Föltámadunk! - ez van a temetők kapujára fölírva, ott, ahol az enyészet lakik.

»Meghalunk! Megsemmisülünk!« - ez van fölírva az emberek halántékain, ott, ahol az élet lakik.

Melyik az igaz a kettő közül?

A vallás hazudik-e, vagy a természet?

A vallás azért, hogy vigasztaljon, a természet azért, hogy megrémítsen.

Mert rémítő dolog elenyészni, semmivé lenni. A tagok, az izmok, az emberi szív, az agyvelő, melyet most mozgásba hoz eszme, érzés, mind nem egyéb, mint érzéketlen milliárdnyi részecskéje annak az óriási rögnek, melyet úgy nevezünk most, hogy »anyaföld«.

Anyaföld, aki bölcső és koporsó vagy! A mag kikel belőled, megnő, kifejlődik, s ismét elszárad és beléd temettetik, te úgy bánsz az emberekkel is, mint egyéb növényeiddel.

Megújítod magadat, új fű nő a tavalyi helyett, új emberek támadnak a halottak kipótlásául, s te azt mondhatod magadról: »Én mindig a régi vagyok.«

A tudomány is váltig biztatgat bennünket, hogy semmi sem vesz el a természetben.

Mi azért csak mégis el fogunk enyészni, mert ha az anyag nem vész is el, s e fogalomban, »világ«, új alakban bizonyára ott lesz valahol, a mi egyéniségünk nem lesz többé soha sehol sem.

A fejfa vagy a szobor (akinek jut) kidől a keskeny sír mellől, idő foga megeszi előbb vagy utóbb, a sír is behorpad, a horpadás is összeforr a földdel és nincs többé semmi, semmi, ami reád emlékeztessen.

De igen; van egy nap, amikor azok, akik élnek, megemlékeznek azokról, akik meghaltak. Ez a Mindszentek napja.

Dehát micsoda ez a megemlékezés? Egy fogalom, mely még ezerszer tágabb, mint a másik, a nagy természetben te is ott vagy valami alakban valahol...

*

Az életeszenciát még nem találtuk föl és nem is fogják föltalálni. Meg kell nyugodni abban, hogy az életet nem lehet odább nyújtani. Hanem van mégis egyetlen eszköz, egyetlen expediens, mellyel nem lehet ugyan elodázni a halált, de életre lehet vele hívni még sokáig a halál után a halottat.

Ez a szeretet.

Ez a nemes érzés, mely dacol még az enyészettel is. A szeretet egy darab az istenből: nem csoda, hogy annak a hatalmából bír egy darabot.

Akit itt szerettek a földön, az nem halt meg egészen. A szeretet föltámasztja azt, amennyiszer akarja. S az pedig sokszor akarja.

Föltámasztja a fiatalnak, erősnek, vidámnak, szépnek, nyájasnak, aminőnek akarja, aminő volt.

Akit pedig senki sem szeret idefönn, mikor kiénekli a pap, mikor fölteszik a halottas szekérre, amint a halottas szekér keresztüldöcög a temető kapuján, becsukódik az utána örökre, nem hagyott az magának kivezető utat innen, meg van az semmisítve egészen, mint egy elrothadt falevél, amelyről nem tud senki, amely után nem fog kérdezősködni senki.

De akit szerettek idefönn, az csak pihenni ment oda, örök nyugalom csöndes helyére. Él ő azért! És ott fog járni-kelni emberek közt, mosolya megjelenik, hangja hallatszani fog, szavai megcsendülnek és hol szomorú lesz az arca, hol pajkos, vidám.

A néma éjjeleken szerettei álmukban hívni fogják, s arra a szóra kit ne eresztenének el a halál országából is, ott lesz, jön, megy, megigazítja gyermekei vánkosát, megsimogatja hajacskájukat, belátogat a jó barátokhoz s mulat velük, mint azelőtt.

Sok régi képből szövődik egyetlen kép. De ez a kép új, s mert új, - hát élet.

*

Dübörögjetek, táruljatok föl temető csikorgó kapui ma. Hadd nézzük meg ennek a városnak az azelőtti lakóit! Hadd nézzük meg mi, a mostani lakói, akik úgy nevezzük magunkat: »fölséges nép«, azokat, akik most »fölséges semmi«.

Két nagy város ez egymás mellett. Az egyik az élőké, a másik a holtaké. Az egyikből átköltözködünk a másikba, de a másikból aztán nem költözködünk sehova tovább-ott örök szállása van mindenkinek.

Az egyik városnak a polgárai marakodó emberek, akiknek szavazati joga van, közgyűléseket tartanak, követeket választanak, adót fizetnek, a másik város polgárai a semmik, csupa csöndes emberek, akiknek nincsen semmi vágyuk, semmi akaratuk: az igaz, hogy adót sem fizetnek.

- Menjünk be, élők a halottakhoz, de nem azért, hogy megnézzük, mik ők, hanem azért, hogy lássuk, mik leszünk mi.

A rideg őszi szél megrezegteti a dércsípte fűszálakat a sírokon.

Méla, titokzatos zizzenés suhan el a sírdombok fölött.

De ez csak a mi képzelődésünk. A temetők némasága igaz. Sírok szája nem ad hangot. Nincsen odalenn semmi panasz. Nincs hát odalenn semmi baj.

Minden baj idefönn van.

S mégis idefönn akar maradni mindenki.

*

Fölgyúlnak a mécsek az örök éjszakában.

Koszorúk lepik el a sírokat most, mikor már az élők a nyáron elhasználtak minden virágot. Mesterkélt virágok jutnak a halottaknak.

Szegény halottak!

A részvétben is, a kegyeletben is, mely sírotokat körülveszi, több a mesterkélt az igazinál.

*

Rideg kor ez a mai!

Szülő nem zokog holt gyermeke fölött, nő nem siratja férjét, gyermek nem bánja anyját.

Amint a föld hűl egyre jobban, az emberi szívek is utána hűlnek.

Még egy-két évtized, a már csak a kalendáriumban lesz bent minden november elsején: - a »halottak napja«.

Én írtam a »Szeged pusztulását«: megírom Újszegedét is. A mi kedves Újszegedünkét, sok kellemes órának emlékeztetőjét.

Jankovich Miklós mellett nem szeretek ügyvédeskedni, de meg kell adni, amit ő maga is szerényen beismer, hogy a pusztítás művéhez neki van a legnagyobb talentuma.

Az ő sorsa a pusztítás. S e fátumnak férfiasan engedelmeskedik. Elpusztította az utcákat, el fogja pusztítani, szétrobbantja a várat, s hogy azalatt is legyen valami pusztítani valója, irtja a szegedi parkot.

Igazi kéjjel nézi, mint dől ki a fa fa után, hogy fekszik végig a sárga füvön sugár derekával, kusza ágaival: még ott a fészek nyoma a gallyak között. Picike madarak, akik itt születtek, vajon hol röpülnek?

Úgy néz ki a liget eleje, mint egy irtott erdő. Hol büszke sudarú fák a felhőket csókolgatták, a napsugarat elfogták, hol a lombok édes titkokról suttogtak, hol a haragos zöld falevelek árnyéka táncot járt a selyem füvön - ott most már nincsen egyéb semmi, csak a Hatairy mérnök fehér-vörös karói.

Vagy egy-egy törzse a kivágott fának. A törzsök áll ott, amint a fűrész kettészelte, az évek sora különböző színmű karikában fölismerhető a fa húsán, amit a kéreg eddig gondosan letakart.

A fa dereka külön van elterülve. A közepe táján két beforrt betű. T. B. Kinek a betűi lehetnek? Ki véshette ide? Alkalmasint valami szerelmes örökítette meg ideálja kezdőbetűit, hogy azok halhatatlanok legyenek s túléljék a nemzedéket.

Szegény betűk! A szerelmet talán túlélték - de korán fognak elenyészni valamelyik kályha gyomrában!

És mégis boldog betűk! Tűz lesz belőlük, ami a szerelemből szokott lenni, aztán hamu, ami a tűzből szokott lenni!

Ami a törzsök sorsa, az a fák koronájáé is. Mennyi összetört korona! Milyen forradalmi látvány.

A bozót lett most a legmagasabb, mert mind kivágták a nagyobbakat. - Milyen találó kép lett volna ez valamikor valamire, nem valami nagyon régen.

Lassankint a tuskókat is ki fogják vájni a földből (ezeket tűrik legtovább), aztán nyoma sem lesz többé, hogy itt valami erdő volt. A föld hímes füvét letapossák, beszórják majd kaviccsal, s nehéz furmányos szekerek fognak erre döcögni két év múlva, hol apró lábacskák lépdegéltek begyesen s hol a lábnyomokon piros, vagy fehér virágok bújtak ki a földből. Mintha az a sok édes, majd fájó érzés, ami itt született, élt és elhalt, mind megfogamzott volna.

Ott jobbra a tánchely, a »malom«, elhagyottan, pusztán áll. Terpsichore búsan rezegteti kiterjesztett szárnyát fölötte.

Az árvíz elvitte a házakat, fölépítették.

A kisajátítás elvitte az apai tűzhelyeket. Újakat alapítottak.

A hídépítés elviszi a fiatalkori emlékeket. S ezt nem lehet mál kipótolni semmivel.

Ő maga Iska írja magáról, hogy ő »kis mameluk szív«. És meglehet, hogy az, mert hiszen még csak tizenöt, legföljebb tizenhat éves. Addig tudhat mameluk lenni a női szív. De már azontúl forradalmak mozgó fészke az. Egész harminc évig.

Iska pedig tulajdonképpen mégsem lehet mameluk szív, mert ő egy kis költőnő, s versekben, ügyes gondolatokban fejezi ki lelki ragaszkodását, melyet Tisza Kálmán és a szabadelvű párt iránt érez.

Bizony az a picike szív jobb politikát is választhatna ideálnak. Szivárványban fürdő népdalok, melyek egykor szárnyaikra vették Tisza Kálmán nevét, lerázták azt onnan örökre, költők lantjára sem méltó tárgy az, hát még arra, hogy a kis Iska szíve földobogjon érte, hogy volna méltatható?

Az Iska név tulajdonképpen csak olyan írói rövidítés, mert Juliskának híjják a kis tizenhatéves poétát, kinek versét alább fogjuk közölni. És hát az egész politika, valljuk meg az igazat, onnan van, mert a kis Iska még csak az apját szereti: az apja pedig kormánypárti képviselő és kormánybiztos.

Mameluk poéta! No, ez hagyja magát hallani. Ezt már érdemes megcsodálni.

Ez éppen olyan, mint mikor Hugo Viktor hatalmas tollát egy bűnös közkatona védelmére forgatja meg:

Egy ártatlan szív a romlottságot veszi pártfogásba.

Mintha azt kérdeznők egy esztétikustól, hogy mi a legszebb tárgy a világon s ő erre azt felelné lelkesedéssel, hogy a Bakay Nándor orra. -

De lássuk magát a verset, mely egy habarékpárti úrhoz van címezve, s mely véletlenül jutott kezünkbe.

Íme így szólt:

Számon kértek tetteimért?
Minek erre felelet,
Hisz ti e szent szót, Igazság
Bizony meg nem értitek.
Csak beszéltek, bár egyik sem
Érti meg saját magát,
Mert ha értenétek tudom
Egy zászlóhoz állanánk.
Ti beszéltek szabadságról,
Én érette fáradok
S bármit szóljon rám az ármány,
E szent célnál maradok.
Nem mindig a pártoskodás
Volt-e hazánk ellene?
Pártoskodás helyett inkább
Kezet fogni kellene.
S egy szívvel és akarattal.
Nem kérdezve ki nyomán,
Küzdeni, hogy jólét legyen
E sokat gyötrött hazán.
(Cigény, okt. 21)

Ej, ej, kis Iska! Lássa milyen ravasz maga! Hogy belecsempészi a saját érdekeit a politikába!

Maga könnyen lelkesedhetik, ezért a pártért, mert biztos, hogy kormányra fog jutni, ha nem is még a jövő, de az ezutáni farsangon.

Maga nem lehet demokrata - mert maga nemsokára királyné lesz.

De hát nekünk, akik se királynék nem leszünk, se kormányra nem jutunk, engedje meg, hogy tovább is küzdhessünk a mamelukok ellen, a csudálkozhassunk azon, hogy a cigényi kastély ablakából október 21-én a hervadó természetben nem talált lantjához méltóbb tárgyat a mamelukság védelménél.

Nem állítjuk, hogy nem irigyeljük a párttól, mert irigyeljük: de azért mégis olyan ott maga, mintha egy petróleummal teliden tele töltött pohár tetején egy kis rózsaszirom úszkálna ringatózva, mint egy tündérszárny.

A petróleumos pohárnak ékessége lenne a színes rózsa szirma, de azért a pohár mégsem lenne rózsaillatú, hanem petróleum szagú.

Bármennyire óvakodom is mindenféle ellenséges áramlatoktól, most az egyszer mégis megjártam. Tegnapelőtt megírtam mennyire nem jogosult a harminc éven túli nő a költészetben, minél fogva ma a tea-estélyen valóságos fagyasztó tekintetekkel kellett találkoznom - titokban: mert - nyíltan egyetlen nő sem volt harminc éves.

Pedig e neheztelés nem indokolt: ezelőtt valamikor én voltam a legnagyobb bolondja a harminc éves nőnek. Jól emlékszem, hogy egy igen szellemdús ismerősöm előtt én magasztaltam az érettség kellemeit, és zamatját, én mondtam, hogy a harminc éves nő, ki ismeri az érzelmeket és a világot, élvezetesebb a fiatalabbaknál!

- Igen, de csak a diskurzusban - jegyzé meg ismerősöm. S nagy igazán. A dolog valóban úgy áll, hogy a harminc éven innen vannak az úgynevezett ideálok, azontúl pedig van az úgynevezett »díszes hölgykoszorú«.

A tea-estély amazokban bővelkedett. Rengeteg fiatal lány, csupa új arc, vajon honnan támadnak szebbnél szebbek? Volt ott mindenféle színvegyület a világon, szőke, barna, hirtelenszőke, gesztenye színű, piros, halavány kék szemű, szürke szemű, savószínű szemű és fekete szemű, aminőket csak produkálhat az alföldi éghajlat.

A színházra rá nem lehetett ösmerni. A máskor dísztelen pajta úgy nézett ki, mint akár a »Téli palota« egy-egy terme, a páholyok, (melyek a mai estére mind elkeltek) a bajor színekkel voltak ízletesen díszítve, megint egy harminc éven túli asszony -- a királyasszony - tiszteletére, nevenapja alkalmából, mert a cirkumspektus Nőegyletben mindig van annyi diplomácia, hogy mindennemű dolgait oly impozáns világításba tudja helyezni, miszerint a hatás kikerülhetlen.

Szemben a bejárattal a büfé homlokzatán ott is függött Erzsébet asszony arcképe, körös-körül apró zászlók vörös kereszttel és vegyest apró tükrök, melyeknek az volt a hibájuk, hogy ferdén mutattak.

A büfé gyönyörű képet nyújtott, gazdagon megrakott asztalok, italoktól és süteményektől görnyedező állványok, körülvéve csinos asszonyokkal és lányokkal, a fényes világításban kelet pompáját juttatá eszünkbe. Mint Mahmud odaliszk tábora, mely sátrait Sumla selyemfüvén ütötte föl...

Mondanom sem kell, mert hiszen mindenki tudja, hogy a vacsorát szép fiatal leányok szolgálták föl, kiknek keblén rendezői jelvénynek egy-egy vörös kereszttel ellátott szalag volt föltűzve e láthatatlan fölirattal: »In hoc signo solvas.«

Minden ilyen bájos pincérnek volt egy két asztala, melyet kielégíteni kellett, ha ugyan ráért, mert a pincérek kapósak voltak, s mikor az ember ecetet, sót akart, vagy kenyeret, már akkor a derék pincér ott tour-dame-zott valahol a quadrille tömkelegében, s nem volt az a csengetés vagy »pszt« e földi világban, ami azt a hatodik figura végeig elévarázsolhatta volna.

Különben a vacsora nem volt sem jó, sem rossz, sem drága.

A hölgyek meglehetősen a szabott árakhoz tartották magukat, de azért az indirekt megadóztatás tág tere sem volt egészen parlagon. Különösen a mi szép szőke pincérnőnk, Tolnay Boriska k. a. adott ehhez a királyi biztosság által passzióval űzött foglalkozáshoz néhány jó eszmét éppen a királyi biztosságnak. Fizettette jámbor vendégeit kegyetlen mosolyokkal. Az ember gyönyörben folyt le véréből - éppúgy, mint Ornan herceg, kinek egy illatos fürdőkádban négy szép lány vágta föl az ereit egyenkint.

Még tán Boriska kisasszonyon is túl tett Enyváry Sarolta, a mi »kisasszony feleségünk«, ki egy pirosra sült malacot hordott ott a ravatalon, hogy ő azt el akarja adni, vagy ki akarja sorsolni.

Gyanús szemekkel méregette a derék malac földi burkolatját kompániánk, s valaki kétkedőleg kopogtatta meg, mert hátha csak színpadi malac. A hullán megejtett vizsgálatból azonban kiderülvén a malac valódisága, a nekigyürkőzött asztal öt forintért megvette örök tulajdoni joggal - de bizony hiába vette azt meg, mert alighogy lefizettük az öt forintot, köd előtte, köd utána, eltűnt a becsületes állat onnan, de nem örök nyugalom okáért, hanem hogy egyebütt kísértgessen. Ma már legalább száz emberrel találkoztam, aki abba a malacba bizonyos tőkét fektetett be, de még olyannal eggyel sem, aki malacpecsenyét evett volna.

A Nőegylet derék vezéreinek, Wőber Györgyné és Flóra úrhölgyeknek is kijutott az este.

Ők és a többi hölgyek, Salamon Zsigmondné, Nagy Lajosné, Feketéné, Nasitzné, Csonkáné és Prosznitzné úrnők stb. annyit sürögtek forogtak, hogy az ember szinte megsajnálta. Hanem nekik is lehet köszönni a nagy sikert, úgy az anyagit, mint kivált az erkölcsit, mert ez volt talán az egyetlen ilynemű mulatság, ahol mindenki jobban mulatott, mint remélte, s ahol még reggeli hat óra táján is akadt ember, aki kevesellte, hogy csak eddig tartott az estély.

A büfében a legkeresettebb asztalok voltak még (a »szépek-szépét«, Tolnay Boriskáét nem is kell említenem, Mayer Ilonkáé (a második legszebbé), aki rózsaszín ruhában gyönyörűen nézett ki, a Hódy Nellié, ki föltűnő sikkel volt öltözve, eszményített pincérnői kosztümben, a Fluck kisasszonyoké stb.

De ki is győzné elszámlálni, melyik volt szebb, melyik volt keresettebb és ünnepeltebb, én csak azt tudom, hogy az én ízlésem szerint melyik volt a legszebb, s azt már megemlítettem: a többi szépek névsorainak összeállítását egy rózsaszínű kézre bíztam.

S az így referál: Pálfy Margit, Fluck Erzsi és Rózsi, Mayer Ilonka, Szabó Ilka, Hódy Nelli, Vály Fanny, Abranovits Vilma, Varga Róza, Lemle Ilka, Jenci Ilka, Szilber Mari, Szendrői Ilka, Fürst Gizella, Preisler Mari, Szobotka Nina, Molnár Mari, Gerle Erzsi, Babarczi Erzsi, Kotányi Teréz, Enyváry Sarolta, Pálmai Irma, Skétl Aranka, Vutka Matild, Tolnay Mari és Boriska kisasszonyok, mindketten fehér ruhában, aranyos sujtással, roppan érdekes újjakkal. - Ott volt még Fodor Minka, Csorba és Pap nővérek.

A menyecskék között ott láttuk »Fiamettát«, Halmaynét is.

A teaestélyen Tisza Lajos is részt vett, s mondhatni, ezúttal először vegyült bele a szegedi társaságba, hosszabb ideig időzött ott s kedélyesen társalgott sokakkal.

A rangbeliek közül ott láttuk még Dáni Ferenc volt főispánt, Kelemen Mór, Lechner Lajos osztálytanácsosokat, Marinkich Mihály törvényszéki elnököt és Végh Aurél országgyűlési képviselőt bájos nejével, ki ez alkalommal bajor színekbe volt öltözve: hódító színek, ha ő viseli.

A négyeseket két kolonban táncolták. A tánc virradat utánig folyt szakadatlan jókedvvel.

Könnyű az olyan dologról írni, ami már megvolt, hanem arról nehéz itt extemporizálni, ami még csak lesz.

De hát okos ember megtalálja a fonal kezdetét, s azon eljuthat a végeig is. Csak azt kell kitalálni az alma külsejéről, melyik fajhoz tartozik, s mindjárt következtetni lehet az ízére.

A Lloyd melléktermében a zöld asztalnál folynak a tanácskozások. Ott ül az elnök, egy volt biztosi tanácsos és ami ennél nagyobb titulus most, egy volt »Vortänzer« és bálrendező.

Körülötte még öt-hat meglett ember tanakodik, epekedik, miként lehetne szebbé, fényesebbé, látogatottabbá tenni a bált: jobbá, érdekesebbé tenni a hangversenyt.

Ezek az ős bizottság tagjai. Az egyiknek a fejét gyéren körözik már az ősz fürtök is, a másiknak ha haját balról húzná meg valaki, jobbról fájna neki, s harmadik tegnapelőtt adta férjhez leányát, én magam vagyok a legfiatalabb ősbizottsági tag, s már én is elnyűttem egy feleséget.

»Hát micsoda istentől elrugaszkodott kompánia ez?« - fogja kérdezni a nyájas olvasó, hát van ezeknek eszük, hogy bálon törik a fejüket, ezek a komoly, meglett emberek, akiknek imádságos könyv való az üres idejükben, vagy pedig gombolyag-tartás odahaza? Miféle fölfordult világ ez Szegeden?

Hát az bizony most az egyszer úgy esett, hogy mi vesszük rá a feleségünket, meg a lányainkat, hogy a bálba menjenek, hogy Kiss D. és társánál kontót csinálni ne röstelkedjenek, s mind abból az egyszerű okból, mert a bál és hangverseny jövedelme a zágrábiak javára van.

A viszonzás kötelessége, terhe ez Szegeden, s ezt nem lehet csak a fiatalságra hagyni, ez a férfiak kezéből becsesebb.

Ha sehol a világon egyetlen szív sem dobbant volna meg fájdalmasan a zágrábi szerencsétlenség hírére, Szegednek mégis könnyes arccal kell vala fordulnia Zágráb felé.

Van-e a széles Alföldön csak egyetlen hely is, mely annyit köszönhet a részvétnek, mint Szeged? Nincs. Szabad-e tehát begombolóznia Szegednek az érzelemnyilvánítás elől, midőn arra első alkalom van

Mindenki belátja, hogy nem, s ezért vernek nagyobb hullámokat a szokottnál a Zágráb javára rendezendő mulatságok.

A Lloyd zöld szobájában esténkint pezsgő élet folyik.

Az elnök előtt nincs csengettyű, amint ott ül legfölül a zöld asztalnál, ha elharapódzik a lárma, a kapukulcsot veszi ki zsebéből, azzal koppant egyet-kettőt, hogy szóhoz akar jutni.

A tagok referálnak...

Az egyik elbeszéli, hogy ki mindenki készül a bálra. Tán be sem férnek a Felsővárosi Kaszinó termeibe. S-ék is jönnek. B-ék már a ruhát is megvették, a »bérház« sem marad el szép leányaival és szép asszonyával...

