Várandóságában vagyunk annak, hogy ma, holnap vagy holnapután, de mindenesetre legközelebb, síkra lép a kormány, mondhatjuk: Tisza Kálmán a sajtó rendszabályozásának sokat emlegetett kísérletével. Föltesszük, mert a jelen, efféle dolgokra éppen nem alkalmatos viszonyok között, föl kell tennünk, hogy egyelőre a legszerényebb csapást mérik a sajtónak még nagyon respektált szabadságára... Jogosult e föltevés annyival inkább, mert egy bizonyos határon túl a sajtószabadság korlátozásának egyszerű kísérlete is oly vihart idézne föl az ország közvéleményében, amilyent Tiszáéknak legkevésbé van okuk óhajtani. Kétségkívül erősebben fölrázná a nemzetet ily kísérlet, mint ahogy az kívánatos lenne a mai nehéz időkben, mikor, jól tudjuk, úgy is gyarló biztonsága van a kormány »erős várá«-nak.

Hát mindezekre a körülményekre való tekintettel, ismételjük, csak holmi fél csapásra számíthatnak a sajtó emberei. Valami jól eltakargatott és mindenképpen összevissza-magyarázandó és kommentálandó oldalvágásra, ha nem orvtámadásra.

A félhivatalosak nagy lére eresztett érthetetlenségeiből máris kibetűzhettük a homályos szándékot. Körülbelül ez a célzat, hogy a magánegyének becsülete elleni hírlapi sértések ügyében ne az esküdtszék, hanem a rendes bíróság legyen hivatva ítélni.

Ártatlan dolog ez így kimondva nagyon. Aki, ha mindjárt hírlapíró is, nyilvánosan gyanúsít, vagy rágalmaz valakit alaptalanul, azt ítélje el a fenyítő törvényszék, mint ahogy elítél más embert, aki nem újságíró. És ha azt az intézkedést így keresztül is lehetne vinni, nagyon szívesen belenyugodnék a sajtó is, mely csak mint ilyen kíván a maga részére előnyöket és szabadalmakat, nem pedig mint egyének összessége.

Hanem igen nagy bökkenő van a dologban. Az a paragrafus, törvény avagy rendelet, melyet a kormány meghozni készül, mindenki tudja, végtelenül nyúlós természetű lesz. És amint meghozzák, amint az országgyűlés elfogadja, nincs többé módja az ésszerű megállásnak. A mi »független« bírói testületünk, ha felsőbb helyen adják rá a tónust, készen lesz ráhúzni az új intézkedést minden olyan esetre, amelynél ez annak, akinek tetszeni fog.

Könnyű lesz ráhúzni. Mert lehetetlen elfogadható és minden kritériumnak megfelelő határt szabni arra nézve, hogy mikor képez valamely egyénről elmondott dolog magánügyet, mikor nem. Ezt lehetetlenség törvényszakaszokban kiszabni. Hiszen, ha úgy akarjuk, hát tisztára magándolog volt a Várady Gábor, a Zichy-Ferraris Viktor, a Festetich gróf és társai, a Nagy György ügye. Ők is emberek, csakúgy, mint az isten többi kétlábú teremtménye. Csak az a különbség, hogy állásuknál fogva még a legsajátabb ügyeik is csupán addig nem valók a nyilvánosság elé, amíg a hozzáférhetetlen becsületesség legszigorúbb korlátai közt mozognak. Ezen a korláton túl a legszerényebb hivatalnok és a legmagasabb méltóság minden dolga a nyilvánosság elé tartozik föltétlenül. Aki bizalmi állást foglal el az emberi társaságban, az legyen is méltó a bizalomra, melyből él. És habár még talán sok ideig rengeteg kellemetlenségei lesznek is a sajtónak a társadalmi rend és becsületesség ily fölfogása miatt, nem marad el ennek a haszna és megszokása sem. És nem marad el az, hogy az újságírás mesterségét is, még pedig mindenek fölött, bizalmi állásnak tekintik és megkívánják minden hírlapírótól, hogy maga is szigorúan alkalmazkodjék a becsületességhez mindenütt és mindenkor. Ha ide jutunk, amint hogy bizonnyal eljutunk idővel, akkor fölösleges lesz rendes bűnfenyítői útra terelni a sajtóvétségnek nevezett igazmondást.

Minden művelt ország sajtója keresztülment egy bizonyos zajos korszakon. A mienk most éli ezt. Hogy most éli, leginkább Tisza Kálmán az oka, ki az ő embereivel annyi tömérdek alkalmat ad az éles hírlapi hangra. Furcsa lenne, ha ugyanez az ember képes lenne csak egy csöppet is korlátozni a szabad szókimondást.

Óvakodjunk, hogy ez a furcsa eset be ne álljon. Tisza Kálmánékon bizonnyal nem múlik.

(MK volt az, aki a SzN-nál már az elmúlt évben is éber figyelemmel kísérte a sajtó szabadságának korlátozására irányuló törekvéseket és már csak az ilyen veszély lehetőségének fölmerülésekor is sorompóba állt a sajtó védelmére. -Magyar szájkosár Krk 56. köt. 89. 1., Jaj neked, sajtó! Krk 57. köt. 77. 1. stb. - E cikk a hasonló tárgyú korábbiaknak a gondolatmenetébe kapcsolódik, amint a sajtó hatalmával, a korrupciós ügyek - ld.: Krk 57. köt. jegyzeteinek bevezetése - leleplezésében játszott szerepével és Tisza Kálmán fondorlataira való hivatkozással érvel. Megfogalmazásának mikszáthi jellegzetességei: »Hát mindenesetre...«, »Hanem igen nagy bökkenő van a dologban«, »Ők is emberek, csakúgy, mint az isten többi kétlábú teremtménye...«.)

Tisza Kálmán garázdálkodását s nemzet-depraváló politikáját végre megunta a Főrendiház is. Fölütötte a fejét az ellenzék, mégpedig olyan hatalmas alakban, hogy Tisza Kálmán megreszkethet tőle.

A nemesi osztályból fölcseperedett miniszterelnök kinevezése már mindjárt eleinte elégedetlenséggel találkozott a magyar Főrendiházban: még a tettek előtt gyűlölték ott Tiszát, s most a tettek után - csodálatos! - tűrték.

Ha nem vesszük is a Főrendiház meddő életét a múltból, már maga e tény mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy a Főrendiház parlamenti életünkben az ötödik kerék, de az is csak olyan kerék, mely mint valami címer-figura, semmire sem alkalmas, mert nem forog.

Sennyei alig vett részt az üléseken, Majláth s mindazok, akikhez némi remény kötött, nyugodtan nézték az idők szomorú folyását, s ha néha-néha emelkedett is egy-egy bátrabb kárhoztató hang a kormány ellen, az olyan volt csak, mint elhangzó egyetlen fejszevágás erdőirtásnak.

Tisza Kálmán értett ahhoz, hogy ártalmatlanná tegye a Felsőházat. - Gomba módra termettek a mamelukok, főispánok s a született főrendek közül is olyan szépen, olyan tapintatosan távolíttattak el vagy csendíttettek le a veszedelmesebb elemek, hogy az egész Felsőház nem numerált semmit s Tisza Kálmán mindig mosolyogva ment be a múzeumi palotába s mindig gúnymosollyal jött ki onnan.

De most, most már nem úgy lesz.

Fölzúgott a vihar a Felsőházban is. A derék egri érsek Samassa, annyi csüggesztő tapasztalat után végre fölemelte szavát erősen, hatalmasan a boszniai közigazgatás tárgyában benyújtott törvényjavaslat alkalmával s kárhoztató ítéletet mondott a kormány fejére.

Nagy esemény ez. Nem egy beszéd ez, hanem a nemzet fölrázatásának első jele: hogy íme elszakadt a türelem legutolsó fonala is, a legkomolyabbak, a leghiggadtabbak és legengedékenyebbek is érzik, hogy ütött a »tizenkettedik óra«, s Tisza Kálmán uralmát már tovább tűrni a magyarnak nem szabad.

Samassa temette el Deák Ferenc holttestét, de szellemét nem engedé eltemettetni; megszólaltatá azt február 7-én.

S e nagy szellem, mely minduntalan kitör a koporsóból, nagy dolgokra képes fölvillanyozni a nemzetet.

Semmi kétségünk, hogy Samassa hatalmas, retorikailag is nagy beszéde nem fog nyom nélkül elhangzani. Megalakult a Főrendiházban is az ellenzék. Sennyey visszatér, Majláth fölocsúdik, s a magyar arisztokrácia, mely századok előtt elöljárt a nemzet harcában, kiköszörüli a csorbákat, miket a jelenben néhány iránytalan léhűtő ejtett rajta.

Magasról jött a szózat, de a kunyhók panasza érlelte azt meg, s a koronához is eljut bizonnyal.

Rövid idő alatt ez a második csapás Tisza Kálmánra, s így lesz már ez ezután mindig.

Mert hisszük, hogy nemcsak a Főrendiház független elemei fognak együvé tömörülni, hanem az egri érsek nagy beszéde Magyarország szerte megteszi hatását, s a habozók (ezrek meg ezrek) most gondolkodás nélkül állnak oda az ellenzék közé.

Mert hiszen Samassában a nemzet bölcse, Deák Ferenc szólította meg a nemzetet.

De már eddig sem hangzott el nyom nélkül a monumentális beszéd. Samassának mindjárt akadtak követői, Schmidegg János gróf és báró Vécsey József, kik jelét adták annak szavaikban, hogy a jelenlegi kormány tetteivel elégedetlenek.

De hát mi ez még? Hol késnek az éji homályban a Batthyányak, a Perényiek? Széchenyiek, Telekiek, Dessevffyek, stb.? S annyi sok más nemes fajzata nagy ősapáknak?

Mélyen alusznak, ólomnehéz vérrohasztó álomba süllyedve. Pedig ütött a fölébredés órája.

Három nemes társatok már talpon áll. A kürtök riadót fújnak.

(A Főrendiház korábbi tehetetlenségének jellemzésére szánt képek: »Ötödik kerék, amelyik nem forog«, »Olyan volt csak, mint egyetlen fejszecsapás erdőirtásnak« -, de különösen a vezércikk második felének megjelenítő képesbeszédbe fordulása és motívumanyaga szól MK szerzősége mellett. Mindenekelőtt a »fölzúgott a vihar«, Deák Ferenc szellemének idézése, a »kunyhók panaszá«-nak a koronáig való eljutása, amelynek következtében Tisza bukása elkerülhetetlen lesz. Az »éji homályban« késlekedő főrendek fölsorolása erősen emlékeztett a Divatképek c. MK-tárca egy képére, amelyben a szerző a Toldi szerelméből idézi a Drágffyakat, Drugetheket stb.: Krk 57. köt. 58. 1. - Mindemellett némi kétséget ébreszt MK szerzősége iránt a konzervatív-klerikális Samassa fölmagasztalása, hiszen MK erős ellenszenvvel viseltetett a hozzá hasonló főpapokkal szemben.)

Csak a minap jellemeztük Magyarorzág tíz évi állami gazdálkodását egészen hiteles s ha nem is ékesen, de a kormány s illetve kormányok ellen annál élesebben szóló adatok után. Nincsen ily adatok ellenében mentség elég erős. Tények ferdítésével, viszonyok magyarázgatásával, kényszerűség fölhozásáva1 lehet bár látszólag enyhíteni a hibákat, de azokat elenyészteni lehetetlen. Fölmentést várni a bűnben való tíz esztendei következetesség után legalább is visszaélés az irgalommal. Mert valóban irgalomra szorultak mindazok, akiknek kisebb-nagyobb része van benne, hogy a magyar státus alkotmányosságának első tíz évében a busásan fokozott jövedelmeken túl közel 500 millió forintot költött el, s hogy e túlköltekezést legnagyobb részt kölcsönből födözte. Ha egyes ember gazdálkodik így, csődbe kergetik és hivatalból indítanak ellene bűnvizsgálatot. Pedig egy ember ily háztartása csak néhány hitelező rovására megy, míg az állam közegei az egész ország népének terhére űzik az esztelen költekezést.

Hol hát a mentség? Hol terem védelem Tisza Kálmán és miniszterei számára, akik csábító ígéretek, az egyensúly-helyrellítási szándék hangoztatása dacára, méltón vagy méltóbban tetőzték be a jelzett decenniumot.

Csak egyetlen egy mentségét képzelhettük volna Tisza Kálmánéknak. Azt, hogy a kétségbeejtő finánciális eredményekkel lemorzsolt tíz év után megnyitották volna az észszerűbb, józanabb gazdálkodás új korszakát. Dehogy tették. A második decennium két első éve, az 1878, és 1879-ik egyaránt nagy, a korábbiakat még fölülmúló deficittel végződtek. Azokban ugyancsak lefelé mentünk a lejtőn.

És íme, előttünk a folyó 1880-ik esztendő, ínségben, nyomorúságban bővelkedő és megint csak gazdag új - deficitben. A hosszú évekig tartott aspiráció után végre piros székbe ült Szapáry Gyula gróf, mintha érezte volna, hogy merész dolog az isteneket kihívni és hogy veszedelmes ismét 40 millió forint felé hajló hiánnyal előállani. Csinált zseniális költségvetést, mely szinte vigasztaló hatást volt teendő. Csak 18 millió deficit ragyogott benne. Vakon elfogadtuk volna az adósságcsinálás e bátorító csökkenését. Ámde bökkenője van máris. Most előáll a pénzügyi bizottság, mely normális viszonyok között az ő fogalmai szerint mindenesetre szolid pénzügyminiszternek hűséges visszhangja szokott lenni, és kiszámítja az idei deficitet 27 1/3 millióban. Csekélység a különbözet. Mindössze 9 millió 500 ezer forint.

Hanem ez korántsem a végső még a folyó évi költségvetésnek. Szó sincs róla, hogy a képviselőház pénzügyi bizottságának ezen a magaslatán megálljunk. Az emelkedés biztos. Bár olyan bizonyos lenne boldogtalan hazánk eljátszott boldogsága!

A pénzügyi bizottság előterjesztései hátrányosan sántítanak. Nincsen fölvéve a 27 1/3 millió deficitet tartalmazó előirányzatba sem a Dunaszabályozás, a soroksári gát és az alsó tiszai munkálatok, sem pedig Szeged újjáalkotásának költsége. Ellenben busásan irányoztattak elő a bevételek; tekintet nélkül az országos ínségre, tekintet nélkül az árvizekre és egyéb nyomorúságokra. Hát e két faktor hamis betudása okozhat körülbelül 10-12 millió forint csalódást. Megcsalhatjuk magunkat, de nem a kétszerkettő örök igazságait, melyek egész bizonyossággal hoznak ránk az 1880-ik évben az előző esztendő hiányát nagyon, de nagyon megközelítő deficitet.

A pénzügyminiszter beteg. Ezt hallottuk hónapok óta, megtoldva azzal, hogy helyette Tisza Kálmán intézi a financiális ügyeket. No, meglátszik rajtuk és bátran fűzhetjük hozzájuk Szapáry gróf »gyöngeségének« további konzekvenciáit: a budget beteg, az ország beteg.

Több, mint bizonyos, hogy amíg Tisza Kálmán uralkodik ebben az országban, az a két beteg föl nem gyógyulhat semmi szín alatt!

(MK vezércikkeinek ez időben visszatérő témája a deficitet újabb és újabb kölcsönökkel megtoldó országos pénzügyi gazdálkodás - ld.: Az új kölcsön Krk 62. köt. 128. 1., Töprengések Krk 57. köt. 83. l. stb. - »A beteg ország«, a »lejtőn lefelé« haladás szóképek ugyancsak gyakran előfordulnak MK publicisztikai írásaiban; egyes fordulatok, mint a »bökkenője van...«, »lemorzsolt évek...«, a »hanem«-mel »hát«-tal kezdett mondatok, ismét az ő előadási modorára emlékeztetnek. - Az első mondat utalása, hogy »Csak a minap jellemeztük Magyarország tíz évi állami gazdálkodását...« azonban nem MK írására vonatkozik. A SzN ilyen tárgyú vezércikke, mely Lukács Bélának a Havi Szemle c. folyóiratban megjelent tanulmányára támaszkodva értékeli a magyar gazdaságpolitikát, minden valószínűség szerint a lap valamelyik pesti, »külső« munkatársának írása: Budapesten, február 10-én, SzN 34. sz., febr. 12. - Bár joggal föltételezhető volna, hogy az utalás a lap egészen nevében, személytelenül is szólhat, s eredhet MK-tól is, szerzőségét nem látjuk bizonyítottnak.)

Elejétől fogva százszor hangsúlyoztuk minden alkalommal, hogy Szeged újjáalkotásának kérdését úgy is, mint kiváló helyi ügyünket, úgy is, mint fontos nemzeti érdeket fölébe helyezünk[!] minden képzelhető melléktekintetnek. Ahol a kérdés bármelyik, kisebb vagy nagyobb, jelentéktelenebb vagy jelentősebb részletéről van szó, ott - akárhányszor bebizonyítottuk - elnémul bennünk a pártemberek szava, ott pusztán szegediek és magyar emberek vagyunk.

Ha kinek ezt tagadni tetszik, arra nem adunk semmit. Valamint hogy nem fogadunk el szépítő magyarázatot sem a Szeged rekonstrukciójára hivatott királyi biztosság hivatalos közegeitől, sem pedig az ezek szavát gyakorta átvevő laptól. Mi tudjuk, látjuk, tisztában vagyunk vele, hogy mit és miként végez a királyi biztosság, és e teljesen megbízható tudomásunkhoz képest mondjuk el nézeteinket és kifogásainkat ma is, holnap is.

Nem tartozik ránk, hogy a másik helyi lap milyen forrásból meríti az ő - maga által mindig csalhatatlannak árult - híreit, az sem, minő véleménnyel van a saját értesüléséről. Felőlünk hirdetheti azokat szenteknek, jóknak, egyedül üdvözítőknek. Egyetlen egyszer sem jutott még eszünkbe, hogy Tamásai legyünk, hogy Tamásokat neveljünk az ő hitének, vagy tán helyesebben: az ő szavának. Semmi gondunk rá, mennyibe veszi laptársunk, mennyibe a közönsége azt, amit beavatott emberek mondanak el neki hivatalból. Hanem viszont engedje meg a tisztelt laptárs, hogy mi meg a saját közönségünknek, Szeged polgárainak, akik szavunkra hallgatnak, csak a magunk legsajátabb nyelvén beszéljünk. Hogy beszéljünk őszintén, nyíltan, legjobb meggyőződésünk szerint.

No, hogy ezt tesszük-e, annak megbírálását nem bíztuk senki másra, mint a közönségre, mely legjobb hitét adja a mi legjobb hitünkért.

Amit tegnap mondtunk, azt ismételjük ma is. A királyi biztosság, főleg pedig a műszaki osztály, elkésett munkájával. Nincs az ellen érv. Maga a tény, hogy húsz nappal a katasztrófa évfordulója előtt egyetlen egy ember sem tudja még, vajon az ő telke csakugyan övé-e, elég sajnosan igazolja az elkésést.

A késedelem tehát, azt hisszük, kézzel fogható. És csak azt a további kérdést kéne már most megvitatni, emberi erővel lehetett volna-e a műszaki munkálatokat hamarabb elvégezni. Igenis, lehetett volna. Ez rá a válaszunk nekünk is, de hozzáértő szakembereknek is. Elejétől fogva nagyobb, megfelelőbb munkaerőt kellett volna alkalmazni, főleg pedig helyesebben kellett volna a munkát beosztani. Ha így történik, bizonnyal nem lavírozunk még mindig a városépítés kezdetén innen.

A dolog ily fölfogása késztetett arra, hogy a műszaki osztályt munkái lehető forszírozására buzdítsuk. Sőt késztetett az a meggyőződés is, hogy mostantól kezdve is jóval gyorsabban célt lehet még érni sokszorozott igyekezettel. S ha laptársunk mai vezércikkéből azt szabad kiolvasnunk, hogy a biztosság műszaki osztálya minket lefőzni készül, hogy magánfelek »csak azért is« hamarabb, sokkal hamarabb rendelkezhetnek majd az építkezés felől május elsejénél, - ennek mi örülnénk legjobban, mert egyrészt fölszólalásunk sikereit látnók benne, másrészt pedig az előttünk lebegett cél valósulna meg némileg.

