Olvastuk, hogy Munkácsy a kis Vadnay Margit kisasszony falegyezőjére, midőn Vadnay Károlynál látogatást tett, néhány zseniális vonással oda karikírozta a saját arcképét.

Hasonló lehet e karikatúra ahhoz, melyet a mai »Üstökös« közöl.

Denique, hogy mégiscsak nagy csodákat élünk meg! Ez az Üstökös is hogy megjavult, mióta a »Hon«-ék ereszének örökös árnyéka alul kikerült s amióta egy kis napfény süti. De iszen mégis derék gyerek ez a Szabó Bandi!

Ha így halad a lapja, még megélhetjük, hogy az utolsók lesznek elsőkké.

De nem is annyira az Üstökösről van itt szó (aki meg akarja olvasni, vegye meg), mint inkább a benne közölt képről, melyet 1874-ben maga Munkácsy Miska pingált bele az írói körben, mikor Szana Tamás eleibe tolta a vendégkönyvet, hogy írja bele a nevét.

- Barátom - mondja Miska szerényen -, az én nevem nem sokat ér aláírva, nem vagyok én Rothschild, hanem ha odapingálok valamit, az mégis többet ér, mintha Rothschild pingálná.

- No, hát rajzolj oda engem - szólt Szana Tamás. Ebből világosan látszik, hogy se Prém, se Zichy Jenő nem voltak jelen, mert akkor ők mondták volna ezt.

Munkácsy ránézett Szanára és élcelődve jegyzé meg:

- Ha én téged ide rajzolnálak, Tomy, hát akkor ez az egyetlen képem nem lenne maradandó, - mert te azt okvetlenül kitépnéd és hazavinnéd, hát én téged inkább ide nem rajzollak, Tomy, hanem hol az a penna... így ni, jobbra egy vonás, keresztbe egy másik, aztán ez a kriksz-kraksz... ahun ni - a saját arcképem.

S oda is volt teremtve azon módon, amint látható - s azóta senki se bámulta meg többé Klićet, aki pedig nagyon kitűnő mester az ilyenekben. Tudjuk, hány százféle változatban repíti le a jó Patay Pista bácsit, néha csupán egyetlen vonással, vagy Csernátonyt csupa háló-szálakból.

De hány meg hány elszórt emlékei lehetnek még Munkácsynak itt-ott, amik most mind kikerülnek a homályból.

Régi ismerősök mohlepte papirosokat találnak meg az ő ákombákomjaival. Ezek is értékesek most.

S ha sokan voltak sokáig, kik nagyságában is gáncsolódva keresték a kicsiséget, ma tán, ha az első abc-é irkája kerülne elő, abból is a nagyság nyomait keresnék.

A művész pályájának is, mint az éremnek két oldala van, az egyiken a korona, a másikon a kereszt.

Boldog, hol a korona fordul felülre s láthatatlanná teszi a keresztet.

A múltkori jelmezbálon Munkácsy nagy érdeklődéssel nézte a különböző jelmezeket. A kínait apró szemeivel és varkocsával, a francia diplomatát, akinél azonban különb diplomatának néz ki Gonosz Pista is a »Falu rosszá«-ból. Az asszonyok... nos, az asszonyok mind jól néztek ki, s ezek mégis tetszettek Madame Munkácsynak. A mi Miskánk hű maradt magához s legnagyobb előszeretettel nézte a »betyár«-t.

De biz az a betyár is nagyon különös betyár volt s jobban beillett volna a Krisztus képhez a farizeusok közé, mint a tündérszép magyar pusztára.

Csak a fokosa volt egészen kifogástalan, azaz hogy igazi kis remekmű. Nemcsak maga a fokos készült fényes sárgarézből, de a nyele is azzal van befuttatva s tulipánvirágok rajta szögekkel kiverve.

Ahogy ezt a fokost meglátta Munkácsy, mindjárt megirigyelte a gazdájától. Hiszen tengernyi a dicsősége, három világrész zengi a nevét, nem is ér már ehhez képest semmit, ami még a többi embernél van, kivévén ezt az egy cifra fokost, mert ez már mégis valami.

Szóba is állt mindjárt a gazdájával, s mint egy jó diplomatához illik: elkezdte nézegetni és dicsérni a jellegzetes magyar jószágot. Hej, de nagy effektust csinálhat egy ilyen szerszám a leányok előtt, ha deli parasztlegény szűre alul csillog ki! Miska sóhajtott! Ki tudja, miért? Meglehet, most meg már azt a képzeletbeli parasztlegényt irigyelte.

A jelmezbáli betyár szerette volna odaajándékozni a fokost a művésznek, de nem volt az övé, ő is csak kölcsönkérte egy Vácon lakó barátjától.

De volt benne annyi figyelem, hogy másnap mindjárt megírta a fokos szerencséjét a váci barátjának.

Nagy híre kerekedék erre híres Voác voárosában a réznyelű fokosnak, s általános lett a vélemény, hogy oda kell adni a művésznek.

S amint ez egyszer ki lett mondva, úgy jártak a váciak, mint a Jókai híres oláh bojárja, kinek egész fényűzése egy tökmagból eredett, ugyanis egy olyan nagy tök nőtt meg a bojár kertjében, hogy elhatározta, hogy odaadja a szultánnak, de hogy üresen ne küldje, tele töltötte arannyal, a szultán erre egy arany kaftányt küldött a bojárnak azzal a parancsolattal, hogy viselje. Viselte is, de már ehhez nem használhatott bagariabőr-csizmát, csináltatott hát fényes ruhákat, de most már ezekben a ruhákban nem ülhetett fel a fakó szekerére, hintót hozatott, a hintóhoz palota kellett, a palotához cselédség.

Hát Vácon is így indult. Vigyük el a fokost Munkácsynak, de mivelhogy egy ember nem viheti, válasszunk küldöttséget.

Választottak nyolc embert.

Nyolc ember egy szál fokoshoz! Ez már mégis nevetséges lenne így!

Hogy üres kézzel ne menjünk, vigyünk neki még valamit.

Addig tanakodának, töprenkedének, míg végre Kalencsik István szűrszabó ki nem találta az igazit.

Volt ugyanis Kalencsik Istvánnak két széke, egyik tábori szék, a másik egy karosszék művészi munkával készítve a fája, de hát még a többi!...

Hófehér szűrposztó a legfinomabb fajtájából, bevonva olyan hímzésekkel, hogy olyat a piktor se csinál: nefelejcsvirágok, piros rózsabimbók olyan üdén mosolyognak ott, mintha elevenek volnának.

Két évig csinálta roppant nagy fáradsággal azzal a föltevéssel, hogy ezeket a király fiának ajándékozza, ha az megházasodik.

De bizony volt még egy mellék-kikötés is az ügyes mester fogadásában, t. i. hogy ha a királyfi felesége barna lészen.

A királyfi semmit sem tudván a Kalencsik István uram eme sarkalatos »sine qua non«-járól, szőke királykisasszonyt hozott a házhoz - de nem is kapta ám meg a két széket.

Ma hozta fel mind a kettőt a váci deputáció Munkácsynak a fokossal egyetemben.

Miska nagyon megörült nekik, nem győzött betelni a nézésükkel, az asszonyság is megbámulta s még két ilyen széket rendelt, hogy egy egész garnitúra legyen az asztal körül mert mint a madame mondá, egy »magyar szobát« fognak berendezni Párizsban a házukban.

No, iszen csak az kellett még! Most mindjárt fölmerült férj és feleség közt az a casus belli, hogy melyiköknek a lakosztályában lesz a magyar szoba. Miska is, a madame is magáénak kívánja a »magyar szobát«.

Elérzékenyülve fogadták a kellemes ajándékokat s azzal az ígérettel bocsátották el a váci küldöttséget, hogy útközben, ha idejük engedi, kiszállnak a derék magyar városban, azután pedig újra tovább folytatták a kedélyes évelődést, hogy kié lesz a magyar szoba?

Mennyivel békésebb élet a pesti művészeké: akik sohasem vitatkozhatnak az ilyenek felett, mert rendesen - egyetlen szobában laknak.

Az elindulás volt talán a legérdekesebb mozzanata az útnak, mely valóságos diadalút. De a kellemes izgatottság, hogy ki jön, ki nem jön: egészen megszépítette a máskor annyira kellemetlen várakozást. Gyorsan teltek a percek, mert minden perc hozott valakit.

Mert úgy van az ilyenkor, hogy sokan ígérkeznek, de kevesen mennek. Biztos nem volt senki. Azaz hogy mégis, az öreg Teleki Sándor gróf. Neki elementuma az ilyen dolog, s ha már képes volt Kolozsvárról idáig jönni, bizonyosan elmegy Munkácsra is.

De a többi ember aztán mind meglepetés volt s köztük egy-két »szép« meglepetés is, mint pl. Röck Ilona, a Keleti kisasszony, Kelemen Malvin.

Jött az öreg Pulszky is tömérdek adomájával. Ne adja az isten, hogy ezek egy kupéba kerüljenek Telekivel, mert olyan verseny fejlődik ki köztük, melynek nem tudni ha nem lesz-e drasztikus vége.

Értjük pedig a drasztikus vég alatt a két excellens adomázó a verseny folytán kifejlődött abbeli túlhajtását hogy belemennek az olyan fajtájú adomákba is, melyek latinul vannak írva...

No, de azok a kislányok, akik meghallhatnák, majd csak elalusznak nagy gyorsan.

Kocsi kocsi után jött. Jaj, csak minél kevesebb nagy ember legyen!

Nem is jött se Jókai, se Gyulai. Pedig ez nem volna éppen mulatság nélküli.

A kis elfogadó teremben erős molyszag dúl: az utazó bundák kipárolgása, még ki sem jutottak a fővárosból, már is falusiassá teszik a levegőt.

- Gyere üljünk le - mondja az öreg Teleki, a csatalónak -, mit ácsorogjunk itt? Aki jön, itt lesz...

- Nem, én le nem ülök, mert még azt mondanák, hogy rossz lábon állok veled.

De csak mégis leültek s megadomázták a mai sanyarú viszonyokat.

- Könnyű neked, te szent birodalmi gróf vagy. S a te birodalmadra nem áhítozik Skobeleff.

- Könnyű Skobeleffnek, mikor olyan jó protekciója van, mint a cár.

- Hja, barátom, ma már minden állás nehéz és sanyarú, még a protegáló állása is. A múltkor beállít hozzám egy tíz év előtti inasom, hogy aszongya szerezzek neki valami állást.

»Nagyon szívesen, Pali - mondom neki -, milyet akarnál?«

Az én Pali fiam felhúzta erre a vállait s így szólt hanyagul:

»Hát olyasvalamit, ahol sok fizetés és semmi dolog.«

»Ejnye, Pali fiam, de nagy bolond vagy, hiszen ha én ilyen állást tudnék, magamat protegálnám bele, nem téged.«

Úgy eljött a tizenegy óra... mintha färbli közt volnánk.

Hanem iszen kevés híja is, mert a kártyák együtt voltak az egész tucat: csak a királyokból hiányzott, de ezeket a királynék pótolták, a felső ott volt mind a négy, az ászok és hetesek hiánytalanul, a skíz, a pagát és valamennyien.

