»Mažuranić horvát bán lemondott, utódja még nincs kiszemelve.« Néhány napja kísért már e hír a fővárosi politikai napilapok hasábjain, míg végre valóra vált; a bán lemondott és lemondását legfelsőbb helyen elfogadták. A fölkorbácsolt tengeren hányódó, árbocától, iránytűjétől megfosztott hajó meséje jut eszünkbe e hír hallatára, melyet süllyedése előtt otthagynak a patkányok.

»Rossz előjel, gonosz omen« - mondják ilyenkor a matrózok s a kapitány is, s még viharedzett szívüket is remegés fogja el ily jelenség láttára, könnytől elszokott szemeik is megnedvesülnek, ha a hajó födélzetén processzióban végigugráló patkányokon végigtekintenek.

És valóban, nincs biztosabb hévmérője a hajó veszedelmének, mint ez a patkányvándorlás, mert ez állatok ösztönszerűen érzik meg a közeledő veszedelmet, s sietnek menekülni a süllyedő romok közül.

Mažuranić bán lemondott, a hajó tehát süllyedőben van. És ez nem is lehet másként! Régóta iránytű, árboc nélkül tévelyeg már ez a kormányhajó, melynek Tisza Kálmán a vezénylő kapitánya, a viharok által fölzaklatott államtengeren.

Iránytűjét elvesztette még akkor, mikor a bihari ember fölfüggesztette a lomtárba azokat a híres pontokat, árboca, melyen büszkén lengett a balközépi lobogó, aláhullott abban a pillanatban, mikor Tisza Kálmán beléült a miniszterelnöki piros bársonyszékbe. Sok vihar vonult el azóta a hajó fölött, mely iránytűjétől, lobogós árbocától megfosztva, azóta minden politikai irány, politikai elv nélkül csak éppen hogy megóvta magát a végveszedelemtől. Bordái meg-megremegtek a vész behatása alatt, a födélzetére dobott hullámok védőinek legjobbjait söpörték el részben, a megmaradt jobbak pedig önként mondtak le a védelemről és hagyták oda a megbízhatatlan alkotmányt, félve, hogy süllyedésében őket is lerántja magával a feneketlen mélységbe.

Majd meg zátonyra akadtak a hajóroncsok: a korrupció, a bűn zátonyára. A megmaradt védők közt kiütött a társadalmi korrupció, s volt ki elmerült közülük végképp a bűn fertőjébe. Pedig ezek voltak a leghűbbek, ezek ragaszkodtak legjobban a hajó kapitányához: Tisza Kálmánhoz, és ő hálás volt ezért irántuk; dédelgette őket, takargatta hibáikat s elnéző volt bűneik iránt, s csak akkor szolgáltatta ki őket a közvélemény megvetésének, mikor a bűnt tovább takargatni nem lehetett s félő volt, hogy nem a hajó őket, hanem ők a hajót fogják magukkal levonni a bűn tengerébe.

S még ez a zátonyra jutás sem bírta rá Tisza Kálmánt, hogy lemondjon a hajó vezényletéről; a mindennapivá váló leleplezések dacára sem engedi az ő csökönyössége, hogy lelépjen a kormányról, s otthagyja az alatta megrendülő miniszteri széket, sőt elvakultságában azt hiszi, hogy az eresztékeiben megtágult alkotmányt még kitataroztathatja, megszilárdíthatja és így biztos révbe vezérelheti.

Pedig csalódik e föltevésében. Annyira alá van már aknázva az a miniszteri szék, melyen ül, annyira szétmállásnak indult már az a kormányhajó, melynek ő az elvakult vezérlője, hogy azt ő ki nem tatarozza, meg nem szilárdítja többé soha. S főleg nem azon eszközökkel, melyekhez, mint utolsó szalmaszálhoz kapadozik; a sajtó megrendszabályozása és a közigazgatási reformok életbeléptetésével. Utolsó eszköze ez rendesen a hatalom embereinek, bár a történelem bizonyítja, hogy ez eszköz rendesen alkalmazója ellen fordul, őt teszi lehetetlenné, visszahatásában.

E visszahatás mutatkozik már, a patkányok is kezdik otthagyni a hajót, biztos jeléül annak, hogy az a végelsüllyedés küszöbén áll. Mažuranić bán kezdte meg az eltakarodást a süllyedő hajóról, s bizonnyal követni fogják mások is.

Megmarad-e Tisza Kálmán tovább is a kormányrúd mellett s eltemeti-e magát a süllyedő hajó romjai alá, a feneketlen mélybe, hogy soha többé fölszínre ne kerüljön?

Az volt tegnapelőtt. Nem a kalendáriumban, ha az országházban. Két Kálmán volt a nap hőse más-más értelemben. Széll Kálmán és Tisza Kálmán, a volt pénzügyminiszter és a jelenlegi miniszterelnök.

Az elsőnek beszédje méltán keltett nagy hatást, főleg Lukács Béla képviselő nagy szorgalommal gyűjtött és hazánk anyagi helyzete fölött mélyen elszomorító adatai után. Tisza Kálmánnak negyedfél éven át volt pénzügyminisztere Széll Kálmán, kit a ránk nézve lehetetlen kiadások rémítettek el a pénzügyi tárca továbbvezetésétől, mindenesetre hivatott arra, hogy ítéletet mondjon a kilépése óta folytatott államgazdálkodásról. Mondott is ítéletet, el is ítélte az esztelenül űzött háztartást, melyen ismét csak hosszú évek bölcs, önmegtagadó takarékossága segíthet némiképpen.

Amit hírlapok és közönség napról-napra ismételnek, ugyanezt mondja az ország volt pénzügyminisztere, ki annál megbízhatóbb szavú, mert tényleg is próbát tett róla, hogy efféle gazdálkodáshoz segédkezet semmi szín alatt nem hajlandó nyújtani. Ugyanazt mondja lényegileg a képviselőház színe előtt, mely a bizalmi kérdés fölvetése előtt áll, ha igaz.

Nincs argumentum elég erős a kérlelhetlen számadatok sikeres megcáfolására. Ahol bevételek folytonos emelése, jövedelmi források végső kiaknázása mellett apaszthatlanul, rémségesen nő a deficit, ahol az általános pénzviszonyok javulása nem természetes eredményt, de folytonos rosszabbulást szül, ott csak egyféle vélemény lehet igaz, az, hogy rosszul, kárhozatosan gazdálkodnak az ország vagyonával, meggondolás és lelkiismeret nélkül.

Óh, Tisza Kálmánnak, a nap másik hősének van érve erre is! Megint fölemelkedett egyszer a szónoklás bizonyos magaslatára. Ő, ki évek óta még nagy beszédekben sem igen fárasztotta magát amúgy is hajlandó pártja kedvéért, az egyszer újra erős volt álokoskodásokban és hangzatos szavakban.

Először is ismételte sokszor elmondott erényes szándokait. Azután fejtegette, hogy bosnyák okkupáció és országos ínség ellen neki sincs hatalma. Hiszen éppen az az egyik nagy baj, hogy ezt tudva, látva, mégis hatalmas, mégis miniszterelnök marad. Könnyű a beállott viszonyok megváltozhatlanságával védekezni. De nem elegendő. Egy kormány fejének az az első tiszte, hogy az ország képességeivel számolva tegye meg minden lépését. Ha ez lehetetlen, ha van olyan hatalom, mely az országtól többet kíván a lehetőségnél, ám vagy rezignáljon a kormány, vagy legyen ura az áldozatnak, melyet egy nemzet bőrére elfogadott. Ha Tisza Kálmán ura akarna ennek lenni, pillanatig sem lehetne úr tovább.

És így? - A képviselőház többsége megdöbbenve hallotta Lukács Béla gyászos adatait, szomorú érdeklődéssel kísérte Széll Kálmán vésztjósló diagnózisát. Vajon mi ennek a két tapasztalásnak gyakorlati hatása? Az, hogy ugyanaz a többség máról holnapra, ugyanazon az egy napon - megtapsolta a miniszterelnök tartalmilag, vigasztalásban gyönge szónoklatát. Az a hatása, hogy a kormány feje megnyugtatásban fölötte szerény beszédje végén egész diadallal mondott köszönetet, amért a bizalmi kérdést fölvetették.

Kétségkívül beláthatók, kézenfekvők az egész meztelenségében föltárt állami pénzügyi helyzet következményei. De kevésbé látható be a fölvetett, vagy voltaképpen föl sem vetett bizalmi kérdés eldőlte. Nem tudni, hogy a »Kálmán napja« melyiknek hoz diadalt a két Kálmán közül.

Annak-e, aki igazán, őszintén föltárta az előttünk tátongó mélységet egész nagyságában? Annak-e, aki imígy-amúgy, mint a csatározásnál dívik katonai fogásként, tévedésbe ejtő, tehát annál veszedelmesebb gazzal szórta be azon mélységet, hogy annál bizonyosabban beleessünk?

Mindenesetre jó lesz arra a mélységre éber szemet vetni.

A költségvetési vita foglalja el most az egész sajtót és közvéleményt egyaránt. Ami igen természetes. Mindig nagyfontosságú az állam életében a gazdasági, az anyagi helyzet. Kétszeresen fontos most nálunk, hol a régi bajokat új bajok tetézik, ahol régi, elviselhetetlen terhekhez újakat és még elviselhetetlenebbeket szabnak ránk, mint ahogy az kétségtelen bizonyossággal be fog következni, mire véget ér a heves budgetvita.

Kormánylapok sajátságos hangot ütnek meg ezzel az alkalommal. Azt elismerik, mert el kell ismerniök, hogy Magyarország szénája körül nincs minden rendén. Az anyagi helyzet rosszasága sokkal szembeszökőbb, semhogy egészen agyon lehetne azt hallgatni, vagy pláne szépíteni. Hát kapják magukat a kormánylapok és szidnák a láthatatlan rossz szellemeket. Tisza Kálmán nagy beszédjével foglalkozva mintegy rehabilitáltnak állítják oda a kopott miniszterelnököt és csak új erőket, új nagyságokat kívánnak melléje társakul a munkában. A szavazandó bizalom - úgy mondják - csak Tisza Kálmánt fogja illetni és nem társait is.

Igazán eredeti! Annak a Tisza Kálmánnak akarnak társai kizárásával bizalmat szavazni, aki egymaga voltaképpen az egész minisztérium. Annak a Tiszának, kinek leghűbb emberei is hibául róják föl, hogy a saját kezébe fog minden gyeplőt, azt is, amely éppen nem való a kezébe.

S ha már ez a gondolat magában is eredeti, sokkal különösebbek lesznek a következményei. A 'Tisza Kálmán társai csak addig lesznek méltatlanok mesterükhöz, míg ők is egyenként egy-egy »nagy« szónoklatban ki nem vágják a becsületet. Az pedig megjön a maga sorján szépen.

Íme, Szapáry Gyula gróf pénzügyminiszter már megtette a hatvágást, kész kedvére a kormány sajtójának. Legalább úgy olvassuk. Azok a lapok, melyek a minisztertársakat kisemmizni készültek a bizalmi szavazatból, nyíltan elismerik ugyan, hogy a rendes állami bevételek fokozásában már elmentünk a lehető legvégső határig, hogy az ország gazdasági viszonyai éppen nem engedik a közel jövőben bevételeink emelését, hogy az Ausztriával kötött egyezségek az ő mértékük szerint kiszámított pénzügyi előnyei régen elmentek a szaporított kiadások révén, azt is elismerik e lapok, hogy mindennek dacára a deficit természetes apadás helyett folyton-folyvást nő, de azért Szapáry Gyula gróf magaslatán áll a pénzügyminiszterség így százszor nehezebb föladatának. Ő is méltó részese Tisza Kálmánnak a kiérdemlett bizalomban.

Tán csak ez az egy miniszter? Oh, dehogy! Mire véget ér a költségvetési vita, mire az egyes tárcák vezetőinek alkalma nyílik a könnyen hajló laptársakat holmi Tisza nagymester által súgott programmal meghódítgatni, akkorra »általános« lesz a most megosztani akart bizalom, s ki nem záratik abból de egy sem a mi boldogságunk kovácsai közül.

Mi hát az értéke annak, hogy különben tekintélyes lapok Tisza Kálmán társaitól, az egyes szakminiszterektől most még megvonják az elismerést és bizalmat? Semmi. Ezek az újságok úgy tesznek, mint az egyszeri szentesi pap tett hajdanában. Sok bajt okozván ugyanis nekie a presbitériumban és hitközségben néhány csizmadia-mester, nagy haragjában egy szép vasárnapon emberül leszólta a csizmadiákat a szószékről, azt mondván róluk, hogy mind valamennyi bolond ember. S lett a nemes céhben erős háború, a csizmakészítés mesterei, egyik a másik után kopogtattak be a tisztelendőhöz nagy haraggal és »hatalmas szónoklattal« tiltakozva a sértő prédikáció ellen. A tisztelendő pedig (kinek érdekében állott, hogy a leghatalmasabb céhvel jó viszonyban éljen), egytől egyig kiengesztelte a majszter urakat, megsúgván mindegyiknek, hogy őt magát kivéve a többi csiszlik mind bolond. És váltig hitte magáról valamennyi csizmadia, hogy ő a kivétel.

A kormánylapok pedig (melyeknek érdeke, hogy a miniszterek e leghatalmasabb céhével jó viszonyban éljenek) szintén ki fogják engesztelni a sértett minisztereket egytől egyig. Mindegyik kivétel lesz, ha rá kerül a sor.

Hiszen már eleve kivételnek tették meg Tisza Kálmánt, az atyamestert. Az nem bolond, az teljes bizalmat érdemel. Igen, a saját leibzsurnáljaitól. De nem az ország népétől, mely kérdezve, kész örömmel tenné nyugalomba a mostani egész minisztercéhet atyamesterestől, mindenestől.

A sajtószabadság korlátozása egyelőre nem sikerült Tisza Kálmán miniszterelnöknek. A képviselőház jogügyi bizottsága egyhangúlag elvetette Dárdai Sándor azon indítványát, mely a magánbecsület sértési esetek fölötti bíráskodást az esküdtszék hatásköréből kivenni, s a rendes bírósághoz, a királyi törvényszékhez utasítani szándékozta.

Kétségkívül jól esik konstatálnunk a jogügyi bizottság e tényét. Örvendetes jelenség, hogy e bizottság körében sok őszinte szó hangzott a nagy horderejű kérdés tárgyalása alkalmával. Az, amit Tisza Kálmán akar, bárhogy tiltakozzék is ellene a szavakkal merészen hajigálódzó miniszterelnök, nem egyéb a reakció föllépésénél.

Persze, takargatják a dolgot, amennyire lehet. Elmondatik többször az elégnél, hogy az esküdtszékek tapasztalás szerint igen gyakran fölmentik a sajtóvétséggel vádlottat oly esetekben is, midőn a sértés ténye megállapíttatik. Igaz. De nincs ilyenkor megállapítva a rágalom ténye. És ez a lényeges különbség. Abban tehát mindenki egyetért, hogy a sajtótörvényt módosítani kell. Már csak azért is, mert a magánfelek elleni támadások esetén a bizonyítást helytelenül kizárja. De nincs értelme azért még a rendszabályozásnak, nincs értelme annak, hogy a sajtó munkásai fölött kinevezett bírók ítéljenek úgy, mint közönséges gonosztevők fölött szokás.

Különben pedig nagyon elasztikus fogalom az a magánfelek sértése. Lehet nyújtani erre is, amarra is, amint éppen tetszik. De ne nyújtsuk, hanem maradjunk a valóságnál. A valóság az, hogy a hírlapok magánemberek dolgaival csak a legritkább esetekben foglalkoznak. Hírlapi támadásnak rendszerint a közérdek megkárosítása képezi alapját. S nehéz ily esetekben szigorú határt vonni aközött, hogy mint magánembert, avagy a közügyek emberét illette e valakit a megtámadás. Ha a kormány által kinevezett bírák kezébe adjuk e határ megvonásának fontos jogát, föladtuk a szabad, nyílt szókimondás legszebb jogát, melyre Tisza Kálmánék uralkodása alatt nagyobb szükségünk van, mint valaha.

Ezeket látta-e be a képviselőház jogügyi bizottsága, azt bajos volna megmondani. Az az egy bizonyos, hogy Tisza Kálmán miniszterelnök e bizottság tárgyalásának folyamán a képzelhető legerősebb érvekkel fegyverkezett föl és a lehető legélesebben hangsúlyozta a megrendszabályozás okvetlen szükséges voltát. Még holmi drasztikus hasonlattól sem riadt vissza. A rablás - rablás - úgymond - akár pisztollyal követik el az erdőben, akár tollal, névtelenül egy írószobában.

Ha mi az efféle hasonlítgatásban útján követni akarnók a kormányelnököt, nem egy dolgát sorozhatnók az erőszakoskodások közé. Hogy messzebb ne menjünk, itt van mindjárt tegnap, éppen a jogügyi bizottságban tett azon nyilatkozata, hogy határozzon ez a bizottság, ahogy jónak látja, de ha elutasítja az indítványt: a kormány más úton fogja behozni.

Íme, ez a nyilatkozat egészen méltó Tisza Kálmánhoz. Ő nem hagyja magát egykönnyen. Ha most a jogügyi bizottság el is vetette Dárdai Sándornak a miniszterelnök szája íze szerint készített indítványát, az korántsem hozza zavarba Tisza Kálmánt. Majd talál ő módot és eszközt, hogy szándokait, tán még erősebb alakban keresztülvihesse. Ők nem a maga érdekében, ő - saját szavai szerint - éppen nem érzékeny, nem érzi magát sértett félnek, mert hiszen különben mindennap sajtópert kellene indítania. Amit tehát tesz, a közjó érdekében teszi.

Sokszor, számtalanszor mondotta már el Tisza Kálmán ugyanezt. Jogunk van hozzá, hogy ma már ne higgyünk neki. Látjuk, hogy nem érdemel hitelt. Legyenek tehát résen a hírlapok mind, mert Tisza Kálmán a sajtó megrendszabályozásának tervét nem adta föl, csak rövid időre elhalasztotta. Ezt is csupán kénytelenségből.

Megtörtént! Két heti vita után, melyben a bölcs honatyák agyonbeszélték egymást: tartva ékesnél-ékesebb szónoklatokat a téma fölött: bizalmat vagy bizalmatlanságot érdemel-e Tisza Kálmán és kormánya, megejtetett végre a szavazás és az urnából főnix madárként került ki a rehabilitált miniszterelnök, kiben kész-köteles mamelukjai - ők tudják miért - vakon megbíznak, s ki az eredmény kihirdetése után, hahogy a »szerénysége« nem tiltja vala a szavazás alatt, a Házban való jelenlétét, büszkén tekinthetett volna szét a tisztelt ház azon részén, ahol a megvert ellenfél sorai foglalnak helyet, búnak eresztve fejüket az esemény megtudása után, mondván: »íme, ez az én művem!«

És lőn nagy riadalom a fejbólintó Bálintok közt, fölharsant az éljen, kipirultak az arcok a diadalmámorban és megvolt mentve - a haza? - nem! - Tisza Kálmán és kormánya! - Óh, nem volt az olyan csekély munka, mint amilyennek első tekintetre látszik: komoly, tréfás és komolyan tréfás jelenetek egész sora játszotta le magát a diadal kivívásáig a Sándor utcai palotában: az ellenfél ostroma heves és kitartó volt, mindkét ellenzék legjobb szónokait küldte a sorompókba, - mind hasztalan! A mameluk-sereg ki nem fáradt a védelemben, s valóban jobb ügyhöz méltó buzgalommal sietett megmenteni a zászlót, mely már-már aláhanyatlott vezére kezében: a jogfölfüggesztés és erőszak zászlóját.

Meg is mentették azt, Tisza Kálmán meg lehet elégedve az ő teremtményeinek hűséges ragaszkodásával, s meg is van elégedve. Kegyesen hunyorgat szemeivel alázatosan fejet hajtó, engedelmes hívei felé, s a most nyert győzelemre gondolva, eszébe jut a két csibe meséje, melyek egy prédán összeveszve mentek egymásra, észre sem véve azt, hogy a civódásuk alatt lecsapott közéjük az ölyv és elragadta prédájukat. - S ha Tisza Kálmánnak, e mese gondolatánál gúnyos mosoly ül ajkára - igaza van, mert hiszen ismétlődött most a mese az országházban, hol két ellenzéki párt, ahelyett, hogy a közös veszedelem kibékítené őket, egymás ellen tör, biztosítva azáltal a sikert annak a kormánynak, melyet az ország józan többsége elítél, melyet ők is kárhozatosnak, a nemzetre romlást, pusztulást hozónak vallanak.

Így - ilyen meddő vitában eltöltött két hét után - végre is diadalmaskodik a kormánypárt, egyenként legyőzi az ellenfeleket, kiknek erején, ha egyesülnének, hatalma megtörne. A bizalom megszavaztatik a kormánynak, s vele együtt el lesz fogadva az 1880-ik évi költségvetés is általánosságban.

És ez történik két heti huzavona után: ennyit csak az általános vita vett igénybe, miből egy kis matematikai ismerettel kiszámíthatjuk, hogy a különböző ünnepi szünnapokat is beleértve - az 1880-ik évi költségvetés részleteiben körülbelül 1882 tavaszán meg lesz szavazva. Mert hiszen ennek a sok dikciónak úgyis csak az a vége, hogy a kormány a két egymásra törő párt vitatkozásai közt megszavaztatja az ő egységes pártja által mindazt, amit akar.

