez a legnagyobb baja.

Mert mi lesz a nemzetből, amelynek már ifjúsága is konzervatív, s a hatalom fényénél melegszik?

*

Különben Tallián azelőtt, amíg neki nem volt, mindig becsmérlőleg beszélt az érdemkeresztekről, mik Jókai szerint királyok ajándékai azok számára, kik a népeket keresztre segítették feszíteni.

S az, hogy Tallián fumigálta azelőtt a kereszteket, legnagyobb bizonysága annak, hogy nem számított érdemkeresztre s eszerint nem hiú ember.

Mert ha Tallián számított volna arra, hogy neki is lesznek érdemkeresztei, bizonyosan nem becsmérelte volna azokat.

Hogy pedig elfogadta, s viseli, az megint nem azt bizonyítja, hogy nem úgy beszél, amint cselekszik, hanem csak azt, hogy nem tudja, mit beszél.

S ez az ok, amiért én fölötte irigylem Tallián Bélát, s némelykor képzeletemben föléje helyezem a többi biztosi tanácsosoknak, akik mindig jól tudják, mit beszéltek és mit fognak beszélni, csak azt nem tudják, mit fognak cselekedni.

Beteg a társadalom és nem is fog fölgyógyulni egykönnyen. Ez a szomorú való. A nagy rothadás rettentő tragédiája, mint késpengén a lehelet, gyorsan terjed. Mindig újabb és mindig veszedelmesebb szimptómák mutatkoznak. Csalás, hazugság, kétszínűség, hitszegés, elvtagadás vannak napirenden.

És nem tudjuk megfejteni, a politika volt-e oly erkölcstelen s fekélyesítette el a társadalmat vagy megfordítva.

Mik voltunk valaha, még csak egy évtized előtt is? A világ legbecsületesebb népe, melyről azt írta egy angol, ki sokáig tartózkodott itt; hogy »mindenik egy nagy karakter«.

S mik vagyunk ma? Milyen képek húzódnak át csak a legközelebbi napokból is emlékezetünkben.

Egy magas hivatalnok, egy magyar mágnás, ki magas állásból kifolyólag seftel és befonja az embereket.

Egy nagy jellemnek hitt államférfiú, ki a rendjeleket bocsájtja áruba.

Egy miniszter, ki a hivatali titkokat saját hasznára fordítja.

Egy kompánia, melyben jeleseink közül nem egy név van, egy kompánia, mely egy pénzintézet élén, midőn gyanú sem érheti őket, fosztogatja a részvényeseket.

Milyen rettenetes kiábrándulás ez. Mindig újabb, mindig nagy.[!] - Iszonyú sebek! Hol fognak ezek végződni!

A kötelesség nálunk csupán zavart fogalom, melyet ki-ki másképp magyaráz és másképp követ. A legtöbb elhanyagolja, vagy ellenkezőjét teszi, hisz szabad akarata van! Ez a legnagyobb visszaélés a szabadsággal.

Önvádat miatta senki sem érez, más pedig vagy nem veszi észre, vagy nem vádolja, vagy keresztülnéz a szitán, viszonzás reményében. Ez a jellemtelenség iskolája, mely az ifjúságot gyalázatos aggkorra véníti meg.

A család körében mindenütt csupa kötelességmulasztás példájára akadunk. A férjek és nők egymás esküjét szegik meg, s a házasság nem a kölcsönös tartozások lerovó intézménye, mely egész életre szól, de csupán vagyonközösségi szerződés - bár ezt sem tartják meg.

Az atya elfelejti, mivel tartozik övéinek. Korával múlik szeretete, s szeretetével kötelességérzete is. Az anya aztán követi férje példáját; ragály ragad. Az eredmény: földúlt otthon, zilált anyagi helyzet, rosszul nevelt gyerekek, egy egész nemzedék jellemtelensége, korrupciója, a munka nem célok elérésére, de csakis pénzszerzésül szolgál.

Nézzünk szét szerte a hazában. Mennyi visszaélés, méltatlanság, mennyi pör a törvény előtt, mennyi bűn a törvény háta mögött! S mind a kötelességérzet hiánya okozza.

A törvény írott malaszt, s az elv ismeretlen fogalom. Aki adót nem fizet, s a fináncot megveri, az nagy hazafi, - aki ellenkezőjét hirdeti annak, amit tegnap vallott, abból miniszterelnök lesz.

Fő cél az élvezet, s jó hozzá minden út, minden eszköz, csak sikerre vigyen. A munka elavult dolog, ártani másnak a haszonért, okos és igen célszerű.

Mennyi visszaélés! Az adós nem fizet, a munkás nem dolgozik, a polgár nem szavaz, a honatya otthon marad, vagy botrányokat csinál, a választó jövőre azért mégis megválasztja, az iparos politizál, az orvos hírlapot ír, a tanár uzsoráskodik...

A kötelességérzet hiánya: az a korrupció.

Ez pusztít nálunk a családban, utcán, üzletben, hivatalban, törvényhozásban, politikában.

S ez ellen csak egy orvosság van, egyetlenegy. Teljesítse ki-ki a kötelességét.

A kapitányság fölfogása a farsangi mulatságok körül éles kritika tárgyát képezi néhány nap óta. Az árvíznek sajnos, városunk társas életére is nyomasztó utóhatása maradt, úgyhogy neszét sem hallottuk még, hogy akár a jótékony nőegyletek, akár egyéb társulatok szokásos báljaikat az idén megtartani akarnák.