Csak némileg. Mert nem ismételhetjük elégszer, hogy a késedelem tényleg fönnáll. Amihez holnap, holnapután, vagy egy pár hét múlva fognak, mindazon most már túl kellene lennünk, akárhogy tiltakoznak is ez ellen a hivatalos közegek. Itt ma már csak a mulasztások helyrehozásáról lehet szó. Ha ebben serény lesz a királyi biztosság, akkor még igen sokat jóvá tehet; a hólyag fölfúvásának üres példája azonban egy ütet taplót sem ér, ha mindjárt a »Times« szedeti is ki ciceróból.

Öles magyarázgatásnál, hiú mellverésnél és »izzadó fők« ránk citálásánál többre becsüljük az első kijelölt fundust, melyre idején építhet Péter vagy Pál polgártársunk két-három szobás állandó hajlékot.

(A névtelen vezércikk első mondatai a SzN-nak a város újjáépítése időszakára vállalt programjára utalnak: Krk 57. köt. jegyzeteinek bevezetése. - Ezt a programnyilatkozatot - bizonyára Enyedivel egyetértve - MK fogalmazta. Ugyancsak MK-nak az újjáépítés állítólagos késlekedésével kapcsolatos kitételei ismétlődnek meg a következő sorokban: »Amihez holnap, holnapután, vagy egy pár hét múlva fognak, mindazon most már túl kellene lennünk...« V. ö.: Töprengések Krk 57. köt. 83. 1. - E párhuzamosságok önmagukban azonban még nem adnak biztos alapot ahhoz, hogy a cikket teljes bizonyossággal MIK írásának tekintsük.)

Öt éve uralkodik Tisza Kálmán Magyarországon korlátlanul, úgy, amint neki tetszik, nem hallgatva intő szóra, nem hajtva jó tanácsra. Ez alatt az öt esztendő alatt keresztülvitt mindent, ami a bécsi minisztereknek tetszett s nem vitt keresztül semmi olyat, ami a magyar nemzetnek tetszett volna. S most, hogy az ötödik esztendő járja, most, mikor már nyakig vagyunk a rosszban, most jönnek rá a nemzet képviselői, hogy nem folynak rendén a dolgok, most veszik észre, hogy tenni kéne valamit annak a hatalomnak a megtörésére, mely semmi jót nem alkotott öt hosszú esztendő folyamán.

Hát ehhez öt év kellett-e csakugyan? dehogy kell vala ennyi idő, ha nem állott volna szolgálatára Tisza Kálmánnak egy gondolatlan többség, szavazni kész, mindent megadni elég könnyelmű. No, hogy mégis volt ilyen többség, hogy megszavazták a bosnyák okkupáció költségeit, a kiegyezési törvényt és sok kisebb-nagyobb terhet, már nincs más hátra, mint belenyugodni a következményekbe. Ezek a következmények pedig szerfölött szomorúak; végső erőfeszítésbe került, hogy elég tétessék mindama nagy terheknek, melyekkel megszaporították Tisza Kálmánék a korábbi bajainkat. A nemzet mit csináljon egyebet, meg is feszíti minden erejét, de legalább bizalmat érdemlő kormányt akar látni ügyei élén, mely, ha mást nem, becsületes rendet tart idehaza mindenütt, mindenben, mely nem feledkezik meg életérdekeinkről mely fizetőképessé igyekszik tenni az adókkal túlterhelt polgárokat.

Ez az oka, amiért mostanában megint új pártalakulások kérdését pöngetik Budapesten. Hogy a minisztérium rekonstruálandó, abban már is egyetért mindenki. Hogy a közjogi alapon álló ellenzékek tömör párttá egyesülve, és az úgynevezett szabadelvű párt férfiaiból kiegészítve, új, kormányképes, »a független mérséklet, a loyalis hazafiság és a politikai morál« talaján álló öntudatos többséget képezzenek, ezt kívánatosnak és elfogadhatónak tartjuk általában. S mégis minő messze állunk ennek a könnyen kimondott kívánságnak a megvalósításától.

Az egyesült ellenzék azt mondja és csupán azt mondhatja, ha következetes akar maradni Tisza Kálmán iránt kifejezett bizalmatlanságához, hogy az a párt csak olyan kombinációba mehet bele, melyből ki van zárva, hogy az abból támadt kormány ugyanazon visszaéléseket követhesse el a nemzettel és a parlamenttel, melyeket elkövetett Tisza Kálmán. Ezt a garanciát pedig csak olyan kombináció adhatja meg, melyből Tisza Kálmán hiányzik. Szembe ezzel az állásponttal nem szól voltaképpen egy párt sem őszintén; a szabadelvű párt vagy helyesebben szólva; a képviselőházi többség legkevésbé. Mert amint beismertetik, hogy a nagy szabadelvű párt rekonstrukciója okvetlenül s elodázhatatlanul szükséges, a további pontra nézve aligha térnek el a vélemények. Abban mindenki egyetért, hogy Tisza Kálmán vezérségének lejárt az ideje. E vezérség alatt ugyan nincs párt és kormány széles e hazában, mely a nemzet bizalmára alapíthatná uralkodását.

Persze ott, ahol a közvéleményt szokták csinálni, mai napság még más nótát fújnak. S mindenesetre sajátságos, hogy éppen egy kiváló ellenzéki képviselőnek a »Pester Lloyd«-ban írt cikke is fontos közreműködési szerepkört vél kijelölhetni az újabb pártalakulás és kormányalkotás körül, sőt jövőre nézve is Tisza Kálmán mostani miniszterelnöknek, aki szerinte igen fontos politikai tényező.

Nem arról van pedig most szó szerintünk, hogy milyen fontos politikai tényező Tisza Kálmán ma és milyen volna, ha új szerepkört jelölünk ki neki, vagy igazabban: jelölne ki magának ő. Sőt ellenkezőleg, a vajúdó pártalakulásnak csakis az adhat első sorban életrevalóságot, ha Tisza Kálmánt végképp kihagyják a kombinációból. És legyen bár kevésbé tökéletes eredménye a tervezgetett s tán így nehezen, vagy csak idő múlva sikerülő átalakulásoknak, már az magában véve is fölöttébb nagy előnye lenne bármily törekvésnek, ha az első föltétel Tisza Kálmán elejtését jelentené.

(Tisza Kálmán »uralkodás«-ának jellemzése, a »nemzet óhajá«-nak hangoztatása, az egyesült ellenzék szerepének kiemelése -, olyan fordulatok, mint »nyakig vagyunk«, »más nótát fújnak« stb., sejtetik MK szerzőségét, de az sincs kizárva, hogy a cikk szerzője a SzN főszerkesztője, Enyedi Lukács.)

A királyi biztosság köreiben nagy érzékenységet tanúsítanak a szegedi köztörvényhatóság azon fölszólalásai iránt, melyek bármily szelíd alakban is, oly érdekeket hangoztatnak, amelyek a királyi biztosság intézkedései által ki nem elégíttetnek.

Már többször volt alkalmunk azon némileg ferde helyzetre utalni, amely kifejlődött és melynek kifejlődnie kellett az abszolút hatalomnak és alkotmányos formának egymás melletti működése által.

1848-ban a derék hesseni forradalmárok - bizony jámbor forradalmárok voltak - utcai demonstrációkat rendeztek és éltették a »köztársaságot a volt főherceggel az élén« és követelték a cenzúrával összekötött sajtószabadságot.

A jó németeknek a szabadságról és alkotmányosságról táplált fogalmaik szerint azon dolgok pompásan megférhettek egymás mellett. De mi magyarok, kik az Aranybulla óta mindig alkotmányos formák uralma alatt éltünk, ily fogalomzavarba nem eshettünk. Egy kézbe összpontosított bár ideiglenes hatalom csak úgy gyakorolható, ha az alkotmányosan működő állam vagy községszervezeti tényezők szünetelnek. Nagy önmegtagadást igényel ellenben úgy az abszolút hatalom gyakorlására hivatott egyéntől, mint az alkotmányos tanácskozási testületektől az oly helyzet fönntartása, melyben a valóban rendkívüli viszonyokból kifolyó kényszerűség úgy kívánja, hogy különben egymást kizáró kormányzási formák együtt funkcionálhassanak.

Hasonló viszonyban állanak Szegeden királyi biztosság és városi hatóság. A királyi biztos Szeged nevében intézkedik, Szeged érdekeit védi és mozdítja elő, egyszóval e várost képviseli, de a törvényhatóság ugyanazon célok szolgálatában van. A különbség köztük az, hogy míg a törvény a királyi biztosra ruházza úgy a közigazgatási felsőbb hatalomnak egy részét, mint a hatósági intézkedési körnek egészét, addig a törvényhatóságot meghagyja alkotmányos jogainak névleges gyakorlatában, de határozatilag tényleges érvényesíthetőségüktől megfosztja.

Igen természetes, hogy azon tényezők közt néha véleményeltérések vannak. Mert bár a köztörvényhatóság teljes bizalommal viseltetik a királyi biztos iránt, hisz csak néhány nap múlt el azon fényes tüntetés óta, mellyel nemcsak bizalmát, hanem hálaérzetét is kifejezte, azért nem tartozik néma önmegadással belenyugodni oly intézkedésbe is, mely többségének meggyőződése szerint helytelen alapon nyugszik.

Nemcsak hogy nem tartozik ezzel, hanem tartozik ennek ellenkezőjével a választóknak, kiknek bizalma ültette, legalább a közgyűlés választott képviselőit, a képviselői székbe. A közgyűlés kell hogy hangoztassa a lakosság, az individuumok érdekeit is az egész, a város érdekei mellett és őrködjék afölött, hogy ne sértessenek meg.

A királyi biztosságnak tehát nem lehet érzékenykedni akkor, amidőn a közgyűlés kötelességét teljesíti. Pedig alig lehet kétségbe vonni azt, hogy a közgyűlés csakugyan kötelességének teljesítésénél egyebet nem tett, mikor Polcner Jenő indítványát magáévá tette.

A kisajátítások és telekrendezések mellőzhetetlen szükségességét elfogadva is hangoztatni kell azon elvet, hogy az egyesektől a közérdek szempontjából követelt áldozatok ne haladják fölül áldozatképességüket. S ha az kívántatik, hogy az ideiglenes épületeknek, rendezési célokból történő lerombolásoknak elrendelése köttessék össze némi kártalanítással azon esetekben, ha az ideiglenes épület nem újonnan alkotott utcavonalba eső telken, hanem telekrendezési okokból elcserélendő telken állt, úgy bizonnyal nem kívántatik méltatlanság.

Igaz, hogy a nehezen sújtott város nem képes a kártalanításban a rendezés által valósággal okozott kár nagyságáig menni: igaz, hogy a kisajátítás keresztülvitelére előirányzott 7-800 000 forint oly kevés, miként a legnagyobb szigort kell a bizottságoknak alkalmazniok, hogy a rendelkezésre álló összeg kifussa: de azért inkább képes a város összessége áldozatát fokozni, mint az egyes, kétszeresen károsult ideiglenes épület tulajdonosa, vagy legalább kell, hogy a város képes legyen rá, hahogy rendezése ne maradjon csak a papiroson.

A közgyűlésnek fölszólalása ezen irányban tehát megfelelt a lakosságnak és a város érdekeinek és azért korántsem fogja nehezíteni - mint némelyek állítják - a kisajátítási eljárás előmenetelét.

Nem tudhatjuk még, mit fog a királyi biztosság határozni a közgyűlés fölterjesztésére. De reméljük, hogy legalább részben tekintetbe veszi a jogosult kívánságokat.

(Az alkotmányosság és az abszolutisztikus irányítás kettősségének problémája a királyi biztosság fönnállása óta foglalkoztatta MK-t; hol tréfásan, hol komolyan vissza-visszatért rá: Szegedország, A szegedi kiskirályság Krk 56. köt. 77., 134. l. stb. A lakosság, az »individuumok« érdekeinek nagyobb méltánylását is ő követelte a SzN-ban: Szeged, - de nem a szegediek c. vezércikk kötetünkben. - A vezércikk nyelvezete azonban meglehetősen képszegény, hivataloskodó, ami ritka MK-nál!)

Szombaton délután, mikor Szeged zászlaja ott lobogott a hídfőnél a szélben, nagy vihar kerekedék egyszeriben, kicsavarta Szeged színeit, s úgy odavágta a földhöz, mintha haragudnék erre az egész bekebelezési ünnepélyre.

S ez a nagy vihar lőn az oka, hogy két nagy fával kevesebbet kaptunk, mint amennyit Torontál megye délelőtt átadott. Két nagy fát tövestől csavart ki a szél a vendéglő közelében. A mi kezünk között mindjárt pusztulni kezdett az új terület...

És ez igen rossz ómen volt, istenítélet, égi jelek. Két hajdúnk, ki a vármegye délceg, hetyke huszárjait fölváltá, még aznap becsípett - de ez már nem volt égi jel, - hanem rendes szolgálati szimptóma, aminőhöz az innenső parton hozzá van szokva minden türelmes lélek.

De mindezen természetfölötti tünemények a legkevésbé sem konfundálták, hogy a fazekakban ott ne rotyogjon a halpaprikás, - melyről Horváth Gyula azt jegyezte meg a banketton, hogy ilyenforma lehetett az az öt hal, amiből urunk Jézus Krisztus háromezer embert jóllakatott, legföljebb egy kicsit volt paprikásabb. Vaskos, összerepedezett kezek gyúrták a tésztát, mely túrós galuska alakjában lesz fölkerülendő három vármegye urai részére.

Hiába, Novák József sokkal jobban tud toasztírozni; mint bankettet rendezni!

De azért mégis sikerült, mert már Nováknak az a tulajdonsága, hogy neki minden sikerül.

Ha Bret Harte volnék, őt kellene tekintenem a legkülönb aranyásónak«, azzal a különbséggel, hogy míg a Bret Harte aranyásói kiássák az aranyat, addig ő beássa az aranyat - a töltésbe.

Hanem az igaz, hogy sokkal is jobban tud töltést csinálni, mint toasztírozni.

Rossz szónok, pedig okos ember. Okos ember, pedig habarékpárti. Habarékpártisága legjobban kitetszett a desszertnél, cseresznye, eper és groyi sajt egy tálban összehabarva hordattak körül. A sajtnak eperíze volt, az epernek sajtszaga.

Jó, hogy a szegény Kecskeméthy Relli már nem él. Mert ezen »barbárság«, ha hallani talál felőle, szörnyen megrázta volna idegeit.

Hanem ezenkívül aztán minden jól ment. A jókedv általános volt, s a királyi biztos, kiről azt mondta valaki, hogy ottléte éppen olyan lesz e kisebb társaságban, mintha valami szép leány ülne ott, minden szem, minden figyelem oda lesz irányozva - azzal a különbséggel, hogy senki sem fog benne gyönyörködni, a királyi biztos bebizonyította, hogy annyira vitte a nagyúri rutint, miszerint tetszés szerint tudja magát láthatatlanná tenni. Ott volt és mégsem volt ott: nem rontotta el senkinek a mulatságát - ami pedig nagyon nehéz dolog egy királyi biztosnak - Szegeden.

A födött bódé, melyet a rossz idő miatt mulatságát elhalasztott dalárdától örökölt a társaság, igen kényelmes menedéket nyújtott, de csak az eső ellen, a toasztok ellen nem.

A lombok suttogtak odakünn, a fák gallyai hajladoztak, mind megannyi hintázó kísértetek a levegőben. Sötét árnyékuk az éjnél feketébb ugráló foltokat vetett a füvekre.

S míg odakünn a fák suttogtak, azalatt stentori hangon peregtek alá a toasztok. A legtöbbe bele volt szőve az anya kebeléről letépett új terület, melyet most a mostoha anya tűz föl keblére brosstűnek.

Horváth Gyula azt a városi tanácsnokot köszöntötte föl szellemesen, »aki nemsokára, úgy lehet« hajadonfővel fogja szolgálni a várost«, mert nem lesz kalapja, amit viseljen.

Majd megint azt a másik tanácsnokot, Szabadost, aki ellenkezőleg, a közügy érdekében sok ideig két kalapot is viselt.

Horváth Gyula még egy harmadik toasztot is mondott a királyi biztosra, oly közvetlen egymásutánban, hogy igen közelfekvő dolog volt tréfából ráfogni, hogy tizenkét kész toasztja van a királyi biztos egészségére, ezek pedig föloszlanak rövid, középszerű és hosszú toasztokra.

Most az egyszer a legrövidebbet mondta el.

De bizony elmondhatta volna mind a tizenkettőt, s szívesen döröghette volna valamennyire az »éljen«-t Szeged városa, arra a férfiúra, ki oly szerényen ült ott az asztalfőn, mintha valami polgári lakodalomban lenne, amelyben az az ő egyedüli érdeme, hogy a házas felek egyikével véletlenül ismeretségben áll, s az őt is meginvitálta.

Nem látszott meg semmin, hogy ez a nap is egyike az ő diadalnapjainak, hogy ez az egész bekebelezés az ő érdeme, s ezt az érdemet ünneplik itt. Pedig úgy volt, vagy úgy kellett volna lennie, hanem mintha szándékosan kisebbre lapíttatott volna az az érdem, az egész bankett kicsinynek, szerénynek és zajtalannak lett rendezve, s egy nagy népszerűségi tőke dobatott el kiaknázatlanul. Amiért csak az menti Tisza Lajost, hogy a gazdag ember pazarolhat.

Azt az impressziót tette az egész mulatság, mintha nem is a Tisza ünnepe lenne: mikor eltávoztunk, mindenki azt hitte, hogy tulajdonképpen ebben az egész dologban legföljebb a szomszédjának tartozik köszönettel, amiért hallgatta vagy mulattatta a bankett alatt.

Pedig mily fekete hálátlanság. Elfeledkezni a szakácsról! Mert nézzük csak a történelmet, s meglátjuk, mennyire becsülik népek, királyok. Ott van mindjárt a maga szegénységéhez képest a legbölcsebb fejedelem Milán, akinél olyan rossz fizetésük van a generálisoknak, hogy a feleségeik a Nathália fejedelemasszony elkopott ruháit viselik, - hanem azért a főszakácsnak 8 ezer forint úri fizetése van. De hát igaz is. Verekedni csak minden tíz évben verekedik az ember, de minden nap eszik.

Nagy portentum a szakács mindenütt, ahol civilizált gyomrok vannak.

Különösen nagy a bankettnél.

S éppen ezért zárom be az ő emlékével e különös leírást, s avval, hogy az égi jelek és természetfölötti tünemények, amikről elöl szólottam, mind jóra fordulának az éj óráiban. A kritika, mely előbb fejét fölvetette, egészen elnémult, ételek, borok elcsúsztak, a szakáccsal mindenki ki volt békülve, piros arcok és élénk szemek mosolyogtak egymásra, s némely lábak alatt mintha a föld inogna...

S íme, ide vergáltak az égi jelek, a vihar, a letépett zászló, a kicsavart fák. A természet megérezte a bekövetkező földrengést.

Van dolga az ollónak...

Hohó! jámbor olvasó, valahogy azt ne hidd e bevezetésből, hogy a lapszerkesztésről akarok beszélni... ez egyszer magasabb szárnyakat ölt a múzsám, s aranyos abrakot tégy a pegazus válújába...

Mert hát azért nyikorog az olló, zakatol a varrógép, hogy eszmékké alkossa át azokat a tarka-barka szöveteket, melyeket Kiss (sans Alter) és más kereskedésekben válogattak ki nagy fejtörés és sokszor megváltoztatott megállapodások és egy végleges megállapodás folytán mamáikkal együtt a szép lányok.

A Kiss D. cég (alias a szegedi Monaszterly és Kuzmik) boltja valóságos Mekka volt e héten. Az üzlet bezárt, fényes ajtóüvegei mögött szebbnél szebb fejek voltak láthatók.

Úgy zarándokoltak ide a szép hölgyek, mint hajdan Helvécia regényes völgyeibe a trubadúrok, hogy ott anyagot, hangulatot találjanak költeményekhez, tündérregékhez.

Valóban, e szövetek, mik lomhán terpeszkedtek ott a polcokon, s miket durván hányt-vetett a boltossegéd, életet öltenek, suhogó szoknyák alakjában lépnek elénk, bűbájos derekakat szorítanak össze, vagy bársonysima karokat takarnak el - (az átkozottak!). Ami igazi szép az égen innen, az mind odakölcsönzi az alakját e kender-, vagy len-szülötteknek, s ebben az alakban ők a formáknak költészete.

Gondolatok, amik szelídek, légiesek, mint a lehelet; gondolatok, amik ingerlők, velőt égetők, mint a titkos bűn; gondolatok, amik melegek, gyönyörködtetők, mint a fény, és amik igézők, ártatlanok, mint a virágillat.

Öltözetek, gondolatok. Eszmék szavak nélkül, szavak eszmék nélkül.