És ez a végtelenbe nyúló harc, ott az országház küzdterén, most mindég és mindég csak a mi rovásunkra megy. A bölcs urak kifárasztják, agyonbeszélik egymást - hasztalanul - rőfös dikciókkal, nap nap után telik e meddő harcban, melynek végkimenete az ellenzéki pártok egymás elleni viselkedése következtében, úgyis előre és biztosan megmondható: s az alatt beállanak a húsvéti szünnapok, még mindig függőben hagyva az 1880-ik évi költségvetés részletes tételeit, de függőben tartva ezekkel együtt a szegedi javaslatokat is.

Ily módon aztán elhúzódik a költségvetési részletes tárgyalás akár pünkösdig, vagy azon túl is és Szeged sorsa még mindig nem lesz eldöntve. Mit bánja a kormány! - Ő most újabb terminust kér április végéig, s ha a vita akkor sem lesz befejezve, kér ismét meghosszabbítást, s ha kér, tudja, hogy megkapja.

Mi meg, itt Szegeden olvashatjuk a hírlapokból az ékes beszédeket, a szónoklat remekeit, s keblünk örömtől dagadhat a gondolatnál, hogy nemzetünknek ily híres szónokai vannak, kik tündökölnek a parlamenti vitákban és fényt árasztanak azáltal nemcsak választókerületükre, hanem az egész országra is, mert hiszen a szép szónoklatok híre kijut messze külföldre.

Keblünk tehát örömtől dagadhat, hahogy szemünk könnybe nem lábad, s a dicsőség gondolatát el nem öli bennünk az: hogy e remek szónoklatok mind - a mi rovásunkra mondatnak.

Akármit vessenek a szemére Tisza Kálmánnak, az ő kormányának és az ő többségének, az az egy érdeme tagadhatatlanul megvan, hogy nem ejti el a maga embereit. Jöjjön bár panasz, alapos is, jogosult is, kormánybiztos, adófelügyelő, avagy más közeg ellen, azt ugyan sohasem veszik figyelembe. Mert hát a kormány szolgáit nem szabad bántani. Azok le egészen az urai parancsát híven és buzgalommal teljesítő adóvégrehajtóig, a modern kormányzat s legszánandóbb lényeig, le egészen az igazságszolgáltatás gépezetének alsóbb rendű kerekét képviselő vizsgálóbíróig bűntelenek és büntetlenek mindannyiszor, valahányszor felsőbb parancs engedelmes teljesítésével bármily nagyot vétenek is az alkotmányosság, a jog, az igazság és méltányosság ellen.

Ezt bizonyítja a »Székesfehérvár és vidéke« szerkesztőjének esete is, melyet a képviselőház egyik ülésén Madarász József képviselő tett interpelláció tárgyává. Az eset abból áll, hogy az említett lap erélyesen fölszólalt egy ízben a fehérvári adófelügyelő kíméletlen eljárásai ellen. A kemény hangú cikk miatt sajtópört indított az államügyészség, és ennek folytán arra szólították föl a lap szerkesztőjét, hogy a közlemény szerzőjét nevezze meg. A szerkesztő azt nem tette, hanem kijelentette, hogy a cikkért ő maga vállalja el a felelősséget. - Hogy ebben az esetben miért nem elégedett meg ezzel a vizsgálóbíró, annak bizonnyal külön oka van. Ezt az okot nem ismerjük ugyan, de létezésére csalhatatlan következést vonhatunk a kétségkívül nem egészen a maga feje után cselekvő vizsgálóbíró azon eljárásából, hogy egy szép napon kutatást rendezett a »Székesfehérvár és vidéke« című lap szerkesztőjének lakásán, és ezzel annak legszentebb házi jogait megsértette. A keresett kézirat nem került elő, mert a szerkesztő még hónapokkal előbb megégette azt.

Hanem fölvetett a kutatás mégis egy közérdekű kérdést. Szabad-e hasonló esetekben a szerkesztőnél kutatást eszközölni? Madarász József az incidensből folyólag azt a kérdést intézte az igazságügyminiszterhez, hogy: miután az ily eljárást a sajtótörvény meg nem engedi, szándékozik-e ezen törvényellenes és az egyéni és a sajtószabadsággal ellenkező eljárást megtorolni?

Pauler Tivadar igazságügyminiszter pedig a képviselőház hűséges többsége által annak rendje és módja szerint tudomásul vett, tehát helyeselt válaszában kimondotta, hogy ami megtörtént, az helyes is, jogosan is, törvényesen is történt -, mert az inkriminált cikkek elhallgatott szerzőit szabad kikutatni mindenféle úton és módon.

Az igazságügyminiszter igen sok rendelet citálásával bizonyította ezt be. Mi nem akarjuk őt a rendeletek citálásának és magyarázásának útján vakmerően követni. Mi csak azt mondjuk, hogy minden szerkesztőnek kétségtelen és megtámadhatatlan joga van a lapjában megjelent közlemények kéziratait nyomban a kiszedés után megsemmisíteni és fölmerülő inkriminációk esetén valamely közlemény szerzőjét meg nem nevezni, hanem a megjelent cikkért személyes felelősséget vállalni. Azt hisszük, a lapszerkesztők e jogát senki sem fogja megtagadni.

Most már állítsuk ezzel szembe azt a jogot, mely Pauler Tivadar igazságügyminiszter tudomásul vett válasza értelmében megvan a vizsgálóbírónak. Aszerint a sajtóvétség kutatásával megbízott vizsgálóbíró szabad vele, hogy a valamely cikk szerzőjét megnevezni nem akaró szerkesztőt házában és úton-útfélen is, ahol és amennyiszer neki tetszik, inkvizícióval zaklassa és ne csak a szerkesztői irodáját, hanem a magánlakását, sőt még a zsebeit is kikutassa.

Megadta-e azt a jogot a képviselőház a vizsgálóbírónak? És van-e akkor sajtószabadság és egyéni szabadság? Majd megfelel rá nemsokára Tisza Kálmán, mikor a sajtó megrendszabályozásáról szóló javaslatot, mint ígérte volt, valamiféle alakban behozza.

Megkondulnak ma éjjel a harangok a legszomorúbb óra emlékére. Március 11-e nevezetes nap lesz a történelemben, még csak emlékező szívek lesznek.

Az út arcunkba vágódó fölvert porában, virágok illatában, mik csontok között nőttek, a szél szilaj zúgásában, mely a szőregi temető fölött átsüvít, mindenütt ott van ez a március 11-e.

Utánunk húzódik mint az árnyék, fölöttünk lebeg mint köd, s mozgatja alattunk a talajt, mint a földrengés.

Március! Dicső hónap! Te, aki a szabadságot szülted, miért akartad megölni azokat, akiknek szülted?

Kongasd öreg harang, amily érzékenyen tudod, kongasd el vészkiáltásaid okát s hallgatásod történetét.

Milyen jó, hogy nem érezel... mert megrepedt volna szíved azon a hajnalon, amely olyan hosszú éjszaka volt. Ez a nép az, melyet jókedvében teremtett az isten a világra, de rosszkedvében teremtette neki a világot. S ezt te kiáltottad el azon éjszakán legelőbb.

Élők hívogatója, halottak altatója, mi voltál te ma egy éve?

A végítélet hirdetője.

S e végítélet iszonyatos volt, borzalmasabb, mint a hit regéi, hol a rosszak pokolba jutnak és katlanokban fognak főni, míg a jók az úr jobbjára ülnek a mennyben, s ájtatos zsolozsmaénekléssel vigadoznak.

Itt azonban jók, rosszak együtt vesztek, az emberi munka gyümölcse megsemmisült, valóságos tengerré lett a »tengerrel álmodó« róna, mint ahogy tenger volt ezer év előtt.

Isten haragos szeméből egy könnycsepp - s elöntött bennünket egészen. A másik szemét pedig, amely talán mosolygott volna, behunyta az isten, s komor, rideg felhők úsztak az óriás temető fölött.

Minden, minden el volt temetve. A tenger, mely megtalálta régi ágyát, hol a római világ idejében feküdt, bosszút állott azokon, kik mezőt, várost csináltak az ősi vackán...

De ne időzzünk e szomorú képnél... hiszen csak az évforduló ez már, itt áll a város megkisebbedve bár, de itt áll, s a tenger helyén zöld gyep eresztgeti ki vékony szálait, mosolygó kék égen rózsaszín felhők közül leszűrődik a napsugár s bearanyozza a kapát, gyalut, kalapácsot, s az ezekkel dolgozó emberrajt...

Hiszen ez csak az évforduló! A szomorú esztendő legutolsó napja. Az a nap, amikor levetni szokás a gyászruhát.

Vajon levethetjük-e?

Beteljesedett-e minden ígéret, behegedt-e már minden seb, le van-e már törülve minden könyű? El van-e már hordva minden rom, s vidám hajlék van-e helyén? S megizmosodott-e az a láthatatlan, de mégis mindent összetartó oszlop - a jövő?

Még nem. Király szava még nincs beváltva, hatalmasak ígéretei a szegen függnek. Csalóka fény megszépíti a romokat, rózsaszínűvé festi a jövőt. De a valóság a fejét rázza hidegen és ellentmond.

A rekonstrukció csak a papíron van, s ott is csak szegényesen.

A víz ellen nem vagyunk megvédve. A nehéz harcok, lehet, ismétlődni fognak újra. S ez a mi jövőnk. Az aggodalom talán csak azért nem kínoz most, mert nincsen még mit féltenünk. Ez a mi jelenünk.

A részvét, mely oly impozáns alakban jelentkezett eleinte, kihűlőben van. Mert azok, akiknek kötelessége lett volna a szerencsétlenség érdekében hasznát venni a részvétnek, elkéstek a tettekkel.

A humanitás mocsoktalan ügye pártmanőverek eszközévé tétetett. Tisza Kálmán kezdte, ki nimbuszt akart szerezni a rekonstrukcióval a névnek, melyet visel, s mit bántuk mi az ő mellékes céljait, ha azok a mi reményeinkkel megegyeztek?

De jöttek aztán apró emberek, akik a szegedi kérdésből pártállást csináltak, s most, midőn néhány hét múlva a szegedi javaslatok tárgyalás alá fognak kerülni, le lesz azokról szedve minden zománc, minden hímpor.

Nem kecsegtethetjük magunkat fényes jövővel. Álmok, remények szétfoszlanak... Csak árnyék volt az, hol megfogyott, hol megnövekedett - míg végre eltűnt.

A hömpölygő ár letakarodott a területről, de csak a gyom terem rajta, ez nem aranyszínű kalász.

A gyászév letelt - de a gyászruha még mindig rajtunk: kopott az, de hozzánk illő.

Ma egy éve tört ki az iszonyatos katasztrófa, a sebek, amiket ütött, még folynak, sajognak, - s az évfordulókor nem arra a napra emlékezünk, amely minket porig sújtott, mert oly hosszú nap az, hogy talán még most sem vagyunk a délutánján, hanem csak a most is vérző seb első perce jut eszünkbe.

Vajon mikor lesz abból a múltból igazi múlt?

Ma harminckét esztendeje...

Három egész évtized! A csecsemők emberekké lettek azóta, erdő fái harminckétszer zöldültek ki, sárgultak meg. A véres mezőket arany kalász borítja, s csak a rege beszéli a mítoszi nagy csatákat, mikor ez a nemzet letépte magáról az ócska fakó ruhát, s mellét büszkén kifeszítve, két világrésznek kiáltá merészen: »Mérkőzzünk össze.«

A világot töltötte be mennydörgő szava, vihar támadt s fölkorbácsolta a tengereket, keresztül süvített a földtekén, útjában fölszaggatta a föld sívó homokját s odacsapkodta a trónokhoz szilajan.

Ma harminckét esztendeje támadt annak a viharnak a legelső szele.

Csodálatos történet ez! Nagy pillanat, melyben megfogamzott a gondolat, hogy kevés az a nap, mely a mennybolton tündöklik; a földre is szerezzünk egyet, fényesebbet, melegebbet: a szabadságot.

A természet ébredése volt, tavasznak langy fuvalma, pihenő rögök hajnali álma, virágok vágyódása, emberek emelkedése, magyarok útja.

Igen, az ő útjuk.

Mert ezt a napot már századok előtt ott tartogatta szívében a nemzet, ott volt annak a napnak az eljövetele letéve, minden intézményeinkben, Árpád hozta, szent István megtartotta, Hunyadi László meghalt érte, II. Rákóczi Ferenc elültette, március 15-én pedig kikelt a földből.

Milyen idő volt ez!

Álmok, remények valósággá fölváltva, a képzelet átszőve aranyhímmel. Szavak, amik világokat morzsolgatnak szét s világokat teremtenek, szavak, amiket egy ezredév érlelt meg, s mik egy másik ezredévnek fognak világítani, szavak, miknek hátterében ágyúk bömbölése van, ádáz csaták, népeknek üvöltő riadása, királyi székek recsegése, égő falvak, véres folyamok s csak messze-messze vidám mosolygó zöld táj, melyen szelíd bárányok legelésznek.

Ma harminckét esztendeje... s hol vannak a zöld mezők a fehér bárányokkal?

A csaták lezajlottak, hősök piros vérét a föld felitta, - de azt a fényes panorámát, mely ígérve volt, még mindig valami köd takarja.

A magyartalanság, a hazafiatlanság, és a korrupció lehelete, mely elborít völgyet, bércet, mezőt.

Ma van a nagy nap évfordulója, - de ez a nap több, mint egy huszonnégy óra keretébe beszorított idő. Üstökös az, megy, fut országról országra, Párizstól az ukrániai sivatagokig, míg újra visszatér.

Igen, visszatér és zászlóit mind itt találja.

És akkor megkopogtatjuk az alvó hősök sírját és szólítani fogjuk őket neveiken.

Megjelennek valamennyien.

S lábuk dobbanására szétfut a köd, s nem lesznek foltok többé a napon.

A Zichy-Asbóth ügy epilógja hangzik el ezzel, a függöny legördült e különben sajnálatos dolog fölött, s Zichynek vesztett ügye van, mert szavát senki se hallgatja meg most, s ha a legnagyobb igazsága lenne is, a pusztában kiáltó szó lenne az már, mert [a] Zichy-Asbóth ügy fölött, Zichy elítélése után rég napirendre tért a közvélemény. S annak a figyelmét nem lehet többé visszahívni.

Hiába kezdi röpiratát a gróf a keserűség érdes és hatásra számított hangján, hogy: »Tisztelt közönség! Egy elítélt ember sorai ezek. Egy emberé, akit elítéltek kihallgatás nélkül, és ki nem hallgatták, hogy elítélhessék.

Aki ellen a legsúlyosabb állításokat bizonyítéknak vették megvizsgálatlanul; azt pedig, hogy minden tőle kitelhető módon egy bíróság létrejöttét sürgeté a saját valódi bizonyítékának megvizsgálására, azt arra vették, hogy nem tud bizonyítani.

Akinek gyávaságul tudták be, hogy ügyét nem akarta megoldatlanul ketté vágni, s rossz lelkiismeretnek, hogy az ellene emelt gyanúsítások elsimítását nem tudta sem igazolásnak, sem elégtételnek tartani.«

Tagadhatatlan, hogy sajátságos körülmények azok, melyek között Zichy-Ferraris Viktor oly magaslatról, aminőn állott, elbukott, s nem csoda, ha sok keserűség vegyül hangjába, s teljesen méltányoljuk azt is, ha a közönség előtt védi magát, mert most valójában csakis ez a fórum maradt meg előtte, - de hiszen ez a legilletékesebb fórum.

Nyílt levele azonban bármily tárgyilagos is, s bármily ügyesen csoportosítja is az adatokat, Asbóth vádjainak legnagyobb részét nem dönti meg, bár tagadhatatlan, olvasva e füzetet, önkénytelenül eszébe jut az embernek, hogy »aki nem bűnös, az vesse rám az első követ«, s meg kell adni, hogy Zichy-Ferraris Viktor gróf keményebben lakolt, mint ahogy érdemelte volna.

De ez csak a végzet szeszélyes keze.

Mert ha esőért imádkozunk forró nyáron, azzal senki sem törődik, hogy ha eső lesz, valamely utas megázik, megbetegszik s esetleg bele is halhat, - a fődolog ilyenkor az eső.

Az általános korrupcióban valóságos májusi eső volt Zichy bukása. Őt magát sajnálnunk kelle, mert túlságosan bűnhődött, de túlságos bűnhődésre szükség volt, mert a romlottság nyakát szegni csak elrettentő példák lehetnek elég alkalmatosak.

Hogy a kiindulási pont igazságtalan volt Zichy Viktor ellen, szívesen elismerjük, de hogy a következtetések is tarthatatlanok lettek volna, az semmi esetre sem áll meg, ő kompromittálta magát, annyi tény - de nem úgy, hogy becsületét teljesen elveszítse, annyira azonban mindenesetre, hogy magas államhivatalt, hol az erkölcsi nagyság és a teljes mocsoktalanság is nagy kellék, ne viselhessen.

De ha elhibázta a sajtó a kiindulási pontot, elhibázta azt Asbóth is, aki a sajtóval szemben »mágnáskodó«, azaz fitymáló modorban, kevésre becsülte ennek erejét, s túlbecsülte a magáét. Utol is érte a nemezis, mert éppen a mágnás-kör volt iránta a legkíméletlenebb.

Különben vessünk fátyolt ez ügyre végképp, mely szomorú és tanúságos [!] volt, szomorú Zichy grófra és a nemzetre, de tanulságos mindenkire.

A tudatlanok ne tolakodjanak ezentúl a közpályára, hol a nyilvánosság könnyen eltemeti őket, a sajtó pedig minél ritkábban inszcenírozzon ilyen dolgokat, mert az az erő, amely a sajtó által lejáratja a legnagyobb férfiakat, képes lesz lejáratni magát a sajtót.

Óvakodjunk a botrányoktól.

Két tövis volt a szegedi nép lábában, amely miatt nem járhatott úgy, amint akarta.

Az egyik tövis Bakay Nándor uram, a másik tövis a bizonytalanság és kétség a város jövendő sorsa fölött. Most a legközelebbi napok, egyszerre kivették lábunkból mindkét tövist. A szegedi javaslatok az egyiket, a vasárnapi közgyűlés a másikat. Csoda-e, ha egészen megkönnyebbülten érezzük magunkat.

Bakay fölsült, az intelligencia kinevette, a megrohadt gyümölcs lehullt.

Valóban, még egyszer igaz lesz az az agyonnyargalt királyi megjegyzés, hogy Szeged szép lesz, ezek a javaslatok is bizonyítják, hogy még egyszer igazi paradicsom lesz belőle. A kígyó már meg is van benne - Bakayban.

De a kígyó fullánkja ki van véve. Vagy legalább azt hiszik a vasárnapi nagy blamázs után, melyet Bakay magának előkészített.

Örvendetes dolog, hogy az intelligencia osztatlanul örül azon férfiú erkölcsi bukásának, kinek jellemtelenség a rugója minden tettében, kinek a politikában jellemtelenség a múltja és a jelene, ki jellemtelenséggel emelkedett és jellemtelenséggel akarja magát fönntartani, az intelligencia a saját győzelmének tartja ezt, és azt hiszi, ő készítette elő e bukást Bakaynak, nem gondolván, hogy hátha e bukás szándékos volt és főforrása lesz egykor népszerűségnek és új bizalomnak.

Teljes lehetetlen, ha minden egyéb jó tulajdont kereken meg is tagadnánk Bakayban, be nem ismerni az ő ügyes tapintatát és ösztönét, mellyel az adandó körülményekhez képest mindannyiszor föl tudja magát találni. A hangulatot, a közvéleményt, ha egyebet nem is, sajátságos jó érzékével mindig nemcsak fölismeri Szeged képviselője, de föl is tudja azt használni. Alig hihető tehát, - hogy az egyetlen egyszer annyira tompa, annyira tájékozatlan lett volna ez irányban, s komolyan hihette volna, hogy Szeged gyűléstermében pártot tud csinálni Tisza Lajos javaslatai ellen.

Nem, Bakay sokkal raffinírozottabb, mintsem ennyire naiv lehetne. Ő tudva tette azt, amit tett, s kiszámítással ment eléje a biztos bukásnak. Mert előre látott s érezte, hogy a bukás lesz az ő népszerűsége sírján az egyedüli rés, ahonnan új alakban támadhat még életre a népszerűsége.

Az ő pályája egy örökös vergődés, de e vergődés mozaikszerű részletei okadatoltak. Mikor Bakay fölment képviselőnek Budapestre, s ott a saját pártja nagyon hidegen fogadta s fumigatíve bánt vele, hogy más irányban szerezzen tekintélyt s erkölcsi renoméja hiányait külsőségekkel pótolhassa, a Tiszákhoz kezdett hozzá dörgölőzni, intimus lett a közvélekedés szerint, de tényleg csak is tűrve volt.

De lett légyen bármiképp, célját nem érte el, mert állását ez saját pártjában még jobban megnehezítette, s ott ahelyett, hogy mint ő képzelte, hatalmas legyen, egyszerűen lenézett egyéniség lett.

Ekkor fogamzott meg lelkében, hogy hát megálljatok csak, majd kivágom én magamat, s egyetlen lépésemmel népszerűvé leszek, s karakterré növöm ki magam. Ezalatt azt értette, hogy le fog köszönni biztosi tanácsosi állásáról, s jól megmarja az egész biztosságot. Igaz, hogy példák állottak előtte: ily eljárás sok embert tett már népszerűvé.

Neki azonban ez sem succedált.

De most már nem volt mit tennie, mint tovább menni ez úton, neki okvetlenül indokolni kellett a biztosi tanácsosi állásáról való leköszönését, - s ez az indokolás a vasárnapi közgyűlésen vallott fiaskót.

Bakay előre látta a kudarcot, de belement, mert úgy okoskodott, a jelen gúnyját népszerűségre válthatja föl a jövő.