Mi ezt, a szegedi lakosság mostani kedélyállapotát tekintve, természetesnek találjuk, - ámbár megjegyezzük, hogy a királyi biztos 3-4 hét előtt ez irányban interjúvoltatván, a polgármester és többek jelenlétében oda nyilatkozott, hogy szerinte nem lehetnek elvi tekintetek aziránt, hogy bálak tartassanak az idén is, - sőt a szegedi nép bizalma az új rend és állapotok iránt csak növekednék, ha a társas élet ezirányban is visszamenne a régi kerékvágásba.

Különös azonban, hogy főispánunk másnap véletlenül épp a föntebb említett interjúvoló úrral társalogván a jégpályán, többi között fölkérte ezt, hogy hasson közre, hogy az idén nyilvános bálak ne legyenek, állítván, mintha ez lenne a királybiztos kívánsága is.

No, de akármint áll is e tekintetben a dolog, elég az hozzá, hogy, mint már föntebb is említettük, nyilvános bálak iránt különben sem volt se kedv, se kezdeményezés tapasztalható, s nincs is.

S e körülménynek volt következtetése aztán, hogy a közönség kisebb, bizalmas jellegű összejövetelben keresett kárpótlást, amint egy kis társaság már az ősztől fogva jour-fixet tartott minden pénteken a »Hétválasztó« vendéglő éttermében, mely azonban táncra szűknek mutatkozván, múlt pénteken a »Hungária« vendéglő emeleti éttermében tartotta meg vacsoráját.

Másnap azonban a főkapitány bírság terhe alatt megtiltotta a vendéglősnek, hogy éttermét jövőre ilyen célra átengedje.

Nem tudjuk, hogy mivel indokolta a főkapitány ezen muszka-szagú intézkedését, de nem is vagyunk arra kíváncsiak, nemcsak mert tudtunkra az megföllebbeztetvén, ennek eredménye kétségtelen, - hanem mert minden elfogulatlan ember előtt világos, hogy itt a főkapitány kicsinyes apprehenziók eszköze volt, részint a kaszinóbeli viták, részint a meghívások alkalmából.

És nincs is elvi tekintet, mi a főkapitány eljárását szépíthetné, mert föltéve, hogy nyilvános bálak tartása az idén nem volna is városunk helyzetéhez illő, ki fogja Magyarországon a személyes szabadságot annyira korlátolni merni, hogy egy kisebb bizalmas társaság a járókelőktől félre, egy tisztességes vendéglő udvari helyiségében vacsorálhasson, s ha tetszik neki, táncolhasson is egy órát, vagy kettőt?

Hisz ezt nemcsak nálunk, hanem másutt is teszik, hacsak a a szomszédok nem panaszkodnak a zaj miatt, még ha nem jour-fixet tart is a mulató társaság, - és biztos értesülésünk szerint az itt említett társaság a főkapitány tilalma dacára ezentúl is meg fogja tartani még a fellebbezvény elintézése előtt is szokott összejöveteleit, s táncolni is fog, ha kedve tartja, mert mosollyal nézi a főkapitány hivatalos túlkapását, aki már régóta komikussá tette a szegedi rendőrségi viszonyokat, mert ahol tesz valamit, a föllebbezvények után ítélve, túlkapásaival számtalan baklövéseket csinál, s a feleknek kárt okoz, - másrészt ahol kellene valamit tenni, isten tudja, mi indokból, szemet hunyva tűri a bordélyok táncát és orgiáit s a részegek kurjongatását.

Ily körülmények között nem vagyunk tisztában, hogy népszerűség-hajhászat lebegett a főkapitány előtt, avagy azt hitte, hogy tán a királybiztos meg fogja dicsérni azért, hogy baklövését eggyel tetézte ismét.

Cactus.

Teljesen méltányoljuk tisztelt barátunk fentebbi beküldött cikkét. Hanem hát persze szegény Taschlernek nincs egyéb dolga, csak a jour-fixeket betiltani. Jól megy minden, rend jó lábon, közbátorság megingathatatlan, és semmi sem hiányzik már egyéb a rendőri igazságszolgáltatás tökéletességéből csak az, hogy »jour fixek« ne legyenek.

Valami kicsinyes apprehenzió volt tán oka a főkapitány úr e jogtalan hatalmaskodásának? Meglehet. De valószínűbb, hogy ő nagyszabású dolgokat vélt elkövetni, mert lehet-e valami hatalmasabb, mint egy úri társaságot szétrebbenteni? Oh, nagy élvezet ez egy főkapitányi kebelnek, mely a Bach-szisztém alatt is melegen dobogott már.

Bús gerlice madár nem örül úgy a párjának, mint Tasehler úr e fiók-verébnek, melyet kalapja alul kieresztett. Mert, hogy a Taschler úr fejéből származott volna e nagy gondolat, nem hihető. Az ő fejéből semmi sem származik. Az ő feje arra való, hogy mások gondolkozzanak vele.

Mert Taschler úr gyenge öreg ember, aki szeretne alázatos is lenni, szeretne büszke is lenni, de meg hatalmas is - kapkod hát ide-oda, hol a hatalmi kegy, hol a népszerűség után... Ő egy örökös összeesküvő. Összeesküvő a nép ellen, a hatalom ellen és önmaga ellen. S mind a három ellen egyszerre.

