Lehet a politika az exigentiák tudománya, lehet szövetségeket kötni érdekből, számításból s azokat meg is tartani, de igazi szövetség csak az, hol két nemzet rokonszenve csap össze egy lánggá.

Naggyá, hatalmassá csak azon nemzetek lesznek, mondja Thiers, kik kezüket a világ üterén tartva mindég a körülményekhez alkalmazkodnak; ez meglehet, de az is bizonyos, hogy a nagyságot és hatalmat tulajdonképpen csak azon nemzetek érdemlik meg, amelyek érezni tudnak, s megvan bennök az önállóság, az akarat és bátorság érzelmeiknek mindannyiszor kifejezést adni.

Ezen tulajdonságáért lett úr a világ fölött egykor a francia, ilyen a magyar is. Nem nézi, vagy nagyon ritkán nézi, milyen magatartást diktálna az önérdek, hanem szabadon, szíve sugallatát követve, nyilvánul rokon- vagy ellenszenve.

Így volt ez legközelebb Törökországgal szemben: a lehető legártalmasabb politika volt, de a lehető legszebb vonást, fényt veté a nemzetre, mely sohasem latol és mérlegel, hanem mintha egy emberé lenne, millió szív egyszerre dobban meg az elnyomott mellett.

Gyönyörű példa erre a porosz-francia háború. Míg Franciaország nyergében III. Napóleon volt a kihívó fél, a magyar szimpátiák porosz részre hajlottak, midőn azonban a franciák igáztattak le, rögtön átcsapott a rokonszenv egészen a francia zászlókhoz.

De tán soha egyetlen nemzet iránt sem nyilvánult oly igazán melegen és oly állandóan a barátság érzelme, mint a lengyelek iránt, - dacára annak, hogy a szláv faj összességben úgy tekintetik minden magyar által, mint halálos ellenség. Érettebb, mélyebb gondolkozású államférfiaink tisztában vannak azzal, hogy ha a most éppen szláv által letiport lengyel faj valamely véletlen következtében jármát lerázhatná, egy-két generáció után ők is szaturálva lennének a pánszláv eszmékkel, s természetes elleneivé válnának a magyarnak, mert az idő elhalaványítja a szenvedett sérelmeket is, és mint a napfény a szövetből a színt, kiszívja a gyűlöletet a szívekből.

És a magyar, jóllehet tudja ezt, mégis kész volna vérét ontani, hogy Lengyelország helyreállítassék.

Kölcsönbe megy. Két szomszéd nemzet vagyunk, sokat szenvedett az egyik, a másik is. Lengyelország mindig könnyeket hullatott a mi bajaink fölött, mi is mindig megsirattuk, valahányszor a szabadságából elvettek egy darabot. S sokszor vettek el, míg egészen elfogyott. Pedig ő is, mi is a szabadságot szeretjük. S hol szabadságharc vívatott a földtekén, magyar és lengyel kardok sohasem hiányoztak onnan.

Itt voltak hőseik negyvennyolcban, s beállottak a haza fiainak. - Bem, Dembinszky s annyi névtelenek, itt küzdöttek, mint az oroszlánok diadalról diadalra menve, s míg folyt a vér ideát pirosra festve a szőke folyamokat, messze a lengyel falvakban búsongó, fájó népdalok imádkoztak értünk, a »lengyel igaz barátjaiért«.

Az elnyomatás éveiben némán bár, de sokszor váltatott testvéri ölelkezés a két nemzet között. Tudtuk, hogy ők szeretnek, tudták, hogy mi szeretjük: beteg a beteghez ragaszkodik erősen. Lengyelország felől ideszálló szellő az ő sóhajtásuk. Magyarország felől arra járó felhő a mi borongásunk. Itt az fáj, ott ez fáj, értettük mi egymást, s a két fájdalom együtt kisebb lett, mint egyenkint külön mindenik.

De mióta a mi sorsunk szerencsésebbre változott, azóta némi közöny kezdett lábrakapni. A lengyeleket kezdték nem emlegetni. Régi barátnak még az arca is feledékenységbe megy. Pedig ez nem volt jó!

A király galíciai útja adta meg az első impulzust, a vágyat, hogy nini, hiszen olyan régen szorítottunk már kezet a mi kedves testvéreinkkel, a lengyelekkel.

Rokonszenvesen és lelkesedéssel fogadtatott az egyetemi ifjak azon ötlete, hogy a Bem-szobor leleplezésére Marosvásárhelyre utazó lengyel ifjakat Budapestre is meghívják, s ebben az alakban is jó lesz kifejezni, hogy még mindig szeretjük lengyel testvéreinket, és készen vagyunk értük vért, életet áldozni. A magyar sohasem felejtheti el az iránta nyilvánuló rokonszenvet és a neki tett szolgálatokat. Az a szokása, hogy aki neki az egyik ujját nyújtja, ő az egész kezét nyújtja vissza.

Igen, itt van mind a két kezünk a baráti szorításra, jó lengyelek: e kezek a barátság zálogai, de ha kell, a kard is jól elfér bennök tiértetek.

Számítsatok ránk mindig, mikor eljő az elhatározó óra, hívjatok minket, ott leszünk. Dördüljön meg az ágyú, hadd lobogjanak a zászlók, te pedig Kosciusko, ébredj föl s vezesd népedet égő lángokon keresztül!

Egy jeles külföldi író, ki sötét századának meggyújtá a fölvilágosodás fáklyáját, valamelyik művében az akkor divatos párbeszédalakban tárgyalja az állam némely intézményeit. Többek közt vitázói fölvetik a terméketlen osztályok szerepét az államban.

- Miként boldogulhatna hazánk - mondja az egyik -, amidőn több nálunk a pap, mint a katona.

- Kérlek, barátom - válaszol a másik -, képzeld magad gazdag, termőföld urának. Bő aratást vársz a munkád után. Szomszédod is hasonló helyzetben van. A te vetésedet elpusztítják az egerek, a szomszédét pedig a hörcsögök. Már most mondd csakugyan, mi különbséget találsz abban, hogy az egerek, vagy a hörcsögök fosztanak-e meg homlokod verejtékének gyümölcsétől?

- Értelek, barátom, s igazad van. E két esetnek egy és ugyanaz a következménye. Ki vagyok fosztva.

Ez a párbeszéd minden költségvetésünk alkalmas és találó jelszava gyanánt szolgálhatna. Magyarország az a szomszéd, amelyiket a katonák pusztítanak el, és hasonló helyzetben vannak világrészünk legfőbb államai.

És meddig fog ez még tartani? Meddig fogják még a népek tűrni, meddig fogják tűrhetni ezt az erőpazarlást?

A közös költségvetésben a jövő évre ismét fokozott igényeket támaszt a hadügyminiszter. Míg hazánkban képtelenek vagyunk a kulturális fejlődésünkre szükséges intézmények létesítéséhez a pénzt előteremteni, míg költségvetésünkben 40 millió forint a hiánylat és kétségbeesve azt a kérdést intézzük magunkhoz, hogy mi lesz a vége ennek a gazdálkodásnak, mely mindent kölcsönvett pénzzel kénytelen fizetni, miután az adózók teherviselési képessége egész a netovábbig van igénybe véve: addig nem átall a hadügyminiszter újabb hekatombákat követelni a telhetetlen moloch, a militarizmus oltárára.

Tisza Kálmán kormánya annyira süllyedt már, hogy a hadügyminiszternek nemet mondani bátorságot nem talál. Jól ismeri a pléhgallérosok hatalmát az udvarnál, jól tudja, hogy hiába rendelkezik ő többséggel a parlamentben, ha a kardcsörtetők követeléseinek ellentmond, elhomályosodik hatalmának és dicsőségének napja - megbukik. Magyarország sorsát vezetni azonban csak oly férfiak lehetnek hivatva, akik a haza érdekét többre becsülik a bársonyszék gyönyöreinél. S bármily befolyással is rendelkeznek a pléhgallérosok, megtörik az a hazafias kormány akaratán, ha az valóban a nemzet bizodalmát bírja, ha többsége nem oly gyenge, mint a nádszál, amelyet meghajlít minden szellő.

De amily gyenge és engedékeny Tisza fölfelé, épp oly kíméletlenül merészli arcul csapni a nemzeti érzületet, a hazafias közvéleményt.

Tisza kormányzása alatt történik, hogy Seemann meggyalázza a nemzeti lobogót, a nemzeti becsületet, hogy a fővárosban nagy nemzeti sport napján a nemzeti színek hiányzanak az állványokon, és hogy a horvátok kerülik a magyar nyelv tanítására fölállított tanszéket, s tömegesen tódulnak az orosz nyelv előadására.

De mindez még kevés. Megtörtént Marosvásárhelyen az a hallatlan botrány, hogy a dicső Bem tábornok szobrának leleplezési ünnepéről eltiltatnak, vagy alattomosan a részvételben akadályoztatnak a szabadságharc bajnokainak utódai: a magyar honvédek. Hiába táviratozott ez ügyben a rendezőbizottság a miniszterelnökhöz. Tisza még válaszra sem méltatá a bizottságot. A honvédség ünnepnapján pedig gyakorlati marsra parancsoltatott úgy a közös hadseregbeli, mint a honvédségi katonaság, s így Bem szobra előtt, ahol ölelkezett lelkesedésben a polgár s a valódi nemzeti katona, a szabadságharci honvéd, egyetlenegy honvédegyenruha nem volt látható.

Hát azért áldozza föl a haza népe utolsó fillérét arra, hogy a közös, nem nemzeti hadsereg mellett a nemzeti honvédséget fönntartsa azért, hogy a honvédségnek a nemzeti érzülete kiirtassék, hogy ez is nem a hon, hanem csak a birodalom védelmére szolgáljon. Így nagy csalódásban ringatja magát a magyar nép, mely egy fillért sem fordítana a honvédségi intézményre, ha nem azt hinné, hogy ez nemzeti hadsereg.

A törvényhozásnak kötelessége lesz számon kérni Tisza Kálmántól ennek az eljárásnak indokait. De aztán ne elégedjék meg a miniszterelnök kitérő válaszával. Tudja meg az egész valót, mert erre joga van úgy az országgyűlésnek, mint a nemzetnek.

A napirend Tisza Kálmán miniszterelnök kitüntetése a Szent István-rend nagykeresztjével, mellyel grófi cím jár. Kapta ezt Tisza Kálmán, mint a legfelsőbb kézirat szól, a trón és a Monarchia érdekében áldozatkészséggel tett kiváló szolgálatai elismeréseül. Aminthogy ezt meg is érdemelte e címen, hűségesen.

És amint meg akarja érdemelni, úgy tetszik, továbbra is az udvar kegyét, melynek nagy ára van - ránk nézve. A Tisza Kálmánhoz intézett legfelsőbb kéziratot már sokszorosították a nyomdában, mikor a képviselőház pénzügyi bizottsága tegnapelőtt hozzáfogott az 1881-ik évi állami költségvetési tárgyaláshoz. Kitetszett ez a miniszterelnök »jókedvű« bőkezűségéből, mellyel még saját pártjának fölszólalása ellen is síkra szállott a közösügyes kiadások változatlan megszavazásáért. Az istenért le ne alkudjunk abból egy krajcárt sem, mert hát meg kell mutatni, hogy Tisza Kálmán nem hiába kapta a Szent István keresztjét - áldozatkészségeért.

Szent István birodalma nincsen megelégedve az efféle áldozatkészséggel. Még Rakovszky István sem, aki pedig elég hűséges mameluk és mégis bátor volt hangsúlyozni a pénzügyi bizottságban, hogy a közösügyi kiadások leszállításának szüksége fönnforog.

Az ellenkezőt volt mindjárt kész bebizonyítani Tisza Kálmán, ki nagyon megharagudhatott Rakovszky Istvánra hívatlan megszólalásáért. Nem úgy kell, mint a kormánypárt tagjai közül néhányan akarnák, nem leszállítani kell Magyarország hadikvótáját kétmillióval, dehogy, tévedés van a dologban, emelni kell kétmillióval. S bizonyára elhiszik annak idején Tisza Kálmán valamennyi gárdistái, hogy nini, csakugyan emelni kell azt a közösügyes kiadást még kétmillióval. Sőt még sopánkodni is fog utóbb egy-két mameluk, hogy lehetett e fölött csak egy pillanatig is haboznia, mikor - gróf Tisza Kálmán mondja.

Gróf Tisza Kálmán azonban téved, azt hivén, hogy még más körei is vannak az országnak az úgynevezett »szabadelvű körön« kívül, melyek előtt tekintélye az elnyert új rang és méltóság címén csak egy hajszálnyival is emelkedett volna. Mondhatjuk, ellenkezőleg. Mert hát fájdalom, még mindig kénytelenek vagyunk egészen különböző dolognak tekinteni azt, ha valaki a trónnak és Monarchiának tesz kiváló és áldozatkész szolgálatokat, attól, mintha e szolgálatokat nekünk tette volna. Ameddig az udvar bizonyos köreiben azt nézik a legnyomósabb szolgálatnak, hogy egy éven át két-három avagy néhány millióval még többet-többet fizessünk annak a telhetetlen molochnak, annak a feneketlen hordónak, melynek közös hadügyi szükséglet a neve - addig az udvar kitüntetései nem jelentenek a magyar kormányférfiaknál a haza körül szerzett érdemeket, hacsak nem ezek ellenkezőjét.

Az az országgyűlési ülésszak, amely előtt most állunk, már bizonyára nem hoz fölszínre Tisza Kálmánnak egyetlen, a haza körül szerzett érdemét sem. Hahogy érdeme nem lesz az előterjesztendőnek jelzett törvényjavaslat egy új országház építéséről. Ez is csak valami, amivel dicsekedni lehet. Ha bőviben volnánk a pénznek, ha dolgaink olyan jól folynának, mint amily rosszul folynak, ha a jövő évi mérlegben a 25 millió forint deficit helyett ugyanannyi fölösleg mutatkoznék, ha adóemelés helyébe adóleszállítást proponálna a kormány, akkor persze könnyű lenne az ország dolgai felől tanácskozó honatyáknak fényes, új palotát emelni. A mai viszonyok közt azonban ez is érdem számba mehet, és az utókor csodálkozva olvashatja majd le a pompás palota homlokzatáról, hogy ezt Tisza Kálmán gróf építtette abban az esztendőben, melyikben [!] a magyar nemzet erejét egészen a végletekig megfeszítő adófizetésen fölül minden 365 napban vagy 30-40 millió forint új adósságot róttak a nyakunkba.

Félő, hogy nagyon fölsülünk ezzel az új palotával, ha a mai gazdálkodás tovább folyik. Félő, hogy az emelendő országház csarnokaiban már nem marad mit elgazdálkodniok a nagykeresztes vitézeknek. Főképp ha eleve kimerítenek minden képzelhető forrást és címet, melyen még idáig adót nem harácsoltak be.

Szapáry gróf pénzügyminiszter éppen ezen az úton jár. Ez az iránya az általa kilátásba helyezett mindhárom törvényjavaslatnak, melyek egyike a közadók kezeléséről, másika a bélyeg és illetékadóról szól. Mindkettő már meglevő adókról szól tehát, de azért egyik sincs híjával a sróf szigorúbb, erősebb csavarásának. Ami pedig az új fogyasztási adókat tárgyaló harmadik Szapáry-javaslatot illeti, az már címében sem titkolja azon igazi célzatát, hogy számtalan fogyasztási cikket teend ismét drágábbá az eddiginél.

Ez, valamint a kőolaj-vám fölemelése és egyéb tervezett intézkedések csak úgy volnának józanul megengedhetők, ha ellenükben csökkentenék az egyenes adóterhet, mely már-már elviselhetetlen. De persze akkor nem lehetne újabb milliókat dobni a közösügy hordajába, akkor Tisza Kálmán nem lehetne olyan kiválóan szolgálatkész, nem lehetne - gróf.

A budapesti Gyapjú utcai német színház odiózus ügye még korántsem ért véget egészen, ha azokra az utóhangokra figyelünk, melyek abból folyólag még mindig hallhatók lesznek imitt-amott a német birodalom tágas határai között és mindenfelé, hol a német szó uralkodik.

Fölösleges kutatni, ha vajon természetes-e, jogosult-e hogy a jó németek mind olyan rettenetesen megharagudtak ránk, amiért Magyarország fővárosából kiadtuk az utat a német múzsának. Érdektelen dolog lenne azt kisütni, mennyiben erőszakolhatna ránk maguknak a németeknek nyakatekert fölfoga is olyan civilizációt, melyből mi nem kérünk. Ezzel a kérdéssel ugyan kár lenne bíbelődni. Egyet úgysem érthetnénk a németekkel soha. Ők minden, még oly találó és megdönthetlen érveink ellen is örökké csak az ő ránk erőltetni szándékolt kultúr-missziójukkal állanak elő, melyet nekünk az ő hitük szerint szívesen kell fogadni, sőt ajnározni, ápolni, üdvözölni. Mi pedig ezzel ellentétben egészen más nézetet vallunk. Mi tudjuk, hova jutnánk a dicső német civilizáció révén. S mert nem akarunk oda jutni, hát illő tisztelettel óvakodunk tőle és lerázzuk nyakunkról hívatlan apostolait, kik a mi kenyerünkön élve, legszentebb érdekeink ellen törnek.

Ez a budapesti német színház nagyra fújt kérdésének lényege. Lehet ez a nagy német kultúrnemzetre nézve bosszantó, visszatetsző, lehet ez a szeretetnek és testvériségnek nem valami nagy foka. De ennél több aztán nem lehet. Ennél többet csak a rosszakarat magyarázhat ki belőle, mely botrányokat szül, ahelyett, hogy kölcsönös megértésre vezetne.

Bizony nem vagyunk éppen ráutalva, hogy a német közvélemény valami kedvesen és hízelgően vélekedjék felőlünk. Szeretetére, becsületére sem vagyunk szorulva a dicső kultúrnemzetnek. De viszont nem érdekünk, nem célunk kihívni mindezeknek az ellenkezőjét. Sőt inkább, ha módunkban áll, megmagyarázhatjuk azoknak, kik oly serények kígyót-békát ránk kiáltani, hogy túl a magunk nemzeti érdekei megóvásán éppenséggel semmi kifogásunk sincs a németek sokat hirdetett és sokban általunk is elismert, méltatott műveltsége, előrehaladottsága, sőt akár a missziója ellen. Persze »in allen Ehren«, hogy az ő nyelvükön szóljunk. Tisztességes határt vonva a magunk otthona körül, olyan határt, melyen belül föltétlenül csak mi parancsolhassunk.

Ezt kéne hogy megmagyarázzák a külföldnek és főleg az ellenünk agyarkodó, áskálódó, piszkolódó németországi, illetőleg első sorban osztrák hírlapoknak a mi német nyelven beszélő lapjaink, melyek oly fönnen tudnak vele dicsekedni, hogy nekik hivatásuk kifelé képviselni a magyar érdekeket. Ahányszor megtagadjuk itthon a német-magyar lapok létjogát, mindig ezzel a hivatással vágnak vissza a sornálok. Nos, hát hogy felelnek meg e föladatuknak? Sehogy. A német színház fölmerült kérdése körül részben hallgattak, részben egyenest ellenünk beszéltek. Holott az lett volna a becsületes tisztjük, hogy e gyűlöletessé lett ügyben szót ejtsenek, szót értessenek a külfölddel, melyet oly kiváló szeretettel vezetett félre a kedves bécsi sajtó.