Én már nem gondolkodom. Non cogito, ergo non sum. Ha nem gondolkozom, nem létezek.

Ti azonban, kik el fogjátok olvasni ezeket a gondolatokat 19-én a Népkertben, jó lesz, ha olvasás közben belenéztek abba a nagy szótárba is egyszer-kétszer, melynek a neve »Élet«. Ott ezeknek a gondolatoknak olyan különös az értelme, mint a Petaud király udvarában a »Girandole hercegnő nyelvtana«.

19-ike! Milyen nap!

Ha a mohamedánusok a Hedsirától számítják az időt, a mi fiatalságunk, csak tizenkilencedikéig számítja azt. Ami még ezen túl fog megtörténni Európában, az már mind csak mellékesemény, amely az ördögöt sem érdekli már.

Ahol csak egy kávés findzsa van a városban, a mellé most minden délután akad egy asszony, s amennyi asszony csak van a városban, az mind a népkerti bazárról beszél.

Hogy lesz, mint lesz. A »Trattner-Károlyi Naptár« szép időt jósol, a Burgerné kalendáriuma is, az »Athenaeum Nagy Naptára« nemkülönben, csupán a »Miskolci Kalendárium« csak odahaza, az ő vármegyéjükben érvényes.

Ezer meg ezer kérdés merül föl.

Két sátor lesz fölállítva a téren. Az egész olyan kinézésű lesz, mint egy nagy tábor csupa merő odaliszkokból. Vajon mi lesz a legkelendőbb cikk e vásáron, hova minden vevő ugyanazzal a szándékkal megy, hogy ő húzza a rövidebbet az »árulókkal szemben?

Legtöbben a szivarhoz vágynak, mert semmi sem vonzóbb a férfiakra, mint a szivar. A férfiak a füstnél csak az asszonyok szerelmére adnak még többet. Két nagyon rokon fogalom.

A virágoknál virág a virágot, kölcsönösen árulják egymást a különböző tőn nőtt virágok. Lesz ott bőven minden, fehér rózsa, piros rózsa... szőke leány, barna. Két szép ellentétnek csak Pillich Ilonkát és Tolnai Mariskát említem.

A leghálátlanabb hivatal lesz a cukrászat. Ki venne itt földi édességet, likőrt, maraszkinót, ahol az égből van lelopva a menü. A mitológiai istenek lakmároztak így! Juno hajfürtjeinek illatától lett részeg Pallas, ambróziát ivott Terpschichore leheletében Apolló.

Legtöbbet ér azonban a szerencsekosár. Itt vár a hölgyekre a legfontosabb föladat. A »Szerencsét« szolgálni nagy tisztesség. S a Szerencsének nagy szerencse, hogy olyan szép szolgálója lesz, mint Mayer Ilonka.

Kár, hogy nem tudom, kik lesznek még ide beosztva. - Úgy gondolom, Huszka Ödönné, Lázár Györgyné úrhölgyek, Zsótér Mariska és Abramovits Vilma kisasszonyok. Mert ha van valami ördöngösség a sorshúzásban, szeretném úgy vezetni a kezeiket, hogy mindenkinek olyan nyereményt húzzanak ki, aminőt megérdemel.

Bakay Nándor hadd kapna egy tucat kijátszott kártyát, Tisza Lajos egy messzelátót, Pálfy Ferenc egy ébresztő órát, Komjáthy 10 üveg Marienbadi vizet, Pillich Kálmán hadd nyerne a beküldött tárgyak közül két kulacsot, s egy elavult évfolyamát a Jókai által szerkesztett »Igazmondó«-nak.

Horváth Gyulának legjobb hasznára válnék egy számológép, Rónay Bélának egy piperetükör, Végh Aurélnak egy sótartó attikai sóval. Jankovich Miklósnak pedig egy font tépés - a párbaj-sebeire.

Ezt pedig azért kívánom ilyen buzgón a biztosi tanácsnak, mert, udvariasság udvariasságért, minden ellenvetés nélkül vették meg azt a néhány jegyemet, aminek eladásával a Nőegylet megtisztelt. Magamat illetőleg ugyanis meg vagyok győződve, hogy egy »fogkefével« figuráz ki Fortuna.

De kapjunk mi akármit, az csak tréfa dolog, fő az, hogy a Nőegylet kapja meg, amit kíván, a nagy jövedelmet.

Bizony ráférne, mert sokat vesztett az árvíz által, s az ő veszteségében sokat vesztettek a humanisztikus célok.

A Nőegylet az összes szegedi egyletek között kiválik abban, hogy a legtöbb élet van benne, hogy ez az élet egész ízében közhasznú: kötelességek, kedvezmények nélkül.

Két év óta figyelem tevékenységét, már amennyire nekem lehet, kinek elméje el van bénítva percsórai kérdésekkel, kisajátítási ügyekkel, Gladstone politikai terveivel, Komjáthy Béla adomáival, két év óta figyelem, s meg szoktam becsülni - pedig ellensége vagyok annak a törekvésnek, hogy a nők is belekontárkodjanak a közügyekbe.

A jótékonyság azonban olyan közügy, mely először valamikor alkalmasint női szívben fogant meg. Ami pedig abban a nemes talajban fogamzott, az az övék; növesszék ők, az az ő érdemük, diadaluk legyen.

Mi csak segítsük ebben. Ami különben ez alkalommal nem fog elmaradni, mert általában olyan a hangulat, hogy a 19-i bazár és juniális okvetetlenül sikerülni fog, s e hangulat megteremtésében, főleg a Nőegylet derék elnöknőjének, Wőber Györgyné úrhölgynek van érdeme. Őnélküle talán elaludt volna a szép mulatság terve és a vele összekötött jó cél. Míg az ő tevékenysége és ügyesen ínszcenírozó keze alatt most olyan hullámokat ver a szegedi társadalmi életben, mint egy tenger.

S ezen a tengeren nem fog hajótörést szenvedni senki, de még csak tengeri betegséget sem kap. Az »ijedtség«, mely a nem jó kedvű adakozókat elfogta, legalább is fölösleges, mert mint értesülök, az áruló hölgyek egyikének sem lesz szabad keze, (»honni soit qui mal y pense«) hanem a »szabott ár« lesz mindenre, (még egyszer honni soit qui mal y pense...).

S a tenger fenekén - hogy a nem éppen sikerült hasonlat mellett maradjak - színes kagylók, fényes kavicsok és drágagyöngyök lesznek.

Ki tudja, nem-e sikerül a szerencsésebbeknek és vállalkozóbbaknak fölhozni egyet-egyet, s eljutni vele a kikötőbe?

Abba a kikőtőbe-e, mely a fej-bekötésből áll?

Apróságokról ismerni meg a delnőt - mondja egy francia -, de ez a jeles mondat áll az időre is. Az idő megítélésében is nagy hasznunkra válnak az apróságok. Azok a jelentéktelen hétköznapi események, melyeknek semmi érdeke nincsen, melyek nem vernek föl hullámokat, melyek olyanok, mint a rögök az úton, egybe-egybe minduntalan megakad lábunk, anélkül azonban, hogy ez föltűnne nekünk, vagy hogy csak figyelemre is méltatnók.

E hét története alig különbözik valamiben a többitől, mert hiszen semmi egyéb az év, mint egy nagy fa, s levelei a napok. Levelek, melyek alig különböznek egymástól, csakis a figyelmes szem képes észrevenni rajtuk elütő sajátságokat: az egyiknek talán leperzselte széleit a napsugár, a másikat a por lepte be sűrűbben, mint a többit.

Hát mi történt Szegeden egy hét óta? Semmi és mégis mennyi minden! Ki tudja, hány életregény, hány tragédia magva lett elvetve hat nap óta az emberek között, kiken semmi különbséget, semmi változást nem lehet észrevenni az utcán, mert az emberek, mint báró Eötvös József igen jól mondja, olyanok együtt, mint a kulcscsomag, társaságban vagy künn, egyformán csörögnek össze, míg odahaza mindenikük más-más zárba nyílik.

Dehát az emberek apró-cseprő bajaival nekünk semmi bajunk. Minket csak a közügyek érdekelnek, s itt bizony érezhető már a »saison mort« közeledése: árnyékát nagy körvonalakban veti előre. A nagy meleggel jön a nagy unalom is.

Újszegedet bekebelezték. A Népkert föl lett Virághozva. Tudniillik Virágh biztos felügyelete alá helyeztetett, s most már legalább ott sem lesz rend, - aminthogy úgy is illik, hogy egy park, melyben szerelmes párok is sétálnak, hol sóhajok lebbennek el, szívek mozdulnak meg, lehetőleg költői legyen - s a rendetlenség az már magában véve is költői.

Vasárnap meg volt a polgári dalárda táncvigalma, melyre Tisza Lajos is megjelent, mégpedig még a vigalom kezdete előtt, mert Tisza Lajos is azt tartja, hogy a pontosság a fejedelmek udvariassága, s bár ő nem is fejedelem, de mindenesetre reprezentánsa.

Nulla dies sine linea. Amiért hétfőn, kedden aztán nem történt semmi, az a rettenetes szörnyeteg, melyet »kíváncsiságnak« neveznek, annyira megharagudott a világ lomha forgására, hogy összeszűrte a levet Pletyka kisasszonnyal, s két napig kéjelegtek tragikus és iszonyatgerjesztő eseményekben - amik mind a képzelet világából voltak ide hozva.

- Véres párbaj volt.

- Kit öltek meg?

- X. kapitányt.

- Szegény kapitány! Hallatlan brutalitás! Ez bosszút kíván!

Megint új hír jött.

- X. kapitány nem halt meg, - semmi baja.

- Valóban sajnos, hogy nem halt meg. Eszerint tehát nem történt semmi?

- Dehogy nem, a párbaj okvetlenül megtörtént, Y. biztosi tanácsos verekedett, az tény, de nem X. kapitánnyal, hanem alkalmasint B. főhadnaggyal.

Megint új hír.

- A párbaj csakugyan megtörtént, de sem Y. biztosi tanácsos, sem B. főhadnagy nem verekedett. Hogy párbaj történt, az biztos, de hogy kik verekedtek, azt voltaképpen nem lehet kitudni. Az egész olyan titok, amit senki sem tud.

A levegő e rémes párbajhírrel volt szaturálva. A deszki erdő híressé lett, mindenki arról beszélt. Emberek akadtak, akik látták a vértócsát, még akkor is párolgott, hallották a lövést...

Sőt még a haldokló áldozat hörgését is feléjök hozta a hajnali szellő, mert hajnalban volt a duellum, - csak a halott nincsen sehol.

Pedig milyen érdekes lenne! Mekkora interpelláció kerekednék ebből a Bakay szájában, s milyen hatalmas demonstráció a brutális biztosi tanácsos áldozatának koszorúkkal borított koporsójánál.

A megölt polgárt milyen jóízű dolog lenne megsiratni!

A kedv megvolna hozzá, de a megölt polgár hiányzik.

...................

Közvélemény! Királyok réme, milliók haragja és öröme, te úr mindenek fölött, de sokszor is megbámulom s megcsókolom mély tisztelettel fönséges arcodat, hanem azután néha ösmerjük be, te sem viseled magadat jól, s ha botrányokra jön étvágyad, az igazság rovására csinálod azokat.

Pedig sokkal szebb lenne, ha inkább éhen maradnál.

A »saison mort« bekövetkezett, gyalázatos hőség, az emberek menekülnek a falukra, csak a szegény miniszterek izzadnak, kik közül legtöbbet izzad Ordódy, mert az új seprő jól seper.

Ordódy önöket, szegedieket sokkal jobban érdekli, mint a többiek, mert a közlekedésügyi miniszter egy év óta, legalábbis felerészben, »szegedi miniszter«.

Ordódy nagy buzgalommal látott hozzá hivatalos teendői tanulmányozásához. S ha vasszorgalma, mellyel behatolni igyekszik nehéz állásának ágbogaiba, továbbra is megmarad, bízvást pótolni fogja - amit Széchenyi óta nélkülöz Magyarország e szakban - a lángelmét.

Nyilatkozataiból fölemlítem azt az egyet, hogy az önök »tengeri kígyója«, a percsórai kérdés nagyban foglalkoztatja s mindenekelőtt, úgymond, ezt szeretné elintézni. Ez lesz a »remek«, amely után elhelyezkedni óhajt azon nyolc tagból álló klikkben, mely az ország bőrét kicserezni van hivatva.

De térjünk el az unalmas dolgoktól, melyeknek sikeres elintézése inkább függ Pallavicini őrgróf nagylelkűségétől, mint Ordódytól; hanem ehelyett fecsegjünk inkább egyébről, ha apróbb is, de nem ennyire unalmas tárgyakról.

Nos, kezdjük a híres embereken. Beszéljünk az »örök szereplők«-ről, Blahánéról, Verhovayról.

Hogyan kerülnek össze ők ketten? - fogja a nyájas olvasó kérdeni, a szelíd galamb és a vérszopó tigris! A nemzet csalogánya és a nemzet Robespierre-je?

Hát bizony, ahogy a forgószél összekavarja a galagonya levelét a cipruséval, s egymás mellett röpködnek a levegőben: a napi beszélgetés e két név körül fűződik.

Verhovay egy új párbaj előestéjén áll. A közönség kíváncsi, ki fogják-e híni a Hoitsy Pál esete miatt, vagy az egész csak üres lárma. Különböző variációk keringenek efelől s bejárják a kávéházakat; éppen az ismétlődik itt, ami a múlt héten történt önöknél eredetiben.

Nyegle hírhajhászók szájról-szájra adták a legújabb eseményt, Verhovay agyonlőtt egy generálist. Más verzió szerint Verhovayt lőtte agyon egy alezredes. Szegény Verhovay! - tehát nem kerülhette ki a sorsát!

Pedig hát Verhovay ezalatt kényelmesen és jó egészségben utazik hazafelé a Zemplén megyei Legenye-Mihályiba, édesapja, a »jó öreg kocsmáros« látogatására.

A jó öreg kocsmárosnak, tudom, nagy öröme lesz fiában, sehogy sem akarja elhinni annak tüneményes emelkedését -, talán álomnak nézi az egészet, ő, aki uraknál szolgált azelőtt mint szakács, s mindig fensőbb lényeknek tekinté az uraságokat, mint még a követeket -, hogyan szokjon bele ő abba, hogy az ő fia most még a fölséges diétán is számottevő »nagy ember«.

Csak nem akarja elhinni, s mikor párbajsebe jobbra fordulván az egész ország üdvrivalgása közt épült, napról-napra múlóban az életveszély, gratulálta jó barátai az otthon aggódó jó öregnek, hogy íme, ha már megélt, most lesz még csak igazi nagy ember a fiából.

Az öreg a fejét csóválta nagy szomorúan.

- Sohase lesz abból semmi.

- Miért - kérdezték csodálkozva.

- Azért,... mert nem tart az urakkal.

Verhovay újabb afférja mellett a Blaháné búcsúföllépte képezi a legújabb eseményt. A kedves fülemile elhagyja a várost a nyárra, oda megy, ahová még inkább való, csalitos ligetbe, hegyi patakok mellett, két hónapig fog epedni utána az árván maradt főváros.

S hogy ím elnémult a fülemile s elnémult a politikai csatározások, fájdalom, ízléstelen lármája, a néma csendben és az unalom közt végre kikelt a földből a Jókai által karácsonyi tárcájában elvetett mag. Ugyanis ekkor jajdult föl Jókai a magyar szépirodalom pusztulása fölött. Elmondván, hogy a magyar szépirodalom egy temető. S ő ebben a temetőben egyedül lakik. Nem kellemes az neki sem. Megpendítette a gondolatot, hogy föl kellene azt a régen annyira virágzó magyar szépirodalmat újra támasztani.

S íme, két olyan nevezetes momentum történik, mely a csüggedőkben is reményt ébreszt. Egyik a Jókai által összehívott értekezlet, mely népies nyelven írt irodalmi művek kiadására összeállott konzorcium, előkelő és gazdag emberekből. Célja az, hogy az író művét tisztességes honorárium mellett adhassa ki, s hogy a selejtes dolgok kiszoríttassanak a nép kezéből; a másik örvendetes mozzanat az Abafi Lajos vállalata, mely az összes szépirodalmat felöleli, s mely két részre oszlik, a regénycsarnokra, mely csak eredeti regényeket közöl, s szépirodalmi könyvtárra, mely a beszély s egyéb, a címnek megfelelő dolgokat foglal össze magában.[!]

Adja isten, hogy mind a két terv sikerüljön s eléressék a cél, a sokat pengetett irodalmi bajokon segíteni, s akkor elmondhatjuk, hogy az uborkaszezon szép gyümölcsöket hozott a nemzetnek.

A szeretet! De hát hol van még? Maholnap már az is csak fogalom lesz, s minden talpalatnyi tért elhódít a leghatalmasabb úr: az önzés, az én, az aranyos borjú a bálvány.

Csak úgy fognak beszélni az utódok a szeretetről, mint mi a mesebeli griffmadárról, hisszük is, nem is, hogy a felhőket takarta el óriási szárnya valamikor az őskorban.

A szeretetről is csak regék, hagyományok fognak szólani majd a jövőben, ha a föld szíve jobban kihűl az emberek szívével együtt.

Én is följegyzek e regékhez egyet: igénytelent, egyszerűt, de a szeretet melegét lehelőt, s bár pajkos, de megható emlékét ifjúkoromnak.

Az egyetemen kezdtem tanulmányaimat. Az úgynevezett »balekok« közé voltam sorozható, s e balekság sok kellemetlenségbe ejtett. Mert baleknak azt nevezik az egyetemi polgárok, akin az öregebbek (a kozákok) lépten-nyomon kifognak, s akit minden kigondolható alakban lefőznek.

Elsején pontosan megküldték havi járulékomat szüleim...

A kozákok mindég jó eleve megszagolták a pénzes leveleket. Így történt most is, s volt gondjuk rá, hogy pénzem már negyedikén az utolsó garasig elpárologjon. Mire költöttem, magam sem tudom. Részint elkölcsönöztem, részint elkártyáztam. Egy rosszhírű kávéházba vezettek, s ott csábítottak rá a játékra.

Midőn másnap mámoros fővel fölébredtem, a rémület fogott el helyzetemre gondolva, mely egyike volt a legkétségbeesettebbeknek. Szállásom, kosztom fizetetlen, s én egyedül, rokon, ösmerős nélkül állok egy idegen nagyvárosban. - Szüleim pedig igen keményen neveltek, szigorúak valának, s valljuk meg, kissé fösvények; ők nem fognak engem kisegíteni, itt hagynak veszni nyomorultan; annyival is inkább, mert ez nem először történik, s mert atyám máris megígérte, hogy leveszi rólam a kezét, ha még egyszer valami »stiklit« követek el: pedig amit ő megígér, az nem üres szó, pontos ember, be szokta tartani.

Aztán milyen stikli! Ha még huszadikán költöttem volna el a pénzem, akkor talán számíthatnék, hogy kisegítenek pár forinttal, de így... negyedikén! ez már mégis sok.

Mindamellett mit tehettem egyebet, mint haza írni, rokonaim nemigen voltak olyanok, akik kisegítenének, nekikeseredtem tehát, s egy ügyesen költött és érzékeny levélben még egyszer, »utoljára« kértem szüleimet, hogy küldjék meg a hatvan forintnyi havi járulékomat, mert különben a Duna hullámaiba kell magamat temetni.

A levél elment, szívdobogva vártam, mi lesz a foganatja. Az utolsó szalmaszál volt ez, négy nap kellett, míg útját megjárta; s válasz jöhetett. E négy aggodalomteljes nap bizonyosan megőszített volna, ha nem lettem volna jóformán még gyermek.

De hadd beszéljem el sorban az eseményeket úgy, ahogy történt odahaza.

Az én jó öregeim hatodikán kapták meg a végzetes levelet, délelőtt, apám megösmerte tetején az írást; mikor átadta a levélhordó, s vidáman kiáltotta be anyámat a kertből.

- Gyere be, anyjuk! A fiú írt!

- Nem-e beteg? - nyitott be anyám aggodalmasan, mert észrevette, hogy atyám arca a levél olvasása közben komorrá változik.

- Más baj van - mondá apám sötéten -, ebből a gyerekből nem lesz semmi. Rossz hajlamai vannak és rossz társaságokat keresett. A havi pénzét máris elpazarolta. Hatvan forintot kér... Najszen, csak azt lesse!

Anyám reszkető kezekkel vette kezébe a levelet, hogy ő is átolvassa, s ő szitkozódásokban tört ki.

