Tavaly vettük szokásba, hogy koronkint egy-egy cikket írtunk a társulatról, először megbíráltuk őket úgy, amint vannak, azután pedig bemutattuk időközökben a fejlődésüket. Ez azonban nem bizonyult be olyan hasznosnak, hogy fáradságunkat indokolhatta volna. A vidéki társulatok megcsontosodott elemei nem igen haladnak: ők az örök változatlanság jelképei, mint a malomkövek, leőrlik a nekik kiosztott szerepet, s aztán megint megállanak, míg a molnár el nem indítja.

Beösmerjük, hogy Magyarországon eddig a vidék szolgáltatta a Nemzeti-, sőt most már mondhatjuk a Népszínháznak is a legjelesebb erőket. Nálunk a színészek a vidéken támadnak, és nem a konzervatóriumból, mely csak vékonyan termel tehetségeket, de a vidék is immár egészen kimerült e tekintetben, s a nagy nemzedék után igazi pangás állott be.

Mikor nemrég a »Szegedi Hiradó« prücsköt bogarat hozott föl kínjában Aradi mentségére, csak egyet elfelejtett elmondani Aradi társulata mellett, ami pedig többet ért volna egy véka Hiradó féle argumentumnál, hogy t. i. rossz ugyan az Aradi társulata, de nem is lehet jobb, azon egyszerű okból, mert nincs is sokkal jobb társulat, ha arannyal fizetik sem.

Szomorú argumentum, de igaz, hisz ott van a Népszínház, hogy a jobb vidéki színpadokat ne említsük, ahol középszerű színészek játsszák a vezérszerepet, mint Solymossy, Tihanyi, Eőry, Együd stb., hol a külső csillogásnak s a nemzet kedvencének, Blahánénak kell elfedni az abszolút művészet hiányait.

Mert hol áll Solymosi, Tihanyi, Eőry vagy Együd a tökélytől? Bizonyára még nagyon messze. Ők csak eltalálnak néha-néha egy-egy szerepet, s nevezetességük alapja az, hogy kartársaik még gyöngébbek.

Rákosi, mióta a Népszínház vagyonilag megerősödött, mindent elkövetett, hogy a legnagyobb erőket hozza a vidékről, semmi áldozatot nem kímélt, s össze is hozta talán a legjobb erőket, de mégsem bírt összehozni jó társulatot, csak legfeljebb tűrhetőt.

Valóban, ha körültekintünk a vidéki jobb színpadokon, oly kevés válogatni való van, hogy Aradit nem lehet egészen okolni az ebből önként folyó enyhítő körülmény folytán.

De elég is ennyi a bevezetésből: térjünk át Aradi úr új társulatára. - Azonban mielőtt ezt tennők, szabad legyen egy-két megjegyzést előrebocsátani, hogy miért tesszük.

A színházat azon föltétel mellett adta át a városi tanács Aradinak, ha társulata tagjait április tizenötödikéig a színiválasztmány kívánataihoz képest szervezi s bemutatja.

Ez okadatolja azt, hogy a társulatról hosszabb ismertetést közöljünk. Vegyük betűrendben, legelőször Abonyit. Abonyi jó akvizíció. Somogyit képes pótolni. Valami könnyedén nem mozog a színpadon, s robusztus alakja sem válik előnyére a szalonban, de értelmes színész, poénírozva játszik, elég ügyes, meg lehetünk vele elégedve.

Sajnos, a Berki párról az ellenkezőt kell mondanunk.

Mindkettő jó alak, de egyik sem termett a színészi pályára, s különösen a szegedi közönséget kielégíteni nem képesek. Berkiné asszony csupán népszínművekben tud lenni - középszerű. Berki úr pedig még másodrendű epizódszerepekben is rosszabb Megyerinél, akit a lefolyt szezonban a pályatévesztett emberek eleven példányképének tartottunk.

A Bodrogi párral úgy vagyunk, mint a cigány a hideggel, ha a meleg kályha mellett ül, »mindegy, ha fagy, ha nem fagy«.

Bodrogi gyengeségeért némileg kárpótol Bodroginé. Bár meg kell itt jegyeznünk Aradi úr okulására legalább a jövőre nézve, hogy a vidéki színpadokon, ahol nemcsak művészek, kikre soha sem unhat rá az ember, a ruhatár és az emberek gyarlóságáért csupán a személyváltozások idéznek elő némi ingert. - Hiszen a fővárosban is, a nemzeti színpadon, hol kitűnő művészek játszanak, ott is szükségesek az új díszletek és a szerepváltozások.

Aradi úr, ha már azt nem teheti, hogy jó előadások legyenek, s hogy új ruhákat szerezzen be esetről-esetre, legalább már azt az egyet tegye meg, hogy a szereplőket lehetőleg változtassa.

Enyváry Saroltát megkedvelte a közönség, még mikor először volt szerződtetve és kétségkívül most is szívesen látja, mivel a kisasszony sokat haladt egy év óta, leginkább játékában, - úgy, hogy ha Aradinak még egy hasonló kaliberű énekesnőt sikerül szerződtetni, kielégítő operett-előadásokra számíthatunk, még Várady gyenge játéka mellett is.

Makót szereti a közönség: ő »a karzat embere« s bár nem pótolja e tekintetben Rónaszékyt, csak örülhetünk, hogy itt maradt. Makónak nincsenek ambíciói, s hasonlít a pamfletírókhoz, kik nem a kritikának, hanem a rosszabb ízlésű közönségnek írnak.

Ő már olyan erősen lépett rá erre a lejtőre, hogy nem lehet többé megállítani; a művészet számára el van veszve, - de mindenkor kedveltje lesz a vidék publikumának bizonyos része előtt, s ilyenekre nagy szükség van. Mert ez a közvetítés a paprika-jancsiságtól az igazi művészethez. A Makó-féle színészek a hidak, s éppen azért sok dicséretes van bennük. Hogy Makót ostoroztuk egy ideig, annak oka főleg abban rejlik, mert eleinte azt hittük, művésszé válhatik, s ez esetben kötelességünk volt őt a hibás irányra figyelmeztetni, sokszor kíméletlenül is.

A többiekről a legközelebbi alkalommal fogunk szólni.

Előző tárcacikkünkben megígértük, hogy szólunk a társulat többi tagjairól, és ami a színügyi választmány tegnapi ülése után, ha nem is vált éppen fölöslegessé, de egyik célját mindenesetre vesztette.

Megyeri következik betűrendben a napirendre. Megyerit, mint többször is mondtuk, pályatévesztett embernek hisszük, mindamellett lehetetlen eltagadni, hogy az utóbbi időkben oly haladást tett, mely valóban meglephette a közönséget. A legutóbbi időkben »Az első foglalás«-ban, a »Nők az alkotmányban« s egyebütt oly sokoldalú játékot tanúsított, hogy reményeket ébresztett arra nézve, miszerint jó színész is válhat még belőle. Hiszen a »győri eset« óta semmi sem lehetetlen már.

Peterdi tetszetős alak a színpadon, s ez nagy előnyére van, mert sok gyengeségét megbocsátja emiatt a közönség. Mindenben meglátszik még rajta, hogy kezdő, a színpadon nem otthonias, de modoros. Hogy tehetsége van, bebizonyította Timót szerepében a »Proletárok«-ban, a »Piros bugyelláris«-ban, stb. Hasznavehető tag, szívesen látjuk jövőre. Azonban nem ajánlhatjuk neki eléggé, hogy tanuljon, s igyekezzék szerepeibe életet önteni.

Síposné, Dobozi Lina határozottan a legjobb akvizíciója Aradinak az új tagok közt. Játékán bizonyos kellem és báj ömlik el, szerepét majd mindig kidomborítja, s még a részleteket is kiemeli, ami vidéken igen ritka dolog a mi viszonyaink közt, mikor a Nemzeti Színház egy elsőrangú szalon-színésznője, Felekyné asszony sem képes uralkodni a részleteken, hanem csak általánosságban színez.

Még a két operett-énekesről kell szólanunk. Gálosi úrral meg vagyunk elégedve, mert tenoristák dolgában nem lehet válogatós a vidék, midőn a főváros is annyira szegény. Gálosi úr, ha nem énekel is valami különösen, de tud játszani is, s ez szükséges, nagyon szükséges, mert a fatuskó tenoristák, akikkel eddigelé dolgunk volt, képesek voltak szép énekük mellett is egészen tönkretenni a darabokat, miután az operettekben a nagy szerepek mind nekik vannak írva. Gálosi úr játékában nem ártana valamivel több mérséklet.

Váradi úr van hivatva betölteni az egyik legfontosabb szerepkört Szegeden, t. i. az operetteken kívül ő népszínmű énekes is, de fájdalom, Váradi úr gyönyörű hangja dicsérve sem lesz képes távolról sem megfelelni e fontos szerepkörnek. Tavaly Berényinek meg tudtuk bocsátani, hogy gyengén énekelt és jól játszott, de a megfordított viszony nem áll: mert Váradi úr éppenséggel nem tud játszani, s deguttans dolog őt csak látni is a színpadon, mihelyt az éneket elhagyja. A szegedi nép főleg a népszínmű hősének ügyes ábrázolását kívánja elsősorban, s mert zeneileg nem képzett, az ebbeli tehetség hiányait neki nem pótolhatja semmi sem.

Nagyon hasznavehető tag lesz még a társulatnál a kis Aradi Emilia, aki valóban föltűnt az »Aszalay uram leányá«-ban. Csak ne bízza el magát és szorgalmasan képezze magát.

Legvégül hagytuk Vécsei Annát, akiben van tehetség, de játéka nélkülözi a közvetlenséget, úgy hogy őt még nem lehet élvezni. - Értelmes, szorgalmas, de mit ér, ha nincs benne szikra! Igazi ellentéte ő a kis Tóth Ilkának, kiben éppen az hiányzott, ami Vécsei Annában van meg, a kiben éppen az van meg, amire - Vécsei Anna képtelen. Tóth Ilka (valóban kár volt engedni távozni) megnyerte valóban, hiányai dacára is, a közönséget, Vécsei Anna nem.

Ezek röviden ama észrevételek, melyeket a társulatról elmondani szándékoztunk, nehány jelentéktelenebb tagra nem is reflektálva, bár nem foghatjuk föl, hogy a szép hangja által föltűnt Ferenczyné asszonynak mért nem engedett az igazgató és a rendező nagyobb tért. Ahelyett azonban a férjét, Ferenczyt kiabáltatták minden áldott nap, nagy megpróbáltatásnak téve ki a közönség idegesebb részét.

Summa-summárum kitűnik, hogy ebben a társulatban akadnak ugyan jobb és használható elemek, de igen sok benne a hézag, kell egy jó népszínmű énekes, egy jó, legalább Enyváry Saroltához hasonló operett- és népszínmű-énekesnő, kell egy komikus, mert Makó egyénisége inkább az intrikus szerepekhez való és az operettek burleszk-alakjaihoz. Okvetlenül szükséges még vagy két szalon-színész, akit meg lehessen nézni, s főleg a női szalon-szerepek betöltésére kell Siposné mellé még egy fiatalabb jó színésznő, például Békesi Irmával lennénk megelégedve.

Ha a társulatában mutatkozó hézagokat ekként tölti be Aradi úr, akkor a Szegedi Napló is örömmel fogja őt üdvözölni az új szezonban, mert nem a személyek vagyunk mi ellenségei, hanem a hiányok ostorozói kívántunk lenni.

Búcsúzóul azonban még egyet.

E rövid ismertetésben korántsem voltak fölemlítve a társulat összes tagjai, mert ki tudná az összes tagok szerét-számát. Aradi úrnak ugyanis megvan az a rossz szokása, hogy az ország minden részéből összeszed mindenféle népet, kiknek egy része még megállni sem tud a színpadon; vannak ezek közt szánandó alakok, akikből elég hogy egyet állítson oda a legnagyobb művészek mellé - s nem ér az előadás semmit. Neki egész garnizonja van ez »esetlen trupp«-ból. Föl nem foghatom, hogy ilyen embereknek még fizet is. Bocsássa el ezeket irgalmatlanul, s könnyítsen ezzel büdzséjén, hogy megbírhassa azon égető és okvetlenül szükséges kiadásokat, melyeket a szegedi közönség ízlése megkíván, s áldozatkészsége megkövetel.

Ami Rónaszékynénk igazi virág...

Amikor a kritika ütötte, mint a fonnyasztó dércsípés behatása alatt a virág, mindig összébb-összébb zsugorodott. Majdnem egészen élvezhetlen lett.

Minthogy nehány szerepében mindinkább méltányolni kezdé a »Szegedi Napló« és a közönség is, mintha ez lenne az üdítő harmatja, színében élénkül, s szemlátomást üdébb, virulóbb, szebb és élvezetesb. Mint »Hercegasszony« legalább olyan jó volt, hogy még az ellenségei is meg voltak vele elégedve. A barátjai pedig majdnem megvoltak.

Hanem azért mégis olyan virág ő, hogy csak akkor tesz hatást, ha a virágcserép, amelybe ültetik, harmóniában van vele.

A Madame l'Archiduc szerepe neki való volt.

*

Az est dicsősége azonban a Makóé. Bravúrral játszotta egy kiélt uralkodó herceg tipikus formáját, oly találóan, annyi zsenialitással állította elénk, hogy egy festő is megirigyelte volna.

Nem habozunk megírni, hogy Makó kiváló tehetség, kit a Nemzeti- vagy a Népszínházban is díszes hely illet meg.

Általában sajnálni lehet, hogy a Népszínház, mely elvégre is az ország pénzén épült, egy olyan lelkiismeretlen bérlő kezében van, ki komédiázó rokonaival rakja meg azt, ahelyett, hogy a vidék kitűnőbb színészeit gyűjtené össze oly kompakt személyzetté, mellyel imponálni lehetne a külföld előtt is.

Ahelyett ezek a jó erők elpusztulnak Vásárhelyen, Makón, Piripócson s egyebütt, s mire a jó hír lassú szárnya Rákosi uramig viszi az ő tehetséges voltukat, addiglan már vagy megromlottak a vidéken, vagy elérték már azt a kort, amikor a színész már csak hanyatlani tud.

A darabról nem szólunk semmit, csupán azt említjük meg, hogy az »A-b-c« tetszett legjobban. Rónaszékyné sok tapsot kapott, s ismételnie is kellett.

A segédszereplők közül Tóthfalusi volt jó - míg ellenben Munkácsi nagyon diszgusztálta a közönséget. - Valódi Nagy Pista ő, a Nagy Pista hangja nélkül.

*

A pénteki előadás Dobsa »V-ik László«-ja, s újév ünnepe óriási közönséget hozott a színházba.

Aradi bölcsen tenné, ha vasárnap, mikor úgyis a nép a közönsége, többször adatna történelmi drámákat, amit sokkal szívesebben nézik[!], mint a mindenféle gyarló népszínműveket, s azonfölül még kulturális célt is mozdít elő, ha történelmünk egyes kiemelkedő pontjait ösmerteti meg a néppel.

Beczkóiné, Somogyiné, Somogyi és Bodrogi tetszettek leginkább.

Aradi szerencsés ember; gyönge társulatának dacára is mindig tele van a színház. A legutóbbi két estén nagy volt a közönség, s kivált ami fölötte örvendetes, a karzat publikuma, a köznép mutat tömeges érdeklődést. Tiszteletre méltó vonása a magyar fajnak, mely fölülemeli a ringelspielező német plebsen.

A »Hercegasszony«-t szombaton ismételték. Az »A-b-c« ismét meghozta Rónaszékyné asszonynak a tapsokat. De különösen Makónak volt fényes estéje: többször fogadta tapsvihar. A »szép kapitány«-t Peterdiné asszony személyesítette kielégítően. Az operett határozottan jobban ment, mint annakelőtte, mert főleg a zenekar is megerősödött a múlt héten érkezett zenészekkel. Páczi bandája, mint halljuk, ezentúl nem játszik a színháznál, s jeles játéka, mely fölvonások közben is sokszor szerzett gyönyört a közönségnek, félünk, hiányozni fog a népszínműveknél.

*

Tegnap a »Peleskei nótárius«-t láttuk gyönge előadásban. A vasasnémeteken és Bodroginén kívül, ki a boszorkány volt, egyetlen sikerült alakot sem láttunk, a józamatú régi bohózaton mindamellett pompásan mulatott a közönség.

*

Szerdán a Makó jutalomjátéka lesz, a korán elhunyt Toldy Pista egyik jeles darabjával, az »Új emberek«-kel. - Makó rövid idő alatt vívott ki közkedveltséget. A legnagyobb mértékben megérdemli a pártolást, a buzdítást és a sikert.

Tegnapelőtt az »Óh, azok a férfiak!« című jóízű bohózat került színre. Vécsei Anna, Bodroginé, Makó jól játszottak. A színházban bár kicsi, de válogatott közönség volt, mely kitűnően mulatott a darabon. A darabról magáról nem írunk, mert nem szokásunk éretlenkedni, mint a legtöbb vidéki újság teszi, mely még egyszer szuperrevidiálja az európai sajtót, s Hugo Viktor, Feuillet s több mások nagyszabású műveiről Piripócson és Szegeden még egyszer eldönti, ha vajon érdemes volt-e előadásra, vagy pedig összefércelt silányság.

*

Tegnap ünnepnap lévén, (dicséret illeti ezért Aradit) ismét történeti darab jött színre, a Szigligeti »II. Rákóczi Ferenc fogsága«. A nagyszámú karzati s lent is fölötte vegyes közönség megelégedve távozott, dacára a silány előadásnak, mert az egy Somogyit kivéve, ki a törvényszék előtti jelenetben pompás volt, a többi szereplőt alig lehet kielégítőnek mondani.