Dehogy tették ezt meg a mi német hírlapjaink. Ha megcselekszik; nem történhetnék meg az, hogy Lipcsében, ahol eddig mindig rokonszenveztek velünk, hogy ott is valóságos hecc támadjon és gúnyverset közöljenek egy, állítólag a Budapestről kiűzetés folytán öngyilkossá lett német színház epitáfiuma gyanánt ezzel a fölirattal: »Revanche pour Szegedin.« S ez nem egy megbokrosodott németnek a sületlen élce csupán, hanem a hangulat kifolyása, melyet ellenünk szilajított a testvéries bécsi sajtó mindenütt, ahol a német szót értik?

És a mi budapesti német lapjaink? - Azok, ha nem csalódunk, örülnek rajta szörnyen.

Megkezdte ismét tanácskozásait az országgyűlés. Rendszeresen, amennyiben a bizottságok ezen utolsó ülésszakra még a szeptember hó folyamán tartott tíz napi összejövetelen megalakultak, és így most egyenesen bele lehet menni az ország dolgainak érdemébe komolyan, amint illik.

De van-e hát komolyság mindabban, ami ott történik az országházban? Bizony alig. Amit a szokás a haza ügyei felől való tanácskozásnak nevez, az most nem egyéb, mint a külső formák megtartása mellett való lemorzsolása az úgynevezett tárgyalásoknak.

Ilyen lesz a legfontosabb, a költségvetési vita is, melyekre [!] nézve a képviselőház elnöke azon reménységének adott kifejezést, a november hatodiki első ülésben, hogy a budget még a folyó év végeig le is lesz tárgyalva. Ami nem éppen sok idő, az igaz. Még most pár napig, tán e hó közepéig hozzá sem fognak a költségvetés tárgyalásához, viszont a folyó esztendő a december 20-án kezdődő karácsonyi szünidővel véget ér az országházban. Marad tehát a budget-tárgyalásra vagy négy hét.

De hiszen ez kis baj lenne magában. Négy hét alatt, oh, sok jó és bölcs dolgot meg lehet vitatni, négy hét alatt, amennyire csak tanácskozásoktól függ, naggyá, boldoggá lehet tenni a nemzetet. Igen, de nem a magyar országgyűlésben, úgy, amint az most össze van szervezve, azzal a túlnyomó gondolkozás, habozás és lelkiismereti furdalás nélkül híven összetartó túlnyomó többséggel, mely méltó apja az idei költségvetést szintén hosszas gondolkozás nélkül, tizenhat nap alatt letárgyalt pénzügyi bizottságnak.

Ehhez mérve, igazán fölösleges magának az országgyűlésnek is több időt szabni a budget-vitára. Mire való az? Nincs okunk rá, hogy kíváncsiak legyünk, mily ékesen és alaposan tudják védelmezni a derék pénzügyi bizottság kebeléből kinőtt szónokok helyes, elfogadható, elkerülhetetlen voltát az állami költségvetés olyatén elfogadásának, amilyennek azt Szapáry Gyula gróf előterjeszti.

Szólani fognak kétségkívül a költségvetési vitában némelyek az ellenzék részéről is. S a leggyöngébb ellenzéki szónok is könnyedén halomra döntheti mindazt, amit érv gyanánt hoznak föl a kormány és pártja részéről. De mit használ ez? Hiszen a nemzet maga is elmondja, többet tesz ennél, érzi naponként, hogy 1875 óta, ahányszor megállapítják az állam esztendei költségvetését, mindig mélyebben belenyúlnak a pusztuló ország életerejébe, hogy kizsákmányolják, tönkre tegyék azt.

Amit mindenki tud, arra Tisza Kálmánék nem hajtanak semmit. A mostani kormány annyira belejött már a gondolatlan gazdálkodásba és idegen érdekek készséges szolgálatába, hogy egyéb sem jut a hon érdekeit és viszonyait számba venni. Neki csak afféle bravúros próba a költségvetési tárgyalás, melyen ki kell mutatni, hogy még mindig él és uralkodik.

S mert mindenki tudja, látja, hogy e próba sikerül a kormánynak, onnan ered az a csakugyan fatalisztikus megadás, melynek tanúi leszünk az idén is, mint tanúi voltunk már annyiszor, mióta mind csak az emberek változtak a pénzügyminiszterségben, de nem változik a rendszer, igazabban a rendszertelenség.

Erre az elmélkedésre késztet bennünket a mostani ülésszak tulajdonképpeni megnyílta, mely a többek között azon kezdődik, hogy Simonyi Lajos báró elhagyja képviselői helyét és visszavonul a magánéletbe. Simonyi báró, mióta letette a miniszterséget, egy-egy alkalommal erősen megtámadta azt a kormányt, melynek kebeléből kilépett. Most is volna erre módja, oka jogos. Dehát úgy tetszik, ő is be akar állani a rendes fatalisták közé, kik messziről nézik a pusztulást, melynek nem tudnak elébe állani.

Bizony, bizony, sokszor nyújtja be a minisztérium legújabb törvényjavaslatát az új országház építéséről. Mert Simonyi Lajos báró sem azért hagyja oda a Sándor-utcai palotát, mintha a régi kőfalak összedűlését félné. Nagyobb rombolástól tartanak a jó hazafiak. Az alkotmány inog, nem pedig a Sándor-utcai kőház. Tisza Kálmán kormánya tehát nem kellő helyen kereskedik az építés tervével. Ellenkezőleg, éppen ott pusztít, ahol építenie kellene.

- Mindig ez a refrén, ha az országgyűlés tárgyalásairól szólunk, ahogy azok mostanság lefolyni szoktak.

Míg ott fönn Budapesten a magyar delegáció odaszavazza a közös hadseregre a népnek véres verejtékét, addig a közöshadseregbeli tiszt urak igen jól mulatnak unalmukban. Csak nemrégen csillapodott le a közérzület a Seemann-ügy miatt, elkeseredést szült, nyomban utána következett a szebeni eset, amikor a magyar címert letépik egy olyan házról, amelyet a magyar polgárság építtetett.

S napról-napra tele van a rovat a lapokban, amelynek címe: »a kard«. Ez az a szignum, amellyel mindennemű jogtalanságot el szabad követni: a brutalitás jelvénye az, nem a honvédelmi. A polgárok megtámadása ezen uraknak a legnagyobb passziójuk.

Polgárembernek nincs semmi orvossága az olyan sérelem ellen, amit katona követ el rajta, azt éppúgy el kell tűrni, mint a sors csapását, mert hiába apellálna bárhova: a kardnak mindig igaza lenne.

De a hosszú türelemnek vége van. A sürgetések, melyek évek óta széltében hangzanak, hogy a katonaság béke idején ne viselje a kardot, nem használtak éppen semmit.

A parádé-ösztön fölül van kerekedve a hadseregben és annak irányadó köreiben a méltányosságnak. A katonának külön törvénye van, s az a törvény nem ismer civil-jogokat, mintha a szegény jámbor civilek, csak a katonaság kedvéért volnának a világon és nem megfordítva.

Sőt hosszú idő óta észre lehet venni a mélyebben gondolkozó főknek azt is, hogy a katonai hatóságok jóformán örülnek annak, ha a védtelen polgárokon valami hatalmaskodás követtetik el, kivált ha a védtelen polgárok magyarok.

De mindent, mit e tekintetben az előzmények fölmutathatnak, fölülmúl a kolozsvári vérlázító eset, melynek híre villámként rázta föl nemcsak a kolozsvári közvéleményt, hanem az egész országot tegnap, tegnapelőtt.

Bartha Miklós, a kolozsvári »Ellenzék« című lap szerkesztője, volt országgyűlési képviselő, a tökéletesen gentleman ember, kinek lovagiasságát és bátorságát kétségbe vonni nem lehet, mert már nem egy párbaja volt azelőtt, lapjában közölte azt, hogy Rüstow nevű hadnagy »magyar kutyáknak« nevezte az egy éves önkényteseket, tehát mívelt ifjakat, Rüstow ezért elégtételt akart. Bartha megtagadta azt, mert úgymond, csak az igazat írta meg, s hogy közleménye igazat tartalmaz, több egyetemi polgár aláírásával ellátott nyilatkozatot tett erre nézve közzé. Ha pedig igazat írt egy hivatalos egyénről, hivatalos funkciója alkalmával elkövetett helytelenségért elégtétellel nem tartozhat, s azt már azért sem adhatja meg, nehogy precedenst nyújtson, s ezáltal önmaga a szabadsajtó munkása üssön jelentékeny léket a sajtó-szabadságon.

Tökéletesen helyes indokok, amelyekkel minden embernek egyet kell érteni, ki a szabadsajtó jelentőségét alkotmányos érzülettel fölfogni képes.

Ekkor másnap Rüstow és cinkosa, valami Dienstl főhadnagy, minden körülmény azt mutatja, előre kifőzött galád tervvel, a védtelen szerkesztő lakására mentek, ki őket művelt modorban fogadta, orozva kardot rántottak s összevagdalták fejét, kezét és egész testét, úgy, hogy patakban folyt a vér a szobában.

A sebesült élete is veszélyben van. Halálkínok között hörög ágyán tizenegy sebtől találva. A legelvetemültebb gyilkosok is ritkán képesek ilyen kegyetlenkedésre.

Egész Kolozsvár városa föl van izgatva - miként a távíró értesít, mert nem pusztán a védtelen polgárt érte ez a hatalmaskodó orvtámadás, hanem a sajtó egyik munkását, a közvélemény őrét, a polgári panaszok és sérelmek szószólóját.

E botrány [az] egész országban nagy visszhangot és elkeseredést fog kelteni. Kolozsvár városa az országgyűléshez is fölírni szándékozik, s semmi kétséget nem szenved, hogy a két hitvány orvtámadó megkapja a maga büntetését (mert már ezt talán kissé soknak fogják találni a katonai hatóságok is), de ez nem elég, intézkedni kell, hogy ilyen dolgok a jövőben ne történjenek.

Meg kell hozni a törvényt, hogy a katonák is csak polgárok béke idején, a szolgálaton kívül nem viselnek fegyvert.

Meg kell hozni a törvényt, hogy ha katona polgári emberrel szemben követ [el] büntetendő cselekményt, polgári bíróság ítéljen fölötte.

Ha ez nem történik - mutatják a sűrűn, egymásután következő példák - a szegény magyarnak a saját hazájában se élete, se szabadsága, se becsülete nincs biztonságban miattuk; t. i. keserves adóforintjainkon hízlalt lajdinant és oberlajdinant urak miatt.

A szegedi küldöttséget, melyhez csatlakoznak az Alföld legtekintélyesebb megyéi és városainak képviselői, holnap fogadja a magyar király ős Buda várában.

Dobogó szívvel várjuk a király nyilatkozatát, amelytől nem csekély mértékben függ Szeged város jövője, függ az, vajon a rekonstrukcióra költött milliók meghozzák-e a városnak és a nemzetnek a várt gyümölcsöt.

A király megmutatta, mit érez a legmagyarabb városért és merjük remélni, hogy amit érzett, nem csupán a szerencsétlen, az árvíz által tönkre tett lakosság sorsa fölötti könyörületesség volt, hanem a magyar király fájdalma a magyar nemzetet ért csapás miatt. Ha ez az indok vezérlé Szeged lesújtott lakossága körébe a vész napjaiban, ha ez adá ajkaira a teremtő szavakat, hogy Szeged szebb lesz, mint volt: akkor tudni fogja, milyen eszközöktől várható a kitűzött nagy cél megvalósulása.

A király, ha szíve sugallatára hallgat, bizonnyal kegyes válaszban részesítendi a szegedi küldötteket, de a királyok és nemzetek legveszedelmesebb ellenségei a rossz tanácsadók. A nemzet tiszteletteljes távolságban áll fejedelmétől. Kívánságainak, szenvedéseinek és panaszainak zaja csak mint halk moraj ér a királyi trón elébe, ahol udvaroncok, hízelgők és tanácsadók retortáin átszűrve könnyen elferdítő magyarázatot találnak.

A király egyik tanácsadója, kiről már több ízben bebizonyult az, hogy mennyire méltatlan úgy a király, mint a nemzet bizalmára és érdemetlen az általa elfoglalt magas és hatalmas állásra: Trefort Ágoston Szeged ellensége. Trefort és Szlávy az ország egy másik városának korteskedési célokból és talán egyéb, általunk nem ismert okoknál fogva ígéreteket tettek és ezeknek az ígéreteknek a megerősítésére némileg a király szavát is lefoglalták. Ez nem történt azonban oly határozott alakban, hogy a király Pozsonnyal szemben kötve volna. A király fölhatalmazta Trefortot a harmadik egyetem fölállítása tárgyában az előmunkálatok foganatosítására és csak »esetleg« tűzte ki Pozsonyt székhelyül.

A király elhatározása tehát az előzmények és Trefort fondorkodásai dacára még mindig szabad. Döntő szava még Szegednek ítélheti oda az elsőbbséget és remélni merjük, hogy a küldöttségnek adandó válasza ilyen értelmű lesz, mert különben nem jelent volna meg a trón előtt deputációnk, amelynek útra kelését városi hatóságunk nemigen merte sürgetni, míg erre irányadó körökből föl nem hívatott.

A magyar királyi trónt századok óta nem ülte oly népszerű fejedelem, mint Ferenc József. Népszerűségét gyakran a Hollós Mátyáséval hasonlítják össze. Tisztán ez okból szólunk még néhány szót a pozsonyi emlékirat egy tételére.

A jó pozsonyiak hivatkoznak arra, hogy Mátyás király Pozsony városában akart a legjelesebb olasz minták szerint egyetemet fölállítani és most a pozsonyi egyetem megvalósulását nagy nemzeti hagyomány dicsfényével szeretnék megaranyozni.

Igaz, hogy Mátyás a »studium generale« székhelyéül Pozsonyt választá. De mi volt Pozsony akkor, s mi most? Pozsony névleg Magyarország második fővárosa, de tényleg valódi fővárosa volt. Az országgyűlések gyakran ott üléseztek és a nyugati határon a magyarság hatalmas vára vala. Mátyás azért akarta odatenni az egyetemet, mert Pozsony magyar volt. Most azonban Pozsony nem a régi magyar város többé, hanem inkább »Pressburg«, mint Pozsony. Az a város képtelennek bizonyult arra, hogy a nyugati határon bástyája legyen a magyarságnak. Sőt ellenkezőleg, a szomszédok befolyásának engedve, elnémetesedett és nem minden alap nélkül neveztetik Bécs egyik külvárosának.

Oda nem lehet magyar pénzen a magyar tudománynak új oltárt emelni. Mert amint elnémetesedett a város, elnémetesedne az egyetem és polgársága. Pedig magyar egyetemen magyar műveltségű és magyar érzelmű fiúkat kell nevelni az államnak.

Az az ok, amelynél fogva Mátyás Pozsonyba akart egyetemet létesíteni, ma Szeged mellett szól. És Mátyás hagyománya a szegedi egyetembe[n] testesülne meg.

Reméljük, hogy Mátyás utódja a magyar trónon, Ferenc József király is így fogja föl a harmadik egyetem székhelyének kérdését.

Még a napok nem halványították el a kolozsvári vérengzést, melyet a hadsereg két tisztje követett el, még eleven emlékünkben van nekünk, gyorsan feledőknek is. Még ott hörög a haldokló, a sebei fölfakadnak elégtételt követelőn. A municípium megtette a magáét, Kolozsvár közönsége is.

Nem maradt hátra maga a parlament, hol azon melegiben szőnyegre hozatott a Bartha-ügy, s a miniszterelnök langyos, de nem kifogásolható válaszával végződött: mert aki a logikát veszi elő, midőn arcul ütik, hiszen meglehet, hogy helyesen jár, de mindig szánalmas mosolyt gerjeszt.

Tisza Kálmán is mindig a logikával jön ott elő, ahol a nemzeti önérzetnek hangos kifakadásban kellene kitörnie. Ezzel aztán azt a titulust vonja magára, hogy higgadt ember.

Arra számít, hogy addig lecsendesednek a fölkorbácsolt szenvedélyek, lecsillapodik a nemzeti harag, s akkor aztán el lehet simítani egypár frázissal az egészet. És az lesz a neve, hogy tapintatos ember.

Ám jó. Ki-ki a maga módja szerint csak hadd lavírozzon ezután is, majd meglesz, mi lesz a vége, mert már nekünk kevés a veszteni valónk, s csöppekből gyűl meg a felhő, amelyben villám van.

Levettük már a Bartha-ügyet a napirendről, s mindjárt is kezdődött a beszivárgás a közvéleménybe, mihelyt az hűlni kezdett, bizonyos más hang. Hogyhát nem is úgy volt egészen, ahogy a lapok beszélik. Itt még azt kell először kitudni, hogy: »Wo ist die Katze?«

Barthát sem ok nélkül szabdalták meg a lajdinántok. Bizonyára neki is el kellett követnie valamit, ami méltatlan, ami a gavallér katonatisztek vérét lázba hozza. A jó isten a megmondhatója, mint volt, hogy volt. Ne is szóljunk hát hozzá addig, míg a hivatalos vizsgálat ki nem deríti.

Ez inficiálása a közvéleménynek azon higgadt körökből eredt, melyek a miniszterelnökhöz közel állanak. Mindjárt tudtuk, hányadán vagyunk, hogy íme az is egy ügy, hol befújja az utat a hó....

Vártuk tehát a kifejlést, nemzeti becsületünk e tekintetbeni helyreállítását nyugodtan, körülbelül olyanforma nyugalommal, mintha százforintos bankót vesztünk el valami tolvajbarlangban s arra számítunk, hogy azt majd visszahozzák.

De volt mégis egy alapos reményünk Magyarország koronás fejében, a királyban. Ha a király értesülni fog e dologról, ő nem hagyja ennyibe [!], lecsap a példás büntetés pallosa a bűnösök fejére, s meg lesz hatása hosszú évekre.

A kolozsvári népgyűlés, mely magát oly szépen, oly férfiasan és művelten viselte, menesztett is egy küldöttséget a trón zsámolyához, kik megvigyék s előadják a legelső magyar embernek, milyen nagy méltatlanságot követtek el a tisztek egy másik magyar emberen.

Ha valaminek a világon, ennek a lépésnek hogyne volna foganatja. A mi jó királyunk fölindul és igazságot fog tenni: büntetni fog.

S íme, mi történik király őfelsége kabinet-irodájában, midőn a király elé mindenki szabadon járulhat s előadhatja ami baja vagyon, kijelentik a küldöttség vezetőinek: Ugron Gábor és Orbán Balázs országgyűlési képviselőknek, hogy a király egyeseket, testületek, hatóságok küldöttségeit igen, de a népgyűlések küldötteit nem fogadja el.

Tudjuk, hogy alkotmányos s oly nagymérvűen alkotmányos uralkodó alatt, mint a mi királyunk, az ilyesmik a miniszter dolga. A Tisza keze működött itt.

Az ő eszméje ez: hiszen már adott annak egyszer kifejezést, mikor a budapesti népgyűlés küldötteit vonakodott elfogadni s megadta az árát.

Ez egy új attentátum Tiszától a népgyülekezési jog ellen, s annyival vakmerőbb; mert nem átallta ezt akkor követni el, mikor a fejedelem személye is érintve van.

De mi tudjuk jól, kinek kell ezt fölszámítani: s följegyezzük a többi mellé, hogy sohase legyen elfelejtve.