- Ha elköltötte a pénzt, hadd koplaljon, hadd nyomorogjon. Azt mondom, apjuk, ha egyetlen árva garast, nem sok, küldenél annak az istentől elrugaszkodott kölyöknek, mindjárt elhagyom a házat. Nem azért szerezzük a pénzt véres verítékkel, hogy az a pernahajder elpocsékolja!

Szegény jó atyám még jobban tüzelt, s megtörtént a »családi zsinat«-ban a megállapodás, hogy nem segítenek rajtam, hanem sorsomra bíznak, csináljak a jövő elsejéig amit akarok.

Arcvonásaik, mint később kishúgom elbeszélte, oly ridegek, kemények és szigorúak valának s tanácskozásnál, mint a kegyetlen bíráké szokott lenni.

Még aznap délutánján a szomszéd városka felé ballagott Márton kocsisunk, midőn egy keresztútnál elébe bukkant a Panna szolgáló.

- Hohó Panna, hát te hová mégysz itt?

- Megyek a városba.

- Én is - mondja a kocsis.

- No, ez csodálatos, hiszen egyikünk is elvégezhette volna ami dolog van. Ki küldte kendet?

- Engem a tekintetes úr. Hát téged?

- Engem meg a tekintetes asszony. Dehát mi az ördögért küldhették kendet?

- Jaj, húgom, az nagy titok. Az úr rámparancsolta, hogy a világon senkinek se mondjam.

- Éppen én is ilyen parancsolatot kaptam a tensasszonytól. Tudja mit, Márton bácsi, ha már így áll a dolog, ne sajnáljuk egymástól a titkot, mert kéz kezet mos. Én elmondom a magamét, kend is a magáét, mi ketten úgyis tudjuk most mind a két titkot, ha elmondjuk egymásnak sem történik már több, úgyis csak mi ketten fogjuk tudni.

- Jól van no, Marcsa [!] húgom. Hát én bizony pénzes levelet viszek a postára az úrfinak, hatvan forint van benne. De el ne járjon aztán a szád, kivált a tensasszony előtt, mert ha az asszony megtudná, hogy az úr pénzt mert küldeni az úrfinak, lenne ám nemulass otthon.

Marcsa elnevette magát.

- Nem hiszem, Márton bácsi, mert én meg az asszonytól viszek hatvan forintos pénzeslevelet az úrfinak, s az is azt mondta, hogy ha az úr megtudná, a szemevilágát is kioltaná.

- No, már ezt aztán nem értem. Csak mondom én, hogy furcsa istenteremtései az úri perszónák, nehéz őket kitudni!

...Íme nyájas olvasóm, a következőkben vázoltam azon meglepő és örvendetes esemény történetét, hogy a hónap 8-án az öreg »Majdán bácsi« ablakában a pénzes levelek között kétszer volt odaírva a nevem.

Két pénzeslevelem volt. Hatvan forint helyett százhúsz ütötte a markomat.

Apám megírta, hogy anyám tudta nélkül küldi ezt a hatvan forintot, az utolsót, ami a ház tájékán volt, kis nővéremnek már cipőre sem maradt, mezítláb fog járni szegényke, amíg valahonnan kerül; anyám szinte, apám tudta nélkül küldi keservesen összekuporgatott filléreit, miket egy mentére gyűjtött magának: de inkább ő fog fázni a télen, mintsem engem éhezőnek tudjon.

Könnyek borították el arcomat, midőn a levelet elolvastam. Sírtam, de azt sem tudtam, örömömben-e, hogy sok pénzem van, vagy bánatomban, hogy e nagy szeretetet, mely életemet bearanyozta - könnyelműségem miatt provokálni kellett.

Nincs a világon nehezebb dolog, mint hallgatni annak, akinek valami mondanivalója van, s valamit mondani annak, akinek semmi mondanivalója nincs.

Fájdalom, az utóbbi helyzetben vagyok, ha üres fecsegés lesz, amit a szíves olvasó az alábbi sorokban talál, arról nem én tehetek, nem én csinálom a hét eseményeit, én csak leírom, s bizonyára jobban szeretném önöket pikáns dolgokkal, rendkívüli frappáns helyzetekkel gyönyörködtetni, minthogy kijelentsem az idők méhének meddőségét, s bevalljam, hogy a napok nem hagynak semmi nyomokat. Az idő fájának a levelei nyomtalanul hullanak s elvesznek. A lapokban többnyire ezeket olvassuk a szegedi életből: »telektömb«, »kiosztási kulcs« - »Tisza Lajos Stesser titkár kíséretében«.

S bizonyára csak három ember örvend azon óriás népszerűségnek Magyarországon, hogy minden reggel, midőn felébred, olvashatja magáról, hogy ő utazott-e vagy megérkezett, s ezek b. Fiáth, Szögyény Marich László és Tisza Lajos, akik egész életükben vagy megérkeznek, vagy elutaznak valahova. E három nagy utazó életrajzait kellene tán adnom e helyen, de én uram istenem; kit érdekelnének ők közelebbről, akik minden embernek csak úti ismeretségei, s akik egész életükben semmi egyebet nem tettek, mint megérkeztek és elutaztak.

De hát akkor miről írjak én?

Oh, oh, hogy is nem jutott mindjárt eszembe a városban történt nagy esemény, hogy egy amerikai kapitány van itt!

Egy eleven amerikai ember, valóságos; megtapintható járni-, beszélni tudó ember, egy rendkívüli csoda és raritás, mert ő az első ember, aki két év óta nem azért jön, hogy boldogítson bennünket, hanem azon nyíltan bevallott szándékkal, hogy mi szegediek boldogítsuk őt.

Mr. Brown megfordul az »Oroszlány«-ban, a »Hungáriá«-ban és minden úri helyen, ahol vendégek vannak, világos kék posztó kabátja és réz érdemjelek vannak rajta, melyeket csak a laikus szem nézhet aranynak, valamint kalábriai kalapja a sárga bojttal - nagyban felköltik iránta az érdekeltséget, s hullanak a forintosok a nagy Amerika polgárának gyanús fehérségű kezébe.

Különben az egész kapitány nagyon gyanús. Öreg fickó már, tar fejjel és összeesett tagokkal. Inkább néz ki valami korhely, elcsapott urasági kocsisnak, mint kapitánynak, mert hiszen lehetnek korhely kapitányok is, akiket a brandy túlságos élvezése, vagy más valamely szerencsétlenség ilyen helyzetbe hoz, s külsejüket elhanyagolttá változtatja át, hanem bizonyos úri magatartást és modort megtart az úr koldus rongyokban is.

Mr. Brown semmit se tartott meg abból: de bár gyanús ő mint kapitány, nem találom gyanúsnak mint ember [!]. Ő egy szegény jó ördög lehet, aki kissé ostoba. Arcáról kinéz az együgyűség; mert ha nem lenne ostoba, kinézése mellett nem mondaná magát kapitánynak, még ha valóban az is.

Mr. Brownnak apró, savószín szemei vannak és madárhoz hasonlatos arca, mosolyog és szeretetteljes szelídséggel tekint az emberekre.

Engem kiválóan érdekel minden kalandor. S különösen Mr. Brown, aki az egyedüli reváns nekünk a mi embereinkért, akik Amerikába vándoroltak, hogy meggazdagodhassanak. Ő eljött onnan, hogy megélhessen. Mr. Brown ilyen eredeti vén fickó, s amennyire én kombinálom, olyan dologtalan lusta ember, aki inkább kerékbe töretné össze magát, mintsem egy szalmaszálat keresztbe tegyen.

A lusta emberek iránt nagy előszeretettel viseltetem, mert a tevékenység megvetésében van valami szuverén-jelleg, valami kolosszális. Tolmácsot kerestettem magamnak és szóba álltam Mr. Brownnal. Ahogy az tud hazudni, az valami megfizethetlen élvezet.

- Hogy jutott önnek eszébe Magyarországba jönni? - kérdeztem tőle.

- Mr. Kossuth küldött engem.

- Ah, Kossuth Lajos? Tehát beszélt vele?

- Paduában találkoztunk együtt május elsején. Száz tallérommal tartozott egy szolgálatomért, amit még 1850-ben tettem neki.

- Megfizette?

- Százötven dollárt adott. »Ez a kamat, kedves Brown barátom, mert látom, hogy ön szegény ember, teljes mértékben megérdemli részvétemet. Aztán úgylehet, nemsokára szükségem lehet az ön hadi tapasztalataira.«

- Hogyan, ezt mondta önnek Kossuth?

Mr. Brown sokat jelentően hunyorít a szemével.

- Ha beszélni akarnék, sir... Én istenem, ha én beszélni akarnék!

De ha nem akart is, mégiscsak kifecsegi:

- Bifsztekké aprítsanak, sir, ha nem igaz, hogy százezer puska van lerakva egy paduai ház pincehelyiségeiben. Sir, én még látni fogom önöket itt Szegeden,... de akkor egy hadsereg is velem lesz. Igen, igen, mert a százezer puskához ember is van annyi. Legkésőbb ősszel itt leszünk, sir. Én istenem, ha én beszélni akarnék!...

Az öreg fickó megforgatja fejét ilyenkor a peckes pléhgallér közt..., s mikor már mindnyájunkról fölteszi, hogy azt hisszük, ő a Kossuth embere, előáll azzal a kéréssel, hogy segítsük föl egypár forinttal elhagyott állapotában.

S persze Szegeden mindenre van pénz. Még az öreg hazug Brownnak is, ha ugyan így nevezik.

Szeged tejben-vajban úszik, s aki idejön, azt is megfürösztik abban.

Kalifornia-híre támadt. Már a harmadik német Volkssängerei jött ide aratni a legmagyarabb városba. S míg a »Fővárosi Lapok«-ban azt olvashatni, hogy Szegeden a múlt napokban majdnem ezer forintot jövedelmezett egy mulatság, s ma megint egy tornaünnepély tartatik fényes jutalmi díjakkal, a luxus minden követelményeivel, azalatt, ha aztán a jámbor olvasó leteszi a »Fővárosi Lapok«-at, s valamelyik politikai lapba beletekint, azon ütközik meg a szeme, hogy most Szegeden ezekben meg ezekben az utcákban osztják a könyöradományokat.

Ha már ebben sincsen anomália?

Megváltottuk egy talentumon a »signumot« s általmenve két dénárért a Tibiscus rozzant hídján, ott voltunk az olimpiai játékok színhelyén.

Az athéni...vagy mit beszélek összevissza, - a szegedi ifjak föl voltak állítva a cukrászda előtti téren, piros ingekbe öltözve kék övkötővel. Lehettek vagy harmincan, ha nem többen.

Mind megannyi atléta, - kicsinyítő üvegen nézve. A kifejlett muskulusok csak úgy dagadtak a karokon, s a versenyszomjúság égett a szemekben és a napsütött arcokon.

Mégis a római vagy görög ifjak ezek! - És hogy eddig sohasem láttam őket, vagy ők aludtak kétezer évig, - vagy én!

Bizony ők aludtak. Mert hogy én nem aludtam, annak biztos jele az, hogy álmos szemekkel írom e sorokat is.

De azért csak megírom, mert nem mindennapi jelenetek tárultak itt föl. A modern kor izgató és csillogó mulatságaitól elfordult egy pillanatra az ifjúság, s a régi férfias kedvtöltésekhez csapott át.

S mi öregek, kik ha előre megyünk is, hátra megyünk, szívesen láttuk őket, visszafelé menni - előre.

A park tornászati produkciókra kijelölt része zászlókkal volt földíszítve, s a zászlókon a hármas »E«. A küzdhomokon ott volt a »ló«, a »nyújtó« és a »korlát«, míg a cukrászda előtti közvetlen hely a nézőközönségnek volt berendezve.

Az első sor közepe táján az imperátornak, Tisza Lajosnak volt odaállítva egy trónszerű emelvény, mellette balra a Wőber úrhölgyek ültek, kikkel sokat társalgott, jobbrul ellenben a jutalomdíjak asztala, egy ezüst billikom, egy tárca, két vívókard, egy csinos bot stb. A díjakat Pósz Alajos jeles hírű ékszerészünk állította ki, kivétel nélkül díszeseknek.

A jutalomtárgyak asztalánál a regényes ókor szokása szerint ott ültek a hölgyeink legszebbjei, kik a győzőknek átnyújtják a pályadíjakat. Így még becsesebbé lesznek azok. Ott láttuk Pálfy Margitot, Lázár Györgynét, Pillich Ilonkát és Koller Toncsikát.

A nézőközönség is igen díszes volt, a biztosi tanács, városunk színe-java, s a közel vidék is eléggé képviselve volt. Wetstein, Eisen Manó, Török Imre, mindhárman a nejeikkel. Ott ült »tisztelt« képviselőtárunk Komjáthy Béla is, a »yard« szóval és e nagy meleggel viaskodva, a városi előkelőségek közül Marinkich Mihályt, Szabados Jánost, Fluck Ferencet és Pillich Kálmánt láttuk. Az utóbbi »elkésve« jött, mert meg volt győződve - úgymond - hogy hat óráról hét órára »halasztják« a produkciók kezdetét.

De nem halasztották el, aminthogy nem is tehették, mert a besötétedésig levő időt teljesen kitöltötték a mutatványok. Legelőször az összgyakorlatok jöttek, majd, fokozatosan fejlesztve az érdeklődést, a szertornázás. Mindezen mutatványok kitűnően sikerültek, s igazán élvezetes látványt nyújtottak még azoknak is, kik a sport e neme iránt nem bírnak érzékkel!

Azután a versenygyakorlatok következtek, mégpedig legelőbb a magasugrás. Tisza Lajos csak nézte, nézte, mint a »Háromcsőrű kacsában« a polgármester a táncot, feszengett székén, égett alatta, egy darabig még küzdött benne a királyi biztos a sportsman ellen, de bizony hasztalanul: mintegy önkénytelenül odavitte lába a turfra: hol a legélénkebb érdeklődést tanúsította mindvégig, sőt egész belemelegedve, némi izgatottsággal várta az esélyeket.

Mondják, hogy a szerelemtől csak egy yard a gyűlölet, s Komjáthy Bélától csak egy fél lépés Végh Aurélig.

De nem igaz, Komjáthy azokat irigyelte, akik futni tudtak, Végh Aurél pedig azokat; akik értettek a magasra való ugráshoz rúd nélkül.

Azonban legtöbbet ért mégis a rúdugrás, amit a legnagyobb tökélyre vittek a tornaegyleti tagok, úgyhogy csakhamar elfogyott a magasság is, s csak úgy »könyv nélkül« ugráltak a mérték fölött.

A hátam mögött egy asszonynéni ült, ritka, kivicsorított fogakkal, és rikító színekkel díszített kalapban. Ez volt itt az egyedüli ellenzék. Neki nem tetszett semmi.

- Milyen erkölcsök! - sikított föl - nincs ezekben a mai lányokban egy polturányi virtus. Hogy nem átallják nézni ezeket a dekoltírozott embereket! Szörnyethaltam volna leánykoromban! Bizony isten, szörnyethaltam volna!...

Ni, hogy forog az ott a tengelye körül, akár a majom! Szent Isten! menten lefordul! Huh, de meleg van. Már az igaz, hogy nagy bolond az ember, amíg eleven! Ej, ej, ezek a Macskási kisasszonyok sem maradhatnak ki sehonnan, ahol mutogathatják magukat. Pedig uram bocsáss, őrájuk nézve az egész világnak be van a szeme hunyva. Azám, mert nem tudják olyan ügyesen használni a púdert, meg a pirosítót, mint ott a lelkem Kis Jucika! Bizvást akárhova tegyen az én jó istenem, de nem vagyok emberszóló, hanem ami sok, az mégis sok, ez a hiú Tordainé egészen odatolakodik a királyi biztos mellé, persze, hogy megszólíthassa. Hanem azért sem szólítja meg, nem bizony, oda se néz, nem is fog odanézni, arról jót állok. Micsoda, te azt mondod, hogy most is oda néz? Mit értesz te ahhoz, ösmered is te az úri nézést?

E szavak a férjhez valának intézve, egy krisztusképű emberhez, ki már egy fél óra óta hallgatta türelmesen a derék asszonynéni megjegyzéseit.

- Hallgass anyjuk! - mondja végre türelemvesztve - mert istenúgyse, mindjárt kiteszem a nyelvedet a versenygyepre - akadálynak.

Ez hatott, a megjegyzések nem következtek olyan szapora egymásutánban ezután, s én és szomszédaim zavartalanul adhattuk át magunkat az élvezetnek; mert igazán annak mondhatók a Szegedi Torna-Egylet bemutatott gyakorlatai.

A nagyfontosságú mozgalom, mely a mindinkább satnyuló nemzedéket regenerálni akarja, s mely a szellemi tulajdonok mellett célul tűzi ki a testi erők fejlesztését is, e nagyfontosságú mozgalom, mely a legújabb időben indult meg, és útja még nincs megtörve, sehol sem mutathat föl szebb eredményeket, mint Szegeden, mert majdnem az egész intelligensebb fiatalság tagja a derék egyletnek, mely a mai nappal a legelőkelőbb helyet szorította ki magának az itteni társadalomban, mert osztatlan az elismerés, mely érte, és mert szemmel látható a haszon, amely az egylet működéséből háramlik.

Az ő jelmondatuk, hogy »ép testben lakik az ép lélek«, ha nem is igaz egészen, az az egy azonban igaz, hogy ép testben tovább ellakik az ép lélek, csakugyan megérdemli, hogy ha mesterséges úton is, állandóbb lakásról gondoskodjunk számára e földi világban.

A síkverseny és a gátversenyek szinte nem érdektelen pontjai voltak a kitűnő programnak, a pályabírák is egészen nekitüzesedtek, s Porzsolt Gyula úr, az Atlétikai Club választmányi tagja, egész energiával biztatott meg egy-egy elölfutót: »Szorítsa! Szorítsa!«

S őneki joga is volt így kiáltani föl, mert a nagy sikert, melyet az egylet elért, jobbadán ő szorította ki, úgy az ügyes rendezéssel, mint kivált azon fővárosias zománccal, melyet a tornaegyletnek kölcsönzött mai napra, bizonyos tőle származó leleményes »chic« a rendezésben, úgy hogy el lehetett feledni néhány percre, hogy a »polgárok városában« vagyunk, s el lehetett hinni, hogy azok a tekintélyes külsejű úri emberek az első és a második padban a »Casinó fényes arisztokratái« s nem a könyöradományokat kiosztó bizottság tagjai.

Porzsolt úr érdemeihez csak a Lázár György úr érdemei hasonlíthatók, ki mint az egylet elnöke, nagy szívóággal és sok tapintattal emelte azt ilyen virágzásra, mint aminőben van.

A nagyérdekű mutatványokat táncmulatság követte.

Én csak annyit említek még, hogy mint egy szellemdús barátom kisütötte, ott is a végzetes három »E« aratta a diadalt, mert szerinte a legszebb három leány

Erzsike,
Etelka
Emilia

volt.

Azaz hová beszélek leányokról! - mikor a középső menyecske, az utolsó pedig menyasszony.

Jeleseink halnak, vesznek. A lombos fának, mely árnyékával betakarta ez országot, egyre hullanak a levelei, Csengery az utolsók között van. - Bizony kevesen maradnak utána.

Deák Ferenc barátja, nagyjaink egyik legnagyobbika a ravatalon fekszik most, midőn még legnagyobb szükségünk volna eszére, mély tudományára, melyet szakadatlanul a közügyeknek, a hazának szentelt.

Szomorú hírt hordott szét ez éjjel a távíró, mely nagy levertséget fog szülni az egész országban, mert Csengeryben nemcsak közéletünk egyik nagy bajnoka hunyt el, hanem határozottan a legnagyobb magyar tudós és publicista.

Művei korszakot alkotnak, s halála pótolhatatlan űrt hagyand, melyet - hiába néz szét szerte a hazában a szem - nem fog betölteni senki.

Ezrek meg ezrek fogják kísérni a temetőbe, s amikor őt otthagyják, mindenki sokkal szegényebbnek tér vissza onnan.

Szalay László, Eötvös József, Kemény Zsigmond és ő, négyen voltak, kik a magyar tudomány és műveltség fáklyáját vitték.

A három már régen elment - utánuk sietett a negyedik is.

S nem marad itt helyettök senki.

A föld pedig egyre hűl, mondják, igen, egyre hűl - pedig egyre melegednie kellene a benn porladó nagy szívektől.

Nagy szomorúság ért megint, amelyre nincs balzsam és vigasztalás.