A másik arról referál, hogy a Felsővárosi Kaszinó nem elég díszes, a Lloyd terme mellett nincs konyha, legjobb volna tán mégis a színházteremben tartani meg a bált.

Szavazzunk!

A szavazatok megoszlanak. A »felsővárosi liga« a Felső-városi Kaszinó termét protezsálja, hogy ezzel meggazdálkodja a fiakkerpénzt, a szivarozók remegve gondolnak a színházra. Csak én magam pártolom a színháztermet, mert ehhez fűződik egy kalandos tervem a jövő bálra nézve: amit a tea-estélyen nem lehetett keresztülvinni.

A terv sikere annyira biztos, hogy előre is elárulhatom. A színpadi süllyesztőre van alapítva.

Beszegődtem gondviselésnek, s az egymásba szerelmes párok egyike, amint a színpadon ama bizonyos helyre ér a csárdás alatt, el fog süllyedni nyomtalanul.

Ha tehát a színházteremben találna lenni a bál, előre is figyelmeztetem, hogy tessék a publikumot megolvasni. Kettővel kevesebb lesz a kimenő, mint a bemenő.

De fájdalom, mint hallom, a titkos program e pontja elesik, mert hogy a Felsővárosi Kaszinóban lesz a bál, már végleg meg van állapítva.

Igaz, hogy ezek a »végleges megállapodások« nagyon pille életűek.

Bizonyítja ezt a harmadik referens. Ez egy szegény, elgyötrött ember, egy pária, egy üldözött vad, aki reggeltől estig kiöltött nyelvvel lót-fut az egész városban - hogy összehozza az előadandó egyfölvonásos vígjáték női szereplőit.

Halljuk a referádáját. Arca sápadt, mint azé, ki vesztett csaták hírét hozza, hangja síri és nyöszörgő, mintha a föld alul beszélne.

- Én már kétségbe estem. Sem holt nem vagyok, sem eleven. Az öt férfi szereplőt nyomban egy óra alatt megszereztem. Hanem a női szeszély megölt, megaszalt. Három hete rajta a kezem minden kilincsen. Járok-kelek dúlt ábrázattal, mint Lear király... Kezemben még az arany is sárrá válik. Amennyi szép lány már engem megcsalt szőkében, barnában, elég volna tíz öngyilkossághoz. De én még élek és remélek. Iszonyú állapotok ezek. Kinek a lába fáj, kinek a keze. Ha megígéri, leköti magát az egyik ma, holnap már bizonyosan elvágja a kötelet, s nekem mindent újból kell kezdenem. Legalább már egy napig hagynának abban a boldog hiedelemben, nyugalomban, hogy minden rendben van. Nem! Minden öt percben változik a helyzet. Már a saját leányomat léptetném föl: de az még csak két éves és nem tud komédiázni.

A zágrábiak iránti részvétnek egy nagy része a műkedvelői előadás boldogtalan rendezőjének jut: meg is érdemli minden keresztény lélek sajnálkozását.

De nincs csüggedés. A derék rendező még mindig bízik, s hogy megfogyott erejét összeszedhesse és szabad lélegzetet vehessen, halasztja a bált is, a műkedvelői előadást is.

S mindez egy leányért!

Nyomorultak, éhezők, szerencsétlenek könnyét hagyjuk még tovább folyni egy hétig, - mert Szegeden nem akad egyetlen művelt nő sem, aki betanulna húsz-huszonöt sort, hogy azt elrecitálja a színpadon...

Bizony nagy szegénység ez!

Egy zágrábi lap, az »Obzor« ezeket írja: »Megható az az impozáns részvét, mellyel a magyar testvérek viseltetnek szerencsétlenségünk iránt. Most ismerjük csak meg igazán a nemes, gavallér nemzetet. S a részvét legjobban ott nyilatkozik, hol a magyarság zöme lakik, Debrecenben, Szegeden s kivált ez utóbbi helyen, hol a sors csapásától sújtottak keble egész odaadással tárul ki számunkra, kiket szintén irtózatos csapás sújtott le.«

Ez az elismerés jól esik nekünk. Hanem bizony csak előleg az, amit ki kell még előbb érdemelnünk.

De nem is akar ez alul kibújni senki. Készséggel áldozza fáradságát, tehetségét és pénzét, ki hogyan teheti és igénybe vétetik.

Csak a nők húzódnának vissza?

Hát elvesztették volna egészen azt, mi a legszebb bennök: hogy jobban tudnak lelkesedni és mélyebben tudnak érezni - nálunknál?

A zágrábiak és Zágráb-vidékiek sorsa, kiket a földrengés oly mélyen sújtott, Magyarország egyetlen vidéki városában sem keltett oly nagy részvétet, mint Szegeden. Napok óta folytak a készülődések a közönség közt s napok óta az volt az uralkodó kérdezősködés: »Van-e önöknek asszonyom, vagy uram, jegyük a holnapi hangversenyre?«

A színház minden jegye elkelt, s még egyszer annyi is elkelt volna. A színház bejáratánál még hat páholyt kellett hevenyészni, melyek érdekes kinézést nyújtottak a máskor nem annyira cicomás teremnek. Úgy nézett ki, mint egy római amfiteátrum. Sőt, ha arról nem feledkezünk meg, hogy két páholyt a balszárnyon a legszebb hölgyek foglaltak el, úgy nézett ki, mint valami mennyei megyegyűlés, ahol angyalok a bizottsági tagok.

A hangverseny, mint az köztudomású, színielőadással volt összekapcsolva, melyet Salamon Zsigmond úr rendezett nagy buzgalommal, s mely egyike volt a program legélvezetesebb részeinek. Különösen Szabó Lajost és Haner Mariska kisasszonyt kell kiemelnünk, mely utóbbi szeretetreméltó, természetes és eleven volt. Koczor János úr szintén kitűnően volt maszkírozva s jellemzően játszott, sőt a többi műkedvelők is, Pókay Elek a kertész szerepében, Magyar Miksáné úrhölgy, Zsótér József stb. derekasan megállták helyeiket s sok tapsot és virágot kaptak. About élénk »Rablógyilkos«-a igen jól volt megválasztva, a tekintve a sok vajúdást, mellyel az előadás született, az ensemble majd csaknem bámulatos volt.

Az előadás után vette kezdetét a tulajdonképpeni koncert. Goldmark Bevonulási indulójával, melyet a színházi és a szegedi első zenekar adott elő Langer úr vezénylete mellett, tapsokat aratva.

A »Prológ« következett ezután. Síposné asszony gyönyörűen szavalta, s percekig tartó tapssal jutalmazta érte elragadtatásában a közönség.

Most a zenegourmand-ok élvezetére került a sor, s volt ebből is elegendő.

Ziffer Jozefa kisasszony zongorajátéka volt körülbelül, ha nem csalódunk, a hangverseny fénypontja. A szabadkai szép asszony, kiben mi csak egy szép, érdekes, műkedvelőt láttunk, igazi művésznőnek mutatta be magát. Mind Beethoven, mind Chopin szerzeményeit oly präcise játszotta s annyi verve-vel, hogy önkénytelen volt a hatás, éspedig jelentékeny hatás.

Különösen érdekes volt a Beethoven-rész, melyet még a királyi biztos is végighallgatott, s csak az 5-ik számnál távozott. Azért is érdekes volt e rész, mert ma történt először Szegeden, hogy egész zenekar kísérje a zongorázót. Ez is egy lépés előre.

Még tán ezeknél is jobban tetszett a közönségnek a megnyerő arcú kis művésznő utolsó darabja, Brahms: Magyar táncok. A taps a függöny legördültével mindaddig nem akart szűnni, míg a kisasszony újra meg nem jelent, s nem játszott el még egy darabot.

Enyváry Sarolta díszes fehér toalettben jelent meg, a Hugenottákból az apród dalát énekelte el szépen. Mondanunk sem kell, hogy őt is lelkesen megtapsolták.

Tíz óra felé került sor a program legutolsó pontja, a »Honvédek csatadalá«-ra, melyet a két szegedi dalárda énekelt, a magán részt pedig Schäffer Vilmos úr. Impozáns látványt nyújtott a tömérdek fekete kabát a színpadon, s egy nagy tapsban veszett a hangverseny vége.

A szétoszló közönség egy élvezetesen töltött este emlékét vitte el magával.

A zágrábi ünnepélyek másodika a bál, ha nem volt is olyan impozáns, mint a koncert, mégsem mondható nemsikerültnek.

A pénteki este kimerítette a közönséget s ez bizonyára meglátszott a bálon is, a jövedelem mindamellett jelentékeny, ami a horvátoknak jut, mert sokkal többen vettek jegyet, mint amennyien megjelentek.

De akik ott voltak, nem bánták meg. Mert a társaság, talán éppen azért, mert kevesebb volt a szokottnál, igen jól mulatott, fesztelenség és pezsgő jókedv uralkodott egész virradatig. A négyeseket mintegy negyven pár táncolta, kik közt válogatott szépeink jobbára ott voltak.

A rendezőség, mely a horvát színekből viselt szalagot frakkján, kitűnően felelt meg föladatának, a konyha és a borok ellen nem lehetett kifogást tenni, egyszóval általános megelégedéssel záródtak be az annyi port fölvert, Zágrábért tartott ünnepélyek.

A két ünnepély utáni jövedelem, mint értesülünk, jelentékeny, de az összeget csak a végleges összeszámolás után közölhetjük.

Tisza Lajos, ki társaséletünk minden apró mozgalmában éppúgy részt vesz, mint bármelyik szegedi ember, nem jelent meg ugyan a bálon, de jegyét 20 Ft-tal váltotta meg.

*

S most, mikor már mindezeknek vége, s mikor dicsérőleg kell kiemelnem a közreműködőket, különösen a rendezőség elnökét Szluha Ágostont, Raitzer Adolf, Salamon Zsigmond s May Miksa és Weiner Miksa úr buzgalmát, lehetetlen el nem ítélnem saját magamat, amiért novellaíró létemre, bele mertem torkoskodni a parnasszus titkaiba.

Megmutattam az odavezető alagutat, (mert csak az igazi költő juthat el oda igazi úton, mi többiek csak úgy belopjuk magunkat valami »kölcsön« - koturnuszban).

Igen is megmutattam a könnyű utat, amelyen még az everlasztin cipős apró lábacskák is föltipeghetnek.

Utánam is próbálta rögtön a legbátrabb Ilonka (a második »első«), s ilyen verset hevenyészett rám, a zágrábi koncertből kapcsolatosan:

Gyáva vitéz
Minek is élsz!
Hogyha már a
Tapstól is félsz?

A szúrás talált, de azért közlöm azt az utónemzedék kedvéért, hogy tanulja meg, miszerint aki kardot húz, karddal lészen az ő kimúlása.

Én is, ki verssel ölök, - verssel öletem.

Mert hát okos kislány a szép Ilonka, s ha a galambnak nincs epéje, akkor ő nem galamb, hanem valami aranyos fecske.

Csak azt az egyet nem értem, miért akar poéta lenni - mikor őmaga a poézis.

A monogramos botom óta nem voltam kitéve annak a rettenetes zaklatásnak, amibe megint belejutottam, ha igazán elmegyek-e Szegedről, s ha elmegyek, mikor és hova megyek és minek megyek, mikor itt olyan szépen elélhetnék holtom napjáig.

És ettől a sok kérdezősködéstől nincs semmi földi mód megmenekülni, ez már elkísér engem egész a kupéig, amelybe fölülök és idegessé fogja tenni minden hátralevő órámat.

És hiába magyarázom meg, mikor megyek, miért megyek, hova megyek, minek megyek: minden ember valami más okot keres, s kiszínezi rettenetes fantáziájával olyan regényes történetté, hogy igazi öröm abban a hősnek lenni.

Pedig olyan nyugodtan szeretném tölteni az utolsó napokat a »Paprikák városában«, melyet annyira megszerettem, hogy a második szülőföldemmé vált a szívem előtt.

Homér fölött hét város vitatkozott hajdan, hogy ő odavaló. Énfölöttem ugyan nem fognak disputálni a városok, hanem én magam csakugyan kezdek már disputálni a tényekkel és idevalónak képzelem magamat. Úgy megszoktam a »Hungáriá«-t és az »Arany Oroszlány«-t, hogy immár hideg lesz rám nézve a »Szikszay« meg a »Kis pipa«, a régi jó elhagyott tanyák, hol víg pajtások ülik körül az asztalokat. Rácz Palit is beh régen hallottam már! Gyújtó nótáit, melyek forrongásba hozzák a vért, - nem csábítanak vissza, hiába idézem emlékembe. Nem kisebb Palyánál a mi Nácink, s azt most már nem fogom hallani többé. Pedig milyen szépen betanítottuk neki, s milyen remekül húzza: »Kocsmárosné, nekem halat süssék kend.« Mind ezt a tudományát nem élvezem már többé, hanem áttestálom a többire.

Hát a sok ismerős, jó barát, hol találom meg ezeket? Mi pótolja ki őket nekem?

Tegnapelőtt így szólt egy jó barátom: »Sehol a világon nem fognak téged úgy szeretni, úgy elkényeztetni, mint itt.«

Ekkor szorult össze legelőször a szívem, s éreztem, hogy ez nem idegen föld nekem, melynek most a sarát taposom. Nem válhatok meg tőle könnyedén, hanem egy fájdalmas érzés kísér ki innen, s egy misztikus felhő fog húzódni mögöttem, mely eltakarja előttem a derült eget, - ha ugyan derült egem lesz.

Bizony nem kis idő három esztendő. Ennyi ideig szolgálták ki a feleségül veendő királykisasszonyt a mesék emberei, - csakhogy egy esztendő csak egy napig tartott.

Én pedig három esztendő alatt kiszolgáltam magamnak azt a tapasztalatot, hogy a magyarság ereje itt van Szegeden, csakhogy annyira is el van ez a város pusztítva, hogy három esztendeig majdnem minden nap egy esztendőnyi munkát kell végeznie - éppen megfordítva, mint a mesékben.

A paprika epitetont le kell egészen vetni. A kereskedelem és ipar lesz a gyarapodásának leghatalmasabb emeltyűje.

Kedves jó Szegedem! Láttalak szelíd, zsíros parasztvárosnak, azután láttalak földig lenyúlva, meztelennek, elhagyottnak, láttam testedet darabokra szaggatva, láttalak elesni és emelkedni, veled voltam örömben, búban, legnehezebb napjaidon.

Ha még látni foglak ezentúl, lássalak fényben, mosolyogva, ragyogónak, erősnek, aminőnek én képzellek el a jövőben.

*

Itt hallottam, hogy mikor a dajka elunta már nyájas; gügyölgető szavakkal csitítani a kis síró babát, mikor már nem használt sem a »kedves picikém«, »gyöngyöcském«, »parányi angyalom«, és semmiféle elokvencia, akkor nyúlt hozzá a legislegédesebb szóhoz a világon, s ekképp simogatta meg.

»Ne sírj, ne ríj, kedves paprikás angyalom!«

Erre aztán mindjárt is abba hagyta a sírást-rívást, s elkezdett mosolyogni a kis szegedi embör, paprikás színű pólyája között.

Itt az angyal is csak paprikásnak szép, s minden édes dolog meg van paprikázva, még a szerelem is.

Magam is azért nevezem a »paprikák városának«, mert tudom, hogy jól esik neki.

*

De hiszen nem is lehet az másképp. Az ízlés a levegőben van, és nem az emberben. Ha valaki a szegedi levegőt huzamosabb ideig szívja, átidomul a gusztusa is, egészen szegedivé.

Van nekem egy kedves ismerősöm, s asztaltársam, aki szintén nem idevaló ember, hanem egy időben csak azon vettük észre magunkat, hogy az egyforma levegő és koszt egyformává változtatta az ízlésünket.

Ugyanis mindkettőnknek egy és ugyanazon barna asszony tetszett a nyáron: egyszerre szerettünk ki belőle, hogy egy szőke asszonyba szeressünk bele mind a ketten.

A dolog csodálatosnak látszott, ez egyszerre beállott változás hosszabb és komolyabb természettani megjegyzésekre adott alkalmat. Sokszor került szőnyegre mint megfejthetetlen rejtélye az emberi természetnek.

Az egyforma táplálék okozza, gondoltuk, mígnem egyszer diskurzus közben kisült a dolog alaposan.

»Azok a gyönyörű fülek« - mondám sóhajtva.

»Micsoda? - hebegi társam elsápadva - hát már ön is észrevette?« - s olyan mérges, szürke szemeket vetett rám, mint egy Otello.

»Bizony gyönyörű fülecskék - jegyzé meg egy másik úr jóakarólag -, akár két nyíló rózsa«.

Megbotránkozva vágtunk bele mind a ketten.

»Miféle lealacsonyítás ez, uram? Azoknak a füleknek a színe nem a rózsáé, uram. Az a gyönyörű pirosság csak a paprika színéhez hasonlítható méltó joggal.«

...S ekkor vettük észre, hogy már bennünket is fogva tart a paprikakultusz, melyet a paprikák városának levegőjével beszívtunk.

*

Szép fülek! Milyen badarság, hogy eddig a poéták mindig csak a holló hajat, az eper ajkat, a kék szemeket énekelgették, s egyetlen lant sem pendült, hogy a füleket megénekelje. Sőt ezek a kedves pici jószágok, amik úgy néznek ki, mint két piros másli, bizonyos irányban fumigatíve említtettek örökké, fülig pirul ez, vagy amaz, fülig szerelmes stb., egyszóval úgy volt föltüntetve a fül, mintha az már nem is numerálna semmit, mintha az ember a fülein innen egészen bevégződnék.

Ohó! érdemes szemek, hajak és orrok, nem úgy van a dolog! Az egyenlőség korszakában tessék a fülek tekintélyét restituálni, mert lázító a fölfogás és a szupremácia, amit önök gyakorolnak már ezredévek óta a fülekén.

Pedig lehet-e szebb a világon, mint két fül, amely pirul, amely érez, és amely beszél?...

Hanem már most ezeket a füleket sem fogom látni többé...

Bizony nem tudom én, hogy szokom el miattuk is Szegedről?

Hiszen azt az egyet megtehetem, hogy szegedi embernek megmaradok ezután is. Mégpedig amolyan dísz-ember lesz belőlem. - A paprikák városából ugyanis járt ez a ménykő deputáció majd minden héten a miniszterekhez kérni valamit, hát egyet most már mindig itthon lehet hagyni belőlük.

Én ott helyben fölveszem a szalonrokkot, s a deputációkhoz csatlakozom.

Így aztán szegedi is leszek, fülekben is gyönyörködhetem, csakhogy nem azokban a bizonyos cukros, paprikás fülekben... amik megmagyarázzák, hogy miért hívják a legbűvösebb, legelbájolóbb madarat - fülemilének.

Jó Bakay Nándor szinte tetszeleg magának azzal, ha ő, dacára hogy Szegedet képviseli, soha nincs a szegediekkel egy véleményen, hanem örökös ellentétben velök, gondolom, teszi azt azon csizmadia politikánál fogva, hogy föltűnővé és érdekessé tegye magát.

Mikor Szeged küldöttséget menesztett Budapestre kapacitálni a honatyákat, miszerint változatlanul fogadják el a szegedi kölcsön-javaslatokat, - csak ő maga tartott beszédet és izgatott azok ellen - mert midőn Szeged városa idehaza egyhangú bizalmat szavazott a királyi biztos és tanácsa iránt, éppen kisajátítási incidensből, - Bakay fogja magát és a közhangulat nevében dikciót tart a királyi biztos és a kisajátítások ellen.

Nem tudom, ezen az úton akarja-e elnyerni a polgári érdemek koszorúját, de annyit mondhatok, hogy ezen eljárás körülbelül az alkimista hóbortjának bélyegét hordja magán, ki erőnek erejével a fűzfából akarta az aranyat kisajtolni.

Mert hogy arany mindenben van, az lehet annyira igaz, mint az, hogy minden dolgot lehet ellenzéki szempontból poentírozni.

Csakhogy amahhoz alkimista-tudomány kell, emehhez pedig ész.

Bakay mindvégig fölületes maradt, kivévén ott, ahol naiv volt és nevetséges. S oly sokszor volt az, hogy nem maradt ideje fölületesnek lenni.

Bakay úrnak az a hibája, hogy mindég a saját énjéből indul ki, s úgy fogja föl a világot, mintha ő lenne a tengelye, amely körül forog minden. Az egyes küllőket ő hozzá való viszonya szerint ítéli meg, egyszóval nem lát tovább az orránál - amivel különben nem mondok keveset.

Még a hasonlatait is annyira a saját énjéből és közvetlen környezetéből meríti, - hogy azok is mintegy őt magát aranyozzák be. Például szerinte olyan a hatalom, mint a szeszes ital, hogy aki azt élvezi, minél inkább élvezi, annál többet kíván belőle.

Saját énjétől merítettnek mondom s hasonlatot azért, mert őt éppen az ellentét azonosítja vele, lévén Bakay ugyanis olyan ember, hogy aki őt élvezi, mindinkább élvezi, annál kevesebbet kíván belőle.

S míg Bakay a szeszes italról beszél, ajkairól a tapasztalás színméze csurog, összevegyülve őszinteséggel, bornírtsággal, személyeskedéssel, indiszkrécióval, ravaszsággal, s oktalan fecsegési viszketeggel - úgy, hogy a legközelebbi interpellációjának bevezető beszéde egyike volt a legjobb humorisztikus dolgoknak - nem ugyan a parlamentbe való, de egy, az életből merített könyvbe, hol az üresség nagyravágyás és az arrogancia önnönmagát festi.

A tükör, melyet Bakay tartott oda a képviselőház elé, hogy azon át bepillantást vessen a szegedi viszonyokba, csupán Bakayt mutatta torz alakban, s alkalmat nyújtott a miniszterelnöknek, hogy félórára rokonszenvessé tegye magát minden okos ember előtt.

Bakay úr nevetséges szereplése nem érdemli meg, hogy azzal valamely lap komolyan foglalkozzék, s azért is vettük magunknak a szabadságot mindannyiszor, s úgy ma is, tréfásan szólani róla. Mert vannak cselekedetek, amiket komolyan venni nagyobb boldogság, mint azokat megcselekedni.

Van azonban a paprikajancsiságnak is határa, s van a Bakay úr legutóbbi szereplésének olyan oldala, mely nemcsak hogy veszedelmes, hanem immorális, s ezt már komolyan kell megróni benne. A képviselő úr ugyanis, akit az »Ellenőr« az ügyes« epitetonnal ruház föl, úgy tünteti föl handabandáit, s úgy gruppírozza őket egy csokorba, mintha a közvélemény lenne alattuk a manchette, így tesz a legutóbbi fölszólalásával is, 400 polgár aláírására hivatkozva, hálátlan és hebehurgya színezetet adván ezáltal a város népének, mely morcsosan, bakafántoskodva és gyanúsítva jelen meg Bakay úr képében a nemzet előtt, mely annyit tett érte, s szeretetével halmozá.

Lehet, hogy csakugyan akadtak félrevezetett emberek, akik készek valának odakölcsönözni neveiket a Bakay úr népszerűség hajhászási céljainak, de a neveknek csak kevés nyomatéka lehet az »egyhangú« közgyűlési bizalmi szavazat után.