A mindig figyelmes Tolnay egy első oszt. vasúti kupét adott a Munkácsy-társaság rendelkezésére. György Aladár sehogy sem akart felülni a fényes fotelekbe. Őbelőle, úgymond, ne csináljon az ő akaratán kívül nagy urat senki!

Ha az éj csak eltelt valahogy, semmi rendkívüli nem történt, hanem a hajnallal egyszerre óriás éljenzajra ébredtem fel.

- Hol vagyunk? - makogtam félálmosan.

Azonban megint lehunytam szemeimet azon hitben, hogy álmodom.

De nem volt álom, megnéztem klepszidrámat, fél hetet mutatott. Tehát Sárospatakon kellett lennünk.

Igen, ott voltunk, s a pályaudvaron óriási néptömeg hemzsegett s leírhatatlan lelkesedéssel éljenzé Munkácsyt. Ejnye, hogy nem átallják az embert felkölteni. Mire való már ez a nagy hazafiasság?

Zászlók lobogtak, orációk váltattak s virágcsokor nyújtatott át Munkácsynénak. A kedves menyecske álmos volt kissé, de nem lett volna párizsi nő, ki, ha csokrot kap, el ne veszítse az álmosságot. A virágillat üdébb a mosdóvíznél, s a dicsőség a legjobb törülköző kendő...

- Itt is. Már is? - rebegé az asszony elérzékenyülve. - Milyen ébredés, milyen szép ébredés!

- Még ez semmi, Madame! De egy deputációt már átaludott kegyed. Ezelőtt egy órával Szerencsen.

- Hogyan, istenem? És önök nem költöttek fel! Vigasztalhatlan vagyok.

- Bocsássa meg, de olyan édesen aludt s valószínűleg olyan édesekről álmodott.

- Eh, menjenek! Haragszom. Lehet is nekem valami édesebb, mint a valóság.

- No, ne búsuljon hát, ne duzzogjon... itt van az egész szerencsi parádé a zsebemben.

- Hogyan? Az ön zsebében?

- Úgy van, Madame! A tisztelgő deputáció, amint megtudta, hogy alszanak, azontúl lábujjhegyen járt - s írásba tette magát.

- Hadd lássam. Olvassa fel.

- Úgysem érti meg.

- Legalább a neveket. Szeretem hallani.

- Íme az üdvözlő irat aláírói. Nagy Ignác, Barabás János, Boros József...

Kilenc órakor Csapra értünk. Itt volt még csak igazán csapra ütve a lelkesedés. De nem is írom tovább, így fog ez már menni véges-végig, míg csak Munkácsra nem érünk... Azaz, hogy ott lesz aztán a haddelhadd.

»Tessék ibolyát venni!«

Ez az elkoptatott könyvcím (írta b. Podmaniczky Frigyes) jelenti a tavasz közeledését.

Az utcaszögleteken öreg asszonyok kosaraiban mosolyog reánk szép kék szemeivel a tavasz; üdén, de mégis bágyadtan néznek reánk e szemek, mintha még álmosak lennének s csak úgy erőszakkal nyitódtak volna föl - hajnal előtt.

Mert a virágoknak is vannak csalódásaik, nemcsak az embereknek. A mesterséges melegágy elhiteti velök télen is, hogy már tavasz van - s ha friss levegőre kerülnek, megperzseli őket a hideg, belehalnak.

Szegény piciny virágok, kik napsugár nélkül születnek s napsugár nélkül halnak meg - valamelyik úri kabát gomblyukában. Még boldog az, ki hófehér női keblen száradhat el édes illatot lehelve.

Van-e a virágoknak is géniusza? Van, kell lenni az istenek között egynek, a decorateur istennek, aki földíszíti tavasszal a világot, aki a színeket vegyíti, aki felügyel ezekre a gyöngéd teremtésekre, s aki megsiratja harmattal az idő előtt letépetteket.

De mégsem! Hiszen a föld adja a virágokat. S honnan van az, hogy egyszer csak a mezőn vagy a vadonban, hova emberi kéz nem ültet, hová madár se hozza el csőrében a magot, egyszer csak soha nem látott színű és illatú virágok borítják a gyepet? Ezek a föld új gondolatai. A földnek a poézise.

S ha mégis felügyelne Flóra ott fön az Olympuson s ha kis öntözőkannájával, fel s alá járva az égben, végignézegetné onnan a földtekét, bizonyosan csodálkoznék, hogy az idén hova lettek a virágok?

...Hát igaz is... hiszen mind elvitte Munkácsyné. Szerencse, hogy a tavasz kezdete van - mert hátha a nyarat kellett volna átélnünk virág nélkül?

Ami megmaradt, azok ezek a kis ibolyák. Tegnap születtek, ma elhervadnak.

A Jókai petróleumlámpája elbolondította egykor a ficust, s azok a levelek amelyekre rásütött, abban a tévedésben, hogy a délöv alatt vannak, olyan húsosnak, nagynak nőttek meg, mint ázsiai testvérei.

Az ibolyák fogják magukat és sokszor állnak bosszút a többi virágokért, elbolondítják az embereket, hogy már tavasz van.

S ezen a kölcsönös csaláson alapszik minden a világegyetemben. Mi, emberek megcsalunk mindenkit és mindent, még a virágokat is, s minket is megcsal minden, még a virágok is.

Akik a régi időket magasztalják, azok azt beszélik, hogy valamikor a cukor is édesebb volt, az ég is kékebb, a virágok is sokkal szebbek.

Persze nekik - mert fiatalabbak voltak. Én nem ösmerem el e tekintetben a hanyatlást, hanem annyi bizonyos, hogy a szép virágárus-lányok nagyon megváltoztak, mert most már sok helyütt fiúk a virágárus-lányok.

Egy-egy kis piszkos kamasz nyit be a nyilvános helyiségekbe a kis kosárkával, mely gyermeteg üde arcú lánykák kezébe olyan jól illett azelőtt.

E kis csavargók többnyire szemtelenek és visszataszító külsejűek. Rendesen valami vén banya szolgálatában állnak, ki egyik szögletben lesi, hogyan fogy a portéka. Több ilyen fiú van, kik ellepik a helyiségeket. De mind egyformák, sápadtak, véznák és görbék, mintha a penészben születtek volna.

Én mindig az utcán szoktam beszerezni a tavaszi napokban, szokott ibolya-csokromat, egy külvárosi sárga háznál, nagyszakállú vén Miklós huszártól. Az káromkodik ott már hat esztendeje és virágokat árul. Valaha pingálta a virágokat, az emberi bőrre, a piros vér-virágokat.

Egy kicsit pálinkaszagúak ugyan az ibolyák eleinte, de később legyűri az illat a szagot, s semmi panaszom ellenük.

Mikor a kávéházba megyek, már akkor megvan a csokrom s rendesen elkergetem a fiút:

- Ne szemtelenkedj! Eredj innen!

- De kérem, ezek igazi ibolyák - mondja szelíd, szomorú hangon.

- Igaziak? Hát ezek nem igaziak a gomblyukamban?

- Azok az üvegházban nőttek és az meglátszik, megérzik rajtuk. De tessék megnézni ezt a csokrot.

Egy nagy, gyönyörűen készített ibolyabokréta volt az, mely mámorító illattal bírt.

- Tessék tenni rá! Az első igazi ibolyákra. Egy szám egy hatos.

- Hát kijátszatod? No, jól van, hát itt a hatos.

Azután sorba járta az asztalokat, melyeknél így estefelé többnyire nők ülnek mindenféle osztályból, - de kevés kivétellel liberális gondolkozásúak.

Eladta a jegyeit csakhamar s kihúzták a nyerő számot. Az én számom volt.

Odatipegett hozzám rongyos kabátkájában szánalomgerjesztő mosolyával s átnyújtotta a nyereményt.

Csakugyan pompás ibolyacsokor. Megér testvérek között is két forintot, de mit tegyek vele? Elküldeni nincs kinek, hát csak nem cipelhetem a kezemben, mint egy vőlegény.

- Hé, megállj csak, gyerek! Fogd ezt a csokrot s add oda annak, a nők és leányok között, amelyik neked legjobban tetszik.

- Aztán mit mondjak neki?

- Semmit, te szamár. Mondd, hogy egy úr küldi, aki az imént távozott. Csak azt akarom tudni, melyik a legszebb vagy hogy milyen az ízlésed. Ha jól teljesíted a dolgot, még egy hatost kapsz.

A fiú némi gondolkozás után elvállalta a megbízatást s gondolkodva s inkább bámész, mint szemtelen arccal állt meg a női asztaloknál láthatólag habozva némely helyen.

Kétszer-háromszor is végigjárta az egész fényes termet, homlokára le volt rajzolva a küzdelem és a belső tusa, hol egy szőke, hol egy másik barna arc előtt.

Valódi élvezettel néztem a kis rongyos fiút s mikor közel volt, megbiztattam:

- Csak, rajta, ne félj, egészen a saját ízlésedet kövesd, a fényes ruha után ne indulj, akit te találsz a legszebbnek.

Elindult újra, s még soká láttam ólálkodni és sompolyogni a dámák között, míg végre eluntam az egészet s egy újságot kezdtem olvasni.

Egyszerre felzavart vékony sipító hangja:

- Odaadtam már, kérem!

- Mi az ördögöt? Hja, igaz, a bokrétát. Nos, hát kinek adtad?

- Egy kis lánykának - szólt félénken és elsápadva.

- Hol ül?

- Ott az ajtóküszöbön a kassza mellett.

- Micsoda? Az ajtóküszöbön ül? Hát miféle lányka az? Hadd lássam csak.

Felálltam s az oszlophoz közeledtem, ahonnan oda lehetett látni a konyhához vezető ajtóra.

Egy picike lányka ült ott, fejecskéje kockás gyapjúkendőbe burkolva, mely derakán át volt kötve. Lábain a cipők rongyosak voltak, s az egyik ujj amint kinézett belőle, olyannak tűnt fel, mint valami rózsaszirom.

Az ibolyacsokor ott volt az ölében s örömragyogó arccal bámulta azt s kis kezeivel tapsolt neki.

Egészen közel léptem hozzá:

- Kitől kaptad ezt a csokrot, gyermekem?

- A bátyám adta nekem.

- Hát a te bátyád a virágárus gyerek?

-- Ő az én testvérbátyám és azért adta nekem a virágot, mert azt mondja, itt én vagyok a legszebb!

- Bizony te vagy, kicsikém.

Nevetve hagytam ott a gyereket.

Hát mégis van még testvéri szeretet....! - gondoltam magamban. - A gyerekek még érzik melegen azt igazán... Van hát, nem mese hát...

Van - fűzém odább gondolataimat -, ez egyik legszebb példája, de ez is olyan, amelyikről nem lehet tudni, nem-e csupán üzleti élelmesség, hogy az ibolyacsokrot még egyszer eladhassa a kis csavargó?

»Hírhedett művésze a világnak...« E szavakkal zendült meg a költő lantja, mikor egy olyan fia támadt a nemzetnek, kinek lángelméje az egész világrészt megvilágítá.

Úgy dicsekedtünk mi azzal akkor, mint Anglia egykor a maga legnagyobb gyémántjával, eddig csak úgy félig-meddig volt a mienk.