Semmiféle emberi mű nem lévén tökéletes, nem tökéletesek a javaslatok sem, a annyi bizonyos, hogy kivált a megnehezített kölcsön miatt sokan lesznek azokkal elégedetlenek a jövőben, mert az emberek önzők, s az önzés csak ott nyitja ki szemeit, ahol neki nem kedveznek, a kedvezést nem látja meg, mert azt valami természetesnek találja. S ekkor jön a Bakay aratása.

A bárgyúság ekkor ő hozzá fog menekülni, s így fog szólani: »Erre az egyetlen emberre kellett volna hallgatni.«

Adja isten, hogy rossz próféták legyünk.

Sehol sincs annyi fogalomzavar, mint éppen azon viszonynál, mely a lap és a közönség között van. Sem a közönség nincs tisztában e viszony egyes fázisai felől, sem a hírlapok, hanem derűre-borúra zavarják össze újra meg újra a fogalmakat, s annyi tömérdek kellemetlen kollízió támad e tudatlanságból, hogy azt valóban érdemes lenne elkerülni, hogy egyszer valahára megérthessük egymást.

A fővárosi sajtónál is tömérdek visszásságot idéz elő e körülmény. Közlemények jelennek meg a lapokban, amiknek nem volna szabad megjelenniök, és ismét oly közlemények miatt személyeskednek s polemizálnak egyesek, amikért nem volna szabad fölszólalni.

Igaz, hogy a magyar sajtó még sokkal fiatalabb, mintsem kiforrhatta volna magát, a közönség csak lassan-lassan most szokik az újságolvasáshoz, nemhogy már érett lenne, s otthonos ott, hol magok a hírlapírók is idegenek. Írott törvények nem lévén, a zsurnalisztikai eljárást a szokás szabályozhatja csak. - Ahhoz pedig hosszú idő kell, míg valamely szokások átmennek a nemzet vérébe, s mintegy törvénnyé tömörülve uralkodnak egy bizonyos arányban közönség és sajtó fölött.

De még most csak naivságból történnek visszaélések sajtó és közönség részéről. Magyarországon attól lehet tartani, hogy mikorra már tisztában lesz a sajtó saját hatáskörével, jogaival és kötelezettségeivel, valamint a közönség, akkorra már annyira korrumpálva lesz, hogy nem tudatlanság, hanem kiszámításból fognak történni visszaélések, mint azt tapasztalhatjuk mindenütt, hol kifejlett sajtó és okos közönség van. Ott van Ausztria, Franciaország, sőt még Anglia is, hol a sajtó nem gyakran szolgál aljas célokkat., s hol a közönség ilyenekre siet azt fölhasználni.

Elmondhatjuk, hála istennek, hogy a magyar sajtó, ha nem is a legilledelmesebb, de a legerkölcsösebb a kontinensen, a visszaélések, hibák, nagyon ritka esetek leszámításával, nem a rosszakarat gyümölcsei, ami selejtes irány kezd fölszínre vergődni, az is mind a budapesti német újságok utánzásaként szivárog be. S e német sajtó mintájára meginduló lapok nem verhetnek gyökeret a magyar talajban, rövid életük nem kis vigasztalás arra nézve, hogy még nem süllyedtünk [le] egészen.

De e rövid keretben alig lehet célunk az általánosságra kiterjeszkedni, kimutatni, hogy olyas cikkek, minőket némely fővárosi lap közöl egy idő óta, nem lehetnek a hírlapírás tárgyai. A goromba hang, a személyeskedő modor rohamosan koptatja és ássa alá azt a tekintélyt, amely nélkül a sajtó áldásos működése nem föltételezhető.

Olyan dolgok történtek, melyek nem lesznek jó hatással.

Az Asbóth-iránylatot csakis abban az esetben lehetett menteni, mert Zichy egy egyszerű, tendencia nélküli hír regisztrálása miatt oly esztelenül, durván viselte magát, de az ez után következő leleplezések az egyes lapokban már valóságos kinövései voltak a sajtónak.

De így tett a közönség is: Majthényi Verhovayra lőtt, amiért az megírta az igazat. Hoitsy Pál úgyszólván a lapban hítta ki párbajra a »Magyar Polgár« egy munkatársát, holott éppen az a lap volt irritálva mélyen, néhány hónappal előbb egy helytelen párbaj miatt. Majthényi László főispánról, amiért egy flóbert pisztolyt elsütött, azt írta egy lap, hogy megőrült, s hogy börtönbe kell hurcolni. Ily kis okból ennyire lepiszkolni a nyilvánosság előtt egy köztiszteletben álló embert, az mégis sok egy kicsit. Kolozsvárott egy színész a róla írt kritika ellen polemizált, nemrég pedig egy képviselő fény- és árnyképet írt revánsul egy őt bíráló cikk miatt. De száz meg száz példát idézhetnénk a helyzetek ily nagymérvű összetévesztéséről.

De nem annyira fővárosi sajtó és az országos közönség, mint inkább a vidéki, csupán egy kisebb környezetre kiható lapok és e lapok közönsége között mutatkozik a viszony félreismerése miatt rendkívüli hézag. Mert vidéken hírlap és közönség egészen más viszonyban állanak egymással, ott ismert személyek beszélnek a lapban ismert személyekről.

A sajtó alig képes itt mozogni, mert személyeskedésnek vesznek minden hírt, minden megjegyzést, minthogy a közönség előtt ismert viszonyokra és személyekre vonatkozik. Meg nem gondolják azt, hogy azon megjegyzések is, melyek a fővárosi sajtóban előfordulnak, bizonyos körök által teljesen ismert dolgokra és egyénekre vonatkoznak.

Ez okozza, hogy a vidéki sajtó legtöbb helyütt céltévesztett és silány, mert vagy nem tud, vagy nem mer tendenciával írni a helyi dolgokról és szereplőkről, hanem egyszerűen a már megtörtént dolgokat regisztrálja, s diszkussziók tárgyává idegen, messze eső, a nap érdekét nem érintő témákat vesz föl, amik a helyi közélet kerekeit sem nem gyengítik, sem nem erősítik forgásukban.

Az a tér pedig, amit a vidéki lapnak művelnie kellene, parlagon hever, írnak Tisza Kálmánról, Loris Melikovról, Gladstoneról, otthon pedig azalatt elromlanak az országutak, a megyei pénztárt meglopják, a közigazgatás süllyed, a korrupció posványa mind nagyobb medreket váj magának, de hát mindenről nem lehet írni, mert a vidéki lap azt hiszi, hogy ő csak Tiszát szidhatja vagy dicsérheti, - de Nagy János vagy Kis János uramat nem, mert Nagy Jánosnak vagy Kis Jánosnak azért, mert nem olyan nagy ember, mint Tisza Kálmán, az az előnye van Tisza Kálmán fölött, hogy ő közpályai működéséhez nem dukál hozzászólni.

Egy legközelebbi cikkben bővebben fejtjük ki e bár unalmasnak látszó, és mégis fontos tárgyat.

Múltkori cikkünkhöz pótlólag még a következők előadását tartjuk szükségesnek, hogy mintegy kikerekítsük az abban foglaltakat.

A közönség szeretné is, ha helyi lapja minden félszegséget megróna, de csak elvben, mert a gyakorlatban ez kivihetetlen, éppen a közönség miatt, mely szűkebb körre szorulva, saját érdekeit látja sértve abban, ami általános szempontból éppen az ő érdekeinek megóvása.

Félreérti az intenciókat, még ha oly nemesek is, mihelyt érdekeibe ütköznek, általános fölháborodást szül a modor, mely nem kíméletes a közönség gyöngéi iránt, ezeket nem szabad szemére hányni a közönségnek, mert a gyöngeségek uralkodnak fölötte s uralmukat tűri, de midőn s gyöngeségből baj keletkezik, akkor bezzeg a közönség az, aki legelőbb sóhajt föl: »Milyen jó volna, ha a sajtó kiirtaná a gyöngeségeket«.

Isten ments pedig, ha irtani kezdené, a közönség bizonyos borzadalommal és félelemmel fordulna el a hírlaptól. S vajon miért? kérdi az olvasó, ki sehogy sem foghatja föl, hogy éppen azt ne akarja a közönség, amit lehetetlen nem akarnia.

Hát bizony azért, mert a lapok visszaélnek a joggal, s kivált vidéken, hol a közönség nem ölti föl a »Cosmos« alakját, hanem részekre, emberekre oszlik, gyakran követ el a sajtó zsarnokoskodást, sokszor használja föl a nyomdafestéket alacsony jellegű bosszú és viszálykodás eszközévé, minélfogva mintegy megcsömörlik attól az igazságérzet és elfordul. Némelykor ily dolgok csupa ostobaság- és értelmetlenségből történnek, mert a vidéki sajtó, fájdalom, nagyon gyarló kezekben szokott lenni rendszerint.

S így kinyomoztuk végre, hogy kölcsönös a hiba; jó sajtó és jó közönség csak együtt fejlődhetnek, s egymás által lesznek azzá.

Gyakran megesik, hogy a lap valamely magándologba avatkozik be, pellengérre teszi, meghurcolja valamely család jó hírnevét, a magánegyén becsületét, s emiatt semmi sem történik, mert az esküdtszéknél igazságot keresni bajos dolog, s a publikum nem elég művelt, nem elég nagykorú ahhoz, hogy undorodva forduljon el az ilyen laptól azonnal. Tűri, mint a vas a rozsdát, mint a fa a penészt.

Míg ellenben ha a lap valamely közbotrányba markol bele, ahelyett hogy enemű bátorságában, mert a közbotrány többnyire darázsfészek is, támogatná a közönség, inkább az érdekében működő sajtót vádolja botrányhajhászattal.

Ily eljárás tünetei mutatkoznak minduntalan, s ezek fekélyesítik el lassankint a »hatodik nagyhatalmat« és birodalmát. Pedig ez volt még eddig a legmocsoktalanabb, s a korrupció még nem kopogtatott ajtaján.

Hisszük azonban, hogy az idő elenyészteti e tévedésből eredő hibákat, s a hézag közönség és sajtó között mindig kisebb-kisebb lesz.

Mert csak jól kell fölfogni a dolgot. A sajtó semmi egyébnek nem tekinthető, mint egy üres lapnak, amelynek a közönség panaszaival, érdekeivel és kívánni valóival kell megtöltetnie. Amíg ilyen a lap, addig van jogosultsága, azon túl nincs.

Nem X. vagy Y. szerkesztő és munkatárs magánpapirosa az, amire ráírhassa a saját ügyét-baját, - az a közönségé, ahol tökéletesen el kell vesztenie saját individualitását. Ha ezt érti meg a közönség és a hírlap, akkor elsimul mindaz, ami most is még hiba, baj, s bekövetkezik mindaz, ami még most csak »pium desiderium«.

Egyszer egy évben a napja s betölti az egész emberiséget, itt is megjelenik a hervadás és haldoklás országában, itt is megüljük a pusztulás városában. Temetők kapujára föl van írva, hogy »Föltámadunk!« Szent és nem szent könyvek hirdetik örökidőtől fogva, fordulója is van minden évben. Meg kellett hát történnie, hogy aki az emberiségért meghalt, harmadnapra föltámadott.

Egy igazság ez, amit senki sem mer megcáfolni, de senki sem mer elhinni sem. Évszázadok adják át új évszázadoknak, de csak úgy, mint egy láthatatlan fixpontot, melyre a remény építi a maga fellegvárát.

Pedig ez áll; a nagy haldoklást a föltámadás processzusa követi a természetben. De a processzus egyes fázisai csak a mély gondolkodó előtt tárulnak föl. Ő látja csak, miként nő ki a fű az elhervadott gyökereiből...

A mosolygó mennybolt fölöttünk, a futkározó felhők, a ködök és a csillagok, mind mind, a föltámadást tanulják.

Hát idelenn a rögök? Azok is csak arról beszélnek. Igaznak kell lennie. A nagy problémák a természetben csak bizonyítják, ahelyett, hogy gyengítenék.

Nagy nap ez, kivált Szegeden, mert az eszme, melyet e nap képvisel, volt az egyedüli tápláló emlője e népnek a katasztrófa után, a csüggedőket az emelte föl, a kétkedőket ez óvta meg a kétségbeeséstől, világított a sötétségben. Király ez eszmét vette ajkaira és ez eszme világa most is vezeti a hatalmasokat azon a nehéz ösvényen, amelyen elindulának, hogy föltámasszanak bennünket.

Mert minket olyan mélyen temetett el a Balszerencse, hogy nem támadhattunk föl »harmadra«. - Hosszú évek munkája nyithatja meg csak a koporsót, s a tátongó sírüreg még akkor is megmarad. Századok kellenek míg elsimul, s üde zöld gyep veri föl... mint azelőtt.

De a nagy munka megindult, nyüzsgés támadt... kalapács, gyalu, furu mozgásba jött.

Mi lett volna vajon belőlünk, ha elhagy a bizalom a föltámadás iránt, s soha sem kezdjünk bele a munkába?

Legszentebb vallás a földön »mennyei lajtorja, - hogy a zsoltárt idézzük - mely összekötve tartod a földet az éggel«, szín bölcsesség minden dogmád, minden szavad.

Uralkodol a tengerek és a szárazföld fölött, tudod a múltat, a jelent, jövőt, vezeted a történelmet, mozgatod királyok kezét, ha véres kard van benne vagy zöld olajág.

Hihetetlen dolgok, csodák történnek... s mikor elálmélkodunk fölöttük, akkor vesszük észre, hogy Te megmondtad ezeket... régen, régen. Két ezer évnek előtt.

Rákóczi meghalt... A »Libertas« föliratú zászlók rongyokká lettek... A hadi tárogató hangját, már senki sem élt, aki valaha hallotta volna.

S íme, egy napon egyszerre csak föltámadott Rákóczi Kossuth Lajosban. A Libertas föliratú zászlók újra lobogtak, s a tárogató ismét végig harsogott Adriától a Kárpátokig.

Aztán megint el lett temetve minden. S újra föltámad minden.

Élni fogunk, mert te akarod véghetetlen isten, hogy a jók föltámadjanak minduntalan!

A mai nap a mi legnagyobb ünnepünk, a mi horgonyunk.

Az isten megsokallta a saját erejét, s azt mondta az embereknek: »Egy részét nektek adom.«

»Legyen egy fegyver a ti kezetekben is az én haragom, az én kemény kezem ellen. Ez a fegyver a ti föltámadástok. És ti emeljétek azt föl, ha van erőtök hozzá, mindannyiszor.«

Itt állunk Szeged romjai közepette és fölemeltük azt a fegyvert - mert hiszen a te akaratod az, föl fogunk bizton támadni - mert hiszen a te nagyságod az.

Tudósok, újságírók és kapacitások argumentumokkal spékelt, körmönfont periódusokba szedett szavánál lehet-e valami unalmasabb? Tesz-e még az hatást valakire?

Én nem hiszem, hogy tesz. S valahányszor egy úgynevezett »nagyszebeni talentum« a következtetések hosszú láncolatán keresztül bebizonyít valamit, olyan az előttem, mint aki kunsztokat mutogat a kártyáival, s mindig az a legelső gondolatom: rajtakapni, hogy hol paklizott.

Ha valaha arra a sorsra jutnék (vagy ha Tisza Lajos jutna arra a sorsra), hogy Tisza Lajos érdemeit nekem kellene fölsorolnom és méltatnom, mindjárt a legelejin azt a gyengeségét konstatálnám, hogy az újságokra is hallgatott.

Veszedelmes gyöngeség egy státusférfiúban, aki abba bele nem hal, az megérdemli, hogy halhatatlan legyen.

Valóban, Tisza Lajosra nem lehet ráfogni, hogy a jogos kívánságokat nem hallgatja meg, bárhonnan jönnek is. Van benne alkotmányos érzék: tiszteli a közvéleményt, nem azért talán, hogy meghajtsa magát előtte, hanem hogy melegedhessék a fényénél. Csendes, alkotmányos ember, hiszen még az újságokra is hallgat. Sőt talán neki magának is van egy újsága.

Igaz, hogy Tisza Lajos, ha minden kívánságot meghallgat is, nem teljesítheti egy vagy más okból mindenikét, s neki is úgy megvan a maga papírkosara, mint nekünk, amibe azokat a kéziratokat szoktuk dobni, az örök halál torkába, melyeket egy vagy más okból nem lehet kinyomatni.

Mindig mélázva állok meg a kosár előtt. E papírrongyok némán is olyan ékesszólók! Az igazi közvélemény ez, de kócosan, meztelenül, didergő tagokkal, meg nem fésülve.

Mennyi eltemetett panasz a kosár fenekén!

Vegyünk ki egyet a legtetejiről. Egy ma érkezett levél az, a könyöradományokra vonatkozik.

Apró, gömbölyű, bizonytalan betűk, ortográfia és minden helyes szókötés nélkül. Naivság az egész, és mégis a kunyhók gondolkozásmódjának tüköre az, mert onnan jön, mert rajta van a közvetlenség melege.

Úgy nyúlok a levélhez, mintha valami hullát emelnék ki a sötét sírból, mert a sír éje a kosár - és mégis miért ne lehetne föltámadása e naivságnak. - Hiszen a királyi biztos szereti a közvéleményt. Hát lássa meg egyszer igazi alakjában. Neki érdekes lesz az - s a közönségnek is.

Íme a papírkosárból kivett levél szóról-szóra:

Szeged, március 30.

Tekintetes Szerkesztő úr!

Szegedi Napló 72 sz...ba. Mi lesz a könyöradományokkal? Egészen a szánkból vette ki és hogy milyen kínosan várjuk azt, ó bár ne adták volna, már arra is fakadtunk, vagy adják vissza küldőinek ha tőlünk sajnálják vagy nekünk nem merik átadni.

Nagyon sokan vagyunk, akinek nincs háza se semmi ingatlanja mié váratják hát ezeket a víz elvit mindenünket it maradtunk sokan azon reménybe, hogy abból a nagyszerű könyöradományból még is csak megkezdhetjük üzletünket vagy hitelrevergődünk ha ezen néhány forintot úgy amint kikapjuk hitelt nyújtónknak adjuk.

De a várakozás kínos, kínos mert ha soká tart nem csak koldus bottal mehetünk kenyeret keresni, hanem becsület vesztettek is leszünk, mert aki fizetni nem tud azt úgy nevezik.

Tekintetes uram, kihez kell ezért fordulni? mi nem tudjuk de talán nem is mernénk fel szólani érte de még nevünket se merjük tudatni, mert az illen emberek félnek mindentől mindaddig még a kétségbe esés örvényének a szélén nem áll akor aztán tudhatja a világ a nevünket is, esmerheti Személünket is nem fogja akkor sok hasznát venni többé se város se álam pedig fizettünk ám anyi adót némel részünk hogy akinek két háza volt se fizetett többet.

Tisztelet a királyi biztos úrnak minden eljárása megörökíteni való és meg is lesz örökítve csak a segélypénzt adja ki hamar.

Kérjük e sorokat ha önrevaló nézve nem veszéles becses lapjába tenni de csak úgy ha nem veszéles önre mi mi miattunk nem szabad önnek kelletmetlenséget szenvedni szükségünk van olan emberekre, mint Tekintetes E. L. úr.

Több hű olvasója lapjának őszinte tisztelői majd a neveinket is meg tudja később ön egyedül.

Íme a papírkosár levele. A meg nem hamisított közvéleményből egy igazi hang, mely bizonyosan a pusztában vesz, mert hiszen olyan igénytelen, hogy ki lehetne nevetni, ha nem volna olyan fájó.

Még közölni is úgy lehetett, hogy hosszú feneket kanyarítottunk neki.

Régen is érte olyan nagy kitüntetés a papírkosarat, hogy abból valami napvilágot lásson.

De nem is a közvélemény végett... hanem, valljuk meg őszintén inkább példálózásból tettük.

A királyi biztosnak is van egy papírkosara, amibe belehányja az olyan tanácsokat, melyeket nem akar teljesíteni.

Hátha egyszer ő is azt tenné, hogy elmerengve e papírkosár tartalma előtt, melybe sokszor beletemetkezik a közvélemény is, találna abban egyetmást, amit érdemes lenne napfényre hozni?

Hátha...

Falk Miksa képviselő úr, és a Pester Lloyd érdemes szerkesztője, a szegedi katasztrófa alkalmából azon jelentékeny összegen kívül, melyet a könyöradományokhoz beszolgáltatott, még száznegyvenezer forintot gyűjtött.

Ez összeget Falk úr jónak látta külön választani, részint mint olyat, melyet Szeged javára, de szorosabban meghatározott cél nélkül küldtek be lapjának olvasói, részint mint olyat, melynek hovafordítása őrá rá lett bízva a küldők által. Az persze itt is kiköttetett, hogy szegedi célra.

Falk úrnak s lapjának kétségkívül nagy köszönettel tartozik Szeged városa, mert a legpénzesebb olvasó közönség derekasan kitett magáért, s a nagy német lap előljárt mindenütt a részvét ébresztésben.

Ezen fönnmaradt mintegy száznegyvenezer forintra nézve azonban Falk úr olyan alakban kezdi előtérbe hozni ez összeg fölötti szorosabb rendelkezési jogát, hogy nem tarthatjuk tapintatosnak, s legalább is »modorosság«-nak kell neveznünk magaviseletét.

Falk úr nagyon jól tudhatja, hogy Szegedre a király maga helyett biztost küldött, s ezt az országgyűlés, melynek Falk úr is tagja, látta el hatáskörrel! A biztosé a föladat kitanulmányozni a város bajait, s azokon a rendelkezésére álló eszközökhöz képest segíteni. Őneki kell tudnia, hol legégetőbb a szükség, s hova kell fordítani minden garast.

De Falk úr jobban akarja ezt tudni, s anélkül, hogy látná, hol a legmélyebb seb, csak úgy ab invisis akarja fölragasztatni a test valamely részére a száznegyvenezer forintnyi tapaszt. Persze csak azért, hogy lássa a világ, hogy azt egy Falk Miksa teheti.