Nem is lehet az öregurat komolyan venni.

De mivel a főkapitányi hivatal nem juxcsinálásra való, hát beszéljünk legújabb stiklijéről mégis komolyan.

Mik voltak azok a jour fixek? Egy mintegy negyven tagból álló magántársaság vacsorái. Összejöttek, vacsoráltak, nők, férfiak vegyesen, vacsora után társas-játék folyt, s mikor már arra is ráuntak, a gyújtó muzsikaszó mellett, megeredt egy kis csárdás is befejezésnek.

A főkapitány azzal indokolta a tánc betiltását, hogy nyilvános bálakat nem szándéka engedélyezni az idén, s mert már be is tiltott egy ilyet, ha A-t mondott, B-t is kell mondania.

De hát nyilvános bál volt-e ez? Joga volt-e Taschlernek ez igénytelen vacsorákat, amelyeknek tagjai Szeged legtisztesebb társadalmi elemeiből állanak, e jogcímen tiltani be?

Ő, aki alatt halomra föl van forgatva rend és bátorság, nem talál magának egyéb tennivalót, mint a jour-fixeket betiltani?

Azt mondja, mert nyilvános helyen tartatnak e vacsorák, tehát nyilvánosak. Ez éppen olyan okoskodás, mint ha egy hölgyre, aki hotelben lakik, azt mondaná, hogy az nyilvános személy.

Engedje meg ön, főkapitány úr, hogy megmagyarázzuk, mi a nyilvános bál. A nyilvános bál olyan bál, melyet előlegesen be kell jelenteni a kapitányságnál, s mely mint a nyilvános társadalmi élet lüktetése, a nyilvánosság közegei: a sajtó által is tárgyalható. A nyilvános bál belépti jegyek miatt tartatik, s rendezni szokták. Kizárólagos célja a tánc s nem a vacsora.

Ha tehát ön e vacsorákat nyilvános bálaknak nézte, miért nem büntette meg a rendezőséget (ami nincs is), mert az a bált be nem jelentette. Hiszen meghívó önnek is ment, tudomása volt hát.

Nem kutatjuk az okot. Egyet azonban még Taschler úrnak megmondunk, hogy tanulja meg, miként kell intézkednie olyankor, ha nincs tisztában a részletekkel, egy általános elv mellett. Ő tudniillik hallott valamit harangozni, hallotta, hogy a nagy gyász idején tiltja a külső illem a világ iránt, hogy itt mulassunk.

Igaz, mi is említettük azt, s e tekintetben a fönnebbi cikkel szemben is megtartjuk álláspontunkat.

Úgy van, Szeged gyászol, s nyilvánosan csak gyászruhában mutatkozhatik, de ki hordana egy egész évig gyászruhát odahaza is? Ezt már nem parancsolhatja a külső illem, mert az már a belső élet falai közt van.

Ha tehát Taschler úrnak nincs érzéke a finomabb distinkció iránt, rendelkezéseinél tartsa mindig szem előtt, hogy valamely általános intézkedés milyen intencióból meríti létalapját, s akkor nem fog nagy tévedésekbe eshetni.

A nyilvános bálak eltiltása nem azon indokkal jogos, hogy a publikum egy része jogaiban korlátoltassék, hanem egyedül azon indokból, mert e bálak híre hírlapokba kerülhet, s visszatetszést szül az ország előtt.

E szempontból kellett volna megítélnie Taschler úrnak e jour-fixeket. És ez az egyedül helyes szempont.

Végül még megjegyezzük, hogy - mint biztos forrásból halljuk - a legközelebbi pénteki társasvacsora mindamellett meg fog tartatni, mert a társaság néhány tagja megapellálta a főkapitányi rendeletet, s reméli, hogy kedvező határozatot kap, ellenesetben csakis a vacsorázásra szorítkoznának a pénteki jour-fixek,mint azelőtt a »Hétválasztóban«.

De máris tovább terjeszkedtünk megjegyzéseinkkel, mint kellett volna e jelentéktelen tárgyban, melyben legjobb lett volna afölötti csodálkozásunkat kifejezni, hogy éppen Taschler úr legyen ilyen nagy ellensége a táncnak.

Az a Taschler úr, aki arról híres, hogy mindig táncolt, s hogy mindig a mások füttye szerint táncolt.

Mikszáth Kálmán.

Verhovay életéhez remény van. Billroth tanár állapotát megnyugtatónak találta. A tüntetés is szelídebb medret vett, s hisszük a legjobbat, hogy már nem fog elfolyni több vér e szomorú ügyben.

A lázító erőszak, melyet a mágnás kaszinó emberei elkövettek, ha nincs is megbosszulva, de a gavalléroskodó klikk láthatta a nép hatalmas kezét arculcsapásra fölemelve, s hihetőleg hasznára lesz az erős lecke.

A sajtó is elégtételt szerzett magának: megmutatta, hogy kezét a nemzet szívén tartja, s amint azt a kezet megüti valaki, egyszerre megdobban az a szív is.

Az »Igazság« istennője is meg lehet elégedve. Mihelyt fölemelte bűbájos, fényes arcát, minden férfi ökle mozdult.