Tegnap a Makó jutalomjátéka színig megtölté a színházat, - még a páholyokat is. A jutalmazottat nagy tapssal fogadták kiléptekor, s hálás szerepében (Csipkeyt adta), csak fokozta a játéka iránti vonzalmat a közönségnél, bár megint túlzott, amitől Makó sosem bír menekülni, s aligha is le nem kell arról az egyről már mondanunk, hogy ő valaha szalon darabban jól játszhassék. Az est legnagyobb sikere a Rónaszékyé volt, ki sohse játszott oly diszkrét, mint éppen ma. Egészséges s finoman árnyalt humora egyszer sem csapott ki medréből, a burleszkbe. Az egész előadás jó volt. Bodrogit kivéve, ki nem termett mágnásnak s elejtette Muki gróf szerepét egészen.

*

LEVÉL A KRITIKUSHOZ!

Ecsém! Aszondom, nyomd meg azt a kalamust máma, mert majd én találok közétek csördíteni.

Ordíjj kapu! kiálts város! e hallatlan merészség fölött, hogy engem egy komégyiás deszkákra vigyen.

Pedig ott voltam. Csakhogy Darlaynak adott ki tulajdon édös magamat az a csúfondáros Rónaszéky.

Gyönyörködtem is elejénte a saját úri személyömben, de osztég, hogy ott megkosaraz az egész világ színe előtt az a Jeruzsálemi Kata menyecske, dühbe jöttem s hogy még tetejibe az a zsidó lurkó is legyőzött a duellumban, elfutott a fekete míreg s legalább három litör epe van bennöm.

Aszondom, ecsém, hogy ha én azt kiöntöm a színészekre, még a súgó is belefullad.

Pedig anélkül ez a színtársulat egy mukk nem sok, de annyit sem bír nyekenni.

János

- Érdekes vendége lesz színházunknak e napokban. A szép Erdélyi Marietta kisasszonyt, a kolozsvári Nemzeti Színház kedvencét sikerült Aradinak néhány vendégjátékra megnyerni. Marietta kisasszony úgyszólván korának egyik legszebb hölgye, ki délceg termetével, elegáns modorával, szép arcával annyit hódított már, bizonyosan Szegeden is rokonszenvvel fog találkozni. Mint színésznő is az első rangúak közé tartozik, s fényes toalettjei, melyek még a Blahánéét is messze elhomályosították, különösen az operettekben, közbeszéd tárgyai voltak a fővárosi szalonokban. Mint halljuk, Angot, Faust, a Szép Galathea és a Ninissben fog föllépni. Ez lesz oszt az igazi szép Niniske.

Erdélyi Marietta kisasszony, mint értesülünk, holnap megérkezik s hétfőn »Angot«-ban lép föl. Ange kisasszonyt fogja benne énekelni.

*

Ma, vasárnap, eredeti újdonság kerül színre, Deréki »Szép asszony kocsisa« című népszínművével. Ez a második premier az idén, kívánjuk, hogy jobban sikerüljön az elsőnél. A darab meséje összevonva ez: Trézsi asszony korán özvegységre jut, s vagyona és szépsége által is szerelmet ébreszt a legényekben, ezek között a falu kántora, Farkas uram is ráveti szemét. De Trézsi asszony hideg marad, szíve csak Palkó iránt vonzódik, ki nehány hóval ezelőtt vetődött a szomszéd faluból Szántódra, hol Trézsi mint kocsist fölfogadja. Palkó és Trézsi csakhamar megszerették egymást, mit sanda szemmel néz a kertek alatt kullogó Farkas és hogy elhintse a konkolyt, elmondja Trézsinek, hogy Palkót ismeri már régebben, tudja, hogy Kőröshegyen volt szeretője, az özvegy Korógyiné leánya, kinek e viszonyból gyermeke is született. Trézsi erről meggyőződést akarván szerezni magának, áthajtat Kőröshegyre, hol csakugyan találkozik, Palkó elhagyott kedvesével. - Trézsi szenvedélyes asszony létére, meg akarja vele beszélni Palkó hazudságát, sértve találja magát érzelmeiben, és midőn a Balatonon vihar van kitörőben, halért küldi Palkót a túlparton levő halászhoz, azon vétkes szándékkal, hogy a Balaton hullámai közt találja sírját. Amely hirtelen fogamzott e bűnös eszme a szenvedélyes menyecskében, oly hirtelen jön a megbánás: kétségbeesetten nézi a partról, mint hánykolódik a piciny csolnak, mint küzd a torlódó hullámokkal, és midőn azt fölborulni látja, kétségbeejtő sikoltással hanyatlik az odaérkezett Balog tanító karjába. Midőn föleszmél, Palit - ki az árral küzdve, szerencsésen partra úszott - meglátja, és elmondja neki, hogy mindent tud, és hogy Palinak ezért az ő házát kerülni kell.

A vihar alatt leégett Korógyiék kis viskója is, és a Palkótól elhagyott szegény Böske útnak indul. Trézsit kéri, hogy ha a szeretőjét elszerette tőle, fogadja magához annak ártatlan gyermekét is, kiről ő most - szolgálatba kényteleníttetvén menni; - úgysem tudna gondoskodni. Trézsi ezt - jóvá akarván tenni hibáját - magára vállalja, sőt a búcsúzni jött Palinak szívét is visszatereli régi kedveséhez, maga pedig - a hoppon maradt kántor nagy bosszúságára - Balog tanítóhoz megy feleségül, kit mint igaz barátját és tanácsadóját már régebben tiszteletben tartott.

A három legszebb szegedi kisasszony közül körülbelül a legszebb szórul szóra a következő kritikával lepett meg a »Citromok«-ról.

»Ej ej, uram! - Ön nagyon el volt foglalva a »Citromok« alatt egy alsó-páhollyal a túlsó oldalon. Ön nem figyelt, s ismét kénytelen lenne helytelenségeket követni el a kritikában. Íme, uram, én kisegítem önt.

A darab igen mulattató volt, Bodroginé túlzott, valamint Makó is, ki őrnagy helyett igazi anyámasszonyt adott. Ellenben Somogyi jó játékával élvezetet szerzett a közönségnek. Somogyi pompás színész és szép ember. (Ej-ej, kisasszony!) Föl nem foghatom, hogy őt a "Szegedi Napló" mintegy mellőzi, mert tüzetesen sohasem foglalkozik vele. De térjünk ismét át az előadásra. Tóth Ilka igen szeretetre-méltóan fojtogatta a "4-ik" számú "citromot", játéka teljesen átgondoltnak látszott nekem, dacára, hogy Tóth Ilkáról azt kezdik rebesgetni egy idő óta, hogy öntudatlanul sikerül neki egy-egy szerepből egy-egy részlet, már t. i. amikor sikerül.

Hanem mit mondjak Megyeriről? Ah uram, mire jutott ez a Megyeri név? Megyeri nem is annyira citrom, mint citromhéj: eldobni való.

Fogadja sat...

Kelt Szegeden, jan. 10. 1880.

U. i. El ne árulja kérem a nevemet, hanem tegyen helyibe egy csillagot soraim alá.«

Bár nem értek vele egyet, kiadtam szórul szóra e csipkedő kritikát annak tanúságaul, hogy egy virágnak is vannak tövisei, s hogy ha szelíd galamb is valaki, mihelyt kritikába fog, nyomban vérszomjas lesz.

*

A SZÉPASSZONY KOCSISA

A darab, melynek meséjét a múlt számban közöltük, ma nagyszámú közönség előtt került színre. Szerzőtül nem lehet megtagadni a tehetséget, bár darabja nem életképes, meseszövése ügyetlen, dialógjai pedig naivok, mégis ki-kicsillan mindenütt, hogy van érzéke a népies iránt, sőt a humor iránt is, a színpadi hatás titkait pedig annyira ösmeri, miszerint nem látszik előttünk valószínűtlennek, hogy valamikor sikerült darabokat fog írhatni. A darabban van nehány sikerült alak is.

A szereplők közül Rónaszéky azzal hatott, hogy a lajbijának nem volt hátul bélése, Makó meg azzal, hogy Rónaszékyt maszkírozta, hogy C-nek görbülve tipegett-tapogott a színpadon, s folyton mókázott, hogy: »kutya kutyánszki, lába lábánszki.«

Hogy csepűt is ettek volna - azt nem láttam.

*

Erdélyi Marietta tényleges és a Halmi, Prielle Kornélia, Blaháné kilátásba helyezett vendégszereplése némileg kibékít Aradi úr gyenge társulatával, de akkor ne tegye azt, hogy bérletszünetben lépteti föl vendégeit, mint ahogy azt már Erdélyi Mariettával is teszi, mert akkor nem csoda, ha a bérlők lassankint el fognak maradozni, s amit haszonnak számított be Aradi úr, éppen az válik megölő betűjévé.

Erdélyi Marietta a színpad fényűzése. Egy igazi szépség a festett világban - míg az igazi világban annyi festett szépség van.

Nekem régóta kedvencem.

S azt hiszem, ez az egyedüli hátránya, hogy régóta.

*

Kétségkívül áll, hogy sem nem olyan ügyes, mint Blaháné, sem olyan hangja nincs, sem annyi kedvessége, de szebb és elegánsabb alak.

S ez mindent pótol.

Erdélyi Mariettát csak dicsérni lehet. Én megpróbálom szidni.

*

Erdélyi Mariettának már a lényében van valami hódító. Úgyhogy vele szemben mindnyájan mamelukok vagyunk.

Játékát is úgy vesszük, mint a mamelukok egy törvényjavaslatot.

Elfogadjuk őérte. Elfogadjuk en bloc.

S ha már elfogadjuk általánosságban - lelkesülünk a rossz részletek iránt is.

S éppen azért sohasem lehet kitudni, ha vajon rosszul játszik-e vagy pedig fölségesen.

Ajkát ferdén rángatja, hanem hát ezek mind kedves grimaszok, kiejtésének valami olyan negédes sajátszerű jellege van, de ha az neki mégis jól áll - úgy, hogy ha egy másik Erdélyi Marietta támadna e hibák közül [nélkül?] bizony nem lenne olyan tökéletes.

Egyet azonban meg kell vallani, hogy van egy közös hibája Blahánéval (s ez minden szép művésznőnek hátránya), hogy mindig maga magát játssza.

De míg Blaháné az operettekben is csak a népszínművek csalogánya, addig Marietta egészen az operetteké. A »sikk« vele született, - az elegáns rutint pedig megszerezte.

E rutin vele ment a színpadra is, mert - ez a kísérő árnyéka.

*

Ami a kisasszony tegnapi első vendégjátékát illeti az »Angot«-ban, a lehető legteljesebb diadalt lehet konstatálni.

Közönség szorongásig volt, s valódi tapsviharokat éltünk át.

Mikor L'Ange kisasszony fölkelt a balzacról, a 2-ik fölvonásban, egyszerre mindenki el volt bájolva.

»Valóságos nimfa« - mondá a közönség közül az egyik.

»Barras szeretnék lenni« - szólott a másik.

És nem volt igaza egyiknek se.

Legtöbb igaza volt odakünn a színházi pénztárnoknőnek, hogy »igazi tőke«.

*

Tegnap megmondtam a kisasszonynak, minek választotta ezt a jelentéktelen szerepet. Megnyugtatott, hogy majd csinál ő abból jó szerepet.

És csinált.

Érezte, hogy neki minden lehet.

Olyan szépen tudott civakodni, olyan kecsesen vágta kalapját Rónaszékynéhez, hogy az embernek szinte kedve lenne összeveszni Erdélyi Mariettával.

Ezért hát ki is írom, hogy a tegnapi fényes siker után kár volt ma a Ninissbe[n] föllépnie.

Mert ez a darab, mely őnélküle Szegeden visszatetszett, hátha ővele sem fog tetszeni?

Hiába, mi férfiak nagyon erényesek vagyunk! S a nők megteszik kedvünkért, hogy szintén azoknak mutatkoznak.

*

Pedig Erdélyi Marietta tudhatná ezt.

Tegnap megnézte a várost, ahol most van először életében, s így szólt.

- Mégis nagyobb város, mint ahogy hittem.

Előadás után ellenben így nyilatkozott.

- Mégis kisebb város, mint ahogy hittem.

- Honnan ez a nézetváltozás?

- Mert egy csomó kopasz embert láttam az alsó páholyokban.

- Ah, tehát látta őket?

- Láttam az ügyetleneket, kik még eddig nem jöttek rá, hogy ha a felső páholyokban ülnek, nem láttam volna a kopaszságukat.

Tudnia kellett volna Erdélyi Mariettának, hogy akik a kopaszságot nem szégyenlik - az olyan emberek szégyenlik a Ninisst végig nézni.

*

No, de vagyunk itt még néhányan hajjal, s hogy Erdélyi Marietta, ha ugyan igaz, (mert nekem egy szavamat sem lehet elhinni) ilyen apróságról vont szellemes következtetést kisvárosiasságunkra, akkor ő csalódott.

S ez legyen az egyetlen csalódása vendégszereplése tartama alatt.

- A »Niniss«-ben lépett föl Erdélyi Marietta tegnap. Dacára, hogy az már lejárt darab Szegeden, zsúfolásig megtelt a színház, azonban mint ahogy megjósoltuk, a művésznő ma nem idézett elő frenetikus tapsokat s nagyon csökkenté a tegnapi jó hatást, mert valljuk meg őszintén, Erdélyi kisasszony egyénisége nem alkalmas a »Niniss« szerephez. Holnap a »Kapitány kisasszony«-ban hihetőleg megint excellálni fog, mert ez egyik legjobb szerepe.

Nagyon kapitányos idő jár. Még csak a »Kapitány kisasszony« kellett hozzá.

Megláttuk tegnap éspedig Erdélyi Mariettával a címszerepben, ki ismét zsúfolt házat vonzott össze.

Ma azonban nem volt egészen hangjánál, s a legszebb áriák elmosódtak.

De azért mégis tetszett s néhányszor kitapsolták. Portugália királynője (Peterdiné) ellenben ma csodálatos módon hangjánál vala s őfelsége egész korrekt lett volna, ha egy kis maliciózus lapsus linguae-t nem tesz, ami sokat levont királynői méltóságából.

*

Megyerit, kinek Mungó a legjobb szerepe, (úgy, hogy azt a »Tableau« kivételével tökéletesen jól adta) most nagyon előtérbe hozzák a politikai dolgok.

E jeles színész egészen a napi események színvonalán áll. S nagy dicséret illeti.

Őrajta utáljuk meg a szegedi színpadon az arisztokratákat.

*

Rónaszéky alkalmi kupléi Verhovayról és a jour-fix betiltásáról igen ízetlenek voltak. S ha ízetlenek nem lettek volna is, még akkor is nagyon primitívek maradnak.

De a publikumnak tetszettek.

S - Mirabeau szerint - ha az egész világ téved, akkor az egész világnak... akarom mondani, akkor Rónyszékynek igaza van...

Különben, az egész szerepről szólva, ő egy kis tévedésbe esett. Neki ugyanis mint ceremóniamesternek egyetlen testi hibát, a rövidlátóságot kellett volna reprodukálnia, s ő ehelyett összes hibáit mutatta be.

Ez több, mint amennyit kívántunk.

*

A »Szép Galathea« holnapra kilátásba helyezett előadása valószínűleg elmarad, mert Erdélyi Marietta betegeskedik.

Vagy legalább játssza a beteget, hogy látogatói ebben a szerepében is gyönyörködhessenek.

Mert lehet-e költőibb dolog, mint egy paplan alul kikandikáló szép női fő?

S lehet e szebb kosztűm, mint egy paplan?

Jelentéktelen gyöngélkedése inkább csak kimerültség, s annyiban kellemetlen ránk nézve, mert a kisasszony csak péntekig maradhat itt ezúttal, minélfogva egy fölléptétől végképpen el kell esnünk.

-Új népszínmű kerül holnap színre a »Nótás Kata«, mely a fővárosban szép sikerrel adatott elő. Hétfőn Erdélyi Marietta kisasszony, szeretetreméltó vendégünk lép föl a »Szép Galatheá«-ban. Szerdán pedig Tóth Ilka jutalomjátékául a »Hamupipőke« című színmű adatik. Tóth Ilka k. a. színtársulatunk egyik szép tehetségű és szorgalmas tagja, aki megérdemli, hogy jutalomjátéka alkalmával a közönség pártfogásában részesüljön. Ajánljuk színházlátogatóink figyelmébe.

Post tot discrimina rerum - megint föllépett Erdélyi Marietta. De hogy odáig juthassunk, keresztül kellett gázolni előbb még a »Becsületszó«-n, melyben Erdélyi Marietta nővére, Gizella adta Rózsát.

Gyula bácsi a megmondhatója, hogy milyen kellemes kis leány Rózsa kisasszony a színdarabban, mi azonban csak azt jegyezhetjük meg, hogy Gizella k. a. kissé nehézkes e szerepben, bár nem lehet tőle elvitatni, hogy értelmesen, poénírozva és hatással játszott. A közönség élénken megtapsolta.

Ma Somogyi is szokatlanul jó volt. Sőt, akár hiszed, nyájas olvasó, akár nem hiszed, még Megyeri is.

*

Most pedig áttérhetünk a »Szép Galatheá«-ra. Olyan gyönyörű volt szobornak, hogy az ember sajnálta, mikor nővé változott át, s oly igéző volt nőnek, hogy kétségbeejtő volt látni átidomítását kőszoborrá.

Erdélyi Marietta kosztümje ebben a szerepben mesteri volt. A redőzet, a köpeny és a szoknya igazi párizsi remek.