Igaz, hogy teheti: de ne tegye ez egyszer, hiszen elég alkalma nyílhat egyebütt is tömjénezni a saját hiúságának, ha éppen kedve tartja.

Ha király, ország megbízik Tisza Lajosban, csak éppen elvtársa, Falk Miksa nem bízna meg benne? S mert ezt nem is tételezzük föl, engedje meg, ha csakis egy kis rossz helyen applikált hiúságot látunk a fölötti habozásában, hogy ez összeget vagy adja át föltétlenül akár a királyi biztos, akár a városi hatóság rendelkezésére, vagy pedig a velük közösen megállapított célra.

Falk úr habozik: ő, mint értesültünk, ki akarja azt osztani kamatnélküli kölcsönnek az építkezők közt olyformán, hogy egy bizonyos idő leteltével az visszafizettessék a városi pénztárba, s a város tulajdona legyen.

Ez azonban nagyon inpraktikus terv s a viszonyok félreismerésén alapszik.

Mert vagy biztosíték nélkül adja ki a pénzt Falk úr, vagy biztosítékkal.

Ha biztosíték nélkül vagy nem teljes biztosítékkal adja, akkor boldog boldogtalan vesz belőle, s egy egész kiosztó hivatalt kell fölállítani - hanem az is igaz, hogy a város bottal ütheti aztán a nyomát ennek az ajándéktőkének.

Ha pedig biztosítékkal adja - akkor legalább is fölösleges dolgot cselekszik, mert félni lehet, hogy az állam által nyújtott kölcsön sem vétetik teljesen igénybe - mivel a biztosítéknyújtás igen nehéz dolog a kuszált telekkönyvi viszonyok mellett.

Még két három célt emleget Falk úr, - de mind ilyen természetű.

Mi azt hisszük, hogy legjobb lesz, ha Falk úr bokros teendői mellett nem tépelődik e dologgal, - hanem átadja az egész tőkét a királyi biztosnak, ki azt, mint hiteles forrásból tudjuk, egy állandó színház alaptőkéjére szeretné fordítani.

Így tesz Szegednek legtöbb hasznot - s a város háláján kívül, melyet az sohasem vonhat meg a »Pester Lloyd« érdemes szerkesztőjétől, emléke össze lesz itt kötve egy monumentális közművelődési épülettel - s mely mindenkinek a háza.

Nagyon magvasan mondta meg az öreg Deák valamikor, hogy ha valaki rosszul gombol be kabátján csak egyetlen gombot, - mind rosszul van aztán a többi.

Alighanem így járt Tisza Lajos is a rekonstrukcióval. A jóakaratot, a nemes szándékot, a szorgalmat nem illenék tőle megtagadni, de hiába is tennők, kisugárzik az tetteiből. S e sugarak mind visszaszállnak hozzá, hogy fényessé tegyék nevét e város történetében.

Az is lesz: előkelőbb polgáraink közül már meg is pendítette egy-kettő az eszmét, hogy szobrot kellene neki emelni. Hát emeljenek is. Írják rá az érdemeit, bizonyosan betöltik azok a talapzat mind a négy oldalát, de én meg a tévedéseit keresem: az én dolgom ebből áll. S ha keresem, meg is találom ma is.

Néhány év múlva azonban megtalálja azokat mindenki, - az is, aki nem keresi.

Mert hibák estek, nagy tévedések fordultak elő, mint minden nagyobb műnél. Csak a lángelmének vannak tökéletes alkotásai.

S Tisza nem az. Műve azonban mégis könnyen sikerülhetett volna, azon nemes ambíció, mely benne buzog, rásegítette volna, ha nem vegyül abba a hiúságból is sok, s ha nem a fölületességet keresi és nem szalad a külső siker árnyéka után.

Mikor kezébe vette az újjáalkotás ügyét, érezte, hogy nagy eszközökkel rendelkezik. S ez eszközöket fölhasználta mind, többet tett, mint amennyit várnunk lehetett.

De az alap, a kiindulási pont helytelen. Úgy tett, mint a hadvezér, aki a harctéri bulletinok kedveért vívja az ütközetet. Megnyerte a csatát, mindenképp megnyerte volna, de hogy nagyobb bravúrral győzhessen, odadobta martalékul az embereket. Mert jól esik neki, hogy a hadi bulletinben nagyobb, fényesebb siker lesz konstatálva.

Tisza is várost akart itt építeni, fényes falakat, sok falakat, amik nagy eredményeknek fognak látszani. Potemkin városa lesz azzal a különbséggel -, hogy tyúkhús nehezen lesz minden asztalon.

És lesz is város Szegedből, fényes rakpart, állandó híd, impozáns paloták, parkírozott sétányok, a hosszan elnyúló szabályos házsorok... egy óriás fehér fogsor az alföldi katlanban.

Hanem aztán ez a fogsor lesz az, amelynek nem lesz mit rágni. A rónák tündérvárosában a szegénység fog lakni, mert csak a falakat rekonstruálták, az emberekkel nem törődött senki. Pedig az emberek kedveért van a város, s nem a város kedveért az emberek.

De ha Tiszának így kellett a rekonstrukció, ha ő arra számított, hogy magas falak s nagy háztömbök hirdessék, hogy ő itt járt, ha ő arról álmodott, hogy ezernyi kémények felhőkbe kapaszkodó füstje rajzolja le ködbetűkkel a Tisza nevet: arra elfelejtett gondolni, hogy ahonnan ered az a füst, azt a tűzhelyet koldusok ülik ott benn majd körül.

Látszatra, hatásra van számítva a rekonstrukció. Mert hogy jól vannak-e lakva az emberek, s van-e valami bajuk vagy nincs, azt úgysem lehet meglátni. Vagy ha lehet is, ki számítaná azt ki, mennyire járult hozzá e jóléthez a királyi biztos. Olyan rekonstrukció kellett hát, amit a szem azonnal észre vegyen, hogy Tisza Lajos is azonnal kivehesse a magáét a dicsőségből.

S ezért van elhibázva az újjáalkotás műve sarkalatosan. El van hibázva, mert erőltetett város fog épülni a Tisza-parton. S ez az erőltetett város a rendszeres fejlődés helyett szükségszerűen a hanyatlás lejtőjére hág.

Az a benyomás áll előttem a jövőből, amit egy nagy parlagon heverő cipőraktár tesz. Honnan kerül ennek elegendő láb?

A magyar virtus vitte rá Tisza Lajost e tévedésre, mutatni és minél többet mutatni. Ez az intenció kicsillog minden intézkedésében. A könyöradományok építő anyagokban való kiosztása, az építkezési kölcsön s az építkezésre való forszírozás annyi meg annyi mesterkélt neme mind ezt bizonyítja.

Igaz, hogy Tisza intencióit indokolni is igen jól lehet. Mert ha itt nagy város lesz, úgy okoskodtak fönn a Zsótér-házban, majd csak kerül abba lakó is. S aki ide kerül, legyen akármilyen nemzetiségű, itt ugyan magyarrá lesz.

Tisza Lajos reményeit egész addig a fixpontig ereszti ki, míg Szegednek százezer lakója lesz. - Képzelete e pontnál pihen s mulat édesdeden. Nem ok nélkül, mert tagadhatatlan, hogy önállóvá csak akkor válik egy város, ha lakossága fölül van a százezren. Azon innen kiskorú, s az európai kontinensen észre sem veszik, azontúl pedig már egészen a maga ura. A világpiacokon neve van és hitele.

De ha az érem megfordított oldalát nézzük, ott viszont azt kell látnunk, hogy az építkezés forszírozása oly pangást és krachot fog előidézni, s annyira ledevalválja azon házak értékét is; amelyek megmaradtak, hogy az egy új katasztrófa lesz megint.

Ez elszegényítés nyomán lehet, hogy egy nagy kereskedelmi város virágzása indul meg majdan, de az elszegényített elemek Szeged mostani lakosai lesznek.

Nógrádban történt, hogy a rémuralmat gyakorló Deák-párt teljes elvi diadalokat akarván produkálni, az egyetlen ellenzéki (Tisza-párti) képviselőjelöltet elhatározta egy szűk értekezleten, (melyen e sorok írója vitte a jegyzőkönyvet) elfogatni, és a börtönből ki nem ereszteni a választásokig.

A szolgabíró, egy fiatal elméleti tudós, kire az elfogatás bízatott, ahelyett, hogy azt szó nélkül elvállalta volna, egy tudományos és nagyszabású beszédben kezdé fejtegetni az elfogatás jogtalanságát, többi közt így kiáltván föl: Uraim! a tudomány szerint minden dolognak két oldala van...

»Elhiszem öcsém, - kiáltott bele a hatalmas Huszárok közül valamelyik - hanem akkor nem is leszel soha vicispán.«

Nem is lett, de még szolgabíró sem. A képviselőjelölt pedig rab lett a választásokig.

E hatalmas megyei oligarchák egyikét látom minduntalan Tisza Lajosban. Az a légáramlat van, ami a nógrádi megyeház márvány termeiben csapkodta egykor az ajtókat. Itt is csak egy oldalát szabad meglátni a dolognak.

Pedig a rekonstrukciónak csakugyan két oldala volt.

A nép, az egyének, akikért igen kevés történt, akiknek a kedvezményt is úgy nyújtották, hogy alig volt benne köszönet, s a város, a »köz«, amelyért viszont több történik, mint amennyi elég lenne arra nézve, hogy harmóniában legyen a másik tényezővel.

Egy pénzdarab e kettő együtt: az egyik oldala arany, a másik réznek van meghagyva. Kérdés hát, mibe veszik el: aranyba-e, vagy két garasba? Holott az árán egy igazi tallér be könnyen kikerülhetett volna!

S az is, mi a »közös«-ért történik, mindig az egyének vállára nehezül, azon egyénekre, akik a »közös«-ben mindenüket elvesztették, de most alig fognak valamit nyerni valamikor a közösben. Az ideiglenes építkezések - e költséges hidak a nyomorúsághoz - többet ártottak, mint használhatnak, a nyújtandó kedvezmények, a későre maradt kisajátítások és segélykiosztások, a megnehezített kölcsön, mind az egyesek kárára esik, erősebben mint a közre. Sőt mindezek a köznek való kedvezés miatt történnek így.

Kétséget nem szenved, hogy Tiszának a város, a jövő felé illett gravitálni, de nem oly nagy mértékben, mert nemcsak a hatezer rombadőlt ház értetődik a rekonstrukció alatt, hanem a végínségre jutott hetvenezer magyar is. Azok a házak nem fognak magyarul megszólalni; ez a hetvenezer ember beszél és érez magyarul: ezt kell vala megmenteni az elpusztulás- és szétszéledéstől.

Franciaországban vagy egyebütt, hol egy nemzetiség van, s hol egy kivesző nemzedéket más ivadék vált föl, nagyon helyén volnának Tisza intenciói: mert ott csak annyi volna Szegednek új benépesítése, mintha valakinek az előbbi foga helyett egy másik nő: de itt nem lett volna szabad elhanyagolni az embereket; mert itt az emberek a város.

Mondják, »a jövőnek dolgozunk.« Igaz. Húsz-huszonöt év múlva tán érezni fogja az ipar, a kereskedelem, sőt még a mezőgazdaság is, a közösnek tett nagymérvű befektetések áldásait. S ezáltal érezni fogják az egyesek.

Ez mind meglehet. Én elhiszem. De minek nőjön akkor a fű, ha a bárányok már rég kivesztek?

A közoktatásügyi tárca a felejthetetlen Eötvös József halála óta Trefort Ágoston kezeiben van. A pártbomlások, a fúziók, a minisztériumok rekonstrukciója minisztériumokat elhordtak és új minisztereket hoztak. Változtak az emberek és a rendszerek. Szilárdan, mint a föld sarka, csak Trefort állt meg hivatalában:

Miből magyarázható meg ezen rendkívüli tünemény? Miért tudott az államférfiakat morzsoló parlamentáris gépezet fölemészteni Kerkápolyokat, Lónyaiakat, Szlávykat és Bittókat, és miért álltak meg kerekei a közoktatási miniszter előtt? Tán hatalmas szavai állították meg, mint Józsua a napot? Tán olyan nélkülözhetetlen pártvezér és szónok, kit mellőzni nem bírt, nem mert a megújuló kormányok egyike sem? Vagy olyan kimagasló szakember Trefort, hogy a pártok előtte zászlójukat meghajtva, határtalan tisztelettel kerülték megbuktatásának csak lehetőségét is?

Mindezen kérdésekre nemmel kell felelnünk. Trefort sem pártvezér, sem szónok, sem kimagasló szakember, és ha az is volna, ez utóbbi érdemet a parlamentáris csatákban kevesebbre szokták becsülni, s az sem biztosította volna hatalma élvezésében. S bámulatos, bár senki sem fél tőle, bár senkinek sincs rá szüksége, mégis ő áll látszólag legszilárdabban a Tisza-kabinetben. Ez oly talány, melynek megfejtését jelen alkalommal megkísérelni nem akarjuk, bár éppen nem volna lehetetlen.

Ma azért foglalkozunk Trefort úrral, mert olyan hivatalosan kimutatott adatok jutottak a nyilvánosság elé, melyek legalábbis botrányosak.

Őfelsége különös rendeletére egy vizsgálóbizottság szigorú bírálat alá vette a közoktatás-ügyi miniszter kezelése alatt álló alapítványok és iskola-alapok igazgatását. E bizottság elkészült jelentésével, és azt fölterjesztette felséges kiküldőjéhez. A jelentés, bár azon tiszteletteljes mérséklet hangján szól, amelyben az effélék a király szemei elé kerülni szoktak, mégis oly rendkívüli dolgokat foglal magában, oly adatokat mutat ki, melyek Trefort úr kormányzatát sajátságos színben tüntetik föl.

A jelentés egész komolysággal és aránylag kemény kifejezésekben elítéli az iskola-alap eddigi kezelését; kimondja, hogy nem lett volna szabad az alapokat a tőkében megtámadni, aminthogy azt a miniszter tette.

Az ide iktatott adatok jellemzik a miniszter eljárását:

A vallás-alapból az utóbbi években a következő birtokeladások eszközöltettek: eladattak a szemlaki uradalom 820 000 forintért, tiszta jövedelme 23 000 frt; tinójárási puszta 2.400 000 forintért államkötvényekben, névérték szerint tiszta jövedelem volt 63 273 forint; ellenben vásároltatott a fővárosban a Kerepesi úton háztelek 352 567 forintért 3479 forint tiszta jövedelemmel. Ezek mellett a jelentés a miniszternek szemére veti, hogy a vallás-alap költségvetése sohasem irányoztatott elő helyesen, és az alapnak tőkemérlege összevarratott.

A vallás-alap után foglalkozik a jelentés az iskola-alappal. Erre vonatkozólag fölhozatik, hogy 10 évnek lefolyása alatt abból 1 millió 982 277 frt értékben építtettek iskolák, ezek közt egy gimnázium Budapesten, 800 000 forintért, mely építkezésnél, úgy mint a többi fölsoroltaknál is, az előirányzatokon túl tetemes túlköltekezés történt. - Panasz emeltetik továbbá az ellen, hogy az iskola-alapból 1.334 680 forintra rúgó kamatmentes kölcsönök adattak ki más alapítványi célokra. Ezen kamatmentes előleg beszüntetését, illetve visszakövetelését sürgeti a bizottsági jelentés.

Mindezek mellett sajnálattal konstatálja a jelentés, miként az alap tulajdonát képező jó állampapírok és tehermentesítési kötvények kevesebb biztosságot nyújtó értékekre cseréltettek föl. A bizottság továbbá kívánja, hogy ezentúl kölcsönök csak teljes biztosíték mellett adassanak és fölhozza, hogy például egyetemi építkezési célokra minden okmány vagy elismervény nélkül 829 000 forint kikölcsönöztetett. A bizottság még több okmánynak és részletnek a közzétételét helyezi kilátásba.

Ezen jelentéshez nem kell kommentár. Trefort önkényes eljárásáról elég hangosan tanúskodnak és bizonnyal ez adatok a képviselőház által is valódi értékük szerint méltányoltatni fognak.

Majd meglátjuk, hogy az elmozdíthatatlan Trefort még ezeknek nyilvánosságra hozatala után is dacolni fog-e a közvéleménnyel, mely már számtalanszor kikelt gazdálkodása és kormányzata ellen.

Mi szegediek Trefort bukását óhajtjuk, mert Szeged ellensége. Ha más férfiú foglalja el magas állását, férfiú, ki Szegednek, az Alföld magyarságának érdekeit ismeri és méltányolja, remélhetjük, hogy Szegedért is fog történni valami, és városiasodásunk legfontosabb követelménye, a szegedi egyetem létesítése előtérbe nyomulhat. Míg Trefort hatalmon marad, addig ezirányban semmit sem várhatunk. De nemcsak Szeged, hanem az ország, a magyar tanügy érdeke sürgősen követeli Trefortnak mielőbbi bukását.

Régen estek a magyar országgyűlésen érzékeny jelenetek. Ilyesmi nagy ritkaság mostanában. Mainapság heves küzdelmek járják mindétig, és a legkisebb, úgy mint a legnagyobb dolognál élesen állnak szemben egymással a pártok. A Tisza-kormány esztendőn át sem hoz be egyetlen javaslatot, vagy csak egyetlen tételt is, melyben habozás nélkül, általánosan meg lehetne nyugodni, és így örökös a harc, soha nincs egyetértés.

Hát egyszer megint értünk ilyent. Szlávy Józsefnek közös pénzügyminiszterré történt kineveztetése és illetőleg a Ház elnöki tisztéről való távozása alkalmából a kormánypárt, egyesült ellenzék, függetlenségi és nemzetiségi párt szónokai egyaránt kifejezést adtak a Szlávy távozása fölötti sajnálkozásnak, s egyként elfogadták, hogy Szlávy Józsefnek a Ház és haza szolgálatában szerzett érdemei a Ház jegyzőkönyvében hazafiúi elismeréssel megörökíttessenek.

Szlávy József mint az országgyűlés elnöke, mint az ország legelső választott tisztviselője, bizonnyal megérdemelte emez általános elismerést, mert elnöksége alatt a képviselőház tanácskozásaiban változatlan méltányosság uralkodott. S helyesen mondta Apponyi Albert gróf, hogy Szlávy József egyrészt fönn tudta tartani, inkább, mint bárki előtte, azt a tekintélyt, mely a parlamenti méltóság őre, de másrészt össze tudta ezt egyeztetni azzal a jóakarattal és szívélyességgel az egyes képviselők iránt, mely a kollegiális szellemet a parlamentben ébreszti, mely a vitatkozások elmérgesedését sokszor sikeresen megelőzi, s mely a tisztelet mellett kivívja és biztosítja magának kiolthatatlanul szívünkben a szeretetet is.

De nemcsak az elismerés szavai hangzottak akkor, mikor az országgyűlés elnökétől így búcsút vett. - Az általános helyesléssel megszavazott jegyzőkönyvi elismerésnek van egy, ha nem is leírt, de elmondott és jogosult zármondata. Hogy a közös pénzügyminiszteri hivatalba távozó képviselőházi elnök új állásában, a korona tanácsában is lelkes támasza lesz annak az iránynak, melyet közgazdaságunk fölvirágoztatása és sok sebből vérző pénzügyeink orvoslása, egyszóval hazánk érdekei követelnek.

Ha Szlávy József e zármondatot is beváltja új hatáskörében, ha ott Bécsben, ahol annyi magyar embert szédítettek már meg, híven megőrzi hazája igaz szeretetét és föláldozással, szükség esetén most elfoglalandó állása föláldozásával is fogja nemzetét szolgálni, akkor a búcsúzkodáskor elmondott érzékeny és elismerő szavak visszhangra találnak az országban is. Ellenkező esetben az országgyűlésben inszcenírozott érzékeny jelenet semmi egyebet nem jelentene, mint azt, hogy a Ház volt elnökét a király akarata másfelé szólítván, a megüresedett elnöki tisztet újra be kell tölteni.

Ez a konzekvenciája természetesen úgy is megvan Szlávy József távozásának. S az máris bizonyos, hogy az új elnök választásában korántsem fog a Szlávy távozásakor nyilvánult egyértelműség ismétlődni. Az elnökjelölt legkevésbé alkalmas ily egyetértésre. Péchy Tamást, mert Tisza Kálmán így akarja, kétség kívül meg fogja ugyan választani a többség Szlávy József helyére, de azzal már eleve tisztában vagyunk mindnyájan, hogy annak idején, mely nem tudjuk, mikor fog elérkezni, Péchy Tamást sokkal könnyebb szívvel búcsúztatja el a képviselőház elnöki tisztétől.

Mert a megválasztásával ugyan nem nyerünk semmit. Kivéve azt az egyet, hogy megszűnik közlekedési miniszter lenni. Nem szabad e nyereséget kicsinyelni. Hiszen ez is csak valami. Főképp, ha Péchy Tamás utódjának megválasztásában szerencsésebb lenne a miniszterelnök, mint Szlávy József utódjának kijelölésében.

Bizony nagyon véletlenül kerül össze ez a három név, mely sok tekintetben nem összeillő, de a nap hírei között e három név emelkedik ki, amely minket kiválóan érdekel. Nem bevégzett tényekről fogok írni most, hanem csupán kombinációkról. De hogy ezek a kombinációk fönnállanak, az tény, kezeskedik erről azon előkelő és közvetlen forrás, amelyből merítettük.

Ma választották meg Péchy Tamás közlekedésügyi miniszter urat képviselőházi elnöknek, mert hát nálunk olyan penziófélének kezdik tekinteni az ország első méltóságát, ami lejárt minisztereknek való. Bizony gyenge ember volt a jó Péchy Tamás a közlekedésügyi székben, s gyenge lesz az elnöki csengettyű mellett is, bizonyára kevesebbet fog használni e helyen is, mint amennyit a piros széken ártott.