S ő is érezte azt, hogy ragaszkodunk hozzá, egy darabig tartotta még magát, de aztán nagy kegyesen néha-néha mégis leereszkedett hozzánk, persze folyton éreztetve velünk, hogy mi milyen kicsinyek vagyunk hozzá képest.

De hát elég volt nekünk a fényből ennyi is. A szegény emberek vízzel főznek. Nem voltunk zúgolódók. Olyanok voltunk, mint az édesanya, ki nagy úrrá lett fiától mindent elszível, örül egyetlen nyájas szavának is anélkül, hogy eszébe jutna panaszkodni, hogy az egész szeretetére joga van.

S íme a sors, nem irigyelt meg minket ezért, hanem kárpótolt, - s még egy nagyobb gyémántot adott nekünk Munkácsyban: amelyik egészen a miénk legyen. Aki - miképp igen jól mondta az ország miniszterelnöke tegnap - hallgatott és nem hirdette hogy ő magyar, míg a fáradságos munkát végezte, de mennél feljebb emelte őt lángesze, annál hangosabban vallotta, hogy magyar.

Munkácsy a mienk. Az első dolga az volt a siker után hazajönni a koszorúért. Nem ért neki a külföld dicsősége, hódolata semmit, ezt szomjúhozta ő. Egy poharat, amit itt ürítsenek az ő egészségére magyarul.

Hazajött. Három hétig tartott a diadalünnep a magyarok országában, mikor az egykori asztaloslegény lábát idetette.

Álmodtuk ezt, rege ez, vagy igazán megtörtént? Amit magyar falusi házakban mesélgetnek, hogy a szegény fiú elindult világot próbálni, aztán királlyá tették, s végre hazajött látogatóba a feleségével. Otthon pedig olyan nagy volt az öröm az ő eljövetelére, hogy olyan dáridót csaptanak, még a sánta koldusok is könyökig vájkáltak a mákoscsíkban...

Bizony igazán tündér egy história...

Először a kép jött. A szent kép. Odamentek ahhoz a képhez a papok és hazavitték magukkal még erősebbnek a vallást. Odamentek a bírák és igazságot szíttak belőle. A gyermekek, akik megnézték, ismerősebbek lettek az élettel. Az aggok szívében fölelevenült a költészet. Hivőkké lettek a hitetlenek.

A falusi urak, akik a rákosi országgyűlések óta nem járnak erre a környékre, azok a jó magyar emberek, akiket »bocskoros nemeseknek« csúfoltunk azelőtt, mikor még csizmában jártak, akiket ki nem mozdít már a falujokból semmiféle potentát... se háború, se királylakodalom, mind eljöttek megnézni ezt a »mi piktúránkat«.

De hát mi történt? Felfordult a világ feneke Magyarországon? Hogy lehet az, hogy nemes és nemzetes uraimék, kik egész életükben nem vettek meg más képet, mint a nyíllal átvert szívű Máriát négy hatosért a gyermekeknek, most egyszerre rajongó műpártolók lettek?

Nem kell megijedni! Nem változott meg az ő természetük olyan nagyon. Nem lettek biz azok műpártolók, nem is vesznek meg képet soha (elég nekik az is, ami a Pesti Hirlap képes mellékletén van), hanem hát az történt, hogy minden magyar ember úgy érzi ezt a dolgot, mintha az ő tulajdon édes fia festette volna ezt a képet. Hát eljönnek csupa merő kevélységből. Dagadozik szívük a mellény alatt. Nem a műpártolók, nem a képnézők ezek, de a - magyarok.

Az egész nemzet örült. Az arisztokrácia, a laikusok, szakértők, a gazdagok és a szegények, s hogy teljes legyen a diadalünnepély: még a parlament is meghozta a maga hódolatát a művésznek.

Nem emlékszünk hasonló kitüntetésre. Soha még festő ilyenben nem részesült. Parlamentek, ha nem hivatalos alakban is, csak fejedelmeknek mutatták be a tisztelet ilyen impozáns nyilvánulását.

Hogy volt-e benne túlság, nem akarjuk mérlegelni.

Ki panaszkodnék azokra, akik túlságosan tüntették ki azt, akit mindnyájan túlságosan szeretünk?

De egyet mégis meg kell jegyeznünk, s ez az, hogy Munkácsyra nagy feladatokat szab ez a szeretet, ez a harsogó öröm. Ő adósságot visz magával, nagy adósságot.

S mi, akik ily fejedelmi módon tudunk jutalmazni és hitelezni ott, ahol kell, ne feledjük, hogy van egy nagy, nagyon nagy gyengeségünk, melytől talán egyetlen kis nemzet sem ment. Mi a nagy embereinket éppen úgy, mint a luxuscikkeket, a külföldről szeretjük importáltatni. Nincs önálló ítéletünk, s ha van, nincsen benne bizalmunk.

Ha tudunk lenni hitelezők - nem szabad maradnunk adósoknak.

Van még nekünk világra szóló nagy emberünk, kihez hasonló nagyokat, ha tán szült is valaha a magyar föld, de kimagaslóbbat sohasem, de aki nem tud festeni színekkel és ecsettel, amiket a külföld is megértene, hogy őt bevezetésképpen megkoszorúzná, aki fest, de szavakkal; szavakkal, amik csak a magyarnak érthetők és édesek, de tud festeni olyan képeket s festi már évtizedek óta, melyekben benne van a mi vérünk, a mi lelkünk, a mi álmunk, a mi szerelmünk - a mi hazánk.

Az a nagy ember, aki odaborult ennek a másik nagy embernek a szívére és megcsókolta, aki szerényen kísérte diadalútjában és örült neki tiszta szívből.

Az a nagy ember, aki itt volt és fogadta, mikor Munkácsy jött, s aki itt maradt, mikor Munkácsy elment, s aki itt is marad mindég köztünk.

Az a nagy ember, akinek az az utolsó emléke a közönségtől - hogy beverték a Stációutcai ablakait.

A szabadság születésnapja van. Harmincnégy éve már, hogy megszületett s még most is gyermek, még most is gyámság alatt van, s ha elgondolkozunk, és dobogó szívvel visszatekintünk az időre, mikor a bölcsője rengett, mikor betakargattuk, úgy óvtuk a széltől, mikor az altató dal ágyúk bömbölésében fölzúgott, mikor pólyáiból zászlók lettek, s mikor e zászlók alatt mellünket kitárva ellenségeinknek kiáltottuk oda kevélyen: »Gyertek hát, ha bántani akarjátok! Itt vagyunk és védelmezni fogjuk!«

Harmincnégy hosszú esztendeje, majdnem egy emberélet, de csak rövid rügyezési időszak a fának, melynek több ezer évig kell élnie! Nem kell tehát kétségbeesni; az elvetett mag, mely azon a napon kikelt, okvetlenül olyan terebélyes fává lesz, hogy a jövő generációk kényelmesen nyújtózhatnak az árnyékában. Lassan nő az, aminek nagyon nagyra kell nőni!

Ma harmincnégy éve! Bizony már sokat vénültünk azóta! Nem az a nap süt az égen, ami akkor! Most is csak tavasz van, az ébredő természet mosolya megmelegíti a szíveket, fölfrissíti a tüdőt.

Az emberek most is kimennek a szabad természetbe, nézik a porhanyós rögöket, amint kijönnek sütkérezni alólok az apró piros bogarak, fehér bárányok szökdécselve csörtetnek a mezőn, ahol vidám langyos fuvallat hirdeti, hogy halottaiból fölébredett. Kis füvek fakón tolják ki fejüket, a patak vígan csörög, az erdőben ezer madárhang csiripel, s a lelkekbe beszáll a fölséges, az andalító nyugalom.

Hej, más tavasz volt az akkor! Más március tizenötödike. A természet akkor nem suttogott, hanem ingerelt. Mintha nem is piros bogarak lennének azok, amik a rögöket ellepték, hanem piros vér. Nem fehér bárányok futkostak a mezőn, hanem az ősök támadtak fel sírjukból fehér lepedőkben kísérteteknek, tanítani az unokákat, mit tegyenek. Nem füvek voltak azok, mik kifelé tolakodtak a földből, hanem - kardpengék. A vihar haragosan zúgott, a patak dühösen morgott, az erdők száraz gallyai remegve csapódtak össze.

S aki beszítta a levegőt, valami csodálatos érzést szítt be vele, dacot, reményt, haragot, kevélységet és erőt.

Ez volt csak az igazi tavasz!

A természet ébredését észre sem lehetett venni. Félre bokor, erdő jött helyette. Ki ügyelne az olyan csekélységre, hogy a természet leveti a szokott téli gúnyáját és fölveszi a szokott tavaszit? Ösmerjük már mind a kettőt. Most nagyobb dolog történik. A világ kezd ébredni, most nyílott ki az egyik szeme: a szép Magyarország.

Nem értjük már meg ezeket a napokat ma! Elfásultunk, hidegebbek lettünk, mint ahogy nem érti meg a kihűlt szív: kedvesének miként lehetett olyan édes az első szerelmi vallomása. Talán el is ítéli azt a következményei miatt... de az emlék, ha elmosódik is, a szerelem tárgya: az emlék mindig édes marad.

Oh, a mi első szerelmi vallomásunk annak a szép istenasszonynak a lábainál, akit Szabadságnak hínak, tündéri szó volt, s az első elcsattant csók mámoros és részegítő.

Hogy is volt csak, idézzük vissza emlékeinkbe azt a napot, hátha még egyszer kigyulladna az arcunk, nem ugyan a lelkesedéstől többé, de az elpirulástól.

Hol vannak azok a fiatal emberek, akik akkor ott szónokoltak a fórumon, igazságot hirdetve, mely szívből jött, szívekhez szólt. Kik körülhordozták, nem a középkori véres kardot többé hanem az eszmét; hol vannak a fiatal apostolok. Talán már mind kihaltak, követőikkel egyetemben?

Nem! Az apostolok még nem haltak meg mindnyájan, hanem ott ülnek most már a »pápaszemes Pilátus« jobbján és a szép istenasszonyról, akinek udvarlói voltak valaha, tépik le sorba a ruhadarabokat. Pilátus tépi, ők csak megszavazzák. A szép istenasszony még mindig olyan szép, olyan fönséges, mert örök, de a ruha merő rongyokban csügg rajta.

A szép istenasszony ifjú maradt, de ők megöregedtek. De menjünk sorba az emlékek közt.

Hát abból a szegény öregből mi lett? akit akkor hozott át vállain a hazaszeretettől lázas tömeg a börtönéből öröm és lelkesedés között? Persze nagyon öreg volt már. Azóta meghalt. Hol a márványkő, mely e fényes nap ez eleven emlékének porait jelöli?

Ej, hiszen nem halt meg az öreg - hanem valahol a szegényekházában nyomorog, tengődik. Hogy is hítták csak? Ezer ember közül egy ha tudja már a nevét is. Ne is kérdezgessük.

És a vezér? Az imádott szónok, a szabadság oszlopa hol, merre van vajon?

A vezér? Miféle vezér? Minek ide a vezér, mikor minden úgy van jól, ahogy van.

A vezér is él még, valahol a hontalanságban, - de a nemzet, az az akkori, az a nagy, az a fölséges, az nagyot változott.

Vagy ez lenne az - és csak alszik? Március hűs szele míg megint megcsapja egyszer, s kinyílik újra az a csukott szem, az a haragos kevély szem, mely mindent lát, mindent észrevesz, mely mosolyogni, sírni tud, de amelyben villám is lakik.