Egész végig szépen énekelt s többször ragadta tapsra a közönséget. A kisasszony vendégszereplése az élvezeten kívül amit nyújt, még azonfölül is nagy nyereség. Betanítja a zenekart, mert tegnap is, mikor egyet-egyet dobbantott lábacskáival, ő vezette azt és nem a karmester.

*

Mellette, de már alantabb meg kell említenünk Tóth Ilkát, ki kellemes Ganyméd volt, s a »klasszis«-couplet-t megújráztatták vele. Mert hiába, Madách szerint: »az ember gyenge... gyenge«, s Erdélyi Marietta szilfid termete és költői lénye mellett jól esik egy kis próza is.

Mindig több ember olvassa az »Athenaeum nagy Naptárát«, mint Byron dalait.

S ezért tetszett sokaknak Tóth Ilka. Az éneke (bocsánat e szóért) szintén tetszett.

De csak a szemek által megvesztegetett füleknek.

*

Ha már elkövettem azt a hibát, hogy könyvekhez hasonlítottam a tegnapi szereplőket, vajon miféle könyv lehet akkor Makó ebben a bibliotékában?

Akkor Makó a »Borsszem Jankó aranyköpései«.

Ízetlen, durva, szellemtelen volt, s egészen a trágár bécsi Volkssängereiok mókázóihoz süllyedt. Elrontotta az egész szerepet, s rikító színeket kevert e szép gondolaton alapuló operettbe.

Ezért is nem volt meg annak a hatása, amit megérdemelne.

*

Végül még meg kell említenem Aradi legfelsőbb kéziratát, amit állítólag a súgóhoz intézett:

Kedves Beregi! Ezennel kinevezem önt statisztáim mellé, összes színtársulatommá.

Datum stb.

Aradi Gerő.

»Giroflé-Girofla« című régi operett került színre szombaton zsúfolt ház előtt, mint mindég azóta, hogy Erdélyi Marietta vendégszerepel.

Az operett ezúttal tetszett a közönségnek, talán azért, mert Erdélyi Marietta két példányban volt meg.

Egyik jobb volt, mint a másik. Pezsgő elevenséggel játszott, szépen énekelt, s mintegy megaranyozta e penészes szerepet, mely régóta a színházi könyvtárak lomjai közt hever.

S mikor legördült tapsok közt a függöny, önként tolult föl a gondolat, hogy vajon miért választja Erdélyi Marietta szándékosan a legrosszabb operetteket, mikor itt vannak a babértermő darabok, a hálás »Kornevillei harangok« s az elbájoló »Kisasszony feleségem«?

De hát a primadonnák cselekedeteinek - isten a megmondhatója. Vagy talán az sem.

*

Holnap utoljára látjuk Erdélyi Marietta kisasszonyt a »Kis menyecske« című operettben.

Szerdán már visszautazik Kolozsvárra. A legszebb emléket viszi magával: egész kis diadal volt a szereplése. Mintegy fölrázta a szegedi közönséget s újra visszaadta azt a színháznak.

Mi is szívesen fogunk rá emlékezni s vissza kívánjuk minél gyakrabban.

Erdélyi Marietta jutalomjátékául a »Falu rossza« ment. A szó szoros értelmében elfogyott minden jegy: boldog ember volt még az is, aki a karzatra juthatott.

S még boldogabb, aki nem juthatott be sehova, hanem csak innen, az újságból fogja olvasni holnap reggel, hogy bizony rossz előadás volt.

Ha szegény barátom, Tóth Ede, föltámadott volna, bizony megint visszafekszik vala ifjonti sírjába - ha ugyan megösmeri a darabját.

A »Finum Rózsi« csak megvolt, kedves, hamis, amilyen lenni szokott, dalai gyújtottak s kilenc ízben ragadták viharos tapsokra a közönséget.

De hova lett a falusi politikus, a furfangos Gonosz Pista?

Makó lett volna az? Oh, dehogy! Makó egy kopott zsidó handlé volt. Ízléstelen maszk, úgyszólván undorító, amihez hozzájárult a túlzás.

Rosszul fogta föl a szerepét, rosszul is vitte ki; kevesebbet a legkezdetlegesebb színész sem csinálhatott volna e szerepből, s bizonyára kevésbé rontotta volna a harmóniát, ha a Makó baktere helyett valahányszor ennek valamit mondania kell, előállott volna fekete szalon öltönyben a rendező, s fölolvasta volna közben az illető mondókát.

Dehát nem csoda, ha hülye falunak hülye a baktere is. Csendbiztos, bíró, menyecske, lány, mind faragatlan, ügyet[len] volt. Maga Göndör Sándor pedig nem tudott énekelni.

Az igazság kedvéért azonban meg kell említeni, hogy Peterdi, bár e szerepnek nem felelhetett meg, éneklés nélkül sikeresen játszott s bebizonyította, hogy szép alakja nem mindennapi tehetséggel párosul.

Erdélyi Gizella [!] Boriska szerepében kifogástalan volt.

A jutalmazott művésznőt kilépése alkalmával csokrokkal és koszorúval tüntették ki.

Tegnap volt az Erdélyi Marietta búcsúföllépte a »Kis menyecské«-ben.

A derék művésznő egy darabban sem brillírozott annyira előnyeivel, mint éppen ma. A csalogány duettot, a darab fénypontját oly bájosan énekelte, amint azt még tőle sem vártuk.

Előadás végén számtalanszor megújuló tapsviharokban fejezte ki búcsúját a közönség a megkedvelt énekesnőnek - ki, mint halljuk, megígérte Aradinak, hogy tavasz felé ismét föllép nehány új operettben (mint pl. A »Kis doktor«-, »Boccaccio« és »Kis herceg«-ben), ha azok be lesznek már tanulva. - Ugyanakkor egyszer ingyen is föllép az árvízkárosultak javára - amit ezúttal: is fölajánlott s nem rajta múlt, hogy nem lett belőle semmi.

*

A szilaj Lukréciát Rónaszékyné személyesíté. Rónaszékyné olyan az operettben, mint a hal a szárazon, S ezzel mindent megmondtunk.

Makó rossz Montefiesco volt. Nomen et omen. Csak a... fiaskó lett osztályrésze a nevéből.

Tóthfalusi eddig ismeretlen előnyöket mutatott be, operai pátoszát levetkőzve játszott: Munkácsi ellenben ismeretes hibáknak felét mára odakölcsönözte Tóth Ilkának. Hogy mire való e csere-bere, nem értem.

*

Előadás után az Erdélyi Marietta ismerősei kedélyes búcsúvacsorát adtak a távozó vendég tiszteletére a Hungáriában.

A színitársaság előkelőbb tagjai is mind részt vettek a vacsoránál, mely belenyúlt az éjfélutánba.

A vendég művésznő a legkedvesebb emlékekkel távozott a mai déli vonattal.

S amikor azt mondta, hogy »Isten önökkel« hozzátette azt is »a viszontlátásig«!

*

Most pedig beszéljünk komolyan.

Valaki azt mondta nemrég, hogy Aradi szerencsés plánéta alatt született.

Hát bizony egészen igaz, s éppen azért senki se restellje, ha én meg kinyomoztam, hogy csakis a »Rák« jegy alatt születhetett.

Igen, az ő jegye, címere és példányképe a rák.

Nem azért mondom, hogy a rák ollójával példálózzam (újságíró nem örömest viccel az ollóra) hanem, hogy a hátramenetelre vonjak célzást. Még hagyján, hogy rosszabb társulatot hozott, mint tavaly - de míg tavaly azokat a darabokat adatta, amelyek 1875-ben divatoztak, ez idén már azokat adatja, melyek 1874 és 1873-ban voltak a jóravaló színházak repertoárjain.

Ha így halad és ha annyi sokáig engedi élni a végzet, hogy a színi irodalom ellen elkövetett összes bűneit levezekelje, akkor meg fogja élni a nemzet, hogy Aradi úr az I. Lipót korabeli magyar színi termékeket veszi elő, ami pedig nagy haszon lenne a nyomozó irodalomtörténetre nézve, amely még ezeket a színműveket nem is ismeri.

Minthogy azonban Aradi úrnak legalább Szegeden nem jósolhatunk hosszabb életet, sokkal jobb lesz neki tehát előre haladni, s a legújabb termékekre fordítani figyelmét.

Oly nagymérvű pártolás mellett, s oly rossz színtársulattal szemben annyit legalább megkívánhatunk, hogy ha nem képes a megviselt termékeket jó előadással újra meg újra élvezetesekké tenni, legalább ösmertessen meg az új irodalmi művekkel.

Ha tán nem tudná, milyen új darabok vannak, figyelmeztetjük a Boccaccióra, a Favartnéra, »A nagyralátóra«, »A legszebb«-re és mindenek fölött a »Proletárok«-ra.

Olyan sikerrel szemben, minőt a Proletárok arattak [!], egy olyan színháznak, minő a szegedi, egy napot sem szabad késni, hogy az előadási jogot megszerezze.

Avagy Aradi úrnak nem képezi ambícióját, hogy egy darabot gyorsan adasson a Nemzeti Színház után?

Avagy neki elég az, ha »Senki lánya«-féle sületlenségekkel szekírozza társulatát és a közönséget?

Nem jó pedig, ha valaki csak a pénztárszoba ablakából nézi a világot.

Mert ha van is kilátás onnan, bizony nem messzire nyúló az a köd miatt. S az önérdek köde többnyire a csalódásnak takarója.

*

Tóth Ilka jutalomjátéka, mely a múlt hétről elhalasztatott, holnap lesz. Ez alkalommal Benedix regényes színművét, a »Hamupipőkét« fogjuk látni.

Mióta már a klavirmajszterek is kritizálnak, azóta én abbahagytam nemcsak a kritikát, de a referádát is, s mindössze beszélgetek némelykor a színházról.

A kritika süllyedését legjobban az mutatja, hogy a közönség tüntet ellene.

Valahányszor helyi laptársunk kritikusa kiírja szakavatottan, hogy Rónaszékyné rosszul énekelt, »mert nem vett szabályszerű lélegzetet s mert hangja a felsőbb régiók padlásában lengedező pókhálózatba beleütközvén, zavarodásba esett s nem találván meg a kijövetelre a nyílást, a szájt, meggondolta magát s fülzúgássá változott. Valahányszor, mondom, a Hiradó tudós referense ilyenforma galimathiászt ereszt meg, biztos, hogy utána való fölléptekor Rónaszékyné megtapsoltatik.

Ennyire oda van a kritika.

S most már én is odajutottam a Hiradó révén, hogy lassanként az én véleményemmel is úgy fog bánni a közönség.

S akkor én éppen úgy fogok tenni, mint gróf Sándor.

*

Gróf Sándornak ugyanis egyszer a márciusi bécsi forradalom alatt macskazenét adott az ablaka alatt a nép. A gróf kinyitotta az ablakot s harsányan kiáltott le a nyávogó, ugató és ordítozó kompániának:

- Mondják meg az urak, nekem szól ez a macskazene vagy a feleségemnek?

(A felesége herceg Metternich leány volt.)

- Igenis önnek szól - kiálták alulról.

- Az már más. Mert ha a feleségemnek szólna, akkor én is lementem volna önök közé.

...................

Hát bizony nem messze vagyok már - attól, hogy magam is odavegyüljek a közönség közé tüntetni a szegedi kritika ellen.

*

Nem az a kritika, hogy ócska német zenekönyvekből egy csomó mondatot odaírjunk a papirosra, akár passzol valakire, akár nem, hanem az, hogy a szerető házakbani délutáni estélyek ne szerepeljenek mint intenciók az egyes színész megítélésénél. Mert szép dolog az a kornyikálás, s ha már az úristen olyan csodabogarakat is teremtett, kik a lencsés fazék rotyogását is schuberti dallamok kottájára szednék, ne kínozzák erőtlen kinövéseikkel a publikumot.

Ha annyira nem jutottak, hogy föl bírnák fogni, miszerint a kritika arra való, hogy míg egyrészt tájékoztassa a közönséget a színházban történtekről, másrészt figyelmeztesse a színészeket hibáikra, miért nem látnak más foglalkozás után?

Hiszen annyi különb érdemes foglalkozás van a világon!

*

Különben is helytelen szót használok, midőn kritikának nevezem azt, amit egy vidéki lap és vidéki társulat igényel. A kritika már magában véve komikus egy vidéki lapban, azért, mert vidéki lap először nem ért hozzá, s mert ha értene is, a vidéki társulatok nem állnak azon a nívón, hogy a kritikát megbírják. Amint nem áll azon a nívón a pesti Népszínház sem, melyről a fővárosi sajtó sohasem írt kritikát, hanem csak referádákat közöl.

De a »Hiradó« kritikusának az mindegy, ő azért csak elmondja a maga bolondériáit olyan komoly ábrázattal, mintha ettől függne az emberiség sorsa.

Ő miatta fordulhat a világ így, fordulhat a világ úgy, neki örökké szabályszerű lélegzetek kellenek.

S éppen úgy tesz, mint az ország hivatalos lapja, a »Budapesti Közlöny«, mely midőn Szegeden, »bömbölve zúgott« az ár, s mikor följajdult az Alföld veszedelme fölött nemzet és sajtó napokon át, egy szóval sem emlékezvén meg a csapásról, örök egyhangúsággal hozta napról-napra a sztereotip közleményt: »Fiume mellett a tenger csöndes.«

...................

Ő is olyan sztereotíp s nolens-volens, mindennap meg kell tudnunk, mekkora kapacitás ő a klavírozás és ének terén.

Vajon ki ne irigyelné?

*

Tegnap különben a »Hamupipőkét« adták Tóth Ilka jutalomjátékául. A színház meglehetősen megtelt, csak az alsó páholyok voltak üresen. Tóth Ilka koszorút is kapott, s a darab folyamán többször tapsolták.

Holnap »Pry Pál« angol bohózat megy. Kitűnő darab, s ha csak egy kicsit összevágóan adják, megérdemli, hogy mindenki megnézze.

»Pry Pál«, a Budapesten nagy tetszést aratott bohózat nálunk is tetszett múlt szombaton. Az angol humor mindig nagyobb-nagyobb tért hódít minden vaskossága mellett is. A címszerepet Makó játszotta, s ezúttal eltalálta a helyes utat: jóízű játéka, ügyes alakítása elismerésünket érdemli. A két következő ünnepi este a népszínműnek volt szánva. Aradi ismét fölhajszolt egy férc népszínművet (amelyért nem kell tantiémet fizetni), s sületlen otrombaságokkal gyötörte (ki tudná megmondani, már hanyadszor) a jó, türelmes publikumot, mely megtöltötte a színházat.

Tegnap, hétfőn is megtelt a színház, amikor Csige Lajosban új népszínműénekest mutatott be Aradi úr a »Sárga csikó«-ban. Minthogy Csige úr - mint halljuk - már úgy is szerződtetve van, szívesen megadjuk rá az »ament«, mert elég szépen, érzéssel énekel, s a játéka megállhat bármely tisztességes színpadon.

*

Most pedig néhány megjegyzést kívánok tenni a »Sz. Hiradó« ellenem megindított hadjáratára.

Azok a »Többen«, akik a hangos beszélgetés tárgyában szólalnak föl, nagyon gyáva fráterek. Azoknak azt üzenem, hogy a csőcselékkel soha sem álltam ismeretségben, de soha sem is ijedtem meg a csőcseléktől. Tisztességes ember ha támad, nyílt homlokkal áll ki. Hiszen úgy is »többen« vannak »egy« ellen, miért nem írták alá a nevüket? Valami nevük csak őnekik is van talán.

Ez az egyik dolog. A másik a »színház« rovatábani támadás, amelyben elmondatik, hogy ész és tudomány kell ám az írni tudáshoz, hogy soha sem is tudtam írni és nem fogok soha tudni, csakis az az illető úr tud írni, s több efféle.

Az illető úr azonban nem nevezi meg magát, pedig nagyon érdekes volna tudni, ki dörög oly fönnen, hogy »ész kell ám ahhoz«.

Én ugyan szívesen beösmerem, hogy vannak olyan emberek, akik nálamnál szebben, jobban írnak, vannak nagy írók, akik lángelméjük fényétől minket, egyszerűbb embereket, csak azért látnak meg, hogy megbotránkozzanak rajtunk, s megengedem, hogy azon úr is ilyen nagyság, de az nem jogosítja föl még arra, hogy egészen műveletlen hangot használjon, mert »ahhoz nem kell ám ész«.

Azonban azt az urat nem lehet megtudni, kicsoda. A szerkesztő nem, mert az nem nagy író, de különben is ki van jelentve, hogy távollétében írattatik e válasz, szerencsémre. (Persze ha a szerkesztő itthon van, legalább is fölakasztatott volna.) A rovatvezető nem, mert az már nagy író ugyan, de illetékes helyen, úgy hallom, kijelentette, miszerint nem ő írta a polemikus sorokat: Jókai ezidőszerint Budapesten van, Hugó Victor Párisban, Daudet Alphonz versailles-i magányában dolgozik új regényén, Bret Harte pedig az Egyesült Államok valamelyik vendéglőjében tivornyázik, ahelyett, hogy itt engem a Szegedi Hiradó hasábjain lenézzen.

Így állván a dolgok, miután a nagy ismeretlen elfelejtette a közlemény alá írni a nevét, pedig ismétlem, minden tisztességes ember nyitott sisakkal támad. (Énrajtam is megesik hébe-hóba: hogy valaki ellen írok, hanem aztán oda is teszem a nevemet, számoljon le velem, ha akar.) Ennélfogva én teljességgel nem tudhatom, ki írta ama közleményt.