Mégis csak bölcs emberek lehettek az a Bach és Schmerling, hogy mindenben visszatérünk az ő ezerszer megátkozott rendszereikre, mint az egyszeri emberek arra a bizonyos körtére.

Ott vagyunk már, ahol azelőtt voltunk, s még az a remény sincs meg, hogy menekülni fogunk valaha e helyzetből.

Az ősi rendszer fölforgatva. Az autonómiák joga megtépve, megnyirbálva, a közigazgatási ankét most tanácskozik a végelgyengülésében haldokló fölött, ha vajon kinevezett vagy szabadon választott tisztviselők fungáljanak-e a temetésénél.

A régi, hatalmas főispánok helyébe hihetőleg a hatalom zsinórján könnyedén rángatható megyefőnökök jönnek, az alkotmányos, önérzetes nagy auktoritású megyei tisztviselők székeibe alázatos, szolgálatkész és árulkodó beamterek ülnek majd - egészen a Bach-szisztém. S mindez a magyar nemzet akaratából.

Az ország most is olyan szövevényesen, olyan gubancosan van fölosztva, mint akkor, közigazgatási szempontból falud beleesik abba a székvárosba, mely tíz mérföldnyire fekszik délnek, törvénykezési fóruma B-ben van, mely megint 8 mérföldnyire esik keletnek, adóigazgatás tekintetében C-hez tartozol, ami megint északnak van tíz mérföldnyire, egyházi hatóságod D-ben, telekkönyved E-ben, tanügyi hatóságod F-ben, a katonai elöljáróságod G-ben, csendőrparancsnoksági székhelyed H-ban és a jó isten tudná elősorolni minden ügyét-baját e rettenetes fölosztásnak, mely minden rendszer nélkül csak úgy ab invisis lett rátukmálva az országra s mely tarthatatlanságainál fogva folytonos változtatásnak lévén kitéve, az emberi élet abban a vesződségben telik el, hogy hátha valahogy ki bírná magát ismerni.

Hanem az lehetetlen, s éppen az ellenkező fog történni. Annyira belebonyolódnak állam és az egyesek e rettentően komplikált és természetellenes közigazgatási szövevénybe, hogy a legvége is tabula rasa lesz.

Nem állítjuk mi azt, hogy a régi intézmények mind jók voltak, sőt határozottan meg vagyunk győződve, hogy azok egynémelyike a modern állam keretébe nem beillő, nem vagyunk ellenségei a kinevezéseknek sem, kivált a megyékben, (mert hogy a városokban, hol városi vagyon van s pláne, néhol tetemes, e saját vagyont nem kezelhetik a státus által kinevezett, s csak a státusnak felelős beamterek, az nagyon természetes s így a városokban szó sincs s nem is lehet a hivatalnokok kinevezéséről) nem tartjuk a megyei autonómiát a volt nagy jogaival összeférőnek a parlamentarizmussal, mi is akartuk azt, hogy a megye a modern állam és a parlamentarizmus következményeihez képest öltöztessék át, de nem akartuk azt, hogy egészen meztelenre vetkőztessék le.

S most úgy van, s mikor már megfosztották mindentől ami értékes lehetett, hogy semmi sem hiányozzék már a Bach-szisztémből, behozzák a csendőrséget. Lesz belőlünk zsandár állam.

Tisza Kálmán, nekünk szegedieknek, megcukrozva tálalja föl a nemzet e karácsonyi ajándékát, amennyiben megígérte, hogy ezen lassankint fölállítandó intézményből legelőbb a szegedi kerületet szervezi.

Szegednek saját rendőrsége megmaradván, őrá nézve e csendőrség a speciális érdekeket tekintve csak annyiban bír jelentőséggel, amennyiben a csendőrségi laktanya a hivatalos központ népességi számát s a város jelentőségét is emelni fogja bizonyos fokig -, neki tehát csakis javára szolgál ez, és mégis szívesen elengedtük volna ez egyszer a miniszterelnök úr nagylelkűségét, mert inkább leszünk kisebb város a zsandárok nélkül, mint egy zsandárság nagy városa.

A csendőrség Erdélyben is gyűlöletes és gyakorlatiatlan intézménynek bizonyult be, itt is az lesz, már múltjáért is. A régi nehézkes és ostoba pandúrok lesznek ezek, gyűlöletesebb ruhába öltözve. Addig míg nem polgári mintára lesz szervezve, élelmes ügynökökkel, ez intézmény örökké kezdetleges marad, s ebben az alakban csakis a középkorban felelhetett meg kötelességének.

Küküllő vármegye egyik képviselője azt mondta beszámoló beszédében: Az egyesült ellenzéknek nincs jogosultsága, mert hiszen az alap az a miénk, amiben pedig ellenzékeskedni lehetett volna, azt már mi mind megcsináltuk.

Ez nagyon plauzibilis állítás volt. Most azonban kitűnt, hogy nem igaz, mert a Tisza-kormánynak még mindig jutnak eszébe olyan dolgok, és intézmények, amelyek ellenkeznek a magyar nemzet történeti múltjával, ellenkeznek érzelmeivel és érdekeivel.

Általános a panasz, hogy a parlamenti élet, melyhez oly nagy tűzzel-lobbal kezdtünk illo tempore, nagy hanyatlást mutat nálunk. Azon non chalance - mellyel a törvényhozás tagjai föladatukat fölfogják, meglehet, hogy a magyar ember faji természetében rejlik, de bizonyára, hogy befolyással vannak arra, múltunknak sajátságos viszonyai és intézményei.

A »propter formam« volt az a nagy jelszó, amely alatt csoportosult a nemzet, propter formam volt valaki megyei főispán, vicispán, szolgabíró, követ és minden. A »propter formam« uralkodott mindenütt. Minden foglalatoskodás és hivataloskodás tulajdonképpen nem állott egyébből, mint parádé- és eszem-iszomból.

A diétán egy-két ember dolgozott, a megyében minden szubalternus hivatalnok húzta az igát.

De más kort érünk most már! A nemzet nincs abban a helyzetben, amelyben hajdan, nem ijesztgetik már azzal a halálnemmel, hogy a saját zsírjában fog megfúlni, ma már mindnyájunknak dolgozni kell. Mi már nem tartjuk gráciának, hogy X., Y. vagy Z. odakölcsönzi fényes nevét a kerületnek, s az van mondva, hogy ő képviseli azt, ma már azt követeljük, hogy az öt forintokért, ha minden hónap elején fölveszi, megdolgozzon egy kicsit.

De hiába kívánjuk, az ősi virtus azt hiteti el a képviselő urakkal, hogy az is nagyon elég tőlük, ha Budapesten tartózkodnak, s ott esténként a kerületet képviselik a klubban a kártyaasztaloknál; az ülésekre, ha járnak is, leginkább a társalgási ösztön viszi egy kis tracsra a folyosón, vagy a karzaton, egy kis villásreggeli a büfében s egy kis dörzsölődés itt-ott a hatalmasokhoz. Némelyek, a szerényebbek pedig egyformán nem járnak az ülésekre. Mindenki azt gondolja magában, hogy hiszen majd elvégzi a haza dolgát a többi háromszáz ember énnélkülem is, s megalkuszik ilyenféle módon a lelkiismeretével.

Sokszor megesik a szégyen, hogy a ház nem határozatképes, de igen ritkán, csak nagy leszavazások inszcenírozása folytán az, hogy a képviselő padok megtelnek. Az elnökök semmiféle rendszabálya nem elég.

Akik emlékeznek még a 60-as évek országgyűléseire, azok tudhatják legjobban, mennyivel nagyobb volt akkor még az érdeklődés s az erkölcsi kötelesség tudata. Majdnem teljes ülések tartattak egész szezonokon át, csak a beteg és az engedéllyel távozók hiányoztak. De ez érdeklődés nem tartott sokáig. Még Deák életében támadt az »absentesek« nagy osztálya s már Deák szeretett egyikkel-másikkal tréfálkozni, hogy »ejnye de meghíztál mióta nem láttalak«.

Most azonban nem lehet már többé tréfálózni e téma fölött. Szomorú jel az, hogy a közügyek iránti érdeklődés és vele a hazafiság kiveszőben van. Most már betegség az, hogy azok sem törődnek a haza sorsával, kik ezért fizetést húznak.

S még rosszabbul esik ezt látni a magyar főrendeknél, pláne oly nagy mértékben, mint az tegnap történt, hogy a tág múzeumi teremben alig kongott egy-két ember, úgy hogy elszomorító volt ott lenni. - Maga Majláth György elnök sem tűrhette már tovább, s erélyes szavakban hívta föl a főrendiház tagjait az üléseken való megjelenésre, megfenyegetve őket, hogy ha a fölszólításnak nem volna eredménye, kénytelen lesz fölolvastatni a névsort, hogy lássuk azok neveit, kik e jogok legszebbikével élni nem akarnak.

Bizony a legszebb jog az, de ez is mutatja, hogy rossz kezekben van. Ha a törvényhozás másik faktora olyan, hogy csak akkor van jelen valaki, mikor Tisza Kálmán úr berendeli a főispánokat szavazni, akkor a főrendiház nem hogy semmit sem ér, hanem egyenesen veszedelmes a mai viszonyok közt, mert illuzóriussá teszi a parlamenti életet még jobban, mint aminő.

Az az egy-két öreg, köhögős mágnás - kiket az unalom visz el a főrendiház üléseire, - is kidől lassankint a sorból, s akkor aztán igazán magától múlik ki ez intézmény, melyet az idő annyira túlhaladott.

Az első hópelyhek leszállanak... Elborult a láthatár, a napfényt nem fogjuk többé látni csak vendégképpen egész tavaszig.

A nagy munka, az óriási nyüzsgés-mozgás, mely eltölté az egész várost, megszűnik most, vagyis népiesen mondva: szögre kerül egész tavaszig.

A hosszú ősz kedvezett, s legalább is járult annyira a rekonstrukcióhoz, mint a királyi biztosság.

Szeged úgy néz ki most, midőn a bekövetkező téli szezon beszünteti a folyamatban levő folytonos átalakulását rövid időre, mint Új-Zéland, vagy mint egy gyorsan épülő amerikai telep.

Tömérdek új ház és tömérdek hézag a házak között. Nem fölemelő látvány ez, hanem inkább lesújtó. Mert e házak, melyek kívülről egy impozáns város vázát mutatják, adósságra vannak építve. Államkölcsön, magán-hitelezők pénze az többnyire.

S mi lehet sorsa az olyan városnak, melyben csak adósok laknak? Lehet-e az adósok városa fényes? Lehet. De lehet-e az vajon boldog?

Az új házak lakrészeinek nagy része nincs kiadva. Eltekintve a pórnéptől, melynek életmódja elütő, s mely egy szerény zugban is megfér családostól és nem igen van ahhoz szokva, de ha volna sincs módja hozzá, hogy emeletes vagy akár földszintes kőházakban lakást béreljen, s ki lehet mondani, hogy a lakásigény Szegeden máris ki van elégítve a fölépült házakkal, kivált ha nem tévesztjük szem elől azt a körülményt, hogy az úriasan élő számos idegen, most már ahelyett hogy szaporodnék, a rekonstrukció végével fogyni fog, üres lakrészeket hagyva maga után.

Világos tehát, hogy az ezutáni épületek igazán csak a levegőnek fognak épülni. S e körülmény oly eklatánssá válik már tavaszra, miszerint okvetlenül le kell lohasztani az építési kedvet mindenütt.

A nagy és gyors emelkedés tényét szívesen beismerjük magunk is, a lassúság után mintha egy nagy lökés következett volna, gyorsan emelkedtek a nyár utolján és az őszön a házak, s ha ez így menne sokáig, Szeged igazán nagy várossá válnék.

De nem fog úgy menni többé a fönt említett körülmény folytán sem. De még más hátrányos változások is történnek. A királyi biztosságról szóló meghosszabbított törvény április végén lejár. A királyi biztos lehet, hogy még megmarad hatáskörében egy évig, de a biztosi tanács okvetlenül föloszlik.

S amennyiben kevesbül és kisebbedik azon kapocs, mely bennünket az irányadó körökhöz fűz, s amennyiben inkább elsimul azon kivételesség, melybe szerencsétlenségünk döntött, annál inkább csökken az érdeklődés irántunk.

A király szava be fog teljesedni, hogy Szeged szebb lesz, mint valaha.

De a mi szavunk beteljesedése is mindinkább valószínűbbnek bontakozik ki a jövő ködéből, hogy: »de szegényebb lesz, mint valaha«.

Ezért tartjuk és tartottuk mindjárt eleitől fogva elhibázottnak a rekonstrukciót, mert mesterségesen alkottatott meg a test, amelynek magától kellett volna lassan kifejlődni jó ápolás mellett.

De ami már megtörtént, azon már segíteni nem lehet. A bevégzett tényekkel számolni kell, s az utólagos bírálat már nem használ, ha az előleges tanács meghallgatlanul maradt.

A kifogások egész özöne sem lenne indokolt, s nem is lenne méltányos, mert a szándék jó és üdvös volt. Aztán tulajdonképpen nincs is elveszve semmi.

Mert hiszen a tudománynak csodatevő ereje van. A testbe, melyet mesterségesen naggyá alkottak, miért ne ereszthetnének egy kis mesterséges vért is, hogy a rendes vérkeringés az óriás terhet fönntartsa.

S most már oda értünk, ahova akartunk. Oda ugyanis, hogy a kormány kötelessége lett az, miszerint ide központosítson mindent, amit csak lehet, mert enélkül Szegedet nem emelte a rekonstrukció, hanem még jobban elbágyasztotta, mint azelőtt volt.

Trefort szavának, ki ravaszul tanügyi érdekeket hangoztat az új egyetem fölállítási helyénél, nincs is jogosultsága ez esetben, mert még magasabb érdekek is lehetnek, amik mellett megférnek a tanügyiek.

Csongrád megye központjának idetétele, mely, mint értesülünk, a belügyminisztérium kebelében ez idő szerint megbeszélés tárgya, szinte egy olyan tényező, mellyel a megye nem veszít semmit, hanem velünk együtt csak nyerhet.

A csendőrségi laktanya is valami, és decentralizáció esetén a királyi tábla idehozatala.

De vajon sikerülni fog-e mindez, midőn az egyetem, melyet pedig az ország közvéleménye ide kíván, oly nehezen megy, s éppen azok akaratában talál gátat, akiknek erkölcsi kötelessége volna, még forszírozva is, ide terelni mindazon tényezőket, mik az elhibázott rekonstrukción lendítenek?

Vajon fog-e sikerülni, kivált ha már Tisza Lajos sem lesz itt? De a reménytelenség rossz tanácsadó, ne zsibbasszon el. Ami megtörtént, azon már nem segíthetünk, de a történendőkre vigyázzunk s igyekezzünk kiaknázni azt, amit az idő hoz.

Az első hópelyhek, amelyek ma szállnak alá a felhőkből, a tél jelenlétét hirdetik, de az utolsó hópelyheket már a tavasz langy lehelete fogja fölolvasztani.

A mi aggodalmaink is eloszolhatnak. Minden jóra fordulhat. Bízzunk, de ne bízzuk el magunkat, igyekezzünk éberek lenni és takarékosak.

Az éberség és takarékosság minden hibát helyrehozhat.

Kedélyes nép az a bécsi nép. Egy pár tormás virsli s egy krigli árpalé mellett olyan szép csendesen elmulatgat, hogy még a légynek se vét. Méla szemekkel révedez a semmiségbe, mint valami világfájdalmas költő: jámbor tutyimutyisággal suhan el minden fölött, mintha szíve bikkfataplóból volna: altató szentimentalizmussal dudorássza meghatottabb pillanataiban a »Die schőne blaue Donau«-féle epekedő áriákat. Olyan mintha nem is élne e világon, mintha nem is húsból és vérből, hanem sárból és sörből gyúrta volna össze a természet.

Szélcsend az eleme, nesztelenségben leledzik, fél a levegőnek minden erősebb áramlatától, ami kommóciója ellen irányul. Csupa kényelemszeretetből hódol a törvénynek, a meglevő rosszat nem adja száz új jobbért. Könnyebb a tevét a tű fokán átgyömöckölni, mint őt kizökkenteni a rendes kerékvágásából.

De van egy Akhillesz-sarka, melyet ha érintenek, a szelíd bárányból vérszopó tigris lesz s vadállati kegyetlenséggel marcangol szét mindent, ami útjába esik, s éktelen ordítással fűszerezi dühöngő haragját.

Ha arról van szó, hogy Brüsszelben Rudolf trónörökös arájának franciául zengik el a szerenádot: megszólal az osztrák trombita, pörög a dob, ropog a puska, bömböl az ágyú e hazaáruló szándék ellen, s fenyegető német hangzivatarukkal lefülelik az egész világot.

Ha közös hadseregbeli tisztek régi dicsőségünk vérrel írott levelét, a magyar nemzeti lobogót rongynak nevezik, meggyalázzák, sárba tiporják: ha ugyancsak ezek a harcban reszkető, békében vakmerő, basáskodó, kardcsörtető urak véresre kaszabolják össze a védtelen polgárt, és emiatt keményen csapdossák a nemzeti közvélemény megsértett önérzet haragos hullámai Bécs városának falait, s példás elégtételt követelünk országgyűléstől, hadügyminisztertől, s magától a fejedelemtől: bezzeg van ilyenkor lárma, kiabálás, kődobálás, s kisütik, hogy azok a magyarfaló tiszturak dicsőségesen viselték magukat, bankettet adnak tiszteletükre, hátraléptetés helyett előléptetik, megkoszorúzzák, olyan érdemjelet akasztanak adandó alkalommal a nyakába, mint egy levesestányér.

Ha Budapest tiltakozik az ízlésrontó, erkölcsmételyező, bécsi pirosítóval kifestett német Thália ellen: nincs az a sár, piszok, amit durva kézzel ránk ne hajigálnának, leszedik rólunk a becsület legkisebb foszlányát, a legnagyobb gyalázat bélyegét sütik homlokunkra. Elneveznek barbároknak, rinocerosznak, hatökörnek, páviánnak, khinézernek, műveletlen baromcsordának. Petőfinket, a világ egyik legzseniálisabb lírikusát, primitív poétának titulálják, aki az ő másodrangú költőiknek se oldhatja meg a saruszíjját: Jókainak, aki több fényt vetett a magyar nemzetre ragyogó irodalmi működésével, mint száz államférfiú, megtépdesik hervadhatatlan koszorúját. S addig sündörködnek, fondorkodnak a kutyahűségű Zsurnálok, Volksblattok és Lloydok segítségével, hogy a kiutasított német Tháliát visszaszavazzák a Gyapjú utcának, szemébe röhögve a lefőzött magyarságnak.

Íme, tisztelt publikum, ilyen az a csendes, békés, sörfogyasztogató bécsi népség.