Szerencsére a magyar nyilvános élet szereplői ismerhetik az »aláírások« értékét. Magamnak is volt már szerencsém egy politikusnak fiókjában nevekkel teleírt íveket látni, a mikor rendeltetése célját megkérdeztem, őszinte humorral mondá: »Hát ez bizony az én házi takaréktáram: itt ebben a fiókban tartom elcsukva azt, ami fölösleges a népszerűségből, hogy szűk időkben ebből pótoljam.«

Nem tudom, beálltak-e immár ezen szűk idők Bakay úrra, azt sem tudom, hogyan jutott ehhez a négyszáz névhez, s miféle nevek azok, hanem azt az egyet tudom, hogy Bakay úrnak nincsen joga a saját botorságaiba beleszerepeltetni Szeged városát, s eljátszani ama összes szimpátiákat, melyek szerencsétlenségéből kiemelték, s melyekkel a nemzet viseltetik Szeged iránt, mert azokat a szimpátiákat nem ő szerezte, s ha elveszítjük, arra, hogy ő szerezze vissza, még kevésbé lesz képes.

Nem úgy van, mint hajdan; a város, fájdalom, nem adhat sem instrukciót, és instruktort Bakaynak (pedig ráférne mindakettő), de haza sem hívhatja - hála istennek -, beszéljen hát ő az országgyűlésen amit akar, hanem ne keverje bele a közvéleményt, amely oly magasan áll fölötte, mint a felhő. - Semmi köze hozzá. Legföljebb annyi, hogy ha abból a felhőből eső lesz, valószínűleg ő fog legjobban megázni.

Nem az ellenzéki álláspontrul van itt szó: mert bár lenne valaki az országgyűlésen, aki Szeged rekonstrukciójára vonatkozólag a tárgyilagos bírálat szavát hallatná egyszer-másszor, az csak előnyére válnék az ügynek, - de Bakay Nándor képtelen erre, se tudománya, és esze, se fölfogása nincs hozzá, mint a saját hálójában megfogott pók, olyan kínosan vergődött tegnapelőtt a miniszterelnök beszéde által lesújtva, - pedig e beszéd, dacára hogy elismerjük annak ügyesen poentírozott dialektikáját, s egészen találónak tetszik előttünk a kép is, melyben türelmet fogyasztó apró epizódok vázolják ama nehéz és hálátlan föladatot, hol a szegény nép legsajátosabb érdekeivel kell elbánni - mindamellett azt tartjuk, hogy az egész beszéd nem egyéb, mint Tiszának ismét egy ügyes hatásra számított válasza, mely leteríti ellenfelét, de csak azért, mert az elszédül, mert annak gyenge hozzá a feje, s nem elég éles a szeme hirtelen észrevenni a finoman eltakart réseket.

Ha Bakay uralkodni tudott volna az anyag fölött, mely rendelkezésre állott, ha ösmerte volna alaposan a tárgyat, amelyről szólott, nagyon könnyen mérhette volna vissza az érzékeny vágást a miniszterelnök statisztikai adataira, melyek oly kedvező világításba helyezik a szegedi kisajátítási eljárást, hogy a miniszterelnök közelében ülő mamelukok szeme csillogott az örömtől, mikor a vaskos számok megjelenésük összes méltóságával leperegtek mesterük ajkairól, oly impozánsan, hogy még Csanády Sándor is igent bólintgatott a fejével.

Hanem ha ezek a némán ékesen-szóló számok csakugyan meg tudtak volna szólalni, és elmondták volna a saját születésük történetét!...

1171 ügyből 975 rendeztetett egyezségileg. Ez nagy eredmény, s példátlan megelégedés kétségbevonhatlan jelének látszik, de alapjában úgy áll a dolog, hogy e számok a megelégedést éppen nem bizonyítják, s hogy a panaszok még azért nagyon lehetnek indokoltak, s a kisajátítási eljárás lehet helytelen, egyszóval, hogy e számok ott azon a helyen, ahol fölhozattak, arra az állításra, melyet Bakay fölvetett, nem képezhetnek cáfolatot, mert e számok a presszió mesterséges eszközeivel is lehetnek létrehozva, - aminthogy csakugyan annyi közvetlen és közvetett presszió gyakoroltatott a királyi biztosság részéről a kisajátítási eljárásra, hogy a számokban elért kedvező eredmény lehet praktikus dolog, de nem lehet argumentum, s helyes eljárás bizonyítéka.

A királyi biztosság kimondta elvben, hogy minden volt telektulajdonos telket fog kapni, ha a kisajátító bizottsággal kiegyezik, ha nem egyezik ki, nem kap telket. Ez az egyik presszió. Mégpedig nagy presszió, mert ha ki nem egyezik, telkét - legalább állítólag - a város rendezése előtti szokásos árban sajátítják ki, az pedig nagyon csekély ár: aki pedig kiegyezik s telek jut neki, az már »innen« van a régi áron s élvezi abban a régi érték emelkedését, mely - legalább állítólag - a rendezés elmaradhatatlan következménye. Ilyen előnyre nem huny szemet az okos ember, ha egy kis kárt lát is más oldalon.

De ennek az egy pressziónak aztán megvannak a rügyei és hajtásai.

Akik egyeznek, elsősorban vétetnek tekintetbe a kölcsönkiosztásnál. Mert hát így diktálja ezt a logika, aki egyezik, annak fundusa van, annak kell a kölcsön, mert az építeni fog. Kölcsön pedig kinek ne kellene, s meghozza érte azt az áldozatot is, hogy kiegyezik. Mert aki ki nem egyezik, annak nincs fundusa, s akinek fundusa nincs, annak nem kell építési anyag, márpedig most csak az építési anyagokkal junctim osztandó könyöradományok szolgáltatnak ki. A tisztán pénzbeli könyöradományokra őszig kell várni.

De minek soroljam föl e mesterséges bogozatát a pressziónak, hiszen már magában véve az is elég lenne, hogy a szegény népnek nincs lakása, mert az utcanyitásokkal ideiglenes épületeit szétbontották, s mert lakása nincsen, nincsen türelme sem a hosszas várakozásra, de ha türelem lenne is, nincsen pénze a bizonytalan kimenetelű pörlekedésre, s aláhajtja fejét szelíden a fölajánlott egyezségnek, ha méltányos, ha méltánytalan.

Nem szándékunk azonban Bakay úr irányát követve izgágát csinálni ott, hol támogatásra van szükség, s nem habozunk kimondani a körülmények tekintetbevétele mellett, hogy a kisajátítási bizottságokat semmi esetre sem érheti gáncs, mert noha történtek esetek, ahol egyik fél jobban károsodott, vagy jobban boldogult mint a többiek, - de mi sohasem hittük, hogy a kisajátítási bizottságok istenekből fognak állani, hanem csak véges elméjű emberekből, akikben a nemes igyekezet magaslik csak ki érdemnek, de akiknek nyomában mindég ott vannak árnyékul az elkerülhetetlen hibák is.

De nem is annyira a kisajátításról van itt szó, mint inkább Bakayról, ki megint kitett magáért.

A koszorú, melyet újabb föllépéseivel aratott, már talán el sem fog férni halántékain. Nem akarhatjuk tehát növelni dicsőségét azzal is, hogy itt hosszasan vezércikkezünk legújabb rohamairól.

Annyit azonban ki kell mondani, hogy titáni föllépése általános megelégedést eredményezett.

Ő tudomásul vette a miniszter válaszát, bár nem szívesen.

Mi meg tudomásul vesszük az ő kudarcát - de szívesen.

Tisza örülhet, hogy ilyen ellenfele van.

A »ház« örülhet, hogy ilyen mulatsága van.

Mi pedig örülhetünk, hogy csak egy Bakaynk van. Mert mi lenne, ha kettő lenne?

Ferenc József király és császár, egyike Európa legnépszerűbb fejedelmeinek, pedig, ha valakinek, neki volt a legnehezebb népszerűségre szert tenni, nemcsak uralkodásának kezdete miatt, hanem főképp azért, mert Európa egy fejedelme sem uralkodik annyi különböző és érdekeiben homlokegyenest szemben álló nép fölött.

Akármerre billen is a fejedelmi kegy, kész a féltékenykedés, apprehenzió. Valóságos balance-ot kell tartania őfelségének népei között, ha azon ragaszkodást és őszinte szeretetet meg akarja tartani, mely trónjának eddig is legnagyobb ékessége volt.

Akárhol történik is attentátum királyok ellen (pedig gyakran történik), minden ilyen eset után derekabbá, nagyobbá válik a mi királyunk s szebbé hatalmasabbá fényesebbé az ő királyi széke valamennyinél.

Köszönhette pedig ezt az ő pártatlanságának, erős alkotmányos jogérzületének, s törvényekhez való ragaszkodásának és kivált adandó körülmények közt a méltányosság gyors és tapintatos fölismerésének.

Egy időben szemmel láthatólag kezdtek a bécsi Burgban felénk, magyarok felé hajlani. Őfelségeik gyakran jöttek át Budára, Gödöllőre, s egyes nyilatkozataikban nem egyszer lett hangsúlyozva Magyarország iránti vonzalmuk, mit mindenkor nagyon becsült a nemzet, lelkesedésre gyulladt király és királyné iránt. Azon vérmes remény hevítette a hiszékenyebbeket, hogy immár elérkeztek a magyarság várva várt napjai, s a birodalom súlypontja Magyarországra fog helyeztetni át. Ez mind annak a prelúdiuma.

S ez, mert elég plauzibilis volt, hogy higgyék, naggyá, szeretetté tette Ferenc Józsefet Magyarországon. Palotában, kunyhóban hő jobbágyi szívek dobogtak érte. A szeretet, mely eleinte csak felséges asszonyunkat illette, olyan naggyá nőtte ki magát, hogy egészen betakarta a királyt is, még a családját is.

De amint a koronaherceg növekedni kezdett, ő sokat elvont e szeretetből: őbenne nem találtunk egyetlen vonást sem abból a rokonszenvből, mely felséges szülői szívét felénk hajlította, s a mienket hozzájuk. A főherceg excentrikus hajlamai mindinkább határozottabb alakban nyertek kifejezést: ő a csehekbe szeretett bele.

Mikor Erzsébet királyné megjelent Deák Ferenc ravatalánál, az volt a csúcspont. Akkor érte el a magaslatot az a hit, hogy a Habsburg dinasztia valaha magyar lesz.

Azóta mindég halványodik, míg most szétfoszlóban van erre nézve a remény is, kivált mióta gróf Andrássy Gyula helyén Haymerle ül.

A királyi család igen ritkán jön Magyarhonba, s ha jön is, csak rövid időre jön: a trónörökös pedig éppen hidegen viseli magát irántunk. Pedig tulajdonképpen mi vagyunk a Monarchia fele, s fizetünk illő arányban a fejedelmi udvartartásra, - dacára hogy nincsen országunkban fejedelmi udvar.

Andrássy gróf idejében mégis legalább nem történtek olyan dolgok mint jelenleg, hogy őfelségeik mellőzik a legnagyobb nemzeti ünnepet, s ugyanakkor Bécsújhelybe mennek katonai ünnepélyre.

Legújabban pedig a csehek közt utazik a magyar király, áradozó jeleit adva annak, hogy mennyire rokonszenvezik velük.

De hát mik azok a csehek? - Őfelsége trónjának valami biztos támasztékai? Nem! egy enervált, nevetséges szláv néptörzs, mely sem nem hősi, sem nem bátor, sem nem eszes, de még az az érdeme sincs, ami a rácoknak, bunyevácoknak, vagy oláhoknak, hogy legalább eredetiek: ezek semmik: negyedfél millió söröskancsó.

A történelem tanúsága szerint még eddig minden magyar király megbánta, aki a csehekkel jött közvetlenebb érintkezésbe.

E tekintetben nem fenyegeti őfelségét kellemetlenség, mert a csehek egy nulla most, s azok is maradnak örökké, hanem igenis bekövetkezhetik azon eshetőség, hogy e szimpátiák miatt, a magyar nemzet ragaszkodása gyöngül a dinasztia és trón iránt.

A felséges király ezeket mondá cseh nyelven a prágai uraknak tegnapelőtt:

»Vegyétek szívélyes köszönetemet a fogadtatásért. Fiam egész prágai lett, s itt boldognak érzi magát.«

...Felséges uram, ez nem jól van így! A felséged fia nem lehet prágai, - mert ő lesz a magyar király!

A király csehországi utazása folytán nagyobb figyelem van Prága felé fordítva, mint azelőtt. A jó öreg Prágát csak a régi elavult hősköltemények emlegetik, csendes fészek s a polgárai jámbor békés emberek, kiknek flegmáját nem háborgatja a világba semmi; miattuk lehet európai konfliktus, trónok fölfordulása, az nekik mindegy, csak a sör árát ne emeljék föl a sörházakban tíz krajcárról tizenegyre, mert akkor félős, mindjárt kiüt a lázadás, s fölharsog a lelkesedés viharával a jelszó: »vagy tíz krajcáros sör, vagy halál!«

Hanem ha birkatürelmű a nép, annál ambiciózusabb a nemesség s főleg a főnemesség, mely nagy aspirációkkal és nagy álmokkal van szaturálva, - ami pedig úgy veszi ki magát, mintha a szúnyog elefánt akar lenni.

Most, hogy őfelsége I. Ferenc József meglátogatta Prágát, mint a napfényből a »hétpöttyes bödék«, egyszerre föléled minden fantasztikus tervük, a király utazásának politikai horderőt tulajdonítván, kivarrva azt a fantázia selyem hímével.

Nem tudjuk, csakugyan van-e a király utazásának politikai intenciója, vagy pedig a félhivatalosak mondanak igazat, melyek szerint nincs utazásának politikai jelentősége - nem is akarjuk ezt kutatni, majd meghozza a jövő -, annyi azonban tény, hogy a csehek, kivévén a demonstráló túlzókat, kéjes örömben úsznak s mintha valami nagy hatalom volnának, csak úgy fumigatíve beszélnek rólunk lapjaik.

Nem lesz érdektelen közölni, mit ír rólunk a »Ceské noviny« legutóbbi száma.

Volt már olyan időszakunk is, amikor úgy is kezdhettük volna a cikket: »A csehek Magyarországon« - ma már hála istennek csak otthonról káromkodnak a magyarok ellen, s cikkünk csak a címét viseli: »A csehek Magyarországról:«

»A magyarok a párbajok korszakát élik - mondja a jóakaratú cseh újság -, összes kitűnő férfiaik mind politikailag, mind erkölcsileg lejáratták magukat. Hazájuk önállósága személyi érdekeknek szolgál. A magyar politikusok legnagyobb része meg van mételyezve Giskra »trinkgeldes« teóriájával, mely szerint a közügyekkel való foglalkozás éppen olyan életfönntartó mesterség, mint akármelyik más. Hogy ez elvnek hódolva Magyarországon mégsem jelentkezik annyi gazdag úr, mint Ciszlajtániában, annak egyedül az az oka, hogy a magyarok még mindig a félbarbárok álláspontjáról tekintik a világot s a pénzt, nem gondolván a jövővel, könnyen elverik, oly könnyen, amint megszerezték.

Ezen magyar lovagok közé tartozik gróf Zichy-Ferraris is, aki nemrégen halt meg párbajban kapott sebe következtében. E tehetséges fiatalember csakhamar oly polcra emelkedett, melyben befolyását saját érdekében és saját »tisztelői« érdekében érvényesíthette. Nem állt egyedül e tekintetben, mindnyájan úgy cselekedtek. A bécsi szenzácionális per, melybe a rendjelekkel svindlerkedő magyar urak voltak keverve, szép világításba helyezte a magyarok ez idillikus életét! A rendjelekkel, címekkel stb. üzérkedő állami hivatalnokok persze Magyarországban nem voltak a törvény elé állítva.

Minek is? Már az is nagy büntetés volt, hogy az oppozíciótól azon gavallérok lehordattak. Az oppozíciótól, mely ez alkalommal Cato szerepét játszotta a kormánypárttal szemben, de amely kormányra jutásakor szintén meg nem feledkezett volna önmagáról! A lehordott, bemocskolt urak nem folyamodtak a törvényszék elé, hogy becsületük helyreállíttassék, mert hiszen erre mocsoktalan, tiszta magaviselet kívántatik, sőt ügyeiket kényelmesebben intézték el: azon voltak, hogy az ellenséget a másvilágra küldjék. Magyarországon, ha valaki gyanúban áll, párbajhoz folyamodik. Ha ő győz, a becsülete helyre van állítva, ha őt ölik meg, részvétből elfelejtik gonoszságait. - Mindkét esetben a párbaj hathatós eszköz a becsület helyreállítására.

A korrupciót maga Tisza gyarapítja. Az ő javaslatai annak jellegét viselik, hogy a kormány iránti hűség anyagilag jutalmazandó. Igaz ugyan, hogy lassankint kezdik elhagyni barátai, amint ezt a legutóbbi vasúti javaslatai megbuktatása mutatja. De hát mit érne az, ha Tisza megbuknék? A helyét valaki olyan foglalná el, aki a maga és barátai meggazdagodására törekednék. Az oppozícióban szintén el van a korrupció harapózva: most az ország legalább jóllakottak által igazgattatik, de akkor már éhes hiénák körmeibe kerülne.

Van-e út, amely ebből kivezet? Akiknek szívén fekszik Magyarország sorsa, Sennyey nevét hangoztatják. Ez az egyedüli magyar államférfiú, aki még is nem járta magát. Fog-e ő a haza baján segíthetni? A korrupció keletkezését nagyobbrészt az erőszakos »választásokban« lehet keresni. Adna-e ő Magyarország népeinek szabad választásokat, merné-e ő, mint magyar, a nem magyar nemzetiségek elnyomását megszüntetni? Ha neki volna is kedve a bajon így segíteni, de a fanatikus magyarok között nem talál többséget, melynek segítségével céljait elérhetné. És azért a magyarokat a korrupció a katasztrófa felé fogja hajtani, melynek következményei előreláthatlanok.«

Eddig a cikk. Fájdalom, sok igaz van benne. Pirulva kell bevallani, hogy e betűkkel itt-ott eleven sebeinkre tapintott, melyek mind fölvérzenek. Azonban mégis sötétebbnek van festve a kép a valónál, e a gyáva düh és becsmérlési szándék rí ki a cseh lap soraiból, nem a tárgyilagosság.

Igaz, hogy Tisza Kálmán kormányzata rossz állapotba döntötte hazánkat, az is igaz, hogy veszélyben forog egzisztenciánk, alkotmányosságunk, de becsületünk nem, mert néhány emberről és néhány esetről nem szabad következtetést vonni az egész nemzetre. Még a legerkölcsösebb nép közt is, ha véletlenül erkölcstelen a vezér, bír magának egy kört teremteni, mely őhozzá lesz hasonlatos.

A nemzetből nem veszett ki a jobb rész: az első erkölcsös kormány, mely amint követendi, rögtön megtalálja.

Tisza kormányzata csak egy perc a nemzet életében: a következő pillanat úgy elsöpri azt, hogy nyoma sem marad.

Közeledik az ugorka-idény, a mort saison. A képviselőház ajtai bezárulnak, diplomaták fürdőre mennek, a lapok érdektelen dolgokról fognak cikkezni, unalmasan, szárazon. A meleg rendesen megállítja az események kerekét, úgyhogy az csak lassan, nehézkesen mozog.

A magyar országgyűlést is bezárták e hó tizenötödike táján, Tisza Kálmán miniszterelnök Ostendébe megy, s következik a parlament nélküli időszak.

Midőn az ülésszakot föloszlató királyi leiratot vissza kellett terjeszteni a felséghez egy későbbi határidő kitűzése iránt, a legbensőbb kormánypárti körökben az volt a nézet, hogy Tisza azon okból nem akarja még az ülésszakot bezárni, mert kétszer szenvedett parlamenti veresége után helyén valónak tartja valamely ügyben fölvetni a bizalmi kérdést.

És ez helyén is lett volna. Mert egy kétszer leszavazott kormány, ha van benne alkotmányos érzék, nem maradhat tovább azokon a székeken, melyeket legalább a látszat szerint okvetlenül bitorol, míg csak a bizalom azokban újra meg nem erősíti.

Hanem hát nagyon meg kellett volna változnia Tisza Kálmánnak, ha aláveti magát annak a fórumnak, mely az imént kétszer elítélte, vagy ha alávetette volna magát, akkor okvetlenül meg lett volna győződve róla, hogy ez a fórum diadalt szerez neki.

Hogyan? Tehát már Tisza Kálmán sem bízik mamelukjaiban? A hatalmas úr gőgje, ereje megtört volna? A geszti zsarnok félne már kiállani a fórumra, melynek évek óta ő a főkomédiása, hogy betanult grimaszaival és produkcióival újra tapsokat provokáljon?

Valóban úgy kell lennie. Mert nem az az eshetőség forog fönn itt, hogy talán nem látja a bizalom fölvetésének szükségét, mivel kicsinyes kérdéseknek tekinti azokat, amelyekben le lett szavazva. Először nem tekinti kicsinyes kérdéseknek, mert hatalmának összes eszközeivel forszírozta e kérdések keresztülvitelét, mutatja azt, hogy fölmelegítve hozta újra szőnyegre az odiózus ügyet, melytől minden jóravaló magyar ember megundorodott, mutatja a leszavazás után közte és Szapáry közt kifejlett éles jelenet, mely köztudomásra jutott a lapok útján, arra nézve pedig, hogy Tisza sohasem látja fölöslegesnek meggyengített állását kireperálni provokált bizalmi nyilatkozatokkal, számtalan megcáfolhatlan példa van az ő múltjából, egy egész inventárium a leköszönések- és különféle komédiákból, s most sem engedné át a bizalmi szavazatot, midőn hónapokig kell azon gyanú alatt kormányoznia, hogy sem a nemzetnek, sem az országgyűlésnek, sem a saját pártjának nem kell, ha nem volna kénytelen a félelem miatt, hogy a bizalmi szavazat fölvetésével pórul járhat, s kirántódik alóla a gyékény, melyet négykézláb igyekszik erősen megülni.

Valóban úgy áll a dolog, hogy a Tisza párt fölbomlásnak indult, s a vezér nem képes fönntartani a fegyelmet többé. Inkább kormányoz tehát, amíg lehet, tisztesség nélkül, hogysem a tisztesség végett a hatalom vesszen el.

A »tizenkettedik óra«, minden jel mutatja, nincsen nagyon messze már. A percmutató sebesen fut. Az éj megnyílik s elnyeli Tiszát, e kísértetet, e lidércnyomást, mely a nemzetre úgy nehezül, hogy az alig vehet lélegzetet.

A Tisza-kormány napjai meg vannak számlálva. Tisza maga érzi ezt, és ez a legbiztosabb jel. Ha már a »merényletek férfia« nem mer többé semmit és csak ideges ragaszkodást képes kifejteni e hatalomhoz, akkor rosszul állhat a szénája.

Idők múltával talán eljutunk odáig, hogy aki Magyarországon a sajtó szolgálatába szegődik, elkerülhetetlennek kell tartania a hazai nyelv bírását. Akár tíz év választ el tőle, akár több, de mindenesetre elkövetkezik az idő, mikor sem itthon, sem hazulról kifelé nem lehet közvéleményt csinálni más mint magyar nyelven.

Meddig várakozunk még ezen, a nemzeti önérzettel egyedül összeférő változásra, az egészen tőlünk függ.

Ha úgy, mint eddig, Tisza Kálmán kormányára bízzuk azt az intézkedéseket [!], melyek a magyar sajtó terjedését és ezzel szemben a német sajtó háttérbe szorítását volnának hivatva eredményezni, akkor persze igen-igen sokáig fönnáll még a mostani szégyenletes állapot.