S mert ezt nem tudom, megeshetnék, soha sem is tudhatnám meg, s esetleg senkitől sem kaphatnék elégtételt, miért is egyenlőtlen polémiába nem bocsátkozhatom.

*

Különben ennyi szó is kár volt a sületlenségre, melyet éretlen suhancok csinálnak a szerkesztő távollétében, s mely sokkal bornírtabb, mintsem tekintetbe jöhetne.

Ennyit is csak a publikum mulattatására írtam belőle, azon intencióból indulva ki, hogy e rovatban, hol annyi színészt ölünk és fojtogatunk, hadd lásson már egyszer kritikusi vért is folyni.

S hogy előkészítsem a színházlátogatókat a Montague- és Capuletek közötti villongásokra.

Ugyanis holnapután lesz a Vécsei Anna, e fiatal tehetséges színésznő jutalomjátéka a »Rómeó és Júliá«-ban.

A kisasszony a színi-konzervatóriumban tanulta még be szerepét, s annak idejében a fővárosi lapok dicsérték is játékát a vizsgán. Mi is szívesen megnézzük a szerelem ez örökszépségű költeményét, mert Shakespeare még pongyolában, rossz előadásban is többet ér, mint akármelyik modern dráma díszkiállítással.

Ne ijedjenek meg önök, ez a »szégyenfolt« egy darab címe, melyet Rónaszékyné jutalomjátékául választott.

Én igazán nem tudom, miért választotta éppen a »Szégyenfolt«-ot, mikor egyebet is választhatott volna.

Igaz, hogy a »Szégyenfolt«-ban akadtak figyelemre méltó helyek, s azokat a népszínmű pályázaton ki is emelték a bírálók, de azért a »Szégyenfolt« nem méltó az előadásra. Kísérletekkel nem szabad a publikumot kínozni.

A »Szégyenfolt« írója, Deréki úr, tehetséges kezdő ember. A »Szegedi Napló«-ba is írt egy pár jóízű közleményt. Nekünk jól esnék, ha darabjának kis reklámot csinálhatnánk. De az igazság nem engedi, hogy annyiszor kimondott nézetünket most elhallgassuk: a szegedi közönséget nem szabad irodalmi színvonalon alul álló dolgokkal traktálni. Elég volt már abból a »Senki leánya«, »Szép asszony kocsisa« a »Pletykapad« stb.

*

Rónaszékyné asszony sok előnyei nagyon feledtetik az ő sok hátrányait.

Kétségkívül ő a legnagyobb kedvence a szegedieknek, s meg is érdemli, hogy az legyen.

Maga is őszinte rajongással csügg a színészeten. Pedig neki kétszerte olyan nehéz ez a pálya, mint amilyen nehéz a többinek.

Illő, hogy a közönség észrevegye ezt: és kétszeresen úgy szeresse, mint a többit.

*

Hanem azért ezzel a választással hibát követett el.

S mivel jutalomjátéka csak a jövő héten (körülbelül hétfőn vagy kedden) lesz, még addig helyre is hozhatja, s elővehet valamely más jó darabot, minő a »Kincskeresők« Kazár Emiltől, vagy a »Székelyföldön« Berczik Árpádtól. Többé-kevésbé ismeretlen, vagy legalább régen látott művek, melyeket ha megnéz a közönség, nem hoz áldozatot a jutalmazott kedvéért.

Mert, hogy a legrosszabb darabra is elmegyünk a Rónaszékyné kedvéért, az bizonyos.

S éppen azért kell ő neki jobb darabot választani anélkül, hogy hangzatos címekre legyen tekintettel, mert ő maga is elég érdekes arra nézve, hogy megtöltse a színházat.

*

Ha már a Rónaszékyné szégyenfoltját megírtam, nem hallgathatom el a Beczkóiné »Legújabb botrány«-át sem.

A »Legújabb botrány«, melyről annyi sokat beszéltek egy időben, jó színben tünteti föl a Beczkóiné ízlését.

Mindezeket pedig azért írom meg ilyen körülményesen, nehogy amikor a »Legújabb botrány« színre kerül, Nagy Gyurira vagy Pauszra gondoljon a közönség.

A legújabb botrányt Feuillet Oktáv írta: óriás tetszést aratott a maga idejében Párisban, s később a magyar fővárosban is. Itt Szegeden még nem láttuk.

Beczkóiné jól tette, hogy ilyen jeles darabot kotorászott ki a színházi könyvtárból.

Aradi úr révén bizony sohse láttuk volna meg.

Talán azért, mert nem szereti a »botrányokat« eszébe juttatni a közönségnek.

A derék, szorgalmas színésznő jutalomjátéka csütörtökön lesz.

*

Tegnap Vécsei Anna jutalomjátéka volt a »Rómeó és Júliá«-ban. A nagy és nehéz szerepet igen szépen vitte keresztül a közönség zajos tetszésnyilvánításai mellett. Díszes koszorúval tüntették ki tisztelői és minden fölvonás után ismételve kihítták. Kár, hogy Aradi oly ritkán és akkor is szerencsétlen, pityergős szerepekben lépteti föl Vécsei Annát, ki szép képzettségéről és tehetségéről tegnap meggyőzte a publikumot és rokonszenvét meghódította.

Somogyi mint Rómeó a kellőnél többet szorult a súgóra, de különben meglehetősen szavalt. Megyeri ügyes Mercutio, Bodroginé igen mulattató dajka volt, a többiek legalább nem rontották.

A legnagyobb dicséret a közönséget illeti, mely meglehetős szép számmal gyűlt össze. Még a karzaton a nép is könnyezve hallgatta Shakespearet, nem úgy, mint a nagy városok enervált alsó osztályai, kiket csak a possék és a Paprika Jancsik képesek elmulattatni.

*

Erdélyi Mariettáról ki - mint biztos forrásból értesülünk - e szezon alatt még egyszer lejön Szegedre s föllép, mégpedig a már akkorára itt is betanult »Boccacció«-ban, a következőket írja a »Kelet« éppen a »Boccacció«-ban való föllépésére vonatkozólag:

Erdélyi Marietta k. a. diadalmas szegedi vendégszereplése után hétfőn lépett föl először a kolozsvári színpadon Boccaccio címszerepében, mely Erdélyi M. kisasszonynak egyik valóban legszebb, legművészibb alakítása. Megjelenése maga az elegancia, játéka tele sikkel és könnyed élénkséggel, énekpartijában pedig olyan bravúrt fejtett ki ezúttal is, hogy a kolozsvári színpadról az opera száműzetése óta ilyen koloratúrát nem hallott a közönség. Tán fölösleges is külön regisztrálnunk, hogy a közönség zsúfolásig megtöltötte a házat s hazatért kedvencét zajos tapssal fogadta, mely majd minden kupléja után újra meg újra fölzajlott. Csaknem minden kupléját megismételték, az utolsó fölvonás szép septettjét pedig ezúttal éppen ötször kellett ismételni.

Holnap itt először megy »A szegény arszlánnő« Augier ötfelvonásos, igen érdekes színműve.

Szathmáry Károly jeles színész, ki harminc év előtt Szegeden kezdte mint 15 éves fiú színészi működését, holnap (szerdán) tartja ugyancsak a szegedi színpadon harminc éves jubileumát. Hosszú idő e nehéz pályán. Hát még akkor milyen nehéz volt, midőn ő lépett arra! Az előadások a városháza nagytermében voltak s minden előadandó darabot az itt uralkodó Bonyhády nézett át előbb, s ha valamely gyanús vonatkozás volt benne, előadatását betiltotta. Egyszer például midőn a »Gott erhalte« dallam alatt (minden darab ezzel kezdődött) egyik fiatal színésznő elnevette magát, a színpadról vitette börtönbe a boldogemlékű Bonyhády... isten nyugosztalja meg! De éljenek tovább is azok, kik nehéz napokban is városról-városra hurcolták a nemzet nyelvét, történelmét és litteratúráját.

Halmy Ferenc kitűnő színművészünk szombaton érkezik és hétfőn lép föl először. Ittléte alatt, mint a »Fővárosi Lapok« írja, derültség és vidámság költözik a városba. S igaz is, Halmy a fiatal nemzedék határozottan legtehetségesebb tagja, bevégzett művész, kivel szemben már a kritika nem egyéb, mint folytonos kalapemelés.

A farsang utolsó napjai kiválóan kedveztek a színháznak. Taschler kegyelméből, mert a tánc-tilalom, noha nem is eredményezte azt, hogy bálok ne tartassanak, mert bál volt elég, de mégis kevesebb, mint rendesen, s így a színháznak nagy közönség jutott.

Tele ház volt vasárnap a »Piros bugyilláris« [!] előadásán, melynek szerzője, míg derült gondolatain jóízűen nevettünk, éppen akkor a ravatalon feküdt.

Csige szép érzéssel énekelt, de nem játszott oly jól, mint Peterdi.

Hétfőn a Rónaszékyné jutalomjátéka a »Hercegasszony« szinte megtölté a színházat. Valamint tegnap a Szathmáry Károly föllépte is a »Lumpaci«-ban. A vendégművész játéka sokszor ragadta tapsokra a publikumot.

Tegnap a »Rendszeres férjek« című szalon-vígjáték ment Szathmáry Károly harmincéves jubileumára. A jutalmazott művészileg játszta a púpos nehéz szerepét, s oly erővel alakította és jellemzett, hogy messze elmaradtak mögötte a helyi társulat legjobb tagjai is.

S Aradi mindamellett nem hajlandó Szathmáry Károlyt szerződtetni, pedig az itt óhajtana maradni. Ezt pedig nagyon rosszul teszi Aradi, mert a pártolás arányában kötelessége volna neki is javítani társulatát. Ez az egyik mód: a másik a vendégszerepeltetések.

S ez irányban nincs is panasz. - Halmy vendégjátéka szombatra van hirdetve a »Csapodár«-ban. Utána pedig, mint értesülünk, Jeney Anna kisasszony jönne, aminek csak örülni tudnánk, mert különösen nő vendégekre van szükség, mivel e tekintetben állunk a leggyöngébben. Jeney Anna pedig máskülönben is olyan jelenség, ki Blaháné és Erdélyi Marietta kivételével a legtöbb vonzerőt képes gyakorolni a közönségre.

Tegnap a »Bőregér« című operettet vette elő Aradi.

Általános bizalmatlanság uralkodván jelenlegi primadonnáink rezsimje alatt az operettek iránt, kis közönség volt.

Az operett gyengén is ment. Bodrogi játszott jól és Peterdiné énekelt csinosan egy-két magyar dalt, amiért meg is tapsolták. Legcsodálatosabb azonban az, hogy ma ízletesen volt öltözve.

Holnap (szombaton) miután Halmy csak kedden léphet föl Nemzeti Színházi elfoglaltatása miatt, a »Jóbarátok«, Sardounak a nagy mesternek e kitűnő, humortól duzzadó és eredeti alakokkal benépesített színműve kerül színre Beczkóiné jutalomjátékára.

A derék színésznő, ki sohasem ejti el szerepét s épp azért egyik leghasznosabb tagja a vidéki színészetnek, megérdemli, hogy tele háza legyen. Annyival is inkább, mert ritkán kínálkozik egy-egy érdekesebb színházi este a holnapinál, mert Beczkóiné iránti szívességből Szathmáry Károly is föllép a holnapi darabban, még pedig egyik legkitűnőbb szerepében, amelyben őt senki nem múlja fölül.

A vasárnapra hirdetett »Szép juhász« Rónaszékyné gyengélkedése miatt elmarad, s helyette Szathmáry Károly mint szerződött tag első föllépteül »Csizmadia mint kísértet« népszínmű kerül színre. Halmy Ferenc művészünk vendégszereplését kedden kezdi meg a »Csapodár« című francia vígjátékkal. A nézők száma a most vasárnap kezdődő bérletfolyamra szaporodott, szolgáljon ez az igazgatónak buzdításul arra, hogy társulatja erőinek szaporításával és vendégszereplésekkel a közönség jogos igényeit kielégíteni törekedjék.

Szombaton a Beczkóiné jutalomjátékát, a Sardou »Jó barátjait« nagyon elmosta az eső, mert gyér közönség volt. Szathmáry Károlyt és a jutalmazottat, ki virágbokrétát is kapott, néhányszor melegen megtapsolták. A közönség kitűnően mulatott, mert Makó és Rónaszéky is jól töltötte be hálás szerepét. Vasárnap a »Csizmadia mint kísértet«, Szigeti öreg darabját vették elő. Elég jól ment volna, ha szerepeiket jobban tudják vala. Holnap lép föl jeles színművészünk, Halmy, a »Csapodár«-ban. Ezen kívül még csak három vendégjátékra lett megnyerhető. A »Fenn az ernyő, nincsen kas«-ra Szigligetitől, a Dumas »Saint Cry-i kisasszonyok« című vígjátékára és a »Diplomatá«-ra, melyet Scribe és Delavigne írtak. A »Diplomata« azonban - mint tudjuk - csak kétfölvonásos darab, s lehetetlen, hogy egy estét betölthessen. Jó lenne talán, ha még valami egyfölvonásos vígjátékot választana hozzá a rendezőség. Például »A nyolcadik pont«-ot, amibe[n] Halmynak, felejthetetlen Szerdahelyink méltó utódának, Raoul egyik legkitűnőbb szerepe.

Szőke primadonnánknak (mert Aradi úr úgy osztotta azt be, hogy szőke is, barna is legyen) csütörtökön lesz a jutalomjátéka a kedves »Trapezunti hercegnő« operettben. Peterdiné ma nem kedvence a közönségnek, pedig hajh, egykor még Oroszi Georgine korában sokkal kékebb volt az ég fölötte. Mint kis leány föltűnt a konzervatóriumban Erzsébet királynőnek is értelmes szavalatával, s többször tudakozódott kis kedvence után. A lapok elragadtatással írtak a nagytehetségű szőke gyermekről. Azután a Népszínház tagja lett, s nem dicsnélküli helyet foglalt el, míg Szentpétervárott az oroszok ragyogó fővárosában, hol egy magyar daltársulatnak volt tagja, teljes fényében ragyogott föl szerencsecsillaga, kedvence volt a közönségnek, s az operához is kapott ajánlatokat, de ő visszavágyott hazájába. S most itt Szegeden - egyszerre csak azon kellett magát észrevennie, hogy ne a »jövőben« keresse már ő a súlyt, hanem a »múltban«, a fényes dicsőségről beszélő kritikák, amiket fiókjában tartogat, csak »emlékek« már, amikhez nem fűz folytatásokat a »jelen«. S e tekintetben érdekes alak Peterdiné, mert a nagy előlegek fölemésztgették nála a tőkét. S most már a dicsőségből, mint a fogyó holdból mindig kisebb-kisebb darabot lát. No, de a fogyó hold is megtelhetik még: sőt a »Trapezunti hercegnő«-re is lehet tele ház, mert a tele ház többet ér még tán a teleholdnál is.

Zsúfolt ház előtt lépett föl tegnap jeles művészünk Halmy, dacára hogy a darab nem valami különös termék s hogy bérletszünetben adatott. Jelenetről-jelenetre tapsolták s a mai nap folytán egész Halmy-láz uralkodott a közönségben, mindenki látni akarja.

Azonban a választott darabokkal nem vagyunk megelégedve, Halmi urat legkitűnőbb szerepében, a »Párbaj«-ban szerettük volna látni. Kérjük is az igazgatót, iparkodnék Halmy urat megnyerni még egy hatodik előadásra is, amikor a »Párbaj« kerülhetne színre, ha már a »Proletárok«-at nem láthatjuk.

*

Holnap, csütörtökön Peterdiné asszony jutalomjátéka, a »Trapezunti hercegnő« című operett jön színre. Mint fülheggyel halljuk, valami privát klikk, mely különösen is buzog Peterdiné asszonyért, eklatáns módokon akarja rokonszenvét feltüntetni művészete iránt: ami nincs helyén, mert a művészetet pártolni érdem, de a művészetben a tehetségtelenséget tüntetni ki, nem pusztán jux, hanem egyenesen vétség a művészet ellen. De éppen ilyen hibába esnek azok, kik az indokolatlan ovációkra revánsul, állítólag ellentüntetésekre készülnek.

Eddig hála istennek meg voltunk kímélve az ilyen fertálymágnás stikliktől. - Ezek a pesti mágnás kaszinó privát kiváltságai. Ne majmoljuk azokat a gentlemanokat, mert bizony-bizony ők lesznek nevetségessé. - Reméljük is, hogy egészen csendesen folyik le a holnapi est.

Tehát Halmi és nem Halmy, mert Halminak nincs szüksége y-ra, s nem tesz úgy, mint Bakay Ferdinánd, aki azt mondja ma a »Hiradó«-ban, hogy az ő predikátuma az, hogy iparos s aztán nyomban rá »y«-nal írja »i«-re jogosított nevét.

Halmi az »y« betű nélkül is prototípje a kiélt arisztokratáknak, a ruéknak, a csélcsap partivadászoknak.

Ajánlatos is, hogy minden fiatal lány óvakodjék tőle.

És ajánlatos, hogy okvetlenül nézze meg Halmit, s ösmerje ki róla, milyenek a csélcsap, könnyelmű udvarlók.

*

Van valami, ami nem igen régen történt, s mégsincsen senki, aki emlékeznék rá!

Hogyan és mikor lett Halmi nagy művésszé?

Mikor még ezelőtt négy-öt évvel magam is az »írói körben« szoktam agyonütni a délutánokat, ott még csak úgy ösmertük, hogy a »kis Halmi«.

Közemlegetés és figyelem tárgya legföljebb akkor volt, ha a »pagátját« engedte elfogatni Nagy Imre által...