Füst és füst. Tizennégy hosszúszárú csibukból gomolyog sötéten a felhő, mely eltakarja Jupitert... jobban mondva a Jupitereket, mert istenek ők egytől egyig, halhatatlanok, kérlelhetlenek, mennydörögnek és villámlanak.

Csak egyetlen emberi tulajdonság van bennük: nagyon kíváncsiak.

S mire lennének kíváncsiak, vajon most, midőn Krivosje már meg van tisztítva a lázadóktól, midőn Rohonczy mindent elmondott, amit tudott, sőt még azonfelül is egy keveset, ... mire lehetnének, mondom, kíváncsiak egyébre, mint arra, hogy ki nyeri el a száz aranyat?

Nyájas olvasó, ki idáig betűzted e sorokat türelmesen, bizonyosan megoldod saruidat, amint ideérsz, mert észreveszed, hogy az Olympuson vagy.

A »Kávéforrás« megteremtette a történelmi tradíciókat. Amilyen szent igaz az, hogy a lúd kukoricától hízik, a gyerek a tejtől nő, olyan bizonyos az, hogy naggyá csak a kapuciner mellett lehet az ember. A szellem tápláléka a kávé.

Ott szürcsölik az ambrózia-nedvet kéjes diskurzusba merülve. Társalgási tárgyuk olyan, mint a Jules Verne macskája, mely kidobva a Holdba lőtt golyó kajütjéből, ott kering örökké akörül, mint egy új mellékhold.

Vajon mi lehetne az a tárgy, ha nem az, hogy ki nyeri el a Teleki-féle száz aranyat?

Igen, ez most a kérdés. Durazzói Károly és Theodora jegyesek!

Durazzói Károly úr elevenen nem csinált annyi zajt, nem volt szülője annyi reménynek, annyi keserűségnek, annyi várakozásnak és szóbeszédnek, mint most.

Durazzói Károly kiemelkedett a homályból, s két hét óta kísért az Olympus alsó rétegein, mint olyan ember, aki ért a csízióhoz s elemeli a száz aranyat.

Nos, hiszen valamelyiknek úgyis csak el kell nyerni. Így rendelte azt el a megboldogult Teleki gróf; akképpen okoskodván, hogy inkább az ő akaratából adja azt ki a tekintetes tudós akadémia rossz darabnak, mint az ő akarata ellenére. Igazi úr volt. Lám a Karácsonyi kolléga hogy elhibázta!

Durazzói Károly mellett Theodora a jegyes.

E kettő között oszlik meg a figyelem. Chance-a csak ennek a kettőnek van.

Monsieur vagy a Madame?

*

Persze hogy nagy az izgatottság, amit a kiszivárgó hírek nagyban nevelnek.

A hírnök jő s lihegve mond:

- Győry Vilmos a Theodora mellett van.

A tizennégy csibuk egyszerre megáll okádni a füstöt. Mindenki abbahagyta a pipázást s kémleli a körben ülők arcait: Hajh, vajon melyik sötétedik el!

Új hírnök, új hírnek a hozója:

- A színész-bírálók a Durazzóit tartják a legjobbnak.

- Eh a színészek! Értenek is ezek ahhoz!

Azután néma csend áll be, vajon nem akad-e valaki, aki önkéntelenül felkiált:

- Oh, igen! Csakis a színészek értenek.

*

A titokzatosság, hogy ki írta a két kiváló darabot, a miszticizmus fényével önti el a csodálatos ismeretleneket.

Van ezerféle találgatás: »ki írta?«

A Pesti Napló pláne azon kezdi találgatni, hogy »ki nem írta?«

S azt újságolja, hogy Dóczi Lajos nem írta.

Hiszen olyan, aki nem írta, nagyon sok van, olyat sok ember tud mondani.

Hanem az volna a kapós újdonság, irodalmi körökben azt nevezni meg, aki írta.

Emellett aztán még sok más sarkalatos kérdés merül fel.

- A »szégyen-paragrafussal« adják-e ki, vagy anélkül?

- Valószínű, hogy a szégyen-paragrafussal.

- De vajon fölveszi-e dacára ennek a díjat?

Elhallgatnak. A füstkarikákat nézi mindenik gondolatokba mélyedve, ha van-e ugyan a világon olyan ember, aki ama bizonyos paragrafustól úgy megszégyellné magát, hogy ott hagyná az aranyakat?

Nincs, nincs, nincs!

*

Hanem, hogy egy kis komoly szó is vegyüljön e tréfálódzás közé, nagyon különös dolognak tartom, ha a lapok, mint ahogy az most történik - még a pályázat eldöntése előtt találgatják s fölfedni igyekeznek, hogy az emlegetett darabnak ki a szerzője.

Hát mire való akkor a jeligés levélke, az inkognitó? Ma az egyik kőnyomatú Váradyt nevezi meg a »Durazzói Károly« szerzőjének. Nincs igaza ugyan - és határozottan biztosíthatjuk, hogy a darabot más írta, de már maga az akarat, indiszkréciót elkövetni, megérdemli a megrovást.

Hiszen, ha a bírálók előre tudnák a szerzők nevét, sohasem esnének »imputaremek«.

Pedig ezek a pályadíjak éppen csak az imputaremek-re valók.

Olyan nekünk a József-napja, mint a zsidóknak a hosszúnap.

Minden hosszúnapon elvész közülök közhit szerint egy ember.

Közülünk meg minden József napon támad egy nagy ember.

Igaz, hogy a zsidóknak ez az elveszett embere aztán mindig megkerül, s az is igaz, hogy az a mi nagy emberünk aztán mindig elvesz.

Március tizenötödike! De van is már március 15-ike? A márciusi dolgoknak lejárt a kora. Se márciusi hangulat, se márciusi forradalom.

Ami még megmaradt eddig - az a márciusi sör.

Ezt még tisztelik és isszák. Híznak és butulnak tőle az emberek.

*

Hát ne is beszéljünk március tizenötödikéről - itt ebben az országban, ahol egy idő óta örökös április elseje van.

Nem a szabadság zászlóit hordozzák itt most, hanem az adóintő cédulákat.

*

Hanem hát nagy reformok még most is előadják magukat - az adóegzekúció terén.

Azaz iszen egyéb tér nincs is most már - csak az adóbehajtás.

Az összes államügyek ebben kulminálnak.

Jól behajtani az adókat, vagy rosszul behajtani, csak ez a kritériuma és biztos ismérve a státusférfiúnak. Az egyes kormányok is csupán ebben különböznek.

Igaz, hogy itt aztán vannak mindenféle finomabb nüanszok. Mert lehet aztán kitűnően, könnyedén, gyorsan, erőszakkal, erőszak nélkül - behajtani az adókat s könnyelműen, hanyagságból, elnézésből, gyengeségből, erélyhiányból, lágyszívűségből és desperációból be nem hajtani.

Eddig csak ennyi volt - de üdv a derék Szapárynak, most már őkegyelmessége egy olyan metóduson töri fejét, miképp lehetne behajtani az adót akként, hogy az adófizető közönség meg legyen elégedve a behajtással?

Biz ez nagy dolog, lássuk, hogy fog hozzá Szapáry!

*

Hát eddig így volt. Az adó-egzekúció beállított Szabó Jánoshoz. (Legalább is hetven Szabó János lakik Budapesten.)

- Ön Szabó János?

- Én!

- Tehát az urat egzekváljuk, mert adó- 20-frt hátraléka van.

- De hiszen én kifizettem az adómat. Itt van róla a nyugta, tessék megolvasni.

- Nix nuc! Azt minden ember mondhatja.

- De kérem, az írás bizonyít.

- Igenis, de ez az írás, amelyik az én kezemben van s éppen itt áll hogy ön még 20 forinttal tartozik.

- De hátha az más Szabó János?

- Hát akkor ön követelje attól...

Hiába volt minden földi argumentum. Kegyetlenül megegzekválták.

*

De éppen ezért született meg a reform. A pénzügyminiszter kiadott rendelete folytán következőleg intézkedett a polgármester:

Ha valaki az egzekválandó személlyel való ugyanazonosságát tagadja - a végrehajtás beszüntetendő s a vizsgálat megindítandó, ha vajon igazán nem az a személy-e?

Most már csak az fog fizetni, akinek kedve van hozzá.

Mert a névváltoztatások és cserék e tumultusában nincs az a hatalom, aki el fog igazodhatni, ha a »Nega, fiam«-féle elv jön divatba.

Egy Krampfner nevű úri embert az iránt kérdezték csodálkozva, hogy miért nem változtatja meg ő is a családi nevét?

- Hüm! - mondá az ravasz mosollyal - a világért sem. Összes hitelezőim nekem rontanának. Így nyugalomban élek elfeledve. Senki énrólam nem is képzeli, hogy még mindig a régi nevet viselem, el is felejtettek már - mindenki meg van győződve, hogy a Bocskay, Károlyi és Rákóczy familiákhoz tartozom - csak a figyelmét kerülte ki, utánam se néz az igazi nevemen - a bejelentési hivatalban.

Nem csoda hát, ha ilyen viszonyok közt elveszti a fejét az adóhivatal.

Azaz, hogy mégis csoda - mert már eleitől fogva fej nélkül való.

Ama fiatal szegedi leánykának, kit sokan megismertek a Munkácsy-ünnepélyekből s akinek szépsége nagy feltűnést keltett, húga volt a kis Gizike. Egy halvány, angyal arcú, szőke fürtű kis leányka, a »Gizi baba«, amint ismerősei nevezték. A Gizi baba nagyon okos gyermek volt és nagyon komoly. Úgy beszélt, úgy gondolkodott és cselekedett, mint az öregemberek, minket idősebbeket sokszor megkorholt a hat-hét éves gyermek, igen talpraesetten, ha valami helytelenségen rajta ért.

- Maga nagyon szigorú, kis »csorba«.

Mert csorba volt a kis Gizi, most jöttek az igazi fogai. De azért nagyon haragudott a csorba szóért s rendesen azzal revansírozta, hogy visszacsúfolt: »Maga meg fekete fogú!«

Gizi baba már a háztartást vezette otthon. Kis köténykéjéhez oda voltak kötve a kamra-, padlás-kulcsok, s egész naphosszat ott csörögtek; rendeleteket osztogatott a cselédeknek, korholta őket és igazságot tett közöttük.

Az irodalommal is foglalkozott. A »Fővárosi Lapok«-at olvasta és a »Pesti Hirlap«-ot.

- Hát hogy tetszik magának, kis csorba, a mi lapunk? - kérdeztem némelykor.

- Nos, tudja, fekete fogú, én nem sokat adok arra a csúf politikára, nem is olvasnám, amit maguk írnak - de tudja, a Béla végett, hogy a Béla is ír a lapba.

- És csak Béla végett? Hát én mije vagyok magának?

- Ej, menjen maga. Maga engem soha ki nem ír. Lássa, a »Fővárosi Lapok«-ban már benne volt a nevem kinyomtatva, mikor élőkép voltam, azért szeretem. De maguk mellőznek engem.

- Tudja mit, Gizi baba, ha vár egy kicsit, hát én is majd kiírom.

- Mikor?