A közlekedésügyi miniszteri szék tehát megüresedett.

A lapok hírei részint Károlyi Sándor grófot, volt szegedi képviselőjelöltet, részint Ivánka Imrét hozzák kombinációba. E dologból csak annyi igaz, hogy Zichy József vonakodó válasza után csakugyan fölszólították Károlyit, de az sem mutatkozott hajlandónak a Tisza-kabinetben tárcát vállalni. Ivánka Imrét Tisza Kálmán nem akarja komolyan, aminthogy igaza is van, - Ivánka nem az az ember, aki fölfrissítené a kabinetet, sőt ellenkezőleg. Ivánka Imre az az ember, aki el tudta magát koptatni, anélkül, hogy szerepelt volna.

Híreink szerint a közlekedésügyi tárca nem töltetik be, hanem ideiglenesen Trefort fogja vezetni mindaddig, míg Tisza Lajos elvégezvén királyi biztosi teendőit, régi tárcáját átveheti. Csak örülnénk, ha ez igaz lenne, bár kétségesnek látszik a hiteles forrás dacára is, mert példátlan eset lenne, hogy két testvér legyen egy kabinetben. Gyakorlatilag véve azonban semmi sérelmes és imparlamentális nincs a dologban, tekintve azt, hogy némelykor egy személy kezel két, vagy némelykor több tárcát.

De meg inkább tíz Tisza, mint egy Trefort.

Valóban föllázító dolog, hogy ez a Trefort kipusztíthatatlan. Egy ember, akit mindenki gyűlöl, akire becsületbevágó vádakat szórnak szemtől-szembe, hogy egy ilyen ember Magyarországon folyvást miniszter, - s új meg új kitüntető bizalomban részesíti Tisza Kálmán. Egy Tisza Kálmán, akitől három dolgot nem lehet elvitatni, hogy okos, becsületes és hogy magyar. De ha okos, valóban kényesebb lehetne a kollegáira.

Ha Tisza Lajos lesz a közlekedésügyi miniszter, Szeged mentve van, - éppen azért sietek regisztrálni a fönnebbi örömhírt, mert a közlekedésügyi minisztériumok ekkoráig, ha nem mondom is (pedig csak udvariasságból nem mondom), hogy rossz akarattal viseltettek Szeged irányában és sohasem a mi érdekeinket tekintették a Tisza-szabályozási kérdéseknél, annyi mindenesetre áll, hogy meglehetősen tájékozatlanok valának, s az igazi alföldi érdekeket magánérdekek hálója kuszálta össze. Szeged romjainak szomorú története ez.

S még ha a magánérdekek nem léteztek volna is, Szegeddel szemben bizonyos intrikák szerepeltek a minisztérium kebelében legtöbbször. Hol Herrich, hol Hieronymi kerekedett fölül. S ez egy örökös herce-hurca volt, mely vetélkedés (anélkül, hogy jellemezném egyesek intencióit) csak ártalmas lehetett az ügynek.

S e vetélkedés még mai napig is megvan, amiből meglátszik, hogy a nézetek a szörnyű katasztrófa után sem mentek bizonyos salaktól, s a vetélkedési áramlatok hullámzásának még most is ki van téve Szeged életérdeke, a vízvédelem.

E napokban ugyan a vízépítészeti osztály Kende Kanut helyére Dáni Ferenc volt főispánt véleményezte percsórai kormánybiztosnak, mire azonban az osztályfőnök Marsovszki külön véleményt adott be - Dáni ellen.

Ha tán azt hozta volna föl Marsovszki úr, hogy a percsórai kérdés megoldására, mely főleg a Pallavicini uradalom és Szeged közötti gordiuszi csomó kibonyolításán alapszik, Dáni Ferenc, mint szegedi polgár, nem elég független s a békés kiegyenlítést megnehezítő ellenszenvvel fog fogadtatni az uradalom részéről, még érteni tudnánk ellenzését, - de amennyiben külön votuma, valamely régi sérelemnek soha el nem tűnő árnya; bizony-bizony elszomorító ránk nézve, ha nem is speciálisan e kérdésben, - hanem tekintve Szeged egész jövőjét, melynek keretéhez mozaikszerűen minden apró részlet nagy tényezőnek járul.

Dáni Ferenc érti a percsórai kérdést, és egyénisége alkalmassá teszi az ily közvetítő szerepre, mert van benne igazságszeretet s rábeszélő tehetség. Ezzel bírta magát annyi ideig fönntartani a főispáni széken, dacára azon nyomásoknak, melyek fölváltva fölülről és alulról egyaránt nehezültek rá. Szeged bízik Dániban mindazon kérdésekben, melyek helyi érdekűek, s az uradalomnak sem lehetne kifogása.

Ez az ügy most fekszik az államtitkár asztalán. Nem hisszük ugyan, hogy Dáni a jelenlegi kormánytól megbízatást elvállaljon, mert bár nem nyilvánította lojalitási szempontokból mint főispán soha, már régen megcsömörlött Tisza Kálmán politikájától, s azért viselte erőszakkal nyakában hagyott hivatalát az utolsó évben oly föltűnően kedvetlenül, - de ha Dánit mégis sorompóba vinné a város érdekeiért föl-föllángoló munkakedve - bizony jobb választást a kormány alig tehetne.

Vajon ki mást érthetnénk alatta, mint Szeged egy jóakaróját: Trefort Ágostont. Azt a jeles vallás- és közoktatási minisztert, aki, úgy látszik, több, mint Szeged ellensége. Az ellenségek, mióta a harmadik egyetem eszméjét fölvetették, azzal húzzák ellenünk a sakkot, hogy midőn még a kolozsvári egyetem sincsen kellőképpen fölszerelve és benépesítve, a jelen viszonyok között egyáltalában nincs szükség az országban harmadik univerzitásra. Akik ezt mondják, beszélhetnek így talán saját, ha nem is helyes meggyőződésük szerint, talán mellékes érdekből vagy tekintetből. De Trefort Ágoston tovább ment. A harmadik egyetem fölállításának gondolata valósággal tőle ered, azzal az abszurd ideával együtt, melyet forszíroz, - hogy legyen az új egyetem székhelye Pozsony, a Kraxelhuberek háládatlan és magyartalan fajának városa. Ez pedig nem egyéb, mint harcba szállás a magyar nemzetiség s ez esetben egyúttal Szeged érdekeivel.

Mélyére nézve a dolognak, Trefort Ágoston pozsonyi egyeteme és a vallási alap kezelése között némi okozati összefüggést is lehet tán fölfedezni. Azért jut eszünkbe most is Trefortnak a szegedi egyetem iránti magatartása, mikor a vallási alap kezelésének kérdése van napirenden.

Bizony csak furcsa kérdés ez, hogy több, mint hatvan millió forint értékre rúgó alapítványok mikénti kezelése felől évek óta hiába tesznek kérdést a magyar országgyűlésen, ennél nehezebb talány már alig képzelhető. Főképp, mikor nagy általánosságban és némely részletekben köztudomás szerint valóban forognak fönn fontos okok a gazdálkodó titkainak kutatására.

Oly jelentés után, mint minőt a vallási alapítványok kezelése felől egy, éppen a kezelő miniszter által összealkotott kilences bizottság terjesztett föl a Trefort által okozott pár évi késedelemmel a legfőbb kegyúri jogokat gyakorló királyi fölséghez, oly jelentés után, melyből, ha egyéb nem, a képzelhető legkönnyelműbb sáfárkodás minden bizonnyal kitűnik, sokkal messzebb terjedő intézkedéseket volt oka és joga várni az országnak, mint azt, hogy ez ügyet a vallás és közoktatási minisztérium tárgyalásakor az ellenzék szónokai csak szóba hozzák, eredmény nélkül, ahogy máskor is történt.

Mindenki azt várta, hogy e sokat megbeszélt, de most már a tarthatatlanságig megérett kérdést gyökeresen oldja-e meg az országgyűlés és bevonja a vallási alapítványok nagy értékeinek kezelését is a parlamenti felelősség és ellenőrzés alá, ahova az jog, igazság és írott törvények szerint is tartozik.

De vessenek bár szemére Trefort Ágostonnak országszerte akármit is, Tiszáék birodalmát ez nem ingatja meg. S az lesz belőle, ami lett már annyiszor, hogy Trefort Ágoston tovább fogja kezelni tetszése szerint, felelősség nélkül azt a tömérdek vagyont; melynek bőséges jövedelmei sokfelé, sokaknak teremnek gyümölcsöket, csak éppen rendelésüknek megfelelőleg nem.

És mit is beszél a közvélemény arról, hogy a vallás- és közoktatási tárca az alapítványok kezelése nélkül is elég gondot és dolgot ad egy embernek. Dehogy ad. Trefort ellátja a tárcája ügyeit, kezeli a 60 milliónyi értékeket és amellett Péchy Tamás képviselőházi elnökké lett megválasztatása után - üres óráiban még közlekedési miniszter is lesz, amint az most kilátásba van helyezve.

Nem kell jellemezni, minő végtelen könnyelműség így elbánni ily fontos állással, amilyen a közlekedési miniszterség. Hiszen láttuk, hogy Péchy Tamás csupán a közlekedési tárcával járó kötelességeknek sem tudott megfelelni, mert nem értett hatásköre betöltéséhez. Ha vajon többet ért-e hozzá Trefort Ágoston, fölösleges dolog biz' azt bírálgatni. De lenne bár elég csak úgy mellékesen foglalkozni a közlekedési miniszterséggel s lenne bár ez állásra Trefort Ágoston a legalkalmasabb ember, mi szegediek, kik oly sokat várunk e minisztérium jóakaratától, mi éppen nem örülnénk Trefort kinevezésének, mert kereken szólva, ellenségünknek tartjuk őt. S nemcsak a magunk rosszakarójának, hanem az egész Alföldének is, melynek pedig életérdekei függnek attól, hogy Péchy Tamás új bársonyszékébe hivatása magaslatán levő, képes és jóra kész férfiú üljön, ne pedig oly ember, aki (közlekedési és vízszabályozási ügyeinket illetőleg) még tán Péchy Tamásnak is törpe epigonja lenne.

Tegnapi cikkünk, alapjában igaznak kezd bizonyulni, amint az nem is lehet másképp, mert az adatokat olyan közeléből vettük a helynek, hol az események szövődnek s oly komoly és előkelő kútfőből, hogy azokban, dacára a mindenható fővárosi sajtó hallgatásának, jobban mondva ellenkező irányú híreinek, kételkedni nem lehetett.

Tisza Kálmán csakugyan nem volt képes fölfrissíteni kabinetjét, a süllyedő hajóra, honnan a patkányok menekülni szoktak, bajos volt még egy jó nevű kormányost fogni. Zichy József és Károlyi Sándor grófok, miként megírtuk, nem voltak hajlandók nevüket és egyéniségüket kölcsönadni a Tisza-kabinet elvásott köntösének befoltozására.

Ivánka Imre pedig nem kellett, amint azt előre megjövendöltük, - mert Ivánka Imre sok közlekedési vállalatban érdekelt fél s nevének nimbusza nincsen.

A tegnapi »Egyet« már Trefort kineveztetéséről hozott entrefilet, (egy nappal utánunk). De ez irányban sem történt, úgy látszik végleges megállapodás, mert ma már az összes sajtó, hivatalosak, félhivatalosak és ellenzékiek, Szapáry Gyula grófnak személyében történt megállapodást jeleznek.

Még pedig, mint mi mondottuk, ideiglenesen fogja Szapáry gróf elfoglalni a közlekedésügyi miniszteri széket.

Ez ideiglenesség az általunk napfényre hozott kombinációk hitelessége mellett szól erős argumentumnak, hogy t. i. Tisza Lajos kir. biztos fogja végleg elfoglalni a közlekedésügyi tárcát, ha szegedi teendőit keresztül viszi.

Tagadhatatlan, hogy az ily ideiglenes miniszterek nem igen bírják magukat hasznosakká tenni egy miniszteri tárcára nézve, még hanem Szapáry Gyulák sem, az ideiglenesség egyértelmű a fölületesség szentesítésével, az csak kárára lehet az egyes reszortnak, azonban hogy így alakultak a viszonyok (s most már nagyon valószínű, hogy így alakultak) az nekünk szegedieknek oly örömhír, melynek teljesedését nagy hozsannával kell fogadnunk, mert a szegedi rekonstrukció betetőzése a közlekedési miniszter dolga, mihelyt Szegeden bevégződik mindaz, ami itt bevégezhető, ott újból kell kezdődnie a rekonstrukciónak, mert ha ott nem érvényesülnek amaz elvek, melyeket itt Tisza Lajos lerakott, akkor az egész mű precarius.

Ebből látván, hogy Szegedre nézve nagyon fontos kérdés az, ki lesz a közlekedésügyi miniszter. Az ország flegmatice veheti, mert Széchenyi István féle lángelmét nem várhat oda sehonnan, s Péchy Tamásnál vékonyabb embert szinte nem, mert bizony szándékosan is nehéz lenne kikeresni.

De Szegednek, melynek összes létérdeke a közlekedésügyi minisztertől függ, nem közönyös a férfiú; kit oda Tisza Kálmán posztíroz.

Ha Tisza Lajos lesz, nyert ügyünk van, mert Szeged barátja fog ott ülni s gondoskodni rólunk.

A forrás, melyből e hírt merítettük, még azt is hozzá tette; hogy e kombináció egyenesen őfelségétől a királytól származik.

S ez valószínű is. A király ama jóságos rokonszenve nyilatkozik ebben Szeged iránt; melyet már annyiszor tapasztaltunk. Szinte rá lehet benne ösmerni az ő nagy szívére.

Ha a csapások nem járnak egyedül, a szerencse se jár.

Mikor már - hogy Andrássy gróf szavait használjam - megkaptuk, amit óhajtottunk, vagy jobban mondva, amit óhajtanunk szabad volt, mikor már azt kellett hinnünk, hogy az egyesek áldozatkészsége után most már az országé is ki van merítve, mikor aggódva mérlegeltük a rekonstrukcióra gondolva, hogy eddig mindig csak arról volt szó, amit Szeged kapni fog, - vajon nem-e csak az következhetik ezentúl, mit fog Szeged áldozni - s íme, egyszerre új, meglepő alakban nyilatkozik a részvét, mintha előlrül kezdődnék, mintha a végzet kimeríthetetlen bőségszarujának állandóan felénk lenne fordítva a nyitott vége.

Még alig száradt meg a nyomdafesték a betűkön, melyek a francia nemzet újból nyilatkozó rokonszenvét festik, s újabbi tizenötezer franknyi pénzgyűjteményt jeleznek, s már ismét egy új váratlan, soha meg nem álmodott szerencse éri Szegedet.

Mintha csak mi diktálnánk a sorsnak, hogy mire van a legnagyobb szükségünk.

Midőn a szegedi egyetem kérdése döntő körökben először fölmerült, a legnagyobb argumentum az volt ellene: hogy nincsenek tanszereink, nincs egyetlen könyvtárunk.

Ez ellen pedig nem lehet fölhozni semmit, még azt a hatalmas mondatot sem, hogy: »majd veszünk pénzért«, mert mindent lehet pénzen vermi a világon (még tán egyetemet is Treforttól), de nagy, rendezett tudományos könyvtárt nem. Ahhoz csak véletlen vagy fáradságos évszázadig tartó gyűjtés folytán juthatni. Az olyan kincs, melynek ára nincs, csak becse.

S íme, ma reggel arra ébred a szegény város (mert csak mikor már valamink van, kezdjük észrevenni, mennyi mindenünk nem volt), hogy neki óriási könyvtára van, hatvanezer kötetet meghaladó tudományos bibliotékája, a tudomány minden ágára kiterjeszkedő, s a világ valamennyi művelt nyelvén. Kevés hasonló népességű város dicsekedhetik ilyennel az országban.

Íme, a város jövendő nagyságának posztulátumait sorba meghozza s egymás mellé rakja az idő.

Igazi tündérmese ez! Mint mikor a fejlődő leány megálmodja édes merengések után a hosszú ruhát, - s reggelre ott áll a maga valóságában az öltöző asztalán.

Igen. Szegednek impozáns könyvtára van.

Akadt egy ember, egy munkás, nagylelkületű pap, ki egész életén át gyűjtögette a szellemi kincseket, ki talán oly szeretettel ragaszkodott e fóliánsokhoz, miket egyenkint ismer, mintha gyermekei volnának, s ki most élete alkonyán e fejedelmi kincset mind ideajándékozta Szegednek.

Nevét, ha »most« ideírom, ismeretlen lesz talán sokak előtt. Somogyi Károlynak hívják.

De »ezentúl« ismerni fogja azt minden szegedi ember, s ha említi, hálával veszi le fejéről a kalapot, s ha említi, ott említi azt a király és a Tisza Lajos neve után Szeged összes más jóltevői előtt.

*

A nemeslelkű pap rövid életrajzi adatait a következőkben adjuk:

Somogyi Csizmazia Károly, vagy mint ő szokta magát aláírni Somogyi Cs. Károly 1811-ben született Tiszaföldváron, hol atyja a Podmaniczky-család júrium-direktora volt. Iskoláit különböző helyeken végezte s itt is, úgy mint a teológián, mindig szorgalmas volt, szép képzettsége elsővé tette iskolatársai között. Pap létére sem zárkózott el a szabadelvűségtől, tudományszomjas lelke végig búvárlani készteté az emberiség szellemi kincseit s különösen a magyar irodalmat. Onnan meríté szabadelvűségét és fölvilágosodottságát, innen pedig az erős magyar szellemet, mely életének összes működését vezette s mely a mai kolosszális ajándékban nyert nagyszabású - befejezést? - nem! - csak folytatást, mert a közel 70 éves, megtört, roskatag aggastyán még ezentúl is működni óhajt a közjóra, ő maga akarja, saját embere által rendeztetni a könyvtárt, mely immár Szeged városának tulajdona, s üres idejében ő is le fog rándulni, hogy a munka rendesen folyjon.

»Nem szeretem a sok beszédet e bagatellről - mondá ma eltávozása előtt. - Hogy elkerüljem az újságok csacsogásait, csakis végrendeletemben akarám könyveimet Szegednek hagyni, - de visszatartott az aggodalom, hogy nélkülem senki sem fogja tudni azokat elrendezni. Halálom előtt rendben akarom látni.«

Somogyi Károly rövid káplánkodás után az irodalmi pályára lépett s a »Religió és a Nevelés« című egyházi folyóiratot szerkesztette Danielikkel. Egyszer azonban Danielik révén tudtán kívül egy magyarellenes intenciójú cikk csúszott be a lapba, emiatt rögtön visszalépett a szerkesztésétől. Majd a néhai »Olcsó könyvtár« című közhasznú vállalatot szerkesztette, nemsokára pedig a »Szent István Társulat« alelnöke lett.

Somogyi Csizmazia Károly nemes családból származik. Anyja Kelemen Borbála, húga volt ama Kelemen Lászlónak, ki a magyar színészet megállapításáért annyi sokat tett, s ez ágon egyenes rokonságban van Kelemen István jeles szegedi ügyvéddel, s e szeretetteljes rokoni kötelék is, mely a szegedi Kelemen család esztergomi látogatásaiban mind szorosabbra fűződék, nagy hatással volt a tiszteletreméltó aggastyánra, s megérlelte benne az elhatározást, hogy közel kétszázezer frt (de Szegednek megfizethetetlen) értékű könyvtárát éppen Szeged városának ajándékozza.

»Szeged - mint mondá - a magyarság fészke. Bár lennének millióim, mind e fészekbe raknám. Mert ami itt van, jó helyen van, nem változhatik át kakukktojássá.«

A szabadságharc után erős magyar érzelmeiért s szabadelvű irodalmi működéseért ő is, mint annyi ezren, üldözött lett, s csak álruhában tudott menekülni.

Visszatérve a hazába, néhai Scitovszky János által pozsonyi kanonokká neveztetett ki, miután előbb évekig rendezte könyvtárát, s innen később Esztergomba tették át, nagyprépost- és kanonoknak, hol jelenleg is él megérdemlett köztiszteletben.

Papi pályáján nemcsak istennek, de a szabadelvűségnek és magyarságnak is buzgó szolgája és apostola. A pápai infallibilitást ő sem fogadta el. A könyvek gyűjtése és tudomány iránt táplált szenvedélyéről szólanom sem kell: mutatja azon nagy eredmény, mely a mai nap nagy örvendetes esemény Szegeden.

Külsejére nézve igénytelen, sovány, kiaszott alak, s a vörös öv dacára is azonnal nem a majesztetikus papot, de a pergamenek között megőszült tudóst juttatja eszünkbe. Hangja gyenge, fáradt kék szemei szelíden pihennek környezetén.

Szerénysége határtalan, úgy, hogy szinte meg van ijedve, miszerint a beavatottakon kívül még valaki más is megtudja adományát.

Semmit sem akar arról tudni, hogy ő most már e tette után nevezetes ember lett Szegeden, s hogy adománya nagy esemény. Úgy tesz, mintha valamely kötelességszerű apró dolgot vitt volna véghez Szegeden, amely után most megkönnyebbült lélekkel mehet haza.

Az újságíróktól nagyon fél. (Maga is az lévén hajdan, volt alkalma tőlük megcsömörödni.) Magam is kénytelen voltam eltitkolni ebbeli mineműségemet, hogy kellemetlenné ne váljak előtte.

De ő mégis megtudta valahogy. Egy nagy tintás folt volt a mandzsettámon, bizonyosan abból kombinálta ki. (Hej ha tudta volna, hogy az éppen az őróla írt vezércikkből csöppent oda!)