Egyszer azonban azt találta valamelyikünk kiírni az újságba, hogy »hiszen ez a kis Halmi egy lángeszű művész«.

Mindenki csodálkozott rajta, mindenki megnézte, aznap, másnap vagy harmadnap és mindenki azt mondta:

»...Úgy van, Halmi bevégzett művész.«

És mindenki csodálkozott, hogy ez neki hamarább nem jutott eszébe.

De legjobban maga Halmi csodálkozott, ki még azután is sokszor el hagyta fogatni a pagátját Nagy Imrével.

De ezentúl már a kis Halmit nagy Halminak hítták, s Nagy Imre lett kis Imre mellette.

*

Hogyan történhetett az, hogy ilyen észrevehetetlenül lett naggyá?

Mindjárt megmagyarázom.

Egy mélyen gondolkozó francia azt állítja, hogy az a legjobb stílus, amit nem lehet észrevenni.

Igen, ez a tökély legmagasabb foka.

A művészetben is az.

S a kis Halmi úgy játszott, hogy az ember nem vette észre a játékát.

Még a kritika is elaltatta magát. A figyelem, mely festett, életet megy a színházba nézni, az ő festéke színeit nem látta meg, mert - nem voltak láthatók.

Arra előbb figyelmeztetni kellett a figyelmet, hogy azok a nem látható színek mégis színek.

*

Az a történet ismételte magát, mikor Rafael egy képet festett a szoba falára s így szólt barátjának:

- Jer, nézd meg festményemet a szobámban.

S az, aki bement, semmi festményt sem látott ott.

- Bizonyosan a mögött a függöny mögött van - gondolá magában nagy keresés után s a falhoz lépett, hogy a függönyt széthúzza.

De a függöny két szárnya nem húzódott szét: a függöny volt a festmény.

Halmi művészetét is azért nem vették észre sokáig, mert olyan meglepő mesteri volt, - hogy nem lehetett azt ebben az alakban meglátni.

*

A »47-ik cikk«-ben a »Club«-ban, a »Diplomatá«-ban aratta eddig a legnagyobb sikereit.

A kritika, amit elmulasztott, túlságosan kipótolja most. Igazi elkényeztetett gyermeke ennek a mérget okádó kígyónak.

Míg néha Szigeti bácsira, sőt Blahánéra is rájár a rúd, addig Halmi előtt meghajlik rendszerint, s meghozza a legteljesebb elismerést.

Halmi ha imádkozni tudott, körülbelül ilyen változatban morzsolja el a »Miatyánkot«.

»...És add meg a mindennapi koszorúmat.«

Meg is adja olyan bőven, hogy akár koszorúkon aludhat.

Hanem azért csak ne aludjon.

*

Tegnap a jó öreg Szigligeti jó öreg vígjátéka a »Fenn az ernyő, nincsen kas« került színre, meglehetősen telt ház előtt.

Halmit nem dicsérem: mert nem szeretek a Dunába vizet hordani.

A többieket nem szidom - ugyancsak ebből az okból.

Még csak azt kell megemlítenem, hogy Bodrogi »pech«-chel játszott.

Peterdiné jutalomjátéka a »Trapezunti hercegnő« kis számú közönség jelenlétében folyt le, mi főleg Halmy vendégszereplésének tulajdonítható. Mindenki Halmy-estére készül, a közönséges előadások sokat vesztettek érdekükből, mert ha a jónak is ellensége a jobb, hát még a rossznak hogy ne volna? Peterdiné ma különben megérdemelte volna a jelentékenyebb pártolást is, mert nemcsak öltözékeiben volt ízletes, de játéka és éneke sem eshetik számbavehetőbb kifogás alá, sőt némely helyütt éppen csinosan énekelt és egész helyesen játszott. A nézők több ízben megtapsolták.

A szegedi színháznak nagy az ázsiója az országban, aminek csak örülni lehet, mert előnyös világot vet műveltségi viszonyainkra. A vidéki színigazgatók most, hogy a pályázat kiíratott a színházra, tömegestül fordulnak annak megnyerhetéséért. Eddig Gerőfi Andor, Bényei István, s több mások tettek lépéseket e célból. Legérdekesebb azonban az, hogy mint hiteles forrásból halljuk, Erdélyi Marietta (múltkori bájos vendégünk) is kedvet kapott az igazgatóságra, s az ország legjobb színészeiből szervez társulatot Szegedre. A tagok közt ott lesz Demidor, Mezei s több más kedvencei a szegedieknek. Ha e hír megvalósul, s Erdélyi Marietta csakugyan pályázni fog a színházért, akkor aztán színészeti tekintetben csakugyan Szeged lesz Magyarország második városa, s megérhetjük azt az időt is, hogy különb operett-előadások lesznek Szegeden, mint Budapesten. Meg is érdemelné ez a publikum, mely jó és rossz napokban egyaránt pártolja a nemzeti nyelv és kultúra hatalmas eszközét, a színészetet.

Halmy búcsúföllépte tegnap volt. A jeles művész a »Párbaj«-ban lépett föl, s mesteri játékával, mondanunk sem kell, oly tökéletesen megnyerte a szíveket, mint akár Prielle Kornélia, kinek föllépte mindig ünnep Szegeden. Különösen a haldokló jelenet vált ki. Somogyiné asszony, Szathmáry Károly és Somogyi is, mintha csak fölvillanyozta volna az igazi művészet lehe, úgy játszottak, mint csak igen ritkán, s úgyszólván egészen perfekt előadásban élveztük a »Párbaj«-t, mely különben nem tartozik a szerencsésebb alkotások körébe.

A közönség szűnni nem akaró tapsviharral búcsúzott el előadás végeztével a kitűnő vendégtől, ki megígérte, hogy a szezon folyamán Prielle Kornélia tervbe vett lejövetelekor szinte lejön, s eljátssza vele a »Proletárok«-at.

Este a Halmy pályatársai kedélyes búcsúlakomát rendeztek tiszteletére, hol a szakadatlan jókedv csak akkor ért véget, mikor a sztentori hangú kapus a vasúthozi indulás idejét jelezte.

A lakomán, melyen a színtársulat összes férfi és női tagjai részt vettek, ott láttuk Langer Viktort is, ki rövid időre tartó látogatást tett Szegeden.

Vasárnap érdekes előadásra van kilátás, nemcsak azért, mert új népszínmű az »Ágnes asszony« kerül színre, hanem főleg mert egy tehetséges kezdő fiatal leányka teszi első színi kísérletét egy, a szerző instrukciója szerint is 16 éves leány énekes szerepében. Aradi Emilia ez, a színigazgató leánya. Hétfőn pedig szintén érdekes estét várhatunk. Csíky nagy hírre vergődött »Proletárok« című vígjátékát fogjuk látni.

I. A »PESTI HIRLAP«

A »Magyar Figaró« újdonságírója ügyes ferdítő s igen megapprehendált lapunk azon állítására, hogy Szegeden Erdélyi Marietta alatt megérhetünk még jobb operett előadásokat is, mint Budapesten.

Nem csodálkozunk ezen neheztelés fölött, mert a »Pesti Hirlap« ismeretes reklámcsináló lapja a Népszínháznak, s valószínűleg valamelyik olyan munkatársa írta az újdonságot, amelyik egyszersmind operett-énekes is. Talán a szellemdús Solymosy úr?

Az azonban egészen bornírt dolog, hogy a Halmyról hozott tréfás ismertetést nagyképűsködéssel pertraktálja s elcsűri-csavarja egészen. Persze nagy baj az, ha a szerkesztő ráparancsol valakire, hogy mindenáron vicceljen!

*

II. A »FÜGGETLENSÉGNEK«

A »Függetlenség« újdonságírója is Erdélyi Marietta ellen ereszti meg pennáját. Persze, neki más primadonnája van: a kis Gerőfiné. Azzal akarja Szegedet boldogítani.

Nekünk azt mondja, - nem szabad szeretni az operettek elpiruló lascivitásait. (Azt csak a boldog pestiek szerethetik.) Nekünk csak népszínmű való.

Az ember szinte csudálkozik, e sarkantyús csizmás jóakarat honnan van, míg végre ki nem lyukad a következő reklámban:

»S ezt a magyar leányt, a népszínművet »Szeged felé ott vezeti a karján Gerőfi Andor: fogadják igaz vendégszeretettel az asszonyát s, az emberét is.«

Köszönjük szépen! ezt nagyon eltalálta a »Függetlenség«, hiszen Gerőfiné is operett-énekesnő - hanem az igaz, hogy valamivel rosszabb Erdélyi Mariettánál.

*

III. A »SZEGEDI HIRADÓ«-NAK

Valaki alaptalanul elhitette a »Hiradóval«, hogy ő nagyon erős a polémiában. Pedig kár a polémiát hajhászni, mert abból se haszna, se gyönyörűsége a közönségnek stb.

Édelegve citálja ránk néha az egyes fővárosi vagy vidéki lapok polemikus megjegyzéseit. Fájdalom, mi ezt nem tehetjük.

Először azért, mert ez minden zsurnalisztikai szokás ellen van, s furcsa volna, ha a Hon mindig közölné mindazon megjegyzéseket, melyeket a Napló mond az Egyetértésre, az Egyetértés a Függetlenségre, a Függetlenség a Magyarországra, s így egy örök circulus vitiosusban millió árkust nyomathatna tele ezekkel.

Másodszor pedig nem tehetjük azért, mert hetek, hónapok jönnek-mennek, s a csendesen bóbiskáló Hiradóval nem foglalkoznak a fővárosi újságok.

Mert hogy valami állítást valaki megcáfoljon, ahhoz okvetlen kell, hagy előbb valaki valamit állítson.

S a jó öreg »Hiradó« soha sem állít semmit, csak az események után kullog búsan, csendesen.

Nincs kifogásunk, hogy átvette a »Függetlenség« tegnapi vagdalkozását - de abban már van valami kedves malícia, hogy a vagdalkozás végét, mely a »Függetlenség« notice-ét egyszerű forszírozott reklámmá gyengíti, kihagyta a közlésből.

Csak e szeretetreméltó naiv csínyt kívántuk konstatálni.

Tegnapelőtt egyébiránt a »Kis doktor« című régi operettet adták a színházban. Peterdiné jobb volt a szokottnál, s néhányszor meg is tapsolták. Az előadás kis közönség előtt meglehetősen összevágóan folyt le.

[SZÍNHÁZl ÚJDONSÁGOK XI.]

Vasárnap Lukácsy »Ágnes asszony«-a kerül színre, mint már említők, Aradi Emilia első színi-kísérletéül. Hétfőn a »Proletárok« helyett Enyváry kisasszony vendégszereplése miatt, kit tavalyi itteni szerepléseiből közönségünk előnyösen ismer, a »Corneville-i harangok« operett kerül színre, melyben Serpolette a kisasszony legjobb alakításainak egyike. Az operetten kívül Enyváry Sarolta még kétszer lép föl a »Kisasszony feleségem«-ben mint Marjolaine és »Petaud király« vagy a »Kis doktor«-ban.

Lukácsy népszínműgyárából ismét láttunk egy népszínművet, az »Ágnes asszony«-t. Sem jobb, sem rosszabb, mint aminőt a szerzőtől látni lehet. Ami az érdeket kölcsönözte az estének, az pusztán Aradi Emilia, egy szőke, csinos gyermekleány első föllépte volt. Ilonkát játszotta és sok tapsot aratott részint dalaival, részint játékával, mert bár természetellenes a szerep, s nem bírt bájt önteni a kis leányba, ki minden áron férjhez akar menni, elvitázhatlan tőle a tehetség. Azonfölül, hogy kedves jelenség, színpadon, megjelenésében és mozdulataiban meg van a természetes kellem anyaga. Színezni még nem tud, de hangja alkalmas arra: melegséget, érzelmet önteni szerepébe még nem mer, de látszik, hogy a gyakorlat és a színpadias otthonosság meghozza. - Fölfogása egészen jó volt, és abból egyszer sem zökkent ki. Hangja azonban gyenge s teljesen képzetlen. A tanítás kifejlesztheti. Általában el lehet mondani, hogy a tehetség megvan benne, s ha el nem bízza magát, s a tapsokat, amiket tegnap kapott, annak tekinti, amik tulajdonképpen voltak, jóakaratú előlegnek és buzdításnak, akkor van rá kilátása, hogy egykor megsokszorozódnak e tapsok, s az érdem elismerését fogják jelenteni.

*

Holnap a »Proletárokat« adják bérletszünetben. Érdeke fölemlíteni, hogy Rónaszéky asszony jelenleg Budapesten van s holnap (kedden) a »Falu rosszá«-ban fog föllépni a Népszínházban.

Végre megláttuk a »Proletárok«-at tegnap. A színház néhány páholyt kivéve megtelt válogatott közönséggel, mely elragadtatva szemlélte az előadást, talán először e szezonban. A siker rendkívüli, melyet a »Proletárok« aratott. Feszülten tapadt a figyelem a színpadra s nem fáradt ki egész 11 óráig, ameddig tudniillik az előadás eltartott. Az összes szereplők nagy igyekezettel játszottak: ők és közönség egyiránt érezték, hogy ünnep van ma. Egy olyan színműíró szólalt meg Csíkyben, akire el lehet mondani: »Uraim, le a kalappal!«

A színészek a »Borsszem Jankó« képei szerint voltak maszkírozva. Mosolygót Makó, Darvas Károlyt Somogyi, Zátonyi Benczét Szathmáry Károly játszotta igen jól: Tóth Ilka pompásan adta Borcsát, Bodrogi és Beczkóiné mulatságos házaspár valának. Különösen ki kell emelnem azonban Peterdit, ki leszámítva azt, hogy egy kicsit fiatalnak maszkírozta magát oly jóízű Timót volt, aminőt csak kívánni lehet. Bodroginé kizsákmányolta szerepének minden előnyét, de a legnagyobb tetszést mégis a kis Bodrogi Károly aratta, ki a gyermek szerepben bámulatos ügyességet és értelmi tehetséget produkált. Somogyiné és Vécsei Anna (kivált az utóbbi) szintén megérdemlik a dicséretet.

Taps, kihívás volt untig elég, s mindenki azzal az örömmel távozott a színházból, hogy »ilyen darabot írjon, a német - ha tud«.

*

A rendezőt majd el is felejtettük megdicsérni. Pedig az se utolsó ember.

Mikor elolvasta a darabot, s látta, hogy egy ügyetlen inas szerep van benne, egy rendkívül ügyetlen fickó... így kiáltott föl:

- Ezt Munkácsynak osztom ki.

Ki is osztotta, de aggodalmas felhők gyűlének homlokára, mert a szerepkiosztó bírálgatói mennyre-földre esküdöztek, hogy »majd meglássa rendező úr, hogy Munkácsy ma olyan ügyes lesz, mint a pinty«.

Nem! Munkácsi annyira ügyetlen, hogy még a rossz játék kedvéért sem tudott ügyes lenni.

S most fényesen tűnt ki a francia író szavainak helyessége, ki azt állítja, hogy minden ember el tudna jól játszani egy szerepet.

*

Kolozsvárról biztos forrásból értesítenek bennünket, hogy Erdélyi Marietta kitűnő társulatot szerzett Szegedre, s hogy művezetője nem Molnár György lesz, hanem Bokody Antal, a legjelesebb színművészeink egyike, ki arról híres, hogy az ország legjobb »Fösvénye«. Mint igazgató azonban (mert az is volt sok ideig Budán s egyebütt) bebizonyította, hogy nem fösvény ott, hol a közönség jogai, igényei áldozatot kívánnak.

*

Enyváry Sarolta kisasszony, ki a »Corneville-i harangok«-ban tele ház előtt játszotta Serpolette-ot, mai fölléptén kívül még egyszer játszik a »Kis doktor«-ban holnap. Szombaton a »Proletárok« megy bérletben.

.......................................................................................................................................

Rónaszékyné budapesti vendégszerepléséről az »Ellenőr« a következőket írja, tegnapi kelettel: Rónaszékyné Vilma asszony ma először lépett föl a Népszínházban, a »Falu rossza« Fínum Rózsi szerepében. A vendégművésznő sok olyan tulajdonsággal bír, mi a közönségre elég kellemesen hat, sugár termet, vonzó külső, élénk játék s hangja különösen fölső regiszterében csengő, bár hullámzása közel jár a rezgéshez, ami előnyére nem válik. A közönség jóindulattal fogadta a vendéget és eltekintett azoktól az apró hatást előidéző fogásoktól, melyek nem tartoznak a szerephez, de a vidék színpadain úgyszólván elkerülhetetlenek, az egyforma, majdnem gépies tagmozdulatoktól, melyekről különben könnyen le lehet szokni - s többször megtapsolta. Éneke nagyon érezhetőleg távol maradt a zenekartól, mi azonban inkább vádolja a zenekart, mely ma hol előre futott, hol elmaradt, néha meg összement, mint a cibere.

Enyváry Sarolta másodszor a »Kisasszony feleségem«-ben lépett föl a Marjolaine szerepében.

Enyváry kisasszonyt a közönség a múlt évben, mikor állandóan itt működött, megkedvelte és gyakran kitüntette. Vendégszereplését most is élénk érdeklődéssel kíséri. Tavaly óta sokat tanult, föllépése biztos, alakítása öntudatos, hangja erősödött és szépen tudja összeegyeztetni a dallamok művészies előadását élénk játékkal.

Röviden: a tavalyi tehetséges színésznő most már a vidék egyik legjelesebb primadonnájává fejlődött.

A közönség sem fukarkodott elismerésének nyilvánításával. Úgy megjelenésekor, mint minden nagyobb tétele után zajosan megtapsolták, s kiválóbb magán-dalait ismételnie kellett. A kisasszony ízléssel összeállított, díszes toalettjei csak emelték az előadás fényét, s kirívóan elütöttek a szegedi »primadonnák« vidékies viseletétől.

