Tegnap a »Doktor bácsi« című ügyes bohózat került színre, mely folytonos érdekfeszültségben és derültségben tartotta a közönséget. De összevágóan és kerekdeden is ment az előadás. Siposné, Makó, Kutasi Janka igyekezettel feleltek meg feladatuknak, kivált Makó igazán kitüntette sokoldalúságát, mert e komolyabb irányú szerepében minden túlzás nélkül állotta meg helyét.
A legnagyobb dicséret azonban Kövesi urat illeti, pompás alakítással s átderengő humorral adta a doktor szolgáját.
A ház meglehetősen tele volt, s az előadást a királyi biztos is, ami ritkán esik meg, egész végig nézte.
*
Holnap a »Mirabeau ifjúsága« megy, Abonyi jutalomjátékára. A tehetséges fiatal színész megérdemli a pártolást s hisszük hogy e jó darab a rossz idő mellett is megtölti a nézőtért. Mert nagyon buzdító egy tehetséges színészre nézve, ha jutalomjátékán tele ház mutat iránta érdeklődést, míg az élet »nagy csalódásait« jelképezi minden tátongó hézag, minden üres páholy, melyet a jutalmazott a színpadról lát.
A közönség fölületesen veszi ezt mindenkor.
Pedig a részvétlenség az - amely öl.
Vagy a siker, mely égbe emel.
*
Halmayné legközelebbi jutalomjátékára, mint halljuk a »Boccacció«-t fogja választani s ami csodálatos, nem a Fiamettát, gyönyörűen betöltött szerepét fogja benne énekelni, hanem a címszerepet.
*
A »Corneville-i harangok« csütörtöki előadása iránt nagy az érdeklődés, úgyszintén a »Mukányi«-ra is. A jegyeket már előre sietnek lefoglalni az igazgatónál.
Abonyi [a] »Mirabeau ifjúsága« című francia drámát választá. A darab a selejtesebb termékek egyike, s úgy látszik, valamely regény nyomán van szcenírozva. Maga az alapeszme is erkölcstelen, amennyiben a nő (Siposné) férje (Szelest) hagyta ott, hogy Mirabeau-val (Abonyi) töltse száműzetését s ezt úgy állítják a nézők szeme elé az írók (mert ketten írták), mint valami nemes, önfeláldozó szerelmet.
Különösen szép számmal volt közönség s a »nő szöktetése« sikerülését, mint valami istennek tetsző dolgot megtapsolta. Jellemző a XIX. század utolsó negyedének gondolkozásmódjára.
Siposné gyönyörűen, közvetlenséggel játszott, Abonyi valamivel jobb is lehetett volna, Szeles azonban semmi kívánni valót nem hagyott fönn. Makó és Halmay is megállták helyüket.
Szombaton ünnepies este volt a Mukányi előadása alkalmából. A »Proletárok« jó emléke, mely előtte jár a Mukányi sikereinek is, megtöltötte a színházat minden zugában. Még a karzat is tömve volt.
A darab tartalmát, méltatását mindazok, akiket érdekelt, csak az imént olvasták a fővárosi sajtóban, mert esemény volt a Mukányi első előadása Budapesten is, s az egész ország kíváncsi volt az első estére, mert sokat vár a darab költőjétől.
A darab meséjébe tehát nem bocsátkozunk, annyit jegyzünk meg csupán, hogy a Mukányi bizonyos tekintetben haladás a szerzőtől, dacára, hogy nem áll azon a fokon, melyben a Proletárok, efemer mű ez, de ötleteiben, az alakokban s azok festésében annyi humor és ízlés, kerekdedség van, amennyit éppen »Csikytől« nem lehetett várni, mert éppen ez irányban volt a leggyöngébb, hol most a legerősebbnek mutatta magát.
Most már tehát csak egy kívánni való maradt fönn, az, hogy vajha a nőalakjai életteljesebbek lennének. Az író, ki oly élesen látja a társadalom ereit, amint lüktetnek, nem ösmeri a nőket, - mert pap, vagy talán helyesebben: dacára annak, hogy pap.
A nőalakok a »Mukányi«-ban nem érnek egy fakovát, hideg, bágyadt, életnélküli lények azok, akiket a szerző selyemzsinóron rángat erre-arra, - amint szüksége van rájuk a meseszövésnél.
Jól mondja Dumas fils, hogy a nők olyan örvény, amelynek mélységét senki sem ösmeri, vagy olyan rejtély, amelynek kulcsát senki sem találja ki.
De mégis ösmerni kell legalább az anyagot, az alkatrészeket, amelyekből gyúrva vannak - mert enélkül társadalmi darabot, jót írni nem lehet.
Mert minden szövevényben ők vannak benne.
Ők, les femmes qui tuent et les femmes qui votent.
A három legfőbb szerep (Zápolya Ignác Mukányi és Kozák Manó) közül az első kettő jó kezekben volt Makónál és Szelesnél. Makó úgyszólván tökéletes volt, a nyelvtudóst élethíven állítá elénkbe, míg Szeles kissé túlzott talán itt-ott, de egészen jeles alakítást produkált.
Zilahy adta a reportert, a darab kétségkívül legmulatságosabb alakját, azonban teljesen elhibázta, mert neki egy kikeresztelkedett zsidó reportert kellett vala ábrázolnia zsidós dialektussal, s kirívó szemtelenséggel úgy, hogy mindenki megutálja, Zilahynál azonban csak az orr mutatta, hogy zsidót ábrázol, ahelyett a firtli-újságírók vonásait keverte bele a színezetbe, melyeket a szerző rendelkezésére bocsátott, hogy a szegény Kozák Manóval, midőn a darab végén megverték (Zilahy csak sehol sem kerülheti ki sorsát) a publikum inkább rokonszenvezett, mint bárki mással.
A mellékszereplőkről szólva a főispán nagyon kopottnak nézett ki, ifjabb Varga Gergely (Kutasi Mariska) értelmesen adta kis szerepét és élénkséggel mozgott a színpadon, nem különben meglepő volt, hogy Somogyi Nelli, kire ezúttal először volt nagyobb, önállóbb szerep bízva, mintha kicserélték volna, kedvvel és természetesen játszotta el azt.
Az összjáték, a rendezés mind igen dicséretes volt a körülményekhez és viszonyokhoz képest. A közönség feszült figyelemmel, kitörő tapsok és kacaj között hallgatta a kiváló irodalmi újdonságot, mely még sok élvezetes estét fog nyújtani Szegeden is.
*
Itt e rovatban említjük meg azon fájdalmas veszteséget, mely a színművészetet Kéler Ilona kisasszony halálával érte.
A szép, délceg leány, kit tegnap temettek Kolozsvárott, egyike volt a drámai múzsa legszebb reményeinek.
Szép pálya, fényes jövő állott előtte. Azon jó lelkek közül való, akit mindenki szeretett, s aki mindenkit szeretett.
Harmadéve télen találkoztam vele utoljára Budapesten.
»Hát magát nem kaphatnánk meg Szegedre?«
»Tudja, majd öreg koromban, ha a fővárosokból kivénülök.«
»Akkor nem kell. Ki nem állhatom az anyaszerepeket.«
Szegény Ilonka! Legördült az utolsó függöny, s nem tapsolunk, hanem siratjuk.
Egy nem a mi véralkatunkhoz vágó frappáns bolondság, melyben csinos szerep csupán Halmaynénak jutott, ki igen sok tapsot aratott, valahányszor elénekelte »Elindult Mansból egykoron egy kis fehér csibe.«
Történik ebben a darabban annyi ostobaság, hogy szerét, számát sem tudni. A színpad a kulisszákat mutatja a második fölvonásban, majd fölhúzódik a másik függöny s a szeplők háttal játszanak a szegedi közönségnek, mert a túlsó függöny mögött a párizsi közönség van, melynek sorai közül a türelmetlen férj nejéhez ugrik a színpadra, s támad olyan dulakodás, hogy igazi nemes öröm elnézni.
A színpadon még páholy is volt, s Kutasi Janka úgy ült ott, mint egy Orleans-i hercegnő.
Ezt a szerepét tudta legjobban kizsákmányolni.
*
Szombaton a »Kis Doktor« ment Halmaynéval a címszerepben, ki elég elevenséggel játszott.
Enyváry Sarolta ma teljesen hangjánál volt, s szépen énekelte le egész szerepét. Ízléses toalettje, mint mindég, ma is nagyban emelte a hatást.
Tapsolták is eleget.
Közönség nagy számmal volt. Az operettből azonban sok számot kihúztak, úgy hogy alig tartott tovább két óránál.
Az operett-előadások valóban kielégítők az idén. S ami két első énekesnőnket illeti, azokkal mindenki meg van elégedve.
*
Nem mondhatjuk ezt a népszínmű-előadásokra.
Itt már több a hiány, pedig kevesebb a kellék. Az igaz, hogy az igények nagyobbak, mint bármely más műfajnál.
Vasárnap a »Szökött katoná«-t adták, de bizony kevés sikerrel. Siposné játszta gyönyörűen a grófnét, Halmayné csinosan Julcsát, de azontúl aztán gyarló volt mindenki.
Szabó Bandi is, aki olyan jó kedvvel kezdte itteni működését, mintha beleunt volna mesterségébe, meglehetős ímmel-ámmal csinálta végig szerepét. Szeles zsírfoltos ruhában személyesíté az őrnagyot.
Az egyedüli teljesen sikerült jelenet a Zrínyi kávéházi verekedés volt.
*
A Szegeden ezelőtti években nagyon kedvelt Latabárné Budai Adél, mint sajnálattal értesülünk, meghalt Kassán e napokban.
*
Holnap Bodrogi jutalomjátékára a »Godelot Hotel« adatik. Ha a szellemes, vidor s komikumban gazdag francia vígjátékot jól játsszák, nem mindennapi élvezet vár a közönségre.
I. GODELOT HOTEL
A legszellemesebb francia vígjátékok egyike, melyben Halmaynak és Abonyinak pompás szerepe lehetne, ha utóbbi rátermett volna a szalondarabokra. De bizony nem megy neki, pedig az igyekezet nem hiányzik.
A darab kissé frivol is, de e frivolitást a játék finomságának kell enyhítenie, ami azonban nem történt.
Kutasi Janka mindent megértett s inkább kitanultnak látszott, mint naivnak.
A Godelot Hotel gerlicéje nagyon ravasz volt és kacér. Én legalább az Abonyi helyében nem mertem volna feleségül venni.
Különben jól játszott, bizonyos természetesség, melegség, sőt még némi báj is volt benne.
Az est hőse a jó öreg Bodrogi, kinek jutalomjátékára adatott a darab. Godelot papát játszotta pompásan. Aratott is elég tapsot megjelenése alkalmával. Valaki egy tárcát is dobott föl neki a színpadra, melyben, mint halljuk 53 Ft volt. Elég ízléstelen módja a pénzbeli ajándék átnyújtásának, amit sokkal gyöngédebb lett volna a színfalak közt adni át a jutalmazottnak.
II. EGY »RÖHEJ«
A mosoly szuperlatívusza a röhej. Egy mosoly, kivált ha szép ajkakon lebben el, olyan, mint a napfény, mely mindent bearanyoz. Egy röhej, mely előadás közben harsogón hangzik föl a karzaton vagy a földszinten, ragadós, mint a fekete himlő.
A röhej uralkodik, dúl, magával ragad mindenkit. Mintha valamennyi fej a színházban egyetlen eggyé válnék s egy óriási kacajt hallatna...
Egy ilyen koronként kifakadó röhej csiklandozta egész este a közönség idegeit.
S volt is nevetés annyi, - hogy könnyeztek bele számtalanok.
S így jön segítségére néha a publikum a szereplőknek a siker elérésében...
A színház derekasan meg volt telve, úgy, hogy a mai este az erősebb jutalomjátékok közé tartozott.
III. HUSZÁRCSÍNY
A jó öreg Vahot Imre bácsi jól megkomponálta ezt a darabot. Mindig hatott s mindig is hatni fog az ünnepi publikumokra, nagy mértékben. Kerekded mese, jó egészséges kompozíció, ami a pongyola nyelvezet dacára is még sokáig, nagyon sokáig színen fogja tartani a Huszárcsínyt.
A jó öreg Imre bácsi is erre a darabjára volt a legbüszkébb, mert ezért kapta a királynétól emlékül a nagy gyémántos tűt, melyet ugyan egyszernél többet sohasem tűzött föl, de azért mindig nagy becsben tartott.
Akkor egyszer is úgy történt, hogy az »irigyelt« Jókait akarta »lepipázni« Imre bácsi, s mikor az a Szent-István Rend keresztjével jelent meg egy helyen, Imre bátyánk mellén is ott hányta-vetette fényét az öt darab nagy gyémánt.
»Ha te a »király költője« vagy, Móric - mondá oda kevélyen -, én meg akkor a »királyné költője« vagyok.«
Jókai mosolygott. S Imre bácsi boldogan jött haza, hogy íme most már megmutatta az írók fejedelme előtt is, hogy ő kicsoda.
De térjünk át a játékra.
Az egész előadás egyike volt a legsikerültebbeknek. Halmayné és Szabó Bandi elemükben voltak.
Ezeket, valamint Ferenczinét is, ki két népdalt énekelt el, elég csinosan, lelkesen megtapsolták.
Az előadásban ízléstelen csak az volt, mikor a cigányokat Makó derekasan elveri.
Hiába, az ízléstelenségeket Makó csinálja mindig.
De a jóízű dolgokat is ő csinálja.
S ezért nem tudunk rá megharagudni, a rovás nem telik meg odáig.
Egyet fölír, kettőt törül...
*
(Beküldetett) Alólirott tisztelettel hálás köszönetem nyilvánítom mindazon jóakaróimnak, kik jutalomjátékom alkalmával kitüntettek, maradtam alázatos szolgájuk
Bodrogi Dénes.
I. MACHBET
Szombaton »Machbet« került színre. Shakespeare-i darab egy idő óta nem ritka a szegedi színpadon. Szeles kedvéért veszik azokat elő, s komoly panaszunk ez ellen nem is lehet, mert bár azt mondja Podmaniczky Frigyes, hogy Shakespeare-i darabot vagy jól kell adni, vagy sehogy - de adni kell, mi hajlandók vagyunk azon elvnek hódolni, hogy a színművészet a dramatizált művek magyarázója lévén, ha halvány is a magyarázat, Shakespeare művei mindamellett egy időben se maradjanak magyarázatlanul.
Az egy Szelest kivéve, ki a címszerepben a vidéken szokatlan ügyességgel s néhol igazi művészettel játszott, a többiek csak halvány árnyékai voltak, úgy Abonyi, mint a mindig jó Makó.
A közönség, tekintve, hogy előtte való nap hangverseny volt, s hogy ugyanazon időben bál tartatott a Felsővárosi Kaszinóban elég szép számmal jelent meg, s Szeles egyes szebb jelenéseit, melyek között különösen a gyilkosság előtti monológ sikerült kitűnően, lelkesen megtapsolta.
II. A SZERELEM SÖTÉT VEREM
Új darab - Lukácsytól! Ami annyit tesz, hogy új darab ócska darabokból varrva. Az alakokat s a mese egyes epizódjait mind láttuk már, úgy rémlik, valahol. Csakhogy akkor amazok erősebbek valának, emez meg érdekesebb.
Különben a mese vázát annak idején közölték a fővárosi lapok s mi csak azt tesszük hozzá punktumnak, hogy bizony sovány termés a »Vereshajú« után.
Blahánénak lévén a darab írva, csakis Halmayné szerepe ér valamit, ki azt telhetőleg ki is aknázta, többször mozgásba hozva a közönség tenyerét.