Gyöngéden megfogta mind a két kezemet, s jóságosan megintett, hogy éljek békében, ne polemizáljak senkivel, ne bántsak senkit. (Kíváncsi vagyok, lesz e rajtam atyai intésének foganatja.)

A szegedi viszonyokról érdeklődve tudakozódék a családtagoktól (mert a Kelemen család vendége volt, kik ma el is kísérték a derék öreg urat egész Ceglédig), minden apró részletet szívesen meghallgatott.

Valaki előhozta neki többek közt azt a bolondságot is, amit én írtam a Bakay szobrára vonatkozólag, amin jóízűen elmosolyodott - pedig a mosoly csak nagy ritka vendég lehet e komoly, szelíd atyai arcon.

Minthogy éppen szoborról volt szó, ha szerénységét nem respektálom, szerettem volna neki megmondani, ott égett a nyelvemen: hogy ő is megérdemelne egy szobrot vagy legalább emléktáblát és egy ilyen föliratot rá:

»Egész életében nem látta Szegedet és mégis egész életében Szegednek élt.«

Mert a »Szeged Városi Könyvtár« egy hetven éves élet fáradságának és takarékosságának gyümölcse.

Kossuth iratai megjelentek. A nagy száműzött élményei, az emigráció érdekes és tanulságos küzdelmei, a soha ki nem alvó hazaszeretet, mely szárnyakat keres, mely minden szalmaszálhoz hozzákapaszkodnék. Látjuk a bolyongó oroszlánok vergődését, kik kiüldözve a rengetegből, a balszerencse közt is oroszlánok tudtak maradni.

A könyv, mely az egész világon eseményt képez, különösen nagy esemény Magyarországon. Az az ember fejtegeti az akkori »magyar kérdés«-t, aki mint Atlasz a világot, egyedül tartotta azt vállain, s Európa hatalmasai elé azt kitárta.

A meggyőződés melegítő ereje, a bölcsesség fénye s a nyelv bűbája szól hozzánk e megjelent első kötetben, mely egy nagy veszedelem rajzát adja érdekfeszítő módon, melyben Magyarország 21 év előtt forgott. Elénkbe állítja a képet. Látjuk színről színre, ízről ízre, amint a világ nagy műhelyében kovácsoltatnak az események. Látjuk az 1859. háborút, látjuk Kossuth törekvéseit, azt [!] Ausztria szétdarabolására s a független Magyarország helyreállítására zsákmányolni ki, de amint elvonulnak előttünk e kérdésben az egyes szereplő alakok, csak a Kossuth alakja magasztos, szennynélküli köztük, a többiek csak haszonlesésből hazudnak rokonszenvet a »magyar közügy« iránt, s míg egyfelől kidomborodik az olaszok önzése, másfelől ott áll III. Napóleon, ki szentségtelen aljassággal csak eszköznek tekinti a három bérc között lappangó elégületlenséget s az emigráció lázas tevékenységét.

Igazán jól hasonlította össze magát Kossuth egyízben II. Rákóczi Ferenccel. Ami Rákóczi Ferencnek XIV. Lajos volt, azzá lett Kossuthnak III. Napóleon. Álnok barát, nyomorult protektor.

S amint olvassuk a nagy hazafi gyönyörű sorait, mindinkább közeledünk szívéhez, mindinkább távolodunk a politikájától.

Mert oly szomorú tapasztalatokat tár elénkbe, annyi csalódást, hogy önkénytelenül is igazat kell adnunk Deák Ferencnek, ki ott kereste a hazának a szövetségest, ahová Kossuthot lángoló, kiolthatatlan gyűlölete nem engedte elmenni, ott kereste, ahol legtermészetesebb volt s meg is találta.

Az összes hazai lapok vezércikkekkel ünneplik meg megjelenését e könyvnek, melyet az »Egyetértés« történeti eseménynek mond.

Mi is osztozunk az »Egyetértés« e nézetében; a nagyszerű könyv megjelenése történeti s az hihetőleg még egyszer föl fogja rázni a nemzet jobbjait épp úgy, mint mikor II. Rákóczi Ferenc fiának, Rákóczi Józsefnek zászlói jelentek meg egyszer Erdély szélein.

De praktice fogva föl a dolgot, a politika, mellyel e könyv szaturálva van, s melyet némely lapok szerint a történeti események tárgyilagos elbeszélése közben becsempészett Kossuth, ami különben indokolatlan szemrehányás, mert Kossuth egyénisége elválaszthatatlan e hitvallástól, ő össze van nőve azzal, s puszta neve is elénkbe vágja azt mindenütt, e politika, mondom, a múlté; nem lehet az program többé a jövőre nézve, hanem mindössze egy szomorú tanulság a múltból.

Üdvözöljük a legnagyobb élő magyar memoárjait.

Olvasni fogja azokat mindenki, megdobban szíve s visszaröpül lelke e küzdelmek sötét rengetegébe. Lelkére fog nehezedni, mint a lidércnyomás, a rideg fekete erdő, melynek sűrű bokrain keresztül átvilágol a remény egy kis sugára szebb jövő iránt.

E nemzeteket nagyra késztő remény az, amit Kossuth művéből át kell ültetnünk a saját szíveinkbe. Ez világította be az ő útját; s ez óvjon meg minket is a kétségbeesésbe való hanyatlástól. Az ő példájából, aki bízott, mindég bízott, ne tanuljuk meg a bizalmat elveszteni.

Báró Sennyey Pál lemondott az »Országos Bank« alapításáról és elvállalta a pozsonyi választók által neki fölajánlott mandátumot. Ezen lépésével Sennyey báró meglepte a közönséget, mert még nemrég kijelentette, hogy a jelen viszonyok közt nem vágyakozik politikai szereplésre.

Sennyey Pál mindig tudta a közönség érdeklődését személye iránt ébren tartani. Azon politikusok közé tartozik, kiktől sokat várnak azért, mert vagy bár még keveset tettek. Amikor még országgyűlési képviselő volt, ritkán szólalt föl. Ha pedig fölszólalt, nem azon rágódtak a lapok, amit mondott, hanem amit elhallgatott. Nyilatkozatai oly sokat mondók, annyiféle képpen magyarázhatók voltak, és amellett oly applombbal adattak elő, miként mély értelmet, rejtélyes célzatokat kerestek benne, pedig a sokat mondó szó ritkán mond egyáltalában csak valamit is.

Egy időben pártvezér volt. De pártja sohasem emelkedett 20 főre. Pártja nem a jövőre, hanem a múltra emlékeztetett. Nem volt párt, melynek eszméi a kort megelőzik, hanem oly párt, mely elavult, többé föl nem újítandó tradíciókat őrzött. S azért önmagában összeesett. Eltűnt, anélkül, hogy hézagot hagyott volna hátra. Pártjával Sennyey Pál is elhagyta a parlamentáris küzdtért. Az egyesült ellenzék irányával nem tudott megbarátkozni, de az okát, hogy miért, bölcsen elhallgatta, s még most is a titok ködfátyola borítja.

A viszonyok még azóta nem változtak. Az egyesült ellenzék sorai tömörebbek, mint voltak és remélhetőleg az eddigi pártonkívüliek tekintélyes része által még inkább tömörülni fognak.

Mi bírhatta tehát Sennyey Pál bárót arra, hogy most mégis mandátumot vállaljon és pedig a pártonkívüli álláspont megőrzése mellett, mely álláspontnak jogosultsága a parlamenti életben egészben vitás és legkevésbé indokolható hazánkban, melyben a célok világosan körül vannak írva, többnyire gyakorlatiak és távol állnak a sok más országban dívó chimerikus túlkapásoktól és eszményi ábrándoktól.

Azt mondják, hogy Sennyey Pál oly komoly politikus, aki ok nélkül nem tesz egy lépést sem. Ő csak egy diplomata, éspedig a régi iskolából. Hallgatása alatt sokat enged sejteni, félig kimondott rejtélyes szavakkal elhiteti, hogy van mit elhallgatnia, pedig ha megmondaná azt, amit valóban elhallgat, a kíváncsiak roppant csalatkoznának, a szabadelvű politikusok (nem a szabadelvű pártiak) meg tán visszariadnának.

Nem akarjuk Sennyey Pálnak jellemét megtámadni, nem tehetségeit kétségbe vonni. De azt kérdezzük magunktól, lehet-e valaki valóban nagy hivatottságú államférfiú, ha nagy név, független vagyon és többször kínálkozó alkalom mellett soha sem volt hajlandó az állam gyeplűit megragadni, s kormányzással bebizonyítani, hogy eszméi vannak, s hogy azok életre valók? A nagy tehetség keresi az alkalmat nagy tettekre. Sennyey megelégszik a látszattal. S így ő csak nagy embernek látszik, majd a jövő mutatná meg, hogy valóban az-e?

Sennyey Pál meg fog jelenni az Országházban, mert a pozsonyiak egyhangúlag megválasztják.

A szfinx föladta a talányt. Lehet, ha Tisza Kálmán nem fejti meg, lelöki a hatalom sziklájáról.

De hát - ha megfejti? Ettől félhet legjobban Sennyey Pál.

Az alföldi sártengerben terjeszkedő nagy magyar városban sok mindenféle dolog megtörténik, amin nincsen rajta a bölcsesség, de még a civilizáció jellege sem. Vásárhely ritkán tesz valami bolondot, de ha tesz, akkor aztán nagyon bolondot tesz. Mert hát Hódmezővásárhely tősgyökeres magyar város, s privilégiuma van arra, hogy originális legyen.

Nem említjük a Grévyhez írt levelet, melyet elvégre is a naiv jóakarat sugalmazott, nem említjük a sajtó ottani sajnos kinövéseit, melyek mind szomorú tükre Magyarország előtt Hódmezővásárhely szellemi életének.

Most ismét egy új »csodabogár« hírét vesszük, nem kisebbet a többinél, de komikusabbat és veszedelmesebbet, mert precedenst lehet belőle faragni a rosszakaratnak egyebütt is, s mert azt bizonyítja, hogy a kis zsarnokok a közéletben talán még veszedelmesebbek, mint a nagy zsarnok, mert a kis zsarnokok sötétben működnek, s nem válogatósak az eszközökben, midőn ellenségeiket letiporni akarják.

A »Vásárhelyi Közlöny«-ből olvassuk, hogy ezen apró zsarnok: Szeremlei Sámuel protestáns lelkész. (Hej, csak híresek a vásárhelyi papok!) Szeremlei úr ugyanis május 5-én a községi iskolaszék ülésén indítványba hozta, hogy mondassék ki a tanítói állás összeférhetetlensége a lapszerkesztéssel s ezen indítványát azzal indokolta, hogy mily visszás állapot az, midőn a gyermek tanárjában a jót, a tökélyt, igazat és erényt hiszi lenni, s ugyanaz nap tanárját a helyi lapokban rossznak, hazugnak, tökéletlennek és megvetésre méltónak olvassa, s mily visszás és nehéz állapot az, hogy midőn a tanító nyugalmat és továbbképzést kell hogy keressen otthonában, e helyett a nyilvánosság szájába keveredik s hiúságoknak hódol, a hiuságokért fecsérli idejét. Fölhozza indítványa mellett még azon eshetőséget is, hogy hátha a tanító valamely elkövetett sajtóvétségért bezáratnék.

Ez indítvány szerencsére nem fogadtatott el még Vásárhelyen sem; de akadtak pártolói, s alig-alig, hogy megbukott, a bukni is úgy bukott meg, hogy Szeremlei Sámuel úrnak igazság lett szolgáltatva színméz bölcsességeért.

De nézzük most már, hogy az újabb kor nagy prófétáját, kit Szeremlei Sámuel néven fog említeni az utókor, honnan s mi okból szállotta meg, pünkösd ünnepének érkezése táján a Szentlélek?

Hát bizony abból az okból, mert a »Vásárhelyi Közlöny« derék és tiszteletreméltó szerkesztője, Nagy Tamás úr, tanár és tanító, s még pedig olyan ember, aki a kálvinista »jezsuita páternek« nem csókol kezet, s nem hagyja magát fölhasználtatni a tiszteletes urak céljainak, hanem önállóan, higgadtan, mérsékelten és mégis bátran vezeti kicsiny lapját.

Szeremlei úr indokolása igazi világot, vagyis inkább igazi árnyékot vet az ő szellemi látkörére. A fölhozott indokok vastag hájzsír csöpögései.

Hát bizony kedves tiszteletes uram, azt a szájat, amit ön fázva tőle, a nyilvánosság szájának nevez, most már hatalmasabb embereknek sem lehet befogni, mint ön. Hihető, hogy azok, akik szeretnek a sötétben bujkálni, irtóznak a nyilvánosság szájától, de hasztalan, - a nyilvánosság szája nyitva marad s önök, vakondokok pusztulnak el!

Tagadhatatlan, hogy a közelmúlt események nem támaszthattak valami jó véleményt Hmvásárhelyt az ottani sajtó iránt, mely ferde irányban működött, vagy legalább kisiklott a helyes útról, - de mi ezzel szemben a teendő? bizonyára nem arra törekedni, hogy a hírlapírói foglalkozás nyilvánosan meggyaláztassék, mert arra nagyon kicsiny ember Szeremlei Sámuel uram, - hanem arra törekedni, hogy az ottani sajtó fölemeltessék.

Ami az incompatibilitást illeti, a tanítói foglalkozással annyira kompatibilis, hogy iker-testvér ezzel. Amit a tanító élőszóval kell hogy tegyen, azt írásban tennie sem lehet helytelen. Csak bornírt agyvelőben születhetnek ez iránt skrupulusok.

Az egész világon a tanítók és tanárok adják a sajtó munkásainak legnagyobb kontingensét, ők azok és a politikusok, akiknek jóformán szakmájába vág az, hogy eszméiket, szavaikat terjesszék minden kigondolható alakban.

Ez volna a lelkészek kötelessége is, ők azonban (tisztelet a kivételeknek) minél inkább a társadalom heréivé válnak s uti figura docet, még olyanok is akadnak köztük, kiknek még az is rosszul esik, ha mások munkálkodnak a közjó érdekében a XIX. század legtiszteltebb fegyverével, a tollal.

Sajnálatos, hogy Hódmezővásárhely iskolaszéke ez indítványt csak tárgyalásra is bocsátotta, sőt hogy annak némi részben jogosultságot engedett, amennyiben oda utasította Nagy Tamás urat, hogy folyamodjék szerkesztői engedélyért, s amiért ezt eddig nem tette, megrovással illeté.

Hohó, érdemes kupaktanács! Önök praktikához folyamodnak, önök megrovással illetnek egy embert, aki kötelességét híven teljesítve még azontúl is közhasznú munkának él, önök engedélykérésre kényszerítik, hogy más címen szabaduljanak meg az önök előtt nem kedves laptól, mert nem lehet kétkedni, hogy az összeférhetetlenség monstrum határozatától maguk is megijedve, kerülő úton akarnak pressziót gyakorolni Nagy Tamás úrra.

Ez jellemzi önöket. Fogadják ezért Hódmezővásárhely közönségének hálás köszönetét - mert bizony nagy díszére válnak önök a nagy alföldi magyar városnak!

Sennyey Pál báró tegnap megválasztatott Pozsonyban, s ismét elfoglalja székét a képviselők közt. Az egykori pártvezér ott fog ülni párt nélkül, egyedül...

Hogy mi vitte rá Sennyeyt a visszavonulásra a parlamentből, azt tudni lehet, a fúzió az egyesült ellenzék független szabadelvű részével nem ment a fejébe, nem tartotta parlamentáris alapnak, nem tartotta elég erős indoknak egy párt létjogosultságára az egyetlen jelszót, mely nem állott többől és kevesebből, mint: Tisza Kálmánt megbuktatni. Elment, mert történtek dolgok a háta mögött pártja részéről, amikért ott kellett hagynia, úgy hitte, a pártot. S mert pártja nem volt, ott hagyta a parlamentet is.

De most visszatért párt nélkül - s most már nemcsak azt nem értjük, miért tért vissza, de már azt sem, miért távozott.

Vajon mit szagul a finom orrú diplomata, mi cselekvésre készül a jelen viszonyok között, milyen átalakulásra vár, számít... mert egy Sennyey Pálról nem lehet föltenni, múltját, szereplését tekintve, hogy asszonyokhoz méltó szeszélyek vezessék egyes föllépéseiben.

A pozsonyi első választó kerület bizalma Sennyey Pálnak az egyénnek szólt, s bizonyára minden magyar szívesen látja e nagy szabású államférfiút a képviselői padokon, - de egyet ki kell mondanunk s ez az: hogy soha még vezér-államférfiú nehezebb helyzetben nem lépte át az országház küszöbét, mint azt Sennyey fogja tenni.

Mert Sennyeytől nem azt várja az ország, mit fog tenni, hanem: mint fogja ott magát viselni?

Tisza felé gravitál-e (nem, ez lehetetlen!) vagy régi pártja felé integet majd, avagy megmarad pártonkívülinek?

De milyen kivételes a Sennyey pártonkívülisége! Mert ha Bittó, Lónyai, vagy bárki más, pártonkívülinek mondja magát, ez alatt nem keres új programot, új eszméket és új törekvéseket senki, nagyon jól tudja mindenki, hogy a magatartás egyedül Tisza Kálmánnak szól.

De vajon kinek szól a Sennyey magatartása?

Tisza Kálmánnak rossz napjai vannak egy idő óta abban a tekintetben, hogy a saját volt pártja, vagy a régi Deák-párt volt hívei a vidékről, a pótválasztásoknál rendesen ellenzékieknek jönnek. Csak a legközelebbi napokban két embert nyert az egyesült ellenzék: Beniczky Gyula- és Tolnay Gáborban, de semmi sem ejtheti olyan gondolkozóba, mint az, hogy Sennyey ismét ráadta fejét belépni a parlamenti harcok sorompójába, mert ennek oka van, kell, hogy oka legyen. S ez az ok éppen, mert kipuhatolhatatlan, mert messzefekvő, ónsúllyal nehezedik a közhangulatra a szabadelvű párt köreiben a Csengeryék s több efféle nem föltétlen mamelukok közt.

Ha az ember mélyebben gondolkozik mindazon körülményekről, előzményekről, melyek Sennyey Pál visszalépésével, s újból megválasztásával összefüggésben vannak, lehetetlen szembe nem ötleni, hogy Sennyey Pál visszatérése és a Bánhídy Béla »Lloyd-beli stratégiai mozdulat«-a közt is némi összefüggés van.

Bánhídy eljárása, mely éles kritikával találkozott mindazok részéről, kik a politikai morálra adnak valamit, Sennyey ilyetén visszatérése által most utólag ha nem is nyer jelentőséget, e sikertelensége miatti nevetségességéből sokat veszít.

A szfinx magyarázata végre is, tartunk tőle, az lesz, hogy Bánhídy semmi egyéb, mint a Sennyey karikatúrája, miniatűr kiadásban.

Mert még van Sennyeynek nyitja, mert a karikatúrárul ráösmerünk az igazi alakra. De e vélemény kimondása még korán van.

Egyelőre tegyük magunkat várakozó állásba. Hátha nagy dolgok vannak a Sennyey tarsolyában.

Nagy a panasz, hogy lejárt a mítoszi kor: ma már nem szállnak le a tüzes nyelvek, hogy államférfiainkat, vezetőinket okosokká tegyék, nem esnek csodák, mindössze a régi korból, a vallási regékből világítanak idáig, mint egy emlék, mint egy hasonlat, de elavult hasonlat.

Ma már csak azért ünnep az ünnep, mert ezen a napon megpihen a nép, nem a dologtól, mert ettől megpihenhet máskor is, hanem az adóegzekúciótól s több efféle zaklatásaitól az államnak, mert ezektől az máskor nem pihenhet meg.

Pihenjetek vallási legendák, vezérfáklyái atyáink életének, elfeled benneteket maholnap már a keresztény világ s csak karikatúrátok jelenik meg az emberek között. Kétezer esztendő csodadolgaink idevetődő árnyéka-e az? Nincsenek ugyan meg a farizeusok és filiszteusok, de megvannak helyettük a mamelukok. A hét egyiptomi esztendő is valósággá lesz nemsokára. (Ha t. i. Tisza Kálmán megéri kormányrajutásának hetedik évfordulóját.)

Nem, nem, ezek a dolgok megtörténtek, amiket a vallás tanít - megtörténtek a múltban, megtörténnek a jelenben és meg fognak történni a jövőben is, mert alapjuk az örök igazság, s az örök igazság, bármennyire szeretnék is kiirtani a földi hatalmasok, jelen való lesz mindenkoron.

E szent regék, miket ősapáink is tudtak és elmeséltek egymásnak, e szent regék apáról fiúra hagyva, e szent regék egykor unokáink gyermekszobáinak is benépesítői, egy létra, mely a múltat összeköti a jövendőkkel, egy zsinór, melyre a századok föl vannak fűzve, mint a gyöngyszemek. Miről beszéljek én e nagy ünnepen?

A »nagy száműzött« könyvéről, mely a legközelebbi napokban jelent meg? Erről az ideküldött lángoló tűznyelvről, melynek minden szilánkja gyújt és beragyogja az éjszakát, mely a megváltás küzdelmeit beszéli el elragadó hévvel, szívekbe lopódzó tűzzel, hogy az elaludt szikrákat ott ismét lángra lobbantsa?

Vagy visszamenjek ezredévekkel az ősemlékek közé, hogy azokat még egyszer leírjam? Nem, sokkal szebben van a tűznyelvek leküldése a Szentírásban följegyezve, mint ahogy én azt tehetném.

Nem megyek olyan messzire vissza. Elég lesz egy évforduló is.

Ma egy éve még víz volt Szegeden, a házak romban hevertek pünkösd napján, s az elcsüggedés terjesztette ki sötéten szomorú szárnyait az Alföld szomorú városa fölött.

Szomorú pünkösdje volt Szegednek, mert azt hitte, sohasem lesz többé húsvétja.