Csak a szegény beteg sebe fog még sokáig fájni nekünk.

Messze hallatszó nyögései a villámokat fogják híni még ezentúl is.

De miként Verhovay életét, mely benne van, az életerő fogja megmenteni; mi is a lelki erőhöz forduljunk, mely megmentsen a meggondolatlan tettektől.

M-th K-n.

A tüntetések tegnap este, bár sokkal kisebb mérvben, mint az előző napon, ismétlődtek. A főváros valóságos ostromállapotban van, esti 6 órakor már megszállta a rendőrség azon utcákat, melyeken a polgárság azelőtt csoportosult, az üzletek, kávéházak bezáratnak, - szóval egész muszka állapot van Budapesten.

A tegnap történteket, a Közvélemény után az alábbiakban adjuk: [...)

Budapest is kezd már nagyváros lenni. Akár egy Párizs. Fölpezsdül benne a vér, a szíve sebesebben kezd dobogni. Nem az a lassú, gondolatszegény város, ami Prága vagy Berlin, hanem az érzelmek városa, mellyel a napi sajtó játszik kénye-kedve szerint.

Savoyai Eugen mondta egykor, hogy a magyar nemzetben nincs forradalmi anyag, s valóban nincs, még ma sincs.

A magyar elem lobbanékony is, mindenekfölött szeret a maga esze szerint járni, s emiatt ritkán van egy véleményen, sőt az ezerfelé ágazik el. Kis dolgokban nincs tehát egyetértés s ha véletlenül van is, nem alterálják a kis dolgok. Nálunk a forradalmat csak nagy injúriák szülhetik. S ez okból igen ritkák a zavargások.

Nem is volt 1861 óta ily nagyobb mérvű utcai demonstráció.

S ily szomorú kimenetelű még talán nem is volt.

Csakhogy milyen különbség az idő között! Akkor az alkotmány volt veszélyeztetve, s a demonstráció közjogi sérelmekből meríté alapját, most pedig egy magyar köznemes, az ellenzék volt vezére kormányoz Budán, s a demonstráció egy sajnálatos incidensből keletkezett egy kaszt ellen, a mágnások ellen.

Álljunk meg itt és gondolkozzunk kissé, tegyük kezünket a nemzet ütőerére, s pillantsunk vissza a legközelebbi múltakba.

Hányszor vétettek már kormányok nagyobbakat, mint a Nemzeti Kaszinó. S mégis tűrte a nép. Szurony között kísértette Tisza a ceglédi deputációt. Kassai toasztot mondott a király, s egyszer sem nyilvánult a fölháborodás tényekben, de valahányszor a mágnás-kaszinó tesz valamit, mindig borzasztó hullámokat ver föl egyik-másik stiklije, legyen az bármily jelentéktelen. Emlékezzünk csak vissza a Nikó Lina ügyre, amikor ezernyi tömegekben tódult a nép demonstrálni a Népszínházba, s lázas izgatottságban tartották a fővárost a tömeges párbajok.

Mi egyéb az a hirtelen föllobbanó gyűlölet, mint az, hogy a nép érzi, miszerint van egy kaszt, mely összetart, mely bele nem olvad a nemzet-testbe, s mégis uralkodik a nemzet fölött, egy kaszt, mely büntetlenül tesz mindent, mely mikor ősi javait eltékozolta, zsíros hivatalokban és nagyszabású gsäftekkel szipolyozza a nemzetet. Egy kaszt, mely minden kormányt támogat, s melyet minden kormány támogat.

E népzavargásokban, melyek annyi gyűlölettel fordultak az úgynevezett »kaszinó« felé, a demokratikus törekvéseket lehetetlen észre nem venni, melyek mindinkább nagyobb tért hódítanak a magyar nép szívében.

De térjünk át ezen odiózus ügy processzusára - s illetve genezisére. Kisülnek a kisbirtokosok intézetének árnyékában gazdálkodó úri kompánia kriminális viselt dolgai. Tarnóczy Gusztáv igazmondása pattantja. A frakkos bandát legelőbb Tisza Kálmán veszi pártfogásába, majd egyre világosabb lesz az elkövetett sikkasztási láncolat. Végh Ignácot nem tudják elfogni. A közvélemény csakhamar meggyőződik róla, hogy nem akarják. Mégpedig azért nem akarják elfogni, hogy rá ne vallhasson az »urak«-ra.

Ily nagy mértékű korrupcióban támad egy lap, mely kíméletlenül ostorozza a bűnösöket, mind nagyobb-nagyobb fényt derít a rablóbarlang hőseire, kiknek egy része Kaszinó-tag is.

S ekkor ebből a Kaszinóból előáll egy ügyes, kipróbált lövő, kinek semmi köze ehhez az ügyhöz, ki egy betűvel sem volt érintve és meglövi a hírlapírót, - amiért az igazat mondott.

Hát nem vérlázító igazságszolgáltatás ez? Hát lehet-e még mélyebben süllyedni a társadalomnak, mely eleget eltűr?

Hiszen gróf Zichy Viktort sem azért golyózták ki, mert nem viselte magát a becsülethez méltólag, hanem azért, mert nem lőtte le Asbóthot.

Ismerjük a kaszinóbeli urak gondolkozását.