Jó alak még a Mokány Berci-féle földesúr is, akit Kövesi adott nem elég jóízűen, pedig a Kövesi tehetséges színész, s kis epizódszerepeivel magára bírta fordítani rövid idő alatt reklám nélkül is a közönség figyelmét.
A kis Aradi Emilia igen kedves volt ma, eleven, értelmes játéka és csinos egyénisége sok reményre jogosít irányában.
*
Holnap a »Színügy-Egylet« javára Jókai remek nyelvezetű drámája, a »Könyves Kálmán« kerül színre, természetesen bérletszünetben. Fölösleges tán bőven ajánlani a közönség pártfogásába ezen nemes célú egyletet, mely hivatását buzgalommal tölti be, az itteni kényelmetlen színházi viszonyok mellett is, melynek szűk jövedelmi forrását jóformán csakis egy ilyen évenkénti előadás képezi.
Mi az a bebé? Az aranyos mamácska cukros, elkényeztetett csemetéje a bebé. Nálunk azt úgy nevezik, hogy »kölyök«, vagy »kamasz«, de a finom Párizsban bebé a neve.
A fogalom nemcsak a csemetét jellemzi, hanem a »petit maman«»-t is. Mert a bebé ránő a fiatal mamára, s az restelli fiamnak szólítani, ami nagyít, hanem a maga hiú nézpontjából, még mindig picijének óhajtja láttatni, pedig ez már udvarol, viszonyokat sző és szakít.
A darab meséje meglehetősen bonyodalmas és élénk, hanem azért maga ez a darab mégis elmaradhatott volna, mert semmi kedélyes, semmi naiv zománca nincs rajta annak a kornak, amikor a párizsi ember még bebé: a színpadon nem voltak sem cukros mamák, sem bebék.
A két fiút Kutasi Janka és Aradi Emilia ábrázolta, nem elég jól. Szépen csak Siposné játszott, aki valódi francia nőcske volt, nem úgy Aurélia.
Makó a magántanár szerepében sokszor nevettette meg a közepesen megtelt házat, maszkja megint új volt, s megint jó. Igazi bravúr az már, amit e nemben e derék, igyekező színészünk kifejt.
*
Azt mondják, az embernek minden hét évben változik a természete.
Aradira az idén következett be a hetedik esztendő.
Tavaly folytonosan regényes darabokkal, melodrámákkal üldözött, a hét esztendő előtti nyávogós históriákat szedegette elő, most pedig öregebb korában kezd világfi lenni s csupa francia pikáns darabokat hord színre.
Ritka dolog ez! A jámbor Apafi Mihály őnagyságáról beszélik, hogy öreg korában valahányszor egy fehérszemélyt megpillantott vala, mindig szerelemre gerjedt s mindenféle csatlósoktól üzengetett, hol a szép Deli Mihályné, hol a deli Veér Judit után, nem is említve a többieket, kiknek még nevét megőrzé a krónikás.
Aradi is most szeret bele a frivol darabokba, s tálalja föl derűre-borúra a közönségnek. Így tegnap a »Bebé«-t. Hiszen én magam, meg a férfiak nagy része talán szívesen is veszik, csakhogy nők is járnak a színházba, sőt, mint majd minden este tapasztaljuk, növendék leányok is, a női tanintézetek tagjai.
Egy kicsit erős hát az ilyen darab, mint a »Bebé«.
Vagy ne adassa elő, vagy eressze neki a vörös plajbászt.
Tegnap Jókai drámája, »Könyves Kálmán« adatott, de a rossz idő miatt és részvéthiányból részint a Színügy Egylet, részint a komolyabb irodalmi termékek iránt, olyan kevesen jelentek meg, hogy jobbadára az egész közönség leginkább a Színügy-Egylet választmányi tagjaiból és azok családjából állott.
Bezzeg, többen nézték tegnap a Bebét.
Dicséretükre váljék a szereplő színészeknek, hogy azok mégis annyi kedvvel és oly enthuziazmussal játszottak, mintha ezer ember hallgatná őket.
Különösen Szeles emelkedett ki megint a címszerepben, mellette Siposné, ma Abonyi is tűrhető volt Álmosnak. Kutasi Janka kis szerepébe annyi életet lehelt, amennyit csak lehet. Az a véghetetlen titokzatosság, mely a királyné jellemében kell hogy feküdjék, művészileg tükröződött rajta.
*
Holnap a Caperta társulata fog játszani a színházban, valamint szombaton is, úgyhogy a »Kis herceg« emiatt a jövő hétre került.
A közönség között nagy az érdeklődés a mulatságos Mellini színház iránt.
Legelőször az »Utóirat« című szellemes, egyfölvonásos francia vígjáték került színre, amelyben Halmay és Siposné kitűnően játszottak.
Ez volt az öregebbek mulatsága.
Azután jött a gyerekeké. Kijött a lámpák elé a kókler, vagyis mint a színlap nevezi, a »világhírű« Caperta.
A kókler bácsi egy nagy hórihorgas ember, olyan impozáns fizonómiával, mint egy közös miniszter. De a kókler bácsi csak németül tudott explikálni, s a kis Jancsika és a szőke Micike hiába nyújtották ki fejecskéiket a páholyból s hiába figyeltek érdekfeszülten, bizony nem értettek egyetlen szót sem.
Pedig roppant érdekes és roppant nagy dolgokat beszélhetett, mert minden szem őrá volt fordítva a színházban, s az öregebb bácsik és nénik, kik a földszinten és a páholyokban ülnek, sokszor kacagták el magukat. Vajon mit nevethettek?
A mutatványokból nekik t. i. a gyerekeknek legmulatságosabb volt a papírbabák tánca, akik muzsikaszóra olyan szépen járták, mintha elevenek lettek volna. Nagyon jó kukker kellett ahhoz, hogy a babák két oldalán ki legyen vehető a színfalak közé kinyúló fekete zsinór.
A többi aztán nem ért semmit, kivévén az ördöngös cilinder kalap, amelyből a bűvész úr kiszedett egy boglya papírt, egy vaskalitkát kanári madárral, négy picike bőröndöt és a jó istenke tudná elősorolni, mit még? Vajon hogy fért be mind ez a sok jószág abba az egyetlen német kalapba?
Mi öregebbek már megtanultuk egyébből, hogy a német kalap alá még több minden is könnyen befér.
De legjobban egy körülmény nyugtalanította a gyermekeket, kik ma a közönség zömét képezték, s piros, vidám orcácskáik, kandi szemecskéik kellemes tarkaságot kölcsönöztek a nézőtérnek. Kis szíveiket az töltötte be remegéssel, hogy a színlapon meg volt ígérve, miszerint kettő a közönségből el fog tűnni.
Ez még magamat is megijesztett. Mert egyet én is féltettem a jelenlevőkből. Hátha éppen azt fogja eltüntetni az eszkamotőr. S ha jó gusztusa van, éppen azt fogja...
A gyermekek azonban a mamáikért remegtek. De jó szerencse - a kókler bácsi ijesztgetése nem volt valami nagyon komoly dolog.
Egy nagy rece-fice sifonért hoztak a színpadra, amelyet kinyitván Caperta uram, senkit sem láttunk benne s íme, midőn újra becsukta, meg kinyitotta, egy kis leányka jött ki belőle, majd ismét becsukta és kinyitotta s most már egy szép kisasszony lépett ki abból, utána egy fiatal úr, egyszóval a bűvész bácsinak olyan sifonérja van, amelyekből annyi ember jön ki, ahány akar. Ki ne szeretne bírni egy ilyen bűvész-szekrényt, amelyből azt a kisasszonyt eszkamotőrözné ki, amelyik neki tetszik?
A közönségből akadt is két kíváncsi, aki bement a szekrénybe, s ott, szintén optikai csalódáson alapul a dolog, el is tűnt. De Caperta uram csakhamar ismét megkereste őket.
A színház majdnem a zsúfolásig megtelt e bolondságra, mely nem sokat ér, s melyet kár ma megint ismételni.
Aradi úr, mint halljuk, nem is akarta megengedni, de a közönség egy része, mely már délelőtt váltotta jegyeit, határozottan követelte.
*
Holnap a »Kis herceg« bérletszünetben. Hétfőn pedig Liedl jeles zongoraművész hangversenye.
I. A KIS HERCEGRŐL ÁLTALÁBAN
A kis herceg a legandalítóbb mese, amit csak képzelni lehet. Csakis egy francia agy gondolhatott ki ilyen bájos történetet. A kis Parthene herceg nőül vesz egy gyermeket, s két gyermek most már férj és felség, de a hercegasszonyt a nevelőintézetbe küldik s elszakítják kis férjétől, hogy azonban a gyermek-férjt [!] kárpótolják bánatában, egy ezredet adnak neki.
A kis herceg mit is tehetne egyebet, mint hogy ezredével ostromolni siet a zárdát, melyben felesége van s be is veszi azt nagy hirtelen, de csakhamar eszébe jutván könnyelmű vakmerősége, s az, hogy neki most a csatatéren van a helye, ott hagyja nejét s a harcba siet, hol diadalt vesz az ellenségen.
A mese telve van érdekes epizódokkal s folytonos feszültségben tartja a figyelmet. Az operette zenéje is kellemes és fülbemászó. Kiemelkedő poénjai is vannak, például a »Folyik az orra vére« című dal.
II. AZ »IS«
»Is«... Mi az az »is«?
Hát az bizony Enyváry Sarolta.
Szeged derék Saroltája ugyanis megapprehendálta, hogy egyszer a színi referádában, melyben a Halmayné játékát méltattam, ő ekként fordult elő »Enyváry Sarolta« is »jól játszott«.
Ő bizony azóta szerényen »is«-nek nevezi magát. S ez olyan jól illik neki!
Hát az »is« igen jó és igen csinos Parthené herceg volt szombaton, gyönyörűen énekelt, élénken játszott s olyan ízletes kosztümöket produkált, mintha legalább is Bécsben volnánk és nem Szegeden.
Meg is tapsolták számtalanszor.
S a jó Csanád megyei nemesség, melyet Végh Aurél és családja vonz ide, s mely ma nagy számmal lepte el az első páholyokat, irigykedve hasonlítgatta össze a mi színházunkat a magukéval.
Hogy Enyváry Saroltának meglegyen a revánsa, kijelentem, hogy Halmayné »is« jól játszott, s méltó felesége volt neki. Sőt midőn a harmadik fölvonásban a hadi jelszó:
III. »TILOS AZ ASSZONY«
megszegetett, s ő ott a sátor előtt a földre ülve, szerelmes csókolódzás között költi el férjével a vacsorát, olyan művészi, olyan cukros volt, hogy az ember igazán meg volt igézve és tapsolni is elfelejtett.
A »Tilos az asszony!« című dal is gyönyörű, szövege, dallama egyaránt.
Általában az egész operett megérdemli azt az óriási sikert, melyet Párizsban csinált.
A zenében nincs ugyan valami frappáns, új és meglepő semmi, de az anyag választékos ízléssel, módszerűen van összerakva kellemteljes egésszé.
Hisszük, hogy a szegedieknek még sok jó estéjüket fogja betölteni.
S hogy »Tilos az asszony« jelszó kihat a publikum közé, épp úgy, mint az Angot dallamáé.
Azzal a különbséggel, hogy ezt mindenki megtámadja, de senki sem tagadja meg.
...Mert ami tilos, az az édes...
No, még igazán tartozom a szegedieknek, hogy megírom nekik a színházukat emlékül, milyen volt. Mert csodák esnek, s maholnap csakugyan megtörténik, hogy valami non putarem tégla színházi palotává dagad a »Hall-piarcon«, amint az egy régi házon, amerre Újszegedre járunk, jó szegedi ortográfiával fölírva ékeskedik. (Én mint régi ember, ragaszkodom a régi elnevezésekhez.)
A királyi biztosnak lidérce van, mely minden fényeset ide hord össze egyrakásra, s mikor már semmi egyéb dolga nem marad, akkor attól lehet tartani, hogy még Blahánét is elcsalja tőlünk, pestiektől ide.
Egyszóval nagy változások küszöbén áll Szeged, s amit most én itt önöknek tréfa alakjában elmondok, az be fog teljesedni pontról pontra.
Jól nézzék meg önök városukat, sőt saját magukat is tekintsék meg a tükörben, mert nem adok sok időt, és el fognak bámulni rajta, hogy valamikor ilyen volt a város és ilyenek önök.
Az emelkedés processzusa olyan, mint a vihar dulakodása; azt hinné az ember, hogy a fák koronáival csapkod, pedig azalatt a sarat is szárítja, vagy elsöpri a port, a gazt s egészen új képet, színt ád a mezőnek, mintha valami piktor lenne.
Tíz év múlva megmosolyogjuk a mai szegedi állapotokat s jóízű anekdoták alakjában fognak azok keringeni a borozó asztaloknál, s csak minden tizedik szót hiszi el belőlük a leghiszékenyebb ember is.
Fény, pompa, ipar, kereskedelem ütnek itt tanyát, s uralkodni, szerepelni a vagyon fog; éppen úgy, mint Pesten.
Ki hinné még ma, hogy ezelőtt még tíz évvel Paczona uram csizmadiamester volt egyike a legtekintélyesebb városi képviselőknek Budapesten, ki buktatott, döntött tetszése szerint, s ki ma már nem is tagja a képviselő-testületnek? A szájas Simon Florent, szintén valóságos basa volt a városi közgyűléseken.
Ha föltámadna most, hogy elcsodálkozna rajta, a vagyon- és észarisztokrácia milyen hatalmas portentumai ülnek ott azokon a padokon!
Úgy lesz az itt is.
Szekerke bátyánk korszakáról úgy fognak beszélni, mint valami mesés dologról, s nem lehetetlen, hogy valami bolond poéta még eposzt is ír a derék öregről, ki hétköznapokon kézimunkában fáradozék vala, vasárnaponként pedig a nemes magisztrátust leckéztette és oktatta.
A mammut-korszak lesz ez az utódok előtt, amelyre bámulattal tekintenek, mint ahogy mi most a bronz-korra. Hát még a színház hogy megváltozik! A jövő színház 10. sz. páholya, ki tudja, hol lesz és milyen lesz? Hát még a közönsége?
Csak úgy köd alakjában lesz meg az emlékezetben a Hoffer-féle pajta az ő rettenetes karzatával, ízléstelen, pirosra festett páholyaival, s megannyi nevezetességével. Regélni fogják, hogy ebben az épületben a békák is kuruttyoltak egykor, mutatni fogják a helyet, hogy merre volt körülbelül a Tisza páholya, hol volt a cukrászat (én erre fogok legtovább emlékezni) azzal a kis cukrosbábuval, aki most már potrohos asszonyság (már t. i. akkor lesz az).
Lehet, hogy a liliputi »tízes páholy« is szóba kerül: mert annak is megvan a maga nevezetessége, nemcsak azért, mert a »legvendégszeretőbb páholy«, hanem főleg mert innen csináltuk a kritikát.
A derék, áldott színészek, akik egytől-egyig nagy tehetségek, innen nyomattak el végképpen, ez volt a kohó, hol az ármány gyártatott ellenök s hol az epekiömléseknek ágyat vetettünk. Egy elátkozott hely ez a tízes páholy, s érdemes rá, hogy minden jámbor keresztény buzgón keresztet vessen magára, ha idepillant.
No, de ez majd akkor lesz,... most még senki sem mer nyíltan szót emelni a »tízes« ellen. Egészen nyugodtan nézhettünk hát ki, hogy e pontról rajzolhassuk le a jelenlegi diátrumot. A tizedik sz. páholyból mindenüvé látni, csak a baloldali felső páholyokba nem, azoknak a tartalma titok, mert kiesnek a látkörből.