Irtóztató helyzet volt, az egyiptomi csapások mindenike idehullott isten balkezéből. Nem volt itten már remény sem. Le lettünk törülve a föld színéről, nem lesz már itt soha város, nem lesznek itt többé mosolygó fehér házak és mosolygó piros arcok.

S íme az isten megint csodát tett. Leküldte a tüzes nyelveket. (Ki tudja, hányadszor, mióta a világ áll?)

Hatalmas emberek kemény szíve meglágyult. Agyveleje megvilágosodott s nyelve ékesszóló lett királynál, nemzetnél. A tűznyelvek elperzselték a közönyt, s részvét nyomán hangyaboly, sürgés-forgás támadt, fúrás, faragás zaját váltják föl holnap a zúgó ünnepi harangok.

Se fúrás, faragás, sürgés, forgás, az épülő város zaja. Halleluját zenghetünk a mai pünkösd reggelén.

Mert most már bizonyosak vagyunk benne, hogy Szeged föl fog épülni. S mert Szegedet építjük - ne építsünk Babilont!

Horváth Gyula orsz. képviselő és a biztosi tanács tagja, mint értesültünk, beadta lemondását, mégpedig hallomás szerint a helyi lapokban - vagy lehetséges, hogy csak a »Szegedi Napló«-ban megjelent cikkek miatt.

Sajnálattal vesszük e hírt, akár helyesen vagyunk értesülve a lemondási indokok iránt, akár nem, Horváth Gyulának nem szabad így távoznia Szegedről.

Mert Horváth Gyula nem egyszerű srófja annak a gépezetnek, amelyet biztossági intézménynek nevezünk, s amellyel a rekonstrukciót csinálják. Horváth Gyula ide hozta a lelkét is, a szívét is: ő nincsen ide állítva, ő ide van nőve Szegedhez.

Nem kívánjuk fölsorolni, mit tett ő, nem akarjuk fölemlíteni azon hasznos és sokoldalú tevékenységet, amelyet a percsórai kérdés megoldásától kezdve le egész a minuciosusabb dolgokig kifejtett: nem kívánjuk konstatálni, hogy kötelességét híven teljesítette, hiszen azt még talán meg lehet jutalmazni: hanem nem hagyhatjuk fölemlítés nélkül, hogy nemcsak eljárt a mi ügyeinkben, ő szenvedéllyel, meleg szeretettel harcolt értünk - s ezt már nem lehet megjutalmazni semmivel a világon, csak a cserével: még melegebb szeretettel. És - csodálatos szeszélye a fátumnak, - hogy mégis ennek a férfiúnak kellett legelőbb megapprehendálni, hogy mint bosszús Coriolán hátat fordítson Rómának, ha nem is azért, hogy a volscusok táborába menjen, hanem hogy visszavonuljon arról a nem éppen dicstelen polgári működési térről, hol olyan kiváló helyet betöltött, s ahol ezért olyan nagy üresség maradt utána.

Csodálatos véletlen, mondom, és mégis igen természetes, mert amiért ő oly gyöngéden szereti Szegedet, éppen azért érzékenyebb az innen jövő sértések iránt, még ha azok nem is sértések, hanem csak látszatok, árnyak...

Én megértettem Horváth Gyulát. A fehér havon a porszem is foltot hagy. S Horváth Gyula működése Szegeden csillogó, tiszta fehér hó.

Lemondott: férfiúi önérzetére hallgatott. Az diktálta ezt, és annak mindig igaza van. Nem lehet vele polémiába szállni.

De hát ki sértette meg Horváth Gyulát? A »Szegedi Napló«? Lehet, hogy csakugyan a »Napló« egyik cikke, mely egy kisajátítási ügy körül támadt kellemetlenségek fölött elmélkedve, miután ő maga is gyanúsítva volt, vizsgálatot kért a kisajátító bizottság ellen, hogy e vizsgálat kapcsában az ő jóhiszeműsége is bebizonyuljon.

Nem-e annyi volt ez e laptól, mintha azt mondta volna más szavakkal, a gyengébb elméjűek között szállingózó mende-mondákkal szemben: »Meg kell gyújtani a gyertyákat: hadd nézzen oda mindenki.«

Nem azt tette volna-e hasonló körülmények közt Horváth Gyula is?

Nem a szavakra kell a súlyt fektetni a cikkben, de az értelemre. Nem-e az céloztatott általa, hogy a másik helyi lap (nem tartozik ide, ha jól-e vagy rosszul fölfogott) közleményének helytelen homályossága és elburkolt célzatai elé torztükör állíttassék mintegy illusztrálásául annak, hogy a nem egészen nemes érzelmeknek gyakran olyanok a fattyúhajtásai, amik annak a homlokát vérzik meg, aki mást akart sebezni.

A »Szegedi Napló« gyanúsítva volt - azt nem lehet elvitatni.

A gyanú pedig merész fegyver, mely ha nem sül is el, ha nem teríti is le, aki ellen irányul, mindég sebez. Hiszen éppen maga Horváth Gyula példa rá. Ő egy kerület már több ízben megválasztott képviselője, kit tehát a bizalom emelt arra a díszes polcra, melyen áll, s mely (ne nézzük a politikát) egy becsülettel megfutott pálya fele: ő, kit a bizalom emelt bent a törvényhozásban a jegyzői székre, s egyszer-másszor a delegációba, ő, kinek állása magában annyi garanciát nyújt arra, hogy minden irányban erős legyen, ő, Horváth Gyula, megrezzen a bizalmatlanság egyetlen leheletétől, s lemond. Ez az ő védekezése.

De hát egy lap, mely nem bírhat a fölsorolt garanciákkal, s melynek a bizalomra éppen olyan szüksége van, mint Horváth Gyulának, lemondhat-e az önvédelemről ilyen esetben? Nem-e kötelessége minden védelmére szolgáló indokot összekeresni? S ha ez igaz, akkor kérdem, nem-e az az indok állott-e a legközelebb - amelyik föl lett hozva?

Tudom, hogy nincs szüksége a mai rekriminációkra, sem az egyik, sem a másik cikk írójának. A hírlapíró csak a saját lelkiismeretének felelős hasonló esetben. De én nem szeretem a spanyol grandokat a hírlapírók igénytelen asztalánál, de még egyebütt sem, az én emberem Sheridan, ki az angol parlamenttől térden állva kért bocsánatot, midőn méltóságát megsértette.

Ha én írtam volna az illető passzust, mely Horváth Gyulát megsértette, én tudnék tőle bocsánatot kérni érte - pedig nem volt okom soha megszokni ezt a foglalkozást -, tudnék pedig bocsánatot kérni nem azért, mert ő sértve érzi magát, az csak túlérzékenykedés, hanem azért, mert Szegeden szegedi ügyben érzi magát sértve, - itt pedig ő nekünk olyan vendégünk, akinek, még akkor is, ha mindent megteszünk is a kedveért, nagyon sokkal fogunk tartozni.

De itt nincs is erről szó, Horváth Gyula leköszönése, ha a föntebb vázolt incidensből történt is, nem egészben a kicsinyes hírlapi frázis következménye, hanem inkább azon elégedetlenségé, melyet a közönség a Milkó-féle kisajátítással szemben mutatott.

Nem akarunk ismét és ismét visszatérni erre, hogy igaza volt-e a közönségnek vagy nem, annyi azonban bizonyos, hogy Horváth Gyula irányában a bizalom soha a legkevésbé sem ingott meg, sőt ő az - mert a nép jó emberismerő - kinek népszerűsége változatlanul nagyobbodóban van.

Nem hisszük, hogy a miniszterelnök elfogadja a lemondását, de ha igen, ha nem, Szegednek önmaga iránti kötelessége, hogy őt visszakívánja, hogy a közönség, a Népkörök és a közgyűlés bizalmának adja kifejezését őiránta és a biztosi tanács iránt.

Horváth Gyulát nem szabad távozni hagyni - senkiért.

S szemrehányással távozni hagyni - semmiért.

A tegnapi közgyűlés egyike volt a legérdekesebbeknek. A lojalitás parfümös levegője járta át a termet, hol régi idők óta merész szavak szoktak hangzani s éles kritika a kormányzó közegek iránt, s ezek igen ritkán dicsérők.

Ma megfordítva volt. A kezdet is egy lojalitási aktus volt, a vége is. Magyar János - minden lében kanál - játszotta az egészen neki méltó szerepet, ad hominem ad rem, neki osztották ki az indítványt a biztosi tanácstagoknak való bizalom megszavazása iránt, s ugyancsak neki a Polczner-féle fölirat enyhébb kiadását.

Nekünk, a »Szegedi Napló«-nak nem lehet szavunk a két keresztülment Magyar-féle indítvány ellen, mert lapunk a Polczner-féle indítvánnyal szemben még aznap, midőn azt benyújtotta, azon álláspontot foglalta el, hogy ez elfogadandó ugyan, de ama erős passzus kihagyásával, mely kollízióba hozhatná a várost a királyi biztossal. A lényegre nézve alig is van eltérés a két indítvány között, mert Magyar János indítványa is fönntartani kívánja a közgyűlés szólásszabadságát, a Polczneré is; ami pedig Polczner fölirati javaslatának többi ellenzékies pontjait illeti, aminő a városi választott biztosi tanácstagok és a kisajátításoknál működő bizalmi férfiak írásbeli megkeresése, az időközben úgyis végre lett hajtva.

Ami lényeges eltérés van a Polczner- és Magyar-féle indítvány közt, az nem egyéb, mint az, hogy míg Polczner indítványának egy szólásszabadságot férfiasan hangoztató, a királyi biztoshoz fölterjesztendő fölirat lett volna a következménye, mely lehetőleg ismét egy dörgedelmes leiratot von maga után fölösleges circulus vitiosusnak, addig a Magyar indítványa tudomásul veszi a kir. biztos legutóbbi kíméletlen leiratát s a szólásszabadságról való frázisok csupán a jegyzőkönyvbe kerülnek bele, s így az egész odiózus ügy megszűnik, s véget ér a huzavona.

Az eredménnyel meg vagyunk elégedve, helyeseljük mindazt, »ami« keresztül ment, azt azonban lehetetlen szó nélkül hagyni, hogy »miként« ment keresztül: ezt már nem helyeseljük.

A népes közgyűlésen ugyanis az agyonbeszélési taktika, a mindig célszerűnek mutatkozó mameluk-griff applikáltatott, s Polczner pártja a szó szoros értelmében kiböjtöltetett, mert fél kettőig toldták-fódták színtelen dikciókkal a királyi biztos hívei a diszkussziót, míg az éhség hazakergette mindazokat, kiket különösebb érdek nem vezetett e dologban, s éppen mert különösebb érdek nem vezette őket - a Polczner indítványára szavaztak volna mint olyanra, mely helyesebben kívánja védeni a közgyűlés szólásszabadságát és hatáskörét.

Ez pedig igen szomorú dolog.

Mert ha már a királyi biztos is nyomja a közgyűlést, s mintegy korlátozza, hogy az igazi közvélemény kinyomata érvényre emelkedhessék, ha még ehhez a közgyűlés vezérférfiai is járulnak, s ők megint más oldalról és más eszközökkel korlátozzák és lehetetlenítik, hogy az igazi közvélemény fölemelhesse fényes arcát -, akkor aztán valóban komikusak lesznek a szegedi közgyűlések.

De ez nem elég! Ugyanakkor, mikor a szólásszabadság megvédése képezné a közgyűlés föladatát, maga a közgyűlés a közvélemény azon orgánumaihoz is hozzányúl, amik leginkább, legméltóbban képviselik a szólásszabadságot. Kár a sajtó hatását gyengíteni közgyűlési fölszólalásokkal - majd eret vág azon a belügyminiszter. Hagyják meg neki egészen ezt a dicsőséget. S midőn majd eret vágnak a szabad sajtón, ez ereken folyik ki a nemzettestből az ellenállási erő. Így vérzik el a szabadság.

Bizonyára nem állt föladata magaslatán a közgyűlés, midőn sajnálkozólag nyilatkozék a sajtó fölött, mert bizony az is a sajtó érdeme, hogy az a szónok magyarul és nyilvánosan fejezhette ki sajnálatát. A sajtó segített kivívni, illetve megmenteni oroszlánrészben mindazt, ami még a polgárok joga. Jaj azon ország polgárainak, akikben annyira megingott az erkölcs, hogy maguk alul szedik ki az erkölcsi talapzatot!

Érdemileg azonban csak helyeselhetjük Magyar úr első indítványát is, mert a biztosi tanács iránt mi magunk is bizalommal viseltetünk, s a konkrét esettel szemben - mint azt vasárnapi cikkünk is kimondta - önmaga iránti kötelessége volt Szegednek a bizalmat irántuk minél eklatánsabb alakban fejezni ki.

Az isten súlyos balkeze gyakran nehezedik ránk: nemcsak a kormányok zsarnokoskodnak fölöttünk és szegényítenek, hanem a természet is. Mindenféle alakban jönnek a csapások fejünkre, nemcsak a rossz igazságszolgáltatás és közigazgatás, nemcsak a könnyelműen csinált államadósságok nehezednek ránk, nemcsak a rendszer, a rossz kormányzat ül mellünkre lidércként, hanem - hogy seregestül járjon minden, ami rossz - jönnek sorba az elemi csapások is, hogy szegény édes hazánkat, melyet a »világ éléskamrájának« neveztek még a múlt században, mindenéből kifosszák.

Múlt tavaszkor az árvizek okoztak pótolhatatlan károkat, úgy, hogy a nemzet kénytelen volt magát megerőltetni, hogy a koldusbotra jutott vidékeket csak némileg is rásegítse a megélhetésre. Ezen a tavaszon is sok károkat okozott a víz.

Mi, szegediek szorongatva néztük a Tisza emelkedését s majd megkönnyebbült szívvel apadását, s mikor ez aggodalmunktól megszabadultunk, nyomban jött az új aggodalom, az úgynevezett »zöld ár«, mely ápril végén szokta megdagasztani a magyar Alföld regényes folyóját.

Jó szerencse! ez idén a nagy erdélyi hóesések dacára sem volt bajunk a vízzel, s most már teljesen átadtuk magunkat a felhőtelen nyugalomnak, a tavasz langyos léhéből erőt szíttunk a nagy munkához, mely reánk vár, s reményt merítettünk Szeged fölépítéséhez... ragyogó álomnak teljesüléséhez.

S íme tegnap, tegnapelőtt ismét egy új rém kopogtatott a tákolt kunyhók és a barakkok ajtaján és ablakain.

Az ablaküvegek valami csodálatos ónszínt kaptak, mintha a természet jégvirágokat akarna rajzolni oda, s előre készítené alájuk a pergament, hideg, metsző szél süvített keresztül a házatlan házsorokon, és megrázta a néhai fák korhadozó törzseit.

A füvek és gyomok, melyek hajdani békés, vidám családi hajlékok romjain nőttek, üdén mosolyogva alá, kinyitották a fejeiket, megfeketedve, megperzselve...

Az ég ki volt tisztulva, de mégis haragosan nézett alá apró csillagaival. Megdöbbentő volt. Az emberek összehúzva téli gúnyájukba siettek el komoran egymás mellett.

Mindenki érezte, hogy Magyarország legnagyobb réme közeleg: a fagy!

Nagy szó ez Magyarországon, irtóztató a következményeiben.

Két rossz kormányt helyre hoz egy jó esztendő. Ez a mi erőnk.

S évtizedekig nem hozunk helyre egy nyomorult sovány esztendőt. Ez a mi gyöngeségünk.

Aggodalmas arccal, összeszorult szívvel élte át e két napot és két hideg éjszakát minden jóravaló gondolkozó ember. Mi lett volna belőlünk ez új csapás után, melyet már ismerünk a múltból - mert rettenetes a mi sorsunk, tavaszkor árvíz, fakadó vizek, májusban fagy, nyáron aszály látogatja meg a szép Alföldet, s ritka esztendő, hogy valamennyitől megszabaduljunk.

Míg végre kisütött a nap, megenyhült az idő. Szabadabban lélegzünk. Most már a május rémével is leszámoltunk. Nem közönséges szerencse ez, megérdemli, hogy örvendező szívvel, cikkben emlékezzünk meg a veszélyről, melyet a gondviselés elhárított fejünk felől.

Így nevezi a »Magyarország« ama új szomorú eseményt, mely Budapest előkelő világát tegnap annyira megrázta. S valóban minden azt mutatja, hogy egy nagy reményekkel kezdett élet utolsó fölvonása játszódott le tegnap a káposztásmegyeri erdőcskében, hol a Zichy-Ferraris Viktor gróf és a Károlyi Pista közötti párbaj ment végbe, s a Zichy Viktor meglövésével végződött.

Mi történt itt? A sors ítélt-e? És igazságosan ítélt-e?

Nagy kérdések ezek, amikre bajos felelni. Gróf Zichy-Ferraris Viktor a fiatal államtitkár bizonyára követett el hibákat, de meg is bűnhődött érte, mert magasról esett le.

A sors nem elégelte meg bűnhődését, vagy hogy benne volt a tragikus végzet magja. Mert maga kereste most a párbajt.

Csodálatos, hogy az Asbóth affér kezdetén éppen az lett fátuma, hogy egy párbajba bele nem akart menni.

Most pedig az lett a fátuma, hogy utána futott egy párbajnak.

Isten útjai megmérhetetlenek és kitanulhatatlanok.

Szorítkozzunk most egyelőre a véres esemény leírására, mely ma hibásan lett lapunk távirati rovatában közölve, ugyan is az »előbbi« szó helyett az »utóbbi« szó csúszott be a távirati tudósításba.

Honnan kerekedett e párbaj, élénken emlékezhetnek rá az olvasók.

Midőn Zichy Viktor erkölcsileg megbukott, gróf Károlyi Pista indítványozta, hogy kizárassék a Kaszinóból. E kizárás fájt a főúrnak legjobban.

Visszavonult a magánéletbe, s megírta röpiratát, melyről annak idején a »Szegedi Napló« is megemlékezett. Ennek megjelenése után pedig kihítta párbajra gróf Károlyi Pistát.

Károlyi nem fogadta el a kihívást azon indokból, hogy amaz urak, kik a Kaszinóból való kigolyózási indítványt aláírták, nem tartják Zichyt párbajképes embernek. Erre Zichy a hírlapok nyílt-terébe vitte az ügyet s gyávának nyilatkoztatta ki Károlyit. Másnap az említett kaszinótagok (az egy Mesznát kivételével, ki a röpirat óta rehabilitáltnak tekinté Zichyt) szinte aláírtak egy nyilatkozatot, mely május 6-án jelent meg s így szólt:

Gróf Zichy-Ferraris Viktor a lovagiasság ellen elkövetett eljárása folytán diszkvalifikálva lévén, nem sérthet senkit, tehát a lapok tegnapi számában megjelent gyávasági nyilatkozat által gr. Károlyi Pista nem tekinthető megsértettnek sem nem lehet hivatott arra, hogy Zichy gróftól egyáltalán elégtételt kérjen, ki annak adására képtelen.

Erre Zichy ismét válaszolt, azt mondván, hogy a kaszinói nyilatkozat igazolja, miképp Károlyi gróf csakugyan gyáva, mert csakis a gyáva védekezik mások nyilatkozatával.

E nyilatkozat, de kivált a bécsi Jockey Club magatartása, hol gróf Zichyt Thurn Taxis herceg vette oltalmába, arra a határozatra bírta Károlyit, hogy a párbajt elfogadja.

A párbaj tegnap reggel történt meg 9 és 10 óra közt. Gróf Zichy Viktor segédei voltak: gróf Chorinszky és gróf Zichy Sándor, Gróf Károlyi Pista segédei voltak: gróf Széchenyi Béla és gróf Károlyi Sándor. - A párbaj 20 lépésnyi távolságból történt előlépés nélkül. Első ízben mindketten lőttek, de egyikük sem talált. - Ezután pisztolyokat cseréltek, de teljesen alaptalan az a föltevés, mintha másodízben vont csövű pisztolyokkal lőttek volna. - Másodízben gr. Károlyi Pista lőtt először és Zichyt eltalálta. A golyó a mell jobbik részén, felülről számítva a 3-ik és 4-ik borda közt hatolt be a testbe, és átfúródván a testen, kijött a bal lapocka alatt, olyformán, hogy a bal karnak felső részét is, habár csak könnyedén, megsebezte. A párbajt nem lehetett folytatni: Zichy képtelenné vált a lövésre és a segédek kijelentették, hogy a párbajnak vége van. Ezután az orvosok azonnal a vérzés elállításához kezdtek, és sikerült nekik minden nagyobb vérzésnek elejét venni. Zichyt kocsiba helyezvén elszállíták Damjanich utca 5. szám alatti lakására. Déli 12 órakor érkezett a beteghez dr. Lumnitzer, ki megvizsgálta a sebet, és azt veszélyesnek konstatálta, nem zárván ki azonban a fölépülés abszolút lehetőségét.

Mert nem lehetetlen, hogy a golyó befúródván a testbe, a bordák alatt futott körül és kiszaladt a test másik részén, anélkül, hogy akár a tüdőt, akár a szív hálózatát sértette volna. Ez utóbbi jobbik föltevésre enged következtetni az, hogy vérköpés még a sebzés harmadik órájában sem fordult elő, s így a belső vérzés még nem volt jelen.

A beteg folyvást eszméleténél van, feküdni azonban nem tud, s így legtöbbnyire álló helyzetben van, mialatt két karjaival két ápolójára támaszkodik. Fájdalmat még nem érez, de ha lélegzetet vesz, azt csak nyögve teheti. A dél folyamában már többen részvétlátogatást tettek, de a beteghez nem bocsátanak be senkit. A látogatók közt volt Somsich Pál, később pedig Széchenyi Béla s több mások.