Mert az csakugyan szégyenletes. Nem arról van csupán szó, hogy míg Ausztriában és Ausztria fővárosában, Bécsben tilos magyarországi hírlapot árulni, addig a mi türelmes, szép hazánkban ezrenkint kelnek el naponta a bécsi újságok. Ez legföljebb csak oly jogtalanság, melyhez nem egy hasonló más téren is dívik az úgynevezett paritás arculcsapására. S ha Tisza Kálmán úgy gondolja, hogy Bécs ebbeli tilalmában a törvény alapján áll, ha azt hiszi, hogy amit Bécsben így tesznek, az jól van téve, hát ezzel csak következetes marad minden más cselekedeteihez, melyek a Bécs iránti szolgai meghunyászkodás bélyegét viselik egytől egyig.

Tisza Kálmán miniszterelnök annyit maga is belátott, vagy helyesebben beismert (mert hiszen belátásai nyomán sok dolga jól végződhetnék az országnak), hogy a magyar hírlapokat sújtó bécsi elárusítási tilalom valóban nem egészen az egyenlő jog és egyforma méltányosság elvein alapul. Hát segíteni ígérkezett a bajon. Kísérleteket fog tenni ezzel és amazzal, hogy megszüntessen olyan tilalmat, melyet mi sem alkalmazunk a másik fél irányában.

A kísérletek előreláthatólag mit sem fognak használni, aminthogy nem használtak eddig sem, mert a bécsiek igen jól tudják, már régi és meggyőző tapasztalásokból, hogy a Tisza Kálmán kívánságai nem bírnak a jogos követelés avagy kényszerítő parancs szokott súlyával. Azokat teljesíteni a bécsiek tetszésétől és hajlandóságától függ, minekutána Tisza Kálmán így is, úgy is megmarad annak, ami: Bécs kész-köteles és engedelmes szolgájának, aki föltétlenül megnyugszik a hatalom szavában - saját hatalmáért.

Nem úgy! most az egyszer komolyan veszi Tisza Kálmán a magyar érdeket. Hiszen kimondotta nyíltan, hogy amint a leendő kísérletek sikertelenek maradnak, törvényt fognak alkotni az egyforma jog megmentésére.

Dehogy is hisszük el! - Az a törvény sohasem születik meg. Irányi Dániel, vagy más valaki évről évre, alkalomról alkalomra csak úgy hasztalanul fogja azt sürgetni, mint a polgári házasság intézményét. Ennek Trefort, Pauler bizottságában és a »holt kéz« titkos hatalmában amannak Tisza Kálmán szolgaságában és a Pressék és Zeitungok súlyosabb szavában rejlik az akadálya.

Szerencsére ezek a Pressék és Zeitungok mégsem olyan igen hatalmasak valójában. Legalább velünk szemközt nem. A magyar közönségnek csak akarnia kell, és Tisza Kálmán törvénye nélkül is úgy kitakarodnak tőlünk azok a német hírlapok, mintha itt se lettek volna. Mi magunk hozzuk meg a törvényt és foganatosítsuk egyúttal! Magyar ember se ne vegye, se ne árulja a bécsi újságokat.

És álljon ugyanez a szabály mindazon, az ország fővárosában, Budapesten megjelenő német lapokra is, melyek titkon vagy nyíltan a germanizációt és ezzel együtt sokkal veszedelmesebb tendenciákat is űznek. Nincs miért kímélnünk ezeket sem. Nagyon elérkezett az ideje, hogy okosabbak legyünk, mint türelmesek. Mert mikor odáig jutott a dolog, hogy a magyar Szegeden is bőven kelnek holmi gyönge német lapok, ezt már nem lehet jellemezni, csak küzdeni ellene.

Küzdjön a társadalom, mely erősebb tud lenni minden más fórumnál. Ha a magyar közönség szövetkezik a német lapok elleni jogosult harcra, annak okvetlenül meg lesz a jó eredménye. Megizmosodik, erőteljessé válik a magyar sajtó. Ami hiszen olyan nagy érdekünk!

A múlt gazdag volt nagy férfiakban: az ifjú Magyarországban csoda módra termettek a lángelmék, Vörösmarty, Széchenyi, Petőfi, Arany, Kossuth, Jókai, Deák támadtak, egyik nagyobb, mint a másik. A lángelmék fénye borította a hármas bérc hazáját, s az irodalom, mely mostoha gyermeke volt előbb a nemzetnek, melyet csak híréből ismert, nagy lett, a nagy szellemek fölébresztették a közérdekeltséget iránta, mert a nagy fény bevilágított a legsötétebb, legridegebb zugokba is. Igenis, az irodalom felköltötte a közérdekeltséget. Dicsőség, divat lett annak az ápolása. A mostohagyermek csodálatos módon nőtt, mintha mindazt, mit eddig elmulasztott, kipótolni akarná.

De a nagy szellemek nem örökkévalók, mint műveik. Egyenkint tűntek le a sírba, s helyettük nem támadtak újabbak. A zászlók gyöngébb kezekbe kerültek, s a közérdekeltség nagyon megfogyatkozott e zászlók ellen, kivált azon egy ellen, mely az irodalmat képviseli.

Az emberek csak az erősek iránt vonzódnak, pedig a gyengébbeknek van nagyobb szüksége a ragaszkodásukra. A közérdeklődésnek, mely a fényes nevek után indult el eleinte, át kellett volna szállania ezek kihaltával a zászlóra.

Fájdalom, nem így történt, a gyors haladás, mellyel Magyarország mint egy hatalmas ugrással előretaszította magát, hogy arra a nívóra állhasson, melyen Európa más művelt államai, megbosszulta magát, mert útközben meg kellett állania, mert az Atlaszok, akik vállukon emelték az óriási terhet, kihaltak: szomorú visszaesés következett, a virágzásnak indult szépirodalom csenevészedni kezdett, a nagyok nyomdokait muhar, gaz verte föl...

De hát a közönség hova lett? Elvonult ő, aki eddig üstökös csillagok járását nézte, nem tuda gyönyörködni apró csillagok halványabb fényében - a természetellenesen gyors haladás okozta ezt, mert igen jól mondja Thiers: hogy »üdvös csak a lassú haladás lehet, mindennap egy lépést tenni a cél felé, és sohasem akarni egyetlen merész ugrással érni oda«. A lassú haladás iránt elvesztette a nemzet érzékét, majd türelmét, s közömbös lett az irodalom iránt.

Pedig az nem jól[!] van így: az óriások hadd hozzák össze a nagy köveket az épülethez, de becsüljék meg azokat is, kik a kis tégladarabokat egymás fölébe rakják, mert a ház a kettőbül együtt épül.

Jókai, e nagyok egyik élő legnagyobbja, visszasírt a múlt után... Ő, aki látta, hogy a nagy írók szülik a közönséget, zseniálisan megfordítja az igazságot, s kimondja, hogy a nagy közönség pedig szüli az írókat.

S ebben talán igaza lehet.

Megindította a mozgalmat. Nem is hitték, hogy sikerüljön. Elviselt jelszó már az az »irodalom«. A pusztában elvesző hang lesz itt minden buzdítás.

De nem az lett. Hála Istennek vannak még lelkes hazafiak, kiknek szívén fekszik a nemzeti haladás e fontos tényezője.

Tegnap összejött tekintélyes férfiakból az értekezlet, gróf Karácsonyi Guidó elnöklete alatt, mely végre is fölkarolta lelkesen a magyar szépirodalom terjesztését, - kimondván, hogy anyagi áldozatokra is kész.

Megtörtént az első elhatározó lépés, de ez nem elég, ez csak a kezdete, s az élő ige csak úgy fog testté válni, ha az összes olvasó közönség átérti és átérzi az irodalmi bajokat, s minden ember tehetségéhez képest hozzájárul az irodalom fölvirágoztatásához.

Jókai az irodalmi bajok, a pangás legfőbb okául azt fejtette ki, hogy a házaló könyvkereskedők ingyen szerzett német és francia, sokszor selejtes szépirodalmi munkákkal árasztják el a magyar közönséget, az eredeti magyar művek tehát ez oknál fogva nem kapnak vevőt. E léha férckiadmányok kiszorítása a föladat.

De e föladat megoldásában megoszlik a teher az írók, kiadók és a közönség közt, mert nem elég az, hogy nemesebb irányú művekkel szorítsuk ki a selejteseket, ez leginkább a közönségtől függ, mely ez ideig nem sokat törődik irodalmi értékekkel és iránnyal. A közönségnek magának kell áthatva lenni azon érzelmektől, mely a csütörtöki értekezletet vezette, s akkor, csakis akkor fog sikerülni teljesen a nemes szándék, melynek szószólójává lenni minden becsületes magyar embernek kötelessége.

Bár ezt tenné mindenki, midőn könyvet venni, vagy folyóiratot hozatni akar, hogy kikérné tanácsát olyan embereknek, ki azon magaslaton áll [!], hogy a nyomtatott termékek értékét ismeri.

S ha ezt tenné minden ember, egyszerre ki lenne gyógyítva, hála istennek, minden baj, mert vagyunk már elegen Magyarországon, akik olvasunk, de nem vagyunk elegen a válogatósak.

Egy idő óta még Prágánál is prágább város lett Zágrábból, s alig néhány napja s máris harmadszor kell odafordulnia a magyar sajtó figyelmének.

A magyar-horvát pénzügyi kiegyezés fölött folytatott tárgyalások, bár nagyon unalmasak valának, volt bennük némi tanúság [!] mindamellett. Beszéltek ott sok tarka-barka dolgot az ellenzékiek: Urbanovics, Starcsevics, Vojnovics. Természetesen egynek sem tetszik a kiegyezés, mégpedig leginkább azért, mert nem eredményezte Horvátországnak a határvidék bekebelezését, amire pedig a jó horvátok hajdani nemzeti párti része különösen számított. Vojnovics is emiatt hibáztatja a pénzügyi kiegyezést, mely szerinte nem annyira pénzügyileg kedvezőtlen, mint inkább politikailag.

Vojnovics körülbelül a legkomolyabb és legszámbavehetőbb szónoka a nemzeti pártnak, minélfogva a kormánypárti, jobban mondva a magyar érzelmű horvát szónokok jobbadán az ő beszédére feleltek, mint például Kussevics, vagy Sram, ki bebizonyította, hogy a határőrvidéki provenienciákról való lemondás a jövőre nem veszteség Horvátországra nézve, hogy a magyar kormánynak joga van a horvát vallási alapokhoz, hogy Magyarország adóterhe sokkal inkább gyarapodott az első kiegyezés óta, mint Horvátországé, s hogy Horvátország mégis élvezett olyan arányban beruházásokat, mint Magyarország.

És ez igaz is, ha csak Horvátország új vasutait nézik is, be kell ösmernie minden elfogulatlan embernek Sram és még nehány kormánypárti szónok beszédének helyességét, kik Horvátországnak Magyarországgal való kapcsolatát előnyösnek találják.

Örülünk, hogy a horvát tartománygyűlésen maguk a horvát szónokok meg bírták magyarázni, miszerint Magyarország igazságosan és méltányossággal bánik velük, de sajnáljuk, hogy a viszony jellemzésénél mindenütt csak a hideg érdek hozatott föl argumentumul, és sehol sem hangsúlyoztatott a rokonszenv s a két nemzet közti testvéri kötelék, amire pedig nagy szükség volna a jelenben, s még nagyobb szükség lehet jövőre.

Valóban elszomorító volt eddig, hogy e nemzetet eddigelé minden rossz irányban elvezették vezérei, elfordítván szívét a mienktől, s a mienket őtőle, rosszakaratból tették-e, vagy fanatizmusból és hóbortos álmok befolyása alatt, nem keressük, hanem egyszerűen örömmel konstatáljuk az örvendetes fordulatot, mely e kiegyezés tárgyalásával bekövetkezett, hogy t.i. Horvátország rendei önnön maguktól látták be az igazat, saját szemeikkel, melyeket eddig a látásban az irántunk érzett fekete gyűlölet akadályozott.

De hogy ez így van, hogy e népet állandóbb érzelmekkel nem kötjük magunkhoz most, midőn ők is engedékenységet tanúsítottak, valljuk meg, némi részben magunk vagyunk az okai, mert mi vagyunk az uralkodó, a hatalmas fél, mi csatoltuk magunkhoz Horvátországot, mi kötöttük össze sorsát a mienkkel, s mégis vajmi keveset törődünk vele.

Ezt pedig nem úgy értjük, mintha akár engedményekben, akár anyagiakban nem eleget tettünk Horvátországnak, hanem igenis politikusaink kevés gondot fordítanak viszonyaira, helyzetére, nem bíbelődnek vele, hideg közönnyel nézik baját, örömét, amikor az nekünk sem nem árt, sem nem használ, egy szóval nem igyekszünk vele elhitetni azt, hogy az a darab föld egy része ennek a másik, nagyobb darab földnek.

E mulasztás minket terhel. Sok baj keletkezett ebből, s sok fog még keletkezhetni, mi is megbánhatjuk, Horvátország is. Igyekszünk tehát elfoglalni Horvátországnak a szívét is, mert minél jobban megerősödik az örök dacában közgazdaságilag és társadalmilag, annál nehezebb lesz a magyar befolyás érvényesülése.

»Kedves híveinknek királyi üdvözletünk!« Az országgyűlés be van rekesztve. Ami a képviselőházi tárgyalások folyamában engedelem nélkül történik, arra most teljes szabadságot nyújt a királyi leirat. A honatyák otthagyhatják a fővárost és a Sándor utcai palotát, ott az ország dolgát, s mehetnek haza a maguk dolgára, aratni, ha van mit.

Ebben az esztendőben tán kerül mit aratni. A vetések szépen állanak, biztató kilátások vannak az idei termésre: árpa, rozs, búza, ha az eddigi kedvező időjárás így folyik tovább, bőségesen megfizetik, amit munkában, verejtékben ráfordított a nép földei művelésére.

Bizony nagy ideje, hogy egyszer már elégséges jutalmát lássa a magyar ember földműves munkájának. Hiszen oly igen régen nem esett ez meg rajtuk. S sohasem volt rá égetőbb szükségünk, mint most, mikor még télen is keserves verejtékkel izzadtuk az adót.

Sokat beszélhetnének erről a fővárost odahagyó országgyűlési képviselők, kik ebben az esztendőben is, csakúgy mint mindenkor, gondolatlan bőkezűséggel szavaztak meg a bőrünkre mindent, amit közös és alkotmányos miniszterek tőlük kívántak.

Meddig tolják még ezek a jó urak Tisza Kálmán elkényszeredett szekerét, azt nem tudjuk. A fölfrissítésre nagyon is ráutalt minisztérium úgynevezett rekonstrukciója nemigen alkalmatos e beteg kormány hosszas életben tartására. Ordódy Pál (az első fecske), akit Tisza beverbuvált Péchy Tamás helyébe, még akkor se jelentene tavaszt, ha Ordódy egyáltalában jelentene valamit. S így nem vagyunk egészen remény nélkül. Ez a mostani kormány, mely már annyira elkopott idáig is, hogy a fejelését sem állja, isten segedelmével nemsokára odakerül, ahova beválik: a lomtárba, az elfeledés zugolyába. Ha ugyan majd annak utána is egyhamar el tudják felejteni a mostani kormány uralkodását, melynek hogy keserves emlékei maradjanak fönn, busásan gondoskodik róla Tisza Kálmán.

Egy percig sem szűnik meg erről gondoskodni. Nem feledkeztek meg erről a lefolyt országgyűlési ülésszakban a honatyák sem. S hogy most elszélednek haza, sokat beszélhetnének választóiknak utóbbi működésükről. A jámbor választók, kik önkéntes vagy rájuk tukmált bizalommal küldtek katonákat a Tisza Kálmán táborába, aligha köszönnék meg követjeik számoskodását. Alighanem rájönnének, hogy ami oly szépen hangzott programbeszédnek, az siralmas másképp szól most, mikor a kilátásba helyezett eredményeket kéne valahogy számon adni a tőlük nyert megbízás értelmében.

Hiszen hát Tisza Kálmán csatlósai nemcsak a hűségben, de a fortélyosságban is excellálnak. Már minek mondanák ők el választóiknak illendő őszinteséggel, hogy az eltelt 8 hónap alatt ilyen meg amolyan jó dolgokat műveltek. Mikor ez nem igaz! És minek hazudnának, mikor nem kénytelenek vele? - Sokkal kényelmesebb semmit sem beszélni. Gondolkozzanak felőlük a polgárok, ahogy nekik tetszik. Új választásig majd csak fordul a sor, akkorra majd kiadja az ő bölcs uruk megint az olcsó jelszavakat, melyekkel ismét könnyű lesz választókat fogni.

A beszámoló beszédek ideje hát kezd lejárni. Egynéhány kivételével, a többi képviselő fölöslegesnek tartja most, a küszöbön levő szorgos munka idején »tisztelt polgártársait« efféle csekélységekkel incommodálni.

A honatyák lopva, csendben, inkognitó utazgatnak haza, kerülve kortest és pártvezért választóikkal együtt. Ezek még kérdést ejthetnének náluk ország dolgai felől. Hát inkább kiveszik magukat nemes törvényhozóink a tanya rejtekébe és ott béreseket, kocsisokat s egyéb szolgaszemélyzetet hajszolnak munkára, kötelességtartásra.

Hogy azután mikor az új ülésszak megnyílik, szeptember 25-én ők maguk vegyék át ismét a »szolga« szerepet odafönt Budapesten.

Az történt, ami még soha. A veszedelem hozta a szerencsét.

Szeged katasztrófája emlékeztet azokra a halálfej alakú edényekre, amelyekben az életeszencia van.

Igen, kétségtelen már, hogy itt különb város fog lenni az - előbbinél. A szél, mely fölkapja az összekavart port és az asztalos műhelyek forgácspántlikáit, hogy gomolyokban forgassa a levegőben, egy nagy jövőnek tanújeleit ringatja szárnyán, mert az épülő házak anyagából szóródnak be porral és forgáccsal a »hajléktalan város« fiatalodó utcái.

Ami előbb álomból óhajtás lett, ami utóbb óhajtásból ténnyé vált, azon már kételkedni nem lehet. A város épül. Felhők, ha évek múlva erre járnak, a házfödelekre ülhetnek pihenni. Mert ahol kunyhók voltak, házak épülnek helyettük, s magas paloták ott, hol házak voltak.

Ki hitte volna? Senki. S hiszi most mindenki.

Isten a dolgunkat fölvitte. Az ország kényeztetett »betege« lettünk. Olyan jó dolgunk van, hogy szinte kényelmetlen lesz a kórágyból fölkelni.

Annyira kenegették, simogatták a fájó lábunkat, hogy egészen rászoktunk, s odanyújtottuk az egészséges lábunkat is: hadd cirógassák azt is.

S bizony cirógatta az ország, hogy szinte csurog róla az izzadság a nagy részvéttől: áldja meg az isten ezt a jó országot, amely senkinek se különb édesanyja!

Volt egy kis nimbusza a városnak. Azzal lett csinálva a részvét, hogy a részvét segélyt teremtsen.

De a részvét többet tett: megteremtette a segélyt, s azonfölül a kis nimbuszból nagy nimbuszt csinált.

Virágból, ha gyümölcs lesz, a virág elvész: az a sorsa - itt a virág is megmaradt nagyobbnak, szebbnek: az a szerencsénk.

Mindenünk van: Nimbusz, Segítség, Munka. Ez az utóbbi a magunké. Az első kettőt adták, akik talán nem is tartoztak nekünk, a harmadikkal mi tartozunk »magunknak. Minden adósság közt ez a legnagyobb.

Lerójuk. A vér máris egészségesen kezd az erekben lüktetni, s amint föllábadóban beteg szokásaként mindent apróra megbeszélnénk, nem egyszer jutott már eszünkbe a többi közt, hogy tulajdonképp kinek is tartozunk mi leginkább köszönettel, hogy talpra állunk?

Azt mondtuk, hogy az ország részvéte emelt föl.

Igaz, de kinek köszönhetjük akkor azt a részvétet? Mert! sem támad magától, se jó, se rossz. A kolera, mely egyszerre elborítja a levegőt, keletkezik mocsárokból, háborúkból; az illatot, melyet a szél széthordott egy-egy reggelen, olajfaerdőkben szedte.

Erdő adta.... de mit érne ha a szél szét nem hordta volna?

A részvét kútforrása maga Szeged lehetett, a mag tán innen van, - de annak még ki is kellett kelni mindenütt...

Kinek az érdeme ez?

Király szemének könnye lett volna ily termékeny, s ilyen áldással viselős?

Nem, - a királyt már a kész részvét hozta ide. Könnye szánalom volt, kegynek mondták, szava biztatás volt, ígéretnek nevezték, a könny és biztató szó nem volt hiába.

Mert e könny első csöppje lett a jóság kifogyhatatlan forrásának, s mert a biztatást kötelezőnek nézte az ország.

Vagy a nagyhatalmú miniszter, Tisza Kálmán palotájából pattant volna ki a szikra, mely egyszerre átmelegítette, átvillanyozta a szíveket Szeged mellett?

Nem, - mikor Tisza Szegedet fölkarolta, akkor már az egész közérzület nyomása alatt cselekedett.

Melyik szél hordta hát szét az olajfaerdő illatát?

Talán gondoltunk már rá, de még nem volt kimondva hogy: a sajtó.

Mikor március sötét éjjelén megkondult, majd elhalt a vészharangszó Szegeden,.... tovább kongott az, és soká kongott mindenütt,... hol a betűk beszélni tudnak.

A magyar sajtó teremtette a közrészvétet, s a közrészvét hozta le a királyt. Király s a közrészvét, e kettő együtt tette kezdeményezővé a minisztert, engedékennyé a parlamentet. A »hatodik nagyhatalom« nyert meg itt ismét egy nagy háborút. Ülje meg az áldás fegyvereit örökkön örökké!

Leégett Kolozsvár, elpusztult Miskolc, jó magyar város mind a kettő, de a sajtónak más dolga volt akkor, vagy nem látott pusztulásukban nemzeti ügyet veszni, s a két szerencsétlen városért nem történt semmi, mikor azonban Szeged pusztult el, egyszerre fölhangzott a jajszó, néma betűk vitték mindenfelé a zokogást, halott feküdt a ravatalon minden háznál.

Majd a föltámadás trombitája harsant, s meg nem szűnt míg a szívek meg nem nyíltak, és amíg föl nem pattant fölöttük a koporsó födele.

Nem a helyi sajtóról szólok - egyetlen forró csöpp át nem melegíthet egy egész tengert, ha hideg, hanem szólok az összes hazai sajtóról, s különösen arról a lapról, amelynek valamennyi között legtöbbet köszönhet Szeged városa.

Ez a »Pesti Napló«.

Az »Egyetértés« állhat csak meg mellette. Az »Egyetértés« sokat tett Szegedért, sokkal tartozik neki minden szegedi ember, de mégsem annyival, mint a »Pesti Napló«-nak.

A jó »Pesti Napló«, mely egy harmadszázad óta tartja tenyerét a nemzet szívén, mely hol megvénül, hol megifjodik, a jó »Pesti Napló« nem hagyott el bennünket a veszedelemben, betakart nagy lepedőjével s szolgálatunkra bocsátotta azt.

Soha melegebben senkit sem szerettek, soha szavaknak meggyőzőbb ereje nem volt. Melegség sugárzott minden cikkből, mintha érző szívekből volnának összerakva a sorok.

Urváry Lajos- és Kaas Ivoré az érdem: sohasem mulasztottak el egy adott alkalmat sem, hanem fölkerestek minden képzelhető alkalmat.