Ő maga halhatatlan lett és megdicsőült, sorsa az volt, hogy porlandó része az anyaföldnek adassék, amelyet oly nagyon szeretett, de szelleme itt marad köztünk -, vajh úgy bírnánk azt elosztani magunk közt, hogy ez örökség ne holt tőke maradjon, hanem folyton növekedve gyümölcsöket teremjen.

Ez volt az ő törekvéseinek célja. Hitvallása, elvei, végrendelet.

Mikor sírjánál megállunk, ne a múltra vessünk pillantást, hol nagy alakja látszik, hanem a jövőre, hol még sokszor kell az ő alakjának ragyogó fényözönben fölbukkannia.

Ez volt a neve. Így kereszteltük el, mert nagy reményeket kötöttünk hozzá. S íme, csakugyan a leghíresebb lett.

A többi bizottságok irigykedve nézték e »negyediket«, mert nem volt kötve városrészhez, hanem szabadon röpült... röpült, míg egyszer csak oda csapódtak szárnyai a porba.

A többi bizottságoknak neve sem volt. Az ember csak úgy a tagukról nevezte Pillich.... vagy akarom mondani »halasztó bizottságnak«, az alsóvárosit »Végh-zetes bizottságnak«, a belvárosit »parupli bizottságnak«.

De ezek mind csak aluszékony bizottságok valának, míg ez röpült...

Komjáthynak melege van ilyenkor, s ami fundus a nap alatt van, azt semmire se becsüli, »most csak a föld alatt lehet megegzisztálni, a pincében«.

Végh pedig fázik ilyenkor. Mert amint elmereng rajta, hogy a »kegyelmes úr« most Erdélyben jár, hegyek bordázata, erdők lombja fölfogja előle az égető sugarakat, fenyvek, csörgő patakok párája, Királykő szele, díszbankettek jeges bora hűsítik,.... ő maga is, ki oly erősen érez a kegyelmes úrral, lúdbőrzik a képzelt hidegtől.

Rosenberg ki van merülve a sok dologtól: ő most már az eljárások végét álmodja. S mi lesz az a vég?

Elvonul lelki szemei előtt a Kendék három liliomja, a Komjáthyak hét búzakalásza, a Szluhák koronás oroszlánja, a Horváthok gólyája, - s szemét lehunyja egészen, hogy még többet láthasson, hogy mint Jákob a létrán: megálmodhassa a - saját címerét.

Egyszóval ki volt merülve minden, mikor a röpülő bizottság megszületett a rózsák évadjában egy piros hajnalon.

Mint mikor a »Seidlitz por« egyik részébe beöntik a másik részt, egyszerre pezsegni kezdett minden.

Újult erővel indult meg a munka.

A röpülő bizottságot dicsérte minden ember. Horváth Gyula és Jankovich valóságos kéjelgést vittek végbe a földosztogatásban.

Mikor aztán Horváth elment, Jankovich megelégelte a földosztást.

Varietas delectat.

Fogta magát, s a sárhoz nyúlt.

*

A párizsi cirkusz-szolga a következő modorban utasított helyre egy helytelen magaviseletű urat, ki beszélgetésével zavarta a közönséget.

»Örvendeztessen meg uram hallgatásával, mert különben kénytelen lennék a cirkuszt becses jelenlététől megfosztani.«

Ezt a mondatot Jankovich Miklós körülbelül így fejezte volna ki:

»Fogja be az úr a száját, mert úgy vágom ki innen, hogy hetven darabban esik szét odakünn.«

És ebben a két dologban a lényeg egy, csak a »forma« változik.

De hát én istenem, hogy lehet a formák miatt apprehendálni ilyen demokratikus városban?

*

Pedig apprehendálnak Jankovichra. Arra a szelíd, jámbor emberre, aki mindjárt kilök magából minden mérget és haragot, s nem tesz el másnapra, mint ahogy a finom emberek.

Mert bizony olyan dolgot végez, amibe nagyon bele lehet keverni a tartalék-haragot - ha éppen úgy akarja.

De nem: az ő haragja olyan, mint a méhfullánk: szúr egyet és vége van. Nem viszi haza, hogy odarakja excentrikus gyűjteményei: a két öles feketegyűrű[s] pipaszár, az óriási szegedi bicsak, a puskái és revolverei közé.

A »nagy robbantó« maga is egy robbantó készülék. Ami puskapor van benne, az egyszerre explodeál. Füstje, szaga sem marad.

*

Komjáthy Béla járt a legjobban.

Úgy utazott el Pestre a hét elején, mint a leggorombább ember, s úgy jött haza a hét utolján, mint udvarias gentleman, akit követendő példának állítanak föl.

Mondta is, mikor az esetről értesült.

- Hát nem váltig állítottam eddig is, hogy én finom ember vagyok!

*

De hát Horváth Gyula mit szól majd hozzá, ha hazajön, hogy az ő röpülő bizottsága már azóta »pokróc bizottság« lett.

Bezzeg mikor még ő vezette a tárgyalásokat, de minden is megfordítva volt!

Fotografírozzunk le egy jelenetet az élet után:

Bejön haragosan egy civis, s leperegteti harsogva azon hallatlan, mert iszonyatos és iszonyatos, mert rosszakaratú igazságtalanságot, amit ővele akarnak elkövetni az »urak« s kezeivel dühösen hadonász Horváth körül.

Jankovich gyulladozik már székén, szeretne fölpattanni, nyomott homlokán dagadnak az erek, ceruzája őrült Vicatáncot[!] jár az asztalon - de Horváth vezeti a tárgyalást, s int, hogy hagyja őt beszélni.

»Kedves barátom - mondja Horváth szelíden a dühöngő civishez fordulva -, mindenekelőtt nem engedne ön meg nekem egy bizalmas kérdést... önhöz?«

A civis zavarba jön, ránéz az elnök búbánatos arcára, mely mint egy vas kérdőjel, odadűl az ő igazságos szóözöne elé, s durcásan makogja:

»Miattam kérdezhet az úr«!

- Ugyan mondja meg kérem, nekem aztat - szól Horváth Gyula, s hangja lágy és esengő - miért haragszik kegyed énreám?

»Én? - hebegi a civis megütődve. - Már hogy én la? Hozzám tetszett szólni kérem alásan? Már miért haragudnék én nagyságodra?«

A civisnek úgy tetszik, amint még folyton az elnökre néz, hogy annak látható szívbeli könnyebbülést okozott az ő kijelentése.

- De ha nem haragszik rám - fűzi odább a szemrehányó társalgást Horváth -, miért nem beszél akkor velem szelídebben?

A civis elmosolyodik, szelíd lesz, mint a bárány, s egyszerre elfelejt minden kifogást a fölajánlott telek ellen.

*

De e gyakorlatias »simaság« mind csak ideiglenes vala.

És mindnyájunkat megcsalt.

Csak a törvényszéki elnököt nem.

Ő látnoki szemekkel delegálta a röpülő bizottságba Faragót.

*

Ami azonban sok, az sok tréfának is. Jankovich Miklósnak nagy érdemei vannak Szegeden. Az ország »vadmérnöke« lelkesedéssel, odaadással dolgozik itt már másfél esztendeje, s nincs az a pénz a világon, amennyiért »úri ember« ilyen nehéz dolgot elvállal s éjt nappallá változtatva, így teljesített volna.

Pedig ide okvetlenül úri ember kellett, katonás, szigorú, aki ha kell, goromba is tud lenni, mert a kubikusokkal nem lehet glaszékesztyűben beszélni.

Vagy a maga kedveért gorombáskodik ő, kinek minden fölindulás árt, mert beteg, izgatott kedélyű?

Miértünk gorombáskodik mivelünk.

S ebben benne van - az ő mentsége.

Egyszer panaszkodva említette előttem.

- Azt a napidíjt vetik szememre, pedig az nem is elég, abból fizetem a szállást, kosztot...

- Hát bizony elég kiadása van...

- Abból ruházkodom.

Elnevettem magam a ruházkodás szóra, ő is elmosolyodott s hozzá tette:

- S ebből gyógyítom magam.

Valóban beteg volt. S mégis többet dolgozott négy egészséges embernél.

S ami őt erre az egészségrontó munkára sarkallta: az a Szeged iránti ragaszkodás volt.

S ami neki elég jutalom lett volna: az egy elismerő szó tőlünk.

Egy elismerő szó!

Most itt van helyette »ha kárhoztatása«.

S ez is oly gyöngédtelenül van oda lökve, hogy okvetlenül fáj neki.

Mert nem tudhatja, hogy ez a kárhoztatás semmi egyéb, mint a gyermekek duzzogása az apa ellen.

S méregbe mártott szeretet ez csak.

A méreg lecsepeg róla lassankint, s a szeretet mégiscsak szeretet marad.

*

Csupa szív ő és csupa epe.

Vajon az az epe alányomhatja-e egészen annak a szívnek az értékét?

Becsülni kell, akiben csak egy jó tulajdonság van is.

De hát még azt, kiben csak egy rossz tulajdonság van?

Ne bíráljuk a könyvet egyetlen lapja után.

Ha el akarjuk ítélni Jankovichot azért, mert indulatos volt, nézzük meg előbb, hányszor volt türelmes.

*

Aki annak a madárnak nyesi meg a szárnyát, amelyiknek az ő érdekében kell repülnie: az bolond.

Hagyjuk hát a röpülő bizottságot röpülni.

Ami por pedig az ő szárnyaiból esik le ránk, rázzuk le türelemmel, az az ő poruk és nem minket illet.

De a türelem az minket illet.

Meg az engedelmesség is.

Mert kétféle föladat jut az emberiségnek az élet fázisaiban, vagy parancsolás, vagy az engedelmeskedés.

Az engedelmeskedés a nehezebb.

S bizony, a saját javunkra, nekünk ez a nehezebb föladat jutott.

*

Vannak esetek, amikor az engedelmesség lealázó, és viszont, amikor fölemelő.

A jelen eset az utóbbi.

Mert ha az embernek a beteg lábát kötözgeti a doktor, ne rúgja meg az egészséges lábával.

Igaz, csak az az egy, hogy Jankovich kissé gyöngédebben kötözgethetné.

Ha a szegedi ember valahova idegen városba vetődik, rendesen azt kérdezik tőle ismerősei: »Mikor jöttél? mikor mégysz? épül-e Szeged?« Amiből az a tanúság, hogy ha Szegedről van szó, arra legkíváncsibb az idegen: ha épül-e.

Épül bizony. Bár nem mondható nagynak a kétszázhúsz építkezés, amely be van jelentve, s abból is legfeljebb húsz ház lesz emeletes. Nagyon sovány statisztikai adat ez a királyi biztosság üdvös működése mellett. Igaz, hogy ez a kétszázhúsz többet fog megérni, mint amennyit ezer ért az elpusztultakból. De hol vannak a többi ezrek még?

Mint ahogy a tótok építették Magyarország fővárosát, éppúgy fogják fölépíteni Szegedet az olaszok. Tele vagyunk digókkal. Dante selyemlágy nyelve hangzik Szegeden, hol a levegő »ö«-kkel van megzsírozva.

Az olasz munkások igen derék gyerekek, szorgalmasak, erősek és tanulékonyak. Bizony nem lehetetlen, hogy egyrészök örökre itt marad, nemcsak azért, mert aki egyszer a Tisza vizét vissza, vágyik annak szíve vissza, hanem leginkább azért, mert többnyire csinos gyerekek a digók, s csinos gyereket van a Tisza vizén kívül is, aki ittmarassza.

A digók ösmerkednek. A szerelem nemzetközi dolog, megért az minden nyelvet, s magyar és olasz szemek egymás közötti üzenetváltása nem vesz kárba.

Szeged tulajdonképpen három részre oszlik és fog is oszlani, akár akarja Lechner, akár nem. Az egyik a Belváros, ahol az idegen elemek lakoznak. Itt, egyedül itt van városias élet, az elemek gyorsan váltakoznak a viszonyokkal együtt, a kereskedői élet virágzik, a faji élet és a szegedi specializmus csak elmosódva nyilvánul. A Belváros úgy tekinthető, mint egy rosta, de olyan, amelyiken csak az a mag esik keresztül, amelyik ebbe a földbe való. Aki a Belvárosban lakik, az ugyan szegedi ember, de a bennszülöttség jellege erősebb vonásokban csak a Felső- vagy Alsóvároson nyomódik rá.

A Felsővároson lakik a disztingváltabb szegedi elem. Elütő szokásokkal az Alsóvárosétól, nagyobb míveltséggel ezeknél és kiválóbb értelmi tehetséggel. A Felsővárost csak két kapu őrzi a civilizációtul, az Alsóvárost kilenc.

Az Alsóvárost az ősszegediek lakják, egészen ázsiai faj ez már, arcra, szokásra, ruházatra elütő a többiektől úgy, hogy mikor az egyszeri alsóvárosi ember a Felsővárosra ment, s ott egy kereskedés tükörüvegében meglátta saját becsületes perszónáját, csodálkozva mondá magában:

»Nini, micsoda furcsa ember jön itt velem szemben; ha nem ösmernék ott minden embert, meg mernék esküdni, hogy alsóvárosi!«

Az Alsóvárosban vannak leginkább otthon a digók, egész rebelliót csinálva ott a vászonnép közt. Ami nem is csoda, mert hiszen a rebellióra és szerelemre termett nép az olaszok.

Már eddig négy olasz házasság esett meg, s remélni lehet, hogy még több olasz vér is vegyül az ős alsóvárosiakban, kiknek női és férfiai talán éppen azért nem szépek és nem délcegek, mert nincs meg a fajok szükséges vérvegyülete egymás közt.

Az olaszok - mert a jelen tárcám kizárólag őróluk szól - nagy szimpátiával viseltetnek a magyar iránt, nyelvünket gyorsan tanulják és szépen, csak kissé idegenszerűleg ejtik ki. Ételeinkért rajonganak s szívesen felejtik el a turus csusza kedviért a makarónit.

Az olasz népnél roppant nagy mértékben van kifejlődve a kalandszeretet, még katona is csak kalandos hadjáratban tud lenni. Azért is születhetett náluk hódítónak, hősnek Garibaldi. Nálunk Garibaldiból talán Rózsa Sándor lehetett volna csupán.

Rendes hadseregbe nem való az olasz, mert a fegyvert nem szereti, s kaland nélkül a katonaélet elviselhetetlen teher ránézve. Egyszer különben nagyon megjártam e nézetemmel, - aminthogy el is mondom ehelyütt, elrettentésére mindazoknak, akik elég vakmerőek hamisan idézni egyes nagy emberek mondásait. Pedig az napirenden van könnyelmű hírlapirodalmunkban.

Cikket kellett írnom, mégpedig nagy sietve egy fővárosi lapnak a porosz hadseregről, s a cikk keretében jellemeznem az európai hadseregeket. Az olasz hadseregről tudtam, hogy a leggyávább. De már nem emlékeztem rá, hol olvastam és ki mondta.

Mindegy az, gondoltam magamban, s hogy valami tekintélyre hivatkozzam, minden bővebb meggondolás nélkül odakanyarítottam, hogy Kossuth akként nyilatkozott az olasz hadseregről, miszerint az a kontinens legfegyelmezetlenebb és legzüllöttebb hadserege.

A cikk megjelent. A benne levő bölcsesség és ismeretek belecsepegtek a köztudalomba, - s a világ szépen forgott a maga tengelye körül éppen mint azelőtt - harmadnapig.

Harmadnapon délre azonban beállított egy talpig feketébe öltözött úr a szerkesztőségbe, s bemutatta magát, hogy az olasz konzul, és a lap szerkesztőjét keresi.

- Én vagyok - mondá a chef redacteur -, mivel szolgálhatok?

- Ki írta a tegnapi számban a hadseregekről szóló cikket?

A szerkesztő gondolkozott egy percig, azután rámnézett fürkészőleg, ha hajlandó vagyok-e elvállalni a szerkesztőséget, vagy pedig őreá hárul a föladat.

- Én írtam a cikket - mondám.

- Ah igen! Az egy igen sikkes cikk. De igen lekötelezne ön, ha meg mondaná, hogy igazán mondta Kossuth, ami ott róla írva van?

- Hogyne mondta volna - jegyzem meg közbe hetykén. - Nem szoktunk a levegőbe írni.

- Az hát akkor nagy baj... abból nagy kellemetlensége lesz.

- Kinek? Nekem?

- Ej, dehogy! Kossuthnak...

- Ah!

- Alkalmasint ki fog utasíttatni az olasz területről.

Elsápadtam, szívem hangosan dobogott.

- Uram - mondám magamon erőt véve -, hibáztam; én magam sem hiszem, hogy ezt Kossuth mondta volna valaha. Neve csak tollhiba ott. Ha jól emlékszem, I. Napóleon nyilatkozott így az olasz hadseregről.

- Ah, tehát I. Napóleon? Igen örülök uram. Higgye meg, hogy örülök. Legyen szíves ezt így igazítani ki a holnapi számban, s máskor ne felejtse el, hogy a jó emlékező tehetség igen sokat ér, kivált az idézeteknél.

A jó olasz konzul szavai azóta mindig fülemben csengenek, valahányszor könnyelműleg leírok egy-egy megjegyzést s ónsúllyal nehezedik tollamra.

A mi jó szegedi digóinkról sem írok hát én össze könnyelműen semmit, hanem csak azt kívánom nekik, hogy annyi házat építsenek itt széltiben-hosszában a Tisza mellett, hogy nekik is jusson bennök valamennyiöknek családi tűzhely.

Horváth Gyula eltávozott, s most már az egész biztosi tanács úgy néz ki, mint a szövet, amelyiknek kiment a színe: Be kell újra festeni.

Csupa jó emberei gyűltek össze az utolsó vacsorára, ott voltak a biztosi tanácsos kollégái; Pálfy, Szluha, Rosenberg s társaséletünk legkiválóbb szereplői.

Horváth Gyulához sok kedves emléke fűződik Szegednek. Határozottan a legszeretetreméltóbb alakja volt ő a kir. biztosságnak, olyan, mint a couleur, mely mindent megszépít. Eltávozása nagy lehangoltságot szült, s e borongós kedélyhangulat jellemezte eleinte a Hungária kistermét, hol a képviselő úr barátai összejöttek.

Horváth Gyulát elveszíteni mindenkinek rosszul esett, bár Horváth Gyula visz a közügyekben olyan szerepet, s hihetőleg fog is vinni mindég, hogy őt elveszíteni szemeink elől nem lehet. - Alakja ki-ki fog bukkanni mindenütt.

Tegnap délben egyenesen azért érkezett Budapestről, hogy itteni barátjai egy részétől elbúcsúzzék. - Egy érdekes vendéget is hozott magával: gróf Bethlen Gábor Küküllő megyei főispánt.

A gróf érdeklőleg nézett meg mindent, a műszaki osztály munkálatait, a várost, a Népkertet, hol két óra hosszat könyökölt a nagy körönd sorompóján, nézve a nép táncát és Gilagóék barna ábrázatait.

- Ha ide való volnék - mondá az ős arisztokrata -, meg nem állanám, hogy parasztruhába ne öltözzem hébehóba, hogy közéjök elegyedhessek táncolni.

A banketten a kedélyek természetes, hogy nem maradtak sokáig nyomás alatt, a pezsgő hatása nem lehet más, ahol annyi magyar ember együtt van, mint a rózsapiros jókedv.

Megindult a toasztok árja is; Pálfy polgármester szépen, érzékenyen búcsúzott el a várostól, kifejezve az összes közönség háláját és rokonszenvét, mely útján kísérni fogja.

Horváth azon megjegyzésekkel szemben, melyek előtte túlságosaknak látszanak érdemei méltatására, szerényen kifejti, hogy ő csak eszköz volt annak kezében, aki itt marad, s akinek diadalaiban benne lesz az ő diadala is, az a kis rész, ami abból őt illeti. Itt marad a királyi biztos, ki az acél volt, kemény is volt, ha fájt is, ahová ütött, de a nemes szikrák is őbelőle pattantak ki. Az ő összes működése is csak egy ilyen szikra volt. Tisza egészségére üríti poharát.

Novák József érdekes toasztba belehozza a percsorai kérdést. Szluha akként célozgat Horváthnak, mint aki még visszatér ide. Pálfy Ferenc Horváth útitársát, gróf Bethlen Gábort élteti, Mikszáth Kálmán Küküllő vármegyéért iszik, mely Horváthot nekünk kölcsönadta.

Gróf Bethlen Gábor, minthogy ő a vármegye főispánja, s a vicispán nincs jelen, köszönetet mond Mikszáthnak a megye nevében s élteti Szeged városát.