- Ha férjhez megy! Hymen-hírt írok magáról.

- És előbb nem lehetne?

- Persze, hogy nem, ha csak akkor nem, ha bálba viszik.

- Szent Isten! Hisz az tíz év múlva lesz csak.

- Nem tehetek róla. De teljes lehetetlen más jogcímet találni rá.

A Gizi baba a fejét rázta, elgondolkozott kis homlokát összeráncolva.

Talán a jogcímen törte szép fejecskéjét. A jogcímen, mely olyan közel volt már akkor. A jogcím - a halál, mely - mint az újoncozó bizottság - évről évre angyalokat asszentál be az Istenke számára, s bizony a legszebbet, a legokosabbat s a legkedvesebbet az idén már nem akarta itt hagyni - elvitte magával.

Igaz, hogy nagy szomorúságot, mély gyászt okozott a kis Gizi baba a szüleinek, az ismerőseinek, még Searron bácsinak is azzal, hogy elment - de a mennyben bizonyosan örülnek neki.

(Az összes rendelkezésére álló források nyomán összeállította S c a r r o n)

Egészséges elméjű olvasók akármint törik is rajta a fejöket: az ellentétes, sokszor homlokegyenest ellenkező hírek között bizony nem találhatják el, miképp fogadták Szentpétervárott Európa Háry Jánosát, Skobeleff tisztelt barátunkat.

Azt mondják, hogy mihelyt hazaért, a cár azonnal elfogatta. Egy másik forrás szerint a cár nem fogatta el, hanem reggelire hívta meg.

Mi igaz, mi nem igaz, nem lehet tudni annál kevésbé, mert még egy harmadik variáció is van, hogy Skobeleff részt vett egy újonszülött nagyhercegnő keresztelésén stb.

Hát ebben a rettenetes sötétségben, mely egész Európát foglalkoztatja, mely a Kálnoky gróf álmait szörnyképekkel űzi el, s melytől még az öreg Bismarck is nyugtalanul vakarja a füle tövét, ebben a sötétségben, mondom, elvész a diplomáciai talentum éle is.

Itt már csak a novellaíró segíthet, akinek fantáziája van.

Hadd én mondjam el, hogyan történt.

*

Skobeleff úr hajnalban ért Szentpétervárra. Az indóháznál beült egy droskéba, melynek balján egy álmos »jamcsik« ült s legelőbb is a »Három bolha« című pálinkamérésbe hajtatott.

Itt megivott öt pohár snapszot a cár egészségére, tizenötöt pedig a saját egészségére s aztán parancsolá a kocsisnak:

- Hajts a cári palotába!

A jamcsik odahajtott s letette Skobeleffet.

Skobeleff kivette zsebkendőjét s letörölgette csizmáiról a port és az előszobába ment, hogy bejelentsék.

A szolgálattevő tiszt, ki nem ösmerte őt személyesen, azt kérdé tőle:

- Kicsoda ön, uram?

- Én? Én a közvélemény vagyok.

- Hogy mert ön akkor ide jönni? Mit keressen a közvélemény a cári palotában?

- De, uram, én egyszersmind az Európa lelkiismerete vagyok. Jelentsen be azonnal!

- Európa lelkiismerete? Azt száműzték a cárok...

- Ej! Én Skobeleff vagyok.

- Servus humillimus. Ön az! Azonnal bejelentem. Miért nem mindjárt az igazi nevét mondta ön?

A tiszt, amint az orosz udvari szokás kívánja, krákogott és kiköhögte magát előbb az ajtó előtt, azután benyitott a minden oroszok cárjához.

A cár őfelsége az »Ellenőr« egyik múlt heti számát olvasva, hevert egy díványon, midőn Skobeleffet jelentették:

- Bejöhet! - mondá nyájasan.

A tiszt szalutált és megfordult.

- Azaz mégsem... Várjon ön kissé, hadd olvassam el már a Keszler színi tárcáját előbb...

A tiszt megállt, mint egy cövek.

- Mit is mondtam csak előbb? - szólt a cár kevés vártatva. - Azt, hogy bocsássa be Skebeleffet? Ohó! Azt nem teszem... sőt ellenkezőleg... Menjen ön és fogassa el Skobeleffet.

- De fölség!

- Semmi de...

- Ő jelenleg a legnépszerűbb ember az orosz földön.

- Igaz, de nem akarom, hogy engem a magyar lapok megtámadjanak. A »Hon« eddig is igen jóindulattal viseltetik irántam.

- Tehát csakugyan elfogassam?

- Azonnal s zárassa be ön a 7-ik számú cellába a legfelső emeleten.

A parancs azonnal teljesíttetett. Két marcona katona megfogta Skobeleffet, megkötözte és bevitte a legfelső emeletbe a 7-ik számú cellába, ahol egy priccsre fektették.

- Innen fogom megindítani a hadjáratot a világ ellen - hörgé Skobeleff dühösen.

A cellaajtót rácsukták s őt ott hagyták megkötözve feküdni a priccsen.

...................

Alig feküdött ott tizenöt percig, egyszerre egy rugó csattant meg a falon s a priccs a rajta fekvővel együtt süllyedni kezdett.

A szárnysuhogáshoz hasonló robaj hallatszott s Skobeleff a priccsen találta ugyan magát, de - egy emelettel lejjebb: vakító bútorzatú teremben, hol reggelire volt terítve.

A cár előtte állott és egy szegedi bicskával lenyesegette róla a köteleket.

- Szervusz, Skobeleff! Ugye megtréfáltalak? No, ne légy bolond, ne haragudj hát, gyere reggelizni.

Skobeleff apprehenziós arcot vágott.

- Elfogatni engem? Fölség, ezt meg nem érdemeltem.

- Bolond vagy! Azért fogattalak el, hogy kiírják az elfogatást az újságokba.

- De a reggelit is kiírják...

- Akkor aztán sem az egyiket, sem a másikat nem hiszi el Európa.

- Az istenúgyse! - mondá Skobeleff és hozzálátott a reggeli pusztításához. Tizenöt pohár snapszot ivott meg a cár egészségére, ötöt a magáéra.

- De hát mármost aztán mi lesz velem? - kérdé Skobeleff.

- Ej, hát mi lenne? Ma született egy nagyherccgnő. Ilyenkor ó-orosz szokás szerint egy nagy bűnösnek szokás megkegyelmezni. Neked kegyelmezek meg.

Így történt az meg, hogy Skobeleffet elcsukatta, megreggeliztette és keresztelőre hítta meg a cár.

A világ töri rajta a fejét... de mi, novellaírók, kitaláltuk.

Sok nevetséges dolog van a világon, de annál, amit én most elmondok, nem sok.[!]

Lészen pedig szó Bárány Ignácról.

Ki az a Bárány Ignác? - fogják kérdezni az olvasók.

Hogy Bárány, az még hagyján... de hogy Ignác is még e mellett!

Pedig az igazi név, nem olyan valami kikomponált ember, valóságos eleven létező egyéniség. Vérből és húsból (hogy pontosan mennyiből, majd kitudódik).

Lakik pedig Csáktornyán s ott a tanítóképezde igazgatója.

*

De hát mi közünk nekünk jámbor és máskülönben derék iskolai igazgatókhoz? Hát illik az, ezeket az urakat, ezeket a szelíd, csendes embereket kirántani a pódiumra s keserűséget okozni nekik?

Hja, Clio nem arisztokrata! S ott veszi a nagy eseményeket, ahol találja.

S ha az ostor van a kezében s nem az aranyplajbász, akkor sem tehet ő róla, hogy nem mindég csak Kemény Gábor vagy Trefort Ágost csinálja a komikus ügyetlenségeket, amiket szidni lehet, hanem kis emberek is tesznek néha olyan bolondot - amit méltó az annalékba följegyezni.

*

Hát úgy esett ez az eset, hogy van egy »Magyar Paedagógiai Szemle« című folyóirat. (Tanügyi havi közlöny. Szerkeszti és kiadja Budapesten: Rill József.)

E szemle tanügyi cikkek közlése mellett még azzal is foglalkozik, hogy a kiválóbb tanférfiak arcképét közli, olyaténképpen, hogy az illető tanférfiak maguk írják meg hozzá a saját nevük alatt az életrajzokat.

Nos, ebben még nem volna semmi gáncsolni való.

Mert ezt csinálják a franciák, sőt még a németek is. Egy-egy író maga írja meg szellemes, elmés modorban az életrajzát...

Persze komoly tanférfiaknál az egy kissé furcsán veszi ki magát.

Hanem hát az sem valami különös nagy baj.

*

A legutóbbi füzetben a »Bárány Ignác« ünnepies arcképe van csatolva a füzethez. Ott látható a derék férfiú lelke külső burkolatának egész mivoltában, kevély magatartással, mint Hannibál, mikoron átkelt az Alpeseken.

A képhez maga írta ő is az életrajzot. De hát ez sem volna még nagy baj.

Az életrajz nyolc nagy hasábra terjed. (Hja, hát ki tehet arról, hogy annyi sok mindenféle nevezetes dolog történt meg a világon Bárány Ignáccal?)

A szerkesztő a következő jegyzettel kíséri:

»Bárány Ignác önéletírását oly tanulságosnak tartottuk, hogy feleslegesnek véltük elvi bevezetést írni hozzá.« Szerk.

*

És itt van aztán a nagy baj - a nagy elvi eltérés köztünk és a szerkesztő úr között.

Mert mi is tanulságosnak tartjuk a Bárány úr önéletrajzát - csakhogy olyan tanulságosnak, hogy nemcsak bevezetést írunk hozzá, de epilógot is.

*

Hogy pedig ezt tehessük, előbb az életrajzból kell adnunk - pars pro toto - egy kis ízlelőt szóról szóra a következőkben:

»Testem könnyű (58-60 klgr.), termetem középszerű (171.5 cm), szemem zöldeskék, hajam és szakállam lágy, barna. Rövidlátó vagyok s 25 év óta hordok szemüveget, melynek segélyével meglehetősen éles látásom van, s tekintetemnek átható ereje tanítványaim irányában teljesen érvényre emelkedik. Nincsen valami kiváló tehetségem, de mélyreható elmével, mély érzéssel, gyors felfogással, szilárd elhatározással, erős akarattal és kitartással áldott meg Isten. Kedélyem nem nélkülözi a humort, az iskolában mégis sokszor ráncolom össze homlokomat. Tanítványaim és filantróp pedagógusok túlszigorúnak tartanak; de a szigorú igazságosságot, következetességet nem tagadhatják meg tőlem. Legjobban bosszant, ha hivatásnélküli, korlátolt elméjű, vagy ha nyegle, hanyag ifjakkal van dolgom; mert a tanítói állást szentélynek tekintem, melytől a méltatlanokat lángostorral szeretném távol tartani. Mint pedagógus az eklekticizmusra, mint hazafi a mérsékelt liberalizmusra hajlom. A szélsőségeknek semmiben sem vagyok barátja.

Csáktornyán, 1882. február 14-én. Bárány Ignác.«

*

Nos, kérem, hogy tetszik kegyeteknek, nyájas olvasóim és olvasónőim, Bárány Ignác úr?

Ugye alaposan megösmerték őt?

Milyen szerencsés lesz az utókor, hogy tudni fogja szögrül végről milyen volt ő, tetőtől talpig.