Tizenegy cikk jelent meg a »Pesti Napló«-ban körülbelül egy év alatt a mi érdekünkben, ott, ahol igazunk volt, mi mellettünk, ott, ahol nem volt igazunk, ott is a mi védelmünkben.

Tegnapelőtt jelent meg a tizenkettedik cikk a szegedi egyetem mellett, melynek eszméje jóformán e lapban keletkezett s ért meg annyira, amennyire van.

Ez alkalmat ragadtuk meg, ha tán későn is, némileg kiemelni azon nagy érdemeket, melyekről mindenki kell hogy tudjon Szegeden, azon nagy érdemeket, amelyeket a magyar sajtó szerzett együtt és egyenkint, de amelynek két legbátrabb, ügyeinkben legéberebb képviselőjét, az »Egyetértést« s különösen a »Pesti Naplót« illeti köszönetünk legnagyobb mértékben.

Ideje lenne, hogy a közgyűlés is tegye meg e tekintetben kötelességét.

Mert ahol a köteles hála sem terem meg, bizony nagyon sivár talaj az.

Sivár talajba pedig ezentúl kinek volna kedve ültetni virágokat?

Az európai politikának rég volt olyan csendes nyara, mint az idei. A berlini konferencia működését kivéve, mely olyan, mint a szentelt víz, alig fordul elő olyan mozzanat, mely méltó lenne a megemlítésre.

A mi szűkebb belvilágunkban, melynél tovább vidéki lapnak kiterjeszkedni, egyes meglepő európai események ismertetését kivéve, nem lehet föladata, szintén csendes medrükben folynak a dolgok, s ha jó Prónay József újdonsült államtitkár és megrozsdásodott mameluk nem szánja rá magát, hogy a mezőkövesdi kerületben beszámoló beszédet mondjon, akkor a lapoknak abszolúte nincsen miről írniok.

Azaz mondhatott volna ő beszámoló beszédet a mezőkövesdi kerületben, csak bolondot ne mondott volna.

Vagy hogy talán nem is mondott azzal bolondot, amikor kijelentette, hogy a szélső baloldali törekvések jogosultak, hanem az egy előre kiszámított taktika első griffje.

Mert, amíg csak maga Prónay József mondta ezt a mezőkövesdi kerületben, addig ugyan írtak róla a lapok, magyarázgatták, toldozgatták, mert tárgy szűkében kénytelenek valának vele, de azért mind azt hitték, hogy Prónay József bolondot mondott. - Amióta azonban Csernátony Lajos, szintén megrozsdásodott mameluk, az ő »Ellenőr«-jében (vagyis inkább a Tisza »Ellenőr«-jében) megpecsételi ezt a mondást és kijelenti, hogy egy jó hazafi sem mondhat le arról a törekvésről, hogy Magyarország önálló ország legyen, azóta mindinkább bizonyosabbá válik, hogy Prónay József nem annyira mondott bolondot, hanem egy új lépvesszőt vetettek ki vele a nép számára: egy új lépvesszőt, melynek rövid summája az, hogy Tisza Kálmán a néppel érez, hogy a közjogi alapon sántikáló, hogy a minden liberális intézményt eltipró és a Bécsnek görnyedező miniszter egy független Magyarországról ábrándozik, s hogy ha - quod deus avertat, mondják ők - meg találna Tisza Kálmán, a rebellis vérű hazafi bukni, akkor bizonyára a szélsőbalhoz megy át összes cókmókjával (mamelukjaival) egyetemben.

Takaros fortély és egészen új. Meglehet, hogy jól is van tervezve, mert az áldott Magyarországon könnyen hagyja magát elbolondítani a nép, még azok által is, akik már többször rászedték. A nyájas arc és a kacérkodás többnyire sikerre számíthat.

Hanem hát Tisza Kálmán úrék is bizony szűken lehetnek, ha már ilyen nem éppen tisztességes fortélyhoz kell nyúlni, hogy uralmukat fönntarthassák ideig-óráig, a népszerűség ilyetén erőszakos kitatarozásával.

Prónay államtitkár szavai nagy port vertek föl, ha a nép közt nem is, de annál nagyobbat a politikai körökben, s azoknak fontosságát a Csernátony cikke után tagadni nem lehet.

Kétségtelen, hogy a nemzet Tisza Kálmán csínyjeinek egy újabb nemével áll szemben, de bizton reméljük, hogy a »bihari pontok emberének« legalább a sanior pars nem fog elhinni semmit.

A szélső balpárt hívei pedig, ha keblük ellágyulni találna az apostolok útján kieresztett új tanok hallatára, s könnyenhívőségük talajában a rokonszenv kezd csírázni Tisza mellett, legyen az a rokonszenv annyira teljes és őt körülölelő, hogy kívánják ők egészen maguk közé, s ennek elérése végett működjenek közre velünk együtt a megbuktatásán.

Majd igazándi-igazán kiviláglik akkor, hogy bolondot mondott Prónay József államtitkár és megrozsdásodott mameluk a mezőkövesdi kerületben.

Arany búzakalászok, az alföldi rónák legszebb ékességei, tibennetek van a mi bizalmunk.

Amit a Tisza elrontott, ti pótoljátok vissza, s amit a Tiszák megtagadtak vagy elhibáztak, azt is csupán ti üthetitek helyre.

Aminthogy nincs is panaszunk. Gazdagon dűl az áldás a sarló alatt, s hogy jól fog fizetni a búza, nagyban bíznak a gazdák.

Földművelő ország vagyunk, s hiába kapaszkodunk problematikus pénzügyi operációkhoz, hiába találunk ki új adónemeket, hiába törik eszüket államférfiaink létező vagy nem létező források fölkutatásán, melyekből jövedelem bugyogjon föl, nem ér az semmit, vagy legjobb esetben is igen keveset, a dirigáló kerék az aratás. Ettől függ minden államférfiak bölcsessége, közvélemény átalakulása.

Az ország minden részéből kedvező tudósítások érkeznek, a fagy és rozsda csupán jelentéktelenül ártott az őszi vetéseknek: meg lehetünk elégedve az eredménnyel.

Különösen mi szegediek lehetünk megelégedve, igaz, hogy nekünk volt a legnagyobb szükségünk a jó termésre, mert enélkül holt betű marad a rekonstrukció.

Az emberek könyöradományaihoz és az ország segítségéhez harmadikul az isten segítsége járult, s ez ér a legtöbbet, erre volt a legtöbb szükség. Mert bizony csak az isten keze gyógyíthatta be a sebet is, amit ő ütött.

S azt sem egyszerre!

Évek kellenek, áldásos, hosszú évek s azok mellé türelem, lankadatlan igyekezet és fáradságos munka.

Jellemző a humoros magyar példabeszéd, hogy: »Adjon az isten jó termést és zsidót hozzá, aki megvegye«, mert zsidó nélkül nem sokat ér a bő termés sem.

Ez a mi bajunk. Ha semmink sincs, nincs mit eladnunk, ha van valamink, nincs vevőnk. Ezen kellene a kormánynak segítenie. Erre való volna a kereskedelmi politika.

De a kormányok szűklátókörűsége, érdekeink helytelen fölfogása, nem emelhet ki a bajból, benne leledzünk folyvást, s várjuk a jobb időket, amelyek nem jöhetnek el maguktól.

Olyanok vagyunk, mint az a kereskedő, aki az üzletbe vezető ajtókat befalaztatja, s mégis jó vásárt akar csinálni.

Egy jobb közgazdasági politika s néhány termésgazdag év az egyedüli remény még, ami az országnak fönnmaradt a Tisza-éra sivár kilátásai közt.

Adja isten, hogy ne csalódjunk s hogy a jelen esztendőhöz hasonló évek következzenek annak bizonyságául, hogy »Mundus se expediet«.

Igazi anyánk: a föld, adja azt vissza kétszeresen, amit mostohánk: a kormányzás elszed tőlünk.

Mi pedig szegediek, akiket most megbocsáthatóan, inkább vezet a szűkebb patriotizmus, mint egyébkor, vegyük a föld idei áldását ezúttal - legyen az bár véletlen - ne véletlennek, keverjünk némi miszticizmust az örök természet bölcs működésébe, s vegyük a föld idei áldását egy olyan adománynak, melynek mindenik része egy szent bizomány, hogy építsük föl belőle magyar unokáink számára ezt a várost s egyetlen fillérje se legyen haszontalanul elfecsérelve.

Nincs semmi újság. Ha elmondtuk is már egyszer, hát még csak ismételjük nagy elkeseredésünkben, hogy bekövetkezett a holt évad. A berlini konferencia be van fejezve, azt most a dolgok azon komplikálása követi, melyeket diszkrét jegyzékekben végeznek a nagyhatalmasságok, lassan-lassan ásogatva az aknákat innen is, onnan is ama célpont felé, melyen a török birodalom áll, hogy azt annak idején a levegőbe röpíthessék és szétszórt tagjain osztozkodhassanak, persze nem valami szent békességben, hanem marakodva a koncért és azért: kinek van több jussa a prédához.

Bizony azt nehéz lesz megállapítani, ha előbb vagy utóbb elérkezik a fölprédálás határideje és nyílt verseny tárgya leend a halálra szánt ország minden íze. - Hát erről most korán van még szólani.

A külföldön általában sehol sem történnek jelenleg tárgyalható dolgok. Csakúgy, mint nálunk nem, ahol a képviselőház nyári szünetével beáll egyúttal a cselekvés szünete is.

Képviselők otthon hűsölnek és egyik-egyik rászánja valamely hűvösebb vasárnap esti óráit, hogy szebb reményekkel mulattassa tisztelt választóit, számolván nekik ország dolgairól, melyek hisz jól folynak, ha kormánypárti követek számolnak be vélük.

A miniszterek is el-elhagyogatják a nagy melegben izzadó személyzeteiket és eljárnak vidékre körutakat tenni. A hasznost összekötik a kellemessel. Ha ugyan haszon is van valamiben azóta, hogy ők a piros székekben ülnek.

És más közlendők teljes híjával lévén, a hírlapok hűségesen följegyzik útra kelt miniszterek kirándulásait minden részleteikkel. Mikor ültek vasútra, kocsira a jó miniszter urak, mikor indulnak, mikor érkeznek, ki fogadja őket, miből állt az ebéd, a vacsora. Mellesleg még céljait is fürkészik az utazgatásoknak és belemagyaráznak azokba nagynál nagyobb horderőt.

Vajon mit tudnak kisütni Tisza Kálmán geszti kirándulásából? - Pihenni ment haza az erős fáradalmak után. Van ok pihenni. Amit tegnap tett, amit ma cselekszik, minden ténye után tarthatna pihenőt, bár minél hosszabbat. Annál kevesebb telnék intézkedéseiből.

A nyári idényt is méltón nyitotta meg Dávid zágrábi pénzügyigazgató szándékolt visszahívatásával. Horvát testvéreink meg vannak vele elégedve nagyon, aminthogy ő is meg volt elégedve a horvátokkal mindannyiszor, valahányszor szüksége volt reájuk szavazás dolgában. Szép ez a kölcsönösség: egyik kéz mossa a másikat: - Az áldozat nem valami rettenetes. Végre is teljes mindegy az Tisza Kálmán miniszterelnöknek, hogy a horvát tisztviselők tudnak-e magyarul vagy nem. Mindegy neki, hogy Dávid tanácsost illette volna-e fényes elégtétel, amiért hazáját híven, lelkesen igyekezett szolgálni, vagy pedig a jó horvátokat, amiért frontot csináltak ellenünk, amiért lármáztak, kiabáltak.

Ha későn is, utólagosan ráér erről gondolkozni a miniszterelnök geszti magányában.

A magyar zászló megcsúfolása Egerben képezi a napi eseményt. A hosszantartó és végtelenül unalmas holtidényt e kellemetlen esemény zavarta meg.

Íme, látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Ez hát a magyar állam ereje és hatalma? Hol vagy most erélyes Tisza Kálmán, ki kevélyen vered melledet számtalanszor, mikor arra hivatkozol, hogy mindazokat, kik a magyar állameszme ellen tesznek, keményen megfenyíted?

Itt az idő; most: édes hazánk színei csúffá lettek téve, hatalmi szóval, katonai erőszakkal a saját fészkünkben, egy nyílt, szemtelen kihívás volt az, mintha amaz embernek, aki a csúfságot elkövette, nem is egy nemzettel, hanem egy gyülevész csordával volna dolga, mely meghódítva, rabigába görnyedve fetreng az osztrákok lábai előtt.

Hol merte venni magának a kvalifikálatlan vakmerőséget egy idegen, ha nem onnan, hogy látja, napról-napra mint süllyed a magyar állam, s hogy hatalma csak papíroson van, úgy, hogy a magyarság elleni packázás nem is vétség annyira, mint inkább hadi virtus.

Az egri botrány nagy izgatottságot szült országszerte, és nagy fölháborodást, mert semmi sem föllázítóbb a magyarra, mint a legszentebbnek, amit a magyar zászlóban tisztel, azon eszmének meggyalázása.

Az egész országban manifesztációkra készülnek. Olyan dolog ez, amit megtorlás nélkül hagyni nem lehet.

Más államokban méltóságos nyugalom ülne az arcokon, mert tudnák, hogy mint a villám lecsap a miniszter keze a galád bűnösre. De itt már lemondtak mindenről, itt maga a nép készül manifesztációkra, hogy ezzel mintegy kényszerítse a minisztert a föllépésre ez ügyben.

A főváros köreiben már megindult a mozgalom, hogy a főváros a legközelebbi közgyűlésén adjon méltó kifejezést efölötti megbotránkozásának, s azon óhajának, hogy ez eset méltó megtorlást nyerjen.

Mindenki izgatottan várja, mi fog történni.

S bizony kevés kilátás van rá, hogy a magyar állam meghurcolt méltósága elégtételt nyerjen - van rá analóg esetünk itt e vidékről, s az esetet sokan ösmerik.

Egy katonatiszt, egy egyszerű közös hadseregbeli hadnagy, választások alkalmával megpillantott egy nemzeti zászlót egy közelfekvő faluban a templomon. A bakafántos lajdinánt megparancsolta embereinek, vegyék le azt a hitvány rongyot, s mikor levették, megtaposta, szaggatta és megköpdöste.

A hazafias királyi ügyész beavatkozott e dologba, vizsgálatot tartott és beterjesztették az aktát a hadügyminiszterhez. A hadügyminisztertől elküldettek a közös hadügyminiszterhez, a közös hadügyminisztertől a magyar igazságügyminiszterhez, s a vége az lett, hogy a királyi ügyész kapott egy vastag dorgatóriumot, hogy minek üti bele az orrát mindenbe.

Szomorú, nagyon szomorú példa ez a legközelebbi múltból, s levonhatja belőle ki-ki a tanulságot a jelen esetre is.

A közönség haragszik és igaza van. Az ő haragja többnyire jogosult, mert érzelmeiből indult ki s azokat nem lehet elaltatni, sem hamisan hangolni, mert amit valaki érez, az igaz: azt nem lehet megcáfolni, arra lehet mondani, hogy bolondul érez, de amit érez, az érezve van, hideg ész azt le nem hűtheti, okoskodás, logika meg nem szüntetheti: a kétszer kettő négy: ami valakit sebez, az annak a valakinek fáj.

A legközelebbi napokban nagy szenzációt okozott egy eset, s mert nagy szenzációt okozott, általános megbeszélgetés tárgya volt a városban. A tényállás akörül forgott, hogy a királyi biztosság egy tagja kíméletlen modorban beszélt a felekkel.

Volt mindenféle vélemény pro és kontra. Mondták, hogy modora kihívó, túlzó, hogy élesen irányult éppen egy osztály ellen, mely dacára annak, hogy a kormány ez osztályt rendszeresen lejáratni igyekszik, még mindig tisztelt, hatalmas és nemes törekvésekben buzgólkodó jelentékeny része a nemzetnek. Argumentáltak amellett, hogy helyes dolog volt ezen kíméletlen modorú biztosi tanácsost megtorolni, rendreutasító szavakkal, mert arra nem lehet joga semmiféle nagy potentátnak, hogy goromba legyen a felekkel ott, ahol ő is csak fél, s csupán egyezkedési természetű dolgokkal van megbízva, - és ez igaz is.

Másrészről ismét fölhangzott, hogy isteni türelem kell hozzá, hogy az ember végighallgassa a sok haszontalan fecsegéseket, melyekkel az úgyis elkésett tárgyalások menete akadályoztatik minden gyakorlati haszon nélkül, mert itt nagyon jelentéktelen része lehet e kapacitációnak. S éppen semmi értelme a hosszú szócsépeléseknek, melyek nemhogy tisztáznák a különféleséget, hanem az érdek-összeütközést szül, sőt inkább összezavarják, összegombolyítják, úgy, hogy valóságos káoszt telepítenek, kivált az ügyvédi fillippikák, a felek agyvelejére. S ennek a közérdekre nézve semmi haszna, - mert elkerülhetlen, hogy egyik-másik fél ne a rövidebbet húzza... hiszen egyetlen kenyeret sem lehet egészen egyenlően elosztani, hát még egy egész város minden telkét.

El lett mondva, hogy biz itt nincsen ok a haragra, hiszen akárkivel megtörténhetik, hogy összevész, hát még azzal, akinek különben is olyan hirtelen természete van.

A higgadtabbak fölemlítették azokat az érdemeket is, melyeket azon biztosi tanácstag szerzett más téren itt Szegeden, s hogy tán éppen erélyes, kíméletlen modora vívta ki sikereit, mert szent egy igaz, hogy Kapisztrán óta olvasóval és keresztvízzel még nem vertek meg ellenséget. S »kérem alássan«-okkal még nem vittek keresztül olyan dolgokat, mikben az egyesek érdekét sokszor nagyon alá kell rendelni a közérdeknek. Ide erély, vasakarat, szívósság kell, sőt gorombaság is.

De az okoskodások mind meddők, mert a közönség sértve érzi magát és haragszik.

A sértett osztály orvoslást keres és talál is, mert azon férfiú azért működött itt, azért tüzeskedett, azért volt izgatott, haragos, azért kelt hajnalban és dolgozott késő estig, hogy a közvéleményt hitte szolgálni, attól várt jutalmat, s most éppen az háborog ellene.

Nem egy nagy dilemma-e eszerint az egész sajnálatos esemény, mely a hét legizgatóbb eseményét képezi?

Hol az igazság? El kell-e őt ítélni a közvéleménynek, vagy a közvéleményt kell elítélni?

Nem, a közvéleménynek igaza van, - de csak azért, hogy haragszik.

Ez a harag csak arra jogcím, hogy megbocsásson, mert nem rossz akarattal áll szemben, - hanem csak rossz vérmérséklettel.

Amiért igazságtalan volt miirántunk, igyekezzünk mi igazságosak lenni őiránta, feledjük el ezt az egész dolgot, melyből a volt »vármegyei szolgabíró« leckét kapott, hogy a »demokrácia városában« - az emberekben önérzet is van.

Számtalanszor írtunk már arról, hogy a társadalom nagyon beteg, s pedig majd minden tagja beteg, mindenütt támadnak rajta veszedelmes kelések, melyek a rothadás anyagát rejtik magukban.

De a kelések között egy aligha van veszedelmesebb, mint az uzsora.

Napról napra több eset merül föl, mely e gyalázatos nyavalya szimptómáiról szól.

Ma már mindenki meg akar gazdagodni. De ez nem volna baj, mert a gazdagodást az egészségtelen társadalmi állapotok a tekintély után való törekvéssel ugyan azonosítják, ami, fájdalom, sok tekintetben igaz, hanem az baj, hogy a meggazdagodás eszközeit ma már alig van aki megválogatja, s tekintélyes, tisztességes állású emberek sem átallnak az uzsorások piszkos üzelmeibe keveredve, ezúton gyarapítani vagyonukat.

A mai nap is két esetet vet föl: a bécsi uzsorapört és a bécsi fegyelmi tárgyalást Domján Pál törvényszéki bíró fölött, ki harminc percentre dolgozik.

De hány van olyan minden napra, ami nem kerül a nyilvánosság elé, amiből nem lesz sem pör, sem fegyelmi tárgyalás, hanem titokban burjánzik e bűn, mételyezi a társadalmat, családok és egyének romlását idézi elő.

Nézzük az adót fizetni nem képes nép vergődését az egzekúció könyörtelen keze alatt. Ezeket is az uzsora pusztítja. Nézzük a naponkinti öngyilkossági eseteket. Ezek is többnyire az uzsora dolgai.

A régi közmondás helyett, mit a bajok okainak kutatásakor oly sokszor hangoztattak már: hogy »keresd az asszonyt«!, ez új mondás is találó lehetne immár: hogy »keresd az uzsorásokat!«.

E bécsi példa rettenetes. Selinger Izidor, s példás gazember sokra vitte. A bécsi bűnpör oly elrémítő, oly megdöbbentő részleteket tár föl abból, hogy a társadalom ág-bogai mennyire össze vannak szőve a gomba módra termő uzsorás gazemberek vérszopó machinációival.

De említsünk néhány példát, mint például Berghammer Frigyes hadnagyot, ki mint a tárgyalásból kitűnik, ezer forintot fizetett kamatban 40 forint után. Komoruiczki hadnagy 120 forint kölcsön után 920 forintot, s még eddig háromezer forintra rúg ezen adóssága. Többen már öngyilkosok lettek, mások ismét hivatalukat vesztették, nem bírván többé kimászni e hálóból, mely rosszabb a labirintusnál, mert ebből igazán csak nagy ritka ember juthat ki.

Vonjuk le ebből a tanulságot magunkra, mert Magyarországon is szerte grasszál az uzsora, még tán jobban, mint egyebütt. Naponkint szedi és teszi tönkre áldozatait a legalsóbb rétegektől kezdve a legfelsőbbekig. De legtöbbet szenved a középosztály, s ezek között nemcsak a kishivatalnokok, akiknek a társadalom aránylag legkevesebbet ád, s tőlük mégis legtöbbet követel, s akik éppen azért legjobban ki vannak téve az uzsora körmeinek, de maga a kisbirtokosság is, lába alatt a legbiztosabb jelzálogul szolgáló földdel földhitel-rendszerünk hiányossága mellett, mert az a kisbirtokosnak hitelt nem közvetít, az uzsora karjai közé kénytelen menekülni; és néhány év múlva elvesz az atyai birtok, de el van az veszve rögtön, mihelyt a kiskörmét nyújtja e szabadalmazott piócáknak, s nem ura többé a földnek az adós, hanem csak művelője, mert az uzsora olyan, mint az aranka-fű, egy mag belőle, s lassankint beborítja az egész területet.

S a kormány ezt mind olyan jól látja, mint mi, de orvosolni a dolgot eszébe sem jut. Megyék, városok, sőt maga a törvényhozás is minden alkalommal visszhangoztatták az ország bajait, siket fülekre találtak.

Vajha a nemzet eszében tartaná ezt, s midőn nemsokára megindulnak szerte az országban a korteskedések, a Tiszát dicsőítő zsolozsmák; vajha midőn a nép voksait kérik majd e rossz sáfárok - ők is siket fülekre találnának!

Ezt ünnepli Belgium, emlékére az ötven év előtti időnek, mikor fölszabadultak a németalföldi iga alól, mikor önálló, független állam lett egy bölcs uralkodó alatt.

Belgium méltán ül örömünnepet. Az a kis ország, melyet a szabadság- és boldogságról emlegetnek mindig, az a kis ország, mely egészben mintaállamnak nevezhető, az jogosan tűzi ki a mostani alkalommal fővárosában az ünnepi zászlót.