Néhány éve csak, hogy grófot kirekesztettek a Főrendiházból és a Kaszinóból.

Ekkor azt kérdezte e sorok írója egy kaszinó tagtól, miért rekesztették ki F[orgách] Sándor grófot?

- Hát tudja - így szólt a kaszinói tag -, F. 48-ban muszkavezető volt, mégpedig nemhogy aláírta az okmányt, hanem tényleg is vezette a muszkákat...

- Tehát ezért?

- Oh dehogy! Hanem ebben a minőségben egy csata után egy honvédtiszt holttestét a lábaival rúgta meg...

- Tehát ezért?

- Oh dehogy! Egy babonás orosz tiszt, nem tűrhetvén a holttestben [!] történt e bántalmazást, arculütötte F. grófot. S ő ennek dacára sem kért az orosz tiszttől elégtételt. Emiatt rekesztették ki.

E jellemző eset eléggé illusztrálja a kaszinói gondolkozást. Hazafiatlan az és erkölcstelen. S nem csoda, hogy mindannyiszor fölháborodást okoz, valahányszor kicsap a société medréből s a polgári életbe nyúlik be. Mert mulassanak a méltsás urak en famille, amint akarnak. Hanem a mi cirkulusainkat ne bántsák, mert a sarkukra talál tapodni a canaille.

Az előadottakból ítélve, az a kérdés, indokolt volt-e az utcai tüntetés vagy sem.

Indokolt volt, mert a rend legfőbb őre, a kormányelnök támogatta a frakkos bandát Tarnóczy leleplezésével szemben, mert a rendőrség támogatta Véghet és kompániáját az igazságszolgáltatással szemben, s mert a Kaszinó még a közvéleményt is el akarta hallgattatni pisztollyal.

Ily körülmények közt kitől várt volna orvoslást a nagyközönség? Kormány, rendőrség a gazemberek részén látszott lenni, s az elhagyatottság fölháborító érzete mintegy ösztönözte arra, hogy önmaga vegyen elégtételt.

De mégsem vett. A nép mérsékelt, higgadt maradt, mindössze is tüntetett, hogy fülébe zúgja bizonyos köröknek akaratát.

S valószínűleg le is csendesült volna az első tüntetés után minden, mert elég volt abból annyi, ha Tisza Kálmánéknak eközben egy ötletük nem támad.

Az az ötletük, hogy itt az idő Tisza Kálmán régi tervét, a sajtószabadság megszorítását kivinni.

Agent provocateuröket állítottak föl, s a rendőrség tovább inszcenírozta a tüntetést. Folytatódott a hajsza, omlott a vér, s Tisza Kálmán úr célt ért.

Ma már ott áll, hogy egész könnyedén megbarátkoztathatja pártját és a koronát is a sajtószabadság megszorításának eszméjével.

Hozzá is fogott. A lapok, még a félhivatalosak is, máris nyíltan beszélik, hogy most sajtópöröket indíttat a kormány, s ezek kimenetelétől teszi függővé a sajtóra vonatkozó rendszabályok hozatalát.

Igen! Meg fog történni. El fog némulni az igazság végképpen, s még betűk alakjában sem fogja merni mutatni többé magát. A gazság pedig fölemelt fővel, a becsület fehér ruhájában fog járni ezentúl.

Így akarja ezt Magyarország miniszterelnöke: Tisza Kálmán.

De ha Tisza Kálmán ravaszsága ki bírta aknázni a népzavargások sajnálatos incidensét is arra, hogy egy lépéssel ismét közeledjék tervéhez, a sajtószabadság megszorításához, ami uralmát egy időre megállapíthatja [!], voltak a népzavargásoknak következményei is.

Végh elfogatása egyenesen az okból történt. Az általános fölzúdulás lehetetlenné tette a frakkos banda további oltalmazását. Föl kellett adni az urakat a nyílt zendüléssel szemben, s miként egy színdarabban kicsinálva következnek a jelenetek, úgy rántották elő Végh elfogatását.

Semmi kétség, hogy most már bűnhődni fog a frakkos banda, s Tisza Kálmán éppen úgy fölsült most »úri pártfeleivel«, mint ahogy nemrégen fölsült Zichy Viktor barátjával, kit szintén meg akart tartani az államtitkári széken, s mint ahogy föl fog sülni Várady Gábor barátjával is, ki ismét a mameluk-padokba szándékozik ülni.

Nagyon értjük, hogy a miniszterelnök úr dühös most, mert hiszen őt magát is közelről érdeklik ezek a kisbirtokosok-féle dolgok. Testvére, Tisza László is benne van a zavarosban.

Dühe azonban, mely most fenyegetően fordul a sajtó felé, mint amely közvetlen oka volt a fölháborodás előidézésének, hihetőleg lecsillapodik, ha egy kissé gondolkozni kezd.

Láthatta Tisza Kálmán úr, hogy mi az a sajtó Magyarországon, s aki ahhoz nyúlni mer, álljon bármily magasan, meg fogja égetni a kezét. Rossz számítás lenne tehát tőle, ha azt hinné, hogy a sajtó elhallgattatásával saját hatalma szakadozó fonalát nyújthatja. Elszámítaná magát. Mert a közvélemény pressziója alatt, mihelyt Tisza ez új merényletbe komolyan belekezdene, fölfordulna miniszteri széke, s roncsai fölött még erőteljesebben állana ott a szabad sajtó.