A nézőtér publikuma háttal van fordulva a tízesnek, ami egy végtelenül érdekes tanulmányra nyújt alkalmat, t. i, a hátulról való megismerésre, s ez nem tréfa dolog, mert hátulról majd minden asszony egyforma s néha nagyon szörnyű csalódásoknak nyújtatik tér. Lenhossék koponyaismeretei bliktri a hátak ismereteihez képest.
Egy ruganyos rángás a lapockák közt, a nyaknak egy görbülete, a fej tartása, a fésű pontjai, a hajszalag színe, valamely piciny görbület a hátgerincen, Ádám csutkája féle dombocska vagy ilyesvalami vezet rá, hogy fölismerjük, ki az; lefityegő huncutkák a nyakon, vagy valami igézetes árkocska vezet a helyes nyomra. S ha ez sem, akkor a látcső iránya bizonyosan. Mert mit ér a színház publikum nélkül? A közönség hozzátartozik a darabhoz, aki nem azt látja, az csak félig látta az előadást.
Pedig odalenn a támlaszékekben is vannak szép alakok. A szép »Marjolaine« például a földszintre jár, így a »paradicsom-alma« is. Ott lenn, de a túlsó oldalon üldögél a »Hófehérke« és nagyon ritkán (messze lakik szegényke, sáros időben nem érdemes jönnie) Melinda« arca is ki-kimagaslik minden hétben egyszer. Egyszóval okvetlenül látni kell a földszintre is, hogy az ember elmondhassa: »Semmit sem mulasztottam el, kiittam az élvezet kelyhéből az utolsó cseppig mindazt, amit a sors mára beletöltött.«
Ha nem csordul, csöppen, de a páholyokban csordul is nem egyszer. A szem sem tudja, hova nézzen, a szív sem tudja, kiért dobogjon.
Ez a kutyaállapot tetszik pedig az embernek a legjobban. Az alsó páholyok bizony olyanok néha, mint valami tündérnek a fogsora, minden fog másforma, egyik rózsaszínű ametisztből, másik gyémánt, harmadik opál, a negyedik kavics; az ötödik pedig talán csont, - valami vén csont.
Az alsó páholyoknak törzspublikuma van. Bizonyos családok nem ülnek egyebüvé, csakis alsó páholyba, mások viszont csak a felsőbe. A felsőbb páholyok sokkal szerényebb igényeket jeleznek.
E páholysorok az elválasztó Rubicon a haute-volée és a polgárság közt.
Az én kedves vármegyémben van az úgy, hogy itt bizonyos családok négy lovon járnak, mások hármon és viszont mások kettőn, s a világért sincsen arra mód, hogy ez alól emancipálni lehessen s szokásaiban és tradíciókban makacsul megrögzött nemességet: egy két lovon járó család ivadéka semmiféle kinccsel nem vehető rá, hogy négyesfogatot tartson, fél, hogy megszólják s viszont egy négyes családot halálos szégyen ölné meg, két lovon menni valahová. Egyszer egy nénémasszony-nemesem csak azért nem ment a testvére temetésére, mert a negyedik parádéslónak valami krónikus baja támadt, nem lehetett befogni.
Az alsó páholy urainak és úrnőinek aztán szintén megvannak a maguk külön ízlései. Az egyik ezt az oldalt szereti, a másik amazt. Némelyik közel szeret a színpadhoz, a másik távolabb. A habitüék szeszélyesek. Különben egy-egy alsó páholy nevezetes territórium, s külön elnevezés illeti már magát a - helyét is. Ott van mindjárt az »irányadó-páholy«, a »kókusz-páholy« a mi oldalunkon, a túlsó részen pedig a »cip-cip-páholy«, a »vándorló-páholy«, a »telegráf« és a »Pepike-szállás« (ad kaptam: »Árokszállás«).
Az alsó páholyok közönségéről csak glaszékesztyűben lehet beszélni, azt pedig én nem viselek. Rózsaszín tinta kell hozzá, arany toll, az pedig nekem nincs.
De mégis megpróbálom, hiszen annyiszor sikerült már nekem olyan dolog, amihez nem értettem, hátha menni fog ez is.
Megemlítsem-e a »nagy hallgató«-t, vagy a »tengerszem«-et? De hol vegyem a színeket, hogy őket lerajzoljam? Írjak-e a »második első«-ről, vagy a »kis gyává«-t hozzam tapétra?
Egy szegény agglegény mondja, hogy már negyven év óta udvarol, de még sohasem volt Szegeden annyi sok szép leány, mint most. Ez az aranykor.
Szépasszonyok dolgában már sokkal szűkebben vagyunk, a »rózsás fülek« s a »szerecsika-alma« szemek kivételével alig van egy-két jó arc az alsó páholyokban. A felső páholyok is gyengén adják, ha nem látnók néha ott az »afrikai nő«-t és a »hamu«-t, menyecskehajlamú embernek bizony nem lenne érdemes még oda sem nézni.
Lány azonban bőven van ott is, s a változatosság sokkal nagyobb, mint az alsó páholyokban. A leggyakoribbak a »kisasszony feleségünk«, a »Gergely«, a »szikra«, meg a »szöcske». A többi csak úgy elvétve jön, tehát nincs is rendes színházi neve, vagy pedig nem tartozik azokhoz, akiket észrevesz az ember.
A szegedi színházi szokások közül az emelkedik ki leginkább, hogy az alsó páholyokba toalettet csinálnak a nők, egyebüvé nem. Keresztény vallású férfi a világért sem ül ki a páholy elejére, ha van is helye, hanem valami szögletből nézi a felesége háta mögül az előadást; ha több hölgy van a páholyban, a »férjhezmenendő« ül a legközelebb a színpadhoz, azután sorba ezen elv szerint, a gardedám legtávolabb.
A kukkerrel igen ügyesen bánnak a hölgyek s messze túltesznek a keleties »legyező-beszéd«-en. Az ember azt hinné, mikor felületesen végigtekint a feszülten figyelő angyalseregen, hogy ezek csakugyan a darab kedvéért jöttek ide, s vigyázzák is rettenetesen az ábrázoló művésznek minden mozdulatát; pedig dehogy vigyázzák! A látcsövet tartó jobb kéz ujjain keresztül a hamis szemek egészen egyebütt kalandoznak. Folynak a »gödi csaták«, a némajátékok, a stratégia, vagy pedig ártatlan körültekintés és puhatolás. Már aki hogy csinálja.
S ez a legérdekesebb része az előadásnak. Csakhogy ezt látni kell tudni.
A nemes ifjúság zöme lent a centrumban ül. Ez a házasulandók kara. Többnyire simára fésült fejek, rendes választékkal vagy közepütt, vagy oldalt. Illedelmesebb viseletet az ifjúság sehol a világon, tán az egy Ausztriát kivéve, nem tanúsít, mint Szegeden. Még csak félre sem pillantanak, hanem olyan áhítatos, tiszteletteljes szemekkel méregetik a nőket, mintha őnekik lenne csinálva az a jelszó a »Kis herceg«-ből:
»Tilos az asszony!«
Fiatal embernek támlásszékbe ülni majdnem bizonyos »hivalkodás«-nak vétetik s luxusnak; ha túlzott is a megítélése, dicséretesen jellemzi a szegedi férfiak egyszerűségét és igénytelenségét; a nők nagy része is ilyen - de fájdalom, vagy négy-öt év óta beütött a kisebb résznél a cifrálkodási ösztön, anélkül, hogy ezzel jó ízlés egyesülne, s félni lehet, hogy e folytonosan nagyobbodó fényűzési vágy általános lesz, s megöli mindazt, ami még pátriárkális, s éppen azért nagyon becsülésre méltó és szép Szegeden.
A szegedi színház publikumáról is, külsőleg tekintve az egészet, el lehet mondani azt, amit a jelenlegi képviselőházra mondott valaki, hogy az csupa haj. (Tisztelet annak az egy-két kopasz főnek, ami ritkaságképp ott tündököl.)
Mert szemrehányásképp van itt fölhozva a hajfolytonosság hiányának hiánya, - hogy a »Mukányi« doktorainak stílusában beszéljek - a nézőtért többnyire a fiatalság tölti be, meglett, komolyabb emberek igen ritkák a színházban, mintha bizonyos ferde fölfogásból derogálna nekik nagy elmék gondolataiban gyönyörködni. Ezt mutatja azon föntebb említett körülmény is, hogy ha a »Hofdienst« odakényszeríti is nejeik mellé, csak úgy suttyomban hallgatják azt a bolondságot, amit a komédiások produkálnak.
Pedig nem szégyen az, sőt ellenkezőleg, a költészet iránti fogékonyság és érdeklődés mindig föltételezi a még ki nem hűlt szívet és tartalmas lelkületet, mely még nem lévén elfásulva, érintik a benyomások. Az ellenkező pedig műveltséghiányra látszik vallani.
No, de ez csak mellesleg legyen mondva, mert hova az ördögbe férnénk, ha még az öregek is a színházba tolakodnának!
Így is elég szűken vagyunk néha, s oly cukkerli-ropogtatás van a páholyokban és földszinten, mintha egy hollandi malom őrölne.
A közönségről írva lehetetlen még meg nem emlékezni (ha csak tisztelt volt munkatársam, János kedvéért is) még egy érdekes árnyalatról: a Katákról.
A kedves Katák! Azok többnyire ott ülnek a leghátulsó padokban kackiásan kiöltözködve selyemkacabájokban. Ezeket a pityergősebb darabok csődítik ide, vagy pedig egy-egy randevú. Hálás publikum, mely könnyen sír, könnyen fakad kacajra, mindenen igen jól mulat s egy egész hétre meghízlalja a szemeit.
Végül jő a »forradalmi anyag«, a karzat, őfelsége, a nép.
A karzat a leghatalmasabb, kivált vasárnap. Ő a tóngéber, s ha jó a nóta, felülről zúg föl a taps viharja. Igazi demokrácia csak a színházakban van, mert itt igazán a nép van legfelül, s mindenkinek annyit ér a tenyere a közvélemény megteremtésében, amilyen nagyot csattan.
Nemrég egy Szegedre jött fiatal doktor nyitott be hozzám a tízes páholyba, s bemutatván magát előadta, hogy itt akar letelepedni, vajon mit tanácsolok neki.
- Bajos dolog ilyenbe avatkozni - mondom. - Mert nagyon pompás város ez, jól telik benne az idő, ha ismerősök vagyunk, hanem biz én még beteg embert sohasem láttam benne.
Az én doktorom nevetett ezen a tréfán, amint szokás egy olyan embernek a mondásán, kiről az van elhíresztelve, hogy a halált is agyontréfálja.
- De én egész komoly véleményét kérem - mondá.
- Ej uram, hisz én nem tréfálok. Nézze ön meg a színlapot, a »Lowoodi árvá«-t adják, tehát a szentimentális publikum van itt. Itt a kukker, nézze már most ön meg például a karzatot.
Odanézett, s ijedten kapta vissza a szemeit. Vagy ezer nagy fej sugárzott ott egymás tetejében, mind olyan tulipiros, akár a paprika.
- Lássa uram, ha így néz ki a publikum szentimentálisabb része, most már elképzelheti, milyen még a többi, aki odahaza van.
A doktor le volt fegyverezve, fölszedte másnap a sátorfáját s más városba ment, hogy ott ültessen be egy hold földet embercsontokkal. Mert az orvosi pálya végre is ebben kulminál. S egy holdnyi ilyen beültetett föld szépen jövedelmez.
De nini, hova jutottam -, a színházból a temetőig.
Maradjunk csak itt s vessünk még egy búcsúpillantást a kedves szegediekre utoljára, mielőtt örökre becsapnám a tizes számú páholy ajtaját utánam.
Visszafordulok, hadd lássam kedvenceimet még egyszer... hiszen úgyis megszűnnek kedvenceim lenni.
Elmosódnak előttem az arcok, a vonások, de a szeretet megmarad, s mely míg itt voltam, kiemelt közülök egyet-kettőt, összefoly mostan s válogatás nélkül öleli körül mind a hetvenezret - amiatt az egy-kettő miatt.
Míg itt voltam, csak az a darabka föld volt előttem érdekes, amit egy-egy kedvencem lába betakart. (Valamennyinek a lába igen picike darabkákat takart be.)
Most pedig, mikor már nem leszek itt, arra lennék büszke, ha ez a hetvenezer láb akkora darab földet fog be, hogy egész Pestig érjen a szegediek lábaujja.
A szeretet vissza-visszahoz engem ide gondolatban, de nem a pici lábakhoz többé, hanem a nagy lábakhoz - amelyeken annyi tömérdek tyúkszem van még.
...Csak azoknak akadna valami józan doktora, aki alaposan kivágja!
Nem ismerek nehezebb föladatot, mint egy könyvhöz »előszó«-t írni, és még fokozottabb a nehézség akkor, ha oly könyvhöz kell megírni azt, amely más tollából eredt.
Az előszónak föladata, ajánlani a könyvet az olvasónak, kiemelni annak kiválóbb, és védelembe venni annak gyengébb részeit.
Midőn ezen előszó megírására vállalkoztam, teljesen tudatában voltam föladatom nehézségének, de mégsem riadtam attól vissza, mert tudtam előre, hogy nagyon kevés lesz e könyvben az, amit kiemelni kell, és még kevesebb lesz az, amit védeni kell.
Kevés az, amit kiemelni szükséges, mert az olvasó vagy anélkül is fölismeri a kiváló részeket, vagy amellett sem tartandja azokat kiválóknak, de kevés az is, mit védeni szükséges, mert vagy fölötte sok benne a gyenge rész és akkor a védelem céltalan, sőt komikussá válik, vagy kevés benne a gyenge rész, és akkor az olvasó a túlnyomólag kiváló részeket észre sem veszi vagy elfeledi a gyengébb részeket védelem nélkül is.
*
Ezen könyvben a rombadőlt Szeged újjáalkotásának nagy művében résztvevők árny- és fényképeit találja föl az olvasó.
Nem célja tárgyilagos bírálatot mondani azok fölött, kikről szól, mert a tárgyilagosság csak komoly szavakban található föl - ezen könyvben pedig a tréfa követeli magának az oroszlánrészt, ennek dacára is azonban csalódnék, ki azt hinné, hogy célját csak az képezi, hogy mosolyt csaljon az olvasó ajkára a szavak tréfás csoportosítása vagy egyéb célzatok által.
E könyv komoly részeinek nem tulajdonít teljes hitelt, de tréfás részeinek komoly célzatát nem tagadja meg.
Az, ki csak komolyságot keres e könyvben, jobb, ha azt el sem olvassa, annak pedig, ki csak humort óhajt, e könyvet olvasmányul nem ajánlhatom; ki sem komolyságot, sem humort nem keres, az mindkettőt föltalálja - és éppen ebben rejlik a könyvnek azon merész célzata, hogy minden olvasónak tetszeni akar.
*
Tetszeni kíván, mert sérteni nem fog. Ferdén mutató tükre lesz azon érdekes, mert eredeti időszaknak, míg Szegeden Tisza Lajos székelt udvarával, kolibri parlamentjével, udvaroncaival és bürokratáival. Ferdén mutató tükör lesz, de mégis hű, mert amint sorba elénk hozza e könyv az egyes kikapott vonásokat, egyszerre szemünk elé pattan az egész kép.
De senki sem is volt illetékesebb megírni e fény- és árnyképeket, mint éppen a szerző, ki egész közelről látta az udvart mindennap. Tudja, mit ittak, mit ettek, mit szerettek és hogyan gondolkoztak.
Hogy pongyolába [!] írja le őket és nem az ünneplő ruhájukban, az az ő ízlése.