Azért is, mert a belgiumi önállóság ötven esztendejének áldásos nyomai vannak mindenfelé. Ami természetes is. Ott a közigazgatás pontos, az igazságszolgáltatás tiszteletben áll, mert becsülik: a kereskedelmi politika egészséges irányban vezettetik és oda törekszik, hogy a lakosság minden rétegének szolgáljon, hogy az igyekezetet pártfogolja és mindenütt sikert érjen el. Mikor Belgium Hollandiától elszakadott, akkoriban még nagy párt volt az országban, mely ellentétes álláspontot foglalt a dolgok új rendjével, azzal az érveléssel, hogy Belgium kereskedelme okvetlenül hanyatlásnak indul, ha Hollandia kiterjedt telepítvényeibe ki nem viheti áruit. Belgium ezt a pártot is lefegyverezte, midőn teljesen önmagára és saját képességére utalva olyan haladást tett az ipar terén és olyan magas fokra emelte kereskedelmét, hogy az európai nagyhatalmasságok szinte irigy szemmel nézik érte.

Irigyelhetik is ezért, egyebekért. Belgium állama nem úgy áll szemben polgáraival, mint az örökkön-örökké követelő fél. Nem csupán katonák szedésében, adók kivetésében és erőszakos behajtásában áll a tevékenysége. Az állam ott az a jótevő hatalom, mely alkot, nem pedig ront és pusztít.

Innen van, hogy a Brüsszelben kitűzött ünnepi zászlók valósággal ünnepet jelentenek, hogy a világra szóló öröm csakugyan őszinte és jogosult. Jogosultabb a francia köztársaság minapi ünnepénél is, mert míg Párisban ellentétes elemek is bőven kerülnek, addig Brüsszelben nincs egyetlen egy ember sem, aki igaz lelkesedéssel ne ülné az 50 éves fordulót. Belgiumnak nincs pártja, mely a szabadságért egyformán ne rajongna, mely abban minden körülmények között egyet nem értene.

A kis Belgium örömünnepét, ha nem is irigy, de sóvár szemekkel néző európai nagyhatalmasságokkal tán mi magyarok nézhetjük azt legfájdalmasabb érzésekkel. Mi, akik Belgium boldog útjaival éppen ellenkező csapásokon haladunk kormányaink kegyelméből. Főleg ami a közgazdasági függetlenséget és vagyoni boldogulást illeti. Hát persze ezeken az ellenkező utakon ellenkező eredményekre is jutunk, az isten tudja: hová.

És ha fölvetjük a kérdést, mikor üljük mi a szabadság ünnepét? Sivár, rideg kilátás rá a felelet.

Vajon mikor ezer éve leszünk itt e haza földjén, vajon akkorra a szabadság napja helyett nem-e még nagyobb függés, még veszedelmesebb anyagi pusztulás sötét felhői tornyosulnak-e fölénk? Vajon lesz-e Árpádtól számítva ezeréves ünnep: és ha lesz, milyen lesz? Tisza Kálmán se megmondhatója ennek.

Boldog Belgium! Annak nincs Tiszája.

Szegény municípiumok! Hajdanta »az alkotmány bástyái«-nak nevezett el a közvélemény benneteket, ti voltatok az ötvenkét oltár, amelyen mikor már mindeniken sorban kialudott a szent vesztaláng, a hazaszeretet, az ötvenkettedik oltár egy utolsó hamvadó, parányi szikrájától újra lángra lobbant valamennyi, mi lett belőletek most, mikor megszaporodtatok a városokkal, ahelyett hogy az alkotmány bástyái volnátok, kezdtek szégyenére lenni az alkotmánynak.

Mindennap új meg új panasz jön a szegény köztörvényhatóságok ellen, és mindenik panasz súlyosabb s rosszabb hírbe hozza őket.

Olyanok már, mint a vén megviselt katonaköpenyeg, minden külső érintés nélkül lyuk lyukra támad rajta.

Csak alig hangzottak el a Torontál- és Szörény megyei botrányok, s íme, már Pest város köztörvényhatóságánál is sikkasztás történik a közpénztárnál, melyet pedig a legjobban kezeltnek tartott mindenki Magyarországon.

Honnan vannak e megdöbbentő jelenségek a törvényhatóságok életében, e fekélyek, e ragályos betegség, mely terjed, mintha miazmatikus lenne vele a levegő, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy az önkormányzat ellenségei sietnek e szomorú dolgokat fölhasználni, hogy azt megsemmisítsék, s előkészítsék a hidat az abszolutizmusnak e nagy akadály eltávolításával.

A rövidlátók (pedig olyan meddő kort élünk, hogy a rövidlátók vannak túlsúlyban!) könnyen hagyják magukat elámítani, s már a leghazafiasabb emberektől is nem ritkán hallani, hogy az a kormányzat ma már lejárta magát, a közigazgatási tisztviselőket ki kell nevezni, csakis akkor lesz jó a közigazgatás s szűnik meg a botrányok és sikkasztások immár hosszúra nyúló sora.

A leghamisabb és lehető legveszedelmesebb tan ez, mely alkotmányunkba kerülhet nemsokára.

Veszedelmes azért, mert a municípiumokra a mi sajátságos helyzetünkben Ausztriával szemben még tán akkor is szükség lenne, ha őket valóban jó közigazgatás és tisztességes, rendes pénzkezelés nélkülözése mellett kellene fönntartani - de hamis tan is, mert korántsem a municípiumok szervezete a rossz, hanem az emberek, a társadalom.

Hiszen ugyanezekben a megyékben a becsületesség fészkelt, ezekben a megyékben jóformán ingyen szolgálták, híven, önfeláldozással a közügyet - azok a régi jó táblabírák, és nem volt panasz rájuk, még a saját vagyonukat is áldozatul hozták a nemes ambícióknak, mely a kötelesség teljesítésének alapján pihen leghelyesebben.

Nem az intézmény romlott el tehát, hanem az emberek, új embereket pedig a kormány nem fog kinevezhetni - mert a halottakat föl nem támaszthatja hideg sírjaikból, az élők között pedig a korrupció van befészkelve. S ezek sikkasztani fognak akár egy ember nevezi ki nyomtatott papíroson, akár pedig háromszáz bizottsági tag választja meg lelkesedéssel.

Messze, nagyon messze kell a mai bajok okait kutatni.

A magyar nemesség, a becsületes osztály oly gyors megszüntetése és tönkretétele vonta maga után a bajokat, mert még ki nem fejlődött a másik középosztály, mely a modern államban, nem tagadom, hivatva van az arisztokratikus alapon szervezett osztályokat pótolni, addig nem lett volna szabad az egyedüli középosztályt eltávolítani helyéről, s kivenni a befolyást és a közügyekbeni szereplést kezéből, ha csak azzal is, hogy a magyar nemesség közé a még tökéletesen ki nem fejlődött »leendő középosztály« belépett s osztozni kezdett a hatalomban.

Mert nagyon föl lett keverve a nemes érc nemtelen anyaggal, eszi a rozsda. A megye, mely hajdani középosztállyal egyike volt Európa legszebb institúcióinak, ma már csak rendetlenségek, botrányok és bűnök fészke, de nem maga miatt, hanem az emberek miatt.

Ne vitatkozzunk tehát afölött, kinevezett vagy pedig választott tisztviselők legyenek-e, hanem keressünk becsületes embereket, s hogy ilyeneket találhassunk elég bőven, gyógyítsuk előbb a társadalmat.

A katonaság garázdálkodásai már kezdenek tűrhetlenné válni az országban. Napról-napra új meg új botrány hírét vesszük a katonaság köréből. S mindenik ilyen botrány egy inzultáció, mely a magyar nép vérét annak arcába kergeti. Saját hazájában pirulni kénytelen, mert idegenek meggyalázhatják, anélkül, hogy bűnhődnének.

Hol van az a magyar honvédelmi miniszter? Látjuk néha. Tegnapelőtt itt is járt Szegeden, s aztán elment Szabadkára, mint valami »munkafelügyelő a kaszárnyaépítést készíteni elő. - Látjuk mindenféle alakban, hol honvéd ruhában, hol civilben, de sohasem látjuk - miniszternek. Minden méltóság nélküli ember, éppen jól reprezentálja azt a szegény, szerencsétlen országot, melyet mindenféle német lajdinánt csúffá tehet már.

Alig csillapodott le, vagy hogy még le sem csillapodott a fölháborodás és ingerültség a Seemann ügy miatt, hol a »Herunter mit dem Fetzen« elég világosan tudtunkra adta, milyen hangulat uralkodik a hadseregben a magyarok iránt, mekkora a tisztelet a magyar államisággal szemben, s milyen fogalommal bírnak a mi hatalmunkról, - s már ismét egy új, ehhez hasonló eset adta elő magát.

A székelyudvarhelyi katona kórodán legközelebb bemeszeltették a tiszt urak a magyar fölírást, s fölírták helyette a »K.K. millitär Spital«-t, pedig e katonai kórház Udvarhely városáé, tősgyökeres székelyek építették mintegy hat év előtt.

Midőn a katonaságnak átadták - írja a »Függetlenség« - a katonai parancsnokság akkor is német föliratot alkalmazott rá. Ugron Gábor és Orbán Balázs fölszólalási folytán azonban kénytelenek voltak azt eltávolítani.

Most, talán a Seemann eset óta ismét vérszemet kaptak a gyíklesők érdemes hősei, s kezdik éreztetni azon minduntalan kisugárzó gyűlöletet, mely szíveiket ellenünk eltölti.

Szomorú dolog ez és még szomorúbb kilátás a jövőre, hogy e »közös«-nek nevezett hadsereg, mely a mi pénzünkből áll fönn, melynek föladata volna bennünket is megvédelmezni, gyűlölettel van eltelve irántunk!

Ha nem vesszük is a külső szégyent, mely mindannyiszor eltölt, ha a tehetetlenség dühének maró keserveit elfeledjük is -, de tudni, érezni, hogy ez a hadsereg, mely ezer meg ezer esetben nyilvánítja gyűlöletét, éppen a mi hadseregünk, melyre annyi rengeteg pénzt áldozunk, e tudat ónsúllyal kell hogy nehezedjék reánk, szárnyainkat szegje, csüggedést ébresszen, s előkészítse a sorvadás nagy processzusát, mert kétségbe kell esnünk és lemondanunk önmagunkról.

Hogy honnan van e gyűlölet, annak okait nehéz lenne kikutatni. Egyrészt a katonai nevelésben, a katonaságnál uralkodó szellemben keresendő ez, másrészt pedig a bécsi katonai körök befolyásában, kiknek ereje az uralkodó család némely tagjaitól ered. Ezen segíteni tán nem is lehet, s ha lehet is, nagyon nehezen vagy rázkódtatások nélkül semmi esetre.

De már azon, hogy mindenféle apró ember meg ne csúfolja országcímerünket, zászlónkat, államunk nyelvét és jelvényeit, ezen már lehet segíteni.

Hanem csak van olyan hatalmas ez az ország, hogy egy lajdinant vagy ezredes kapcáskodásait megtorolni képes legyen, s ha már felénk nem hajlíthatja szívét azoknak, akiket mi táplálunk, kígyóul kebelünkön, legalább a külső tiszteletet szerezze meg a kormány azzal, hogy kérlelhetlenül és példásan büntet meg egyet-kettőt e jó tiszt urak közül.

Ez használni fog. Mert jól tudhatjuk a múltból, hogy a bátorság imponál a tiszt uraknak.

Néhány nap múlva be lesznek fejezve a kisajátítási eljárások Szegeden, s az újszegediek sem tartanak el sokáig. A biztosi tanács föloszlatása már a jövő hó elsején megtörténik, de tényleg máris elkezdődött a föloszlás. Komjáthy Béla tegnapelőtt utazott, Jankovich Miklós egy héttel előtte, s egyikük sem tér vissza többé.

Midőn távozik a testület, megérdemli azt, hogy működésére visszapillantsunk s hogy helyesebben fejezzem ki magam, megemlékezzünk róluk, mert a biztosi tanács működése nem bír kidomborodó vonásokkal, s az önállóság olyan fokával, hogy a boncoló kritika tág tért lelne.

Nehéz, fárasztó munkát végeztek, de nem olyan előkelőt, hogy nagy űrt vehetne észre a szem aközött, ami történt, s aközött, ami történhetett volna. De mert egyszerű, igénytelen munka, amit végeztek, éppen azért volt az nehéz és fárasztó. Mert a »harmadik kéz«, a Dicsvágy pihent - csak a kötelességérzet dolgozott és a hazafiság.

Arra közülök senki sem számított, hogy törvényhozói tekintélye vagy a tehetségeibe vetett bizalom fog megszilárdulni és növekedni, ha lankadatlanul dolgozik Szeged rekonstrukciójában, mint könnyen elenyésző srófja egy gépezetnek, de még arra sem számított senki, hogy az emberek hálája fogja kísérni munkája közt; jól tudja azt mindenki, hogy a megelégedés nehezebben építhető föl az emberi szívekben, mint a város.

Mi ellenzéki lap vagyunk s sokszor mutattunk rá azon hibákra, melyektől nem volt ment a királyi biztosság és a tanács sem. Most sem zenghetünk zsolozsmát a biztosi tanácsnak, midőn elhagyja a várost, nem figyelmeztetjük a közönséget, hogy helyén lenne, ha a város is leróná háláját és köszönetét eltávozásuk alkalmával, bár meg vagyunk győződve, hogy helyén lenne, mi csak külső illemtől vezettetve a magunk részéről kívánjuk leróni azon köteles figyelmet, mely a sajtónak mindenkor sajátja volt azon testületekkel szemben, melyeket ellenőrizni szükséges, azon illemtől vezettetve, mely abból áll, hogy a távozónak megemelintjük a kalapot, ha nem volt rá érdemetlen.

A biztosi tanács pedig nem volt érdemetlen. Azok az urak nem dolgoztak itt pénzért, mert arra nem voltak rászorulva, hanem dolgoztak ügyszeretetből és azon föladat fontosságának tudatában, melyet e város föltámasztásával maga elé szabott az ország.

Lássuk röviden működésüket.

Két igen kényelmetlen kérdés érdemel ebben kiváló figyelmet, a becslési és kisajátítási eljárás. Mindakettő sok vesződséggel járt, de csak az utóbbi, a nehezebb oldatott meg kielégítő eredménnyel. A kárbecsléseknél s ennek folyományaképpen a könyöradományok kiosztásánál sok hiba történt, sok igazságtalanság, amit el lehetett volná kerülni: különösen tág tér hagyatott nyitva az egyesek szerencsehajhászatához. S volt is rá rossz vért szülő példa elég.

E három dologban foglalható össze a biztosi tanács működésének oroszlányrésze [!], mert bár nagyobb horderejű volt működése a tanácsülésekben, hol tevékeny részt vett a királyi biztos és közegeivel a rekonstrukció alapelveinek megalkotásában, de nem bírt semmi önállósággal, nem lévén a tanácsnak döntő ereje, s nem bírt benn a királyi biztos termeiben annyi befolyást szerezni magának, hogy az látható legyen azon időközökben, midőn az egyes kérdések érlelődtek.

Mindamellett nem lehet tagadni, hogy az alapelvek megteremtésében, módosításában is sok része és sok érdeme van a tanácsnak.

Hogy miért nem vívott ki magának nagyobb befolyást a tanács, mint aminőt a törvény szűkkeblűsége adott, annak korántsem a királyi biztos az oka, hanem maguk az egyének, akik a tanácsban vezérekül voltak tekinthetők, s kik a saját egyéniségük bélyegét nyomták rá az intézményre.

Horváth Gyula mintegy kivált a tanácsból, s a kiszabott lénián kívül keresett magának önálló működési tért.

Ő volt a tanács legrokonszenvesebb tagja, ő tehetett volna legtöbbet, mert a szegedi közvélemény fölött uralkodni képes, s ez nagy erőt adott volna neki, - de sohasem nyúlt az erő után; ő a tanács erősítését vagy nem tartotta szükségesnek, vagy nem törődött vele.

Külön ment s kiérdemelte Szeged legmelegebb háláját. A közönség szíve vele van, de a kritikus gondolkodóba eshetik, ha vajon jól tette-e, hogy a tanácsot liliputi intézménynek hagyta.

Komjáthy idejét azzal a töprengéssel töltötte, hogy vajon passzív vagy aktív szerepet játsszék-e a tanácsban.

Mikor tegnapelőtt a vasúti kupéba lépett, hogy végképp eltávozzék, még ekkor sem volt tisztában egészen.

Végh Aurél csendes vérű ember, aki azt tudja, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Teljes életében meg volt elégedve mindennel, s meg is lesz teljes életében.

De eltekintve azon találgatásoktól, hogy mi lehetett volna, ha így, ha úgy, - vegyük csupán azt, ami történt, s be kell vallanunk őszintén, - hogy a királyi biztos mellé rendelt tanács derekasan végezte kötelességét, ha nem állott is tán föladata magaslatán, de ott, ahol állott, megállta a helyét emberül.

Mi mint ellenzéki lap is szívesen nyújtjuk nekik távozásuk alkalmával az elismerés adóját, mert nem vagyunk annyira elvakultak, hogy egy város építésénél is politikai szempontot keressünk.

A tanács föloszlása után az idegenekből még három új tanácsos fog kineveztetni a későbbi teendőkre, - tehát hármat viszont fogunk látni a távozókból, s ezek, mint halljuk, Végh Aurél, Dobó Miklós és Rónay Béla lesznek.

Meg vagyunk elégedve velük, különösen Végh Auréllal, ki nagy tevékenységet és szorgalmat fejtett ki, de megütközésünket nem palástolhatjuk el, valamint hisszük, senki sem fogja tudni elpalástolni a közönség köréből sem, hogy - miért nem marad Horváth Gyula.

Éppen ő nem marad itt, aki legjobban szeret bennünket, s akit mi szegediek is legjobban szeretünk.

Az a kölcsönös szeretet maga kitesz három biztosi tanácsost.

S éppen azt a három biztosi tanácsost, akit nem nélkülözhetünk.

Holnap lesz ötven éve, hogy a jelenlegi magyar király született. A jelenlegi magyar király, akit egész Európa a legjobbnak, a legszeretettebbnek tart a fejedelmek közt.

Mikor az egész kontinensről királyellenes merényletek híre jön, akkor itt az egész ország, mint egy szál ember örvendezve készül, hogy megünnepelje az örvendetes tényt, hogy a király friss egészségben élte meg a félszázadot.

S ez nem hivatalos öröm, melyet mondva csinálnak felsőbbségi ukázokra, önként jön, hogy a szívhez szólhasson, minden ember hálateljes szívvel gondol arra az emberre, aki mindnyájunk fölött álló, s aki mégis egész ember tud maradni.

Más államokban is megünneplik a királyt: de ott csak a királyt, azt a fogalmat, a monarchikus állameszmét, a koronás államfőt, - az osztrák-magyar birodalom mennyivel boldogabb, ő egyenesen Ferenc Józsefet ünnepelheti.

De senki sem ünnepelhet hálásabb szívvel e napon, mint éppen Szeged városa, mert Szegedet, ha nagy lesz és gazdag lesz, ő alapította, ő teremtette újólag. Elsősorban neki lehet köszönni mindent. Az ő nyomában indult meg a részvét, az ő könnye volt a jótékonyság harmata, melyből az virágot hajtott. Kormány, országgyűlés szíve szavaitól lágyult meg.

S az a szem, melyből e könny csordult, még folyton ébren van s ma is idevigyáz, örömünket, bajunkat megfigyeli. Ferenc József nemcsak király itt, hanem még ennél is több: ő a legnagyobb jóltevőnk.

De őszintén is ünnepel mindenki. Zászlók lobognak a házakon, az alacsony viskók is világítanak s az a ragyogás nemcsak a gyertyák fénye - hanem mintha az emberi arcokról lenne kölcsönözve.

Transzparentek, ünnepi díszletek hirdetik a király iránti szeretetet.

De hisz ez így van más országokban is és nem ér semmit.

Hanem ha a szívekben tudna olvasni valaki, aközt lenne nagy különbség másutt és itt.

A szívekben van ma hasonlíthatlan ünnep Szegeden, innen száll föl a hazafias fohász, melyet az »Egy ismeretlen« találóan fejezett ki könyvében: »Áldja meg az isten magyarok királyát jártában, keltében, birodalma szélét Nagy Lajos ékezze, fegyvereit ülje a Mátyás hollója.«

Az országgyűlési vakáció kevesebb izgalmat hoz az idén a közönségnek, mint egyébkor, mint csak tavaly is. Mert az elszaporodott fővárosi sajtó, melynek egy része mindenféle mesterkélt eszközöket fölhasznált arra, hogy vagy előfizetőket szerezzen, vagy az eddigieket megtartsa, minden ilyen szünet alatt gondoskodik expediensről, mellyel kisegítse magát az unalom napjaiban.

Furcsa haladás volt az, melyet a magyar zsurnalisztikában csak rövid egy évtized alatt tapasztalnunk kellett. Ki ne emlékeznék azon időkre, midőn még a balközépi »Hon« volt az egyedüli ellenzéki lap, s írt olyan tisztességes hangon, aminőt ma már mesének is nehéz elhinni. Ekkor jelent meg egyszer a Böszörményi László előfizetési fölhívása egy »erősebb hangon írt« ellenzéki lapra, a »Magyar Ujság«-ra.

Az egész olvasóközönség el volt ámulva, hogy vajon milyen lehet az a »még erősebb« hang. Nem is képzelték, hogy az még lehetséges lesz.

S íme, ha föltámadna ma jó Böszörményi László, fájlalva látná, hogy ő milyen szelíd volt: ma már be sem válnék »langymeleg« stílusával ellenzéki hírlapírónak.

Igen, az történt, hogy legelőször csak az irály gorombaságában folyt a licitáció skáláról skálára, a Csernátony Lajos által elvetett mag kelt ki s növekedett folytonosan.

De egy idő múlva már ez sem volt elég. A pecérdús szitkok és mocskolások özönét megszokta a publikum, mint az erősen paprikás ételt, s mindig följebb-följebb kellett vinni, aminthogy folyton is támadnak a zsurnalisztikában egyének, kik egész passzióval kéjelegtek az undorító átkozódásokban.

Akik pedig elmaradtak amögött s nem bírták követni a »vezéreket« frázisaikban, más fegyverhez voltak kénytelenek nyúlni, hogy magukat a fölszínen tarthassák.

A gyanúsítások, lerántások fegyveréhez nyúltak, hivén hogy ezzel még lehet némi szenzációt csinálni. Bekopogtattak a magánviszonyok ajtaján, odahágtak a férfiúi becsület szentélyébe s kilyukadt ebből tavaly a gróf Zichy Viktor-féle ügy. S ehhez hasonló kinövések, melyek, valljuk meg őszintén, kölcsönösek valának, a kormánypárti sajtó ily eszközökkel igyekezett a sárba tiporni ellenzéki ellenfeleit és viszont. Utálatos egy harc volt. A higgadtabb hazafiak elborult arccal nézték azt, s midőn tűnődve olvasták a képet, melyet a sajtó eléjük állít a magyar viszonyokról és a szereplő férfiakról, sóhajtva kérdezték önmaguktól: »Hát igaz lehet az, hogy már egész Magyarország Bakony lett?«

A Zichy tragikus vége folytán lehullott a fátyol a közönség szemeiről, s mindenki e sajtókinövések áldozatát látta a szerencsétlen ember szomorú halálában, meghökkent maga a sajtó is, mert látta, hogy nagy visszatetszés lesz modorának kísérője, - de magához térni nem tudott, mert a megromlott vérnek, ha eloszlatunk is egy mérges pattanást, kell fakadnia valahol.