Nem, Tisza Kálmán nem lesz annyira ügyetlen, hogy a sajtónak ilyen nagy diadalt szerezzen - a saját rovására.

Tisza Kálmán más, egészen más tanulságot kell, hogy merített légyen a legközelebbi eseményekből. Kell, hogy megálljon egy percig és gondolkozzék. Mit hall odakünn? Zúg a nép.

Mit lát odabenn saját környezetében? Látja a messzenyúló rothadás jeleit körülötte. Minden nap új meg új bűnökről esik le a lepel. Látja, hogy egy bűnbarlangban van, s anélkül jutott ide, hogy akarta volna. A múlt kormányok hibái szülték-e vajon e nagymérvű korrupciót, s örökbe hagyták a következőknek, vagy pedig a Tisza-éra hibái - nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a fekély Tisza Kálmán kormányzásának idejében fakadt ki, s a történelem arra a lapra fogja följegyezni - melyről mi balgák, egykor úgy ábrándoztunk, hogy Magyarország fénykora lesz ráírva.

Tisza Kálmán Bécsben volt akkor, midőn Budapest utcáin a nép fölháborodása kitört, mint a közelgő orkán előszele, Bécsben volt, mikor végigrobogott a Hatvani-utcán a katonaság, hogy a polgárok esetleges akciójának ellenálljon, ott volt, mikor az ágyúk kidugták fejüket a citadellán, de a híreket megvitte a drót oda is, s lehetetlen, hogy el ne sápadt volna, s lehetetlen, hogy föl ne kiáltott volna magában, mint valamikor Wenckheim báró Debrecenben, hogy »ki hitte volna ezt«?

Bizony, ki hitte volna?

S még hihetetlenebb dolgok is lehetségesek, tisztelt miniszterelnök úr! Azért hát jó lesz nem hozzányúlni a sajtószabadsághoz, s jó lesz egy kicsit megrántani azt a gyeplőt, és megkötni a kereket, mert mi tűrés-tagadás, nagy lejtőre tetszett jutni. Mert míg ön a népet tartotta féken az ön mamelukjaival, azalatt az ön mamelukjai alatt lyukadt ki a talaj.

S amint azok egyenként potyognak le az erkölcstelenség posványába, az ön széke kezd ingadozni, s mintha ön lenne a hétfejű sárkány, mihelyt egy-egy fejét levágják, a nép mindég annyival lesz erősebb, amennyivel ön gyengébb, s annyival mindég erkölcsösebb, amennyivel az ön környezete erkölcstelenebb.

Igen, bátran ki merjük mondani, hogy Tisza Kálmán nem fogja merni megszorítani a sajtószabadságot. Ha eddig nem merte, még kevésbé lesz bátorsága ahhoz ezután.

Sokkal ügyesebb, tapasztaltabb ember, mintsem ezt be ne lássa.

De ha mégis elragadná az erőszakoskodás azon szenvedélye, mely minden tettét karakterizálja, mert hiába, a pille is szeret gyertya lángjába röpülni, hol megperzselődik, ha, mondom, önkényes hajlamai mégis erre a térre vinnék a miniszterelnököt, akkor bukása bevégzett tény.

Grünwald kilépése, mely bizonyára megtette hatását a vidéken is, kormánykörökben nagy levertséget okozott, mert érzik, hogy a kormánypárt nagy része Grünwald-féle eszmékkel van szaturálva, s hogy lőporos akna fölött élvezi ideig-óráig tartó nyugalmát a Tisza-kabinet.

Grünwald kilépése nagy csapás volt a kormányra, mert ez csak az első kalász a megoldott kévéből. Gyors egymásutánban fog jönni a többi is.

Az egymást gyorsan követő botrányok (Zichy-ügy, Várady-ügy, Szapáry-ügy, Kisbirtokosok ügye, Pausz-ügy), melyek többnyire többé-kevésbé összeköttetésben állanak a geszti nagyúrral vagy politikájával, végképp meggyöngítik erkölcsi erejében a kormányt, s a leghívebb emberei is készek frontot csinálni ellene.

Nem lehet tudni, ha Tisza Kálmánban van-e olyan jó előérzet, mely megsúgja közeli kimúlását, vagy pedig olyan ő is, mint a sorvadásos beteg, ki közeledő halála előtt érzi magát a legkönnyebben.

Úgy látszik, olyan, mert még most is úgy tervez a jövőbe, mintha örök időkre volna kimérve az életpályája.

A sajtó megszorítása képezi legkedvencebb tervét, s ez irányban kívánja nevét megörökíteni. Vannak is már tervek, esetlenebbnél esetlenebbek: csak válogatni kell közülük.

Az egyik szerint a sajtószabadság megszorítása csak arra terjedne, hogy a magánbecsület ellen a sajtó útján elkövetett vétségek, vagy amik erre a kaptafára lesznek üthetők, kivétetnek az esküdtszéki bíráskodás alul, s a büntető törvényszék által lesznek elbírálandók.