Hanem ennél még tovább is megy ám. Önzésből képes megsérteni uralkodóját is, képes a »lojális« jelzőt »illojális«-ra változtatni: ami más szóval annyit tesz, hogy a fejedelem iránt tartozó tiszteletüknek, hódolatuknak is csak érdek az alapja. Mihelyt ez az érdek csak látszólagosan is csorbát szenved, mindjárt oda a barátság, szemérmetlen merészséggel dobják szeme közé a fejedelemnek: »Uram, császárom! nem vagyunk veled megelégedve! Viseld magadat jobban, mert különben meggyűl velünk a bajod!«

Hogy nem nagyítunk: utalunk a bécsi községtanács botrányos magaviseletére, melynek nevetséges és illojális ereje abban kulminál, hogy a trónörökös háztartásához szükséges berendezésekre, az udvar részéről tett megrendelésekre vonatkozólag valóságos inkvizíciót tartottak a császári főudvarmesternél, a trónörökös udvarmesterénél, az egyes iparosoknál abból a célból, hogy ha csakugyan kisül, miszerint Rudolf trónörökös számára az udvar külföldön, nevezetesen Párizsban tesz bevásárlásokat: a menyegző alkalmára az Operaházban tervezett bált és az ígért nagyszerű kivilágítást beszüntetik.

A vizsgálat eredményével meg vannak elégedve, mert minden úgy történt, ahogy az önző lelkük kívánta és »örvendetes tudomásul veszik«, hogy az udvar minden bútort, ékszert, kárpitos- és gombkötő munkát náluk rendel meg, s így az osztrák ipar csorbát nem szenvedett.

Nagy az öröm a Kaiserstadtban, de a császár egy kis mérget csöppentett mézkelyhükbe.

A keddi bécsvárosi községtanácsi gyűlésben ugyanis fölolvastatott gr. Taaffe miniszterelnök levele, mely tudatja, hogy a császár a trónörökös megrendeléseire vonatkozó vizsgálatok következtében visszautasítja a Bécs városa által az Operaházban tervezett bált, és annak költségeit a szegényeknek rendeli adatni, mely költségekhez úgy a császár, mint Rudolf trónörökös egyenkint 20-20 ezer forinttal járulnak.

Olyan pompás fejedelmi levél, amit a jó bécsiek nemigen tesznek ki ablakukba.

Megérdemelték e leckét, kik nem szégyellték magukat az udvar belügyeibe annyira beleártani, hogy a leghitványabb bútordarabot is rossz szemmel néznék, ha külföldről rendeltetett volna meg.

Hát mit szóljunk mi, magyarok, akik az udvartartás költségeihez 50 percenttel járulunk és mégsem részesülhetünk abban a szerencsében, hogy a királyfinak vagy arájának ruhájára legalább egy gombbal szolgálhatnánk.

Mit szóljunk mi, akik hagyományos tisztelői, szeretői vagyunk a királyi háznak, amely ha nem is állandóan laknék nálunk, de legalább csak a törvényszabta időt töltené köztünk: úgy megbecsülnénk, hogy sírva fakadna örömében, tejbe, vajba fürdetnénk stb.

Nem szólunk semmit, azt is lassan mondjuk. Lojális érzelmekkel fordulunk a királyfi közelgő menyegzője elé s Bécsnek pedig azt mondjuk, hogy:

»Si tacuisses...«

Az országgyűlés el lett napolva és a képviselők hazamennek családi körben élvezni a közelgő ünnepeket.

Mielőtt azonban ezt tették volna, a nemzet karácsonyáról gondoskodtak, és mint kedves ajándékot hátrahagyták - a szállítási adót és hátrahagyták volna a fogyasztási adókat is, ha abban meg nem akadályoztatnak az ellenzék által.

Kevés öröm és dicsőség jár bizony mostanában a képviselői mandátummal. A Házban le kell nyelni a mameluknak az ellenzék keserű vádjait és szemrehányásait, amelyek annál fájdalmasabban esnek, mivel alaposak és igazságosak. Otthon pedig a választók körében szintén csak vajmi kevés hálára számíthatnak.

Minden kerületnek megvannak a nagy országos bajok mellett saját kisebb bajai. Az egyik kerületnek ínséges kölcsön kell, a másiknak vízszabályozási panaszai vannak, a harmadikat a vadvizek, a negyediket az adóvégrehajtó bántja; a többieknek pedig vagy egy kis vicinális vasút kell, vagy más költséges, csak államsegéllyel létesíthető aspirációja van.

A képviselő persze programjában szentül fogadja, hogy törekvéseinek egyik főcélját képezendi kerülete kívánságának érvényesítése. Ha régi, gyakorlott politikus az illető képviselő, akkor tisztában van magával, hogy ígérete mit ér. Ha pedig új ember, és még hozzá fiatal, maga is elhiszi mindazt, amit választóinak elmond.

Képviselői működése aztán nem egyéb, mint keserű csalódások folytonos ismétlődése. Ha kormánypárti a képviselő, akkor a miniszter lekötelező mosollyal (megjegyzendő, ha a minisztert nem Tisza Kálmánnak hívják, aki csak ebéd után mosolyog) és kézszorítással fogadja kérelmét és figyelmezteti, hogy rettenetes módon vigyáz az ellenzék a kormány körmeire, és rögtön rákommint, mihelyt neszét veszi egy kormánypárti kerületnek nyújtott kedvezménynek. Legyen azonban türelemmel, majd adandó alkalommal megemlékszik a képviselő úr által pártfogolt ügyről.

A képviselő türelmes, de annál türelmetlenebbek a választók. Ha választás előtt lobogó zászlókkal és dübörgő bandériumokkal fogadták, ha egetrázó éljenzéssel (az igaz, hogy egy kissé borízű éljenzések voltak, de ezt akkor nem vette észre) mondjuk, ha egetrázó éljenzésekkel üdvözölték az utcákon végigrobogó hintójában, most meglepetve tapasztalja, mily hideg a fogadtatása. A főkortesek, jó napot mondva, mindannyi kérdőjelek, melyek azt jelentik, hogy hazajöttél, jól van: de miért jöttél a vasút, a vízszabályozás, az ínséges pénz nélkül? A képviselő izzad és elmondja a miniszter válaszát. E naptól fogva a főkortesek hidegen köszönnek és a választók, - ezek azt mondják, hogy ő is csak olyan, mint a többi, megcsalta a népet.

Az ellenzéki képviselőnek a kormány még azt sem ígéri, hogy tekintetbe veszi kerülete kívánságát, legyen az bármily méltányos, sőt jogos. Az ellenzéki kerületek a kormány mostohagyermekei, ezeknek csak virgács kell. Kapnak is katona-beszállásolást, ha nagyon rakoncátlanok, lovasságot, kapnak adóvégrehajtót és egyéb kormányáldást. De legalább az ellenzéki képviselőnek marad egy vigasztalása. Választóival együtt szidhatja a kormányt és ez jól esik, de meg is érdemli. Azonban a főkérdés, a kerület kérdése ezáltal legalább nincs veszélyeztetve.

Ami az első fogadtatás után következik, az aztán tűrhetőbb. Az anyós ugyan nincs megelégedve a szerzett dicsőséggel, pedig a választás ugyancsak méregdrága volt, az após pedig beszél az elhanyagolt gazdaságról, ügyvédi irodáról, vagy hivatalról, ha pedig a hitestársnak beszámolt viselt budapesti dolgáról, éspedig kielégítő eredménnyel állta ki a vizsgát, akkor végre örülhet a családi tűzhely nyugalmának és tarokkozhat a kaszinóban, társas- vagy népkörben, ahelyett, hogy ugyanazt a pártklubban végezné.

A képviselők különben megérdemlik a rájuk váró ünnepi nyugalmat és örömet, megszenvedtek érte. De megszenved még jobban a nemzet, amelyre a jó isten tudja, hogy mikor derül egy valódi ünnepnap, a nehéz teherviselés kipihenő napja, amelyet szintén ugyancsak megérdemelne.

Az ünneplő képviselőknek végre csak azt kívánjuk, hogy gyermekeik karácsonyfájára kedvesebb ajándékot aggassanak, mint a nemzetére, hogy bizonyuljanak jobb család apáknak, mint amilyen honatyák voltak.

Egyik igen tisztelt barátom, ki most a mehádiai fürdőben időzik, a múlt napokban azzal örvendeztetett meg, hogy igen gyakran értesített az ő élményeiről. Az ő élményei pedig leginkább a mások élményei valának.

Megírta, hogyan támadt tűz a színpadon, midőn Erdélyi Marietta koncertezett, majd ismét megírta, hogyan lopták el ugyancsak a Marietta ékszereit (ezzel az Erdélyi Mariettával mindig történik valami), és egy harmadik levélben újra csak Mariettáról, hogyan lopta el forgandó szívét a nagy Bismarck herceg magzatkája, Vilmos.

Ez a magzat már körülbelül 45 éves, erős, trabális ember, aki jelenleg szintén a Herkules fürdőt használja, s a szép bojárnők és amazonok bámulatának tárgya, mert hiába, Éva leányai is olyanok, mint a csókák, a fényeset szeretik, - Bismarck Vilmos herceget pedig csupa merő fény övezi - a papája erejéből.

Csak sast nemzenek a sasok, - de a »Vasember« fia azért még sincsen vasból - de ha vasból van is... én istenem, a vasat is izzóvá teszi a láng. A derék herceg meglátta Mariettát és tüzet kapott.

Az olyan nagy úrnak telik mind a kettőre.

Én legalább föltételeztem ezt... beleképzelve magamat a derék herceg személyébe - e megírtam a Szegedi Naplóban, hogy őkegyelmessége mértéktelenül élvezi a szeszes italokat.

A »Szegedi Napló« közleményét átvették a budapesti újságok, a budapesti közlemények elvitték a közleményt Mehádiára, s Mehádián szemébe ötlött a józan »Hon« a józan hercegnek, mert a »Hon« családi lapja a Bismarckoknak.

Hiszen már az öreg Bismarck is azt kérdezte egy napon az államtitkárjától a kabinet-irodába lépve:

- Bülow! megjöttek már a lapok?

- Meg, fönség!

- Köztük van-e a Hon?

- Köztük, fönség!

- Van-e benne cikk Hegedűs Sándortól?

- Nincs, fönség.

- No, hát akkor sürgönyözze meg az európai udvaroknak, hogy ma nincs politika!

Tehát - a fiatal herceg is legelébb a »Hon«-ra vetette szemét, a jámbor természetű »Hon«-ra, mely ott függött kispékelve és a lábánál fogva fölakasztva, a »Kursalon«-ban már két napja anélkül, hogy valaki érintette volna. Olyan makula nélkül való volt, mint a herceg szerelme.

A hercegnek nincsen Bülowja: ki-ki magának való társaságot gyűjt. Dallos tenoristát és Serli karmestert kérte meg, hogy fordítsák le neki a »Hon«-ban levő s a »Szegedi Napló«-ból átvett, róla szóló sorokat.

Azok átfordították, talán még el is énekelték neki, gondosan elhallgatva azt a megjegyzést, hogy mérték nélkül élvezi a szeszes italokat.

Vilmos úr azonban észrevette a gauklériát s kilyukadt belőle, hogy a magyar nyelvet is érti.

- Hát azt elhallgatják előttem, hogy én milyen nagy korhely vagyok?

- Tehát magyarul is tud kegyelmességed?

- Tudok én mindent. Ezt azonban meg kell cáfolni, mert a papa meg talál haragudni!

...És az »Ellenőr« tegnapi számában csakugyan megjelent a cáfolat a »Szegedi Napló« közleményére.

Íme, mi is említést teszünk erről, s szívesen beösmerjük, hogy a herceg mértékkel issza a szeszes italokat, mert mi se kívánjuk, hogy a papa megharagudjék.

Megélénkültek az utcák. Mundus se expediet. Elmentek a nagy gyerekek, a biztosi tanács tagjai, s megjöttek a kis gyerekek, a fülesbagollyal ékeskedő Minerva hű magzatai, kik Minervánál ugyan sokkal közelebb állanak az asztalos mesteremberekhez, amennyiben egész éven át a padokat fogják faragni, belevésve azokba monogramokat, mindenféle kínai figurákat, s a diák-ideálok neveit, »Nelli«, »Mari«, »Etelka« stb. De a kis múzsafiak mellékesen tanulással is foglalkoznak, s a tudomány oly vékonyan csepeg az interpretációkból az agyvelőkbe, hogy okvetlenül könyvre is szükség van, amellyel minden időkben föl lehessen idézni, mint a kísértetet, a professzor úr tudományát. Igen, igen, csoda történik, kapósak lettek a könyvek, s a Kárász utcán a Várnai kereskedése előtt nagy tumultusok képződnek nyüzsgő fiúkból, kik vidám arccal, zsibongva, zajongva űzik az ősmagyarok vásárát, a »csereberé«-t.

Nagyszerű és mulatságos üzlet ez! A tavalyi tudományt elcserélni a jövő éviért. Ez nem történhetik közvetlenül. Mert mi hasznát venné a harmadik osztály küszöbét átlépett fiatalúr a második osztályba lépő fiatalúr könyveinek, ha könyveket cserélnének? A pénz játssza a közvetítő szerepet. Csörögnek a hatosok, s az éktelen lármában csak ritkán hangzik föl érthetőleg egy-két szó: »Ki ad öt hatost Szepessyért?« - »Az ördögnek kéne ilyen piszkos Szabóky!« Némelykor kiüt egy-egy »keleti kérdés« is, s csattognak az ócska könyvtáblák, mint fegyverek, egymás hátához vagdosva. A mokányabb gyerekek vére nem állja a békességet, rögtön konfliktus támad, mert ok van rá ezer és egy. Ha a francia forradalomban fölakasztottak valakit egy fogpiszkálóért, Várnai előtt sokkal kisebb dologért is eldöngetik egymást a pajkos diákok. Én istenem, mennyi bonyodalom fordul itt elő! A megvett természetrajzból hiányzik a közepe táján két vagy három lap. Elszomorodik a kis bagoly diák, mikor megvéve azt figyelmesebben átnézi, visszakéri pénzét. De bizony vissza nem adja azt többé a »másodéves«, ki örül, hogy túladhatott csonka könyvén, s most már »hatalmi kérdés«-t csinál abból, hogy a könyvet nem veszi vissza. - Amint illik, a kisebbik nebuló húzza a rövidebbet, mert igazság ide, igazság oda, aki erősebb, annak van igaza; osztán hiszen majd őbelőle is úr lesz, ha felsőbb klasszisba kerül, s ő hatalmaskodhatik majd a gyöngébbek fölött.

Érdekes csoport az úgy együtt; ott folynak az ismerkedések, egyszerűen, igénytelenül, és mégis ez az a viszony, amely még tán a házasságnál is erősebb, mert holtig fog tartani. A nagyobb diákok már nem vegyülnek a »csirkék« közé, néma méltósággal lépkednek el arra, oda sem merve nézni, csak lopva vetnek egy tekintetet - az ő közelmúltjukra, melyet már készek megtagadni, bár édes is rá az emlékezés. Ritkán lehet hallani egy-egy sikerültebb mondást, mint az az öreg paraszté volt, ki bejövén Szegedre a feleségével együtt, kivel tizenhat év óta nem járt már itt, mikor egy csomó tanulót megpillant a piacon, ámulva csapja össze kezeit: »Nini, anyjuk, ezek a múltkori diákok most is azon mód itt vannak! Beste gyerekei, nem nőttek ezek azóta semmit!« Van valami a dologban, ezek a gyerekek, akik ott zajongnak a Várnai könyvkereskedése előtt, ma is éppen úgy ott voltak, mint ahogy ott lesznek mához egy évre. Ez egy eleven kép, és mégis olyan, mintha papíroson lenne, s a Várnai-cég kiakasztaná minden szeptember elején.

A szegedi törvényszék egyike a legjobbaknak az országban, s Ráday óta a legboldogabbak közül való, mert aránylag igen kevés kriminális ügye van, hacsak az új büntető kódex nem változtat most ezen az idilli állapoton. Az alföldi törvényszékek általában a legkevésbé sem hasonlítanak a felföldi gavallér-törvényszékekhez, hol az elnök nagy politikát csinál, s többnyire a kormánypárt vezére, a bírák pedig jobbadán vagyonos földesurak, kiknek a »kir. törv. bíró« név csak félig foglalkozás, félig inkább cím. Itt az Alföldön dolgoznak a bírák és az elnök, azért is jobb itt a törvénykezés, de mentsen is isten attól, hogy a gyorsan változó birtokviszonyok mellett itt is úgy félvállról vennék teendőiket.

Innen van az, hogy a száraz tevékenység mezején ritkább a bírói humor, alig történik éveken át egy-egy eset, ami az íróasztalnál való sok ülés miatt elsápadt bírói arcokra hébe-hóba egy-egy mosolyt csaljon.

De mégis történik, mert a jó magyar nép kedélyéből minduntalan mindenhol elcsöppen egy-egy fényes gyöngyszem, még a komor törvénytermekben is.

Ilyenekül beszélik a vallatott juhász esetét, akitől a tényállás kiderülése után végül még azt kérdi a szokáshoz képest a bíró:

- Tudsz-e valamit fölhozni mentségedre?

- Igenis tudok: egy ürüjuhot Demeterkor.

Egyszer egy tanyai asszonyt, valami Takács Juliannát ítéltek el lopás miatt egy fél évi börtönre. Azonban betegsége miatt megengedték, hogy fogházbüntetését tavaszkor, május elsejétől kezdje.

Ezt az ítéletet szuperrevideálta a sors; a szegény asszony meghalt május előtt. A királyi fiskus keze alól ki lett egészen véve.

Mikor azonban megérkezett május eleje, egyszercsak beállít a szegedi törvényszékhez egy izmos, csinos arcú menyecske.

- Kicsoda kend, mit keres?

- Én, kérem alásan, Takács Magdolna vagyok; azért jöttem, hogy azt a fél évet üljem ki, amivel szegény megboldogult nővérem hátralékban van. Ne mondhassa szegény ott haló porában, hogy rendetlenségben hagytuk az ügyét-baját.

E gyöngéd vonás mellett hadd álljon itt az ellenkezője.

D. Józsefen halálos ítéletet hajtatott végre Ráday. A halálítélet egy csütörtöki napra szólt. Mikor fölolvasták előtte, csak azt jegyezte meg rá flegmatice:

- Jobbszeretném, ha később lenne egy nappal.

- Miért szeretné jobban a következő napon?

- Azért, mert csütörtökön 13-a van, s félek, valami veszedelmet hozhat rám.

- De pénteken péntek van - mondja a bíró, nem állhatva meg a mosolyt -, s az is szerencsétlen nap.

- Igaz a - felelt az elítélt elgondolkozva -, ...két rossz közül akármelyik.

Rózsa Sándor hazájában különben igen gyakran volt hajdan az ilyen betyár-kedélyesség - most azonban szelídebbek a kedélyek: nyugalom, béke uralkodik, s mert kevés a kriminális ügy, nincs kriminális adoma sem.

Négyen utaztunk egyszer Budapestről Szegedre egy másodosztályú kupéban. Nehéz köd ült a vidék fölött, fák és vasúti őrházak homályosan, mint valami kísértetek futottak el mellettünk, a képzeletre bízva, hogy alakot adjon nekik.

Útitársaim közül csak az egyiket ismertem: A jó Komjáthy Bélát, kinek bajuszán, mert tél volt, amint nagy szuszogva a kocsiba gurult, ott csillogott a reggeli dér, s arcát is pirosra csipkedte a hideg. Csak az orra kékült meg. Mégis furcsa festék az a hideg!

Amint az ezüst jégcsapok megereszkedtek a bajuszán, kihalászta történelmi nevezetességű téli kabátjából, mellyel néhány hó múlva a meglőtt Verhovay Gyulát takarta be, az »Ellenőr« reggeli kiadását, megtömte 117 tajtékpipája közül a 118-ikat, és olyan nyugodtan édesdeden szítta, hogy a hírneves honatya e hangulatát arra kellett magyarázni, miszerint az európai békének semmi baja, s az »Ellenőr«-ből semmi aggasztót nem olvashat.