A megromlott vér pedig benne volt a sajtóban, ez a féktelen, kíméletlen, goromba irály ki is pattant a Verhovay-Bartók botrányban néhány nap előtt.

S íme, most lett nyilvánvalóvá, hogy e kvalifikálhatlan modor, mely annyira el van harapózva immár, hogy a vérbe ment át, csak rosszra vezethet. A Bartók-Verhovay ügy megint egy új pattanás. S még sok más fogja követni különböző alakban, ha a sajtó észre nem tér, s nem veszi föl ismét a tisztességes hangot és irályt, mely megilleti, s ha maga ki nem löki kebeléből azokat, akik a hírlapirodalmi tisztesség ellen vétenek.

Nagyon komoly, meggondolni való dolog az. Mert ha a magyar sajtó lejárja magát, pedig igen közel jár ahhoz, egyértelmű az a szabad szólás és az alkotmány lejárásával.

A sajtó, mely a nagyközönség őre, mely fölügyel az alkotmányra, mely képviseli a közvéleményt, maga ássa önmaga alatt a vermet, s míg teli szájjal szidja a korrupciót, maga is napról napra romlik, tekintélye hanyatlik, intenciója »nemtelenné lesz, szava hazug, célzata rágalom, léte hazugság.

Ki fogja elhinni, ha egyszer igaz akar lenni?

S mi lesz abból az országból, ahol senkinek sem hisznek el semmit?

Amit a török, osztrák, az ezernyi csapások és a rossz kormányzat még megkímélt, meghagyott, azt is el fogja pusztítani a nemzeti közöny, a letargia, melybe a sajtó e kinövései is rohamosan süllyesztik e minden jóra termett nemzetet, mely sohasem lehet boldog, mert saját vezetői a legnagyobb ellenségei.

A biztosi tanács befejezte működését és föloszlik, hátrahagyván maga után a szűkebb körű tanácsot, a még fennmaradt kisebbszerű teendők elintézésére.

A biztosi tanácstól Szeged városa és az ország sokat várt. A nagy várakozások azonban nem voltak teljesen igazoltak, mert a tanács hatáskörét meghatározó törvény olyan, hogy annak keretében állandó emlékű dolgokat véghez vinni nem lehetett. S ennek tulajdonítható legalább részben az, hogy a biztosi tanács önálló működésének nyomai alig látszanak, amiben vagy ahol pedig látszanak, ott a tanács, vagy annak egyes tagja a törvény által kitűzött határt túllépte, azon kívül cselekedett.

Hogy ez így van, az nem a biztosi tanácsnak róható föl hibául. A törvény Tisza Lajost oly hatalommal ruházta föl, hogy mellette a munkában vele osztozóknak csak másodrendű szerep juthatott. A közönség alkotást várt, míg ők csupán közigazgatási teendőkre utaltattak. Pedig Szegednek alkotásra volt szüksége és van még most is.

A biztosi tanács tehát nem is volt »tanács« a szó szoros értelmében, mert véleményét csak akkor kérte ki a királyi biztos, amikor már tanácsra nem volt szüksége: ő tanács nélkül hozta meg határozatait. Így jött létre, a könyöradományok kiosztását szabályozó kulcs, melynek kidolgozására ugyan egyes tanácstagok befolytak, de amelynek számos részlete a biztosi tanács ellenvéleménye dacára lett foganatosítva. Így épült a körtöltés a tanács meghallgatása nélkül. Így született Szeged újjárendezésének terve, melynél a tanácsnak legföllebb a keresztkoma szerepe jutott.

Ami mindezekben jó, az nem a tanács érdeme, ami pedig rossz, nem az ő bűne.

Mi is volt tehát ez a tanács? S minek kellett volna lennie?

A tanács a talapzat volt, melyre a királyi biztos állt, hogy nagyobbnak látsszék.

A tanácsnak teendői roppant egyszerűek voltak. Elsősorban teljesítette az árvízi károk becslését és összeírását. Ez kilenc havi időt vett igénybe. Tagadhatlan az, hogy óriási munka volt, de [olyan] munka, melyet egyebütt alárendelt városi vagy megyei tisztviselőkkel végeztetnek, s mely nem is fér tulajdonképpen össze a tanácstagoknak a társadalomban elfoglalt állásukkal. Ebben a működésében a tanács alkalmazása szomorú világot vet korrumpált társadalmi viszonyainkra. Az egyszerű közigazgatási munkára országos képviselők és más hasonló rangú férfiakat alkalmaztak csak azért, - hogy becsületesen teljesíttessék. Minő állapotok!

A kárbecsléseket követték a kisajátítások. A kisajátítások fájó sebeket ejtettek Szeged lakosságán. Ahol annyi érdek érintetett, sokat kellett sérteni. De a biztosi tanács itt is csak a királyi biztos és a kormány által elfogadott tervet hajtotta végre. Itt sem bűne az, hogy sok panasz orvoslást nem nyerhetett, de határozottan érdeme az, hogy legalább mindig igazságos akart lenni, ha nem is lehetett az mindig. S a lakosság meghajolt a rendezés szüksége előtt, panaszkodva, de tűrve, éppen azért, mert meggyőződött számtalanszor a biztosi tanácsosok igazságszeretetük- s igazságérzetükről.

Egyebet a biztosi tanács mint olyan, mint egész nem tett.

Amint a királyi biztos működésében, úgy szükségszerűen a tanács működésében is hiába keresnénk eszméket, vagy nagyobb koncepciót.

A királyi biztos előtt is Szeged rekonstrukciója csak egy megoldandó nagy közigazgatási probléma. Az általa fölállított problémát meg is fogja oldani. Szeged föl fog épülni, szebben, rendezettebben, mint aminő volt az árvíz előtt. De a szép házakban, a fényes külsejű palotákban szegény emberek fognak lakni. Mert semmit sem tett a királyi biztos és a tanácsa azért, hogy e fölépült város életképes legyen, hogy a szép hídon és rakparton megfelelő forgalom, a kör- és sugárutakon megfelelő műveltség honoljon.

A királyi biztos és tanácsa azt hiszik, bevégezték a városalkotás munkáját, ha néhány szép utcát és egy eladósodott várost és lakosságot hagynak hátra. Hidegek azonban minden kellék iránt, amitől a város valódi fölvirágzása, mívelődése és gazdagodása várható.

Szegedből várost akarnak alkotni és fáznak, ha arról van szó, hogy Szeged legyen a megye székhelye, hogy itt állíttassék föl a harmadik egyetem, hogy itt központosíttassanak egyéb államintézmények és engedik például azt is, hogy a pest-zimonyi vasút elkerülje Szeged határait.

Az állam Szegedért nagy áldozatokat hozott. De hiába hozta, ha nem képesít bennünket arra, hogy hivatásunknak megfelelhessünk és megérhetjük még fényes palotáink közt azt, hogy vágyódva és bánatosan kívánjuk vissza egyszerű kunyhóinkban és házainkban élvezett csendes boldogságot és jólétet.

Szeged jövője biztosítására még sok a teendő. Azonban hálátlan volna e város népe, ha el nem ismerné a már eddig is elkövetettek becsét. A biztosi tanácsnak Szeged köszönettel tartozik, ha nem is teljesíthette mindazt, amit tőle várt. Háláját a város és lakossága kétségkívül tudni fogja megfelelő alakban kifejezni. Ez kötelessége.

Gyakran bámultuk a nyugati államok népeiben az egykedvűséget, mellyel a politikai események lefolyását nézik, s hajlandók voltunk mellünket verve kicsapongó, túlélénk pártmozgalmainkat a nagyobb politikai érettség tüneményének és bizonyítékának venni.

Aki azonban figyelemmel kíséri Szeged újjászületésének mozzanatait, aki behat a részletekbe és olvasni igyekszik a nép lelkében, hogy abból, amit észlel, levonhassa az általánosabb tanúságokat, olyanokat tapasztalhat, amik lényegesen módosítani fogják a politikai érettségről elterjedt nézeteket.

Alig van város Magyarországon, ahol élénkebb politikai pártélet hullámzott volna, mint Szegeden az árvíz előtt. A nép öt politikai pártkörben volt szervezve, mely körök egymással folytonos érintkezésben maradtak, s együttesen jártak el minden nevezetesebb kérdésben. A politikai harcokban utóbbi időben vereséget szenvedett intelligencia pedig, bár két táborba oszolva, szintén a kellő percben mozgósítani tudta azt az erőt, mellyel rendelkezik, mely azonban a számarányra nézve kisebbség volt.

A körök minden egyes kérdéshez hozzászóltak, minden egyes kérdésben állást foglaltak. A népgyűlések napirenden voltak s határoztak, fölírtak, bizalmat vagy bizalmatlanságot szavaztak egyes politikai szereplőknek, amint éppen a vezetők céljainak megfelelt.

A nép azt hitte, hogy ilyen tényeivel befolyást gyakorol a világ, az ország eseményeire! Pedig csak eszköze volt egyes ember határtalan, képessége által nem indokolt dicsvágyának.

Az árvíz után megváltoztak a viszonyok. Megmaradt ugyan a kép kerete, de a színei elmosódtak. A körök ugyan még léteznek, de nem többé a gőzerővel működő tevékenység.

Szeged népe félrelökte a politikát, mert dolgozik: dolgozik saját föltámasztásán, városának fölépítésén. A gondolkodását nem a közügyek, tágabb értelemben, hanem a saját s városa ügyei foglalkoztatják. S ez az a tér, melyen a népkörök működése valóban üdvös és hasznos.

A népkörök hozzászóltak a szegedi kölcsön kérdéséhez s pedig kellő mérséklettel, helyesen. Továbbá intézkedtek arról, hogy a körök tagjai könnyen és olcsón jussanak az építési kölcsönhöz, s ezzel valódi szolgálatot tettek polgártársaiknak. Mindezeket tették a körök többnyire saját kezdeményezésükből természetes, józan eszüket követve. Belátták a körök elnökei s választmányai, hogy Szeged népének most nem a meddő magas politikával való foglalkozás, a tüntetés vagy vádaskodás, hanem a munka, a komoly kitartással folytatott munka kell.

Ebben a fényben meg van fejtve az is, hogy miért nem politizálnak más nemzetek annyit, mint mi szoktunk volt: éppen azért, mert többet dolgoznak, mint mi. Az árvíz, mely Szeged népét fokozott tevékenységre serkenti, sőt kényszeríti, rögtön ki is gyógyította abból a végzetes hibából, mely hibája közös ez ország összes népével, az időpazarlásból, a szükségtelen, boros kancsó melletti politizáló szapulásból.

Kívánatos, hogy a kigyógyulás gyökeres legyen és ne kövesse a recidiva, a régi bajba való visszaesés.

Szeged még nem elég gazdag arra, hogy a fölösleges politizálás fényűzését megengedhesse magának. Nem mintha azért kívánatos volna, hogy hideg közönnyel szemlélje a haza sorsának fordulásait, nem mintha azért politikai elveitől elpártolni vagy politikai jogai gyakorlásáról lemondani kellene. Korántsem. Amikor eljön annak az ideje, hogy a szavazó urnánál érvényesíteni kell a törvényadta befolyását, kövesse meggyőződését, szavazzon arra, akiben megbízik, de ne használtassa föl magát egyéni, önző célokra, ne raboltassa el drága idejét és lelki nyugalmát egyik-másik demagóg által. Nem is lehet Szegednek emiatt szemrehányást tenni. Itt az idén nem uralkodott hivalkodó politizálás, még a népkörök is megpihentek s mindössze Lajos napját ünnepelték meg.

Összegyűltek, hogy hazánk nagy fia iránti szeretetünknek kifejezést adjanak. A népkörökben Kossuthról mondottakat aláírja minden jó hazafi. Kossuth azonban nem egy politikai párté, hanem a hazáé s a nevével pártérdekből űzött kultusz sem volt eddig képes nevének fényét elhomályosítani.

Aki azonban Kossuthot tiszteli, nemcsak a nagy hazafit tiszteli benne, hanem egyúttal a tántoríthatlan elvhűséget, melynek ő mintaképe. Ilyen alkalommal szánalmas mosolyt gerjeszt ama látvány, hogy némely törpe miként kapaszkodik az óriás vállaira. Mulattató jelenet, ha Bakay Nándor biztosítja Kossuthot a szegediek változhatatlan elvszilárdságáról, ugyanaz a Bakay, aki már minden ez országban létező pártot végig próbálgatott, míg végre a függetlenségi pártban kikötött, melynek elvei mellett mandátumot bírt kiszédelegni.

Kossuth Lajos és Bakay Nándor! Ez a két név egymás mellett, már magábanvéve jó politikai élc! Kossuth, aki elveihez való ragaszkodásában önkényt tűri a száműzetés keserűségeit, és Bakay, ki jóllakott a királyi biztosság udvarán és az állami szállítmányok asztalán, és ebédutáni álmát alussza ismét az olcsó népszerűség árnyékában.

A kijózanodott szegedi nép azonban már kiismerte Bakayt is. Hiába indítványoz már Bakay üdvözlő táviratok küldését Kossuthhoz. Az üdvözlet elmegy, de Bakay csillaga azért föl nem tűnik többé.

A szegedi nép pedig dolgozik, s mit sem törődik azokkal, kik munkájában háborgatni akarják.

Nem mondhatjuk, hogy az igazságszolgáltatás tekintetében semmi sem történik. Nem mondhatjuk különösen ma, midőn a büntető kódex életbe lépett, s ami eddig a bírák bölcs belátására volt bízva, írott betűben van rendezve. S mégis minden, ami történik, bizonyos visszásság jellegét hordja magán. Mindig a Jókai gazdag bojárja bukkan ki, kinek vagy a nadrágja volt nagyon szép és nem illett a többi ruhájához, mikor meg már a többi ruha volt új, akkorra ismét a nadrág lett kopott. Egyszóval sohasem lehetett jól öltözve.

Tökéletes képe a magyar jogszolgáltatásnak.

Hiszen elég tevékeny ember a miniszter, nem lehet semmi kifogás ellene, talán éppen az is a baj, hogy szakadatlanul dolgozik, igazgat és foltoz, - de ami újat varr, az olyan rossz matériából van csinálva, hogy nem csoda, ha örök vesződés mellette az élet.

Országszerte évek óta hangzik a panasz a törvényhozás, a kormány és az ügyvédek ellen is, hogy az igazságszolgáltatás lassú, rossz és drága, hangoztatják ezt egyesek és testületek: szakemberek és az ügyvédi kamarák, (köztük a szegedi is) rámutattak már a baj okaira, s megnevezték az egyedüli eszközt is, amellyel valahára rendszeresen és a kor kívánalmainak megfelelő módon lenne rendezhető a törvénykezés.

Ez a csodaeszköz pedig semmi más, mint a szóbeliség, nyilvánosság és a közvetlenség.

Évek óta ezt kiabálja mindenki egész tüdejéből, s hallja is, át is érzi mindenki, csak éppen a miniszter siket örökké. Egy rossz perrendtartási javaslat a másik után születik, de egyetlen egyben sincs figyelembe véve ez általános óhajtás, a szóbeliség és nyilvánosság elve, akár csak úgy is, mint előre vetődő árnyék, nem érezhető ki egyikben sem.

E törekvés kíséretében föl lett hozva az is, hogy a királyi tábla decentralizációja is együtt jár a nyilvánosság behozatalával és különösen azt hangsúlyozta, de önként is értetődik, miszerint a királyi tábla decentralizációját kell hogy a perrendtartás gyökeres átváltoztatása megelőzze, és hogy a decentralizáció már magában föltételezi a szóbeli nyilvános és közvetlen törvénykezési eljárást.

De hát a mi tudós és mondhatnók szobatudós Paulerunknak az tökéletesen mindegy, beszélhet az egész világ, impavidum feriunt ruinae, ő a maga lassú tempójában csinálja félszegen és rendszertelenül jogszolgáltatásunk reformját, a közönséges szellemek azon taktikájával, hogy működése impozánsnak tetsszék, lássék, bármilyen legyen is lényegileg. Az anyag fölött uralkodni nem tud, új meg új anyaggal keverve föl az eddigit, s nem bírva abba összhangzatot, arányokat s következésképp életet hozni, rendezés helyett csak még nagyobb zavart csinál.

- Míg a szóbeliségnek híre-hamva sincs még, addig a királyi tábla decentralizációjára vonatkozólag már megindította az előkészületeket; amint az az ügyvédi kamarákhoz folyó évi június 5-én 16.105. sz. alatt kelt fölhívása mutatja, melyben azokat véleményadásra szólítja a decentralizáció kérdésében.

Csak örülhetünk, hogy a miniszter végre gondol a jogszolgáltatás gyorsítására és javítására, csupán azt nem foghatjuk föl, miért nyúl ennek elérése végett előbb a messzefekvő eszközökhöz, és miért hanyagolja el a közelfekvőket, t. i. a szóbeliséget. Vagy ha már különös passziója van megfordított rendben cselekedni s a leves előtt enni meg a húst, a kezeket dörzsölni előbb a lábfájós embernél, mint a lábakat, legalább mondaná ki, nyugtatna meg, hogy rákerül a szóbeliségre is a sor.

Jobb későn, mint soha, de azért nem hallgathatjuk el, hogy egy kissé nagyon későn történik ez. Tizenkét hosszú év lett elpocsékolva! Mert már 1868-ban, mikor a mostani perrendtartás készült is, kiérezhető volt úgy a szóbeliség hiányának, mint a királyi tábla lassúságának bénító hatása a jogszolgáltatásra, s mindjárt akkor be lehetett volna hozni a jó jogszolgáltatás e két legfőbb biztosítékát, melyek közül most is még csak az egyikre van kilátásunk.

Tizenkét év tapasztalata feküdnék most a hátunk mögött, s izmosítaná a törvénykezést, e beteg testet, melyet a sok experimentálás egészen elgyöngített.

Üdvözöljük az első helyes lépést, s kívánjuk, hogy ne maradjon ennél, mint sok más dolog. Az ügyvédi kamarák is, itt az ideje, szólaljanak föl újólag a szóbeliség mellett, hátha talán meg fognak hallgattatni.

Azért mondom talán, mert nálunk olyan nagyszabású embereknek tartják magukat a miniszter urak (szegény liliputiak), hogy fölötte állanak a nemzetnek mindenben. Angliában nincs eset rá, hogy valami »meg ne történjék, amit a nemzet, a szakkörök ilyen állhatatosan sürgetnek.

Az csak itt történik, hol mindent a saját rizikójára tesz a miniszter, hol nem törődnek a jövővel, csak a pillanat sikereivel, hol álambíció vezeti a kormányzó köröket, s dolgoznak mátul holnapig a majoritás számára és ízlése szerint, amelynek kegyelméből vannak és uralkodnak, s amelynek haragjából kicseppenhetnek, úgy tűnve föl előttünk, mintha magok sem bíznának a jövőben, s mintha magok sem becsülnék önmagukat többre, mint csupán arra, hogy a miniszteri széken ideig-óráig fönn bírják magukat tartani, s munkálkodásuknak a célszerűség és hasznosság mázát kölcsönözni.

Paulerre nem egészen illik ez rá. Ő akar is, tud is dolgozni. S ha az a nagy hibája nem volna, hogy szobatudós, bizalommal néznénk reformjai elé.

Tudákossága rossz útmutató, mert az csak szögletes egyoldalúság, ha a nemzetet nem ösmeri, - amelynek számára hozza a törvényeket.

A kerületi táblák gondolata jó gondolat, - nem azért, mert mi szegediek is kapunk egyet, - ha ugyan nem Trefortot fogunk Paulerben is - hanem azért, mert a kerületi táblák és a szóbeliség kétszeresen gyorsítják és javítják meg a törvénykezést, - mely éppen lassúsága és költséges volta miatt olyan igazságszolgáltatás volt már, - hogy az is [annak is], aki igazságot kapott, sírva nézhettek a szeme közé.

Lengyelországban utazik a magyar király, egy elpusztult ország, egy nagy nemzeti sír fölött vezetnek a király lépései, a múlt dicsőség még egyszer fölragyog Krakkóban, a kriptákban nyugvó hősök sarjainak szíve még egyszer földobog reményteljesen s befészkeli magát a lelkekbe a hit! »Még nincs veszve Lengyelország, még föltámad Kosciusko, s átvezeti a nemzetet égő lángokon keresztül a szabadság földére.«

Csak hadd reménykedjenek a jó lengyelek, hadd álmodják láncokon nyögő országuk másik felét, íme, ezzel az egyikkel, amelynek más a fejedelme, hadd álmodják e fejedelmet Koaciuskojuknak, hiszen az álmok jók arra, ha hazudnak, hogy pillanatnyi boldogságot hozzanak.

S a boldogságból egy pillanat is enyhítő csepp azoknak, kik több félszázad óta szenvednek...

Ábránd az mind! Őfelsége útjának nincs egyéb jelentősége, mint az, hogy koronája egy tartományát meglátogatja, politikai célzat nélkül, de igen is van jelentősége azon mesterkéletlen örömet kifejező hódolatnak, melyet a »legnépszerűbb király«-nak bemutatott Lengyelország nemessége, dísze és virága. A még ki nem veszett magok, melyekből, kérdés, fog-e támadni erdő valaha.

Az a jelentősége van, hogy míg az oroszországi lengyel földön folynak a könnyek, csörög a lánc, duzzognak az emberek, ármányt forralva, bosszút szőve, mi által folyton gyöngítik a »fehér cár« erejét, addig a mi Lengyelországunkban fölharsog az örömzaj, a király jöttére őszintén, impozánsan, s e zaj alatt nőni érezzük az erőnket és izmosodni tagjainkat.

Ez a különbség! Ha megtanulnák a fejedelmek, kétszer boldogabb lenne a világ!

A percsórai kérdés megint új stádiumba lépett. Megint és megint. Nem lesz annak hossza-vége sohasem, túléli az Kendét, Horváth Gyulát, Novák Józsefet és tán még a végítélet napját is kénytelen lesz elhalasztani egy nappal a végzet, hogy még egy legvégső értekezlet legyen megtartható a percsórai ügyben.

Szépen el volt már tisztulva az útból minden göröngy, minden tövis, a »hírhedt tengeri kígyó« gyorsan csúszott a végkifejléshez, - s íme, egyszerre csak odadobódik egy új akadály Tápé részéről.

De hát mit akar a derék Tápé? Mi jut eszébe a jámbor atyafiaknak, kiket úgy ismer az egész ország, mint a legtisztességesebb, legmegelégedettebb falut? Hát mióta van már a víziállatoknak is fullánkjuk? Bizony ezektől kérdezhetné Dáni Ferenc, hogy: »Hova, hova jó emberek?«

Akárhova indulnak, de nem oda érnek, ahova akarnak, az bizonyos. Bárki vezette is őket erre, bizony rossz tanácsadó volt. Egy hiú küzdelem ez az egész dolog, harc önmaguk ellen.

De lássuk hát, micsoda, lássuk, mi történik azalatt, míg Szeged városa éppen most, midőn e sorokat írom, nyugodt lélekkel tanácskozik közgyűlési termében a jó fordulatot vett ügyről. Vizsgáljuk az okokat, miért vitte Tápé ismét gyékényre a percsórai kérdést. S miért lett újólag megzavarva a Kende Kanut szelíd lelkülete, ki abban a boldog hitben pikettírozik odahaza Bpesten, hogy a világon semmi sem folydogál biztosabban a medre között, mint ez a boldogtalan ügy?