Enyváry Sarolta ma jutalomjátékául a »Kis doktor«-ban, holnap pedig - ha szabadságidejét az aradi színházi igazgatóság meghosszabbítja - »Petaud király udvará«-ban lép föl. Tekintve operettelőadásaink gyarlóságát, sajnálattal látjuk távozni Enyváry kisasszonyt körünkből, de nem azon remény nélkül, hogy a jövő színiidényben sikerülni fog őt állandóan megnyerni a szegedi színháznak.

Szombaton Somogyiék jutalomjátéka, »Szelim és Zulejka« a páholyok kivételével teljesen megtöltötte a színházat. A darab nem sokat ér, s föl nem foghatni, hogy a Somogyi pár, mely körülbelül a legnagyobb nívón áll műveltség dolgában a társulatnál, egy ilyen becs nélküli darabot választ. A közönség tapsaival sokszor kitüntette a derék színész-párt, s egy magánkör külön ajándékkal is bizonyítékát adta azon rokonszenvnek, melyben különben .általánosságban is részesülnek.

Másnap vasárnap az »Ágnes asszony«-t ismételték. A kis Aradi Emilia most még jobb volt, mint a múlt héten, kapott is tapsot eleget.

*

Prielle Kornélia holnap jön, s a »Delilá«-ban lép föl este.

Mint halljuk, Aradi az idén nem fejezi be a szezont, mint eddig szokta, virágvasárnapkor: hanem körülbelül május derekáig marad itt, többnyire új tagokkal, kiket most szerződtetett már a jövő évre. Ezek közt Enyváry Saroltát és Halmayné asszonyt lehet csupán kiemelnünk - egyelőre.

Holnap a »Szövetségesek« kerül színre a »Nőegylet« javára Prielle Kornéliával. A »Szövetségesek« a legjobb párisi termékek egyike, s Tisza Lajos fordította magyarra. A fordítás igen ügyes, s a királyi biztosnak, kinek ez nyilván fiatalkori dolga, nincs oka magát szégyellnie érte. Az érdeklődés a vendégművésznő fölléptei iránt oly nagy, hogy még a zenekar helyét is székekkel rakták meg s a holnapi, sőt a holnaputáni előadásra szóló jegyek is nagy részben elő vannak jegyezve.

Tegnap Prielle Kornélia lépett föl a »Delila« színműben, a közönség zsúfolásig megtöltötte a színházat, s nagy ovációkban részesíté a »szegedi színház tiszteletbeli tagját«. A nagy művésznő - mint mindig - ma is remekelt, szerepéhez nem fér a kritika, hanem csak a bámulat. Virágcsokrot és koszorút is kapott, hosszan aláfüggő rózsaszín szalaggal. A nagy művésznő, ki Szeged iránti rokonszenvét oly eklatánsan bizonyítja be mindig, holnap fog utoljára föllépni a »Holt szív-ben.

Prielle Kornélia tegnap fejezte be fényes sikertől kísért vendégszereplését a »Holt szív«-vel. A színház, mint a művésznő minden föllépte alkalmával, zsúfolásig megtelt s a közönség viharos tapsai ismételve fejezték ki a nagy művésznő iránti tiszteletét és szeretetét. De csakis Prielle Kornélia nagy tehetsége tette Castelnovo e szerencsétlen darabját élvezhetővé.

*

Előadás után a vendégművésznő tisztelői társas vacsorára gyűltek össze a Hungária szálloda emeleti éttermébe. A vendégművésznőn és kedves leányán kívül részt vettek [!] a kedélyes és családias estélyen a királyi biztosi tanács több tagja, Marinkich színügyi bizottsági elnök, az itteni színtársulat tagjai és számosan, kiket a rokonszenv és tisztelet gyűjtött a művésznő körébe. Nem hiányoztak a felköszöntők sem, melyek elsejét Szathmáry Károly, a színtársulat tagja mondta, tolmácsolva azt a rajongó szeretetet és tiszteletet, mellyel a vidék színészei a nagy művésznő iránt viselkednek, s éltetve Prielle Kornéliát, a szegedi színtársulat tiszteletbeli tagját. Igen sikerült toasztokat mondtak még Horváth Gyula kir. biztosi tanácsos és Nagy Sándor. Az ünnepelt vendég éjfél körül távozott leányával, hogy pihenni térjen. A társaság még azután együtt maradt s sűrű pohárkoccintások közt, víg zeneszó mellett folyt a fesztelen, kedélyes mulatság hajnali 3 óráig.

Prielle Kornélia úrnő a ma déli vonattal szándékozott visszautazni a fővárosba, e szándékát azonban megakadályozta rosszulléte, mely ma ágyhoz bilincselé. Szívből óhajtjuk és reméljük azonban, hogy rosszulléte csak gyorsan múló baj, s hogy egészséggel távozik körünkből, hova vajha mielőbb ismét visszatérne: ez őszinte szívből fakadó óhajunk!

Tegnap Tóthfalusi jutalomjátékául a »Tündérlak Magyarhonban« című népszínművet adták elő. Közönség szép számmal volt, inkább Szávits Ilka kisasszony kedvéért, ki Mariska szerepét ügyesen játszotta és igen csinosan énekelt. A kisasszony általában jóval fölülemelkedett már a műkedvelő színvonalán és bízvást megérdemelte a közönség lelkesedését, mely majd minden dalát megismételtette és ezenkívül is élénk tapsokban adott kifejezést kiváló tetszésének. A jutalmazottat szintén rokonszenvesen fogadta a közönség. - Csütörtökön lesz a társulat egyik fiatal s igen törekvő tagjának, Megyerinek a jutalomjátéka. Ez alkalommal Szathmáry Károlynak, a »Bem apó« szerzőjének, »Kossuth« című látványos színműve kerül színre. Megyeri e jutalomjátékát szívesen ajánljuk a színházlátogatók figyelmébe.

Aradi részben új társulatával adatta vasárnap először a Szigeti »Nagyralátó«-ját. Az előadás vontatottan ment, s nem volt érdemes arra a közönségre sem, mely összejött s a támlásszékeket kivéve megtöltötte a színházat. Makó imitt-amott eltalált egy-egy szép vonást a nagyravágyó Kádas gazda szerepéből, de egészben véve, szerencsétlenebb alakításai közé tartozott. A leghálásabb szerep ma Bodrogi kezébe jutott, jó kedve és humora magvát öntötte az alakba a jó Szigeti, de bizony Bodrogi a legjobb poéneket nem igen vétette észre a közönséggel. Bodroginak különben is bizonyos dialektusa van, mely kellemetlenül hat a közönségre, vannak tagadhatatlanul egyes szerepei, minő a Székely Zsiga, amikben jól megállja a helyét, s e szerepek többnyire olyanok, melyek egyéniségéből folynak, de ott, hol érzelemhullámzásról van szó, hol apró vonásokkal kell színezni, hol fölváltva haragnak, majd a kedélymelegségnek kell fölbuzognia, ott Bodrogi nem ura a helyzetnek. Bodrogi hasznavehetősége a rendezőtől függ tehát, kisebb epizód szerepekben teljesen beválik olykor-olykor. Az új tagok közül hármat láttunk, Berkinét, aki jobb, mint Beczkóiné volt és a két szalonszínészt, Berkit és Ebergényit, akik rosszabbak, mint az eddigiek voltak.

Hogy azonban részletesebben szóljunk róluk, Berki némi otthoniassággal mozog a színpadon, alakja jó és rokonszenves, azonban mint színész nem megy tovább a középszerű műkedvelőnél. Kissé sebesen beszél, de beszédével nem jellemez, mert a hangsúlyozásról, s illetőleg a hangsúlyozás összhangba hozataláról az elmondottak tartalmával s az egyéniség individuális tulajdonaival és érzelmeivel, fogalma sincs. Örökké gesztikulál, de e gesztusok nem a szavak és érzelmek módos és esztétikus kísérete, hanem csak úgy a világba hadonáz. A fesztelenséget gyakran affektálja, de éppen ez affektálás hat rosszul, mert ha a fesztelenség erőltetett, nyomban ízetlen. - Természetesség Berki úrban alig van egy parányi, már pedig természetesség nélkül mozogni egy társalgási darabban, kínos látvány a nézőre. Ami Ebergényi urat illeti, őbenne semmi jó tulajdont nem födözhettünk föl, fölösleges lenne tehát a rossz tulajdonairól írni. Az előadás jellemzésére még annyit, hogy a mi sokat ütött és ócsárolt Megyerink is jónak látszott új pályatársai mellett. - Summa summárum, ha ilyen lesz Aradi úr társulata a többi genrében is, akkor aztán ha tizennyolc rőfös cikkeket is írat maga mellett, csak nem lesz publikuma még sem.

Felekyné - Munkácsi Flóra a jövő hétfőig marad Szegeden és holnapután ifj. Dumasnak a »Törvénytelen fiú« című drámájában lép föl.

*

Halmyról, ki vendégszereplése alkalmával annyira elragadtatta a szegedi közönséget, szomorú hírt hallunk. Mióta Szegedről a fővárosba visszatért, oly komoly belső bajnak a jeleit észlelték rajta az orvosok, hogy csak ritkán volt szabad föllépnie és egészségének helyreállítására enyhébb éghajlat fölkeresésére kénytelen. Mint értesülünk, egyelőre Dalmátországba utazik. Reméljük a hazai színművészet érdekében, hogy a jeles színész utazásáról teljesen fölépülve fog visszatérni.

*

Szerdán a »Corneville-i harangok«-ban Gálosi, az újonnan szerződtetett tenorista debütíroz. Serpolette-et Enyváry Sarolta, Germaine-t Rónaszékyné és Henrit Várady személyesítik.

Tegnap Felekyné asszony lépett föl, »Stuart Máriá«-ban. Aradi úr ismeretes filozófiájánál fogva, mely szerint a bérlőknek nem való a jobb előadás, mert azok a rosszat is megnézik, ha előre fizettek, bérletszünetben léptette föl Felekyné asszonyt: a ház tehát nem telt meg egészen, néhány páholy üresen maradt s a földszinten is nagy hézagok mutatkoztak. A közönség rokonszenvesen és sokszor megújuló tapsokkal adózott a hírneves művésznőnek, kit körülbelül egy évtized előtt láttak a szegediek utoljára.

A »Corneville-i harangok«-at tegnap meglehetős előadásban nézte a félig is alig telt színház. A gyarló díszletek és ruhák azonban meglehetősen lohasztották az illúziót, Enyváry Sarolta kisasszony ki mint szerződött tag ezúttal először lépett föl, szerepének minden kis részét kiaknázta, s leszámítva kiejtése idegenszerűségét, ügyes Serpolette volt, akinél különbet vidéken keveset találhatni. Várady úrnak szintén igen szép (bariton) hangja van, de a játéka gyenge, míg ellenben Gálosi úrnak a hangja gyenge, de a játéka elevenebb és kifejezőbb. A zenekar rossz.

E megjegyzések kíséretében kijelentjük, a »Hiradó« mai rugaszkodásaira, hogy igenis nem szándékunk Aradi úr hibáit legyezgetni, azon nagymérvű pártolás, melyben Szegeden részesült, lehetővé tette, hogy a fokozottabb igények kielégítését követeljük. Ám ha ezt teszi, mi akkor sem fogunk kortesei közé szegődni; - amikor és ahányszor nekünk tetszeni fog, mindig elmondjuk hibáit, olyan kemény hangon, amilyenhez nyúlni esetleg kedvünk van, mert a színház a közönség pénzén s a közönség számára van, - és nem Aradi úr kedviért. Mi pedig a közönség lapja vagyunk és nem az Aradié. Annyira pedig hála istennek megvan erősödve az irodalom, művészet és a magyarság iránti érdekeltség Szegeden, hogy a rossz portékát jónak ne kelljen hazudni. Mert ennek is meg van a maga hazafias oldala - de nem itt.

Fölösleges tehát akár egyeseknek, akár lapnak minket terrorizálni arra nézve, hogy Aradi úr számára dicsériadákkal csalogassuk a közönséget. El fog az járni magától is, ha érdemes lesz, és el fog járni a mi kemény referádáink dacára is, mert a kemény referáda nem a közönség elrettentésére, hanem Aradi ösztönzésére irányul.

Aradi úr, ha ránk hallgat, igyekezni fog sokkal jobbat nyújtani, ha pedig nem hallgat ránk, arról nem tehetünk, s éppen nem búsulunk miatta.

Dicsérni azonban csakis akkor fogjuk, mikor a mi tetszésünket is megnyeri, mikor érdemes lesz rá, mert a Hiradó mai fölszólalását, mellyel ránk akarná oktrojálni, hogy nekünk olyasvalami tessék, ami nem tetszik, mint a pressziók egyik érdekes csodabogarát csupán megmosolyogni tudjuk.

Mi nem esünk e nevetséges szerepbe, s nem kívánjuk, hogy a Hiradónak ne tessék Aradi, miattunk tetszhetik neki, hanem csupán azt akarjuk még megjegyezni, hogy honnan veszi a Hiradó azon ráfogást, amit már többször ismételt, hogy lapunk Erdélyi Marietta mellett foglalt állást?

Egy kis »notice«-t kivéve, hol egyszerűen újságolva volt, hogy E. Marietta is pályázik a szegedi színházra, s hogy jeles társulatot ígér összehozni, soha egyetlen ajánló sort sem hozott lapunk mellette, sem egyetlen gáncsoló sort a pályázók bármelyike ellen.

Azon körülmény, hogy egy munkatársunk (M. K., ki néha, ritkán e rovatba is szokott írni) valahol magán körben, meglehet, elárulta szavaival, hogy talán - jobban szeretné E. M. kisasszonyt, mint most - azon körülmény nagyon magán természetű dolog, az csupán egyéni vélemény, - s honett újságnak semmi köze hozzá.

De hát nem is az a baja a Hiradónak - hanem valaki alaptalanul elhitette vele, hogy ő a polémiákban erősebb, mint egyebütt. Pedig kár a polémiát hajhászni. Mert abból se haszna, se gyönyörűsége a közönségnek stb...

*

A hirdetett »Nőuralom« előadása Felekyné gyengélkedése miatt elmarad péntekről, szombaton itt először adatik: »Valeria« pályadíj-nyert eredeti tragédia, Szigligetitől.

Újházi Ede vendégszereplése újra fölvillanyozta a közönséget, mely a meghosszabbított színi idénnyel szemben már kimerültnek látszott.

A tegnapi előadás zsúfolt ház előtt folyt le. Újházi első föllépésére két egyfölvonásos darabot választott, melyekben kiváló alakító tehetségét mutatta be. - »A miniszter előszobájában« Knabbe Farkas Jeremiást, a szegény megaszalódott, de jószívű öreg tintanyalót személyesíté. A minden részletben kidomborított alakításával lelkes tapsviharokat idézett elő. Sajnos, hogy a keret nem volt méltó a képhez. Bodrogi inkább a súgóra, mint szerepének keresztülvitelére figyelt. Peterdi meg, úgy látszik, minisztert csak magas kopasz homokkal és »strizzi« frizurával képzelhet. Nem látott még olyan minisztert, aki néha a fodrász szolgálatait is igénybe veszi? De talán nem Peterdi az oka annak, hogy gyalázatos parókája által nevetségessé vált. Aradi új ruhatárában csak egy »diplomata paróka« létezik és azért oly egyformák a szegedi színpad diplomatái.

*

Az »Őszi napsugár« ellenben igen jól ment. Fölösleges szószaporítás volna Újházi jeles tulajdonságait külön-külön kiemelni. Újházi ifjú-öreg Briqueville-je mesteri alakítás: Síposné-Dobozi Lina, a szegedi közönség régi kedvence, kitűnő Adrienne volt: Abonyi mint Noel, és Bodroginé mint Lebressonné hatással egészítették ki a képet, s így a kedves kis vígjáték folyton derült hangulatban tartotta a publikumot.

*

Újházi Ede ma »A falu rosszá«-ban és holnap »Aszalai uram leányai«-ban lép föl. Gonosz Pista Újházinak egyik legjobb szerepe és »Aszalai uram leányai« a legmulatságosabb újabb színdarabok egyike. A közönségnek tehát két élvezetes estére van kilátása.

»A falu rossza« tegnapi előadására csak középszámú közönség gyűlt össze a színházban, ami részben a szakadó esőnek tulajdonítható és azon sártengernek, mely olyankor a színházat a gyalog járókra nézve jóformán hozzáférhetetlenné teszi. Újházi Ede Gonosz Pistát eredeti fölfogásban és eltérően többi ismertebb személyesítőitől, mint Bokodi és Solymosi, alakítja. Gonosz Pistája nemcsak a ravasz tolvaj, hanem főképp a falu diplomatája, aki előáll rossz tanácsával, akár kérik tőle, akár nem. Ravaszsága kisegíti saját bajából és ügyesen kever bajba másokat. Örömbe tör ki sikerült cselfogásai fölött, mint a második fölvonás végén és saját ártatlanságának látszatát emeli a gyanúba kevert Boris és Tercsi szerencsétlensége. Az okozott zavaroknak örül, mert a zavarokban legjobban halászhat. - Újházi baktere nem paraszt csősz, hanem öntudatos bocskoros nemes, aki bízik eszében s az eseményeken tud olyant csavarítani, hogy felülkerekedik mindig, amíg végre feje fölött összecsapnak gazságai és hazugságai. De a virtus még bukásában sem hagyja el. Az egyszer ugyan torkára forrt a virtuskodás, de a jövő, az mégis Gonosz Pistáé. A közönség a remek alakítót gyakori tapsokkal tüntette ki.