Számos toasztok voltak még többnyire az ünnepelt egészségére, s némelyek igen csinosak, mint például a Stesseré - természetesen Tiszára -, majd az Aranyé, továbbá Kalmáré és Maszák Hugóé. Horváth Marinkich Mihály törvényszéki elnököt éltette melegen.

M-th munkatársunk még végül így jellemezte Horváth működését:

»Midőn három nap előtt Horváth Gyula társaságomban a vasúti indóházhoz hajtatott, hogy végkép itt hagyja e várost, a kocsis véletlenül a tiszai töltésen vitt bennünket.

- Különös - sóhajtott föl Horváth Gyula -, éppen ezen a töltésen jöttem ezelőtt ötnegyed évvel először »Szegedre, azóta sem mentem rajta, s most, hogy végképp távozom, ismét ezen visznek.

Most megvigasztalom. Mert nagy különbség van a két út között. Amikor jött, Maszák Hugó ült mellette, amikor pedig ment - én ültem mellette.

Ami azt teszi, hogy azóta kiérdemelte az ellenzék szeretetét is.«

A lakoma vége felé megindult aztán a korlátlan széles jókedv, melyet Erdélyi Náci pompás zenéje fűszerezett, ki ritkán játszott olyan jó kedvvel, mint most, úgyhogy a vendég grófot egészen elandalította.

- Többet ér ez a vonó - mondá föllelkesülve - Küküllő vármegyénél!

Pedig ha annyit nem ér is, arra bízvást elég jó volt, hogy a válás perceit megédesítse, s hogy a zene hangjai közt a gyújtó nóták futamaitól megrezegtesse szívünket a viszontlátás reménye is.

Az ácsok és kőművesek ifjúsági egylete vette igénybe a legközelebbi szombat estét a Népkert suttogó fái között, melyek nemsokára szintén ki fognak dőlni a rekonstrukció fejszéje alatt. Áldozatul esik a hely, hol annyi édes szerelmi viszony köttetett, honnan nem egy boldog és boldogtan házasság datálódik, a hely, melyhez a Gilagóék, Kukacék diadalemlékei fűződnek, puszta, rideg lesz, s mely eddig hídul szolgált a boldogsághoz, egy igazi hídnak lesz körülbelül a följárója.

Szombaton este nyolc órakor, amely időben rendszerint kezdődni szoktak az efféle tavaszi mulatságok, üres volt a tér, csak a lámpák csillogtak ott álmosan, várakozólag, s a terített asztalok mint valami kísértetek fehéredtek a Gruber-vendéglő körül. Nem ült körülöttük senki. Minden azt mutatta, hogy ez egy bukott mulatság lesz. Sőt azt is elfelejtette volna az ember, hogy ilyesvalami készül, ha nincs ott a sztereotip két rendőr, a bejáróknál a jegyszedő asztal (vulgó: pénztár), és a rögtönzött spanyolfal: a ruhatár. - Furcsa világ van Mátyás! Hát ez így lesz már?

A megszólított éppen nem vágott aggodalmas arcot, hanem főpincéri méltósággal mondá:

- Ne tessék búsulni, kérem. Annyi ember lesz itt mindjárt, hogy csak minden kilencediknek jut tányér.

Kétkedőleg ráztuk fejeinket mi hárman, kik elhatároztuk, hogy mi az iparosokkal mulatunk, s minthogy már erre nem volt semmi kilátás, leszámoltunk a tényleges viszonyokkal s egymással merültünk beszélgetésbe, nem tudni már milyen tárgyról, de mindenesetre olyanról, hogy figyelmünket nagymértékben le kellett annak kötnie, mert amikor egyikünk félrepillantott, csodálkozva csapta össze kezeit: »Nini!«

Csakugyan csoda történt.

Száz meg száz ember hullámzott a tánctéren, s az asztalok tele vendéggel, ember ember hátán ült ott csendesen beszélgetésbe merülve, vidám ragyogó arcok: egy nagy mulató tábor.

De hát honnan jöttek azok így egyszerre ide? A földből termettek-e elő, vagy össze voltak beszélve, hogy dacára a meghívó jegyen kitett »kezdet«-nek, nem akkor, hanem egy későbbi órában jöjjenek össze varázsszóra?

Akárhogy volt is, megkapó képet nyújtott a száz meg száz iparos a maga igénytelenségében. Egészen kitárult e nagy iparos város jövője. E napbarnított alakok, kik nappal a műhelyek csendes, szorgalmas munkásai, akik a gyalut, pörölyt, kalapácsot forgatják, most összejöttek deli leányokat forgatni.

Az iparosság úgynevezett arisztokráciája nem volt jelen. Az igazi demokratikus iparosok voltak itt ilyen óriási számban, egészen más gondolatokat ébresztve az emberben, mint a fényes elit mulatságok publikuma.

Mennyivel derültebb, természetesebb kép ez azoknál! Nem ül itt blazírtság, élvhajhászat az arcokon, csendes derültség, igazi megelégedés ömlik el e sajátszerű közönségen, mintha egyetlen óriási család volnának. Senki sem kevély a másik iránt. Örülnek egymásnak és gyönyörködnek egymásban. Tenyereiken, melyekkel átfogják imádottjaik derekát, megvan a munka hólyagja.

Igazán ilyenkor lehet csak látni, mekkora Szeged s hányféle publikumot képes adni. E publikumot, mely szombaton gyűlt itt össze, sohasem láttuk még együtt.

Ez különben is speciális szegedi látvány. Igénytelenül öltözött kézművesek ilyen nagy mennyiségben, akik mégis művelt módon mulatnak, hogy sok úri társaság tanulhatna belőle.

Egyszóval az ácsok és kőművesek szombati mulatsága pompásan sikerült. Körülbelül ezer jegy fogyott el. Beláthatlan messzeségben táncoltak a párok egész verve-el és mégis szolidan. Kukacék ügyesen húzták, mert hiába, a cigány is csak olyan, mint a jó pap, ímmel-ámmal prédikál a kevés embernek, de bezzeg megnyomja a vonót, ha sok láb perdül rája.

A mulatság kivilágos virradatig folyt szakadatlanul, virágos jókedvvel.

Az ornitológusok nem ösmerik ezt a kismadarat, sem a természettan, sem gróf Lázár Kálmán nem említi sehol a Pepikét és bizonyára mégis madár ő, hímes arany szárnyú, csicsergő, vidám és eleven. Ágról ágra röpköd, s akit egyszer szivárványos tollazata megérint, az meg van perzselődve attól.

A levegő édessé válik utána, pataknak tisztább lesz a vize, ha az ő kis csőrét benne mossa, fűnek, virágnak szebb a színe, ha rálép arra picike lábaival, s ha megfogja ezt morzsányi kezecskéibe.

Kezecskéibe? Ejnye, hát mégis elárultam, hogy nem madár a kis Pepike, hanem egy kis leányka, akiben mégis annyi a költészet, hogy az emberben indokolt a vágy kivenni őt a prózai emberiség soraiból, s úgy fogni föl virág gyanánt vagy színes lepke képiben.

Vagy hogy talán se virág, se lepke, se madár, hanem csengő-bongó dal ő, egy, a rónákon termett szép gondolat megtestesítve, édes, mint a csók, tünékeny mint a délibáb. Egy dal, mely mindenkinek jól esik, mely minden szívet meggyújt, mely mindenkit szomjassá tesz és senkinek sem olt a szomját; egy dal, mely mindenüvé belopja magát és sehol sem marad meg.

Pepike! De miért is nevezik Pepikének? Nem az a neve. Olyan ez csak, mintha rózsa nőne a rozmarin bokron és a rozmarin bokor után neveznék. A Pepike név csak fogalom. A »kisebbik« Pepike csak egy megkülönböztetés, mintha azt mondanók: a »nagyobbik« gyémánt.

Hanem most veszem észre, hogy a kisebbik Pepikét egészen eltakarja a világ elől a sok rászórt hasonlat, még bizony magam is belezavarodom, mi legyen tulajdonképpen, éppen azért lesz talán jó, ha kizökkenve a lelkesedés vágányából, úgy rajzolom, amint van, hadd gyönyörködjék benne mindenki saját fölfogása szerint.

Nini, ott megy a rózsaszín ruhájában, tunique-je két szárnya mintha röpülni kívánkoznék, amint meglebbenti a szél. Kis kalapja olyan módosan illik neki, mint ahogy a képen Széchy Máriának az aranyos kalpag.

Érzi, hogy szép. Gömbölyű kis arcán ott van az a tudat, ki van írva. - Aki pedig még onnan sem tudja elolvasni, az nézzen bele hamis kék szemeibe, melyek sokkal messzebb látnak, mint a herceg Bismarckéi, a melyek sokkal többfelé néznek, mint az Argusé.

Oh, ezek a szemek! s a balszem alatt az a vágás, az a kis bűbájos barna csík, mely úgy tűnik föl a harmatos arcon, mintha folydogáló könnypatak vájta volna ki útját erre. Beh gyönyörű helyen vitte a folyása...

De nem könnyek azok! Pepike úgy magyarázza ki, hogy az egy égés helye ott. Ami körülbelül úgy is van, mert mit is keresne a könny e helyen, hol az örök mosoly lakik!

Miért rajzolom is éppen őt, fogják kérdeni az olvasók. Azért, mert a kisebbik Pepike valóságos történeti személy. Ő az, aki megszépíti a várost, s akit minden idegen megnéz, s úgy viszi el magával emlékül arcát, mint a »szegedi jelleg« szimbólumát.

Anadyomenét a gráciák öltöztetik - mondják a régi kor írói -, én pedig azt mondom, hogy minden vidéknek, városnak van egy szép leánya, aki azon föld, azon táj sajátságai-, szépségeinek és eredetiségének mintegy élő kinyomata, ahol született.

A kis Pepike az alföldi rónák szépe: őt a rónák tündérei öltöztetik, azok súgják fülébe gondolatait, azok kölcsönzik mozdulatainak a bájt, leheletének az illatot, arcának a színt, homlokának a borút, szemeinek a ragyogást, ajkainak a puszták vérvörös virágaiból a legszebbet bélésnek.

Szeged nőit nem ösmeri az ország. Pedig itt speciális arcok vannak, ilyeneket sehol másutt nem látni. Lehet, hogy azok nem szépek az esztétika szerint, de oly eredetiek és kellemesek, oly valami harmónia van e rendetlen, szabálytalan vonásokban, mely megragadja a szívet s alányomja az esztétikát.

A kisebbik Pepike csak nemrég hagyta még el a »nagy táskát«, melyben az iskolás könyveket cipelgette, az első hosszú ruhát pedig még meg sem kapta, s máris oly okosan tud beszélni, hogy egy városi szenátornak sincs több esze - de egy körömfeketényivel sem.

Egy lépés visszafelé, s ő még gyermek; egy lépés előre, s ő már - menyecske.

Hogy milyen szegedi menyecske lesz, azt kell aztán még csak igazán megnézni!

Magyarországon szeptember az elit hónap, se meleg, se hideg, egészen lutheránusnak való idő. A magyar turista ilyenkor kerekedik neki a nagyobb utazásoknak. Mint ahogy magam is most szántam rá magam, ahova a szívem régóta húz, Szabadkára.

Jóllehet világgá van kiáltva, hogy az alföldi vonatról még soha eleven ember le nem késett, mégis már délután elfoglaltuk Pista barátommal a váróterem közvetlen az ajtó melletti asztalát úgy, hogy az egyik lábamat már a pályaudvarra lógattam ki - hogy amint csengetni fognak, egyszeribe a kupéba ugorhassak.

Úgy is lett, mindennel el voltunk látva, ami egy ilyen úthoz szükséges: egy felsőkabát kettőnknek, tizenegy virginia magamnak, egy bot a harapós kutyák ellen, és egy halnyelű szegedi bicska, mert okos ember bicska nélkül rá nem teszi a lábát bácskai földre.

Egy öreg útitársunk volt, valami commis voyageur, ki roppant örömömre barátomat választotta ki arra, hogy őt az európai politika griffjeibe beavassa. Avatta is szegényt egész úton!

Ez a becsületes ember nagy ellensége a vasutaknak (pedig azok hordozzák a hálátlant egész életén át), s azt a gonosz tréfát beszélte az alföldi vonatról, hogy nemrégiben Szabadkára menet elfelejtette Horgoson leadni a postát s a félúton visszatért emiatt.

A világért sem hittem volna el a tekintetes vasútról ezt a galádságot, de azért mégis gondolkozóba ejtett ez a dolog, s mint ahogy a kísértetektől, amelyekben szinte nem hiszünk, de azért mégis félünk, aggódni kezdtem, hogy hátha valahogy elfelejt megállni Szabadkán?.... Mert az ilyen szórakozott vasúttal megtörténik az is!

Nem a! Becsülettudván odáig vitt, letett az indóháznál, elfüttyentette magát búcsúzóul (mert az kijárt az 1 frt. 69 krért) s isten hírével odább ment Zombor felé.

Mi ott maradtunk állva az indóház előtt, a hordárok lenézésteli nézésének kitéve, mivel semmink nem volt, amit vihettek volna.

Mint telivér turista (addig is, míg Milkó Izidor barátom Baedekert írna kedvenc szülővárosa nevezetességeiről) elmémbe idéztem vissza mindazokat, amik e derék városhoz részint mint tradíciók, részint mint ráfogások vagy tények tapadnak.

A jó bunyevácok és a híres »bácskai icce« metropolisa ez. A magyar vendégszeretet itt van kifejlődve legjobban. Földjük a legtermőbb, asszonyaik a legtüzesebbek. Kell-e még több, hogy az ember tisztelettel levegye a kalapot, mikor e nagy város eleven főtere kitárul előtte?

Egészen modern város ez, élénk kereskedelemmel és bizonyos olyan jellegével a civilizációnak, amelyet Szegeden nélkülözni kell. Szeged sokkal érdekesebb, mert eredetibb, jövője, hivatása, híre, neve sokkal nagyobb, s éppen azért Szabadka nem versenyezhetik vele soha, ha még akkora Tisza folyna is a közepén, mint a szegedi, de ami kiválóan megfigyelendő az az elütő jelleg, mintha legalább is két világrész feküdnék e két város között.

Pedig éppen egy ugrás, s igazán csudálkozni lehet, miként lehetséges az, hogy akként izolálva van egymástól Szeged és Szabadka. Az emberek nem érintkeznek egymással, majdnem olyan ritkán lehet szabadkai embert Szegeden látni, mint egy Heves megyeit, sőt a kereskedelemben sincsenek érintkezési pontok, holott Szeged annyi jó iparcikket szolgáltathatna Szabadkának és olyan olcsón!

A legújabb népszámlálás szerint Szabadkának 63 ezer lakója van, s ezek mind birtokos elemek, proletárok és munkásosztály alig van, ami ugyan jólétre mutat, de nagy stagnációra is.

A munkások és a kisiparosok olyan nagy tömege, aminő Szegeden van, koránt sem hátrányos jel, hanem a jövőnek előre vetődő árnyéka, mert éppen ez elemek azok, akik a gazdagokkal, mint az éremnek megfordított oldala, posztulátumát képezik a nagyvárosoknak.

A bunyevác arisztokráciában, vagyis inkább dzsentriben, mert arisztokráciának éppen nem lehet nevezni a fiatal címerű szabadkai urakat, elegendő hazafiság van, de sok fölösleges virtus is. A hányavetiség, osztálygőg, és a valódi nagyurak majmolása, mind olyan kóranyag, mellyel lassan-lassan szaturálva lesz az egész szabadkai társadalom, s ezért van az, hogy a hasonlíthatatlanul a szegedinél különb társadalmi életet Szabadkától mégsem lehet irigyelni, éppen úgy nem, mint valamely arcnak a csattanó pirosságát, ha ezt valamely belső láz okozza. A szabadkai csillogásban van valami erőltetett, a szegedi puritánizmusban van valami tiszteletre gerjesztő.

Annyi azonban bizonyos, hogy Szabadka oly rohamosan emelkedik egy idő óta, mintha ott is a rekonstrukció folyna. Nagy és fényes épületek emelkednek gyors egymásutánban, kövezete gyönyörű és előkelő városi színezetet kölcsönöz neki. A városháza előtt, mely impozáns ódonságával hat, pöckösen lépkednek a kék dolmányos hajdúk, a néma kövezet ünnepélyes kopogásában mintha a hatalom súlyának érzete nehezednék ránk. (Bezzeg másképp van Szegeden, hol zsivaj, rakoncátlankodás és dulakodás van a városháza előtt!)

A színház magas oszlopai is kevélyen hirdetik, hogy még Szabadka se kutya ám! Innen már csak a »díva« hiányzik. A »díva«, akivel annyi sok csodálatos dolog történik a legújabb időben.

»Mikor jön? Mikorra ígérkezett?« Ez az általános kérdés.

»Szeptember közepére várjuk« - mondja egyik barátunk!

»Mégpedig hozzátehetné ön, hogy alig várjuk?«

»Mi férfiak talán... de a nők...«

»Nos a nők?«

»Azok szeretnék, ha elmaradna, különösen a haute crème hölgyei, mert ezek a legféltékenyebbek.«

»A férjeikre!«

»Oh, dehogy! A szeretőikre.«

Oly sokszor szeretik ránkfogni, szegény palócokra, hogy sajátságos dialektusunk a tót fajjal való érintkezésből ered; sőt még azt is, hogy magunk is csak elmagyarosodott tótok vagyunk, miszerint nekünk vált kötelességünkké e maroknyi nép fiainak, amennyiszer csak lehet, tollat fogni a saját ismertetésünkre, mert az idegen még ha olyan nagy tudós is, mint Hunfalvy, nem tartja, úgy látszik, érdemesnek hosszabb és alaposabb tanulmányokat tenni nyelvünk, történetünk és hagyományaink ismertetésére, hanem fölületesen ítél s tévútra vezeti a tudományos világot is.

(Pintér Sándor szécsényi ügyvéd tisztelt barátom volt az első palóc, ki a fegyverforgató népből kiválva, derekasan forgatta meg a tollat is faja érdekében a »Palócokról« írt könyvében, mely nemrégiben jelent meg. Kár, hogy jelesebbjeink mint Teleky László, Madách Imre, Szontágh Pál, kik pedig a legjobban ismerték véreiket, s mindnyájan írók is voltak, sohasem fektettek arra semmi súlyt, hogy e történeti hagyományokban és elütő sajátságokban gazdag költői nép, mely a Karancs alján kétezer év óta beszél és dalol magyarul, kellőleg ismertetve és méltatva legyen.)

Pintér füzete mindössze 64 lap, s bár sok érdekes adatot hoz föl amellett, hogy a palócok tradíciói, melyek őket a hunoktól Attila korából származtatják, teljesen igazak, mégsem tekinthető az egyébnek, mint szerény kezdetnek, mert a mű sok állítása nem áll, s kiválóbb érdeke csak a néprajzi részének van, ott t.i. hol a palócok családi életéről, háztartásáról, költészetéről és népdalairól ír. Legsajátosabb a palóc famíliáknak hadakra fölosztása: nem mondják, hogy a Szentiványi- vagy Bekényi család, hanem Szentiványi-had, Bekényi-had; pl. Honnan valaó keed? A Sréter-hadbu.

A palócok mindössze ötvenegy helységet laknak, s összes létszámuk hetvenhárom ezer. Egészséges, izmos férfiak, de alacsonyak, arcuk széles, és a legnagyobb ritkaság szőke vagy vörös hajat és hosszúkás arcot látni köztük.

Asszonyaik azonban változatos szépségben jelentkeznek, tüzesek, mint a galábocsi hegy leve, nemes alkotású domború homlokuk közmondásos, s a magyar fajnál nem is látható egyebütt. Az arc alakja a cserkesz nőre emlékeztet. Karcsúk, katonás természetűek, és csak a fiú gyerekeiket szeretik. Gyöngéd vonás, hogy a leánygyermekek viszont a palóc apa kedvencei, ő öltözteti fel őket vasárnap a templomba, ő veszi meg a gyarmati gyertyaszentelői vásáron, tizenöt éves koruk betöltésével az első csinált virágcsokrot, melyet aztán annak a palóc legénynek küld el a szeretője, akit kiválasztott. Nagy sértés lenne, ha az aztán nem vetné magát a leány után, mert az jól ki van eszelve, ha a legénynek van-e már viszonya vagy sem. A fiút tizenötéves korában veszi át az apa az anyja gügyölgetései elől, s a mezei munkának fogja, mert a palóc nem foglalkozik egyébbel, mint földműveléssel. Mesterségre sincs hajlama. Soha palócból még egyéb nem lett, mint kerékgyártó és kovács, míg ellenben a sánták és nyomorékok a takácsságot tanulták ki.