Ez urak között ez úgysem tesz nagy különbséget, mert ünneplő köntösben sem olyan nagyok, hogy pongyolájuk föltűnő legyen és pongyolán sem olyan kicsinyek, hogy egyéni tulajdonaik ne érdekeljék a helyi közönséget, amelynek érdekében működtek s amelynek íratott ez a könyv is elsősorban... hadd emlékezzék azokra vissza egy mosollyal, akik neki a dolog természeténél fogva gyakran a bosszúság ráncait okozták.
*
Régen töröm már a fejemet, hogyan lehetne a királyi biztos és udvarát, mely annyira távol tartja magát a polgároktól, egészen közel hozni azokhoz.
Végre nyitját leltem. Lefotografírozom őket egyenkint.
Végig vonulnak előttem emlékezetemben; látom méltóságos járású Szemzőt, arisztokratikus arcú Horváth Gyulának hallom csoszogó lépteit, jó Pálfy Ferenc hozza feje tetején a gomba kalapot.
Képzeletem elém festi Rosenberg Izidort, s csakhamar behunyom szemem, hogy ne lássam az érem megfordított oldalán Dobó komor alakját...
Komjáthy Béla sötéten fixírozza, a királyi biztosság karcsú szépeit, a két Bélát: Talliánt és Rónayt.
Podmaniczky-féle kabátba öltöztetik Tisza Lajost a vízi nimfák, kiknek belenyúlt az ágyába.
Mint a mitológia szörny-asszonyai Pillich Kálmánban végződik Bakay. Remegve nézem odább, nem-e ismét Bakay kezdődik Pillichben?...
Ködben úszik Végh Aurél, s rövidre nyírott hajával enyelegve játszik a tiszai szellő.
Egyszóval látom valamennyit, Jankovich-, Szluhát is, s nem tudom, kit válasszak elsőnek.
Veszem hát legelsőbb az erősebb idegzetű embereket, akiket már mások is eleget leszidtak, s akik ennélfogva hozzá vannak szokva a napfényhez és az árnyékhoz, - ahonnan én a színeket kölcsönzöm e tréfás rajzokhoz.
Ha én írom Bakai: ha ő írja Bakay...
Arisztokratának kíván látszani azért, mert demokratának nézik. A bakra ül a kocsis mellé, hogy közelebb legyen a nagyúrhoz, ki olyan távol áll a canaille-tól. S ezt ő mind nem tenné, ha nem volna egy a »canaille«-ból.
Bakay meglapul, összehúzódik a hatalom előtt mint a sün, azért, mert neki kétszeresen kell meghunyászkodnia, miszerint elhiggyék felőle azt, hogy csakugyan meghunyászkodik, mint ahogy a vereshajúnak kétszer kell jobbnak lennie, mint más embernek arra nézve, hogy jónak tartsák.
Ezért lett Bakaiból Bakay...
S erre az annektált »y«-ra bazírozva, nem lehetetlen, hogy nagy-bakai és kis-bakai Bakay Nándor urat ott találjuk egyszer »kedves barátja« (mert Bakaynak minden magas állású ember kedves barátja) nagyapponyi Apponyi Albert előszobájában. Ő ott is éppúgy otthon lesz, mint »kedves barátja« borosjenői Tisza Lajos bakján.
Siessünk hát őt a jelen helyzetében lefotografírozni addig, még nem késő; mert Bakayn az is megeshetik, hogy mialatt a »camera obscurá«-hoz futnék őt a mostani »maszk«-jában levenni, azalatt Bakajnovicsra változik át.
A »maszk« szót pedig azért használom, nehogy valaki azt higgye, hogy az igazi Bakayt fogom neki bemutatni.
Az igazi Bakay láthatatlan.
Mert ha Bakay egészen látható lenne, akkor senki sem nézné meg - mert mindenki elfordulna előle.
Olyan ő, mint a harminchárom-féle papirosba csavart mákszem, a zöld boríték már lejött róla, most a vörös boríték hámlik, s ez így megy tovább, tovább... ki tudja meddig?
*
Egyszer a jó Dáni Ferenc pattantotta ki azon történelmi nevezetességű gondolatot, vagyis inkább óhajtást, midőn egy kényes határozatot kellett volna a miniszterelnökkel írásban közölnie, hogy:
»Uramisten, hajíts le nekem valahonnan az égből egy olyan koncipistát, aki ezt a határozatot akképpen komponálja meg, hogy odafönn a minisztériumnál pecsovicsnak látszassék, idehaza pedig minden ember revolúciót olvasson ki belőle.«
Amit Dáni óhajtott, azt kitalálta Bakay, ő olyan, mint a közönséges kakukkóra; míg az egyik pondusa le a földre ereszkedik addig a másik mindig a magasba húzódó.
Tisza csak a magasba húzódó pondust látja belőle, az iparosok csak a földre ereszkedőt...
S míg a derék iparosok a pöröly és gyalu mellett tiszteletteljesen gondolnak a jó és hű Bakayra, ki mert vér az ő vérükből, kétszeresen küzd érdekükért, addig Bakay markába nevetve kokettíroz és bujálkodik az elvtelenségben, mert hát mivel az ő választói vér az ő véréből, ő kétszeresen élhet vissza a bizalmukkal...
Ilyen furfangos ember Bakay.
Meglett népképviselő, anélkül hogy népszerű lett volna, írt brochure-t a Szeged rekonstrukciójáról, anélkül, hogy írni tudna, gyalázta programbeszédjében az észarisztokráciát (persze attól áll a legtávolabb), és dicsérte Zichy Jenő gróf ittlétekor a születési arisztokráciát, anélkül, hogy megszűnt volna demokrata lenni.
Tisza Lajos előtt nagy becsben áll, mert az azt hiszi, hogy a városi közgyűlésekre van nagy befolyása, a város primipulusai előtt is nagy becsben áll, mert azok azt hiszik, hogy Tiszára van nagy befolyása.
Ez a csizmadia-politika tartja Bakayban a lelket, s ezzel a csizmadia-politikával főzi le lelketlenül vagy választóit, vagy Tisza Lajost, amelyiket könnyebben lehet.
Hogy mi célja van Tisza Lajosnak Bakayval, azt még csak értem. Mert Tisza úr; minél több a szolgája, annál jobban szereti, s az olyan aktusokra Bakay körülbelül elég alkalmas, hogy a királyi biztos belső cselédei számára beszerezze a vörös bort, vagy hogyha a kis Tisza Pista Szegedre jön, megmutogassa neki a várost, de hogy mi célja van Bakaynak Tisza Lajossal, azt már szeretném tudni.
Egész környezetében Bakay az egyetlen ember, aki nem várhat tőle semmit, mert Bakay az egyetlen ember, aki semmi egyébre nem alkalmas, mint arra, ami most.
S éppen azért, mert neki is be kell látnia, hogy itt semmi sem lehet, ha már elmondtam azt, mint lett Bakay tigrisből macska, a Tisza Lajos épülésére elmondom azt is, hogy lesz Bakay ismét macskából tigris.
Egy szép napon, mikor már elfogy a kalász az asztag alul, arra fog ébredni Tisza Lajos, hogy a jó Bakaynak, akinek nem volt semmi más vágya eddig, mint hogy a Tisza kegyes pillantása az ő ábrázatára essék legelőbb, ha az előszobába kilép; akinek nem volt egyéb akarata, mint a Tiszáé; aki csúszott, mászott, hízelgett, bólintott és pukedlizett, arra ébred, mondom, hogy Bakaynak ismét elvei vannak, s ezek az elvek kollízióba hozzák ővele.
S vajon honnan támadnak elvei ily hirtelen?
Keres »ágit« ő maga, hogy kollízióba jöhessen.
Mert hát Bakay demokratává pillésedik. Eszébe jut, hogy ő nem hagyhatja a maga városát. Ő republikánus, ő bátran síkra száll a népjogért, eldobja magától a még hátralevő »tíz forintokat«... Ő nem marad benn a biztosi tanácsban. Ő nem szolgál egy kalap alatt »hazaárulókkal és Szeged ellenségeivel«. Ő lemond.
Ilyen kifogásokat talál ki.
És csakugyan le fog mondani, s ismét tigrissé és népszerű férfiúvá lészen Szeged szabad királyi városában.[37]
A lutheránusról azt mondják, hogy a kulacsában mindég kétféle folyadék van, bor és víz. Bakay is így tesz; az ő kétfelé nyíló kulacsában otkolon és petróleum van.
*
A biztosi tanácsot azonban másképp képzeltük. A tanács, melynek tagjai egyenkint derék, sőt felében kiváló férfiak, egészben véve egészségtelen, életnélküli testület.
Semmiféle vér nem kering ez összeerőszakolt intézményben, mely eklatánsan válik el két részre: a firtlikre és a polgártagokra.
A firtliké volna a túlnyomó befolyás Tiszánál; de ezek nem használják föl, mert nemesemberek. S a nemesember csak odáig lép, ameddig joga van s ameddig nem lesz indiszkrét.
Igaz, hogy ez a firtli-szellem, mely a biztosi tanácsot áthatja, nem talál talajára Szegeden, üldözött szellem az a sajtóban is - de én sok szépet találok benne.
Ha pusztán arról volna szó, hogy az a négy-öt úr itt lakjon a városban, beleszövődve az itteni társadalomba, bizony nagy nyereség lenne. Az ő magaviseletük finomítaná az erkölcsöket, kiforrasztaná a jellemeket és megteremtené az úgynevezett »gavallér modort«.
Mert olyan a jó erkölcs, mint a kékítő, néhány csöpp kék vér egy egész pohár vizet megszínesít.
Azonban a biztosi tanács magának él, s mintegy kerülni látszik a polgári elemeket.
Mikor egyszer szemrehányásképpen jött szóba ez a tárgy, méltatlankodva mondá az egyik:
- De hát kivel társalkodjunk »itt«?
Lehet, hogy igaza van. Nem tartozik a dologra. A tény csak az, hogy a biztosi tanács a mondott iránybani befolyását már az intézmény ideiglenességénél fogva sem tarthatjuk olyannak, amiért érdemes lenne a szót vesztegetni.
A biztosi tanácsot nem szabad kedvezőleg megítélni azért, mert egyénei jobbadán szeretetreméltó emberek; a biztosi tanácsnak a működését kell nézni.
Mégpedig nem azt bírálni, amit tett, sokkal fontosabb az, amit nem tett.
Nem bírt magának se hatalmat, se befolyást teremteni. Sakkfiguráknak csinálta őket a törvényhozás. Azok is maradtak.
Igaz, hogy az egyik »pion«, a másik talán »futó«, a harmadik talán »király« - de Tisza Lajos a játszó.
Pedig hogy rendén legyen a dolog, ezekből a tényezőkből, akik most csak sakkfigurák, szintén ki kellett volna emelkednie egynek - aki a saját figuráival egyrangúan játsszék Tiszával; mert csak akkor lenne az a játék »igazi parthie«.
Ha nincs őrködő ellenjátékos, Tisza Lajos, nem mondom, hogy tesz, de tehet a, figurákkal »hamis húzást« is.
Komjáthy Bélát illette volna a vezérszerep. Van a gömbölyűségén kívül is némi tekintélye hozzá, s országos népszerűség fekszik a háta mögött. Csakhogy hát Komjáthy Béla rest még gondolkozni is. - Aztán ő olyan júrista, hogy okvetlenül rossz vezér lenne.
Mert, mint hajdan a jó Ghyczy Kálmán, oly pedantériával és addig keresi mindenben az igazságot, hogy ideje jut az ellenfeleinek eltakarni azt előle.
Horváth Gyula a Tisza Kálmán embere: ő tetszeleg magának azzal, hogy hű a sírig. Az ő szerelme örök - egész a kiábrándulásig. Tudna járni a maga lábán, de azt tartja, hogy sokkal komótosabb a másén.
Szemző lassú és merev. Szabályzott, mint a Tisza folyónak kellene lennie. - Ő kiválasztott magának egy alakot a »Kaszinó«-ban s azt utánozza mindenütt; ő olyan a politikában, mint Lacassé herceg aki, mikor meghallotta, hogy félig zárt ajtónál arról tanácskoznak, hogyan veszítsék el, elfutott onnan, hogy illetlenséget ne kövessen el a hallgatódzással, és hogy kellemetlen dolgokat ne halljon.
Végh Aurél vékony ember, Tallián kezdő, Rónay Béla kezdődő.
Hát Dobó Miklós? Az pap.
Ily körülmények, ily rossz összeválogatás okozta, hogy a biztosi tanácsból csakis ily liliputi intézmény lett, mint aminő.
S ily körülmények magyarázzák meg azt, hogy Bakay Nándor vergődött körülbelül a legnagyobb befolyásra a biztosi tanácsban.
*
Ha a mennyei gondviselés a Maszák Hugó ballábát és a Tisza Kálmán jobb (de nem a jobbik) lábát venné alapul, hogy arra egy testet alkosson, olyanforma konstrukció kerekednék ki belőle, mint aminő a királyi biztosság.
Az egyik láb (Tisza Lajos) nagyon hosszú, a másik láb (a biztosi tanács) nagyon rövid, emiatt a test egészben véve szenved, s a sántikálás elkerülhetlen.
S különösen akkor, ha az egyik lábon még azonfölül olyan tyúkszem is van, mint aminő - Bakay.
A »szegedi hármak« ellen nem lehet panasz. Állják a helyüket derekasan. De mert a hírlapíró kötelessége észrevenni a csekélységeket is, amik a szereplő egyéneket jellemzik, meg kell jegyeznem, hogy Szluha magasodik ki legjobban.
Csak az egy Szluha van régi magyar fából faragva. A légkör, melyet a királyi biztosság teremtett, csupán őt magát nem zavarta meg. Az maradt, aki volt. Katona, aki nem mozdul onnan se jobbra, se balra, ahova állították. - Aki tudja, hogy ha a »császárt« szolgálja is, a hátán levő borjúnak otthon bőg az anyja. Szluha nem hajhász nagy szerepet és nem is visz nagy szerepet. S éppen ez a legszebb szerep.
Általában igen érdekes anyag az elmélkedésre a szegedieknek, hogy most Szluhát említettem Bakay mellett, - kit csak nemrég fölcseréltek Bakayval.
Szluhától elfordult a népszerűség, mert az országgyűlésen nem játszott szerepet, mert nem volt szemtelen, mert nem szólt hozzá az olyan kérdésekhez, amikhez nem értett, s nem blamírozta magát és a várost, mert nem szaladgált a miniszterek után, nem hajhászta a kegymosolyokat, s nem igyekezett svindlírozással államférfiúnak látszani.
Elfordult tőle a népszerűség, amikor át kellett volna melegednie. Mert úgysem látunk ma egyebet, mint hogy éretlen fickók humbugizálnak az országgyűlési padokon... a talmi arany csillog még a Dicsőség kirakatában is.
S a szegedi közvélemény, amikor azt látja, hogy Szluha Ágoston eldobja magától a tolvajkulcsot, amellyel a hírnév templomába belophatná magát, hanem szerényen meghúzza magát a névtelenek között és tanulmányozza a nagyok nyomdokait, ahelyett, hogy kalapot emelne előtte, elfordul tőle és megválasztja Bakayt.
Ha Szeged olyan politikust akar magának nevelni, - aki a szédelgésen kezdi - akkor jobb nekünk csak megmaradni a baromtenyésztésnél. Többet használunk vele az országnak.
*
A mi örökké szellemes Taschlerunkkal történt, hogy egyszer egy miniszteri tisztviselő azon panaszkodott előtte, hogy az utazási utalványát s különféle napidíjait bármily lelkiismeretesen számította is föl, csak levonás mellett fizették ki.