Eddig, fájdalom, Julius Caesarról, Macedoniai Sándorról, I. Napoleonról, Shakespeare-ről s több ilyen Bárány Ignác-féle kaliberű emberről nem maradt fenn: hány kilogrammot nyomtak.

Őróla tudni fogják az unokák.

S valamint előttünk áll Homerus nyomán a »glaükopis Athéne«: úgy fogják suttogni kegyeletteljesen a jövendő generációk:?

A zöldes-kékszemű Bárány Ignác!

Gyula, márc. 19.

Sikerei még Hazafi-Veray Jánosnak is vannak, de hogy Göndöcs Benedeknek is lehessenek, arról soha nem is álmodtunk.

Ő maga talán álmodhatott azokról, mert elég alkalmatossága van hozzá: mindig alszik.

Göndöcs nemcsak a leggömbölyűbb ember, de a legaluszékonyabb is.

Ha híressé lesz valaha - úgy gondoltuk -, azzal szerzi hírét, hogy agyonalussza Gyömbér Jánost.

S íme mi nem történt?

A március 4-iki országgyűlésen egyedül Göndöcs volt ébren, míg az egész Ház mélyen szendergett.

Ébren volt - mert ő beszélt.

Hogy a Ház mért szendergett? Azért, mert ő ébren volt.

*

Az első ember, aki felébredett, már akkor ébredett fel, mikor Göndöcs beszédjét végezé, s minthogy senki sem hallotta azt, még az elaltatott gyorsírók sem, őtőle kérdezé:

- Milyen volt a beszéded, Benedek?

- Nagyon érdekes - mondá Benedek páter s elsuttogá azt még egyszer a gyorsíróknak egész terjedelmében - kivonatnak.

Göndöcs lévén az egyedüli forrás, mindenki kénytelen volt érdekesnek tartani a beszédét, amit nem hallott, s kivonatnak azt, ami megjelent.

Ha a kivonat is ilyen - milyen lehetett eredetiben! Mert tudnivaló, hogy a tökéletlen újságírók, kezét-lábát kitörik, nyakát félre csavarják, egyszóval tönkreteszik.

Göndöcs úr azonban szerény ember - de azért nagyon jól tudja, mitől döglik a légy -, kinyomatta beszédét s a lapok megjegyzéseit reá egy csinos füzetben és megküldte választóinak.

Mikor a postai föladási vevényeket zsebre vágta, nagyot ásítva így szólt:

- Most már megint nyugodtan alhatom.

*

A jó mag nem hullt sziklára. Gyula város az a város, ahol ketyegő fenének nézték az első zsebórát.

A beszéd, mely elmondva elaltatta a Házat, kinyomtatva már csak azt a hatást bírta előidézni, hogy beleringatta a gyulaiakat abba a hitbe, hogy Bonedek úr monumentális szónoklatot tartott, s hogy ezt meg kell valahogy ünnepelni.

Nosza, bizottság! Talpra, város! Fáklyás zenét kell csinálni... aztán van itt elég ló... bandérium is kitelik.

Ordíts kapu, kiálts város rettenetes éljeneket, mert eljött a Göndöcs Benedek napja!

*

Ma volt. Az indóházat nagy tömeg lepte el kora reggel s negyvennégy főből álló bandérium és egy nagy dikció várta a nagy embert - ki egy ibolyacsokrot tartva lépett ki szerényen a kupéból.

Az ibolyák illettek neki rettenetesen.

A cigányok elkezdték a Rákóczi-marsot:

»Üdv hazánkra égi fény, nemzetőre tiszta lény.«

Dobay polgármester pedig rágyújtott beszédére, melynek csak az eleje érdekes.

Kezdődött pedig ekképpen:

- Nehéz kötelességet teljesítek, midőn önt üdvözlöm.

Pedig nem is annyira nehéz az, mint inkább komikus!

*

Az apát erre megígérte, hogy a hazáért ezután is meg fog tenni mindent. (Lám, hogy kiérezte az a Széchenyi, hogy Magyarország még csak ezentúl lesz!)

A tömeg igen megörült, hogy Göndöcs mindent meg fog tenni a hazáért, s éljenezve zeneszóval indult meg a paróchia felé.

Ordítoztak, tomboltak. Az apát elhalaványodott most előttük, nem láttak mást csak a képviselőt.

A nők örültek még csak igazán. Az ablakokból kendőiket lobogtatták. Ők nem a képviselőt nézik, különb úgy, ha az - apát.

A derék férfiú boldogságában el akart aludni a diadalkocsiban, de egy virágbokréta, mely az orrára esett, fölébresztette.

- Halljuk! - kiáltá a tömeg.

- Isten neki! - gondolta magában Benedek úr -, két kész beszédet hoztam magammal, hát kiadom egészen a mérgemet.

Elmondta a másik beszédjét is.

Hanem kétségbe is volt aztán esve, mikor meghallotta, hogy az ő egyetlen napja két napig fog tartani: holnap (azaz hétfőn este) lesz a fáklyászene - mivelhogy naptárcsináló Gergely pápa szíveskedett a gyulaiak iránti figyelemből erre az estére tenni a Benedek nap előestéjét.

Miként fogja Benedek úr (nem lévén több beszédje) kivágni magát ebből a diadal-hínárból, azt majd megírom holnap.

Nem a ruha teszi az embert, mondják, - de az nem igaz, a miniszteri titkárokat igenis a ruha teszi. Mik volnának ők ruha nélkül?

E maliciózus megjegyzéstől pedig örömest tartózkodnék, ha nem éppen egy kabát-históriát kellene megírnom.

Van egy emberem, aki nagyon szerelmes a kabát-históriákba, annak a kedvét akarom kitölteni s megmutatni, hogy csakugyan a kabátokkal is történnek csodálatos esetek.

Akikről írok, nemcsak miniszteri titkárok voltak, hanem fiatal delegátusok, ami éppen annyi, mintha miniszteri titkárok volnának.

A nagy »Residenz-Stadt«-ban beszálltak a »Wandl« hotelbe két egymásba nyíló szobába.

Az egyiket Miskának hítták - gróf és sovány ember, a másik Aladár, gazdag nyárspolgár fia és kövérségre hajlik. Különben tisztességes gyerekek, főispán lehet még mind a kettőbül.

A delegátussághoz két dolog kívántatik; az egyik az, hogy megválasszák, a másik az, hogy frakkja legyen, - mert frakk nélkül Bécsben lehetetlen boldogulni.

Mind a két emberünk vitte frakkját is, de a fátum úgy hozta magával, hogy napokig nem volt rá szükségük. Kezdenek már soványabb idők járni Bécsben is, s csak imitt-amott akad egy díszebéd vagy soirée!

Egyszer azonban éppen egy ilyen soirée volt Kállay Béninél, ahova mind a két lakótárs hivatalos volt. Ki is adták rögtön az ordrét a házi szolgának, hogy vigye a frakkokat és a cilindereket kivasaltatni.

Este aztán elkezdődött a készülődés. A Kállay-estélyen sok előkelő fiatal hölgy is lesz; házasulandó embernek nem ártalmas, ha minél jobban kicsípi magát. Az ember sohasem tudhatja. Lám Pulszky Guszti!...

Miska az egyik szobában öltözködött, Aladár a másikban.

Rendben ment a dolog egész a frakk-felvételig, de midőn a frakkot fölvette, egyszerre elsápadt s ijedten rogyott egy támlásszékbe.

- Szent isten! Mennyit soványodtam két hónap alatt, (annyi ideje nem volt rajta a frakk). Ez borzasztó, ez rettenetes! Hamar doktorért! Ez ha így megy, nem élek egy esztendőt.

A doktor eljött és azt mondta a grófnak, egyék több tésztás ételt és sétáljon minél kevesebbet; még lehetséges, hogy megél. Vagy pedig menjen azonnal Olaszországba.

Még alighogy lement a doktor az első emelet lépcsőin, ideges csengettyű-rángatás riasztá fel nyugalmából a szögletekben lopva szivarozgató pincéreket. Az Aladár szobájából szólt e villanyos csengettyű.

- Mit parancsol, nagysád? - rontott be a pincér Aladárhoz.

- Hamar orvosért.

A pincér lóhalálban vágtatott s még utólérte a becsületes Aeskulapot.

- Doktor úr, doktor úr, jöjjön vissza!

- Micsoda, már meghalt volna azóta? - kérdé a doktor szórakozottan.

- Nem; egy másik beteg hívatja.

A doktor benyitott az Aladár szobájába.

- Mi baja önnek, uram?

- Hogy mi bajom? Odavagyok kedves doktor, tönkre vagyok menve. Hízom, rettenetesen hízom. Hallotta ön valaha hírét Móricz Palyának?

A doktor tagadólag rázta fejét.

- Az egy nagyon kövér ember. Olyan leszek én is nemsokára, ha az úr nem segít rajtam. Legalábbis egy fél mázsát híztam két hét óta. Nézze meg rajtam ezt a frakkot, még két hét előtt lotyogott rajtam, ma már nem férek bele.

- Ez bizony nagy baj, fiatal embereknek a külsejét nagyon megrontja a kövérség.

- Ez, éppen ez...

- Egyék ön minél kevesebb tésztás ételt és sétáljon minél többet. Vagy pedig menjen ön Marienbadba.

A két fiatalember elment a Kállay-estélyre, de mind a kettő nagyon szomorú volt, s egész este panaszkodtak ismerőseiknek, hogy egészségük helyreállítása végett el kell utazniok.

Midőn hazavetődtek és levetkőztek, megparancsolták a háziszolgának, hogy pakolja be holmijokat és hozza fel reggel a számlát, mert utaznak.

Miska Olaszországba utazott, Aladár Marienbadba.

Mindkettőnek használt a kúra. Egészségesen tértek vissza, mint a makk.

Aladár különösen el volt ragadtatva, mert amint hazajőve felpróbálta a frakkját, tökéletesen passzolt a testére.

Így járt Miska is.

Mindketten magasztalólag emlékeztek meg, egyik a csodálatos fürdő gyógyerejéről, másik pedig az olasz éghajlatról.

- Bizony pedig már nagyon kutyául voltunk! - mondá az egyik.

- Meghiszem azt! - szólt a másik. - Csakhogy én mégis furcsának találom a dolgot, mert az én frakkom már negyednapra jó volt. Négy nap alatt lehetetlen volt a legjobb egészség és étvágy mellett annyira lesoványodnom.

- Hüm! Egy sajátszerű ötletem van, Miska.

- Hadd hallom.

- Az, hogy hátha az a gazember, a háziszolga, aki a Kállay-estély előtt vasaltatni vitte a frakkjainkat, kicserélve adta be.

- Az istenúgyse! Persze, hogy nekem szűk volt a te frakkod, neked pedig bő az enyim.

- Ezer mennykő! Hogy mi akkor arra rá nem jöttünk!

- Az nagyon egyszerű. Mert nem gondolkoztunk róla.

- Igaz, egy delegátus sohasem gondolkozik.

Szül. 1821. dec. 18. Megh. 1882. márc. 28.

Nagy lélek lakott ama törékeny testben, melyből ma kiköltözött. Nem váratlanul jött a csapás. Évek óta kellett őt féltenünk, hogy egyszer csak ágyhoz szegezi tartós gyengélkedése, s hetek óta viaskodott a halállal. Gyöngéd szeretettel virrasztott az ország a beteg felett s félénk aggodalommal kísérte a távolból a nemes ellenzéki vezér folyton gyengülő érverését.