A szemben ülő két útitárs bundáiba takaródzott, s idegenszerű pillantásuk rögtön elárulta, hogy nem ismerik egymást. Mi sem ismertük egyiket sem.

- Kedves »képviselő társam«, ezek alighanem németek - súgja nekem Komjáthy halkan.

- Miből gondolja?

- Hát nem látja a cilinder-kalap tokokat a polcon?

- Az ám. De a fizinómájuk se nem zsidó, se nem német, én fogadni mernék, hogy magyarok.

- Hát hiszen azt mindjárt megtudhatjuk.

- Igen, mondám, ha »képviselőtársam« megkérdezi.

- Nem én, hanem van nekem egy csalhatatlan eszközöm, amivel nagyon sokat el lehet érni.

- Tán valami Aladin-féle csodalámpa?

- Ej dehogy! Az adomáim. Azokkal lettem képviselő, azok visznek a miniszteri székbe is, azokkal nyitok föl minden zárat.

S ezzel elmondott vagy két neveletlen adomát, mire csakugyan mosolyogni kezdett átellenben a két rideg arc.

Hanem ez csak egy másodpercig tartott, újra a komor zárkózottság jellege ült ki oda, mint két láthatatlan lakat.

- Ezek valami embergyűlölők - szólék. Pedig ezek nem szállnak ki egész Szegedig. Még kettesben sem diskurálhatunk szabadon.

Mert nincs, ami az embert idegesebbé tehetné a világon, mint négy reá függesztett szem, mely idegenül forog, mely némán fürkész. Mert e szemek nem kísérhetik a társalgást, nincs játékuk, s mert játékuk nincs, nincs elevenségük s fagyasztó hatást okoznak.

E percben ordították odakünn »Kíbánya, et perc«.

Kupénk ajtaja egyet csattant, és a konduktor belépett daliásan, bizonyos színpadi hatást hajhászással, már ahogy a konduktorok szoktak.

Én a túlsó szögletbe húzódva ültem elmerülve, eszem Borcsa-Marcsa-féle dolgokon kalandozott, s úgy fél szórakozottan láttam, hogy ismeretlen útitársaim közül az idősebbik már a konduktor belépte előtt a »Bolond Istók« legújabb számát húzta ki s abban »képviselőtársam« (mert ezzel a kollégasággal tréfálkoztunk egymással) arcképét, mely ez egyszer bizony egy hízott sertésnek volt az ő ábrázatja, összehasonlítani kezdé a vizavijával.

Komjáthyt kissé zavarta ez az incidens, s a »Bolond Istók«-ban érintett gyanú miatt, mintha már ő is mameluk lenne, kissé restelkedve húzta elő ingyen vasúti jegyét, mely az I. osztályra szólt. Hátha ezek, akik látják, valami híres szélsőbali emberek!

A konduktor megnézte, lyukat ütött rajta és kinyújtotta hosszú karját a fiatalabbik útitárs felé, ki mosolyogva vett elő egy sárga kártyát s így szólt: »Ez is szabadjegy.«

Mire az idősebbik egy fehér papírt vont elő zsebéből s derülten mondá:

- De még ez is az!

Mindenki szája nevetéstől húzódott szét, még a konduktoré is.

- Hi, hi, hi, - szólott a fiatal ember élénken. - Oh! Oh! Oh! Ma már csak a szamarak szoktak a vasúton fizetni.

Erre egyszerre megszűnt a nevetés, s rám a tárcámban keresgélőre fordult minden tekintet, a konduktoré nyomán. A fiatal ember, ki előbb szórakozottságból nem vett észre, meghökkenve hebegé:

- Ezer bocsánat, uram!... Nem volt szándékom megsérteni. Elszóltam magam...

- Legyen nyugodt uram - mondám, zöld puha jegyemet előnyújtva -, én a legkevésbé sem neheztelek: Mivel ez is ingyen jegy.

Bezzeg lett erre derültség a kupéban, úgyhogy az idősebbik idegen meg is fenyegetett érte tréfásan.

- Legalább már énelőttem ne beszélnének ilyet az urak. Mert én vagyok a vasúti direktor Tolnai Lajos.

Innen-onnan már beköszön Aradi uram, s mint a múltkor mondottuk, a sok rekonstruktori ábrázatba vidám borotvált arcok vegyülnek. Megjönnek a szélrózsa minden irányából a Lear királyok, Ronow Agnesek, a színpad grandjai és hercegnői, küzdő hősök és szenvedő királynék.

Október 2-án elkezdődik a színi szezon a »Boccacció« című operettel - a régi rozzant színházban. E zordon, nyirkos, gyenge épületben, mely dacol az idők hatalmával, és még több jövő század is itt találja, nem nagy dicséretére egy hetvenezer lakossal bíró magyar városnak, melyben minden megújul, csak éppen a színház nem.

Értjük természetesen az épületet, melynek körülbelül annyi ura van, mint ahány gerendája, s mely mégis olyan silányul néz ki, mint az uratlan jószág. A telek ugyanis a kisdedóvó tulajdona a Nőegylet rendelkezése alatt, az épület a Hoffer építészé, használatra Aradi bírja, de ezzel meg a színi választmány parancsol - nemes Szeged városának fölügyelete alatt.

E sajátos viszonyok bénítólag hatnak a színészetre. De hogy is ne! A Nőegylet 500 frt-nyi bért kap évenkint és egy jutalomjátékot, a színigazgató meg idényenkint körülbelül 2400 frtot fizet. S mindez egy pajtáért!

Hogy milyen karban kell tartani az épületet, ezt nem szabályozza semmi a világon, sem a tulajdonosnak adott hatósági engedély, sem a színigazgató bérszerződése, ezért van annyira elhagyatva, kívül rongyosan, belül dísztelenül. A színpadon keresztül süvít a szél, az öltöző szobák valóságos vermek, díszlettárnak nincs hely, - bent a nézőtéren a padló besüllyedve, a székek elrongyosodva.

Mi azt hisszük, hogy a hatóság, mely elvégre főfelügyeletet gyakorol az egész színügy fölött, joggal avatkozhatnék be ez irányban is, - mert a színügy végre is nem az Aradi és Hoffer magándolga, hanem közügy, mely a közönség hozott áldozataihoz képest, kell, hogy arányban legyen kényelemben és díszben egyiránt.

Mint értesülünk, Hoffer tulajdonos megígérte a szükséges javításokat s az épület belseje újonnan festetik be, sőt a székek is kijavíttatnak - de mi ez még a tenger sima tükréhez?... mint mondani szokták.

Ami a színügy szellemi részét illeti, úgy látszik, Aradi úr okult tavalyi fölszólalásunkon s egész új ruha- és díszlettárt szerzett be, társulata is a vidék legjobb erőiből van szervezve - ha ugyan nem csal a hír, mint az már oly számtalanszor megesett.

A színházmegnyitás, ha nem is annyira, mint tavaly - az árvíz után, de mindig bizonyos ünnepies színezettel bír Szegeden. Az érdeklődők nagy száma előtt fontos este ez, mert az eseménydús téli esték kezdete gyanánt tűnik föl. Ez a maroknyi vándortrupp olyan jó kedvet, annyi vidorságot hoz e nagy városba, hogy úgyszólván kicseréli.

Múlt évben jóval később nyílt meg a színház. Prielle Kornélia vendégszereplése mellett, nagy aggodalmak között, hogy a társulat fönt nem fogja magát tarthatni, a tönkretett lakosság nem fog a színházba járni. - Kellemesen csalódtunk. A legjobb színidények egyike következett. Ténnyé vált, hogy Szegeden a színház nem luxus, mint sok más helyen, hol ha véletlenül jó termés volt, áldoznak a komédiára is, hanem hogy életszükséglet, amit nem lehet nélkülözni, amelynek okvetlenül meg kell lenni s következésképp pénz is van rá mindég.

Ez indokolja nagyban azon törekvéseket, melyek az állandó színház fölépíthetésére irányulnak minden oldalról. Azért mondom, minden oldalról, mert nemcsak a jobb érzékű polgárok, hanem egy idő óta a lakosság minden rétege igyekszik módját ejteni, illetve tőkét teremteni az épülethez, melynek telke a város legszebb helyén jelöltetett meg.

De térjünk át a jelenre s addig is úgy takarózzunk, ahogy lehet.

Aradi jelenlegi társulatáról sok előleges jó hír jött. Az első előadás tegnap nem rontott ez előleges híreken semmit, sőt csak igazolta azokat.

A rozzant épület úgy-ahogy ki van javítva, a kapitányság intézkedett, hogy az odavezető járdák kijavíttassanak. S így nem is lesz életveszéllyel összekötve a színházba járás, sőt ha minden genre-ben ilyen a társulat, mint aminő az operettben látszik lenni a »Boccacció« előadásáról ítélve, - még unalommal sem.

A társulatról természetesen nem szólhatunk még, csupán a szereplőkről néhány szót a közönség tájékozása végett. Annyi azonban bizonyos, hogy még két ilyen primadonnája nem volt a szegedi színháznak, mint aminő Enyváry Sarolta k. a. és Halmayné asszony.

Enyváry kisasszonyról alaptalan volt a hír, hogy hangját vesztette volna, hatással énekelt, s jól játszott. Őt különben elég jól és elég előnyösen ösmeri közönségünk.

Halmayné asszony is tömérdek tapsot aratott Fiametta szerepében. - Hangja szép, bár nem nagy terjedelmű. A felső hangok tiszták, csak az alsók fátyolozottak és tompák kissé. Tisztán intonál. Mindenből az látszik, hogy helyes zene-érzéke van, ami azonban inkább vele született, mint tanulmány és képzés eredménye. Ha hogy nincs egyesítve a kettő. A templom előtti kettős különösen gyönyörűen sikerült, s kiemelkedő pontja volt a mai előadásnak.

Nagy Pista régi ismerősünk. Szép hangját visszasóvárogták a múlt évben is: az nem is változott, olyan jó, mint azelőtt, bár a herceget ő a Boccaccióban nem énekelheti kedve szerint, mert az inkább bass-buffó, mint tenor szerep. Kár, hogy Nagy Pistának a játéka sem változott. Azzal ma is lerontotta a kedvező hatást, különösen a nyelvbotlása még derültséget is okozott. Jó lesz, ha ő is úgy tesz, mint Demosztenész, s kavicsokat rak a nyelve alá.

A régiek közül még a jó öreg Bodrogi és Makó komédiázott jókedvűen, az előbbi a fecsegő borbélyt, az utóbbi pedig egy szerencsétlen férjet személyesítve.

Általában az előadás fölülmúlta a várakozást. A színház újonnan festett plafonja, s az egyebütt is meglátszó csinosítás a szépen betanult zenekar, s az ensemble, minden jó volt! A közönség, mely zsúfolásig tölté meg a színházat, (több új arc volt aránylag a nézőtéren, mint a színpadon), egészen jól mulatott és sokszor megtapsolta az egyes szereplőket. Enyváry kisasszonyt kiléptekor virágokkal halmozták el, mintegy »istenhozottnak«, tisztelői.

Az előadást a királyi biztos is majdnem végignézte, s ő is megelégedését fejezte ki környezete előtt.

*

Holnap, csütörtökön páros számú bérletben ismét a Boccacció adatik.

A tegnapi »Boccacciónak« megint nagy közönsége volt, az előadás még jobban, még simábban ment, mint azelőtt. A két primadonnát pedig tüntetőleg tapsolták, Enyváry kisasszonynak virágcsokrokat is dobtak. Legtöbb zajt, legtöbb élénkséget azonban a Makó kupléi idéztek elő, különösen nagy derültséggel s viharos tapsokkal találkozott a következő:

Reményben bízik az ember,
S mégis hányszor csal meg az,
Lakást olcsón véltünk kapni,
A legdrágább lett biz az.
Mit bent kapni, hittem, ötön,
Azt kint kaptam huszonötön.
Jó egek! mit tegyek?
Kimegyek, fizetek?
Jó egek! fizetek.

Szombaton a »Csók«-ot láttuk, s azt helyesen is teszi Aradi, ha a legjobb napot, a szombatot, amikor t. i. magától is van publikum, klasszikusabb darabokkal tölti be, s a publikum-csalogató operetteket adja a legrosszabb napokon: hétfőn és szerdán, mert miként a lutri-rakóknak vannak nyári, téli és őszi numerusaik, úgy az igazgatóknak is peches, ómenes napjaik.

A »Csók« előadása nagyobb sikerrel ment, mint aminőt vártunk.

Igaz, hogy nagyon keveset vártunk - mert a verses darabokat mindenekelőtt jól kell betanulni, azután szavalni tudni és csak akkor következik az előadás.

Ami a betanulást illeti, nem lehet panasz. Dóczy szép jambusai gördülékenyen peregtek is, s a meglehetős számmal összejött közönség azzal a meggyőződéssel távozott, hogy látott már ő (éspedig sok évig látott) gyengébb társulatokat is Szegeden.

Abonyi a királyt személyesíté meglehetősen, Makó Sombrinust találóan és némi humorral, Dobozi Lina a királynét kifogás nélkül, Zilahy a pórfiút nem éppen ügyetlenül.

Az est kiváló érdekét Kutasi Janka kisasszony képezte, illetőleg a kíváncsiság játéka iránt.

Kutasi kisasszony értelmes színésznőnek mutatta be magát, elevenség van a játékában, és a poénokat ki tudja emelni, ami nagy előny. Orgánuma rokonszenves, bár nem eléggé lágy, gesztikulációja sok kívánni valót hagy fönn, szavalata néhol monoton, másutt azonban keresztülcsillog rajta az érzés. - Maritta szerepét mindamellett nem jól játszotta, mert nagyon sok vidékies fogást használt, a hatásvadászat pedig sehol sem olyan ízléstelen, mint az ilyen genre-ű darabban. A csók-monológ, mely az egész darab fénypontja, jóformán el lett ejtve emiatt, mert a kisasszony hirtelen fölugrása, midőn a monológ végén elkiáltja magát: »Nem édes a csók, hidd meg, hogyha tiltva nincs«, inkább komikus volt, mint esztétikus szép.

De különben is e monológ nem a szenvedélyek és szerelem áradó kitörése, aminek a kisasszony idomította, hanem pusztán pajzán magyarázat a csókról, melyhez a dévaj kacérság ingerkedő hangja illik jobban árnyalatnak.

Egyébiránt Kutasi Jankában minden jel oda mutat, van elég tehetség s lesznek szerepek bizonyára, amelyeket ő korrekt fog tudni eljátszani.

Még a derék Somogyi Nelliről szóljunk valamit. Tagadhatatlanul ő a színház legszebb alakja - amíg meg nem szólal.

De egyszersmind valóságos Rontó Pál. A jó Dóczy szép jambusait úgy össze-vissza hajigálta, némelyeknek a nyakát tekerve ki, másiknak a fejét harapva el, hogy bízvást szemére lehet vetni a Bernárd Dániel szavait: »A szépséghez nem illik a kegyetlenség.«

Megint ez a boldogtalan csöndes állat, mely nem is annyira paripa már, mint öszvér és mely nem is annyira a sárréti uraság csikója, mint az Aradi pénzes zacskója. Három esztendő óta minden második vasárnap kipányvázzák, vickándoztatják és megnyergelik vele a publikumot, mert az a sok becsali nóta beédesgeti a vasárnapi embört, aki meg van ahhoz szokva, hogy a káposztát is minél többször melegítsék föl neki.

Ezúttal úri közönség is volt a nézőtéren, de sok, mert az új népszínmű énekes Szabó Bandi és Halmayné első föllépte volt.

Nem is vallott velök szégyent a direktor.

Halmayné gyönyörűen énekelt, sikkel és érzéssel játszott, majd minden dalát megtapsolták zajosan.

Szabó Bandi szintén jól játszott, s bár hangja sok kívánni valót hagy fönn, a népdalokat oly zamatosan, olyan jóízű betyár akcentussal énekelte, hogy maga nemében páratlan ez az eredetiség.

Tapsolták őt is, különösen egyik nótáját, melyet a csárdajelenethez beszőtt:

Bujdosik az árva madár,
Minden erdő szélén megszáll!...
Hát egy olyan árva mint én,
Hogy ne bujdokolna szegény!
Ides anyám is volt nekem,
Hej de keservesen nevelt engem!
Éjszaka font, nappal mosott,
Hej, de keservesen tartott!

A többi szerep többé-kevésbé, inkább kevésbé sikerült. Még a csárdás gazda szerepe volt meglehetős kezekben Bodroginál, azonban a Csorba Márton egyike a darab legjobb alakjainak, teljesen elejtetett Szeles által, kit pedig jó színésznek mond a fáma. Ne sutor ultra crepidam. Úgy látszik, nem való Szeles parasztnak.

Örömtől dobogó szívvel konstatáljuk, hogy a darabban négy igazi szűr fordult elő a betyár urakon.

Tavaly, a könyöradományok kiosztása előtt még nem voltak ilyen jól öltözött szegénylegények Szegeden!

Úgy látszik, annak az egyetlen tavalyi szűrnek használt a csúfondáros szép szó részünkről s jól megfiadzott tavaly óta, - három kölyök-szűrnek adván halhatatlan életet a világot jelentő pádimentumon.

Tegnap »Parlagi Jancsi«-t, a jó öreg Szentpétery jóízű énekes vígjátékát láttuk olyan jó előadásban, aminő jót csak képzelni lehet vidéken. Siposné oly természetesen adta szerepét, mint egy igazi művésznő. Ő az is, csak jobban tudna öltözködni s némi modorosságról szoknék le.

Szabó Bandi elemében volt, s bár nem énekelt szépen, de kitűnően játszott, leszámítva azt, hogy sokkal több parlagiságot engedett meg magának a második fölvonásban, mint amennyit a szerző óhajtott. Az asztalra való ülések, s több efféle extemporizáció teljesen fölösleges volt.

Somogyi Nellin is meglátszott ma az igyekezet. Kis szerepét jól tudta betölteni. Alakjánál fogva megérdemli, hogy koronkint nagyobb szerepet is bízzanak rá, s lehetőleg népszínművekben. Ha némi természetességet sajátít el, hasznavehető tagja lehet a társulatnak.

Halmayné jó volt, Bodrogi néhol kizökkent a kedélyes nagyatyus szerepéből, s kiállhatatlan, siránkozó vénember lett.

Legtöbb derültséget azonban Kövesi keltett, egy siralmasan elfújt nótával:

Mikor én még ifjú voltam
Hej de másra gazdálkodtam,
Serre, borra, pálinkára
Leányoknak pántlikára.

A közönség pompásan mulatott az egészséges alapeszméjű, régi vígjátékon mindvégig.

*

A színlapok stílusa csak nem akar megváltozni. Mára is úgy van hirdetve a »Proletárok«, hogy »jeles eredeti, új színmű«, majd alább »Hírneves új színmű«.

Szombatra pedig a »közkedvességű« Boccaccio.

Ez pedig nagyon primitív eljárás, s még ha nem volna is ízléstelen - már az igazság szempontjából is csak úgy állhatná meg helyét, ha Aradi úr aztán, mikor majd a »Pletyka pad« és a »Két árva« féle darabokat adatja, szinte odaírná a színlapra: »Régi rossz dráma«, vagy »Ostoba népszínmű«».