- Oh, oh fiatal ember, - mondja az öreg úr gúnyorosan - ön még túlságosan fiatal ember. Tapasztalatlan... egészen tapasztalatlan.
- Bocsásson meg, kérem, de...
- Semmi de. Ha ön azt akarja, hogy az összes számadását helyben hagyják, tegyen ön bele mindég a számlájába valami ostobaságot is a cassakontrolór számára, mert annak muszáj törülni.
A geniális öregúr e mondása korántsem egy fölületes bonmot. Mély filozófia az.
S én ajánlom azt mindazon államférfiak számára, akik nem akarják magukat lejárni: kövessenek el néhanapján egy-egy ostobaságot is, amin az ellenzék megbotránykozhassék.
Mert az ellenzéknek olyan szükséges a megbotránykozás, mint pihenő embernek a testmozgás; az ellenzék emberhússal él s piros vércsöppeket iszik.
S ezért tartom én furfangos embernek Bakayt, aki gyakran odadob nekünk egy-egy apróbb hibát, hogy azért szidalmazzuk, s azalatt észre se vegyük, mit csinál, s ezért követ rossz politikát Tisza Lajos, ki oly kevés egyes hibát láttat velünk, hogy egész működése ellen vagyunk kénytelenek támadni.
De ha a nyitott szem áthatóan nézi Bakay működését azt kell látnia, hogy az egy galimathiász. Egy kocsi az, melyet az iparosok indítottak meg, s mely most sebesen gurul a lejtőn. Egy kocsi, amelynek ide-oda lötyög a rúdja. Egy kocsi, amelynek a két első kereke az önzés, a hátulsó két kereke pedig az esetlegesség.
S hogy teljes legyen a kép, ott csörömpöl megoldva a kisafán a kerékkötő lánc.
Nem akarom a múltat bolygatni. Legyen az most pihenő tó, s nyelje el benne a lavírozó Bakayt a köd. Pedig közel suhannak sötét árnyak, itt táncolnak a tollam hegyén, és integetnek negédesen, mintha arra kérnének, hogy támasszam fel őket.
A megtépett erkölcs görcsösen fogja meg kezemet, és azt sziszegi »vágd«.
A politikai jellem penészlepetten, színehagyottan lép elő egy szerény zugból: »Ne kíméld - mondja -, én nem ismerem.«
A népszerűség bekocogtat ablakomon, s azt kiáltja: »Én tévedhettem.«
S a méltányosság sötét fátyollal födi el szelíd arcát, mintha súgná: »Ne láss meg engem.«
De én azért meglátlak téged, szép istenasszony, s méltányos leszek Bakay iránt, s nem ócsárlom tovább, mert Bakay eléggé meg fog bűnhődni hibáiért. A nagyravágyás, mely a képviselői székig vitte, megássa sírját is. S ez egy olyan sír lesz aztán, amin nem zöldül ki a fű sohasem...
S én csak sajnálom ezért Bakayt, s szinte rosszul esett, hogy éppen nekem kellett meghúzogatni a vörös haját, amely, úgylehet - csupán paróka.
Horváth Gyula nem tud ugyan annyi adomát, mint Komjáthy, sem annyi Ponson-regényt nem olvasott, mint Rónay Béla, hanem van benne annyi »sikk«, szellem mégis, hogy magát Végh Aurél előtt abba a gyanúba keverte, miszerint nem egészen okos ember.
Ami annyit tesz, hogy nem föltétlen mameluk.
*
Pedig Horváth Gyula az. Annak is született (Erdélybe való), s az is volt mindig.
Mert ő nem úgy tett, mint a többi horvátok.
Azok »fehér lapot« kaptak. Ő ellenben fehér lapot adott át a meggyőződésében Tisza Kálmánnak. Hadd írjon bele, amit akar.
Tisza Kálmán átforgatta Horváth Gyulát a rekonstrukció idejére Tisza Lajosra és most azon a meggyőződésen van, amin Tisza Lajos.
S ez a legjobb mód arra nézve, hogy senkise tudhassa, mi a meggyőződése.
*
A biztosi tanácsban ő a legtevékenyebbek egyike, azaz olyan ügyesen tudja gruppírozni a semmittevést, hogy az szakadatlan munkálkodásnak látszik.
Ha Bakay Nándor Szeged »Dózsa Györgye«, akkor Horváth Gyula a biztosi tanács »Nopcsája«.
Elegáns, szertartásos és sima, mint az angolna.
A legkényesebb diplomáciai közvetítéseket ő eszközli a biztosság és város közt.
S a jó modor mindig megteszi hatását elannyira, hogy amire Horváth Gyula nem számított, egyszer csak arra ébredt, hogy ő népszerű ember Szegeden.
Meg is ijedt rettenetesen, - s a neki fölajánlt sövényházi kormánybiztosságot átengedte Nováknak.
S csodák csodája, ezzel Horváth Gyula még népszerűbb lett Szegeden.
S így lészen neki soha el nem évülő érdeme az, hogy nem ő építette a sövényházi töltést.
*
Eleinte, híre szárnyalván, hogy Komjáthy Bélának van a legnagyobb tajtékpipa gyűjteménye, ő bírt a legtöbb auktoritással Szegeden.
Horváth Gyula nem tűrhette meg ellenzéki kézben e hatalmat, fogta magát, elment a kaszinói bankettre s elmondott egy meglehetős gyenge toasztot nagyon erős hangon.
S azontúl Horváth Gyula lett a biztosi tanácsban a legokosabb ember.
*
Általában kis eszközökkel ér el nagy dolgokat.
Mikor a király jubileumára elhozatta Budapestről a díszruháját, híre kerekedett, hogy ő lesz az új szegedi főispán: s már-már belenyugodott a közvélemény.
A ruha ugyan visszaküldetett a parádé után, de Horváth ügyesen föl bírja használni e kis incidenst, mert valahányszor pressziót akar gyakorolni valamiben a jó öreg Dáni Ferencre, mindig megfenyegeti előbb:
- Vigyázz magadra, Ferkó, mert megint le találom hozatni a mentémet.
*
Tisza Kálmán állítólag azzal bocsátotta el öccsét várost építeni, hogy itt, Pálfy Ferencet kivéve, senkivel se érintkezzék melegebben.
Horváth Gyulát pedig e szavakkal adta át neki:
»Ezt az okos, hű embert pedig azért küldöm veled, hogy mindig meghallgasd a tanácsát, hanem sohase kövesd.«
S Horváth Gyula jól érzi magát ebben a szerepben.
Nem kíván lenni kormánybiztos, s nem vágyik önálló munkásságra.
Megelégszik azzal, ha, mint valami bolygó plánéta, ott keringhet a nap és hold körül, az azoktól kölcsönzött fénnyel körülöntve.
Nem vágyik pedig komoly munkásságra azért, mert ha a küküllői sógorság-komaság, mely a parlamentbe választá, megtudná, hogy Horváth dolgozni is tud, sohse választaná meg többé követnek, mert hiszen más tisztességes pályán is megélhet odahaza.
*
Ha igaz az a francia mondás, hogy a »stíl az ember«, akkor Horváth Gyula nem ember, s eszerint nem is voks.
De mivelhogy Tisza Kálmán nagyon is tudja, miszerint Horváth Gyula biztos voks, ennélfogva az a francia közmondás egyszerűen nem igaz.
Horváth nevezetes arról, hogy nagyon szórakozott.
Szórakozottsága még dilettantizmusánál is nagyobb.
Mondják, hogy egyszer szórakozottságból Tisza ellen szavazott a »Ház«-ban, s mikor a kormányelnök emiatt szemrehányást tett neki, elpirult. S ekkor kapta azt a titulust, hogy »naiv mameluk«.
Máskor ismét szórakozottságból Bakayt a Zsótér-ház folyosóján »kegyelmes uram«-nak szólította.
Mire az szemét sem hunyorítva mondá:
- Pszt! Lassabban! Még meg találja Lajos hallani!
*
Egyébként Horváth Gyula az erdélyi dzsentri egyik legjóravalóbb példánya, a derék, szpícselő, tarokkozó, atyafilátogató nemességből egy darab; mintha csak Apafi Mihály uram őnagysága udvarából szakadt volna ide.
Nincsen benne annyi jó tulajdon, hogy az árnyoldalait érdemes volna élesen kiemelni, s nincsen benne annyi árnyoldal, hogy rászorulna a kíméletre.
Középszerű ember éles judiciummal. Sok szellem, kevés tudomány, érző kedély, egészséges világnézlet, de nagy adag erélytelenség.
Sokat utazott, de keveset látott.
El lehet mondani, hogy európai nívón áll, - hanem véletlenül éppen süppedékes talajon.
Ha tanulni fog ezentúl is, jó alispán lehet belőle.
Ha pedig nem tanul már, akkor beválik - főispánnak.
A biztosi tanácstag fogalma, és a szalonkabáté körülbelül azonos - mert szalonkabátot lehet ugyan képzelni biztosi tanácstag nélkül, de biztosi tanácstagot szalonkabát nélkül képzelni lehetetlen. Mi is lenne anélkül? Hogy jelenhetne meg a királyi biztos teaestélyein? És ha nem jelenne meg a biztosi estélyeken, el kellene veszítenie a teljesített kötelesség öntudatát. Az pedig borzasztó lenne - mindenikükre.
De nem akarom tódani-fódani ezt a szomorú történetet, - csak azt kívánom még konstatálni, hogy a biztosi tanácstagok többnyire csoportosan röpülnek, járnak és laknak, mint a vadludak.
Ezt pedig azért bocsátom előre, mert hozzátartozik e történethez, mely mellesleg legyen mondva, öltözködéssel kezdődik. De hiszen ez oly természetes, mert a biztosi tanácstag leginkább öltözködésből áll.
De kezdjük novellaszerűen.
Sötét téli este volt. A hópelyhek lassan ereszkedtek alá az égből. Benn a szobában milly-gyertya égett, s X. biztosi tanácstag a sifonér előtt állott (ami teljességgel nem volt csuda, mert olyan is van köztük, aki benn lakik a sifonérban). Igen ő ott állott és öltözködött.
Fölcsatolta a kráglit, mely olyan fehér volt, hogy még Komjáthy Béla sem botránkozott meg rajta, s felkötötte a nyakkendőt, még pedig olyan csinos csokorra, hogy az ember mindjárt láthatta, miszerint bizonyosan azért lett tanácstag, mert sokat ólálkodott valamikor a Korona utcai masamód boltok körül.
Azután a lajbi jött; majd meg a szalonkabát, a tavalyi fess szalonkabát, melyet azért vesz elő most, mert a másik már elkopott a rekonstrukcióban.
De íme a szalonkabát, ami még sohasem történt, nem akar engedelmeskedni, és sehogy sem kívánt helyet foglalni a nagyságos tagokon; szűk lett, s csak nagy erőfeszítéssel sikerült végre fölhúznia.
A derék tanácstag, aki nem nevezhető karcsú embernek, de annak hiszi magát, s akire bízvást el lehet mondani, hogy hiú ember, bár nem annak hiszi magát, elsápadt e rettenetes felfödözésre, s rémülten ejté ki kezéből a kis toalett-tükört, nemes ábrázatának hű mutogatóját.
- Irtóztató! - kiáltá - el vagyok veszve, meg vagyok semmisülve... De ennyit hízni! Ez az átkozott szegedi levegő... Tavaly még bő volt a szalonkabátom.
Töprengve süllyeszté fejét tenyerébe.
- Csak már tudnám, mitől van? Talán a Gajdacsi-féle halpaprikások? vagy a koszt a Hungáriánál.
Sietve hívatta az orvost.
- Uram - mondá -, nagy titkot bízok önre. Egy olyan titkot, amit senkinek sem árulnék el önön kívül. Remélem, orvos úr, ön férfi és tudni fog hallgatni.
- Bízhat bennem...
- Tudja meg tehát, hogy én...
- Igen, hogy ön?
- Hogy én szörnyen hízom.
- Ah! Ez igaz, gratulálok hozzá.
- Tudja meg pedig, hogy inkább főbelövöm magam, mintsem Komjáthyhoz hasonlítsak. Pedig nagyon rohamosan hízom, nagyon rohamosan.
Kétségbeesetten markolta meg az orvos kezét.
- Az isten szerelmére kérem, segítsen rajtam.
- Mutassa ön a nyelvét. Igenis... nézzem csak!... valóban uram, ön igen hajlandó nagyon meghízni. Ön a legkövérebb emberek egyike készül lenni. - Igenis, önnek árt a szegedi levegő.
A tanácsos úr fájdalmasan szisszent föl:
- Van-e szer ellene?
- Minél kevesebb tésztásétel és minél több testmozgás.
Az orvos éppen elmenni készült X-től, midőn a harmadik szobából X. lakótársa, Y. tanácstag lép be, szörnyű sápadt arccal.
- Jó, hogy itt van, kedves doktor. A hangját hallottam. Jöjjön be kérem, fontos közleni valóm van.
Y. kezében reszketett a gyertya, amint az orvost a sötét szalonon keresztül öltöző szobájába kísérte.
- Uram - kezdé hebegve -, ...én el vagyok veszve.
- Hogyan uram? - kérdé az orvos.
- Én hektikában vagyok. Legalább negyven fontot kellett fogynom, mióta Szegeden vagyok. Most hogy szoáréra készülök őexcellenciájához, fölveszem a szalonkabátot, s íme uram, e kabát, mely szépen tagjaimhoz simult nemrég, most csak úgy lötyög a testemen...
- Igen, valóban.
- Mentsen meg kérem, ha lehet...
- Mutassa ön a nyelvét. Igenis... nézzem csak,... valóban uram, önben benne van a tuberkulózis csírája. Igenis, önnek árt a szegedi levegő.
A tanácsos úr fájdalmasan szisszent föl:
- Van-e szer ellene?
- Minél több húsétel és kevesebb mozgás.
A doktor elment s a tanácsosok is elmentek a szoáréra, de igen szomorúak valának. A királyi biztos szalonja sem vidámítá föl őket, pedig az varázserővel bír, hogy aki belép, rögtön mosoly és alázat ül ki az ábrázatára.
Talán a szalon változott meg? Nem, minden úgy van, mint azelőtt, az az ismerős óra ketyeg a falon, mely mindig elkésve jár. A szögletben ott vannak üveg alatt a régiségek éppen, mint múltkor, a falon Szeged madártávlati térképe. Az asztalon ott kevélykedik a fehér kötésű díszalbum is, amelynek első lapján vitéz Jankovich Miklós áll hősi pozícióban és fringiával. Utána még mintegy tizennégy szalon-kabát látható azzal a kis variációval, hogy minden szalon-kabát tetejibe más-más fejet pingált a fotográfus.
A párolgó teát behozták. Mindenki jól érezte magát, csak Y. és X. urak nem.
Mi lesz őbelőlük ezután? A képzelődés köde ülepedett agyvelejükre. (Mert hisz különben is azzal van szaturálva a terem.)
Az egyik nemsokára be fog illeni a londoni kövérek báljába, a másik pedig lefogy minimumra és elsorvad. Hát megérdemli ezt a rongyos tíz forint diurnum?
A diskurzus ezalatt vidáman folyt. Komjáthy tisztességesebb adomáit mondta el (mert tud ilyeneket is), Horváth Gyula a mameluk világról csevegett a saját modorában, rapszodice, mikor még ő inspirálta az »Ellenőr«-t a kormány megbízásából. Tyű! Milyen világ volt az akkor, s mekkora hatalom ő maga.
Egyszer elvitt egy cikket, amiben ez a szó fordult elő »álamügyekett«.
»A szerkesztő - úgymond Horváth - kijavította aztat a szót nekem titokban, hogy én aztat észre ne vegyem.