El voltunk készülve a legrosszabbra, de még reméltük a jobbat. Amit az ember óhajt, azt még talán akkor is reméli, mikor már lehetetlen.

Mindig rosszabb, rosszabb hírek jöttek - míg íme, elérkezett a legrosszabb, mely gyászba borítja ellenfeleit és barátait: az egész országot. Simonyi Ernő nincs többé!

Tekintsünk vissza ez érdemekben, szenvedésekben és diadalokban gazdag életre, mely a miénk volt, mert a hazának vala szánva.

Simonyi Ernő Nyitra-zsámbokréton született 1821-ben, december 18-án, nemes családból. Iskoláit Nyitrán, Tatán, Vácott, Nagyszombatban és Pozsonyban végezte. A közélet terén már 1848 előtt is részt vett, mégpedig három megyében is, Nyitra-, Trencsén-, Barsban - mindenütt mindig az ellenzék soraiban.

A 27 éves ifjú 1848-ban a bajmóci járás főbírája lett s csakhamar követnek is megválasztatott a privigyei kerületben, azonban nem lehetett tagja a parlamentnek, mert választását formahiba miatt megsemmisítették. Kénytelen volt visszatérni megyéjébe. A mozgalmas időszak azonban nem hagyott neki időt sem a bosszankodásra, sem a pihenésre. Fölcsapott gerilla-vezérnek s a hírhedt Hurban elleni expedicióban vett részt, mint ilyen. - Kezdetnek ez is elég volt, de csakis kezdetnek, mert amint megkóstolta a háborút, különb ellenségre jött étvágya s beállott a rendes hadseregbe tüzérnek. Most a Schimunics elleni hadjáratban, majd később Komáromba szorítva, ott a téli ostrom alatt tűnt ki. Ekkoriban azt jósolgatták neki: »Ernő, belőled generális lesz« - mert éppen úgy bírta karddal, amint később győzte szóval.

A következő évben megint mint gerilla-vezért találjuk, mégpedig mint olyat, ki a saját szakállára dolgozik. (Hiába, jobb szerette itt is a függetlenséget!) Hetven főnyi csapata volt és azzal az ellenség háta mögött működött - de nem sokáig, mert a hetven ember hamar elfogyott mellőle.

Nem lévén mármost »hadserege«, visszatért megyéjébe, központi főszolgabírónak.

- Nem születtem én katonának - mondá -, hanem katonacsinálónak.

S hozzálátott mint főbíró a hadsereg-szervezéshez, újoncozott, élelmezett, agitált és igen sok hasznot tett a hadseregnek.

A mi szerencsecsillagunk ahogy lehanyatlott, ismét Komáromba menekült s innen a kapituláció után a külföldre, enni azt a keserves kenyeret, amelyről annyit szólt a nóta.

Legelőször Angolországba ment s ott nevelő lett egy úri családnál. Növendékével, kit több évig oktatott, huzamosabb ideig Párizsba ment s itt a természettudományokat hallgatta nagy mohósággal a felső tanintézetekben. Londonba visszatérve a brit múzeumban a magyarokra vonatkozó okmányokat kutatott.

Növendéke nevelését befejezvén, egy kereskedői ház utazója lett s e minőségben sokat utazott Német-, Francia-, Spanyol- és Olaszországban.

Éppen Olaszországban volt, midőn ott a háború kitört s megalakult a magyar légió. Dehogy ment volna vissza többé! Azonnal fölvette a mundért ő is - s felmondta a szolgálatot a kereskedői háznak.

A villa-francai béke után el nem nyerhetvén többé ezt a jó állomását, fotográfus volt Bristolban. A szegény száműzöttnek ezek voltak legkeservesebb napjai.

1861-ben örömhírt kapott hazájából. A privigyei kerület képviselőjének választotta. Rögtön vissza akart térni s írt Vay kancellárnak a visszatérhetési engedély tárgyában, de Vay megtagadta azt tőle. Most már engedély nélkül sietett haza. Útközben azonban meghallotta, hogy Vayt már elseperte Forgách s hogy a kiegyezés már lehetetlen, visszatért tehát Angliába s Bridgewaterben egy cement- és téglagyár igazgatását vette át. Kevés idő múlva még jobb állást kapott, egy világhírű angol gyár: »Tourton és társai« ügynöke lett, utazhatott kedvére s búvárkodhatott a levéltárakban.

Végre egy új, jobb áramlat otthon elseperte Forgáchot is. A közbizalom visszahítta a hazába Simonyit. A németürögi kerület egyhangúlag választotta meg képviselőnek.

Visszajöhetett, visszajött s odaült a legszélső padokba s azóta ott ült rendületlenül minden országgyűlésen mint kiemelkedő vezéralakja annak a pártnak, mely mindig növekedőben van Magyarországon.

S e párttal kapcsolatosan folyton növekedett az ő népszerűsége elannyira, hogy már az utóbbi években az ő neve lett a zászló. A kétes kerületekbe az ő nevével mentek hódítani. Debrecenben ő buktatta meg Tisza Kálmánt.

Nemes jelleme, nagy esze, sok tapasztalata és alapos ismeretei nemcsak megszerezték neki a tiszteletet a jobbak előtt, a tekintélyt a »Ház«-ban - de a tudományos világ figyelmét is rá fordították. Már az akadémiába is tagul volt ajánlva egy ízben Horváth Mihály által.

Még néhány szót róla mint szónokról. Mély, éles kritikája, részletekbe hatoló - habár némelykor terjengős előadása ha nem is a legkedveltebb, de a legjelentősebb szónokká tették őt. Bírta egészen a mívelt parlamenti modort. Higgadt, úgyszólván flegmatikus, a pátoszt nem szerette, szárazon s mintegy diskurálva beszélt, forma és floskulusok nélkül. Nem a szenvedélyre és érzésekre, hanem inkább az észre kívánt hatni.

Simonyi Ernő meghalt - de egy nagy, bevégzett feladat után. Működése megizmosodva adja át a következő nemzedéknek a függetlenségi eszmét, a legszebb, a legszentebb, a legfehérebb zászlót, mely valaha lengett a magyar földön.

A párt, mely azt emeli, nagy veszteséget szenved ugyan, mert Simonyit egyhamar senki sem képes pótolni, hanem az út, amelyen haladni kell, s melyre most sötét árnyékot vet pillanatnyira az ő fekete koporsója, meglehetősen ki van már egyengetve, s jó vezetők lehetnek immár a nyomdokaiba lépők is.

Furcsa szokás, hogy a »Koszorú« t. szerkesztője arra kényszerít bennünket, magunk írjunk magunkról, - bár én panaszkodhatom a legkevésbé, mert csakugyan megilleti valami kárpótlás, amiért engem, vagyis inkább a fizionómiámat beereszti a Koszorú pantheonjába.

Életrajzot kér tőlem. No, iszen még csak az kellene, hogy én magam tálaljam ki a viselt dolgaimat! De nincs is semmi szükség az életrajzra ott, ahol csak az arc forog szóban.

Minthogy az ember többnyire örökli olyannak az ábrázatát, amilyen, azt hiszem egész tárgyilagossággal szólhat róla. Hát én is úgy fogok arról beszélni.

Édes jó anyám, mikor még élt, bizonyosan szépnek tartott, mert azt csakugyan észrevettem, hogy sokszor gyönyörködött bennem.

A feleségem, mikor még megvolt, kielégítőnek találta - az esküvő előtt. Csakhogy mikor volt az!

Most még csak egyetlen alkalom következik, amikor az ember kinézése behatóbb bírálat alá kerül: hogy vajon szép halott volt-e vagy sem? S ebben rendesen a halottnéző öreg asszonyok döntenek. De már ezeknek a véleményére sohasem adtam semmit.

Hát én, mondom, már leszámoltam külsőmre nézve a világgal, s dacára annak, hogy egészen semleges személy vagyok önmagam előtt, mégis bizonyos hiúság vett rajtam erőt, midőn a Koszorú szerkesztője kijelentette, hogy lefestet az újságába, mivelhogy az már ősi szokás, író embernek át kell esni rajta, körözik az arcképét országszerte, hogy minden ember megösmerje majd elevenen és ne adjon neki kölcsönt, akármilyen álruhát vagy nevet venne is föl.

Első dolgom volt beállítani a borbélyhoz.

- Parancsoljon! - szólt az, udvariasan lejtve felém.

- Nézzen meg jól, barátom.

A borbély végigjártatta rajtam álmos, vízszínű szemeit.

- Mit lehetne ebből a fejből csinálni? - kérdém némi szerénységgel.

- Hüm, hüm! Ebből a fejből? - szólt egészen lehangoltan. - Egyébiránt tessék leülni.

Leültem, megnyírt, leborotvált, hol balra csavarta a nyakamat, hol jobbra, a hideg olló és borotvavas ott szaladgált a fejem búbján, az államon, majd egy álló óráig. Egész passzióval csinálta a gazember. Sehogy sem akart kiereszteni a keze alul. Addig is, hogy ne unjam magam, elbeszélte, hogy ő többre becsüli a szőke hajat a barnánál, mert a szőke hajat lehet még feketére festeni, de a feketét lehetetlen szőkére.

E tantétel után levette rólam a fehér lepleket, kifútta inggallérom alul a halhatatlanságtól megfosztott hajszálakat s útnak eresztett a másik tortúra alá - a fotográfushoz.

Az még csak a kegyetlen ember! Semmit sem talált rendben, sem a bajuszomat, sem a nyakkendőmet, sem a hajamat.

Megnézett oldalt, szembe, féloldalt, mindenféle pozitúrában, hogy mi módon mutatnék többet. Végre is kitört belőle az elégedetlenség.

- Csináljon hát, kérem, valamivel irodalmibb arcot.

- Irodalmi arcot! Hol vegyem én az irodalmi arcot, pláne ilyen hirtelen?

Odaszorította a fejemet, mintha csizmasarok volna, egy rézsarkantyúba, elém szögezte a camera obscurát, azután elhelyezte a kezeimet, hogy, mint mondá, bizonyos kerekdedsége legyen a képnek.

- Csak ne olyan feszesen, kérem. Természetesség... minél több természetesség! Emelje kissé feljebb a becses fejét, hogy valami nyaka is legyen.

- Emelem már.

- Nem jól van, kissé idébb.

- Jól van most?

- Dehogy van, kissé odább! Most pedig tegyen úgy, mintha valami magasztos dologról gondolkoznék. Pislogni szabad.

- Tudok is én pislogni!

- Önnel nem lehet boldogulni, uram! Ha nem viseli magát nyugodtan, nem állok jót a képért. És a közönség...

- Ugyan hagyja el, kérem. Törődik is a közönség a mi arcképeinkkel! A minap egy német lap hozta portrémat egy másik íróéval együtt.

- S aztán?

- A szöveg a túlsó lapra jutott, nem nézte senki, hanem csak úgy ráfogták a kollégámra, hogy Hoszter, a várpalotai rablógyilkos. Még csak engem kellett kitalálni, és az már nagyon könnyű volt. Ez a másik ugyan ki mellette? »Ej, hát ki lehetne más, mint Kozarek.«

A fotográfus elmosolyodott.