A »Proletárok« tegnapi előadása nem elégített ki bennünket. Ennél sokkal, de sokkal jobb volt a tavalyi.

K. Nagy Marinak fogalma sincs a »dicső özvegyről«, a »részegségi jelenetet« kivéve elejtette e jeles szerep minden részét, hadarva szavalva, pátosszal, vagy anélkül, minden poénírozás nélkül, úgy, hogy azt kell hinnünk, miszerint tán nem is érti azt, amit beszél.

Szelesnél tízszer jobb Timót Pál volt Peterdi, - Bankó Béni, a szakácsné, a hülye inas, mind nem is hasonlítható a tavalyihoz.

Ami azonban Kutasi Janka kisasszonyt és Siposné asszonyt és Halmay urat illeti, ők betöltötték helyüket. Mind a három verve-vel játszott.

Abonyi gyenge Darvas Károly volt. Azt a sztereotip, hosszú szalonrokkot, mely harmadéve volt egy ideig divatban Berlinben, s melyben úgy néz ki, mint egy kálvinista togátus, otthon is hagyhatná. Játékában abszolúte semmi melegséget nem bírt önteni.

Makó, ki szintén jól játszott, most is fehér, fótos kabátban járkált ott a szalonokban. Ízlése pedig megsúghatná, hogy az még ebben a körben sem lehetséges.

A »Proletárok« még bizonyosan meg fogja egyszer-kétszer tölteni a színházat, de csak más szereposztás mellett. Ha tán a Szederváry Kamilla szerepét Siposné vállalná el?

Megváltozott az idők viharos járása. Tavaly a páratlan szám volt az uralkodó planéta, most a páros számú bérlet. Erre jön a szép publikum.

Vagy hogy csak véletlen volt, amiért a »Nagyzás hóbortját« adták: s a szép nők szeretik magukat megnézni a tükörben.

Láthatta magát a darabban nem egy.

De azért ez a darab mégsem velencei tükör, hanem csak cseh üveg: metszette Rosen.

A derék Rosen, aki a bécsi burgereket olyan pompásan tudja mulattatni a tagadhatatlanul elég ügyesen szőtt epizódokkal és fordulatokkal, melyek nem elegendők ugyan arra, hogy darabjainak irodalmi értéket kölcsönözzenek, de igenis elegendők arra, hogy elevenekké tegyék azokat.

Ez a becsületes német darab is elég eleven, (ami, tekintve hogy német, nem csuda). Minden ember tisztára bolond benne, s minden helyzet erőltetett.

Azonban de gustibus non est disputandum, azért a publikumnak mégis tetszetős, mert eleget lehet rajta nevetni. Nevettek neki itt Szegeden is, s mert, mint mondottuk, szép női publikum volt, folytonosan lehet látni szép fogsorokat villogni, s egyes drasztikusabb kifejezésnél gyenge tejarcokat elpirosodni.

S ez volt az igazi színjáték.

Fönn a színpadon is jól játszottak, különösen Makó, ki Ringheim bankárt adta (mert bankár Rosen minden darabjában van) és Halmayné asszony, ki fiú-szerepében oly kedves és kitűnő volt, hogy a derék színésznő igazán megérdemli azt a gyors hódítást, melyet Szegeden tett, kiküzdvén magának Siposné asszony mellett az első helyet, mert Siposné asszony, mondanunk sem kell, ma is több volt, mint jó.

Az ő játéka néha bájos, sőt némely vonásában néha művészi is. Kár, hogy nem elég fiatal már arra, hogy a tökélyig vihesse. Mert amire oda ér szerepkörében - már akkor a mamákat »kell« adnia.

Miért is nem született valamivel későbben?

Azok közül, akik nem játszottak jól, Danter nyugalmazott őrnagy magaslik ki (mert nyugalmazott őrnagy is van minden német darabban, akinek az a force-a, hogy rettenetesen hadonász és kiabál), ezt Szeles ábrázolta, továbbá, kimagaslik Eugenia született Almond grófné, Nagyné K. Mari, aki jobban hasonlított egy trafik-üzlet érdemes tulajdonosnőjéhez, mint született Almond grófnéhoz. Vétek volna azonban kihagynom Abonyit is, aki még mai napig sem vágatta el a szalonfrakkját, hanem halálra üldözi vele a jó szegedieket, a berlini kabátokat, s ezzel keserves gyásznapjaikat juttatván eszükbe. Ez a nagy kabát lehetetlenné teszi rá nézve a maszkírozást és a sikert. Mert bizony úgy áll a dolog, hogy mint Sámsonnak a hajában volt az ereje, neki a hosszú szalonrokkban van a gyengesége. Eddig még mindég megbukott benne. Az egyetlen blúzos szerepe pedig az »Aszalai uram leányai«-ban teljesen bevált. Már én babonás vagyok az ilyenekre!

Epizódszerepnek derekasan sikerült még a Kövesié és kifogástalan játéka volt Zilahynak, de roppant kifogásolható macskaszínű nadrágja, melyre helyesen jegyezte meg egy szomszédom, hogy »no ezt a nadrágot alighanem könyvkötő csinálta«.

S ha csakugyan az csinálta, visszaveszem szavamat, mert mint könyvkötői ipari, remekmű.

Hát Kutasi Jankáról mit mondjak?

Őróla hallgatni annyi, mint nem akarni őt észrevenni, s ez neveletlenség.

Őróla szólni pedig annyi ebben a darabban, mint háttérbe helyezni őt. S ez gyöngédtelenség.

Kutasi Janka egy csinos, ügyes fiatal színésznő, akinek nagy pechje van.

Ha valamit jól csinál a darabban, biztos, hogy abban a szent percben összetörik valaki alatt a páholyban Aradi izmos székei közül egyik, s a reccsenés oda fordítja a közfigyelmet.

Ha valaki kezdeményezőleg meg akarja indítani egy-egy sikerültebb jelenete után a tapsvihart, pozitíve lehet venni, hogy hirtelen belejön a kezébe a görcs.

A kisasszonynak határozott malőrje van, igyekezetét nem méltatják annyira, mint ahogy megérdemelné, pedig látszik, hogy minden szerepét átgondolja, s szerepei is elejétől fogva olyan szerencsétlenek, hogy fényoldalait nem bírja bennük érvényesíteni, mert e szerepek (a Proletárokbanit kivéve) mind úgy vannak beillesztve a keretbe, hogy nem imponálhatnak. A hatás titka kifürkészhetetlen, de annyi bizonyos, hogy többször rejlik az mások gyöngeségében, mint az embernek önnön erejében. Másrészt pedig a külső körülményektől is nagyban függ.

Kutasi Janka pedig a saját szakmakörében mint drámaszende, egyike a legjobb vidéki erőknek; ami leginkább hiányzik játékában, az a melegség, az érzés közvetlensége, de talán éppen ezért ment sok más kiállhatatlan hibáktól, amikben az érdemes drámai szendék rendesen excellálnak, az álpátosztól és azon keserves siránkozástól, mely jóízlésű embert már mainapság kikerget a színházból.

Mert nagyot változott a világ.

Ősapáink és ősanyáink (isten nyugasztalja őket!) még azért jártak a gyialtrumba, hogy ott kedvükre kisírhassák magukat, s némelyik nénémasszony két-három zsebkendőt is vitt magával, s ha csuromvizesen nem hozta vissza, bizony nem is ért akkor az a darab egy szál petrezselyem gyökeret sem: de ma már szórakozni megy a színházba a publikum s akárhogy sír-rí is odafönn a deszkákon Báthori Mária, bizony nem hiszi el az ember. Peleskén is okosabb ember ma már a nótárius, hogysem fölszaladjon a színpadra gyilkosságokat megakadályozni.

Amivel pedig azt akarom mondani, hogy az ízlés változott, az érzelmeket nem szabad többé a maguk pongyolaságában mutatni a színpadon, hanem csak maszkírozni, s illetve esztétikailag fejezni ki.

No de térjünk vissza az esztétikáról - Kutasi Jankához. Mert neki kerítettem ezt a nagy feneket, figyelmeztetni akarva őt, hogy helyes úton van, s bizonyára még az is hasznára lesz, hogy olcsó sikerhez nem bírt jutni. Az rontja meg legjobban a tehetségeket.

Őbenne pedig az van: használja föl jó irányban. Az ő tere nem az operettek világa, hol buján terem a taps, nehéz út az övé, de annál értékesebb a siker. Többször vettem észre, hogy fogásokhoz folyamodik, a tetszés kiforszírozására. Erről szokjék le. Mondjon le arról, hogy tetszik, azért hogy igazán tetszhessen.

Ma meglehetősen játszott - de hát pechje volt, senki sem vette észre, még talán a vőlegénye sem.

Különben vigasztalja a kisasszonyt az a példabeszéd, hogy aki szerencsétlen a játékban, szerencsés a szerelemben.

Ez szól Somogyi Nellinek is, a szobaleánynak, aki egészen csinos volt ma, úgy hogy a közönség váltig leste, mikor csengeti már be megint Ringheim bankár.

Be is csengette sokszor, hanem (mit is várhatni egy ostoba bankártól) alig-alig váltott vele egy-két szót.

Delevigne Kázmér darabja bár szorosan nem felel meg a tragédia elméletének, kétségkívül egyike a világirodalom nagy érzékkel írt drámáinak: remekmű a maga nemében, igen örülünk, hogy láthattuk, s hisszük, hogy a közönség szívesen megnézi még egyszer.

Szelesre nézve, ki a címszerepet játszotta, szívesen konstatáljuk, hogy kitűnő volt, s nemcsak minden ízében kiaknázta szerepét, hanem a szó szoros értelmében bevégzett jellemet rajzolt. Tetszett is a közönségnek nagyon.

Ővele úgy jártunk, ahogy a mesékben szokás a hamupipőkékkel, az ördög sem nézne ki belőlük semmit, mígnem egyszerre csak a lábaikra illik az aranyos cipő.

Szelest mindig szidtuk eddig, mert minden szerepében gyarló volt, míg most egyszerre úgy áll elénk, mint aki minden színészt messze maga mögött hagyott.

De ez nem azt bizonyítja, hogy mi tévedtünk, hanem csak azt, hogy aki a nagyobb dolgot meg bírja oldani, nem következés, hogy meg bírja oldani a kisebbet is, más szóval, nem kell a hátas paripát eke elé fogni, mert az rosszul húz ott a legtöbbször.

A többi szereplők valóságos liliputiak voltak mellette, de azért nem érdemelnek megrovást, mert nem tréfadolog a tragédia, s bizony a Nemzeti Színházban is vékonyan megy mainapság. - Kutasi Janka kisasszony egészen korrekt Dauphin herceg volt. Abonyi nemkülönben jó Nemours. (Ma nem a hosszú szalonkabát, hanem egy még hosszabb virágos vikler volt rajta.)

Ezeken fölül még Siposné (ki igazán otthon csak a szalonszerepekben van mégis), Halmay, Makó és Bodrogi feleltek meg szerepüknek. Megjegyezzük Bodrogiról szólva, hogy lehetetlennek látszik előttünk, miszerint a francia udvarnál, XI. Lajos alatt szerzetes, pláne a király gyóntatója, megfordulhatott volna olyan gyarló öltönyben: t. i. egy Lenhossék féle színehagyott, ízléstelen boncoló öltöny volt a derék Bodrogin.

Ez a kedélyes operett, amelyről minden eleven ember tudja, hogy abban mindenki becsíp: férfiak, asszonyok, lányok, csak a közönség marad józan.

Hát úgy volt most is, Makó, Szabó Bandi pompás korhelyek voltak, Frank fogházigazgató azonban nagyon sokat talált bevenni a jóbul, s ki-kizökkent a szerepből. Erős gyanú alatt áll a súgó is, hogy szintén részt vett a lengyel herceg muriján és bepezsgőzött, mert túlságosan hangos volt.

Halmayné igen jól játszott egész végig és igen szépen énekelte a »hahaha« áriát, úgy hogy percekig tartott az ismétlést kérő tapsvihar. Enyváry szép dalait szintén megtapsolták és megújráztatták. Az utóbbi gyönyörű toalettjét most is, mint mindég, ki kell emelni. Az operetteknek lényeges része az öltözék és ennek csak Enyváry k. a. tud megfelelni. A magyar főúri női viseletet eszményítve mutatta be.

Nagy Pista játékán mintha némi csiszolást vettem volna észre. Igaz, hogy nagyító üvegen át néztem.

Szabó Bandi derék színész, meg is nyerte a rokonszenvet Szegeden, meg is érdemli, mert meglehetősen énekel, s igen kitűnően játszik, s azonfölül is sok előnyei vannak.

Hanem mindez arra ne vezesse őt, hogy rögtönözzön. Elégedjék ő meg azzal a sok okos dologgal, ami a világ összes színdarabjaiban meg van írva, s ne igyekezzék azokba a saját fejéből belegondolni okosabbakat.

A »Bőregér«-ben a szobalányhoz így szól:

»Eredj a Prófétába és mondd meg a Gyurkának, hogy küldjön jó vacsorát.«

No, ha ez nem ízetlen tréfa és komázás a közönséggel, akkor semmi sem az.

De ha ez még el is csúszhatna azzal, hogy hiszen az operettben úgyis minden bolondság megjárja - komoly megrovás alá esik az olyan, hogy tegnap a »Piros bugyelláris«-ban Gyenge Sándorról emlékezve, mindenütt »Gyenge Sandrit« emleget.

De még ez nem elég. Hanem elhagyja Gyenge Sándor gyönyörű balladáját, a darab fénypontját, illetőleg valami vad kádenciákba veszíti bele mindjárt a negyedik-ötödik sornál.

Ez nem járja! Szeged nem Bugyszent-Mihályfalva! Itt azt akarjuk hallani, amit Csepreghy Ferenc írt, s úgy, ahogy ő írta, meghamisítlanul, s abból akár elvenni, vagy ahhoz hozzáadni senkinek sem szabad.

Ha Szabó Bandinak sok a mondanivalója, írjon belőle külön darabot, szívesen meghallgatjuk, de ne korrigálja a színmű-irodalmat.

...Lányomnak szóltam, de menyem - Makó - is értsen belőle.

Ez is az Aradi színes darabjainak egyike, ikertestvére a »Vereshajú«-nak és a »Sárga csikó«-nak. Kétségkívül igen jó darabok, de a publikum már úgy van velök Aradi úr kegyelméből, mint ahogy egy fiatal író, kin, aminthogy ez egészen köztudomású, az esett meg, hogy száztizenegyszer tálaltak eléje sertéskarajt vörös káposztával. Akkor vette először észre: »Ejnye, hiszen én tegnap is azt ettem!«

Mi is most kezdjük már észrevenni ezeknek a daraboknak a gyakoriságát. Mert hát hiába, azok a nóták is kellemesek voltak valaha a fülnek, amiket a verkli recitál, s bizonyára még sokáig kedvesek lehettek volna, de éppen a verkli untatta el velünk!

A »Piros bugyelláris« előadása megint olyan volt, mely nem ütötte meg a tavalyinak mértékét.

Szeles (ki, hogy a Szabó Bandi stílusával éljünk, kitűnő »XI. Lajcsi« volt), peturbáni dörgedelmekkel játszotta Török bíró uramat. Halmayné asszony pedig egyéniségénél fogva volt képtelen megfelelni a tűzről pattant menyecske szerepének úgy, ahogy csak Rónaszékyné is.

Nagy Pista bevált paraszt legénynek.

Ellenben Bodroginé és Somogyi Nelli kis szerepeikben dicséretet érdemelnek, az első a hű alakításért, a másik a haladásért, mely szembetűnő.

Szabó Bandiról mondanunk sem kell, hogy jól játszott, ő tartotta a darabban a lelket. Jóízű és természetes a játéka, s azért is van és lesz a közönségre hatással mindég. Általában Szabó Bandi igen sokat haladott azóta, midőn őt utoljára a Népszínház deszkáin láttuk.

Nagy a panasz, hogy hosszúk a darabok, azaz hogy hosszan tartanak. A jámbor keresztény ember, aki befizetett pénzét végig akarja értékesíteni, beszoríttatik hét órakor a zártszékébe, ahonnan nincsen szabadulás néha egész tizenegyig.

Márpedig a sok a jóbul is megárt. Egy darabnak sem volna szabad tovább tartania harmadfél óránál. Amelyik pedig hosszabb, azt siettetni kell gyors, gördülékeny előadás által, mert nincs tapintatlanabb dolog, mint a közönségnek alkalmat nyújtani arra, hogy az alaposan megunja magát.

Az unalom nagyon rossz tanácsadó. Mondják, a forradalmat is az csinálja. De azt nem mondják, hogy a tele kasszákat is. Borzadályosan hosszúak főképp a fölvonásközök. Annyi ideig szuszognak odabenn a függöny mögött a díszletek átváltoztatásával, hogy sokszor azt kell hinni, hogy Bánk bán, vagy a portugáli király, akinek a következő fölvonásban jelenése van, talán betévedt a Pörös-Durbincsba, vagy hazaszaladt a kapukulcsáért, s nem lehet folytatni a darabot, míg vissza nem jő.

Az emberek bosszankodnak, az idegesebbek a padlót dobogtatják. De az sem használ semmit.

Az első fölvonásban még csak hagyján. Az ember fölveszi a látcsőt, végignézi a páholy-közönséget (az övék az elsőség), azután végignézi a földszintet egy arisztokratikus tekintetet vet a karzatra, s ezzel lemorzsolódik az idő.

A második fölvonás után az ideálját (már akinek van) kukkerozza az ember. Gyenge mulatság, de mégis valaminő.

A »kis ártatlan« vagy észreveszi, vagy észre nem veszi. »Tertium non datur.« Ha észreveszi, zavarba jön, elpirul, legyezi magát, elfordítja a fejét és ez érdekes. De ha észre nem veszi, el vagy veszve... fáradtan, lemondással teszed le a kukkert és - ásítasz. Állkapcáid kinyújtózkodnak, többé nincs irgalom, nincs kegyelem.

Mert az első ásítás olyan, mint a szétvágott érből az első vércsöpp: zuhog nyomában a többi.

Jöhet aztán a cornevillei márki, Serpolette és minden, ami érdekes e földi életben, az ásítozást már nem képes többé megállítani semmi. Az hatalom.

Azt tanácsolom hát Aradinak, hogy a sajtóval vagy a színi bizottmánnyal még kiköthet, hanem ettől a hatalomtól óvakodjék.

Budapesten ugyanazok a darabok, melyek itt negyedfél órát vesznek igénybe, harmadfél órában érnek véget.

S ott diskurálni, társalogni lehet mindvégig. A közönség kitűnően érzi magát. De itt a darab vége felé már minden az 1863-i nagy éhség szomorú képét tárja elénk. A cukkerlit ropogtatva eszik a hölgyek. A sóskiflis gyerek körül igazi tolongás van a foyerben.

S ha a hős fönn a színpadon búsan szavalja:

Hogy szöktessem meg Mariannát,
E rostélyos ablakon át?«

Valóságos sóhaj lebben el a rostélyos szóra a nézőtér minden zugában.

Az arcokon kimerülés, sehol egy mosolygás, sehol sem látszik figyelem, hanem mindenki szórakozott, a fejek nyugtalanul mozognak ide-oda...

S a szerelmes leányka, kinek szíve megdagadt és föllelkesült a darabbeli szerelmesek küzdelmén és szerencsétlenségén, majd boldogságán, kimerülten suttogja imádottjának - hogy ő már éhes.