Én azonban elköveteltem a kéziratomat.
A szerkesztő elpirult.
- Bocsássa meg ön - mondá -, de én az »államügyeket« szót két »l«-lel és egy »t«-vel írom. S ennek következtében bátor voltam...
- Ah, ön két »l«-lel és egy »t«-vel írja az államügyeket? - mondtam én neki. - Én aztat hiszem, hogy úgy is jól van«.
Horváth Gyula oly szeretetreméltóan tudja elmondani a maga turpisságait, hogy az ember szinte megbocsátja neki, hogy okos dolgokat nem cselekszik.
De nem használt az általános jókedv... a két rekonstruktor szomorú volt az egész estén, s az egyik is, a másik is fölemlíté, hogy egészségügyi tekintetből le akarnak tanácsosi hivatalukról mondani. Y. Meránba megy, X. Karlsbadba.
- De hiszen olyan egészségesek vagytok, mint a makk - mondták a nagyságos kollegák.
De ők csak váltig hajtották, hogy nem maradhatnak Szegeden.
S már-már olyan szerencsésen alakultak a viszonyok, hogy alkalmasint elvesztettük volna őket, ha másnap a közös szálláson a közös inas ki nem viszi a szalonkabátokat porolni az ambitusra, s ha onnan nem viszi vissza »ismét« kicserélve.
...S lőn, hogy amint a legközelebbi alkalomkor újra felölté egyik is, másik is a szalonkabátját, őexcellenciájához menendők a lemondást beadni, örömreszketve vették észre, X. azt, hogy soványabb, Y. pedig azt, hogy kövérebb lett. Egyszóval visszanyerték előbbi formájukat.
S ennek köszönhetjük, hogy maradtak - s hogy Szeged ennélfogva nem marad fölépítetlenül.
Zsedényi piperkőcnek tartotta.
Itt Szegeden azonban cinikusnak hiszik, s praesentes concludunt.
Jankovich Miklós nem törődik a divattal, mindenben a maga ízlését és eszét követi.
Az előbbiből következtetést lehet levonni az utóbbira.
*
A minden alatt nem értem a politikát is, mert ezt egészen ráhagyja nagyságos Tisza Kálmán úrra, aki gondolkozik helyette, s ő hűségesen alkalmazkodik parancsaihoz, küldenék bár kályhafűtőnek Gesztre, vagy pedig a »legyőzhetetlen szádfal« kormánybiztosának Szegedre.
Egyik őse, Jankovich László, azért vesztette el egykor adminisztrátori székét, hogy midőn Fráter Pál hajdani követ berlini útjáról referálva, többi közt így folytatá óriás pátosszal, majdnem éneklő hangon a nagyteremben: »és láttam ő királyi felségét fejedelmi díszornátusban«, meg nem állhatta, hogy főispáni székéből mérgesen fölpattanva, gúnyosan közbe ne kiáltson:
- Volt-e bagó a szájában?
Változnak az idők. Ami az ősapát megbuktatta, éppen az emeli ki az unokát. Jankovich azért lett kormánybiztos, mert mindig bagó van a szájában.
Tisza Kálmán kiismerte és belátta, hogy szalonszerepekre nem alkalmas, - megtette hát a »kubikosok királyának«.
*
Elementuma a víz. Még mielőtt az »ország vadmérnöke« lett volna, mindig nagy előszeretettel adta a »vizit«.
Azért is lett vízi kormánybiztos.
S annyira irigykedik minden más élőlényre, amelyik a vizet lakja, hogy odahaza vadasi parkjának halastavában még a békákat is kilövöldözte szalonpisztollyal.
S ez az ő egyetlen sikerült vállalata.
*
Fiatal korában Józsa Gyurinak készült, vendégeket fogdosott, azokat holtra részegítette, hecceket inszcenírozott, bundát borotvált, kocsikerekeket szedetett ki, egyszóval prototípje volt a fenegyerekeknek.
Képtelen lévén minden komolyabb foglalkozásra, szolgabíróvá választatta meg magát a dunapataji járásban.
Azonban még az is terhes és komoly foglalkozásnak látszott előtte, s bekívánkozék a parlamentbe.
Be is jutott, de itt az általános dologtalanságban csoda történt rajta, megutálta a tétlenséget. S egy szép reggelen elhatározta magát, hogy ő szakember lesz.
S azóta ő szakember.
Valahányszor árvíz borítja az ország valamely részét, azon mindig Jankovich Miklósnak kell segíteni.
Igaz, hogy még eddig egyszer sem segített. A kormány rá is jött arra, hogy itt is, ott is hibákat követett el.
De azért mégis mindig őt nevezi ki a vízvédelem élére, mert úgy okoskodik, hogy minél több hibát követ el, annál többet bír majd a jövőben kikerülni.
S abban a kormánynak tökéletesen igaza van.
*
Legnagyobb hőstette az, mikor 1876-ban a haragvó Duna folyamon át, melynek fölkorbácsolt szilaj hullámai óriás jégtáblákat paskoltak egymáshoz, a dunaföldvári postamester társaságában törékeny lélekvesztőn Dunaföldvártól Pataj felé evezett.
Időközben elindult a jég Földvárott, s utolérte őket.
Nem volt menekülés semerre. A csónakot felhúzták a jégre ketten, mert az evezős beleveszett[!], s jégtábláról jégtáblára ugrálva Ordasig jutottak.
Itt szerencsésen feljutottak a töltésre, de hasztalan, mert egész tenger volt Ordastól Patajig a környék.
Jankovich Miklósnál mintegy huszonötezer forint volt a kormány pénzéből, hirtelen elhatározással kivette zsebéből, átadta útitársának, maga pedig lehányván összes ruháit, meztelenül a vízbe ugrott (csípős tavaszi nap volt) s átúszván az ártért, sebes vágtatva beszaladt Patajra.
A jó patajiak azt hitték, megbolondult a nagyságos úr, mikor ruha nélkül látták végigszaladni a falun, egyenesen a jegyző házához, hol parasztasszonyokkal azonnal dörzsöltetni kezdte magát, mígnem bekövetkezett az izzadás.
Ezzel ruhát kérve azon módon, egészségesen visszasietett a halálnak ott hagyott társát megszabadítani.
Nemrég e tette miatt királyi elismerésben is részesült.
S volt benne mameluk létére is annyi malícia, hogy az elismerés közzététele után megkérdezze Tisza Kálmánt:
- Kegyelmes uram, nem mondanád meg kérlek, kell-e ezért, és kinek kell fizetni?
*
Mióta Szegeden van, igen jól viseli magát. Akik egyszer beszéltek vele, azok azt mondják, nagy demokrata, akikkel gyakoribb érintkezésben van, azok szörnyű arisztokratának deklarálják, akik azonban tökéletesen ismerik, szentül meg vannak győződve, hogy Jankovich Miklóst lehetetlen kiismerni.
Különben szereti mindenki, mert egyforma goromba mindenkivel. De gorombaságában van valami szeretetreméltó.
Munkakedve törhetetlen, ront, javít, sose pihen.
Nem hízeleg senkinek, a politikában nem nagyképűsködik, s ritkán antichambrírozik a királyi biztos előszobájában.
Ha be-bevetődik is referálni, hideg, kimért és száraz.
Talán érzi, hogy Tisza Lajos éppen úgy tesz vele, mint a szép Nathalie fejedelemnő, mikor a szkupcsina tagjait fogadja.
T. i. Tisza Lajos - vagyis akarom mondani a szép barna fejedelemnő - kifüstölteti ilyenkor a szobákat.
*
Jankovich Miklós mindig hajnalban kel, mert tudja, aki korán kel, aranyat lel.
De azt is tudja, hogy ha aranyat akar találni, valakinek még korábban kell fölkelnie, hogy azt az ő számára elveszítse.
S éppen ez az ő diplomáciája.
Megválasztása a helyes időnek, kizsákmányolása a körülményeknek, eszközöket tudni teremteni a cél elérésére - s az eszközökben is külön-külön célt érni el.
Csernátony-féle életfilozófia!
Pedig Jankovich Miklós csak annyiban hasonlít Csernátonyhoz, hogy egy bűnbe, a bankócsinálásba keveredtek, de azzal a különbséggel, hogy míg Csernátony Lajos (a Tisza jobb keze) valóságos ötforintosokat rajzolt, addig Jankovich még csak a »Jancsi bankó«-ig jutott.
*
A »Jancsi bankó« pedig semmi egyéb, mint írásbeli utalvány a kubikosok számára, amelynek alapján ezek enni-innivalót kapnak a csárdában.
S ilyen kubikosok között foly le Jankovich élete egy idő óta. Nyáron a baktó-szilléri töltést építette nagy kedvvel, most meg a körtöltésnek feküdt neki.
Hogy bírja a közbizalmat, s milyen tekintélyt vívott ki akaraterélye és szívóssága, mutatja azon körülmény, hogy most, midőn Kende Kanut eljátszván gyermekjátékait, leköszönt a »világ legnehezebb hivataláról«, a percsórai kormánybiztosságról, a szegediek úgy szeretnék kikombinálni a dolgot, hogy az ország vadmérnöke lenne a legjobb percsórai kormánybiztos, míg az ő félben hagyott dolgát idehaza majd elvégezné a »város vadmérnöke« Pillich Kálmán.
Az még tréfából sem bírna lenni Pallaviciniékkel szemben engedékeny.
Emez pedig még tréfából sem engedné, hogy valaki ne legyen engedelmes.
*
Józsa Gyuriskodó korában egy vendéget csípett meg Jankovich, valami német utazó tudóst, akit sehogy sem akart elbocsátani nehány napig. A tudós úr rettenetes mély alvó volt.
Egyszer midőn legédesebben szunnyadozék vala, puha párnákkal bélelt kocsiba helyezte, s sebes vágtatva vitte a harmadik német faluig, hol cókmókjával egyetemben gondosan kiemelve a hintóból, egy bokor tövébe fektette szelíden és otthagyta.
És ezt a történetkét jól tudja Tisza Kálmán.
S ezért van az, hogy csakis a szavazásokra sürgönyözi föl, s nem meri otthon tartani e szeszélyes, excentrikus mamelukját, hanem különféle expedíciókkal szórakoztatja.
Mert ha Jankovich gondolkozni kezdene, amilyen állhatatlan, szépen összepakolná összes »szabadelvű« nézeteit (mert őnála minden nézet csak vendég), s nem őket vinné, hanem ő szaladna el előlük - a szomszéd határba.
De Tisza Kálmán nyugodt lehet, Jankovich Miklóson sohasem esik meg az a csoda, hogy ő gondolkozzék.
*
Éppen már a Dobó fotográfiájának megírásához fogtam, midőn a következő levelet kapom Jankovich Miklós viselt dolgaihoz kiegészítésül.
Uram! Ki ne feledje, kérem, a Jankovich egyik legfontosabb stiklijét, melyet Csíky Sándorral követett el.
Egyszer ugyanis Csíky Sándor rémítő hosszú beszédnek keseredett neki, mikor pedig igen drága volt az idő, mert sürgősen kellett a kormánynak keresztülvinni a tárgyalás alatt levő javaslatot.
Azt mondja Tisza Kálmán Jankovichnak:
- Ugyan hallgattasd el, kérlek, valahogy.
Jankovich bemegy erre a büfébe, kér ott a »képviselőházi angyal«-tól egy darabka jeget, cukkerli papirosba csavargatja, odasettenkedik Csíky bátyánk háta mögé és beereszti az inggalérja alá a veszedelmes katarcetlit.
Eger város érdemes képviselője pedig folytatja honyhazai fájdalomtól remegő hangon...
»Igenis, így van ez mélyen tisztelt képviselőház... jaj!! jaj!!«
Jó Csíky Sándor ijedten kapott nyakához, s fogvacogva ült le, még mondatát se végezvén be.
...Sajnálnám, ha a történelem számára elveszne Jankovichnak e fontos szolgálata. Írja meg kérem utólagosan.
Egy szemtanú.
S én örömest írtam meg, mert ki ne időznék még egy-két percig szívesen Jankovich Miklósnál, ha nyomban tőle Dobóhoz kell átmennie?
Egy tehetség sem próféta a saját hazájában a közmondás szerint.
Dobó Miklós pedig csakis a saját hazájában bírt prófétaságra vergődni, minélfogva talán nem is tehetség.
Annyi tagadhatatlan, hogy van svádája - s ez tartja fenn az illúziót iránta.
Ez vezette félre az alsóvárosiakat is, kik fölkarolták mint követjelöltet 1875-ben. Fölkarolták, mondom, de nem választották meg.
E sváda csábította el Dánit is, kinek mikor már mindene volt, eszébe jutott, hogy hátha lenne egy püspöke is.
S egy hajszál híja, hogy nem lett.
*
Csakhogy az az egy hajszál legalább is olyan hosszú, hogy a csókai paplaktól a Tuilleriák palotájáig elérne.
Mikor a szegedi kiállítás volt, az itt időző Trefort minisztert Dáni édes mázos szavakkal kapacitálta mellette. Szavakkal! Trefortot!
Trefort meg is ígérte, hogy kinevezi kassai püspöknek.
S ők hittek neki.
Nem ismerték Trefortot, nem tudták a boldogtalanok, hogy Trefort soha senkit sem nevez ki püspöknek ingyen.
Naivitásuk elvakította[!], s a sajtóban kezdték szellőztetni Dobó kinevezési ügyét. Ebből azonban vihar lett.
A sajtóban élesen vágódott föl az a kérdés, vajon kicsoda az a Dobó?
A leendő kassai püspök érdemeiről nem tudott az ország, a közvélemény semmit.
Ekkor állott elő Dáni egy hírlapi nyilatkozattal, áradozó magasztalással festve jelöltjét, s ./ ˇ alatt mellékli Antal bátya beszélgetéseit Miklós öccsével« című füzetét Dobónak, melyben kérdések- és feleletekben a közösügyre vonatkozó közönséges dolgok vannak gyarlón összefércelve.
Ebből aztán megtudta a világ, hogy Dobó Miklós író.
S most már az az érdeme sem maradt: hogy sohasem írt semmit.
*
Nem maradt benne semmi jó tulajdonság, csak a szerénység.
De Dáni azt is megcsorbítá, mert a nyilatkozat végére Dobó püspöksége mellett odatette argumentumnak, hogy Dobó nemcsak nagyon okos ember, hanem egyszersmind neki jó barátja.
Ez se használt. Trefort még ezért sem nevezte ki.
Dobó nem keseredett el és nem pihent; pogácsát süttetett az útra és elindult patrónusokat keresni.
Ment, mendegélt, míg végre eljutott Esztergomba is a prímáshoz.
Simor nyájasan fogadta, s meghallgatván kérését, kedélyesen mondá:
»Fiam, amint az újságokból olvasom, te nagyon okos ember vagy. Te nagyon sokat tanultál. Felejtsd el a felét, s mialatt elfelejted, tanulj meg lemondani.«
*
Lemondani, lemondani... könnyű nektek azt mondani!...
De minek is mondott volna le vágyairól? Hiszen, hogy Trefortot, Simort meg nem nyerhette, azért még nem kell kétségbeesni. Ott van még Várady Gábor képviselő és primipulus mameluk, akinek titkos üzlete van Budapesten rendjelekre, világi és egyházi hivatalokra. Hátha annak a boltjában van egy eladó püspökség.
Dobó már akkor is ösmerte Váradyt erről az oldaláról, föl is kereste, meg is kérte, - de Várady kijelentette nagy kézdörzsölgetés közt, hogy ezt az árucikket annyira monopolizálja Trefort, miszerint ő ritkán jut egyhez-egyhez, s annak is mindjárt annyi vevője akad, olyan melegiben elkapdossák, hogy ez idő szerint minden jóakarata mellett sem szolgálhat a t. c. vevő úrnak, hanem ha netalán egy kis idő múlva tetszenék befordulni stb.