A másik terv pedig valóságos bolondgomba, s Tiszában a kiváltságos osztály tagja bukkan ki. - Ugyanis szerkesztői kvalifikációról van szó. Fővárosi lapot csak politikai, irodalmi és tudományos testületek tagjai jegyezhetnek alá mint szerkesztők. Tudniillik képviselők, főrendiházi tagok, akadémikusok és a Kisfaludy-Társaság tagjai. Kivihetetlen monstrum gondolat, mely azzal indokoltatnék, hogy a sajtó kivétessék az úgynevezett »canaille-szerkesztők« kezéből. S hogy kecsegtető háttérre is rámutatna az indoklás: a német zugsajtó ily módoni megsemmisülésére.

Valószínű azonban, hogy ebből a tervből, valamint Tisza Kálmán sok más egyéb terveiből, melyek közt legnevezetesebb a közigazgatási tisztviselők kinevezése (az utolsó jó eszköz uralmának meghosszabbítására a saját embereit a népre közvetlenül befolyásos hivatalokra rakni), nem lesz semmi, mert Tisza uram nem ér rá.

Ennek az elkésésnek köszönhető, hogy nem lesznek »paragrafusos szerkesztők«, és nem lesznek Tisza-huszárok a municípiumokban. Tisza Kálmán bukása bevégzett tény s maga Bittó is úgy nyilatkozott egy körben, hogy csak hetek választják el az országot a kormányválságtól.

A toldási-foldási hírek nem igazak, s azok nem is vezethetnének célra, mert a kabinetnek annyira romlott már a vére, hogy azt nem lehet fölfrissíteni semmivel. Ezt Tisza is igen jól tudja. S még jobban Wahrmann Mór, akinek esze ágába sem juthat ilyen körülmények között vállalni tárcát.

Tény, hogy Tisza Kálmán fejében támadt már egyszer ilyen gondolat, de nem a saját mamelukjai közül akart hódítani, hanem az egyesült ellenzékből. Bánhidy Béla azonban kereken kiadta neki az utat, de azóta be is láthatta, hogy e nemű kísérletek fölöslegesek.

Legtöbb valószínűséggel az bír, hogy Tisza bukása után Bittó fog alakítani egy kabinetet, amelyben, jól értesült körök suttogásai szerint, nógrádi Szontágh Pál és Grünwald Béla is benne lesznek.

Előbb azonban Széll Kálmán fog Bécsbe hívatni, kinek magatartásától sok függ a pártviszonyok alakulására nézve.

Furcsa egy intézmény az a delegáció! két külön ország képviselőháza megválaszt egy-egy bizottságot, hogy határozzon e két külön ország közös ügyei fölött. Ez országok mindenikének megvannak saját érdekei, saját életföltételei, saját kereskedelmi és gazdasági kérdései, s az ellentétes érdekek képviselői: a delegáltak, összeülnek külön-külön tanácskozni, közös kiadások, közös kérdések fölött.

Amit elhatároz az egyik ország delegációja, azt megmásítja a másiké és viszont.

Így történt ez most is több kérdéssel, mely a delegáltak elé került s melyek közül csak a minket közelről érdeklő szegedi kaszárnyaügyet említjük föl, a közösügyes szomszéd delegáltjai irántunk való lojális érzelmeiknek eklatáns bizonyítéka gyanánt.

Táviratilag értesültünk tegnap az osztrák testvérek nemesszívűségéről, mellyel siettek a hadügyminiszter budget-jében előirányzott, s szegedi kaszárnya-építésre kért 100 ezer forintot törülni, - törülni annyira, hogy még az üzeneti bizottságok együttes ülésének idevágó tanácskozásai sem vezettek a megoldásra, úgy, hogy alighanem ismét a magyar delegáció lesz az, mely engedni lesz kénytelen, s Szeged - marad kaszárnya nélkül, vagy ráróják annak építését is az anélkül is súlyos terhet viselő város nyakába.

Bezzeg nem úgy van ez máskor, mikor a magyar delegáció törül valamely tételt a közös költségvetésben, melyet az osztrákok, saját érdekeik megóvása szempontjából, megszavaznak! - Azaz hogy, bizony akkor is csak így van, akkor is csak a magyar delegáció enged, mint most, csakhogy míg most engedékenysége folytán apad, addig az ellenkező esetben nő a budget, és vele együtt nő a deficit is.

Voltak a két delegáció határozatai közt egyéb differenciák is; ezek mindig kiegyenlíttettek barátságos úton a közös értekezleten, s hogy éppen a szegedi kaszárnya ügyében mutatkoztak az osztrákok olyan csökönyöseknek és hajthatatlanoknak: csak ama kiváló rokonszenvről tesz bizonyságot, mellyel túl a Lajtán minden, a magyarságot illető ügy iránt mindenha viselkedtek.

Hogy mi módon fog a szegedi kaszárnya fölépíttetni? Honnan, miből fedezik majd az építési költségeket s találnak-e egy modus vivendit, melynél a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad - ezt még most sem tudjuk. Tény az, hogy Szeged városa, mai helyzetében, mikor reá, mint erkölcsi testületre annyi s oly sokoldalú kiadás vár, ez újabb terhet képtelen elvállalni, bár a kaszárnyaépítésbe esetleg befektetett pénz megtérül részletenként az új katonaelszállásolási törvény értelmében.