A palóc leánynak akármelyen gazdag hadból is kerüljön ki, hozománya egy tulipántos láda, egy tehén, egy üsző, húsz darab birka, hímzett ködmen, posztó mentes, és a megfelelő ruhaneműek. A nagyon gazdagoknál meg azonfölül 80 váltó forint készpénz. Hogy a földbirtokból semmit se kapjon később sem, azt ki tudja csinálni rendesen a nótárius uram. A földbirtokot, bármilyen is a törvény, a legidősebb fiú örökli (mert arisztokrata nép a palóc minden ízében), a fiatalabb testvéreket pénzben tartozik kárpótolni. A törvény nemigen numerál nálunk. Csak ritkán szorulnak arra s leginkább adóssági dologban, mert a palóc egzekúció nélkül nem fizet, de s családot érdeklő kérdésekben a had feje határoz, s azt ő úgy eszeli már ki mindenféle furfangos kerülőkkel, hogy a »vármegyének« se lehessen semmi kifogása.

De ki győzné elszámlálni azt a sok ellesni érdemes apró vonást, mely olyan szeretetreméltókká teszi őket, hogy az egész ország őfölöttük humorizál, de nem úgy, ahogy a rátótiak, vagy a göcsejiek fölött, ostorozó gúnnyal, hanem szeretettől melegített édes gyöngédéggel. A palóc, aki a szivarozó úrra, mikor a városba kerül, rákiált: »Nagyuram hé, belekapott ám a tűz a pipaszárba!« Vagy a másik, aki Budapesten meglátván magát a szemközti tükör-üvegkirakatban, fejcsóválva dörmögi: »Ha nem vónánk olyan messze onnan hazulról, biz olyan ismerős a personája, mintha kiscsoltói ember lenne őkelme.«

De legjobb kedvvel szól a Pintér könyve a palóc népköltészetről, s azt ismerteti a leghelyesebben, eredeti kiejtés szerint közölvén néhol a dalokat és balladákat, mert a palócoknak külön népdalaik, hőskölteményeik és népballadáik vannak, mégpedig némelyik igazi gyöngye a népköltészetnek.

Íme idézzünk itt Pintér és Mocsáry Pál gyűjteményéből egyet-kettőt, kivált az újabbakból:

Az állandó színház eszméje, mely az árvíz előtt oly távol volt még a jövő ködében, mint amilyen távol a nyugot van a kelettől, ma már szemlátomást tért hódít.

A Falk Miksa által gyűjtött százharminchatezer forint nem került ugyan e célra, mint ahogy reménylettük, hanem ami késik, nem múlik, a város e célra juttatja azt, minélfogva bátran lehetne jósolni, hogy az unokáink meg fogják érni az állandó szép színházat, amelyet ma merengő pillanataiban csak a Lechner Lajos zseniális feje tud odaképzelni a szőke Tisza partjára, impozáns palotasor közé.

Innen is van, hogy inkább csak a fiatal generáció lelkesedik az állandó színházért: mi öregek tudjuk, hogy közelebb a sír. S ha már egyszer meghalunk: bánjuk is mi, hogy ki hol komédiázik.

A szegedi fiatal generációt illeti a kezdeményezés érdeme, ők kezdtek ez »alapra« gyűjteni sok lelkesedéssel és nem kevés eredménnyel aránylag: ők még megérhetik a végét, az eredményt. A fiatalsághoz rosszul illik a kétkedés.

A műkedvelők az úgynevezett szorosan polgári körből alakultak, s ami őreájuk nagy dicséret, szorgalommal és tehetséggel oldották meg a föladatot, s nem a nevekkel csődítették a publikumot, mely kíváncsiságból is megnézi az »ismerősöket«, hanem igazi műélvezetet nyújtottak.

E téren szeretem én a fiatalságot, s különösen a polgárit. Az önművelődés tere ez.

Ebben az alakban kell a fiatalságnak a közügyekre befolyni, nem pedig úgy, hogy politikai kérdésekben alkot magának véleményt, amire nem lehet elég képessége és higgadtsága, s e véleménynek igyekszik demonstrációkban és másnemű eszközökkel érvényt szerezni.

Jaj az olyan országnak, amelyet a fiatalság akar vezetni!

Tegnap a »Vén bakancsos és fia a huszárt« hozták színre, összevágó gondos előadásban, melyben különösen a két kisasszony, Szávits és Chilkó Mariska tüntették ki magokat, valamint Hauer úr Frici szerepében, ki sok tapsot aratott, s határozott tehetséggel bír a komikumra.

A két kisasszonyt (kik közül Chilkó Mariskának olyan kedves és hajlékony beszélő orgánuma van, s mozdulataiban annyi természetes báj, mint csak igen ritkán a színpadokon) virágzáporral fogadta a közönség, minden dalukat megtapsolta, különösen sokszor a Szávits k. a. jókedvű magyar nótáit, melyeket érzéssel énekelt.

A színház ma nem volt tele, ami természetes is, mert hiszen nem volt ott a napnak öccse és a holdnak bátyja, Tisza Lajos, - s a szegedi haute crème nem szeret árnyékban ülni.

De akik jelen voltak, nem bánták meg, mert olyan jól mulattak, mintha hivatott színészektől látnák Szigligeti e jóízű darabját.

Tehát olyan jól, mint ahogy nem szoktak Aradi színházában.

*

Meg vagyok győződve, hogy ha Samassa egri érsek véletlenül el nem szólja magát, vagy két hétig nem lett volna fontosabb kérdés Magyarországon, mint a német színházügy, - illetve Budapest közgyűlésének hatalmas határozata.

Ezzel volt és van szaturálva a levegő. Pro és kontra folyik a vita legdisztingváltabb pesti politikai köröktől kezdve - le egészen a szegedi »Oroszlány« kávéház kerek asztaláig mindenütt.

Én nem kívánok hozzászólni, igazságos dolog-e, nem-e, sem azt, ha vajon tapintatos eljárás-e ez a jelenlegi viszonyok mellett, én csak egy régi »bon mot«-val akarom demonstrálni, hogy az, ami most megtörtént, már régi, egy félszázad óta megérett óhajtása a magyar elemnek. S egy félszázad átszűrődött óhajtása, még ha helytelen is, igazolva kell hogy legyen.

Midőn József nádor a ravatalon feküdt, másnap meggyúlt a német színház s porig leégett. A tűz okát sehogy sem lehetett kipuhatolni.

Az akkori diéta tagjai közt e véletlen incidensből a következő ügyes »bon mot« kerekedett...

...................

Amint József nádor elhagyta e földi világot, sietett a mennyország kapujához s ott bekopogtatott:

- Ki vagy? - kérdezi belülről kulcsait csörgetve Szent Péter.

- Én József vagyok, a magyarok nádora.

- Tettél-e valami jót a magyarokkal? - kérdi nyájasan a szent.

- Bizony nemigen tettem én, - mondja József nádor elgondolkozva.

- Nos, akkor eredj vissza: nem bocsáthatlak be - utasítá el mogorván Szent Péter.

Visszament a nádor, de másnap újra ott kopogtatott Péternél.

- Ki vagy?

- József, a magyarok nádora.

-Tettél-e valami jót a magyarokkal?

- Igenis tettem. Fölgyújtottam ma a német színházat, s most már a németek is kénytelenek lesznek a magyarba járni.

- Nyitom már a kaput. Gyere be, József nádor.

...................

Ami akkor »bon mot« volt, óhajtás volt, az most igazán megtörtént. S amilyen célból gyújtotta föl akkor József nádor a színházat, éppen olyan célból záratta be azt most a városi tanács. Most már a németek is csakugyan kénytelenek lesznek magyar színházba járni.

Hanem akkor, midőn a színház leégett, fölépítették. Most pedig, midőn be van zárva, félek, hogy kinyittatja nekik - Tisza Kálmán.

Ezen a néven szólította az egész város, a királyi biztostól lefelé mindenki. Mert a királyi biztos is ismerte a jó öreg »grósziká«-t! Köttetett is neki olyan bokrétát a kert rózsáiból, mialatt az egyet-kettőt fordult a bokrok között, hogy gyönyörűség volt megnézni.

Bizony a szegény grószika körülbelül olyan öreg volt már, mint a század, melynek összes eseményeit átélte, de olyan fürge volt, akár a karika, mindenütt ott volt látható, jóízű zsörtölődése, vidám parancsszava egész nap uralkodott, majd ott tipegett a lépcsőn fölfelé, vagy öntöző kannával bokortól bokorhoz...

Mindig valami dologban fáradt. S neki minden dolog mulatságos volt.

Nyájas, szelíd arca úgy odaillett a kert[i] lakhoz, hogy az egészen üres lesz nélküle.

Nagy, nagyon nagy urak fordultak meg azóta a kertben, mióta a Kálmánból »nagyságos úr« lett, de azok mind úgy megszerették a grószikát, aki már annyira benne van a »fiam« megszólításba[!], hogy uram bocsáss... kevés híja, hogy a királyi biztost is nem »édes fiam«-nak szólította.

De bizony nem botlott meg a nyelve, de csakis a nagy vigyázat mián, mert a többi nagyságos úr aztán mind csak fiam volt, még le is korholta némelyiket, ha valami »nem helyes« beszéd »kereködött« ki az esze szakajtójából.

Fürge, vidám volt és okos, úgy gondolkozott és ápolt mindent, mintha előlrül akarná kezdeni azt a 80-at: szemeinek fiatal tüzet kölcsönzött a szeretet, melyből mindenki számára jutott.

A szíve tartotta fönn, az még fiatal volt, érző volt, - s nem lehetett miatta észrevenni, hogy a test már törékeny - és nagyon roskadozik.

Még csak az imént ebédeltünk ott nála egy nagyobb társaságban. A háziúr rózsákat szedett nekem - egy szép asszony számára. A »grószika« pedig veszekedett ránk, hogy egészen elhűl a kapitális gombaleves amiatt a szép asszony miatt. Mondjam meg már legalább a nevét. Hadd ítélje el, megéri-e, hogy rossz levest egyen miatta az egész kompánia.

Sorba dicsértem az ételeket. A grószika háládatos szemeket vetegetett rám, mert az ő főzte volt valamennyi, s az az egy »büszkesége« megmaradt még, mint minden derék magyar asszonynak.

Ebéd után, tudtán kívül, pohárban adták föl a feketekávét. No iszen, meg is botránkozott rajta, mikor észrevette.

- Óh, jaj! hát hogy lehet pohárba[n] adni a kávét. Alig hogy kimozdítottam a lábam a konyhába, már mindjárt milyen rendetlenség történik. Oh jaj, édes fiam! Pedig a finom drága fekete porcelán csészék ott vannak mind a sifonér tetején, azon módon a pakétában, ahogy Kálmán elhozta. Jövőre majd kibontom magának, édes fiam, s olyan jó feketekávét főzök, hogy még a király se iszik olyat!

Szegény grószika! Ki hitte volna akkor, hogy már hiábavaló az ő protekciója, - s hogy sohasem fogja fölbontani többé azt a pakétát.

S én magam előbb látom meg az ő fekete koporsóját, mint a fekete csészéit.

A piktorok a világ legsajátszerűbb csodabogarai, még tán a muzsikusok sem olyan nagy bolondok. Nagy sörényük és nagy idealizmusuk, s az elbizakodás, mely egész lényükben nyilvánul, komikus emberekké teszi őket. A foglalkozásnak bizonyos kinyomata van az emberi arcon, sőt az alakon is, úgy, hogy a gyakorlott szem a külső után is megismeri, kinek micsoda a mestersége.

A Joó piktor nem tartozott ezek közé, nem volt sem hosszú haja, sem nem voltak művészi gesztusai, az egyszerű igénytelen emberek közé tartozott, festői mindössze az orra volt, amennyiben pirosra festette meg a bor, mert Joó piktor nem ivott a Hyppocrene forrásából, sem pedig az istenekkel nem szürcsölte a mennyei nektárt, ahogy Rafael és Correggio; hanem ivott egyszerűen »szatymazi buckait« kancsóból vagy literből, amint azt a jószerencse magával hozta.

Mert »jószerencse« volt az ivás a »Joó piktor«-ra. Mindig ezt leste, várta. Nem ábrándozott a keleti kérdés helyes megoldásáról soha, nem várta haza Kossuthot, vagy hogy a lutriba tett számai kijönnek, sem kérő után nem áhítozott a lányai számára, csupán ivó kompániát várt, s ha az volt, boldognak érezte magát, nem cserélt volna vagyonban, észben még a burkus királlyal sem.

A Joó piktor valaha csakugyan jó piktor volt. Fiatal korában, mondják, kitündöklött belőle a tehetség, s nem ilyen befejezést jósoltak az életének, aminő szomorú rideg lett. Fakó koporsó, siratatlan, könnyezetlen. A cimborák, kik annyit kacagtak a Joó piktoron, nem jöttek el most sírni! Úgy távozott el ebből a szomorú árnyékvilágból, mintha a korcsmából dobták volna ki. Senki sem sajnálta elmentét, senki sem tartóztatta, senki sem kérdezi, hogy hát a »Joó piktor« hol van?

Volt, nincs. Minek is volna? Rossz idők jöttek, megfogyott a víg pajtás sereg, s vékonyabban csordult a »potya«, melyet a piktor olyan nagyon szeretett. Ha már nincs »potya« a világon, minek lenne akkor a Joó piktor is? Olyan összenőtt két fogalom az már, mint a sziámi ikrek!

Elzüllött élet volt az az övé. Egy borba fúlt szív. Kedélyes, vidám embernek ismerték valaha, akiben szinte pezsgett az élet. Jószívű, szelíd lelkületű, az ingét is odaadta volna a barátságért, aminthogy oda is adta. Még azonfölül ráadásul az erkölcsi reputációját.

Egy lassú, de következetes süllyedés az ő útja. Valamikor a Pyrker László-féle könyvtárt rendezte, s ott oly ügyesen másolt, hogy azt a képet hagyta ott, amit másolt, s elhozta az eredetit, Pyrker nem ismerte meg.

Itt Szegeden egy háza volt, meg egy szőlője Szatymazon. A házat elvették irgalmatlan hitelezői, csak a szőlője maradt meg.

Most már a szőlőjét is itt hagyta, és csak a háza van meg a temetőben: azt nem vesztegetheti el.

Fokról-fokra süllyedt. Az utolsó években már egészen szurtos, piszkos lett, s a szegénység útján oda ért, ahol a »csavargó« kezdődik.

Egy ember volt, akiben minden külön-külön hal meg.

Először a tehetség, azután a szemérem, azután az önérzet, a büszkeség, - azután a test.

Őbenne a test halt meg utoljára.

A többit mind előbb ölte el tragikai végzete. Az a mag, amelyet a könnyelműség hint el, kikelt és dúsan tenyészett benne.

Szegény Joó piktor - utoljára már ember is megszűnt lenni. Úgy bántak vele a víg cimborák, mint egy állattal, akivel mulatni lehet, hol megsimogatják, hol földhöz vágják.

A Joó piktor mind eltűrte ezt, mert hiszen ihatott mellette. Az a pokoli szomjúság, az a rebellis láng a gyomorban, mely éget, mint a tűz, olyan csodálatos szelíddé, türelmessé tette, mint egy birkát.

A legdurvább tréfákért sem haragudott meg, hanem vígan szítta a szörcsögő pipaszáron keresztül a potya buckai mellett a potya réthátit: néha még akkor is szipókált, amikor a pipát a víg fiúk már rég levették a szárról s kancsójába tették, neki az mindegy volt, észre sem vette, hogy a torka padlását nem akkor csiklandozza a füst, mikor a pipától megfosztott szárat szítta, hanem mikor a kancsójából ivott, élvezte a kettős gyönyört. Lehetett az ő fejében elég gond, ami csiklandozza, a füst nélkül is.

A pénznek halálos ellensége volt: nemzetgazdászatra sohasem érzett hajlamot. Szatymazi szőlőjének termését mindig el akarta adni, de sohasem sikerült neki, mert nagyon sokra becsülte, mindig nagyon sokat kért érte.

Ha mégis akadt valaki, aki a kívánt árt fizeti, mindig talált valami kibúvót, hogy az alku létre ne jöhessen, s a viszonyok folytán kényszerítve legyen maga inni meg a saját borát.

Mindig sikerült neki. Ivott és folyton ivott, hol a magáét, hol a másét. Ami a másé volt, azt a magáénak nézte. Ami az övé volt, azt az egész világgal megosztotta.

Az árvíz óta be sem jött többé Szegedre a Joó piktor. Odakünn maradt Szatymazon. Nem érdeklődött már a világ folyása iránt egy csöppet sem, bánta is ő, sikerült-e a rekonstrukció, vagy nem, mindössze egy dolog rendítette meg. A rosszul mutatkozó termés Szatymazon.

- Uram én istenem, mit fognak az emberek inni a télen? - Aggodalom szállta meg, s hülye arcán sápadtság és redők ültek ki.

Ez az aggodalom megölte. Lefeküdt és meghalt.

S most már ott fekszik meredten, némán, kijózanodva, a fekete földben. Letette az ecsetet... akarom mondani a boros poharat, örökre.

Ezelőtt akármilyen mélyen aludt is, egyszerre föl lehetett költeni, ha mondták »Igyál, piktor«.

Most már még erre sem ébred föl. Jele, hogy nincs többé.

Legyen odalenn könnyű a föld neki, szegénynek, kit idefönn jártában-keltében is már oly sokszor ölelt anyai keblére.

Könnyű volt, míg »ország« voltunk és státusférfiaink valának. Csak úgy tolta ki helyéből az egyik szegedi esemény a másikat, ha Bakay nem csinált valami bolondot, Horváth Gyula követett el valami virtust, vagy legrosszabb esetben Komjáthy mondott valami jót. De ím, hogy szűkebb lett a biztosi tanács, szűkebb lett a látkör is, és meddőbb lett az események méhe.

Pillich dolgai nem történelem már, csak aprólékos városi hír, Szemző távozásával még a nők értéke is hanyatlott. Azért nem tudnak önök most már miről írni. Azért olyan átkozottul unalmas a »Napló« és a »Hiradó« - is.

Jó Komjáthy az üres kerületeket járja, mondván égmeresztő dikciókat a közösügy ellen, Horváth Gyulának pedig a jegyzői tollat nyomta kezébe a parlament. Már az igaz, ki tudta keresni, hogy miben a leggyöngébb.

Egyedül vagyunk. Olyan a város, mint egy mentes, amelyről apródonkint leszedik a gyémántgombokat, míg végre lemállik a csat is.

No, de ne essünk kétségbe a jövő felett, hanem élvezzük a jelent. Mért ne feküdhetnék nyugodtan végig az ember a pamlagon, hiszen csak ki kell nézni az ablakon: épül a város odakünn. Fúrás, faragás, kopácsolás zaja s lágy olasz káromkodás akkordjai hallatszanak be mindenünnen, s e kaotikus, zűrzavaros zsongás a föltámadás zsolozsmája.

Valóban nyugodtan lehet elfecsegni a fekete kávé mellett az időt - míg azok az emberek odakünn dolgoznak. Olyan élvezetes dolog ez a »városépítés«, kivált ha jól szelel a virginia. Az enyim jól szelel most. Ez a »zulu« kellner pompás, praktikus gyerek, lehámozva hozza a virginiát.

Mert hiába, uraim, a »praxis«, ha nincs is benne annyi »chic«, mint abban, ami »forma«, mégsem egészen megvetendő.

Ösmerik önök Budán a Z. patikárust? Ez is egy fickó a praktikusok közül. Nem ösmerik? Ah, nagyon sajnálom, mert gazdag lánya van ott. Node e percben, azt hiszem, senki sem akar házasodni. Még csak háromnegyed kettőre: az este felé szokott jutni az eszébe az embernek! Bocsánat a megjegyzésért, most már áttérhetek a praktikus patikárusra. Miben állott a praktikussága, fogják önök kérdezni? Ah, az egy igen egyszerű dolog, és mégis nagyszerű. Fürdőre utazott két hónapra uraim, s midőn nejével a fiákerbe ült, mégis így szólott a segédekhez, a laboránsokhoz: »Félóra múlva hazajövök!«

Nos? Nem remek fogás ez, hogy ezek a szegény páriák örökké meg legyenek ijedve; s a félórán túl két hónapig minden percben hazavárják a principálist.

Ez a praktikum az életben, de boldog isten, mennyivel dicsőbb a mi bálványunk, a mi istenünk a »forma«.

A forma, e fönséges s méltóságos, mereven lépkedő rém, ez az igazság ruhájába öltözött hatalmas zsarnok. Zsarnok ő, de uralkodik, rideg ő, de korona van a fején.