Így lőn, hogy Dobó nem lett kassai püspökké, sőt post tot discrimina rerum, még csak nem is terjesztetett föl a királynak.
Búsan, csüggedten tért vissza, s hogy szót fogadjon Simornak, megkísérté elfeledni annak a felét, amit tudott.
Sikerült neki.
Éppen az a fele volt, amiért püspöknek kellene lennie az embernek - de amiért sohasem lehet még apát sem.
*
Következett is nyomban az áldás, ha nem csordult, csöppent: kanonokság, apátság, s ez utóbbival egyidejűleg a biztosi tanácsnak lett tagja.
Itt a »here bizottság«-ba osztották be, amelynek Dáni fölmentése óta elnöke.
Nagy föladat vár reá a biztosi tanácsban.
Komjáthy Bélát imádkozni tanítja. S azalatt megtanul Komjáthytól káromkodni.
Tisza Lajos, ha majd elmegy innen, a fölösleges pénzből, amit már nem fog tudni hova fordítani - úgy hírlik - pályadíjat fog kitűzni a Dobó Miklós tanácsosi összes működéséről írt legkimerítőbb műre.
A pályázó mű öt petit sornál kisebb és tíz petit sornál nagyobb nem lehet.
*
Ezer aranyat pedig a segélypénzekből azon kérdésre szánt, hogy valaki fejtse meg, milyen a Dobó politikai hitvallása.
Hanem ezzel bizony egyetlen péterfillért sem reszkíroz Tisza Lajos; az, mint a háromszínű kandúr előállítása, a lehetetlenségek sorába tartozik.
Mert Dobó Miklós sokkal ügyesebben tudja elrejteni önnönmagát, mint rokona, Dobó Pista - Végh Ignácot.
1874-ben demagóg beszédeket tartott a legelők eladása ellen, melyeknek árát a hatóság egy állandó híd fölépítésére kívánta fordítani.
»Antal bátya beszélgetései«-ben a közös ügyeket mentegeti.
Titokban a »Magyar Állam«-mal van összeköttetésben.
Fölvilágosodott embernek látszik, aki az árral úszik, minden körülményből hasznot húz, az orrát mindenbe beleüti, s sehol sem piszkolja be, kit folytonos tevékenységre ösztökél szertelen ambíciója.
Az eszközökben nem válogatós, mennyek boldogságát prédikálja, de a poklok dicsszomját érzi.
Várady Gábor úr cége megszűnvén, kérdés, milyen úton szerezte meg a biztosi tanácstagságot? Mert hogy nem igazi szerzemény, azt nagyon könnyű kitalálni.
Igazi jezsuita: a cél szentesíti neki az eszközöket, s az eszközök közül egyet sem tart megvetendőnek és kicsinynek. Dicséretes akaraterő van benne, s rendkívüli szívósság.
Mióta a prímás világiasságát egy kissé rosszallólag megvágta, azóta bigott is tud lenni.
Nemcsak a lényegesebb dogmákban, de a misztériumokban, csodákban is hisz.
Ugyanis a szegedi romok közül véli kihalászhatni - a püspöki süveget.
*
Tisza Lajos udvarában grata persona. A kálvinista nagy úr tetszeleg azzal magának, hogy egy katolikus pap iránt bizonyos fokig előzékeny.
Van is tehát nem csekély befolyása a királyi biztosra, ki viszont a városházávali viszonyokban használja fel Dobót jól. Vagy legalább hiszi, hogy használja.
A kollegák azonban nemegyszer felbosszantják frivol megjegyzésekkel és erkölcstelen »szabadonc« adomákkal, úgyhogy egyszer mérgesen fakadt ki a derék pap:
- Én »itt is« az isten szolgája vagyok.
S ezzel elárulta, hogy Szegedet tulajdonképpen csakis az Úristen rekonstruálja.
*
Számtalanszor vetődött már fel az a kérdés, hogy miért szegény Szeged jeles emberekben.
Mert nincsen arisztokráciája. És mert arisztokráciája nincs, a közügyekben való szereplés nélkülözi azon külső csillogást, mely a megyei élet sajátja, s mely oly hatalmas tápláléka az ambíciónak.
Valóban, e hetvenezer lelket számláló város csakis Dobókat és Bakaykat tud produkálni.
Ez az oka aztán ama nagymérvű elhagyatottságnak, mely oly szörnyen megbosszulta magát.
Nincs protekciónk. Meddő talajon nem nőnek szálak, melyek összekössenek a hatalommal.
Szomorú dolog, de igaz - s az igazat, ha nem hízelgő is, miért ne mondanám ki?
Bakayt egy epidemikus nyavalya szülte, mely most kezdődik a városokban.
Dobó pedig egy már elmúlt betegség utólázának tünete.
Sehogysem egészséges állapot tehát, hogy e két ember szerepel Szegeden.
Vigasztaló a dologban csak az, hogy sokáig úgysem szerepelhetnek.
Dobó olyan, mint a szivarszopóka, csak addig fehér, míg a füst át nem járja.
Bakay pedig olyan, mint a szivar; úgy elszívódik, hogy csak a hamuja marad meg.
A csutkájára legfeljebb az utca-gyerkőc gyújt még rá: a hamuja pedig jó lesz fogtisztító pornak a »városházi klikk« számára.
Hasonlít a mesebeli sárkányhoz, aki mindennap hét szűz hajadont evett meg früstökre.
Ezenkívül nem hasonlít semmihez és senkihez.
De a sárkánnyali hasonlat is csak olyan, hogy ha nem a sárkány falta volna föl a szűzeket, jobban hasonlítana a szelíd bárányhoz, - mely harmatos zöld füvet legel.
De nem; hisz ő nem a saját eszméivel táplálkozik!
*
Hogyan lett képviselő, azt csak a zombori pince mondhatná meg; hogyan lett biztosi tanácsos - annak sincs története. Az egyesült ellenzékből is kellett kinevezni valakit, s miután Beniczky Ferenc nem akart Szegedre jönni, hogy hogy nem, Tisza Kálmán szeme Szemző Gyulán akadt meg.
Szemző Gyula elfogadta a tanácsosi állást, mert őneki tökéletesen mindegy, akár Budapesten hallgatni, akár Szegeden hallgatni.
S az a különbség mégis csak megvan, hogy ott öt forintért, - itt meg tizenöt forintért hallgat az ember.
*
Csendes, jóakaratú ember, aki nem mosatja és varratja ugyan ingeit Párizsban, mint Gorove István, hanem a hazai mosónőkkel és varrónőkkel, - de azért tökéletes gavallér az utolsó gombig.
Járása méltóságos, kimért és olyan lassú, mintha már előre predesztinálva lenne, hogy nem jut messzire.
De ő nem is akar messzire jutni.
Meg van tökéletesen elégedve azzal is, ha szavazáskor neve a »nem«-mel szavazók között nyomtatva jelenik meg a lapokban.
Vagy azt sem bánja, ha az absentesek között is: mert az a kevés dicsőség, amennyi neki kell, mindenütt megterem.
S neki tetszik az, hogy aki e nevet hallja: Szemző Gyula, - tűnődve kérdi önmagától:
Vajon ki lehet az a Szemző Gyula?
*
A »győri Takács-eset« óta semmi sem lehetetlen többé a világon.
Megeshetik, hogy Szemző Gyula is szerepelni fog még.
Sőt Gromon Dezső sem lévén örökkévaló, történhetik, hogy Szemző lesz a Bács-Bodrog megyei főispán.
Titkos gondolatai közt ott is szerepel e néma vágy...
Képviselői mandátuma tehát arra nagyon jó, hogy odafönn megszokják arcát a kormánykörök, odahaza pedig elszokjanak tőle.
Hogy az egyesült ellenzék melyik árnyalatához tartozik, az egykori disszidensek híve-e vagy a konzervatíveké, azt voltaképpen kitalálni nem lehet.
Egyelőre tájékozásul annyit, hogy se nem hordott, se nem hord monoklit.
Vannak dolgok, amik ha igazak is, mégsem valószínűek, ilyen például, hogy Horváth Gyula röpiratokat írt, és ismét olyanok, melyek ha nem igazak is, mégis valószínűek, ilyen például, hogy Szemző Gyula is ad valamit magára.
Ha Szemző Gyula ad magára valamit, akkor ő végtelenül hálás lehet Tallián Béla és Bakay Nándor iránt.
Az ő példájukból pedig elnéző énirántam - amiért fény helyett csak árnyat konstatáltam benne.
Mert Tallián Bélán bizonyul be, hogy nem mindig az igazi érdemé az elismerés, s Bakayn, hogy nem mindig a tevékenység a leghasznosabb.
*
Máskülönben Szemző Gyula egyike a legszeretetreméltóbb embereknek, akit mindenki becsül és tisztel, komoly, férfias és nemes gondolkozású.
Szegeden nem sok vizet zavar, működéséről nem tudunk egyebet, mint azt, hogy egy nagy szüretet rendezett a királyi biztosék számára Zomboron.
Különös érdeméül fölhozható, hogy a »Függetlenség«-et járatja, - de nem ír bele.
A színházba szorgalmatosan jár - de az előadásra nem figyel.
Legfontosabb mozzanat életében, hogy egyszer minden ok nélkül leborotváltatta a szakállát.
A zomboriak nagy változást jósoltak e változásból. De semmi sem történt.
S a zomboriak ezt sem bánták; Szemző már hozzá szoktatta őket a csalódásokhoz.
Még csak azt jegyezzük meg róla, hogy a »fekete ház«-ban lakik, s hogy gyakran mereng, ábrándozik az ablaknál.
Az úszó felhőket nézi... amint összegomolyodnak, a végtelen világűrt, mely kibékíti önmagával.
A merengések egy ilyen percében, midőn gyémánt gyűrűjével álmodozón zörgetette az ablak üvegét, kedélyesen szólítja meg egyik kollégája:
- Miért nem karcolod rá a nevedet?
- Minek? - kérdi megrezzenve Szemző.
- Hadd tudja meg az utókor, hogy te is Szegeden voltál.
Van valami rejtélyes az ég alatt és a föld fölött, amibe a tudomány bele nem hatol, amit az elme föl nem érhet, ahova a tudat mécsének fénye nem világít, van valami megfoghatatlan, megdöbbentő, hogy miként lehetett Komjáthy Béla nevezetes ember!
Pedig ő az, nevezetes ember, kapacitás a szélső balon, renomírt ügyvéd, publicista, kitűnő júrista, híres demokrata és nagy gentleman. Azaz mindenki annak tartja, s ez a tudalom mint valami chlumi köd terül el terebélyes alakja fölött, s remegésben tartja a fölületességet, gúzsba kötve a kételyt, láncon a harapós irígységet.
Már két országgyűlés óta ül ott a házban, s abból az anyagból van gyúrva, melyből az örökös képviselők. De ha véletlenül kimarad, bizony nem esik nagy kár miatta.
A csillag-rendszer járni fogja a maga útját, a mező azontúl is hol fakó lesz, hol zöld, a parlamentek »igen«-je, »nem«-je belezúg az események folyásába, a csaták vérvilágába, de Komjáthy nem fog hiányzani seholsem: ő, kinek alakja annyi űrt betöltött, nem fog hagyni semmi űrt maga után.
*
Azt mondja Eötvös Károly, hogy Komjáthynak legkomolyabb tanulmánya az ő adomái.
Horváth Gyula meg azt állítja Rónay Béláról, hogy annak egy-egy jó mondása többet ér huszonöt Komjáthy-adománál.
Mármost tehát csak a Rónay jó mondásait kellene ismernünk, hogy következtetést vonhassunk a Komjáthy tanulmányaira.
De én istenem! - mikor Rónay Béla mindig éppen akkor hallgat el, mikor a jó mondásai következnének.
Mióta Pálfy Ferenc lett »helyettes jó öreg«-gé Szegeden, azóta Komjáthy az egyedüli »táblabíró« a Tisza Lajos udvarában.
Egy reminiszcencia a negyvenes évekből... egy cifra tarsoly a »fokos fénykorából«, melyet a hazafiúi etikett kedvéért akasztott a belügyminiszter a királyi komisszárius nyakába.
Az emberek azt hitték, hogy az a tarsoly európai eszmékkel van tele. A királyi biztos is azt hitte.
Pedig a tarsolyban csak mogyoró volt - a Csernátony-féle lyukas-fajta.
Aki még nem látta Komjáthyt, az nézze meg a Nemzeti Színházban VI-ik Henriket, és látni fogja Falstaffban nem Szigethyt, de Komjáthyt.
Aki pedig nem evett lyukas mogyorót - az rendeljen magának fokhagymás rostélyost majonézzel keverve.
S az is Komjáthyt fogja élvezni.
*
Miután, dacára ellenzéki voltának, belépett a biztosi tanácsba, nem lehetek iránta szelíd.
S igazságosnak kell lennem, hogy szelíd ne lehessek.
Pedig Komjáthy, éppen mert ellenzéki ember, ahhoz van szokva, hogy tenyerén hordja a közvélemény. Úgy is van, csakhogy maholnap szatíra lesz a tenyéren hordás is. És jóformán csakis olyan értelemben fogja azt elmondhatni, mint a haldokló Uhland, kit egyik barátja éppen akkor látogatott meg, mikor betegápolónői egyik ágyból a másikba helyezték át.
- Hogy érzed magad, öregem? - kérdé a látogató.
- Nos, pompásan... - mondá keserű humorral. - Amint látod, még mindig tenyerükön hordanak az asszonyok.
A közvélemény tenyere is olyformán mozog már Komjáthy alatt, mintha egy nagyot akarna ütni rajta.
És Komjáthy érzékeny ember, akinek ez nagyon fog fájni. Túlságos érzékenysége és hiúsága a két legnagyobb hibája, amik őt abban akadályozzák, hogy valaha számottevő államférfiú lehessen.
A külsőségek folytán emelkedett, a külsőségek közt fog mozogni örökké, s a külsőségek fogják megölni. Ez az ő fátuma.
Mint a planéta, mely más égitestektől nyeri fényét, ő is a Verhovay által ráöntött fényben úszik. Ez az ő szerencsétlensége.
Saját erejéhez hozzá nem nyúl, érzi, hogy van ereje, de nem tud vele bánni; tartogatja, mintha gazdálkodni akarna vele, és nem jön rá, hogy az erőt megnöveli a minden más egyebet elkoptató használat. S ez az ő gyengesége.
*
Itt a szép Alföldön hallottam. Egy szegény szegedi parasztasszony mondta: »Elpusztul az a ház, amelynek pávája és jegenyefája van.«
Tisztelettel kaptam le fejemről a kalapot, úgy hátba ütött ez a mondás. Szegény parasztasszony, de okosat mondtál!
Századok baját, hibáját festetted le egyszerű szavaddal. Kerkápoly professzor minden tudománya csak félig ér ennyit.
A magyar luxus-gazdálkodás elleni népies szólam ez, átgyúrva izmos képbe.
S e kép, amint tovább átvisszük, mindenhova beilleszthető, még a képviselőházba is, ahol az úgynevezett »luxus kapacitások«, a nem gyümölcsöző talentumok vannak túlsúlyban.
Ezek közé tartozik Komjáthy Béla is. A jegenyefák és pávák közé.
Természetes eszét juxokra használja. Vannak eszméi, de ő azokból teóriákat farag, s teóriái mint valami birkózó medvék, egymást gyűrik le, amint sűrűn változnak, de a teóriák egyikébe sem kíván életet lehelni, forr mindig, de nem azért, hogy kiforrja magát, hanem hogy a saját privát passziójára mindig forrjon.