Ezt az egy mindent uraló érzést viszi haza arról a helyről, hol az írók halhatatlan eszméivel kellett vala táplálkoznia.

I. »AZ UTOLSÓ LEVÉL«

Az »utolsó levél« kivált a szerelmeseknél sok bajt szokott okozni, s többnyire keserű visszaemlékezések forrása. Victorien Sardou vígjátékot írt ebből a drámai elementumból, amelyet már mi jobb előadásokból is ösmerünk - Sardou szerencséjére.

De a tegnapi előadás sem mondható abszolúte rossznak. Siposné, Dobozi Lina asszony és Halmai, kiknél a főszerepek voltak, derekasan játszottak, különösen jó szalon-színésznek mutatta be magát Halmay, ügyesen mozgott, hangja rokonszenves, nem túloz s nem halványít.

Az első és második fölvonás között nem tudni, mennyi idő folyik el, mert a színlapon nincs fölírva, annyi azonban bizonyos, hogy vagy sok idő folyik el, vagy igen kevés, talán egy félnap, ami valószínűbb azért, mert a szobrocska alul kivett levelet okvetlenül mindjárt kutatja Siposné és Kutasi Janka.

Ha sok idő folyik el a két fölvonás között, hogyan lehet az, hogy mind Siposné, mind Kutasi Janka az első fölvonásbeli toalettben jönnek a színpadra a második fölvonásban? Ha pedig kevés idő folyik el, akkor az a különösség áll be, hogy Halmay úr, ki az imént porcelán öltözetben vizitelt, tehát forró nyári időben, már rövid idő múlva zimankós téli időben a kandalló tüzénél didereg téli rokkban. Franciaországban sok csuda esik meg, de ilyen hamar mégsem következik talán a nyár után a tél.

A tanúság [!] ebből az, hogy jobban kell az öltözködésre vigyázni: mert az sokat árt vagy használ az illúziónál.

*

Kutasi Janka egészen szép Clarisse volt, s ma is csak az tűnt ki, hogy tehetséges színésznő, akihez sok jó reményt köthetünk. Se modorosság nincs benne, sem álpátosz, hanem mérséklet vonul át játékán, ami a lehető legjobb jel, csak a hangjának lenne több hajlékonysága, mint ahogy a Siposnéénak van, ki mestere a modulációknak. A társalgási szerepekben főleg ez az az eszköz, amivel hódítani lehet. Olyannak kell lenni a hangnak, mint a zongorának, mely minden érzés kifejezésére külön billentyűből rezdül.

Makó a megtestesülése ennek a - hiánynak. Őbenne minden ingrediencia megvan, ami a művészethez kell, még alakítani is tud, csak a hangja szerencsétlen, mindig ugyanaz.

Ma is kitűnően volt maszkírozva. Úgy nézett ki ő maga is, mint egy cserebogár.

Mit szóljunk Szelesről?

Petúr bán közepütt kiborotváltatta a szakállát, s beleöltözött a Monsieur Vanhove ruháiba.

II. ZILAHY HASON FEKVE

Mióta egy Salvini és egy Rossi támadt, azóta egy Zilahynak is sok van megengedve - de mégse minden. Temple Pál úr egy éretlen úrigyerek, legalább ilyennek gondolta ki Sardou. Temple Pál úr egy neveletlen hóbortos suhanc. Legalább ilyennek adta Zilahy.

Sardou azt írta darabjáról, hogy történik: »Chinonban és környékén«, de ha Zilahyt látta volna, akkor lehet, azon tűnődik, nem-e a Lipótmezőn történik mindez?

Pál úr borzasztó grimaszokat vág folyton, a szalonokba föltett kalappal jár be, s minden jel arra mutat, hogy a boldogtalan fiú hülye.

Azonban midőn a színpadon, idegen házban hason fekszik, s úgy írja meg a szerelmes levelet, az ember már kijön a flegmából, s föl nem foghatja, miként adhatja oda Vanhové Titus ilyen embernek Aradi Emiliát, vagyis jobban mondva Cronsoles Mártát?

Ha már legalább hanyatt fekve írta volna a levelet, abban lett volna valami akrobataság.

A dolog úgy áll, hogy a tetszeni vágyás ragadja ilyen ízléstelenségekre a színészeket. Pedig a rendezőség ügyelhetne, hogy legalább a szalondarabokat ilyenektől mentve láthassuk.

Zilahy úr pedig várjon addig a griffjeivel, míg a Legouvé Ernő új darabja »A medve« kerül színre. Abban talán lesz, a címről ítélve, neki való hempergő szerep.

*

Meg kell még említenem, hogy a zsámoly-jelenet sikerült epizódja volt a darabnak. Aradi Emilia, ki napról-napra nagyobb haladást tanúsít, és Bodroginé igen ügyesen adták.

Lehetetlen elhallgatni azt a rendkívüli eseményt is, hogy Bodrogi ma nem játszott.

Annyira hozzá vagyunk már szokva a jó öreghez minden este, hogy dacára annak, miszerint a színlap nem jelezte, önkénytelenül is mindig vártuk valahonnan, s sehogy sem lehetett elhinni a függöny legördültével, hogy a darabnak vége van őnélküle.

*

Holnap szerdán, a Siposné jutalomjátékára »Lecouvreur Adrienne« francia »fényes« dráma adatik.

Hogy miért adatik, azt értjük, mert igen kitűnő mű.

Hogy miért adatik a Siposné jutalomjátékára, azt is értjük, hiszen Siposnénak nem lehet a darabok megválasztásában csak jó ízlése.

Hogy miért adatik szerdán, azt is értjük, mert a szerdai nap a legrosszabb, azért engedi azt Aradi jutalomnapnak a legszívesebben.

De hogy miért fényes dráma ez a Lecuovreur Adrienne, azt már csakugyan nem értjük.

Az a színlap és a jövő titka.

A »Mukányi« írója egyre nő, izmosodik a közönség rokonszenvében.

Pusztán jöttének híre elég volt, hogy a színházat megtöltse tegnap.

Ugyanis az a híre járt, hogy maga Csiky Gergely is részt vesz az előadáson.

A jószerencse megmentette ettől a keserű pohártól. Nem jött el Szegedre, - tehát nem lehetett jelen a »Proletárok«-on.

De a közönség éhes volt Csikyre. Neki okvetlenül Csiky kellett ma.

S mivelhogy a XIV-ik század óta soha nem volt még aránylag annyi pap színházban, mint ma itt, kiválasztott magának egyet a sok közül, s nézte Csiky Gergelynek.

A derék főtisztelendő úr, ki alkalmasint lehető észrevétlenül akarta végignézni koszorús paptársa vígjátékát, roppant zavarba jöhetett a sok feléje irányzott kukker és kíváncsi tekintet súlya alatt.

A dicsőség szúró fénye elől, mely nem illette jogosan, be-behúzódott a páholy mélyébe.

Szép vonás az Alföld hazafias klérusától, hogy amiért Csikyt a középkorban talán meg is égették volna, ma már mindnyájok szemében meggyúlt a máglya, de a büszkeség fénye égett ott. És méltán. A katolikus klérus mindig helyén volt.

A XVI. században a tudomány mécsét élesztgette. - Mert akkor az volt a legnagyobb föladat.

A XVII-ik században harcot hirdetett lóháton. - Mert akkor az kellett.

A XVIII-ik században a hazai nyelvet ápolta. - Az volt a legértékesebb.

Ma pedig irodalmi babérokkal övezi halántékait.

A papság ilyen tömeges jelenléte a tegnapi előadáson még annak is fényes bizonysága, hogy a Csiky Gergely irodalmi működését rossz szemmel néző egy-két bigott főpap eljárása nem képviseli a magyar klérus vélekedését.

*

De tán elég is erről a tárgyról, vagy tán sok is, e helyen. Mondjunk valamit az előadásról.

Nem volt az jó most sem, de sokkal jobb a múltkorinál.

Különösen öltözködés dolgában volt észlelhető lényeges javulás.

Makó szót fogadott és levette könyökéről a fehér foltokat, Abonyi pedig otthon hagyta a nevezetessé vált hosszú szalonkabátot.

Képzelem, hogy csodálkozott az otthon a fogason ezen mellőzés miatt.

Nagyné és Kutasi Janka ízletes toalettben jelentek meg a második fölvonásban, melynek végén Kutasi Jankát szép játékáért viharos tapsokkal kétszer hítta ki a közönség.

A pech megfordult.

A játékosok mind babonások. Most már csak igyekezni kell - färbliben nincs rossz kártya... akarom mondani: a tehetségnek nincs rossz szerep!

Szombaton »Egy huszárkáplár Bécsben« adatott meglehetős közönség előtt. De mind a színpadon, mind a nézőtéren bizonyos nyomasztó unalom hatalmasodott el, úgyhogy e bohóság, mely máskor folytonosan nevettet, mindössze nehány »röhejt« támasztott a karzaton.

Az ilyen országos unalom pedig úgy keletkezik, hogy valaki egy nagyot ásít a parteren. Ezt az ásítást megkívánja tőle valamelyik páholyos ember. Kinyílnak önkénytelenül állkapcái s az ásítás-fuvallat köröskörül repül a termen és hódít olyan gyorsan, mint az unalom.

A szereplők közül Szabó Bandi volt körülbelül a legkorrektebb, mert Halmaynénak egyénisége nem engedte, hogy érvényre emelkedjék: nem volt benne a konok önfejűségből és a dacból semmi, ami pedig Terézt leginkább jellemzi.

Sőt, úgylátszik, nem is gondolta át szerepét, mert a második fölvonásban, midőn a cigányasszonynak össze kell őt tévesztenie a szakácsnéval, egyszerű karton ruha helyett csipkés reggeli pongyolában jelenik meg s még ostobábbá teszi a darabot, mint aminőnek azt szerző kigondolta.

*

Almási Tihamér darabja vasárnap került először színre Szegeden, s mert ünnepnap volt, megtöltötte a színház minden zugát.

De a nagyszámú közönség egyszer sem melegedett át a darab sovány meséjén, melynek tárgya egy vidéki színésztársaság s annak viselt dolgai. Egyetlen fölvonás keretébe is betért [!] volna a kevés cselekmény. A népdalok nem jók s a szerző tolla vastagon fog néha a szövegben is, mert nem irtózik a draszticizmustól sem, mint például azon visszataszító jelenetben, midőn Marcsát lerészegítik.

Legmulatságosabb és a legéletrevalóbb alak az egész darabban Pavelka tót földbirtokos, ki Marcsának udvarol, de aki felette ügyetlenül volt személyesítve.

Szeles a Pétery direktor szerepében bevált, mert elmaradhatatlan pátosza javára szolgált ez esetben.

Halmayné asszony igen kedves és rokonszenves jelenség volt, a »kakadu« dalt gyönyörűen énekelte el, de a megérdemelt taps beleveszett a darab gyengeségébe.

Almási művéről általában el lehet mondani, hogy nem népszínmű, mert a népéletből nincsen benne semmi, hanem inkább bohózat, de az igaz, hogy rossz bohózat. Akár sohase lássuk többé!

*

Halottak napján a szokásos »Molnár és gyermeke« helyett okos dolog volt a »Bíbor és gyász«-t hozni színre: Mert nincs kívánatosabb, mint hogy a népnek (mely főleg Szegeden ünnepnapokon túlnyomóan van képviselve a színházban) a történelem eseményeit tárják fel.

Mintsem örökké a »Sárga csikó«-t és a »Piros bugyelláris«-t szedegessék elő, jobb ha más vasárnapon is történeti drámát vagy ami még jobb, vígjátékot adnak, »Dobó Katica«, »A király házasodik« s több effélét a magyar történelemből.

Szeles, ki II. Istvánt ábrázolta, megint XI. Lajos volt. Az agg, meggörnyedt, ingatag és indulatos XI. Lajos. Ez a vas következetesség a Szeles megölő betűje.

Abonyi Vak Béla szerepében érzéssel játszott és szépen szavalt nem egy helyütt, úgyszintén Siposné asszony is, a koronázási néma képlet kitűnően sikerült s meg is tapsolta a nagyszámú közönség lelkesen.

Szívesen konstatáljuk, hogy Aradi úr ruhatára is jobb és csinosabb, mint tavaly volt. Egészen tisztességesen néztek ki a főrendek. Ízléstelen csak a király csuhája volt - ama bizonyos Lenhossék-féle boncoló köpenyeg.

Tegnap a Nagy Pista jutalomjátékára az alsó páholyokat kivéve, meglehetősen megtelt a nézőtér. Csábító quodlibetet hirdetett a színlap. Operettet, népszínművet és ami különös ritkaság, operát, vagyis operarészletet.

A »Szerelmi varázsital« volt az első. Enyváry énekével sok tapsot aratott, Makó pedig mint borbélylegény, folytonos derültségben tartotta a közönséget, maga a jutalmazott is szépen énekelt, s több ízben részesült tapsokban, amik kizárólag szép hangját illették.

Különösen kitűnt szép hangja »A leánykérő« című képben, hol igazi bravúrral vágott ki néhány népdalt. Maga a »Leánykérő« című életkép azonban, mert népszínműnek nem nevezhető, nem képes elég érdeket költeni. S csakis egyetlen alkalomra volt jó, akkor ugyanis, midőn Rákosi Jenő a Népszínházat nyitotta meg, s midőn társulatát minden genre-ben egyetlen este volt alkalomszerű bemutatni.

A »Luciá«-ban már egészen ki volt fáradva a jutalmazott, úgy hogy ezt észre is lehetett hangján venni.

A közönség azonban szívesen megbocsátotta a gixereket, mert hiszen korrekt operai előadásra nincs olyan vérmes reményű ember, aki számíthatott volna.

*

Szombaton a »Lowoodi árva« megy, hol Kutasi Jankának van nagy szerepe.

A jövő héten »Titilla hadnagy«-ot fogjuk látni egészen új és csinos jelmezekkel.

I. A NEMES ÉS A POLGÁR

E téma, mely a mi társas életünkben is ezerféle alakban variálódik, különösen van földolgozva a jeles francia vígjátékban, melyet tegnap mutatott be elég kerekdeden az itteni társulat.

A megtestesült élet az! A nemes, ki eladja nevét szerelem nélkül, nagy hozományú polgárleányt véve el, hogy amellett tovább űzhesse a megszokott fényűzést, s a nő, ki előkelő nevével is polgárszármazása átkát viseli. Az életerős komikum, mely a polgári és nemesi család külső életében mint ellentétesség nyilvánul, diszkrécióval és mégis kellő arányokban van föltüntetve.

Makó és Ferenczi átkozottul túloztak, de Halmay ma elemében volt. Nálánál jobb szalon-színész még nehezen fordult meg Szegeden. Eleganciával személyesíté a büszke főurat, amit Abonyira nem lehet mondani: őrajta nagyon meglátszott, hogy nem a Marsallnál, hanem a »Prófétában« szokott ebédelni.

Ellenben pompás volt Siposné asszony, ki mint egy igazi művésznő, napról-napra nagyobb érdeket költ, míg többi pályatársai egy-két föllépés után unottakká válnak. A páratlan hajlékonyság Siposné hangjában, az érzés, a melegség és közvetlenség játékában rövidlátóvá teszi a kritikát, fogyatkozásai fölött.

II. A JÓ SZOMSZÉDSÁG

Egy jó van, mi fölött a sorsnak nincs semmi hatalma, s ez sem a primadonnai hang, melyet egy nátha is megöl, sem az összelőadás, melyet a súgó is elronthat, hanem a szép szomszédság.

Sokszor többet ér ez a darabnál... de hát mi haszna, ha mégis vannak jámbor nyárspolgári lelkek, kik a darabért fizették be az 50 krajcárt és semmi egyébért.

Ezeknek a kedvéért ajánlatos lenne, ha valamivel lassúbb diskurzus zengedezne némelyek ajkain, annál is inkább, mert a szerelem elég ékesen szóló némaságában is.

A tegnapi előadás alatt bizonyos páholyokban annyira elhatalmasodott az eszmecsere, hogy a becsületes francia szerző - alig-alig hogy meg bírta magát értetni a színpadról.

III. NINCS TÖBBÉ MELEGSÉG

Erről a meleg társalgásról eszembe jut, hogy egy cukrász Budapesten forró kánikula idején hirdette aranyos betűkkel: »Nincs többé melegség«», mint ahogy Török patikárius szokta: hogy nincs többé köszvény, fogfájás vagy kopasz fej.

A jó Aradinál is kezd bizonyulni, hogy nincs többé melegség a világon.

Nem a játékról beszélek, hanem azon mérsékelt éghajlatról, melyet átélvez az ember három órán keresztül.

Szibériai levegő uralkodik odabenn. Az orrok viola színben játszanak. A fehér kezek a muffokban hemperegnek.

A szél besurran a páholyfolyosókba s ott az ajtócsapkodás valóságos orkánná növeli meg. Fölszakítja a páholyok ajtaját, s köröskörül sivít a teátrumon s játszik a nézők szögfürtjeivel.

Ha valahol üresen marad egy páholy, az a páholynyitogatónő családjai, kegyencei és ismerősei használatára bocsáttatik akképpen, hogy azok a folyosóról nézik a darabot, egy akkora nyílást hagyva a csikorgó ajtón, amelyen át befelé láthassanak.

Innen jönnek a hideg fuvallatok.

S ezek úgy rezegnek és hömpölyögnek az atomok között, mint valami bús sóhajtások.

Mintha a szerzők lelkei jönnének szellemruhában, hogy megsirassák darabjaikat.

Egyszóval fűteni kellene már, mert ki az ördögnek volna kedve dideregni járni valahová?

Ne sajnálja Aradi a fát - nehogy utolérje a fátum!

I. A SZÍNHÁZ KÖRNYÉKE

Amerikában a »Fehér ház« lett nevezetes arról, hogy az államfő lakik benne. Szegeden a »fekete ház« vált híressé az által »is«, hogy közvetlen mellette fekszik a színház.

Ezen külső ismertető jel nélkül nincs ember, aki ismeretlen lévén Szegeden, ráakadna abban a pajtában a művészet csarnokára.

Már maga az oda vezető kifli alakú utca is olyan, mint a granadai cigány város, nemcsak azért, mert tele van sárral, piszokkal, gödrökkel. Hatalmas szemétbuckák domborodnak ki itt-ott. Éjjel a lámpák nem égnek, nappal pedig lehetetlen arra közlekedni, mert ezt az utcát mindenki a maga udvarának tekinti. Keresztülfektetik a fűrészelők a gerendát, a színházi szertárból kihordják az utca közepére a tárgyakat. A Fourchambault család bútorait itt porolja két színházi szolga. Röpülni tudjon, aki itt baj nélkül akar keresztülmenni.

De hát ha mégis ott van a színház, úgyszólván összes mulatságaink központja, minden ember ötször-hatszor fordul meg hetenkint, lábficamodási katasztrófának téve ki magát.

Lassankint úgy lesz az már, hogy az ember ha színházi bilétet vált, a testamentumát is elkészíti s letéteményezheti a rendőrségi hivatalnál.

A rendőrség külön ilyen végrendeleti osztályt állít majd föl - de a kifli alakú utcát ki nem igazíttatja a Herkó páternek sem.

II. A LOWOODI ÁRVA

De hagyjuk a rendőrséget, és eszmetársítás útján mondjunk valamit a Lowoodi árváról. Hisz ennél már nem árvább a rendőrség sem!