Pszt. Zulu! Vigye ki a kávémat és öntse át abba a csészébe, amelyikből tegnap ittam.

Igen, igen mit is akartam csak mondani? Ahá, a forma? No igen, a forma... persze mindnyájan látták már, hogy az F. tanácsos hivatali szobájának ajtaján szép aranyozott betűkkel ki van írva: »Kopogtatás nélkül kéretik bejönni.«

A tanácsos úr idegen, s igen jól teszi, ha a kopogtatással nem bosszantja magát. Nem is zavarja senki, mert a tanácsos úr igen derék ember, s érdemes elnézéssel lenni a hibái iránt. Nagyon derék, jószívű ember. Csupa szív, csupa lélek: de mindenütt bürokrata és a formák embere.

E napokban történt vele a következő eset, hogy váratlanul kopogtatás hallatszik ajtaján.

Izgatottan ugrik föl. Az ajtó megnyílik, s belép rajta az öccse - aki éppen abban a percben jött Amerikából. - Húsz év óta nem látták egymást.

Kitárt karokkal rohant feléje a napbarnított amerikai testvér.

- Semmi ölelkezés! - Kiáltá elhárító mozdulattal a tanácsos. Eredj ki előbb, aztán jöjj be kopogtatás nélkül. Akkor aztán ölelkezhetünk.

Íme uraim, ilyen az igazi bürokrata, és ilyen az igazi forma.

*

Megittuk a fekete kávénkat. S magam is elismertem, hogy sokat épültem e szellemes csevegésen, mely egyszersmind találó kritika a királyi biztosságra.

Hányszor utasítottak el bennünket már így, hogy »minek kopogtattak önök?«

S hányszor vetették szemünkre: »Miért nem kopogtattak önök?«

S ez mindig a »forma« volt, amelynek nem két arca van, mint Janusnak, hanem száz karja, mint Tirreusnak az indus regében, s mind a száz karját arra használja, hogy a »lényeget« fejtegesse.

Hullanak a fákról a sárga levelek...

Zörög a szél a gallyak között és vagdossa őket egymáshoz, mintha a lelküket akarná kirázni. Fecske, gólya elment, a daruk utánok, üres a puszta, mint egy nagy fehér lap, amely teli lehet írva szebbnél szebb gondolatokkal, de mit ér, ha szétfoly a betű, mert mind ki van törülve.

A nagy zöld takarónak, mely fönségesen terül el beláthatatlan messzeségre, megkopott a színe, a kitarkálló mezei virágok úgy néznek ki rajta, mint az ócska ködmön foszladozó hímzései.

A tiszai füzesek lombvesztetten hajladoznak az öreg folyam felé, mely egészen le van apadva, mintha marienbadi kúrára lett volna fogva a nyáron. A vén fűzfák jól tudhatják már, hogy mekkorára tud hízni tavaszra!

Valami szomorú csendesség mélázik a természetben. Mintha a halál lehelete már »megérintette« volna a ragyogó pompát, puszták bűbáját, merengő költészetét. Az enyészet árnyai ott táncolnak némán körben, hol a délibáb csintalankodott az imént.

Barna felhők úsznak az ég hátán, kikandikálni hagyják annak mosolygó foltjait, mintha az átmenet kedveért restellnék betakarni egészen. A nap álmos fénye olyan szelíddé vált, hogy csak úgy ímmel-ámmal süt a tépett felhő-foszlányokon keresztül. És ahol a róna végződik, távol, a »görbe országok«-ban, kék és piros csíkokkal szegi be a láthatárt a hegyek hálózata. Úgy néz ki köröskörül a mennyboltozat, mint egy bolgár katrinca.

Süvítő szél mozgatja a homokot, mintha egy nagy szita lenne az egész világ. Kopaszodik a föld, mint az elaggott ember feje, tócsák, tavak képződnek a völgyekben: mintha egy szemét nyitná ki a föld, hogy elbámuljon a saját átváltozásán.

Az ég könnyeiből lesznek a föld szemei, s a föld szemeiből, ha behunyódnak, lesz a sár.

Ez a ti címeretek tündér róna, andalító ősz, mind a kettőtöknek. Mennyire egymáshoz illetek.

A sár, ez a tiszteletreméltó elem, az anyaföld keblének engedése, rögök csókja, egyesülése, az örök tészta, mely sem nem fogy, se nem növekszik, melybe minden begyúródik, mely mindent betakar, mindent elszed és mindent visszaad. Az ócskát becseréli újjal minden tavaszon.

De hol még a tavasz? Utazó madarak mire azt meghozzák!...

Csak egy-egy tolluk maradt itt, amit valamikor röptükben vesztettek el. Eső lepocskolta s odatapasztotta a sárhoz, nem törődve, daru, gólya hordta-e azelőtt, vagy a kényes kócsag?... Csak a fészkük maradt itt, annak is a fele, vagy egy kis darabja: elhagyott fészeknek pusztulás a sorsa.

És az egész természeten valami ridegség van elöntve, patakok morgásában melankolikus regék hangja rezdül, a hajnal ködbe burkolódzik, mintha küzdenie kellene vele, s e köd ránehezedik lidércként a tájékra, a füvekre, a fákra, ott lebeg a vizek tetején, elnyeli a tanyaházakat és a szélmalmokat, karikatúrája akar lenni a délibábnak. Az alkony dermesztő fuvallattal jön, hajladoznak a lombok, lekonyulnak a virágok száraikon. És minden olyan nagyon szomorú.

Szomorú a napfény, szomorú a gulya kolompja, a nagy haldoklás fénye ráveti a maga billogját mindenre, és rohamosan erőre kap.

Akkor aztán nem kímél semmit: gyorsan dolgozik és segítségül hívja összes eszközeit a pusztításra.

Az éj a naptól egyre nagyobb-nagyobb darabot lop el reggel, este, a köd a napfényből, míg végre megjön a dér, és ami még lim-lom megmaradt, elperzseli nagy kedvteléssel.

Akkor aztán igazán puszta a puszta, és nem lát rajta egyebet a szem, csak néhol egy kútgémet.

És azon a kútgémen talán egy-egy rongyot fölakasztva, mely alkalmasint csősztarisznya lehetett fiatal korában.

A hivatal lejárt. Üres a természet kamrája. Nincs mit őriznie a csősznek. Odaakasztotta hát a tavalyi zsíros tarisznyát - fehéredni.

Az asszonyok vágyai betölthetlenek. Ha egy asszonynak mindene meglenne már, mit a földön a rang, gazdagság adhat, még akkor is találna magának valami lehetetlen vágyat: a bárányfelhőkből szeretne varrni ködmönkéket, és mantillákat. Az emberi természet telhetetlenségének nagyított képe az asszony, mert bizony nem tökéletes az emberi természet. Arra vágyik mindig, amije nincs, s mikor fogyatékán van valamije, akkor becsüli meg.

Ez a nehány verőfényes nap még a vénasszonyok nyarából, igazi édes fájó örömet nyújt. A tüdő kéjjel szívja be a jó balzsamos levegőt, hiszen ilyen volt ez mindig, csak észre nem vettük.

Nagy becsülésben részesülnek az őszi szép napok; bágyadt, szomorú, melankolikus valójuk, gyönyörrel tölti el a kedélyt. A természet most haldokolva, hervadtan juttatja eszünkbe, minő ragyogó pompás lehetett. Éppen olyan, mint egy széttépett szerelmi viszony, csillogó foszlányait még egyszer összeállítja úgy, mint voltak, a képzelet s a búbánat szorítja össze a szívet, hogy mindez már csak »volt«.

*

Pedig nekünk, újságíróknak (kik a zavarosban szeretünk halászni) a lehető legnagyobb ellenségeink közé tartoznak a szép meleg napok; mikor az emberek a természettel társalognak, az egy újságírónak igazi haldoklás, mert ez a társalkodás eszményi és fönséges, de mikor az emberek egymásra vannak utalva, az egy újságírónak az élet, mert az emberek egymásközti társalgásából mindig származik valami baj és veszedelem, s a veszedelem az események fészke.

A természet hallgatag szépségeit megbámuljuk mint emberek: de fumigálva nézzük mint újságírók, mert ezek a szépségek már nem újak. Tavaly is színről-színre így látták az emberek!

Nekünk csak az új dolgok tetszenek.

S van-e valami újabb a világon egyéb, mint az asszonyok, akik mindig változnak?

*

Hát beszéljünk az asszonyokról, mégpedig, miután a vénasszonyok nyara van, beszéljünk a fiatal asszonyokról. Különben is ezek a napok, melyek alatt Dulcignó lövetését várják az újságfalók, az ő napjaik, az egész Európát az asszonykérdés foglalkoztatja Dumas Sándor világhírű könyvének megjelenése óta.

Megragadó logikával emel szót a nagy író, kinek szava és gondolatai a földkerekség minden zugába elhatnak, az asszonyok jogai és a szerelem szabadsága a »szabadságok legnemesebbike« mellett. Az egész világ olvassa ma a könyvet és gondolkozik erről.

Honnan van annyi igazságtalanság, annyi szerencsétlenség, nyomor, fájdalom és bűn, ha nem az érzelmek túlpangásából s azon oknál fogva, mert a törvény és a társadalom rossz formák közé helyezte a lényt, melyet nőnek neveznek.

Azért, mert a törvény nem ad nekik jogokat, csak kötelességeket róv rájuk, amik alatt gyönge vállaik megroskadnak.

Azért, mert a társadalom még érzelmeiket is félszeg törvényeinek korlátai közé szorítja.

De e kapcsok mindennap tágulnak, s napról-napra követelőbben lép föl a szükség az érzelmek szabadságát biztosítani és a férfi-jogokat kiterjeszteni a nőkre is.

*

A kérdés nem új többé. A nők ezen követelései, az eszmék számtalanszor merültek már föl, de csak mosolyt csaltak az ajkakra, a gyümölcs még nem volt érett. Most már az lesz. Napról napra puhább. Szüret ideje van, az őszi napfény is elég már, hogy végképp megadja ízét. Dumas könyve nagyon sokat lendített.

Lássuk, miként osztályozhatók a nők, s lássuk, mint élnek, mit csinálnak s hogyan vannak beékelve az emberi társaságba helyzetüknél, műveltségüknél és alkotásuknál fogva.

Először is (tisztelet a boldogságnak) vannak nők, kik a jelenlegi társadalmi renddel meg vannak elégedve. Azok nemcsak nem követelnek reformokat, hanem félnek azoktól. Csakhogy a személyes boldogság nem tekinthető érvnek egy közérdekű vitában. Nem egyéb az kiváltságnál, és könnyen önzésre vezet. Ezeknek nincs okuk panaszkodni, de - fájdalom - kevesen vannak.

*

Vannak aztán ügyes, értelmes asszonyok, kik bizonyos testi és erkölcsi tulajdonságokkal fölruházva úgy fordították a dolgot, hogy azon körben, melyet elfoglaltak, azt teszik, amit ők akarnak, a férfiakat alárendelt lényeknek tekintik.

Az ilyen nők sem óhajtanak változást, ezek nem panaszkodnak. De a csel sem lehet argumentum a vitában (melyet Dumas Sándor folytat) épp oly kevéssé, mint a kiváltság, s boldogság.

*

Következnek a nép alacsonyabb rétegeiből származó nők, kik reggeltől estig izzadva keresik kenyerüket, a munka terhe alatt meggörnyedt derékkal, mindig a földet nézve menés közben, megszelídítve a nyomor által, legyőzetve a szokás hatalmától, szolgálva mások követelményeit, ezek nem gondolkoznak sohasem.

Ha terhük nagyon nehéz, elesnek, nyögnek, mint az állatok, sírnak azon gondolatra, hogy kicsinyeiket segély nélkül hagyják, vagy ösztönszerűleg megköszönik a halált, vagyis a megpihenést, melyre oly nagy szükségük volt.

*

Vannak még asszonyok, a kötelesség rabnői, a szenteskedők. Nemcsak hogy nem panaszkodnak a megpróbáltatások miatt, sőt még híják is azokat, hogy jobban kiérdemeljék a vallás által ígért mennyei jutalmat.

Ezek sem türelmetlenkednek a fönnálló rend ellen, mert tudatlanok és félig eszelősek.

*

De azok, kik nem boldogok, sem ügyesek, sem ostobák, s kiknek elég méltóságuk van a jobb fordulatot óhajtani, elég értelmesek, hogy bármely férfi mellé helyeztessenek, vagy hogy egyedül is bármely olyan pályára léphessenek, melyhez csak akarat, türelem, kitartás, becsületesség szükséges, kik elég eszményiek, elég gyöngédek és odaadók, hogy jó anyák lehessenek, kik elég tartózkodók, és önérzetesek, hogy sese lépjenek föl vádlóképpen és akik, mivel nők, éspedig kevésbé szép, merész, vagy gazdag nők, mint mások, visszautasíttatnak nemcsak az érzelmektől és a gyönyöröktől, hanem a polgári állásoktól és fönntartási módoktól is.

Túlfinomítva a nevelés által, a közönséges munkára büszkék, a szolgaiasságra és a ledérségre félénkek, a zárdaéletre nagyon is nőiesek, az általános önzés rendesen súlyos és áthidalhatlan nyomása alatt látják napról napra a mindig egyforma láthatárt vizsgálva, mint hervadnak el elszigeteltségükben, vagy egy kényszerített házasság nyűgei közt tétlenségükben, tehetetlenségükben, isteni tulajdonságaikban, melyek olyan szép álomba ringatták őket eleinte és melyeknek kifejlése olyan hasznos lehetett volna a többiekre és magukra nézve.

Óh azok érzik, érezniök kell, hogy legalábbis annyi boldogságot adhattak volna, mint amennyit kaptak volna.

S mindettől maga magát fosztja meg a társadalom, - melyben ezen legfontosabb kérdés úgy áll, mint a puskapor, mely egyszer ha fölrobban, szétveti darabokra az egészet.

Pedig fölrobban.

Hol kiderül, hol beborul, fűteni nem lehet, fázni még nem illik, de azért hideg van és az embernek a hátát borzongatja.

Nemrég még millió és millió bikanyál úszott a levegőben, amiből azt jósolták az öregek, hogy hosszú ősz lesz az idén.

Legyen is: sohasem volt olyan nagy szükség a hosszú őszre, mint most Szegeden, minden ember el van itt késve valamivel.

A budai sugárúton tegnap kezdtek építeni egy házat: még abban lakni is akarnak a télen.

Amint azonban reggelenkint csillogó ezüst lemezzel vonja be a dér a tárgyakat, a ház födelét, a téglákat és a szabad ég alatt alvó digók köpenyeit, mindinkább tűnni kezd a remény a hosszú ősz iránt, s megadással hajtjuk meg nyakunkat a télnek.

Ez az az idő, amikor a júrista ügyesen parodizálva a kinevező királyi kéziratokat, így szól egy biztató tekintetet vetve vékony felöltőjére:

»Kedves Übercíher! Ezennel kinevezem önt télikabátommá!«

Sok ház épült föl a nyáron és ez ősszel Szegeden, de még nem elegendő, mert a lakbér még mindig igen drága, s a szegényebb osztályok valószínűleg megint barakkba szorulnak: ami éppen olyan téli szállásnak, mint aminő az übercíher télikabátnak.

*

De bizton hisszük, hogy a téllel aztán véget ér a barakk-korszak, s csak a fogalom marad meg utódok emlékezetéül.

Valóságos Grác lesz Szegedből, jó szóért is kapni fog lakást, ha az építkezési kedv, meg nem csappan. Az pedig nem fog megfogyni, mert nevezetes előnyökben részesülnek az építkezők. Az ország valamennyi szegény embere ide fog jönni lakni, mint ahogy eddig Grácba ment, abba a Grácba, hol egy száz forintos bankó látása népcsődületet szokott okozni.

Már szinte látom Szeged utcáin a sok nyugalmazott köhögő katonatisztet és a számtalan újan megnyíló tubákkereskedést, mert ez együtt jár.

Egy kép a jövőből! Tódulni fog ide az idegen, s a jó bennszülött szegedi honját nézi s nem leli majd idehaza.

Emeletes házak emelkednek sorba. A jövő városának külső váza már látszik. A képzeletbeli vonalaknak testet adnak a bontakozó új házak.

Már látszanak az utcák, a sugárutak: az igaz, hogy egy kicsit furcsáknak néznek ki még ezek a mi sugárútjaink.

Egy kis hosszabb őszi eső kell - s akkor csak a madár fog tudni arra átröpülni.

Bizony nagy humorista ez az Aradi Gerő. Nem ok nélkül adatta a »Nagyzás hóbortját«.

Vajon elértették-e a célzást azok, - akiknek szólt?

*

Van abban az ázsiai nyüzsgésben valami sajátosan érdekes. A lázas tevékenység mindig bizonyos izgatottságot költ, még a közönyösöknél is. Mint mikor a kártyásoknak ki van szabva az ideje, meddig játszhatnak, s iszonyú sebességgel folyik az osztás és a kiadás.

Míg az újszegedi Népkertben irtani kezdik már a fákat, hova az állandó híd följárója jön, azalatt a felső Tiszaparton folyik a munka, a számozott piloták beverése, s hangzik rekedt torokból a legújabb szegedi nóta: »einmal auf, zweimal drauf«.

Erről a dalról mondta el szomorúan [az] egyik szegedi polgár, ki most építtet föl nagy költséggel egy nagy házat, és a lakásokat nem bírja kiadni:

»Ilyen drága nótát még Eszterházy sem húzatott magának.«

Hanem nekünk szegedieknek kedvesek ezek a nóták, van is hallgatóik elég a Tiszaparton.

Tarka néző tömeg hullámzik ott reggeltől estig, nézve a munkásokat, kik a nyugtalan földet (mely kivált a parton csuszamlani szeret) megállítják, ketrecet verve eléje.

Mulatságos nézni az ezernyi munkást, különféle arcok és viseletek. A vásárhelyiek a halavány zöld szűrben, a digók a makaroni kalapokkal, a szögediek az ő franciás »bonzsúr«-jaikban, ami tulajdonképpeni neve a mándlijoknak. Vannak még tótok is. Valóságos Babilon így együtt: - a soknyelvűség káosza.

A legmozgalmasabb munkások az olaszok, szolid életűek és erkölcsösök. Megtakarított heti bérük egy nagy részét haza küldik családjaiknak. Vasárnap délelőtt óriási tolongás van a postán, s az utalványozó osztálynál még egy külön postahivatalnokot kell foglalkoztatni, hogy eleget tehessen a digók igényeinek.

A magyar megeszi a heti bérét, a tót megissza.

*

Itt a parton jól esik a képzelő tehetséghez folyamodni. Átugrani három-négy esztendőt, s látni a díszes rakpartot, amint a megfékezett hullámok csöndesen csapkodják, látni a kikötőt, s a sétáló hölgyeket és urakat, kik a hajdani Széchenyi téri korzó helyett most itt találkoznak »Ő« vele.

Íme egy álom - ami okvetlenül valóság lesz!

Csekély kárpótlás azért a sok valóságért, ami álommá fog lenni.

*

De nini, csak most veszem észre, hogy én az építkezésekről írok, pedig a hét történetét kellene krónikába szednem.

De vajon van-e Szegeden e hétnek egyéb története, mint az, hogy építenek, s emelkednek a falak, néha lassan, néha gyorsabban, de sohasem olyan nagyon gyorsan, mint azt Bernáth Gazsi bátyánk hazudta egyszer, hogy a Magyar utcában úgy megcsípte a szúnyog a téglát, miszerint reggelig házzá dagadt.

A mi összes történetünk a királyi biztos kezeiben van. Ő igazán elmondhatja XIV. Lajosként: »Én vagyok Szeged városa.«

Szeged város eszerint e héten nem volt itthon, hanem a delegációban elnökölt.

Ezért nem történt semmi.

Volt ugyan közgyűlésünk is, de hát micsodák ezek a közgyűlések? Vannak, de mégsincsenek. Függetlenek is, de nem lehet akaratuk.

Pedig ez nincs rendén, és Montclade márkinőhöz, midőn a forradalmi törvényszék előtt megjelent börtönéből, hova azért csukatott le, mert arisztokrata, így szólt a forradalmi törvényszék elnöke:

»Montclade polgárnő...«

A márkinő udvariasan közbevágott:

»Bocsánat elnök úr! ha polgárnő vagyok, ön szabadon kell hogy bocsásson, ha fogva tart, kötelessége megadni címemet.«

Montclade márkinőnek igaza volt. S a szegedi közgyűlések tanulhatnának a példából.