*

Várady adta Göndör Sándort. Várady alakítani nem tud: alakjai csak a színlapon változnak: és akár Göndör, akár Corneville márki van a neve mellé írva, mindig merev, szögletes egyénisége áll előttünk. A természet igen csinos hanggal áldotta meg. De nemcsak hogy annak mívelését elmulasztotta, nemcsak hogy anyagát nem tudja kezelni - csengő orgánumának hatását elrontja, mert hangját reszketteti, mint egy olasz kintorna. Ha Várady úr énekelni tanul, még tűrhető népszínmű énekes lehet belőle, de a magyar nóta a tremolázást nem tűri és mindenekelőtt ezen hibából kell kivetkőznie, hogy élvezhető legyen. Rónaszékyné Fínumját eléggé ismeri a közönség. Vécsei Anna és Síposné mint mindig, megfeleltek. A zenekar kétségbeejtő volt.

*

Újházi Ede szabadságideje meghosszabbíttatván, még kétszer lép föl. Pénteken bérletfolyamatban »Az első foglalás«, »Box és Cox« és »Katonai gyakorlatok« című egyfölvonásos vígjátékokban, szombaton jutalomjátékát tartja.

»Aszalai uram leányai« kerültek tegnap színre. Újházi úgy mozgott itt, mint valami óriás a liliputiak közt. Hatalmas humorral s elragadó természetességgel személyesíté Aszalai uramat a különben gyenge darabban. Síposné és Abonyi még csak megjárták, valamint a kis Aradi Emilia is, kinek egyéniségéhez nagyon illett az elkényeztetett gyermeklány szerepe, - Megyeri és Vécsei Anna egy húron pendültek, azaz a középszerűség színvonalán valamivel alul, - de a Berki pár rossz játéka egész a botrányosságig ment már. Berkiné asszony kiabált, lármázott s borzalmas pátosszal szavalta volna még azt is: »a kocsi előállott«. Mikor a férje (Újházi) így szólt hozzá: »Ne lármázz úgy, mint egy drótos tót« - mindenki azt hitte a nézőtéren, hogy az a helyzetből kifolyó rögtönzés. Berki úrról pedig mindazt ismételnünk kell most is - mint mondtuk: ő nem színész, s egy középszerű műkedvelőnél semmivel sem jobb a színpadon. Újházit számtalanszor kihítta a kellemetlen idő dacára is nagyszámú közönség.

*

Holnap Újházi búcsúfölléptéül bérletszünetben: »A jó falusiak«, Sardou pompás humorú színműve.

*

A »Legény bolondja« Kórodi pályanyertes színműve, holnap kerül színre Budapesten a Népszínházban. Mint illetékes forrásból értesülünk, a darabban gyönyörű népdalok vannak, de az egésztől nagy sikert nem várnak, mert kevés benne a víg elem, s a nyelvezet sem valami magvas. - A pályadíjat ügyes meséjénél és szcenírozásánál fogva nyerte el.

*

A »Legény bolondja« Kórodi új pályaműve Szegeden nem aratott tetszést, sőt ellenkezőleg. Meséje kuszált, alakjai, egy-kettőt kivéve, színtelenek, nyelvezete pedig pórias, oly kitételek fordulnak elő benne, melyeket nemhogy irodalmi művekbe kellene beültetni, hanem kiküszöbölni kellene a nép nyelvéből is, mint salakot. - Az új népdalok azonban itt is hatást tettek, de a népszínművet nem mentették meg, s aligha lesz nézője többé. A szereplők közül jóízűen játszott Rónaszékyné, s igen szépen énekelt Várady, úgy hogy a közönség sokszor tapsolta, mintegy demonstrációul a színi választmány ellen, mely a szép hangú énekessel hihetőleg fontos okokból nincs megelégedve, s helyette más tagnak szerződtetését követeli Araditól. Visszatérve még egyszer magára a darabra, mélyen lehangolta a központi sajtó iránti bizalmat azon szörnyű reklámok után e vékony darab, melynek úgyszólván jóízű részei sincsenek.

Tegnap a »Corneville-i harangok«-ban búcsúzott el a társulat. Enyváry k. a., ki ismét ügyes Serpolette volt, egy alkalmas búcsúdalt is beleszőtt a harmadik fölvonásba, amit élénken megtapsolt a szép számú közönség.

A szegedi Színügy-Egylet, az általános nyüzsgés közt, mely a rekonstrukcióra irányul, s mely egyeseket, társulatokat, mindenkit más-más irányban foglalkoztatja, szintén elérkezettnek látja az időt, hogy mozgalmat indítson meg állandó színházépület létesítésére.

A memorandumféle (mert memorandumnak nem mondható úgy szerkezeti, mint adathiányainál fogva) egy vezércikk alakjában beszél a dologról, mely »pium desiderium«-ja volt a színészet barátainak már régtől fogva.

Kimondja óhajtását egy színház építése iránt, fölületesen elcitálja az ismeretes frázisokat Szegedre vonatkozólag, s fölsóhajt, hogy az ország legnagyobb magyar városának, íme, még nincs állandó színháza, mikor kisebb és kevésbé jelentékeny városokban is, mint Debrecen, Nagyvárad, Szabadkán stb. már évek óta van.

Ehelyett azonban sokkal ékesen szólóbb lett volna kimutatni statisztice a színházi naplókönyvből, hogy Szegeden, most az árvíz után is, mennyi ezer karzat-jegy, s mennyi zártszék-jegy fogy el havonkint, hogy ebből győződhessenek meg az illetékes körök, miszerint Szegeden az állandó színház nem az alföldi »legmagyarabb és legnagyobb város« hiúsági kérdése, hanem valóságos életszükséglet.

A memorandum nem bizonyítja be, hogy Szegednek állandó színház kellene, legalább nem győz meg erről senkit, mert nem is törekedett arra, pedig vajmi könnyen elérhette volna, s vajmi sokat elérhetett volna vele: mert hogy valamely ügyet melegen karoljanak föl komoly körök, szükséges, hogy előbb meggyőződjenek szükségességéről.

Mert a király »legyen« szava, melyre itt négyszer-ötször történik hivatkozás, nem annyira gumilasztikus, hogy ki lehetne nyújtani köpenyegnek, s ráborítani mindenre. Az önámítás ha egy darabig megnyugtatja és édelegteti is a gyengébbeket, előbb-utóbb szétfoszlik, mint a köd, s a sivár való ijesztő váza mered az ábrándozókra.

Nem, a király szava, melyet igen helytelen dolog volt az elkoptatott szegedi frázisok tömkelegébe belevonni, úgy, hogy most már ott sem lehet nyomatéka, ahol azt sikeresen lehetett volna fölhasználni, a király szava semmi esetre sem vonatkozik annyifelé, amennyifelé elforgácsoltatik.

A szegedi állandó színház fölépítésére vonatkozó törekvés abban leli jogosultságát, mert színházi közönség van, és pedig bőven, s annak színház kell, egyrészt ahova beférjen, másrészt mely az igényeknek jobban megfeleljen. S végül azért, hogy a társulatok ne legyenek annyi szekatúrának és oly nagy és oly bénító terheknek kitéve, mint a jelenlegi ócska, kényelmetlen bérházban.

Az eszközöket sem jelöli ki precíze ez úgynevezett memorandum, melyekkel a célt elérhetőnek véli.

A forrásokra, melyektől mindent vár, a következőkben mutat rá:

Az elpusztult Szeged rekonstrukcióját eszközlő Királyi Biztos úr Őkegyelmessége kiterjesztette magas figyelmét az állandó színházra is. A tervrajz és költségvetés készen várja a megvalósulhatást: ámde a legszigorúbb számítás mellett is 200 ezer forintnyi összeg, melyet a létesítés igényel, s amily kevéssé várható csupán a minden oldalról igénybe vett város pénztárából, épp oly kevéssé remélhető kizárólag állami segélyezés folytán. A »Színügy-Egyesület« választmánya tehát csak jól felfogott kötelességét teljesíti, midőn tiszteletteljes kérelmével azon forrásokhoz járul, melyeknek segélyével célját megvalósíthatja.

És e források elsősorban: az 1879. évben Szeged javára engedélyezett állami sorsjáték tiszta jövedelme: a könyöradományokból a Királyi Biztos úr Őnagyméltósága által utólagos rendelkezésre visszatartott hat százalék: a Pálfy Ferenc kir. tanácsos úrhoz, mint Szeged város polgármesteréhez befolyt, s kizárólag rendelkezése szerint közművelődési és jótékony célokra kiosztandó összeg: a Falk Miksa országgyűlési képviselő úrhoz mint a »Pester Lloyd« szerkesztőjéhez az odaítélés jogával, illetve a jótékony és közművelődési cél meghatározásával adományozott összeg: »Első Magyar Áltanos Biztosító Társaság« által közművelődési célokra adományozott 20 000 forint...

Vegyük az e forrásokból nyerhető és biztos hitünk szerint nyerendő összegekhez Szeged városának őt megillető hozzájárulását, a magas állami kormány gyámolítását: reméljük, hogy nemes célunk elérhetésében testületek, mint egyesek hazafias adománya is segélendnek bennünket: reméljük, hogy úgy a magas kormány, mint Őnagyméltósága a Királyi Biztos úr, Szeged szab. kir. város hatósága éppen úgy, mint társulatok és egyesek bizalmukkal támogatják önzetlenül hazafias törekvésünket: lehetetlen, hogy siker ne koronázza a szegedi »Színügy-Egyesület« választmányának ím ezennel köz- és nyílt kérdéssé tett vállalkozását, melyet midőn a hazafiúi lelkesültség meleg pártolásába ajánl, a megvalósítás eszközlésére oly végrehajtó bizottságot szervez, mely a »Színügy-Egylet« választmányának alulírott tagjain kívül a köztörvényhatósági bizottságnak rendszeresen kiküldendő tagjaiból s a helybeli közművelődési társulatok megbízottaiból álland, s mely végrehajtó bizottság a magas kormánynak, s városi hatóságnak és a nyilvánosságnak ellenőrködése mellett teljesítendi föladatát.

A memorandum itt is bizonyos felületességgel jár el, nem ösmerteti a műszaki osztály által készített költségvetést, hanem csakhogy »jöttünk-mentünk« féle alakban odadobja, hogy bizony arra a színházra 200 ezer frt. kellene.

Nem vett magának annyi fáradságot sem, nemhogy új adatokat tömörítene össze argumentumoknak, hanem hogy a meglevőkbe belepillantson, s az ily könnyed eljárás bizony kevés bizalmat ébreszt bennünk arra nézve, hogy ez a cél tény legyen valamikor.

Mindamellett szívünkből üdvözöljük a »Színügy-Egylet« e bár ki nem elégítő, de mégis a kezdet kezdetéül örvendetes mozgalmát.

A Színügy Egylet úgy látszik, nem tudja, hogy kis dolgokat is csak nagy fáradtsággal lehet előteremteni a közügyködés terén, nagy dologhoz pedig nagy szorgalom, sok fáradság, nagy erőfeszítések kellenek.

Igyekezzék tehát erejét megnövelni a végrehajtó bizottság összeállításában, s ne vegye a dolgot könnyedén - mert bizony olyan nehéz az, mint akár egy hadjárat, melyet a közöny és részvétlenség ellen kell diadalmasan bevégeznie.

Már napok előtt elhatároztuk, hogy lapunk nem foglalkozik ezentúl oly tüzetesen a helyi színházzal, s leveszi arról figyelmét mindaddig, míg az a csoda nem esik meg, hogy arra a polcra emelkedik, amelyen megérdemli a sajtó figyelemmel tartását.

így azonban, amint van, csak ponyvaszínház, s nemhogy a jó ízlést fejlesztené, hanem fokozatosan megrontja, s nemhogy a hazai kultúra fáklyája lenne, hanem »hazai ostobaságok tára«, már pedig hazai ostobaságokat láthatni eleget ingyen is, nem szükséges hozzá bilét és zártszék vagy páholy.

Azt mondja Jean Paul, hogy »minden genre jó - kivévén az unalmast«. Hát akkor ebben a színházban minden genre rossz, mert mind unalmas és ízetlen. A legszellemesebb operettek (a Kis doktor), a legjobb színművek (A botrány), elromlanak a háládatlan kezek között.

Még azt az egyetlen egy primitív föladatát sem tölti be ez a színház, mely abban áll, hogy ha már műélvet nem bír is nyújtani, legalább a legújabb termékeket mutassa be a közönségnek, jól, rosszul, ahogy tudja, legalább az a haszna van úgy a közönségnek, hogy ha nem élvezi is azon darabokat, fölületes tudomást szerez róluk s tájékozza magát a színműirodalom haladásáról.

De nem. A legújabb darabokat mi szegediek csak hírből ismerjük. Kamargót, Boccacciót, Favartnét, Székely Katalint, Dubarry grófnét stb. Bartók nagy hírre vergődött művét, a »Legszebb«-et, melyet már minden vidéki városban adnak, mi még nem láttuk. Mert hát ezek a darabok némi költségbe kerülnek. Hanem ahelyett trágár és buta tollpróbálgatások jelennek meg a szegedi színpadon, negyven év előtt eltemetett sületlenségek támasztatnak föl, rémdrámák kísértenek, a »Két árva« keseregtet meg s a »Sonkás csont« vagy mit tudom én, mily című, címeres éretlenségek - idéznek elő imelygést.

Nem szólnánk semmit, mert ha ily színészet emeléséhez nem is akarunk hozzájárulni azzal, hogy figyelmünkre méltatjuk - nem kívántunk ütni sem Aradi úr üzletén, - mert hát hadd boldoguljon ki-ki, ahogy tud. - S ha nem bántjuk X. vagy Y. szatócsot a lapban azért, mert talán egészségtelen szalámit s hamisított bort árul, hát nem bántjuk Aradi úr üzletét sem, melyet, hogy, hogy nem, egyelőre a Színügy Egyesület négy szavazatával a jövő évre is sikerült magának megszereznie, - mondom, nem szólnánk semmit, ha nem volna kötelességünk e kérdésben helyi kollegánk a »Szegedi Hiradó« támogatására sietni, ki ma elég helyesen, élesen szólal föl Aradi úr ellen a tegnapelőtti előadás miatt.

Igen sajnáljuk, hogy már régebben nem tette ezt, s nem vette észre a színügy rohamos süllyedését Szegeden.

Mert nagyon süllyedt. Szóljanak a tények. Csak egy szembetűnő körülményt hozok föl: az Enyváry kisasszony vendégszereplését. Ünnep gyanánt tűnt föl, midőn megjelent a színpadon, s mintegy megszépítette, megjavította egymaga az egész operettet; valami újnak, szokatlannak tetszett előttünk a színpadi élet, pedig hát tavaly még Enyváry Sarolta a mindennapi szükségletünket elégítette ki csak. Mi ebből a tanulság? Oly óriási haladást tett volna azóta Enyváry Sarolta? Nem. A mi igényeink devalválódtak óriási módon.

S mennyi szerencsés körülmény járult ahhoz, hogy a színügy hanyatlása helyett éppen az ellenkező történjék.

Bálok, mulatságok nem voltak, s mintegy száz művelt idegennel szaporodott a színházba járó közönség. A zsúfolt házaknak ha megindultak, nem volt vége-hossza, Prielle Kornélia ingyen rándult le vendégszereplésekre. Halmy az árvizes város iránti tekintetből művészetéhez nem méltó olcsó áron ajánlta föl közreműködését. A szerzők: Csíky Gergely példájára, féláron engedték volna át darabjaik jogdíját a szegedi igazgatóknak. De hát a szegedi igazgatónak még így sem kellett.

Mert hát az igazgatóknak egészséges logikájuk van. Ha nincs közönségük s rosszul megy nekik, akkor azért nem tesznek a színügy emelésére semmit, mert úgysincs közönség, ha meg jól megy nekik, akkor azért nem tesznek semmit, mert hát úgyis van közönség.

S ennek a logikának csűrt-csavart útján senki nem jártasabb a világon, mint Aradi Gerő.

Neki mindenre van mentsége és kifogása. Mit bánja ő a közönséget? Hiszen nem szükséges azt megnyernie. Elég, ha négy voksot nyerhet a Színügy-Egyesületben.

Az elég arra, hogy ismét maradjon, s a jámbor publikum pedig majd csak megint beletörődik a színházjárásba. - Mert, én istenem, mit tegyen unalmában? Aztán az asszonyoknak elvégre is szükséges, hogy legyen hol bemutatni koronként új toalettjeiket.

Teljesen indokolatlan pirít rá a »Hiradó« a Színügy-Egyesületre is, szívökre kötve, hogy komolyabban vegyék az ügyet. De magát a Színügy-Egyletet nem lehet egészben hibáztatni, csupán azokat, kik Aradi ajánlására szavaztak, még pedig azért nem lehet egészen hibáztatni, mert e szavazás, - mely éppen úgy ment, mint ahogy a burkus parlamentben szokás, hol így kiált föl a többség: »Mit nekem kapacitáció! Mit nekünk igazság, szavazzunk!«, mondom, ez eljárás éppen a Színügy-Egyletben talált kárhoztatást, s Marinkich Mihály elnök mint most az esti órákban, midőn e cikket írjuk, értesülünk, beadta lemondását.

E jeles férfiúban bizonyára nagy támogatóját vesztette el a szegedi színügy, s csak sajnálni lehet, hogy visszalépett e térről, hol a magánérdekek belejátszásának bosszantó voltát is leküzdve, maradnia kellett volna.