Az új fordulat az, hogy Tápé egy memorandumban, melyet a kormánybiztoshoz mai napon intézett, kijelenti, miszerint nem egyezik bele többé az új átalakulásba. Fönntartja tiltakozását, melyet küldöttei útján kijelentett a folyó év június 20-i alakuló közgyűlésen, de amelyet a küldöttek a küldők utólagos jóváhagyásának reményében később visszavettek: ő megtagadja az utólagos jóváhagyást, és »non coronat«, mint Ugocsa.

Az ő panaszai nagyok és sokfélék. Nem ismeri be, hogy Pallavicini Sándor őrgróf áldozatokat hozott volna a társulat többi tagjainak érdekében, mert azon csekély áldozatokért, amiket hozott, bőven van a percsórai keresztgát által kárpótolva, mely most tulajdonába fog esni, s elegendő lesz az ányási magán-öblözetet megvédeni. De ha áldozott volna is valamit a gróf, ez áldozat lehet haszon másnak, de Tápénak semmi, mert nemcsak hogy hátralékban nincs, hanem ha jól összeszámítaná, még neki volna követelése.

Azt is sérelmesnek tartja Tápé bölcs tanácsa, hogy az alakuló közgyűlésbeli szerződési tervezetben kimondatik, miszerint az új társulat ártere az 1879-i vízmagasságra fejlesztessék, míg azonban ez megtörténnék, a mentesítési költségek kirovása a legújabb kataszter értelmében essék meg, - de az nem mondatik ki (pedig annak okvetlenül benne kellene - úgymond - lennie), hogy ha költségkirovások aránytalanoknak mutatkoznának, az ártérfejlesztés befejeztekor rektifikációnak van helye.

De még ez mind csak kismiska. A nyomatékosabb érveket csövestől lökdösi ki bölcsessége bőségszarujából a derék Tápé, s kikiabálja, hogy az sem igazság ám, miszerint Szegednek a körtöltés által övezett területe az új társulat árteréből kivétessék, mert alaptalan Szegednek azon érvelése, hogy ő, már mint Szeged, ennek fejében a tápéi kaputól az osztrák államvasút indóházáig terjedő töltéseket fönn fogja tartani. Ne bolondítsa Szeged a világot. Hiszen e vonal fönntartására semmi szükség, mert az állam nekik szép erős rakpartot építtet ingyen (no lám a kis ravasz, hogy kikombinálta!).

De még itt sem ér véget a tápéi vaslogika és a következő elme-sziporkákat veti föl, hogy »aszongya«, Szeged város másik indoka is alaptalan, t. i. azon indoka, melyet a körtöltés fönntartásának költséges voltában hoz föl. A társulatnak semmi köze ahhoz, hogy Szeged mit csinál a szabályozási területen kívül. A derék Tápé azt se bánja, ha kínai fallal vesszük körül magunkat. A derék Tápé úgy tesz, mint a gereblye, maga felé gyűjti a szénát, s naivul kijelenti, hogy ő bizony abban a hitben volt, hogy a kormány kiépíti neki Algyőtől fölfelé is a töltést, és fönntartja. De mivel ezt a kormány nem tette, ő hát most nem árul vele egy gyékényen, opponál, apellál, tagad, bizonyít, haragszik, duzzog, akadályoz, s ront sokkal nagyobb érdekeket, mint az övéi, csinál nagy kárt anélkül, hogy valami haszonra volna kilátása.

Mert Tápénak határozottan nincs igaza semmiben.

Nem áll, hogy Pallavicini nem hozott volna áldozatot, mert igenis hozott s abban Tápé is részesül, ha összeszámítja (tudniillik ha »jól« összeszámítja), az sem áll, hogy a percsórai keresztgát által kárpótolva van az uradalom, mert a percsórai keresztgát kedvező becsü mellett sem ér többet 80 ezer forintnál. - Hanem hát alkalmasint Hegedűs úr hegedüli a tápéiak fülébe ezt a hamis nótát, mely senkit sem fog elérzékenyíteni, s mellyel következésképp hálátlan dolog a »tányérozás«, s a Horváth Gyula valamely értekezleten mondott abbeli frázisa, hogy: »Tápé teljesítette kötelességét« - csiklandozza őket a kötekedésre, - pedig jobb lenne, higgadtabb következtetésekhez vezetné őket, ha az érem megfordított oldalára pillantanának, s ki nem egyezés esetén azon eshetőséget mérlegelnék, hogy hátha a kormány vissza találja követelni az 580.000 forintját?

Ami Szeged elleni rugaszkodásait illeti, azok sokkal együgyűbbek, mintsem cáfolgatni kellene. Ha Tápé még azt sem tudja, hogy az állam által kiépítendő rakpartot is fenn kell tartani, mégpedig költségesen, partőrséget szervezni évről-évre tatarozni, pótolni, tisztán tartani, akkor nézzen bele egyszer Budapest költségvetésébe, s ott olyan numerust fog találni, amiből örökre elszállinkózik a bizalma a saját bölcsessége iránt.

Mert érveket nem elég ám gyékényből fonni - ha gyengék, magoktól szakadnak szét.

De ha csak ez következnék, hagyján! Megvalósulhat azonban az a drasztikus példázat, hogy ha egy bolond követ vet a kútba, száz okos ember sem bírja kivenni.

Minek volt újra összegombolyítani a szépen oldódzó csomót, s elkedvetleníteni újra az embereket s lankasztani tevékenységüket ilyen idétlen incidenssel?

Mert míg Tápé ekként dúl-fúl és hányja-veti magát, azalatt ott fönn a semmit nem gyanító Kende és Horváth Gyula ha találkoznak az utcán, mosolyogva néznek össze, s mint hajdan az orosz cár, kedvtelen mondogatják: »minden jól megy.«

Az országgyűlés néhány nap múlva ismét együtt lesz, a képviselők, kik most odahaza a helyzetet szondírozták, a harmadik ülésszak alatt szoktak lenni a leglelkiismeretesebbek, mert közel érzik a közvélemény tüzét, mely égeti őket s gondolkozóba ejti, mely ítélni fog fölöttük az utolsó ülésszak végeztével.

A harmadik ülésszaknál megfordul a közmondás: hogy az »új seprő jól seper«, akkor jó már a seprő, mikor nemsokára eldobják. Parlamentjeink történetében eddig legalább mindig a harmadik ülésszak volt a leggyümölcsözőbb. Ilyenkor szorítja a kormány, mint a turfon, hogy aztán biztosabban lélegzetet vehessen.

S mi mégsem várhatunk semmi üdvöset a harmadik ülésszaktól. A költségvetési vitákkal fog az kezdődni s ezek fognak folyni a végtelenségig.

Bevégződik az 1878-81-i országgyűlés s szomorú képe tárul ki a magyar viszonyoknak, mert soha sem volt még ez az ország szegényebb, elhagyottabb, mint most. Mállik szét benne minden, mint szúette palota gerendázata. Az osztrák csak játszik velünk, mint a labdával és mi félénken engedünk, mint a gyermek, zászlónkat letépik, mint a rongyot s mi segítjük e dolgot szépíteni, érdekeinket mindennap sértegetik, a magyar lapokat, a magyar biztosító-társaságokat országukból kitiltják, megélhetésüket minden kigondolható furfanggal nehezítik és mi pirulni sem tudunk már, ha reklamációnkra nem is hederítenek. Belülről meg fölveri a hazát a gaz, és maholnap mint kuriózumot fogják emlegetni azt a napot, amikor az országot senki sem lopta meg.

S ki teremtette mind e viszonyokat?

Ki más, mint Tisza Kálmán. Mi nem állítjuk azt, hogy készakarva. Nem tagadjuk meg hazafiságát, sőt jóakaratát sem, az volt egyedüli romlásunk s az lesz az övé is, hogy túlbecsülte erejét, és túlbecsüli ma is. Mert kormányozni nem elég akarni, tudni is kell.

Ő pedig nem tud és akar. Abban a rögeszmében él, hogy őnélküle vége van az országnak. S ez okból (mondjuk, hogy ez okból) görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz s minden eszköz jó neki, hogy magát azon fönntartsa. Ez a mi szerencsétlenségünk.

Mert Tisza Kálmán csak képzelődik az ő erejéről. Micsoda is ő? Kifelé alázatosan hajlong, befelé meg, ki egykor oly hatalmas szóval ostromolta a kormányokat mulasztásaikért, gyenge a keze a gaz kigyomlálására. Rémülve látjuk, hova jutottunk. Leszálltunk Deák Ferenctől Tisza Kálmánhoz és még a jó isten tudja, hova jutunk.

A harmadik ülésszak végefelé majd megfelelnek rá a választások.

Még ma nyugodtak vagyunk, de tele elkeseredéssel, ki fog azonban nyugodt maradni a 81-i választásnál.

Válságos, kimerítő küzdelem lesz e választás.

Ma még higgadtan gondolkoznak, még ma tán belátjuk azon képtelenséget, mely Magyarország külön politikájának, külön hadseregének gondolatában rejlik, még ma látjuk a teher nagyságát, melyet ily elvek érvényesülése rakna vállainkra, kik az eddigi közös forma alatt is roskadozunk, de holnap? Elkeseredésünkben ki tudja, nem szánja-e el magát a nemzet többsége az egyetlen fönnmaradt orvosság bevételére?

Az ötvenes évek óta nem tett hosszabb körutat a király Magyarországon. Gyakran, bár nem elég gyakran, lerándul Budapestre, Gödöllőre, de ez nem tekinthető országlátogatásnak, mindössze egyszer volt Kassán, a »hírhedt toaszt«-ot ott adták ajkaira, s most annyi év múlva utazza be ismét az ország egy jelentékeny részét.

Nagy különbség az akkori és a mostani idő közt. Akkor nagy horderejű lépés volt az, melytől a politikusok óriási fordulatot reméltek, ma egyszerű néplátogatás, melynek más intenciója nincs, mint azon őfelsége által maga elé tűzött kötelességnek teljesítése, hogy évenkint személyesen meglátogatja országait, részint, hogy ösmerje a tartományokat és népeket, melyeket kormányoz, részint, hogy személyesen is erősbítse azon kapcsot, mely közte és népe között van, s amely kapocs neki a »legszeretettebb király« címet szerzé.

Bezzeg mennyivel más világ volt még az előző körút alkalmával! Az ismeretes »tizenkét évi hosszú szenvedésnek« körülbelül a közepe táján volt, a magyar nemzet elnyomatva, idegen tisztviselők szekatúrájától fölingerelve, kétségbeesve és elkeseredve, a fiatal császár alakja nagyon homályban, idegenszerűen állott előttünk, ma pedig a »legalkotmányosabb király« olyan közel esik mindenkinek a szívéhez, hogy szinte nem is nagy esemény, miszerint ő itt jár, hiszen ez olyan természetes; hogy nem is lehet másképp képzelni.

Akkor igazán hivatalosan megrendelt éljenek fogadták, most pedig igazán szívből fakadó szívélyesség és szeretet. Maga is jól tudta ezt a bécsi udvar, s mikor Kassán a polgármester tévedésből a folyományok között átnyújtotta őfelségének a dekorációkért fizetendő számlát is, hogy aztán hiába kereste azt a derék polgármester másnap valamennyi zsebében és egész hétig, míg aztán egyszer csak leérkezett Bécsből a 3000 forintnyi számla a pénzzel együtt azon indorzatával ellátva, hogy: »Ha őfelsége még egyszer Kassára találna menni, ne csináljanak semmi parádét.«

De számtalan más epizódok is, melyek részint költve vannak, részint valóban megtörténtek az akkori körút alkalmával, bőven tanúsítják azon nagy különbséget, melyet a király jó szíve és igazságos kormányzása azóta áthidalt.

Az akkori fiatal, csinos, délceg császár, kihez egy, a kastély udvarán Somogyban rendezett népünnepen, egy piros pruszlis barna leány elég kacér volt fölkiáltani az erkélyre: »jöjjön velem táncolni fölség«, gróf Grünnevel utazgatott. Főleg a fiatal fejedelem e tanácsosát gyűlölte a magyar nép, s ritka tapintatával fölismervén a szelíd uralkodóban a nemes, jó szívet, a grófnak, mint hajdan V. László mellett Czilleynek, tulajdonított minden rosszat.

Gömörben többnemű ajándékok mellett klenóci sajtot és úgynevezett »ostyepkát« is kapott a király; természetesen díszpéldányokat: Az »ostyepka« tudvalevőleg zöld fölülettel bír, a jó klenóciak nem tudom mivel futtatják be ilyen színűre.

- Hogyan kell ezt megenni - kérdé a király németül egy Csákytól, ki szándékosan rossz németséggel viszonzá:

- Euer Majestát, der Grüne muss man wekwerfen!

Rimaszombatban egy fiatal Szentmiklósy tolakodott oda a fölség kocsijához és bemutatta magát.

A király kezét nyújtotta és szelíden kérdezé:

- Mi hír, hívem, itt a felvidéken?

Szentmiklósy vállat vont.

- Szedik az adót mindenfelé, fölséges uram!

*

Ma is szedik az adót mindenfelé, baj is van elég szerteszét az országban, s a nép szegényedik, nyomorog és roskadozik a terhek alatt, - de ma már senki sem panaszkodik a király ellen, és a király előtt. Még azt a helyet is megfújjuk, ahova leül, még azt a szellőt is fölfogjuk, amely ráfújna, szeretet fogadja, s mert tudjuk, hogy keserűséget okozna neki is az, ami nekünk fáj, édes-örömest mutatjuk, ha ő közöttünk van, hogy boldogok vagyunk.

...Mert olyan gyöngéd a magyar nemzet azok iránt, akik szeretik.

Messze tőlünk nemzetközi komédia folyik hetek óta. Vagy mi egyéb nagyobb szabású komédiánál az úgynevezett flotta-demonstráció, mely nagy idő óta előkészítve a bölcs európai diplomaták által, most foganatlan eszköznek bizonyul a kitűzött cél elérésére.

Ennyiből áll az európai nagyhatalmak sokat emlegetett tekintélye. Megcsinálták az úgynevezett tartós békét, a derék Montenegrónak odaajánlottak egy darab török birtokot és mert ennek átadása nem akart olyan éppen simán lefolyni, mint ahogy az előre ki volt kombinálva, a hatalmas Európa copfos diplomatái egy darabig ide-oda alkudoztak a Portával, míg végre, mikor már sem a jegyzékeknek, sem a nagykövetek befolyásának nem sikerült szép rendben lebonyolítani a dolgot, hatásosabb eszközhöz kellett nyúlni: ahhoz, hogy Európa hatalmasságai Dulcigno alá küldték hajóikat. Ami diplomaták nyelvén annyit jelent, hogy Montenegró »jogos« követelését egy világrész tekintélye támogatja.

Azonban az történt, hogy e világrész tekintélyére az albánok nem hederítenek semmit. A vitéz nép és a fényes Portának mellé álló katonái szilárdul el vannak tökélve, hogy bármi történjék is, ők nem hagyják magukat átadni se Montenegrónak, se másnak. - Nekik nem imponál se Montenegró európai szentesítéssel szerzett joga, sem pedig a szentesítő hatalmak egynehány hajója.

És a fekete hegyek sokszor dicsőített lakosai nem mernek beleharapni az erőszakba semmiképpen. Úgy tetszik, gyöngéknek érzik magukat szemben egy hazáját szerető nép vitézségével, melyet a flottakomédia meg nem tudott félemlíteni.

A kis Dulcigno előtt pedig ott vesztegel egy egész flotta tehetetlenül. Tengernagyok egymásra néznek, mutogatják egymásnak kormányaik határozatlan sürgönyeit, máról-holnapra halogató, változó utasításait, s csak nem történik semmi. A hírlapok tudósításai már szinte megnevettetik az embert, mikor egyik napon úgy, mint a másikon újabb és újabb halasztást olvas ki belőlük. S mikor már tegnapelőtt a hirdetett komédia »megmásíthatatlanul« utolsó napján meg csak az a hír érkezett Dulcignóból, hogy a hajóhad akciója ismét elhalasztatott, már most nem is nevetni, de aggódni lehet csak fölötte, vajon mi vége lesz a keleti kérdés e látszólag kisszerű ágbogának, melyet azonban a körülmények máris egészen komoly kezdetévé tettek a jövő dolgok beláthatlanságának.

Új helyzet állott be, ezt hirdetik máris szerte az újságok. No persze, hogy új helyzet, melyet azonban előre lehetett volna látni, ha a híres politikacsináló urak nem olyan furcsa szemüvegen nézik a világot. Meg volt mondva, csak el nem hitték; se Gladstone, sem a többiek; hogy az albánok életre-halálra ellene állanak Montenegró Európa által támogatott követelésének. Úgy vélték, a Porta ezzel az állítással csak a saját nem-akarását kívánja szépíteni.

No, most beállott az új helyzet, és az új kérdés, hogy mit csináljon az európai diplomácia. Beállott annyival inkább, mert a francia minisztertanács szigorúan el van tökélve tartózkodó állásban megmaradni s már meg is hagyta hajóinak, hogy semminemű ellenségeskedésben, sem lődözésben részt ne vegyenek. Úgy tetszik, a többi hatalmak egy része is bír efféle tartózkodásra hajlandósággal, s innen van, hogy máris újabb tárgyalások és alkudozások folynak egyfelől a Portával, másfelől a tüntető nagyhatalmak között.

Mi eredménye és vége lesz a mostani alkudozásoknak, majd megválik. Annyi bizonyos, hogy a fönnforgó kérdés máris a legnagyobb érdekűvé vált, s tegnap Madarász József képviselő által tett interpelláció tárgyát is képezte a magyar országgyűlésen.

Erre és a flotta-demonstráció meghiúsulta által föltóduló sok kérdésre mindenki nagyon kíváncsian várja a fölvilágosításokat.

E féreg rágódik talán a legerősebben társadalmunk fáján. Ennek tulajdonítható annyi kétes egzisztencia, annyi nyomor, ennek a politikai erkölcsök meglazulása, a korrupció és számos baj.

Gazdálkodó, s illetve földmívelő nemzet vagyunk és nem iparűző. Nyers terményeinket olcsón adjuk s a mívelt külföld által kiállított fényűzési cikkeket drágán vesszük. Megbillen az egyensúly, mégpedig a mi kárunkra.

Addig még semmi bajunk sem volt, míg az egyik véglettől féltettek, hogy t. i. megfúlunk a saját zsírunkban, most benne vagyunk a másik végletben, utolsó csöpp zsírunkat is kiszívja a fényűzés, ez az átkozott betegség, mely olyan gyorsan terjed és öl, mint az aranka-fű.

E nagy fényűzési mániát pedig nem a magyar ember természetében (bár némileg keleti fajtájúak lévén, ennek is van része benne) kell keresni, hanem a körülményekben és a politikai fejlődésben, mely nem vitetett keresztül hazánkban fokozatosan, arányosan, hanem mintegy erőszakkal. Egy-egy ugrással siettük utolérni a civilizációban és a politikai előhaladásban a többi európai nemzeteket, kik lassan, nagy fáradtsággal, nyomról-nyomra óvatosan haladtak előre.

Gladstone egyszer Andrássyval beszélgetvén Magyarország felől, csodálkozását fejezte ki afölött, hogy e nemzet miként volt képes társadalmi rázkódások nélkül esni keresztül olyan nagy dolgokon, mint a jobbágyok fölszabadítása, a 48-i szabadságharc stb.

De hiába csodálkozott Gladstone, mert ha látszólagos társadalmi rázkódás nélkül is vitettek keresztül egy karikacsapásra a legnagyobb dolgok, bizony csak látszólagosan maradt a társadalom nyugalmában, alapjában megrendült az, s mint a test, melyben láz lappang benn, sorvasztó forróságot és gőzt lehelt, mint nagyobb bajok kútforrását.

Nálunk, mint mindenki igen jól tudja, a köznemesség volt a nemzet, innen került ki a szellemi és vagyoni erő, az államfönntartó elem, »Szent István koronájának gyöngyei«, amint magukat nevezték a köznemesek. A hatalom, jog, vagyoni túlsúly az ő kezeikben volt. A nevekhez tradíciók szövődtek s a tradíciók kötelességeket szabtak a nevek viselőire.

Midőn tehát maga a nemesség egy emberies nagy eszmétől mozgatva fölszabadítá a jobbágyságot, megfosztá magát tekintélyének és hatalmának legfőbb attribútumától s vagyona nagy részétől.

De ő csak a vagyont akarta föláldozni, a tekintélyt, hatalmat nem. Ehhez ragaszkodott szívósan, utolsó leheletéig. Mert ezredéves hagyomány, nevelés és az ezer meg ezer tényező kötötte ahhoz ellenállhatlan erővel. Önnönmagáról kellett volna lemondania enélkül. Ezt pedig nem akarta. Erre nem lehetett ereje. Az meseszerű lenne még föltevésnek is, mert az emberi természet utóvégre is csak emberi természet, s isteni cselekedetre nem képes.

Midőn tehát látta a nemesség, hogy a jobbágyság fölszabadulása nemcsak vagyonát, de tekintélyét is csökkenté, mindazon tiszteletet, mely eddig az egyénhez tapadt, annak egyéni kiváltságai folytán, külső eszközökkel kívánta fönntartani a néppel szemben.

Kastélyaiban és udvarházaiban, hol eddig egyszerűen élt minden költekezés nélkül, egy csomó léhűtővel környezve more patrio mulatozott patriarchális, igénytelen módon, úgy, hogy azzal fenyegették, hogy a saját zsírjába fog megfúlni, most egyszerre fénnyel, pompával vette magát körül. Ez volt az egyedüli fönnmaradt eszköz kimutatni, hogy ő az úr még most is. S ki is mutatta a legközelebbi harminc év alatt úgy, hogy a nemes úgy költekezett, mint a főúr, s bocskoros nemes úgy, mint a kastélyos nemes, s így tovább-tovább, mindenki jobban egy fokkal, mint ahogy a takaró érte.

A nemességtől elragadt e nyavalya a vagyonosabb polgárságra s onnan lefelé egész az alsó rétegekben - úgyhogy ma általános ez a baj, s kimondhatatlanok a veszteségek és pusztítások, amiket okozott, erkölcsileg, anyagilag téve tönkre a nemzetet.

S aminő a nép, olyan lett az államháztartás is, mely az országot is az államtönk felé sodorja napról-napra sebesebben. A jó isten tudja, mi lesz mind ennek a vége!

A középnemesség elpusztult s már csak romjai vannak. Addig szorongatta mesterségesen kezeibe a hatalmat, míg koldusbot lett a hatalom jogarából.

S mindez hagyján, ha ehelyett más, a nemességet kipótoló hatalmas szellemi erővel rendelkező középosztály támadott volna.

De nem! a nemesség elszegényedvén, proletár haddá lett.

S mert más osztály nem váltotta föl, e proletárhad kezeiben van most a hatalom és az ország.

Innen a korrupció! Innen az erkölcsök hanyatlása, innen a tekintélyek megsemmisülése, de ki győzné fölsorolni a sebek hosszú lajstromát.

Jól megmondta Kerkápoly egyszer, hogy csak azon állam lehet vagyonos és takarékos, ahol az egyes polgárok is azok.

A takarékosság az államok jólétének első posztulátuma.

Ezt tanulja meg legislegelőbb a nemzet, ha boldogulni akar.