Már délután sikerült őt fekvő helyzetben tartani, ami lényeges föltétele volt annak, hogy állapota rosszabbra ne forduljon. Noha a beteg nyugtalansága az esti órákban valamivel növekedett, ez nem ad okot a komolyabb aggodalomra. A fődolog, hogy eszmélete eddig még egy percre sem homályosodott el, hangja teljesen érces és erős, ami amellett bizonyít, hogy a golyó nem tett kárt a tüdejében. Arca nagyon halvány és szenvedő, de nem vesztette el rendes vonásait és vérköpés mind ez ideig nem jelentkezett, sőt nem alaptalan remény, hogy ezután sem fog beállani. A sebfájdalmak azonban kezdenek beállani, amit főleg az okoz, hogy sehogy sem fekhetik anélkül, hogy sebét ne izgatná. Lélegzése még mindig nem könnyebbedett, sőt koronként görcsöket érez mellében, mik azonban nem tartósak, - Lumnitzer több ízben látogatta meg őt a délután folyamán: a beteg mellett állandóan Lumnitzer egyik asszisztense dr. Puky fungál. - A családból fölváltva a beteg betegágya mellett apja és anyja időznek. Az esti gyorsvonattal gr. Zichy Lajos is megérkezett.

A párbaj lefolyására nézve meg kell még említenünk, hogy a lövések szabályszerűleg tapsra és egyszerre történtek. A második golyóváltás alkalmával Zichy is lőtt, de nem talált. Amint a második golyóváltás megtörtént, Zichy néhány lépést tett, jobb felé, s aztán egy árok partjánál összerogyott. - Az orvos (Lumnitzer) és a négy segéd hozzáfutottak, mialatt gróf Károlyi helyén maradt. - A segédek látván a nagy vérzést, azt hitték nemsokára beáll a halál, s gróf Széchenyi Béla intett kezével Károlyinak, hogy távozzék, mire Károlyi eltávozott. - (A mai nap folyamán el is utazott Budapestről). Ugyanakkor Chorinszky is elment, hogy a szomorú esetet bejelentse Zichy szülőinek. A vérzés rendkívül nagy lévén, Lumnitzer aggódott a hazaszállítás lehetősége fölött. Sikerülvén azonban a sebeket elkötni, a hazaszállítás megtörténhetett. A párbaj némely hírek szerint nem Káposztásmegyeren folyt le, hanem a régi lóversenytéren. A párbajnál nem tanúk, hanem szabályszerű segédek szerepeltek. A mai gyorsvonattal valószínűleg Billroth is megérkezik Bécsből, és konzultálni fog Lumniczerrel.

Összetorlódtak az ünnepek az országban. Legelőször ünnepelt a jótékonyság és humanizmus a Károlyi palotában, azután a tudomány, az Egyetem, azután a mezőgazdaság, a Gazdasági Egylet, majd nagy ünnepet ült a magyar politika a Széchenyi ünnepben (s ugyanakkor a szoldateszka s az osztrák hagyományos politika Bécsújhelyen), míg végre ünnepet ült az ököljog, a Zichy-Károlyi-féle párbajban.

És ennek az ököljognak az ünnepei nagyon gyakoriak egy idő óta.

Ami nálunk történik, az már nem »egy-egy fölmerült eset«, hanem ez már nagy társadalmi betegség, mely rossz hírbe keveri e szegény országot, s melyen annyi szerencsétlenség árán tanulva, okvetlenül segíteni kell.

Csak rövid évek alatt mennyi esetet lehetett fölhozni, a megölt ipolysági ügyvéd, az agyonlőtt Perczel Aurél, a Nikó Lina s illetve Harkányi-féle embervadászat, Verhovay meglövetése és ki győzné elszámolni, mennyi áldozat s milyen égbe kiáltó botorságok, melyeket nyugodtan tűr el az állam.

Íme most is ott fekszik vérében az áldozat, halálvonaglások között kínosan, s mindenik nyögése vádolja isten előtt az államot, mely nem bír rendet tartani polgárai közt, s nem bír azoknak igazságot szolgáltatni, hanem megengedi, sőt - bátran használhatjuk e szót, rábízza a sértett felekre.

Hiszen nem az állam provokálta-e Zichy Viktorra is a nép ítéletét?

Valóban helyesen mondja egy lap, hogy Zichy Viktorban a Tisza-rendszer lett büntetve. Van benne valami: ráakadunk a nyomokra, ha e szomorú epizód fonalát végigvizsgáljuk. A Tisza-rendszer szülte korrupció volt annak kezdete. A Várady-affér vetette fölszínre Zichy Viktor nevét.

De sohasem vált volna botránnyá, ha nem Tisza Kálmán áll Zichy Viktor háta mögött, ha nem Tisza Kálmán, az erőszak és a korrupció minisztere.

Zichy Viktor érezte, talán tudta is, hogy Tisza őt nem fogja elejteni, nem félt semmitől, fölemelt fővel, gőgös hetvenkedéssel fogadta a nem alaptalan vádat, nem hunyászkodott meg az igazság előtt, hanem a mesterének hitvallása szólt belőle, s még neki állt följebb, s még ő igyekezett erkölcsileg megsemmisíteni a »csaholó« hírlapot, Asbóth Jánost. Igen, mert támogatva volt, s e támogatás hintette el a tragikum magvát. Az igazsággal szemben »magatartást« foglalt el Zichy Viktor, s illetve a kulisszák mögött Tisza Kálmán, s az igazság kereke agyontiporta Zichyt, mint ahogy agyon fogja egykor tiporni Tiszát.

Igen, a Tisza-rendszer bűnhődött. A közvélemény rárontott az első áldozatra, aki útjába vetődött e klikkből, és belemártotta a kezét a becsületébe. Kissé tán túlságig is ment, de a rendszert büntette. A közvélemény, hogy szigorú és áldásos lehessen, kénytelen volt igazságtalan lenni.

Mert ha az isten jótékony esőt bocsát a földre, azzal bizony keveset lehet törődni, hogy valaki meg is ázik, tüdőgyulladást kap és belehal. Az eső a fődolog.

A közvélemény fölháborodására már nagy szükség volt: fölháborodott, szilaj hullámokban csapkodott, és agyontemette szegény Zichy Viktort erkölcsileg.

Lehet-e neki rossz néven venni, hogy föl akart támadni, s hogy erre nézve igénybe vett minden utat, reménye nélkül a sikernek?

Ez mutatja, hogy Zichy Viktor nem volt süllyedt ember, mert nem bírta elviselni a vádat, az ítéletet. Ama rabra, aki agyát összezúzza börtöne vasrácsán, lehet-e mondani, hogy nem szerette a szabadságot? Lehet-e Zichyre mondani, nem szerette a becsületét? Mindent föláldozott, hogy azt visszaszerezze, még az életét is.

Zichy nem rossz ember. Zichy egyszerűen a rendszer embere, annak a körnek egy tagja, mely ma uralkodik hazánkban, annak meglazult erkölcsében osztozik, annak ledér és könnyelmű fölfogását bírja, s bizonyos felületességgel fogja föl a dolgokat, él a jelennek, s morálja »esetről-esetre« való. Ez vitte az államtitkári székbe, s ez vitte a lealázás utolsó stádiumára is.

Hogy éppen őt és nem egy másikat, ez a sors szeszélye volt és az ő balcsillagzata.

Egy röpiratot írt, de hasztalan, akik egyszer már ítéltek, nehezen kapacitálhatók az ítélet után. Ez meg a népek ferde morálja.

A röpirat, mely higgadtan volt írva, s melyben igen sok olyan körülmény volt fölhozva, mely enyhíti az ő hibáit, alig tett valami hatást. Ki hallgatna egy elítéltre, s aki hallgat is, ki venné szavait komolyan? Az időszaki sajtó, mely heteken át foglalkozott a Zichy-üggyel, akkor, midőn ő volt vádolva, szinte valóságos hajrát indítva ellene, s most alig szólt ez ügyhöz, midőn ő védte magát. Elhangzott védelme majdnem nyomtalanul.

Már csak egy eszköze maradt Zichynek. Az az eszköz, amely, mert hozzá nem nyúlt, vesztét okozta. Ez a párbaj volt. A párbajhoz nyúlt tehát Zichy Viktor, akár mint egy vízbe fúló, mely mindenhez kapkod, akár mint egy tagja azon magas arisztokráciának, mely duellumjaival és otromba becsületbeli kódexeivel (melyek mellett annyi nem becsületes dolgot lehet végig cselekedni, amennyit csak tetszik valakinek) megmételyezte a magyar társadalmat, akár úgy, mint fatalista, kit egy el nem fogadott párbaj miatt taszítottak el, s kit egy »sikk«-kel keresztül vitt párbaj után hátha rehabilitálnak.

A bécsi lapok, melyeknek némelyike vezércikkben emlékszik meg e szomorú esetről, rossz néven veszik Zichynek, hogy ő, ki elutasította a tisztességes párbajt, most, midőn többé semmi veszteni valója nincs, midőn ki van taszítva a társadalomból, mintegy mániából kereste a párbajt az öngyilkosság helyett - mely persze az ő moráljuk szerint sokkal jobban állt volna Zichy Viktornak.

Sőt, csodálkoznak a magyar lapokon, amelyek részvétteljesen jajdulnak föl Zichy Viktor balesete miatt, azok a lapok, amelyek őt tönkretették.

A bécsi lapok fölfogása, ha tagadhatatlanul némi tekintetben tárgyilagos is, de túlságos rideg, embertelen és kereszténytelen.

Mi, akik Zichyt közelebbről ismertük, az egyént mindig sajnáltuk benne, mert mint fönnebb is mondtuk, benne a rendszer, a felsőbb régiókat is beárnyékoló korrupció nem bűnhődött eléggé, de az ember, az egyén túlságosan.

Magyar közmondás, hogy egy rókáról nem lehet két bőrt húzni, s ebben benne van ennek a nemzetnek az a hatalmas érettsége: büntetni, aztán megbocsátani.

Az eltaszított Zichy nem volt többé gyűlölt személy Magyarországon. A büntetés lemosott mindent, mert nagylelkű nép a magyar s mindent megbocsát, csak a hazafiatlanságot nem.

Az eltaszított Zichyt részvét kísérte azon szomorú homályba, ahova süllyedt, s midőn nevét az új Károlyi affér újra fölszínre dobta, senki sem gondolt rá gyűlölettel, bosszúval, hanem szánakozással, s a szánalomhoz már csak egy lépés a rokonszenv.

S most, hogy vériben fekszik, haldokolva, bizonyára mindenki óhajtja fölgyógyulását, mert az egyén már eddig is jobban bűnhődött, mint kellett volna.

Károlyi Pistát nem lehet hibáztatni, mert ő bele lett forszírozva a párbajba, Zichy Viktort pedig nem lehet hibáztatni, mert őt sorsa vezette, ahol a sors vállalta magára, hogy valakit üldözzön, magyar ember, magyar szív, mindig az üldözött mellett lobban föl.

Mária több tinta és szóharc folyt e jelentéktelen ügyben, mint amennyit érdemel.

E bagatell egész a miniszterelnökig ment, ha nem is hivatalos alakban, s körbefutotta közigazgatási közegeinket mint a karikagyűrű.

Most ott fénylik a főkapitány ujjain. Neki lett igaza.

De lássuk a processzust.

Midőn a tanács is igazat adott a főkapitánynak, ekkor mi megapelláltuk a tánc ügyét a közigazgatási bizottsághoz, hátha úgy találja, hogy nekünk van igazunk.

A közigazgatási bizottság azonban talált ahelyett egy paragrafust, amely szerint ebben a dologban nem ő az illetékes, hanem a királyi biztosság, oda tette át az iratokat.

A királyi biztosság aztán talált egy másik paragrafust, amely szerint ebben a dologban nem ő az illetékes, hanem a közigazgatási bizottság.

(Mert a közigazgatási törvény olyan törvény, amelyben mindent megtalál az ember, amire szüksége van.)

A közigazgatási bizottság ekkor fogta magát, szemet hunyt a különféle paragrafusoknak, s öt ellenzéki szó ellenében helybenhagyta a főkapitány tánctiltó végzését.

Ez pedig ma délelőtt történt, s azzal be van az egész ügy fejezve. Mi nem kereskedünk tovább.

A főispán ugyan még ma is megapellálta adott jogánál fogva az ügyet.

A királyi biztosság tapintata és udvariassága pedig hidat mutatott, amelyen eredményhez juthassunk, s a főkapitány önálló végzését eltolja egy másik önálló végzés.

De mi nem lépünk rá erre a hídra: nekünk nem kellenek kivételes engedmények. Tiszteljük a felsőség rendelkezését: a tisztelet arra készt, hogy meg is tartsuk.

S én részemről igen sajnálom a főkapitány urat, aki ellen illo tempore, kissé kemény kifejezéseket használtam azon hitben, hogy ő jogtalanságot követ el.

De hogy ím, most annyi fórum és annyi okos ember azt találta, hogy ő jogosan tiltotta el a táncot, bizonyosan nekem kellett tévednem. Beismerem örömest.

Nem volt célunk Taschler úrral versengeni, s mikor már arra a térre indul az ügy, hogy arról van szó, ki az erősebb - visszavonulunk biztos győzelmi kilátásaink elől, s meghagyjuk őt a legerősebbnek!

Így örökítse meg a történelem.

Derék képviselőjét ős Szeged városának láttuk már különböző alakokban, a zöld asztalnál, a néptribuni hordón, a királyi biztosi előszobában, a bakon stb. Én magam is szerencsés voltam őt számtalan különböző attitűdökben bemutatni, de arra még sem gondoltam soha, hogy ő egyszersmind műítész is és jeles hazai szobrász.

Pedig ő az. A szürke karbonári kalap alatt nagy művészi ideák forrnak. A megtisztult ízlés és a költészet tündérkagylójában született nagy gondolatok lóbálódznak az arisztokrata-demokrata agyvelejében, s azokból ő ki-kieregetné ha egyet kettőt Szeged jámbor lakói közé, akik, valahányszor megszólal, mindig elcsodálkoznak vala ekként sóhajtva: Ez már még is túlságos nagy bölcsesség egyetlen egy embertől.«

Bakay Nándor úr legújabban Szeged veszedelmének megörökítéséről és Szeged hálakifejezéséről értekezik a tegnapi »Szegedi Hiradó«-ban március 2-ről (mért nem várta már be április elsejét ) kelt cikkében.

Bakay - úgymond, - fölveti ez eszmét, s megbeszélés tárgyává kívánja azt tenni a sajtó terén.

S ezzel kapcsolatosan egy indítványt is tesz, mely sem több, sem kevesebb, minthogy a gyásznap emlékére egy emlékszobor állíttassék föl a főtéren, s melyre aztán hálábul föl lehetne vésetni azok neveit is, akik legtöbbet adakoztak az árvízkárosultaknak.

Ez lenne Szegeden a »másik« szobor. Mert egy már van, a Dugonicsé, aki - mint a hagyomány meséli - kevés híja, hogy lovon nem ül ott a reáliskola előtt.

Még pedig akként kombinálta azt ki Bakay, hogy hadd álljon az oszlop szürke márvány talapzaton és legyen az fekete és ketté törve. Valamint legyen rávésve a pusztulás napja, éve és ténye. (Hogy érti ő ezt a tényfölvésetést?) Mikoron pedig fölépül a város, a főnix madarat kell a fekete tört szobor tetejébe tenni... Hadd röpködjön ott kevélyen.

Bizony sok álmatlan éjszakát tölthetett az I. kerület érdemes követe, míg azt ilyen szépen összekomponálta, ahogy leírja. Pedig bizony hasznosabbra is fordíthatta volna idejét, t. i. alvásra. (Mert ő akkor leghasznosabb, ha alszik.)

Nagyon bolondos gondolat az!

Először azért, mert egyáltalában nincs szokásban nagy katasztrófákat szobrokkal ünnepelni meg, diadalnak hirdetői a szobrok, hogy dagasszák az utódok szívét, vagy nagy emberek alakjának megörökítői, hogy az emlékezet sokszor találkozzék velük, s példáikról tettekre gyulladjon a szív: nagy szerencsétlenségeket kápolnák, templomok jeleznek, az alázat, az emberi gyengeség, a szív hajlékai, és nem kevély, egekbe nyúló oszlopai az emberi erőnek.

Már ebből a szempontból is monstrum a Bakay indítványa, de még ezenkívül is mennyire ízléstelen!

Egy költséges szobor, szürke és fekete márványból, amelyre rá vannak vésve hálából az egyes adakozók nevei, akik persze annyi fölösleges pénzt adtak össze, hogy nem bírták hova tenni a szegediek, hanem ráköltötték egy őket dicsőítő monumentumra.

Nehezen hiszem, hogy valakit ez az intenció vezetett volna az adakozásra; de különben is az összes adakozók nevét úgysem lehetne fölvésni, már pedig legalább és előttem éppen olyan érdem az, ha a szegény Szabolcs megyei parasztasszony odaadta a maga keserves ötven krajcárját, mint a Magyar Általános Biztosító Társaságé, mely ezrekkel adózott az árvízsújtottaknak. A szegény ember fillére egy lapra kell hogy írva legyen a főúr aranyaival.

Azért hát minek az a sok üres beszéd, hagyjon Bakay békét az ilyen dolgoknak, s ne igyekezzék minduntalan brillírozni elmeficamjaival!

A szegény emberek pedig főzzenek vízzel: örökítsék meg a gyászt sokkal meghatóbban és kevesebb költséggel, s fejezzék ki hálájukat az adakozóknak írásban. A szívekben úgy is ott van: az egyik is, a másik is.

Ha azonban mégis megcsökönyösödnék a közvélemény, s erőnek erejével szoborral akarná Szeged veszedelmét megörökíteni, akkor, isten neki, hozzájárulok én is a tisztelt képviselő úr indítványához, de lényeges módosítással.

Ugyanis magát, Bakay Nándort kell életnagyságban kifaragtatni fehér carrarai márványból. S fekete nagy betűkkel ráírni:

»Szeged veszedelme.«

S bizony-bizony, elég találó lesz az így is...

»Nec arte, nec Marte« cím alatt nem mindennapi éretlenséget tálal föl a »Szegedi Hiradó« vasárnapi számában, cicero betűkkel az olvasóinak. Valami siheder rugdalódzik VI. osztálybeli stílussal, banditának, kémnek, orgazdának, krokodilusnak és bűvös kígyónak nevezve az ellenzéket, s ezt mind egy füst alatt egyszerre. S e nagy fantáziával fölruházott cikkíró, mint értesülünk, valami Pollák Simon, ki többször riad föl a »nec arté«-ra célozva, hogy »Pártom, ez a jelszó megillet téged. De illessen is meg mindvégig.«

Nem tudjuk, melyik legyen a Pollák Simon úr pártja, de látjuk, hogy az vezérlete alatt áll, mert annak a nevében fontos nyilatkozatokat és őrületes kirohanásokat tesz. Eleinte, mert a hagymát is emlegeti, egészen másutt kerestük pártját, a cikk végén azonban maga is fölfedezi e pártot, mégpedig a szabadelvű pártot. Erre a pártra nagyon büszke az ipse, ám hogy a párt tud-e valamit e bhöszkeségről: nagy kérdés. Különben közöljük e tavaszi zöldséget szóról-szóra, hogy olvasóinknak azzal nehány derült percet szerezzünk.

A »Szegedi Napló« is hozta hírét, hogy Szabados János elnöklete alatt egy deputáció ment föl Budapestre, azzal a misszióval, hogy ott a szegedi javaslatok tárgyalása alkalmából kedvező hangulatot teremtsenek a javaslatok iránt az egyes kormánypártok: mamelukok, notibillitások és primipulusok között, más szóval, hogy őket Szeged részére s illetőleg a javaslatok elfogadására kapacitálják.

Vala pedig ez igen dicséretes szándéklatból csinálva és igen okosan kigondolva idehaza.

Mert hát nagy ott fönt a korrupció. Sok a korcs hazafi és Szegednek számtalanok az ő ellenségei, s még többen a közönyösek: amazokban az ellenséges indulatot kell agyonbeszélni, emezeknek pedig érzését kell fölébreszteni ékes, rábeszélő szavakkal.

Hozzá is fogtak föladatukhoz lelkiismeretesen. Megkerítették ötven krajcárért a »képviselők név- és lakjegyzékét« s elindulának, hogy sorba járják.... a jeleseket és kéteseket.

De fátumok fátuma!... nem találnak egy mákszemnyi oppozícióra sehol sem, s egyetlen argumentumukat sem mondhatták el, pedig milyen pompás érveik voltak kifundálva.

Szomorúan ballagtak házról-házra, követi küszöbtől követi küszöbig, s akivel csak szóba álltak, egytől egyig Szeged barátja volt.

S íme, mikor már egészen lemondtak a reményről, s csüggedten, lehorgasztott fővel éppen távozóban valának egy kiváló pártvezértől, ki Szeged iránt lelkesedéssel volt eltelve, az váratlanul egyszerre csak megállította őket az ajtóban.

- Tehát az urak kapacitálni jöttek Budapestre?

- Körülbelül... - mondja a deputáció egyik szerény tagja.

- Bizony könnyű föladat - jegyzi meg a pártvezér mosolyogva. Mert itt mindenki Szeged részén van saját szolgálatából...

- Valóban mi is azt tapasztaltuk...

- Hanem mondok én az uraknak valamit, hogy az idejüket még sem töltsék egész hiába. Van valaki mégis, akit nem ártana kapacitálni.

- Kicsoda? - kérdi fölcsillanó szemekkel a küldöttség.

- A saját képviselőjük.

*

Ekképp történt... vagy legalábbis történhetett. Csak az egyetlen Bakay emelte föl szavát a szegedi javaslatok ellen.

Jó szerencse, hogy - hiába.