A Színügy Egyesületnek pedig, ha komoly testület, nem szabad lett volna most; midőn oly nagy dolgot vett nyakába, mint az állandó színház, kicsinyes érdekeket legyezgetni, s emiatt viszályt csinálni benn, s elvetni a közönyösséget, vagy a visszatetszést künn a közönségben.

Mert legyünk őszinték, mivel indokolják ők, hogy annyi jeles pályázó erő között éppen Aradinak szavazták meg az ajánlást?

Hát csak azzal, mert a többiek nem mellékelték a folyamodványukhoz a ruhatárt, meg a könyvtárt, s az Aradinak van.

Ne szórjunk egymás szemébe port, hanem, mint föntebb is megjegyeztem, legyünk őszinték, s valljuk be, hogy a többieknek meglehet, de Aradinak se ruhatára, se könyvtára nincs.

Mert az nem könyvtár, amiben megvannak a kopott, elavult, előadásra már nem való színdarabok kiszerepezve és a lejárt operettek partitúrái. Nem könyvtár az, de sajttakaró.

De beszéljünk bővebben a ruhatárról.

A népszínművekre van egyetlen fehér szűr, szürke béléssel, egy veres és barna lajbi, meg egy fekete ümög és három fokos.

A vitézi darabokra van négy bizonytalan színű mente, s e négy mentében játszik Zrínyi Miklós, Szelim szultán, Csernajeff, Samyl hindus főnök, spanyol grand, s mindenféle nemzetiségű hőse e nagy világnak.

De hogy az egész ruhatár benn legyen, van még egy téli nagy kendő, amit a corneville-i grófok unokája használ köpenyegnek.

Van még azután öt kard, egy vasvilla, egy huszárdolmány, egy tarsoly, meg egy pár pisztoly, köztük maszkírozott is, amelyik el nem sül.

Hanem hát elég ez: mert ami mindent pótol, van Aradinak négy olyan szavazata, amelyik elsül.

A Színügy-Egyesület alelnöke Farkas Antal úr, jónak látta a »Hiradó«, gondolom, márc. 19-i számában nyilatkozni múltkori soraimra, amelyekben elmondottam nézetemet azon eljárás fölött, mellyel a színigazgató ajánltatott s melyben kimutattam, hogy az ajánlott igazgató nem felel meg a szegedi igényeknek.

Az egyesület érdemes alelnöke olyan formán veszi ez ügyet, mintha a színház és az egyesület valami »ne nyúljhozzám« virág lenne a sajtó előtt, s egész aprehenzíve nyilatkozik, kiterjeszkedve nemcsak a cikkre; melyet cáfolnia kellene, hanem azon modorra is, melyet lapunk a színházzal szemben követ.

Minthogy e nyilatkozat sokkal jelentéktelenebb, mintsem arra válaszolni kellene, s minthogy modoromra nézve e tárgyban is illetékes bírálómul Farkas urat nem tarthatom, nyilatkozatára válaszolnom sem lehetett. Bár annyit szerettem volna Farkas alelnök úrnak magánúton megsúgni, hogy az indokolt állításokat nem úgy szokás cáfolni, hogy az ember azt mondja: »ez is, az is ráfogás«. Mert az csak üres beszéd, s Farkas úrnak kedve jöhet arra is, hogy egyszer rámennydörgi, hogy az is ráfogás, miszerint a Színügy-Egyleti választmány egyáltalán egzisztál.

Pedig egzisztál! - az igaz, hogy mindig akkor, mikor kevés szükség van rá. S nem egzisztál soha akkor, mikor kellene.

S egy új közbejött incidens folytán ennek bebizonyítása végett nyúltam ez ügyben ismét tollhoz, ígérve, hogy igen is, ezentúl is, valahányszor nekem tetszik, hozzá fogok szólani a Színügyi Választmány dolgaihoz az én modorom szerint, és nem fog soha visszatartani azon precedens, hogy Farkas úr nyilatkozni fog. Csak tessék nyilatkozni!

Hogy azon dolgok közül, melyeket Farkas úr hamarosan »ráfogottnak« keresztel el, valamelyik ráfogás volna - az a ráfogás. A Színügy-Egylet elnöke, igen is, azon modor miatt köszönt le, mellyel Aradi keresztül vitetett. Nem a színügyi tekintetek, hanem a személy szerepelt a szavazásnál. A választmány némely tagjai nem akartak érveken alapuló kapacitációt tűrni, hanem fölhangzott a »szavazzunk«, - még pedig szavazzunk titkosan, hogy senki sem lehessen felelős a szavazatáért.

Ha F. úr meg akart volna engem cáfolni, hát azt kellett volna demonstrálnia; hogy emelte-e Aradi a színügyet, jobb-e a repertoárja, ruhatára, társulata, mint a többi igazgatóké, s kell-e a közönségnek?

Ha ezt demonstrálja, akkor minden ráfogássá változik, mert ha Aradit tüntetheti föl a legkompetensebb pályázónak, oly kitűnő erők mellett, mint Bényei, Erdélyi Marietta és a hírneves Lászy, akkor önként esik el az, hogy a személy is belejátszott a dologba.

így azonban csakis személyes tekintetek érezhetők ki, mert elég világosan mutattam ki, hogy Aradi alatt mennyire süllyedőben van a színészet, rámutattam, hogy ruhatára, könyvtára nincs, hogy repertoárja skandalózus, társulata alantas trupp, dacára a kedvező anyagi viszonyoknak. Hiszen elég csak egy tekintet az ő játékrendjére, hogy az ember belássa, miszerint színészete nemcsak nem üdvös hatású, hanem egyenesen kártékony.

Nézzük csak a legközelebbi néhány napot:

»Szomszéd uram kakasa« (erkölcsrontó, frivol darab).

»Kossuth Lajos« (ízetlen fércelmény).

»Az én Lipótkám« (undorító bécsi posse).

»A szép juhász« (országos sületlenség).

»Zsidó honvéd« (címeres ostobaság).

Hát, kérem alássan, mire való a Színi Választmány, ha nem arra, hogy a repertoárra fölügyeljen s hogy az olyan otrombaságot, mint például - melyiket vegyem a sok közül? - »Kossuth Lajos«-t legalább elolvassa, mielőtt színre hozzák. Vagy csak arra való az a választmány, hogy legyen valaki aki a színházat odaadhassa saját hatalma érzetében annak - akit a publikum nem akar?

Éppen apropóra jön szóba a »Szabadság megváltója Kossuth Lajos« című éretlenség.

Hát illő az, hogy ebben a városban, hol annyian vagyunk, akik Kossuthot kegyeletteljesen tiszteljük, az ő nagy alakja profanizáltassék: hogy a komédiás bódé deszkáira hurcolják, s otrombaságokat adjanak a szájába avatatlan emberek?

Míg másrészt nem könnyelműség-e egy olyan darabot színrehozni, melyet nem értelmes író írt, mely illetékes testület kezén nem ment keresztül, s mely tárgyánál fogva oly kényes dolgokkal áll vonatkozásban, hogy nem lehetetlen abba felségsértésnek becsúszni? Tapintatos-e ez itt: abban a városban... ez előtt a nép előtt... »most«... mikor a király kegyelméből elevenülnek meg a rögök.

Kossuth Lajos azt mondta erre a városra: »Szeged népe; nemzetem büszkesége.«

I. Ferenc József, pedig azt mondta: »Ennek a városnak még különbnek kell lennie, mint aminő volt.«

Kossuth Lajos akkor mondta ezt, mikor ez a város őt segítette terveiben, I. Ferenc József pedig akkor, mikor ezt a várost ő segítette a terveiben.

Ebben a pontban egyetértettek: s nincs arra ok, hogy megsértessék egyik a másikért.

De nem politizálni akarok, hanem megróvni a színiválasztmányt, mely ilyen tapintatlanságot megenged, mely nem teljesíti föladatát.

Hogy mennyire visszatetsző a publikumnak azon körülmény, hogy Aradié lett a színház, azt mutatja leginkább, hogy azóta egészen üres házak előtt játszik a társulat. E héten egyetlen este sem telt meg a színház csak félig sem.

De lehetetlen is, hogy egyrészt a Színügyi Választmány, másrészt Aradi úr tapintatlanságai mind jobban el ne idegenítsék a közönség érdeklődését a színügy iránt.

A páholybérlők közül is néhányan azonnal elmaradtak s ezek között legelső sorban maga Tisza Lajos, aki addig, míg Aradi társulata játszik a szegedi színházban, abba be nem lép. Szándékosan vártunk e felelettel s a részletekkel máig, míg a városi tanácsban is keresztül megy a Színügyi Választmány ajánlata, s Aradi kapja meg a tanácstól az engedélyt a jövő évre.

Mert egyszer már írtunk e dologról s ez elég volt tájékozásul a tanácsnak, mely csupa merő kényelemből nem szeret a maga lábán járni, a másodszori fölszólalás forszírozásnak tűnhetett volna föl, s sokan arra magyarázhatták volna, hogy oda vergál, miszerint Erdélyi Marietta legyen a direktor.

Megvártuk, míg megkapta - mert nem Aradi személye, hanem Aradi tehetetlensége ellen irányul a mi szavunk.

Megvártuk, mondom, míg megkapta a színházat - de hogy mit csinál vele, az az ő dolga.

Mert színi engedélyeket lehet adni... de közönséget nem adhat sem a Színi Választmány, sem a városi tanács.

Márpedig a közönség szintén lényeges kellék az Aradi úr foglalkozásához.

naivsággal párosult ügyetlenséggel cáfolgatja a színházügybeni múltkori fölszólalásunkat. Ez már az ötödik közlemény a »Hiradó«-ban, melyet e fölszólalás involvált. De valamennyi közt a mai a leggyarlóbb. Minthogy azonban még egy hatodik közleményt is ígér (a lángelmék szaporák - mondja Mirabeau), s ráadásul bizonyosan ír még egy hetediket is, csak hadd mulassa magát, mi azzal nem törődünk, s még kevésbé tehetjük azt, hogy Farkas úr cáfolgatásával töltsük a drága időt, hanem egyszerűen fönntartjuk minden előbbi állításunkat. Isten mentsen, hogy polemizáljunk. A stílus ellen kellene-e azt tennünk inkább vagy a tartalom ellen? Egyik sem vinne célhoz, aki ilyet ír, hogy »indokolatlanul követelődző« s olyanokat hisz el, s akar másokkal elhitetni, hogy egy lemondásnak mindig az az indoka, amit a lemondó a lemondási okmányába jónak lát kiírni, azzal bajos disputálni. A Színügyi Választmány indokaira, melyeket Aradi mellett fölhoz, legkevésbé sem voltunk kíváncsiak, mi nem azokat az indokokat keressük, amelyeket a volt elnök úr terjesztett be a tanácshoz, hanem azokat az indokokat, amelyek Aradi úr négy szavazatát hozták. Különben bevárjuk, hogy Farkas úr megírja legutolsó cikkét, s akkor talán még egyszer szóba állunk vele, úgy, ahogy megérdemli az ilyen polemizálási viszketegség.

Vér folyt! Magyarország fővárosának utcáin vér folyt.

A katonaság dobpergés és föltűzött szuronyokkal vonul végig az utcákon, ledöfve azt, ki nem tud elég gyorsan kitérni előle.

A tegnapihoz hasonló jeleneteket nem értünk meg 1860 óta. Akkor azonban az osztrák abszolutizmus nevében szúrták le a hazafiakat a feketesárga lobogóra fölesküdött zsoldosok.

Tegnap a korrupció, hitszegés és jogföladás »nemzeti kormánya« ontott vért az utcákon.

A szabadalmazott orgyilkosok művét újabb merénylettel koronázta Tisza Kálmán kormánya.

Rátörtek a tüntető közönségre, mikor már szétoszlott volt. Nekizúdították a katonaságot a polgárságra, hogy szúrjon le, akit ér.

Ez a véres brutális erőszak megtorlást követel.

Az a kormány, mely fölhatalmazta rendőri közegeit arra, hogy bottal és korbáccsal rontsanak a közönségre; az a kormány, mely katonaságot küldött a polgárság ellen - távozni fog helyéről a közfölháborodás pressziója alatt mielőbb!

*

A Kaszinó előtti tüntetésnek tegnap folytatása, éspedig szomorú folytatása volt. 7 órakor este már sűrű tömegben gyűlt a nép a Kaszinó elé, s folytonos zajongás között kövekkel kezdték hajigálni az ablakokat. - A Hatvani utcára néző első emeleten csakhamar be volt verve minden ablak. A rendőrség tartózkodóan viselte magát, s csak néhány lovas és több civil rendőr igyekezett lecsöndesíteni a népet; ez azonban sehogy sem sikerült. Akit a rendőrök el akartak fogni, azt rögtön körülvették, és nemcsak kiszabadították, de kezdették ütni a rendőröket is. Így történt, hogy 8 óra tájban egy lovas rendőrt lerántottak a lováról, több gyalogost pedig véresre vertek. 9 órakor a tömeg áthúzódott a Szép utcába, s a Kaszinó első emeletén lévő ablakokat kezdte egyre-másra bezúzni. Mindegyik ablakcsörömpölést viharos kiáltás követte, s rövid negyedóra múlva ez oldalon sem volt egyetlen ép ablak. A függönyök mögött azonban mozgó árnyakat lehetett látni, s akadtak, akik most a Kaszinó épületébe akartak behatolni. Kezdték tépni a járdaköveket, a falakról tégladarabokat törtek le, s valóságos kőzápor zuhant az ablakokra. - Ekkor fölhangzik egy kiáltás: »Gyerünk föl az urakhoz!«, s egy pillanat múlva mint az áradat omlott be a nép a nyitva hagyott Szép utcai kapun. Ekkor elővezényelték a lovasrendőröket. Ezek körülbelül húszan rohamot intéztek a Szép utcában levő tömegre. A nép kőzáporral fogadta őket, de látván, hogy ellenállásra gyönge, megfutott, s a lovasok által folytonosan üldöztetve, a Cukor utcán két részre szakadt, s egyrésze az Egyetem utca felé, másik része az Országútra vonult ki. A lovasrendőrök ezután teljesen elzárták a Hatvani utcát. A nép most már az Országúton, a Hatvani utca végén gyülekezett össze.

A lovasrendőrök meggátolták, hogy a tömeg visszaözönöljék a Kaszinó elé, de a nép folyton ingerültebb lett. A gyalogrendőrt, aki valakit el akart fogni, megrohanták úgy, hogy betört fővel, vérbe fagyva szállították őket, körülbelül nyolcat a rendőrségi palotába. A tömeg a színházból jövőkkel, s az Országútról folyton nőtt, elannyira, hogy benyúlt egészen a Kerepesi útra a Nemzeti Színházon fölül, s az Országúton kétfelül is sűrű tömegben állott. Ily nagy tömeggel szemben a rendőrség a katonaság segítségét vette igénybe. Az egész Kussevich-ezred előjött a kaszárnyából, s mindenekelőtt a Hatvani utcát tisztították meg. A Hatvani-utca fölső végén körülbelül száz embert állítottak föl. A néptömeget oszlásra szólították föl, de hiába, mert az elöl állók nem mozdulhattak a hátullevők nyomásától, a hátrább állók pedig nem is hallották a fölszólítást. Ekkor a vezénylő Krautwald tábornok föltűzette a szuronyokat. Azután hatszor egymásután fúvatta a roham jelét, hogy ezáltal bírja a tömeget oszlásra, amit ez azonban nem érthetett meg. Ezután kiadták a parancsot a szuronyrohamra.

A katonák rohamlépésben mentek a tömegre, s számos embert megsebesítettek, többet olyan szerencsétlenül, hogy szinte élettelenül rogyott össze. A tömeg kétségbeesetten futott a Kerepesi útra, de ekkor szembe jött egy század katonaság, körbe fogva futókat, sok embert megsebesítettek szuronyokkal. - Lassanként széjjeloszlott a nagyobb tömeg, de a mellékutcákban ismét összegyülekezett. A katonaság erősítésére újabb segítség érkezett a kaszárnyából - hol különben készletben állott két század huszárság is -, s ezután ötven embernyi őrjáratok mentek széjjel, mindenütt szétoszlatva a csoportosulókat. A sebesülteket részben a Rókus-kórházba szállították, részint a rendőrség palotájába. Körülbelül 60-80 egyént tartóztattak le, közöttük számos gyereket és munkást.

*

A véres áldozatok egyike, egy intelligens úri ember, szemén keresztül fejébe hatoló szuronydöfés következtében a Zrínyi-kávéházban, hová ápolás végett vitték, meghalt.

(A névtelen vezércikk sajátos kompiláció. Az első rész valószínűleg MK-tól származó hangulatkeltő bevezetés, amelyben azonban egy-egy szólam pesti lapokból kölcsönzött. Így például az első sor az Ellenőr c. napilap 1880. jan. 14-i 22. száma esti kiadásának vezércikkére utal: »Az éjjel vér folyt a főváros utcáin!« A 8-10. sor a Közvélemény c. napilap 1880. január 14-i vezércikkéből való - szószerint. A második - csillagok közé foglalt, tudósítás jellegű - rész ismét az Ellenőr 1880. január 14-i, reggeli kiadásából átvett szöveg. A befejező hír a halálesetről - más fogalmazásban - számos lapban megjelent.

Mivel MK elmulasztotta az átvételek szokásos jelzését - pl. »E - r.«, »K - ny.«- a SzH kifogásolta az eljárást 1880. január 16-i számának Újdonságok rovatában. MK a továbbiakban ügyelt forrásai megnevezésére, ld Zavargások a fővárosban c. cikke január 17-én. - Nacsády - nem ismerve a cikk kompiláció voltát - mint MK szavait idézi éppen az átvett 8-11. sorokat: 89. 1.)