Lehet - s ez mindenesetre a leghelyesebb volna -, hogy a magyar delegáció szigorúan ragaszkodik továbbra is határozatához, s végre megesik az a csoda, hogy az osztrák enged. De ezt alig merjük remélni, mert hiszen rég ismerjük a mi delegáltjaink lojalitását, mellyel mindazt, mit tőlük a közös kormány kér, készséggel megadni készek, s ott van Bécsben most Tisza Kálmán is, ki bizonnyal kellőleg fogja instruálni hűséges gárdistáit.

Így aztán ez is a mi bőrünkre megy, s mi húzzuk itt is a rövidebbet.

A se szó, se félhivatalos bötű által hívőkké nem lett kételkedőknek legnyugodtabb életük van Szegeden mainapság. Megmondjuk, miért. Ők eleve elszánták magukat a könnyűhit föladására és ez idő szerint már legtávolabbról sem számítanak rá, hogy ebben az esztendőben tényleg kezdetét vegye Szeged újjáalkotása. Ők, nem szívesen ugyan, de megbarátkoznak ezzel a gondolattal, hogy e romváros fölépítésénél csak jövő esztendőben kezdődik egyes emberek dolga, mivelhogy a királyi biztosság az előkészítő munkálatokat nyár utolja előtt nem fejezi be.

E kételkedőknek alighanem igazuk van. Most még május elejére van téve az a terminus, melyen magánfelek építési engedélyért folyamodhatnak. Eddigi tapasztalások szerint nem éppen valószínűtlen, hogy ezt a határidőt megnyújtják előbb két héttel, azután újabb két héttel, és végre egy hónappal. A megnyújtott terminust sarkon követheti esős nyárutó, alkalmatlan időjárású ősz, s végre egy újabb nyomorúságos tél. Hát nem jobb-e belenyugodni abba a valószínűségbe, hogy majd csak 1881 tavaszán kezdődik valóságosan a rekonstrukció?

A »hívő« közönség arról kezd meggyőződni, hogy az bizony sokkal jobb. Akik a romoktól megtisztított telkeiket napról napra nézegetik, ha vajon nem határolta-e ki azokat valami hivatalos közeg, azok sincsenek előbb a bölcs kételkedőknél. Legföljebb az izgalommal és várakozással. Várják, hogy még idejekorán szabadítják őket bele a saját telkeikbe, lesik, hogy mikor lehet fundamentumot ásni.

Fogadjuk el hittel és türelemmel a királyi biztosság május elejére tett terminusát. Vagyis más szóval: tegyük föl, hogy az időben minden egyes ember tisztában lesz már azzal is, minő telekre lehet építenie. Ezen egy körülmény ismerése nagyon messze jár még az építkezés tényleges megkezdésétől. A terv elkészítése, a vállalati szerződés megkötése, anyagok beszerzése, munkások fogadása, mindez időbe kerül. Kétszeres időbe akkor, mikor a legtöbb szegedi polgárnak mindezek előtt segélyösszeget kell folyóvá tétetni és kölcsönügyleteket kötni.

Ezért mondjuk és ismételjük mi mindétig, hogy a királyi biztosság, főképp pedig annak műszaki osztálya, elkésett az előkészítő munkálatokkal. És azért állítjuk, hogy a csalhatatlan rendszer is megbomlott, hogy kétszer kettő = három. Az ingatlanokra kivetett segély voltaképpen elvesz azokra nézve, akik az idén nagy sietséggel építeni akarnak. Az építő anyag drága lesz, a behordás, a munkaerő azonképpen. S bizonnyal nem alaptalan a károsult polgárok azon aggodalma, hogy a nyerendő segély arra kallódik el, mivel az építkezés így többe kerül, mintha idejében lehetett volna ahhoz készülődni.

Korántsem rekrimináció volt a célunk mindezek elsorolásával. Arra az egyre nagyon megtanított bennünket éppen a királyi biztosság, hogy elmúlt eső ellen mit sem használ a köpönyeg. Hát már ne tanítson ennél keserűbb igazságokra is. Ne tanítson arra, hogy az érdekeltek szava elhangzó szó, melyet a méltóságos és nagyságos címek magaslatán meg sem hallanak.

Még nincsen éppen késő. Március közepéig egy teljes hónap áll előttünk, ennyi idő alatt sok mindenfélét el lehet végezni. A műszaki osztály munkáit tehát a lehetőség legvégső határáig kell forszírozni. Ha egy héttel, egy nappal hamarabb kezdhet munkához a szegedi közönség, az is nagy nyereség a rekonstrukció gyorsítására nézve.

Csakis a mindnyájunkra nézve fontos ügy érdekében hangsúlyozzuk ismét és ismét, hogy mindegyik, e város újjáalkotásában közreműködő közeg sokszoros erélyt fejtsen ki a saját hatáskörében, hogy a legsürgősebb előmunkálatok kivitelével megbízott egyének, ha kell, éjt nappallá téve buzgólkodjanak föladataik gyors megoldásában. Mert nem arról van itt szó tulajdonképpen, hogy napokat vagy heteket nyerjünk, hanem kérdésben forog egy egész hosszú esztendő, mellyel hamarabb vagy később foghatunk Szeged újraépítésének nagy és úgy is elég hosszadalmas munkájához. Kívánjuk, hogy ily értelemben figyelje meg szavainkat a királyi biztosság. Kívánjuk ezt a város polgárainak nevében, akik tényezői, de a biztosság mikénti működésétől minden tekintetben függő tényezői Szeged fölépülésének.