Régi darab. Szegény jó nagyanyám is sírt már rajta, illő, hogy az unoka is végigszenvedje.

Az ilyen érzékeny darabok kora lejárt ugyan már, amelyekben muzsikaszó mellett gyullad meg a kastély, s vagy a szerelmes ifjú menti meg hölgyét, vagy a hölgy ifját.

De mint gyermekkori emlék jól esett a penészes darab, s nevezetessé lett a szombati előadás egy irányban. Itt kitűnt igazán, mekkora erős színházi publikumunk van.

Ha a »Lowoodi árvá«-t Budapesten hirdetné a színi cédula, legföljebb a lutri-rakó öreg asszonyok vennének meg öt-hat jegyet, itt pedig egészen megtelt a nézőtér. Még azért is nevezetes este ez, mert ez volt a

III. KUTASI JANKA DIADALNAPJA

A kisasszony személyesíté a címszerepet, ami pedig olyan fontos dolog, mint az országgyűlésen az előadói tiszt. A közhangulat kedvezett a kisasszonynak, s a részvétnek egy nagy részét, melyet a szegény árva sorsa iránt érzett a publikum, odatette a színésznő sikeréhez. Azért lett belőle olyan nagy rakás, hogy ami még nem történt az idén, háromszor tapsolták ki viharosan a lámpák elé a második fölvonás végén s dörgő éljenekkel jutalmazták.

Ilyen az, ha valakinek a pechje megfordul!...

Különben meglehetős jól játszott, közvetlenség, melegség volt alakításában, szerepét jól fogta föl, jól tudta és jól vitte keresztül, igazi karaktert adott a kisleányban.

Hanem egy kis mérséklet nem ártott volna a kitörésekben, több természetesség a közönséges párbeszédekben, mert ha a kisasszony nagyon benne van a pátoszban, - akkor aztán nem lehet megállítani.

A csuklások, melyek szavalatának hatását nagyban csökkentik, valóságosan mutatják, hogy orgánuma nagy indulatkitörésekre nem alkalmas. De ez nem is szükséges! Mert a saját erejéhez könnyű átidomítani a szerepeket, helyesen osztva be az egyes mozzanatok tekintetbe vétele mellett az arányokat.

IV. A »SZÍNHÁZ GYERMEKE«

Persze, hogy ez a kis Bodrogi Károly, a derék Senki Gáspár a »Proletárok«-ból.

Meg kell adni, hogy ügyes gyerek. Szülőhelye a színpad, országa, birodalma a színpad.

Bölcsője mellett nem együgyű népdalokat dalolt a dajka, hanem pajkos kuplék, shakespearei átkok és hugoviktori mennydörgések zsonganak föléje, lágyan, ködösen.

Első játékszere a paróka volt és a festék.

És az is lesz már véges végig - míg csak a halál be nem festi a maga színével kékre. De hát az is csak festék.

Ő mindjárt beleszületett a hivatalába - mint ahogy az osztrák koronahercegek az ezredességbe.

Megvan a maga szerepköre már most is, éppen mint az apjának, csakhogy hálásabb szerepköre ez apjáénál és jobban is betölti, mint az apja a magáét.

Boldog gyermek, akit talán a múzsa csókolt meg, s akinek nem lehet azt mondani, amit nekünk elmondtak annak idején az öregebbek: »Játsszatok, úgy sem játszhattok sokáig!« Ő egész életén át játszani fog...

Övé a festett élet. A többi gyermekeké az igazi. Neki az igazi életet kell mutogatni a festettben. A többieknek be kell magukat festeni az igaziban. S ez az utóbbi festék már csak igazán.

De nini, majd elérzékenyít a kis gazember, s a kis Senki Gáspár, akit nem először sorozok be a számbavehető művészek közé, rendes bírálatot mondva róla.

Mert ő már valódi férfi - midőn olyan jól eljátszotta a Lowoodi árvában a kis négy éves leányt.

Még alakítani is tudott a kis selyma, mikor a Somogyi Nelli cipőcsokrát nem akarta megkötni, igazi dac volt az arcára írva, s mély szomorúság egyébkor, vagy öröm, amint a helyzet követelte.

Egyszóval, a kis Károlyka tehetséges gyerek s ha jól fog tanulni, ember válhat belőle. Nem csoda, ha harmad- vagy negyedéve, szopós gyermek korában a Hamlet királyfi köpenyegével takaródzott.

Most is megérdemlett volna egy nagy skatulya cukrot.

De jöhet idő, amikor egy nyaláb koszorú is kevés lesz.

V. A TÖBBIEK ÉS - A BETYÁR KENDŐJE

Abonyi nem elég ügyesen ábrázolta lord Rochestert, Somogyi Nellin ellenben szembetűnő a haladás. Csak helyeselhetjük, hogy az igazgató immár nagyobb szerepeket is bíz rá.

Tegnap »A betyár kendőjé«-t adták, Abonyinak, Halmayné és Siposné asszonynak jutván benne a főszerep. Mondanunk sem kell, hogy Siposné a népszínműben is magasan kivált, de a másik kettő is derekasan megfelel a föladatnak, különösen Halmayné a csárdajelenetben.

Halmay, sőt még Nagyné K. Mari asszony is jó volt a kis epizód szerepben, de különösen Bodroginé ábrázolta élethíven a betyár anyját.

Dacára a vasárnapi időnek, nemcsak az egész nézőtér

volt zsúfolva, de az alsó páholyok is megteltek. Sőt néhány előkelő néző is volt. Ott láttuk az egyik páholyban Szende minisztert, a másikban Végh Aurélt és nejét.

VI. MADAME »ARCHIDUCHT«

Nem tudom, miféle hivatkozásból csinálja: aki a színlapokat összeszerkeszti, hogy az egyes darabok eredeti francia címét is aláírja a magyar címnek. Például a »Kisasszony feleségem«-nél »Les Marjolainé«, most pedig legújabban a »Herceg asszony«-nál »Madame Archiducht«.

Hát igen szép dolog lenne az, - ha jó volna. Hanem így nincs az a tudós akadémiai tag e kerek Európában, aki megmondaná, miféle nyelven van.

Nem »Madame Archiducht« az kedves direktor úr, hanem »Madame L' Archiduc«.

A tanúság pedig az legyen, hogy »aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul«.

*

Holnap, kedden, a Makó jutalomjátéka, holnapután pedig Katona születési évfordulóján »Bánk bán« megy.

Tegnap a »Hercegasszony« operett került színre, mely Makó tavalyról ismeretes jó alakítása miatt vált egyik legkedvencebb operetté Szegeden, Makó azonban nem egészen volt elemében, játéka messze hátra maradt a tavalyi mögött. Enyváry sem volt úgy diszponálva, mint rendesen, de annál inkább Halmayné, a »kis kapitányt« igazán szépen csinálta.

*

Most pedig valami olyant kell konstatálni, ami még sohasem történt: Aradi igyekezni kezd. A »Mukányi« előadási jogát már megszerezte s most szerepezik a színháznál.

A szerepváltoztatás általunk sokszor sürgetett rendszerét is behozza, úgy hogy a következő »Proletárok«-ban, miként azt kijelöltük, Siposné fogja játszani a »szent özvegyet«, Szederváry Kamillát, Szeles Mosolygót, s Timót birkás szerepe Bodrogi kezébe jut, Makó pedig Bankó Bénit fogja bemutatni.

A legközelebb adandó újdonságok közül még kiemeljük dicsérőleg a »Titilla hadnagy«-ot, melynek címszerepét Enyváry Sarolta és Halmayné fölváltva játsszák, és a »Közönyt közönnyel«, Moreto klasszikus vígjátékát.

*

Színházi körökből, bár nem az igazgatóságtól (pedig ennek kellene legfőképp sürgetni) panaszképp vesszük, hogy dacára annak, miszerint a főkapitányság Hoffer színházi tulajdonost rendeletileg fölhívta némely, összesen hatrendbeli közegészségi, közkényelmi, közbiztonsági javítások eszközlésére érzékeny bírság terhe alatt, még mai napig sem történt semmi javítás - s valószínűleg nem is fog történni, mert, hogy valami rendelet foganatosíttassék, ahhoz két dolog szükséges, hogy valaki parancsolni s egy más valaki engedelmeskedni tudjon.

Szombaton került először színre a »Titilla hadnagy«, Rákosi Jenő operettje s úgyszólván az első számbavehető magyar operett, de ez is csak szövegében, mert a mese érdekesen van szőve, s egyes túlzottan frivol részeket kihagyva, szellemesen van megírva, de a zene össze-visszakapkodva a világ összes operettjeiből.

Az operett a zsúfolásig megtöltött nézőtér előtt nem aratott nagy sikert és frenetikus tapsokat, a szereplők sem: Halmayné igen kedves volt s gyönyörűen énekelte: »Én vagyok a kis Titilla Katicája« című dalt, míg Enyváry kisasszony is csinosan adta a címszerepet, midőn azonban parasztleány ruhába öltözött a második fölvonásban, a népiesség kissé lerítt róla.

Néhány estét a »Titilla hadnagy« mindamellett igen jól fog még betölteni a télen át.

Tegnap »A falu rosszá«-t láttuk. A »falu rossza« mindig megpróbálja a színészeket, mert pregnáns karakterisztikuma van az egyes szerepeknek: az egyéni tulajdonok bevegyülése többnyire visszatetsző.

Gyenge előadás volt. Kövesi a bakterben nem volt képes a finom komikumot visszaadni, egy vén gazembert láttunk Gonoszban, nem pedig a helység rafinírozott diplomatáját. Fínum Rózsi sem az volt, akinek lennie kellett volna.

Szabó Bandi, mint Göndör Sándor nem elég hévvel játszott, s gyengébben énekelt a szokottnál is.

Makó holmi »Prófétában« elhullatott kifejezésekből táplálkozva, rögtönzésekkel esetlenkedett, nem véve tekintetbe, hogy úgyszólván »klasszikus« mű adatik a színpadon.

»Ne kotyelj, te dili« s több efféle ostoba mondatokkal mókázott.

Kutasi Jankát kitapsolták kétszer is, de ő sem volt korrekt Boriska, az a méla ábránd, az a ragaszkodó odaadás, mely e szerepet oly széppé teszi, teljesen hiányzott alakításából.

*

Holnap a »Titilla hadnagy« ismételtetik a páros számnak. Szerdán pedig Kutasi Janka kisasszony jutalomjátéka lesz.

Toldi Pista hírneves színművét, az egy darabig eltiltott »Kornéliá«-t választotta.

Nem kétkedünk, hogy úgy a kisasszony, mint a darab nagy vonzerővel fog bírni a közönségre.

I. AZ ÚJ HÁZIÚR

Tegnap az »Új háziúr« című francia bohózat jutott a deszkákra. Ebben a genré-ben ritka a jó. Ez jó: örökös nevetés és derültség uralkodott a nézőtéren. Vidám volt minden: a szereplők, a nézők, mert a jókedv is ragadós.

*

Makó olyan volt, mint hal a vízben, t. i. a saját elementumában.

Oláhfaluban hajdan az volt a követ, akire a helység dolmánya legjobban passzolt. Ez a darab, mintha Makó színészi temperamentumához lenne szabva.

Tág tere nyílik benne a bohóskodásnak s azt ki is aknázza színig. Jóízű alakot adott a címszerepben. - Zilahy sem eshetik kifogás alá a poéta irodavezetőben.

Szeles azonban pátoszával tette idegessé megint a közönséget.

A többi szereplők aztán vagy nem voltak jók, vagy a szerepük nem volt jó.

II. KI PISSZEG? MI PISSZEG?

»Ki« és »mi«? Igen, ez a kérdés.

Valahányszor Halmayné asszonyt tapsolják a színházban, mindig valami pisszegés is vegyül a tapsok közé a nézőtér hátsó részéből.

És valahányszor Enyváry Sarolta kisasszonyt tapsolják, szintén mindig valami pisszegés is vegyül a tapsok közé, a nézőtér hátsó részéből.

Hogy ki az, vagy kik azok, akik pisszegnek, nem tudjuk. De a jelenlevő földi gondviselés, a rendőrség tudhatná, ha siket nem volna: hogy azonban »mi« az, ami a pisszegést okozza, gyanítjuk. Az a hővérű, még alig fölserdült férfinembeli fiatalság meleg buzgalma - hamis pénzre fölváltva.

Mert a jó fiúk (hiszen magam is ilyen voltam!) választanak maguknak egy színpadi ideált, akit lelkük mesebeli nimbusszal rajong körül. Az egyik résznek (az ízlés különféle lévén) a Boriskák, Örzsék és Vicák kedves ábrázolója tetszik, a másik része talán a Boccaccióért lelkesedik s az aranyos fényű ruhák viselőjeért, kinek fején néha királyi diadém is van, ki a költők csapodár, pajzán gondolataival szeret és él, s regényes lelkük fantáziájába öltözködik.

S ki ne szeretné, hogy az ő ideálját érje a dicsőség nagyobb része?

Ebből a szempontból indulnak ki a derék fiúk a nézőtéren, s míg a halmaisták tapsolnak, pisszegnek az enyváristák és viszont, hogy a diadalból hátha lefaraghatnának valamit.

Pedig ez azonfölül hogy gyerekes és illetlen dolog, még céltalan is; mert a diadal vagy megérdemlett, vagy nem az. Ha megérdemlett, az érdemet nem lehet elvenni a pisszegéssel, mert az érdem olyan, mint a kút, minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb. Vagy nem érdemlett és ekkor úgysem diadal.

A fiatalság nemes hevét szánja jobb dolgokra ennél. Ne versengjenek ők afölött, kinek kedvence az elsőbb, míg magok a tisztelt színésznők, szerényen elösmerik egymás érdemeit, valamint a közönség komoly része is.

Mindenki első a maga nemében, s bizonyos tekintetben mindenik mögötte áll a másiknak.

A színművészet nem csizmadia mesterség, hol határozottan ki lehet jelölni, ki dolgozik jobb bőrből és csinosabban. A művészetnek határa a végtelenség.

Szabadkán hagymakoszorút dobtak Erdélyi Mariettának. Elég botrány volt.

Szeged közönségét mindig bizonyos szolidság és tisztelettudás jellemezte.

Igen sajnáljuk ezeket a hagymaszagú kórtüneteket.

III. KORNÉLIA

Szegény Toldy Pista! De nagy, de sok baja is volt az asszonyokkal életében! A sírba is azok vitték.

A darab is olyan... mint aminő az élet, a világ, amelyért Toldy Pista rajongott: pikáns és frivol.

Ezért tiltották be Budapesten a darabot, óriási zajt támasztva a betiltással, mely akkoriban a belügyminisztériumnak is gondot adott.

A szegedi színpadon még tán nem fordult meg a »Kornélia«.

Bátorságra mutat Kutasi Janka kisasszonynál, hogy ő bemutatja azt.

De ez a bátorság nem erény, hanem divat, s ez a divat nem ízlés, hanem korrajz, s ennek a korrajznak olyan sötét a háttere, mint az éj.

Janka kisasszony teára hívja föl a publikumot a teátrumba, de a teában a rum lesz a túlnyomó.

Azonban semmi kétségünk aziránt, hogy jó Kornélia lesz.

Erre a szerepre megvan minden kelléke.

Akik végre egy igazi asszonyt akarnak látni, jöjjenek el!

A »Kornélia« tegnapi előadása igényeinkhez képest sikerültnek mondható: különösen a jutalmazott Kutasi Janka kisasszony emelkedett ki minden ízében átgondolt játékával.

Toldy Pista darabja határozottan a francia iskola befolyása alatt született termék. Sem nem jobb, sem nem rosszabb amazoknál, bár szellemben és finomságban messze innen marad.

Éppen legközelebb merült föl ez a kérdés az irodalomban, hogy jogosult-e az, ami most a harmincéves nővel történik, mert a harmincéves nő szíve az a mustramű, amelynek mélyébe behatni kíván az írók ecsetje.

Különös kor, beteges ízlés, mely a feslő bimbókkal nem tartja érdemesnek foglalkozni, hanem a hervadó rózsáról ábrándozik...

Asszonyi botrányok képezik a mai modern regény és színmű cselekményét.

Ám hagyján. Gyenge a szavunk arra, hogy a világot megfordítsuk, de őszintén bevalljuk, nem szeretjük a házas nőt hősnőnek se a regényben, se a drámában.

Kornélia alakja különben találva van. Egészen ilyen az asszony.

Kutasi kisasszony érzelemmel, hévvel, személyesíté s kivált az utolsó nagy jelenet, a darab poénje kitűnően sikerült.

Halmayné és Abonyi szintén igyekezettel játszottak.

A jutalmazottnak nem volt tele háza, pedig »megérdemelte volna, de tapsból, virágból bőven kijutott része.

*

Csiky Gergely új darabja, a »Mukányi« holnaphoz egy hétre, azaz a jövő szombaton kerül színre. Azt tartjuk, elég későn, mert a nagyobb városokban, sőt Szabadkán is már adták.

Szombaton az »Otello« jutott színre, mert Aradi úr mint gyakorlott színigazgató, úgy okoskodik, hogy a két legjobb napon, szombaton és vasárnap adathat rossz darabokat is, a közönség úgyis megtölti a színházat. (Rossz darabnak mondjuk Otellót, nehogy félreértessünk; a vidéki Otello előadásokat értjük az alatt.

Aradi úr ugyan adhatna jó darabokat szombaton és vasárnap is, mert van elég jó darab, - de én istenem, mikor már a színházi direktorok úgy vannak teremtve, hogy csak annak a jövedelemnek tudnak igazán örülni, amit meg nem érdemeltek.

Az Otellóban, mintha kicserélték volna, ismét nem mindennapi tehetségről tett tanúbizonyságot Szeles. Bizony kár érte, hogy meg van tőle vonva az alkalom kizárólag e szakmára kiképeznie magát.

A többi szereplőről nem szólok. A liliputiak nem látszanak meg a Mont Blancon!

A kedves csicsergő pacsirta, a kis Halmayné adta a címszerepet s amit ő játszott, beszélt, azt olyan szépen, olyan jól írta meg a derék Kóródi Péter. Pedig hej, dehogy Kóródi Pista [!] írta jól, hanem hát a Kati szájából veszi az ki magát ilyen kellemetesnek.

Figyelmes játékával, a közvetlenség, hév és szeretetreméltóság párosult, úgyhogy ezúttal sikerült megmentenie e darabot, mely már tavaly megbukott itt.

Szabó Bandi Thury Gergelyt személyesíté meglehetősen, kár azonban, hogy a legszebb nóta egy részét kihagyta, s hogy az olyan ízléstelenségeket »Kati húgom, hogy letyeg a fityeg?« ki nem hagyta, mert az ilyenekkel tele van a darab, s más undorító jelenetekkel is, minő a részeg asszonyok folytonos tántorgása a színpadon. Még a szép Somogyi Nelli is annyira el volt torzulva, hogy ki sem lehet mondani...

Halmaynénak igaz, nem való az egyénisége az ilyen drabális, úgyszólván »mordizom« szerepekhez, annál nagyobb az érdeme, hogy mégis keresztül tudta vinni következetesen. Pászolt is rá a nóta, hogy: »Mazsola szőlő a nyaka«.

Kutasi Janka kisasszonyról csak azt jegyezzük meg, hogy túlzottabb drámai erővel adta a beteg leányt, amint az a népszínművekben megengedhető.