A vére kék, nagyobb arisztokrata Tiszánál is, undorodik a demagógiától, s mégis jól érzi magát pártjában, mert nem néz le a víz fenekére.
Fiatal ember még, alig harminckét éves. Azért is hagyta magát olyan hirtelen elcsábíttatni az által a szép istenasszony által, akinek »Népszerűség« a neve. Pedig ha jobban nézné, megláthatná, hogy biz annak nagyon szeplős az arca.
Az istenasszony csak úgy véletlenül botlott bele Komjáthyba - mert éppen Verhovayhoz állott közel; a kassai toaszt-ügyben ő védelmezte.
Komjáthy tehát azért lett népszerű, mert egy védbeszédet tartott.
Egyszer aztán az történt, hogy Mileticset elfogták. Az is Komjáthyt kérte föl védelemre. El nem fogadta.
S ekkor Komjáthy azért lett népszerű, mert nem tartott védbeszédet.
Íme, hogy azért is lehet érdemeket szerezni, amit nem tesz az ember!
Hja! Tudni kell eltalálni!
*
Az esetlegesség és a jó szerencse vette föl aranyos szárnyaira. (Nem is bírná valamelyikük egyedül.)
A legutóbbi szomorú esetnél még a télikabátja is nevezetes lett. A szegény Verhovay vérborított testét azzal takarta le, mikor a párbaj színhelyén összeesett.
Azóta az a kabát is nemzeti ereklye.
És hiába, Komjáthy van benne a kabátban.
*
Az országos dolgokban Komjáthy a kulisszák embere. Tagja a Verhovay-Szalay-Mednyánszky ligának. S ha valaha Verhovay-kabinet lesz, övé lesz az igazságügyminiszteri tárca, ha ugyan be nem elégszik mindenkorra azzal a tizenkét tárcával, amit mint biztosi tanácsos innen fog elvinni emlékképpen a kollegáktól.
A kulisszák mögött nagy dolgokat sző Verhovayval. Zászlót szeretnének kibontani, melyre a párt purifikációja volna fölírva, - de attól félnek, zsebkendő lesz belőle, ha kibontják. Többségről álmodnak, s alusznak, hogy álmodhassanak.
És mégis, az intenció nemes és dicséretre méltó. Kérdés, van-e elég erejük a kivitelhez.
Nincsenek tisztában az eszközökkel.
Ha a függetlenségi párt arra kell, hogy az utókor számára megőrizze nemzedékről nemzedékre Magyarhon függetlenségének eszméjét a maga szűz tisztaságában egész addig, míg üt az óra, s fehér galamb csőrében hozni fogja a függetlenség zöld ágát; vagy míg üt az óra, amikor át kell adni ez eszmét újra földből nőtt hadseregek lobogóira; ha erre kell a függetlenségi párt, akkor jobb, ha kicsiny, de válogatott párt ad életet ez eszmének a parlamentben, akkor nem szükség kerületről kerületre járni s csellel, fortéllyal minél több egyént (bárminők legyenek is azok) hozni be a függetlenségi párti padokba.
Vagy pedig az a cél, hogy most mindjárt többségben legyen a szélsőbal s ez esetben nem szabad űzni e merev politikát, mely kizárja a kormányképességet, s mely többségre találva bizonytalan kimenetelű zavaroknak vetne ágyat.
Komjáthyéknak majoritás kell. Éspedig kell minél előbb. Arra törekszenek, mert nem hiszik, hogy elérik. Ők komolyan csak a párt-szaporodást kívánják, hogy szerepelhessenek.
S a párt purifikációja is csak a párt tekintélyének emelése végett képezi törekvéseiket. A párt tekintélyével az övék is emelkedik.
Hogy a nemzet sorsának forgandó kereke ebbe a vágányba zökkenjen bele, arra nem iparkodik a Verhovay-Komjáthy liga, mert akkor azon törnék a fejüket, hogy a »függetlenségi párt« programját mindenekelőtt kormányképes mezbe öltöztessék.
Csakhogy akkor el kellene felejteniök a Komjáthy kedvenc nótáját, melyet a palócoktól kölcsönzött, s melyet a népszerűségről énekel:
Vasas kocsin járok én oda...
Vasas kocsi, réz a, réz a szögeji,
Feteklik a rózsám szemeji.
Ha nem vasas kocsin rohannának a népszerűség után, lassabban érnének ugyan oda, de aztán elmondhatnák, hogy »helyén vagyunk«.
*
Komjáthyról kevés rosszat lehet mondani, de jótulajdonsága éppen nincs. Még az az egy sem, hogy nem zsurnaliszta. Bele-belekontárkodik ebbe a mesterségbe is, s amit az országgyűlésen elhallgat, a sajtóban potyogtatja el.
Pedig sokkal jobb lenne ránk nézve is, rá nézve is, ha azt mondaná el az országházban, amit a sajtóban elhallgat.
Szokásaiban semmi sem zavarja meg a világon. Boldog ő pipái, kostökei között. Kevélven fut át szeme jogi bibliothékáján, melyben van egynéhány raritas és antiquitas is, s amint kinéz könyvtárszobája ablakán a ködben úszó budai hegyekre, nagy füstmacskákat eregetve száján, el-elmereng azokon a boldogtalan embereken, akik azokat a könyveket valamikor el is olvasták.
S ilyenkor kedélyesen pödri bajuszát és ravaszkásan mosolyog.
*
A szegedi királyi biztossághoz a szélsőbal részéről ő és Bakay neveztetett ki a tanácsba.
Sok remény fűződött Komjáthyhoz.
De Komjáthy szerencsétlenségére megpillantotta itt a Tallián Béla fehér kabátját Rónay Bélán, máskor pedig Rónay Béla fehér kabátját Tallián Bélán s így kiáltott föl:
- Viseljük az egymás kabátját!
S azóta Komjáthy Béla is a többiekkel egyszínű ruhát öltött, s egy csöppet sem látszik meg rajta, hogy szélsőbali.
Ő úgy fogta föl a dolgot, hogy itt utóvégre is nincsen politika, s ebben igaza is van, s hogy a gavalleritás azt követeli, ne vessen gátat a királyi biztos intencióinak, - és már ebben nincsen igaza.
Magában véve az, hogy a különböző országgyűlési pártárnyalatok illő arányban vétettek föl a biztosi tanácsba, mutatja, hogy az opponálás nincs kizárva; egészséges élet valamely testületben oppozíció nélkül nem lehet.
De különben is laza fölfogás, hogy a királyi biztost az opponálás akadályozná valamiben: a törvény gondoskodott arról, hogy minden akadályon egyetlen tollvonással túltegye magát.
Az oppozíció arra lett volna hivatva, hogy Tiszának eszméket adjon, s az ő eszméi is mintegy keresztülszűrődjenek rajta. De Tiszának hiányzott ez az eszköze, s valóban sokszor fölkiálthatott volna Richarddal (kivált, hogy Bakay is mindenre igent mondott):
»Egy országot egy ellenzéki szóért.«
És Komjáthy meghallotta volna Tisza szavait, és nem mondta volna hogy
»Itt vagyok én.«
*
Miért hallgatott Komjáthy? Talán azért, mert semmi mondanivalója sem volt.
Lehet; de csak azért nem volt mondanivalója, mert nem gondolkozott, mert pihentette az eszét, s beállott »kéz«-nek.
És nem gondolkozott azért, mert ő egy Komjáthy, s mert Tisza Lajos egy Tisza. Egyik is úr, másik is az; perfekt gavallérok, akik ugyan ellenfeleknek vallják magukat, de egymáshoz közel, éppen mert ellenfelek, kellemesek igyekeznek lenni egymásnak. Ez a raison!
S ez a raison a mi megölő betűnk még sok, ennél nagyobb dologban is, ez az oka az országgyűlési merev és ferde pártállásoknak, ez alkotmányos életünk nehézkességének, s még a korrupciónak is. A raison, mely megköveteli, hogy hű államtitkárja hibái fölött szemet hunyjon Tisza Kálmán, a raison, mely megkívánja, hogy Szapáry, Trefort sat. el ne ejtessék, a raison, mely azt diktálja, hogy akivel elindultunk, azt el ne hagyjuk.
Pedig mi nem gavallérokat akarunk, hanem politikusokat, nekünk államférfiak kellenek és nem gentlemanok. Jó azoknak a turf is.
Komjáthynak vagy voltak eszméi a városalkotáshoz, vagy nem.
Ha voltak, mért nem mondta el őket, mért nem igyekezett azokat hullámzásba hozni, s megkísérteni az érvényesítést?
Vagy nem voltak eszméi a város alkotásához, és akkor minek fogadta el a tanácstagságot?
Ez alternatíva. Nincsen alóla kibúvó.
Mert a mameluk képviselő vállalhat hivatalt; őt megilleti a - jutalom.
De az ellenzéki embert idegen táborban csak a munka menti.
Tallián Bélának csak születni volt nehéz. A többi azután könnyen megy neki. Serkedező bajusszal lett szolgabíró, ugyanezzel a serkedező bajusszal biztosi tanácstag, s nem volt rá más jogcíme, csak az a serkedező bajusza.
Torontál megyének ő a legreményteljesebb szülötte, s úgy lehet, nemsokára alispánja.
S ezzel van leginkább konstatálva Torontál vármegyében az ínség.
*
Mikor Tisza Kálmán a biztosi tanácsot szervezte a pártárnyalatok szerint, hat képviselőt kívánt abba beilleszteni a miniszteri tanács, s három szakértőt.
E három szakértőnek került be Dobó, Tallián és Rónay Béla.
Hogy a tudomány és ismeretek melyik ágában szakértő Dobó, Rónay és Tallián Béla, azt eddig halandó embernek kisütni nem sikerült, de hiszen talán éppen azért lettek ők biztosi tanácstagok a szakértelem révén, mert a tudományukat tudták gondosan elrejteni a külső világ szeme elől.
*
Tallián Béla kinevezése azonban nem okozott méltatlankodást a közönség közt, mindenki belenyugodott, mert Tallián Béla szeretetreméltó fiatal ember, akinek jó modora van. Még akarva sem tud ellenségeket szerezni.
A szertelen elbizakodás, lényének egyik alapvonása, mélyen elrejtve a hamu alatt ég. - Azt nem veszik észre laikusok.
Azonfelül érdemei is voltak. Az árvíz alatt erélyesen viselte magát Újszegeden. A menekülők közt nagy rendet tartott, s az élelmezés körül ritka buzgalommal ügyeskedék. S általában egyike a jobb modern szolgabíróknak.
Nem hord cifra sallangos dohányzacskót s nem szí ezüst kupakos tajtékpipából, hanem - cigaretlizik.
Ruháit részint Ugron Gábor, részint Podmaniczky Frigyes mintájára varratja.
A gomblyukában többnyire virágcsokrot visel, s zsebében címeres zsebkendőt kikandikáló csücsökkel.
Férfi társaságban hallgatag: ritkán szól - de nem elég ritkán.
Jellemzésül még annyit, hogy majd minden kéthétben fotografíroztatja magát, s ilyenkor villogó szemekkel tekint bele a camera obscura éjjelébe s alázatosan mosolyog, mert azt hiszi, hogy az valami csontos mameluk feje - belülről.
Míg végre kikerül onnan a saját feje - kívülről.
*
Tisza Kálmán egyébiránt azt tartja, hogy Tallián is jó mameluk-palánta.
S sietett őt elültetni a saját kertjébe.
De nehezen marad ott, mert természete, úgy látszik, könnyen megtűri a különböző talajokat.
Mondják, hogy alispánná leendő megválasztása esetén Tisza Lajos már ki is szemelte utódját - Rónay Jenőben.
Ami elég eredeti gondolat tőle: mert egy Rónay igen kevés a biztosi tanácsosi teendőkhöz.
Kettő azonban, félek, sok lesz.
De nem azért kevés egy, mintha még egy másik is kellene, és nem azért lesz sok a kettő - mintha egy harmadiknak is nem hagyna elég tennivalót - »egy« helyett.
*
Haját fején középütt elválasztva viseli, kezén karperec csillog, s erről mindenki azt hihetné, hogy »nőnemű«, ha a tanácsülésekben a legfontosabb kérdésekben ki nem tűnnék, hogy »semlegest«.
Semlegességét gyengesége okozza.
S e tekintetben hasonlít Jankovichhoz, azzal a különbséggel, hogy Tallián még gyenge, Jankovich pedig már gyenge.
Míg Pillich be nem jutott a tanácsba, addig Tallián volt benn a legszebb, most azonban csak a legszolídabb.
Pillich pedig úgy jutott be a tanácsba, hogy valaki egyszer beárulta a királyi biztosnak, miszerint valahol nagyon élesen megtámadta a biztost és embereit. Elmondott rájuk minden rosszat, amit csak össze lehet szedni egy kalap alá.
Tisza Lajos mosolyogva jegyzé meg:
- Megindító ragaszkodás! Mihelyt üresedés lesz, mindjárt kinevezem.
- Hogyan, kegyelmes uram? - kérdé meghökkenve egy udvari úr.
- Úgy, hogy Pillichet ismerni kell. Én már informálva vagyok. Sosem úgy beszél, ahogy érez.
Ezt pedig azért hoztam elő, hogy fölemlíthessem, mennyivel önállóbb Tallián, ki mindig úgy beszél, ahogy érez. S úgy érez, ahogy Tisza beszél.
*
A biztosi tanács üléseiről jegyzőkönyveket is vezetnek. Ártatlan mulatság ez a hosszú délutánok eltöltésére.
Egyszer egy ilyen jegyzőkönyvbe külön vótumát kívánta Komjáthy fölvétetni.
De már ezt nem engedi Horváth Gyula. Úgyis régen csépelt már agyon ellenzéki vágyakat. Gusztusa jött tigrishúsra, s heves szpícselés után leszavaztatta Komjáthyt. Aminthogy nem is arra való a hiteles jegyzőkönyv, hogy abba az legyen beírva, ami történt, mert hiszen arról van anélkül is elég tanú, hanem az legyen benne, ami nem történt.
A jó Tallián Béla szíve megesett Komjáthy vereségén, s méltatlankodva mondá:
- Ugyan, már miért ne írhatná be? Csakis ott maradhat meg az örök titoknak, hogy külön voksolt!
Ha megtörtént, ez volt eddig Tallián Bélának a legjelesebb szónoklata.
*
Tallián Béla tagadhatatlanul kiválik a dzsentri fiatalsága közül, ha nem is az esze által, de ami ezzel nagyon fölér, igyekezetével, szorgalmával, jellemével és komolyságával. Mind megannyi kitűnő tulajdonok, amikhez ha hozzávesszük jó hangzású nevét, vagyonát, szereplése már ily fiatalon is indokolt, s kétségkívül szép jövő áll előtte.
Fődolog, hogy könnyen szerzett sikerei el ne szédítsék, mert a közpálya még azoknak is, kik nagyobb előnyökkel lépnek arra, nagyon göröngyös út. Ezer tüske vérzi meg lábukat.
Talliánt a szerencse vette szárnyaira... ő még eddig mindig csak röpült. Hanem véges-végig ritka halandó utazik a nagyság felé ezen a forsponton.
Ha egyszer ő is lemarad arról - majd akkor lássuk, mekkora ember.
Eddig két érdemkeresztje van, de igen kevés érdeme arra nézve, hogy sohase legyen érdemkeresztje.
S ez a legnagyobb baja.
Mert mi lesz a nemzetből, amelynek már ifjúsága is konzervatív, s a hatalom fényénél melegszik?