- Nem kell az ilyeneken megütközni. Hát mikor a Deák arcképét úgy sokszorozta a londoni fényképész, mint Tropmanét, a híres pantini gyilkosét s úgy is terjedt el a világban. De most már legyen kérem nyugodtan. Így ni, kissé felborzolom a haját oldalt, a kabát túlságos ráncait lesimítom. Semmi mozdulat most. Ide nézzen..... följebb valamivel, a homlokomra.

A nekem szögezett ágyú, vagyis az a nagy átható egyetlen szem benne, azalatt rám bámult, amíg csak rá nem csapták a fekete posztó födőt.

- Készen vagyunk.

- Hála istennek!

- Még csak az aláírását kérem.

- Nagyon szívesen. Ki lesz a másik zsiráns? Vagy hova is beszélek? Bocsánat, - de olyan szórakozott vagyok, úgy kifáradtam.

- No, most már legalább örülhet, túl van rajta.

- Mi hasznom belőle?

- Hogy mi haszna? - gyulladt ki erre haragosan. - Ön most már át van adva a halhatatlanságnak. Önnek most már levághatják a fülét, orrát, ön akár ne is fésülködjék, borotválkozzék többé, önnel már leszámoltunk, - ön most már meg is halhat.

...Így lettem én naggyá másfél óra alatt. Önök láthatják: milyen vagyok. S hogy ilyen is vagyok, isten után leginkább a borbélynak és a fotográfusnak köszönhetem.

Mikor az alföldi legény elszánja magát a házaséletre, körülbelül azzal a mondókával állít be szüleinél, hogy immár kiszemelt magának egy hajadon leányzót. Jó, dolgos, szófogadó, fürge, mint az ürge. Azután meg kiszolgálta már a királyt, sarjúkaszáláskor innen-onnan a huszonötödik évébe fordulna már. Az édesanyja meg, tisztesség érje őkegyelmének minden ősz hajszálát, bizony napról napra öregszik már, pedig hiába, erő is kell az akarathoz, nem való a nehezebb munkára. Jó lenne, ha valami fiatal vér venné már magára azt a nagy felelősséget. Hát ő bizony azt gondolná, hogy új borra új asszonyt hoz majd a házhoz. Van is a kiszemelt leányzónak mit hoznia otthonról, nem eresztik azt üres kézzel, ámbátor, hiszen ez csak mellékes - de mégis elmondja, hogy az apja két ekével szánt, három tehenet fejnek, az egyiket, a kajlaszarvút, mivelhogy úgysem hagyja magát másnak megfejni, majd csak a leánnyal eresztik.

Erre aztán ünnepélyes arcot öltenek, jövő vasárnapra meginvitálják magokhoz a rokonságot, a sógort, komát, a fiúnak az igazi és a bérmálásról való keresztapját, hogy meghányják-vessék a dolgok sorját, s amelyik a legszájasabb köztük, az menjen leánykérőbe.

Fel is készülnek háztűznézni s leányt kérni a legközelebbi vasárnapon. A házasulandó legény tisztát vált, rámás csizmát, ráncosat húz a lábára, az ezüstgombos bársonymellényt vállára veti, fölibe meg a cifra, kivarrott szűrt akasztja, Amerre megy, mindenütt tudják a ruházatáról, hogy mi járatban van.

Ha igenlő a válasz, vagy a háztűz látása folytán nem változik meg a szándék, elhatározzák az eljegyzési napot bizonyosra, az esküvőt pedig - körülbelülre. Mert a magyar ember minden határozathozatalnál hagy még későbbre is valami elhatározni valót.

A menyasszony most már hozzákezd a jegykendő-varráshoz, s míg átesnek a kihirdetéseken, azalatt beszerzi a széles virágos pántlikát, mely a vőfélyek vállára jön, és a selyem sallangokat, amiket a lagziba hivogatók botjára kötnek.

A lagziba hivogató vőfélyek a következő dikciókkal járják be a hivatalos családokat:

»Valamint a sebes folyóvíz, ide igyekeztem, csavargós utamon mindenütt siettem, és beléptem az ajtón e házba, melynek ablakában ékes rózsa nyílik. Engedelmet kérek az egész háznéptől, kigyelmetektől e bátorságomért, de ahogy a rózsa kedvelteti magát illatos szagával, úgy az én szívem is kedvelteti magát illő vendégszeretettel. Tisztelem az atyaistent, tisztelem a fiúistent, tisztelem a szentlélekistent, egyszóval tisztelem az egész szentháromságot, mely rendeli a házasságot, tisztelem e ház minden népét, tisztelem végül Mucsi-Timár Jánost és életpárját, akik engem postául küldöttek, hogy szárnyuk alatt lévő magzatjuk örömnapjára jövő szerdán délután 3 órakor, a szent eskü felvételére, s azután egy kis vacsorára s egy ideig tartó mulatságra, eljönni szíveskedjenek.«

A vőfélyeknél is nagyobb ember a nász dolgában a násznagy, az a tiszte előre kidicsérni a lakodalmat s ott is számtalan rigmust és jókívánatot elmondani. Az ő szégyene, ha valami rosszul sikerül, míg ellenben az ő büszkesége, ha a házasokból jó pár lesz.

A nagy nap fölvirradtával a nyoszolyóasszony élére áll a nyoszolyólányoknak s felöltöztetik a menyasszonyt hófehér ruhába s csinált virágkoszorút tesznek fejére. Mikor már készen van, a menyasszony vőfélyét elküldik a vőlegényért, aki már türelmetlenül várakozik otthon ezalatt. Elmegy a vőfély s a szoba közepén ünnepélyes állásba teszi magát, leemeli bokrétás kalapját s felszólítja a vőlegényt, hogy kövesse nyomon, ahova vezetni fogja.

A menyasszony vőfélyéhez útközben hozzácsatlakozik a vőlegény vőfélye is, s ezek ketten vezérlik a lányosházhoz menőket. Nyomban utánuk a vőlegény jő szüleivel, azután a család többi tagja, majd a csip-csap rokonság s leghátul a barna cigánybanda, rá-rántva egy-egy nótára már előlegképpen is - mert már görbén áll a szemük a mézes pálinkától.

A vőfélyek kezében fonott kalács és boros kulacsok vannak. Táncolva, kurjongatva haladnak a menet élén, a felsallangozott botot, vagy mint néhol szokás, a nádra kötött tarka-barka kendőket, most a násznagy viszi nagy kényesen.

A lányosházhoz érve a násznagy még egyszer kikéri propter formam a menyasszonyt s még egyszer odaadják propter formam. Azután megkínálják valami étellel a vendégeket, mire e kívánsággal köszönt fel a násznagy:

»Legyen az új párnak bora, búzája és békessége.« Ebben őszerintük benne van minden jó a világon.

Esküvő után jön a tömérdek fogású lakoma. Itt látszik ki azután fogas ember-e a násznagy? Van-e elég tudománya, tapasztalata ehhez a tiszthez? Minden újabb ételt új és új verssel, mondókával kell ajánlani, mégpedig humorossal.

Odakünn az eresz alatt a koldusok ülnek hosszú sorban s a maradékok odakerülnek. De csak akkor volt a lakodalom tisztességes, ha a koldusoktól is jut maradék.

Vacsora után alig várja a sok fiatal nép a táncot, de bizony még maga a násznagy is úgy megrakja, mintha nem is ő lenne itt a legtekintélyesebb ember. Zajjal telik meg az egész környék, megszólal a muzsika, a menyasszonyt viszik legelőször a táncba (s nagy tisztesség akit a násznagy erre érdemesít), a menyasszonyi tánc még komoly, méltóságos, de azután belevegyülnek a többi párok is, s a széles jókedv úgy elszilajosodik, hogy csak a hajnal vet neki véget. Az udvaron pisztolyokat sütögetnek el a nap örömére, egész addig, míg a menyasszony vissza nem vonul.

Ez a legérdekesebb mozzanat. A nyoszolyólányok koszorúját leveszik, varkocsát kibontják, hogy sohase legyen többé ez életben ilyen alakra befonva.

Azután leszedik lassankint ruhadarabjait, levetkeztetik, mint egy fejedelemnőt. Ezalatt nyoszolyóasszony babonát csinál az újdonatúj duzzadó ágyban. Mert attól függ, hogy a menyecske hű lesz-e az urához?

Mikor azután lefektetik, eloltják a világot s lassan csendesen kisompolyodnak a szobából, de az ajtót félig nyitva hagyják, hogy a vőlegény észrevétlenül beosonhasson.

Beszéljünk az időről. Rossz, de pihent téma, melyhez senki sem nyúl már évtizedek óta, nehogy unalmasnak tartassék. A mai generáció, mely mindenről olvas a világon, az időről sohasem olvas semmit. Kivévén a »meteorológiai jegyzetek«-ben és a kalendáriumokban, de az igazán nem szerezhet valami különös élvezetet.

Pedig kár megbüntetni az unokákat, amiért az ősök egy időben, mikor mindenféle társalgási tárgyból kifogytak, a szegény időt csípték mindig nyakon.

Nem olyan rossz téma az, hogy egészen ki kellene küszöbölni a repertoárból.

Iszen igaz, hogy 50 hosszú esztendeig minden novella ezen kezdődött: »Szép idő volt, a nap sugarai fénylettek és ragyogtak« vagy pedig: »Zivataros idő volt, a fölkorbácsolt fergeteg szilaj danája, sat.«

Ami volt, volt, - de ne legyünk egyoldalúak és igazságtalanok, s ne vegyük el a leghatalmasabb elementumtól az őt megillető helyet az annalékban, ha a tulajdonképpeni szereplését úgysem vehetjük el.

Mert hogy az időjárás nagyobb szerepet játszik az emberiség történetében, mint akármi más, azt lehetetlen eltagadni. Mi lenne, én istenem, például az esernyő-gyárosokból, ha ez nem állna?

*

Az idő majd csakhogynem olyan szeszélyes, mint egy asszony.

Tud kedves, szeretetreméltó lenni, haragos, csípős, változékony, mosolygó, enyhe, kemény, homályos és csábító.

Sokszor kedvez, hízeleg, máskor pedig sír, makrancoskodik.

Igazi asszony. Egy olyan asszony, aki most húsvétkor ballábbal kelt föl.

Mikor már jóformán februárban fehér tavaszt varázsolt elő s azóta mindig azzal kacérkodik velünk, most egyszerre valóságos zöld telet produkált.

Mindenki didergett. A legjobban jártak a szegény húsvéti bárányok, hogy nem maradtak elevenen, mert okvetlenül megfagytak volna.

*

De a pesti ember a legszívósabb a világon. A szokás szent. Ilyenkor mindenki kirándul valahova, akinek valami közeli faluja van, oda, a többi aztán a Zugligetbe, a Városerdőbe.

Soha annyi lilaszín arcot és veres orrt mint tegnap a kirándulási helyeken, melyek ennek dacára hemzsegtek az embertömegektől.

Ha a párizsi »Figaro« volnánk, azt írnók, hogy az emberek odafagytak az asztalokhoz amelyeknél uzsonnáltak a kellnerek késsel feszegették le őket előbb, aztán rájuk adták télikabátjaikat.

De ez nem volna igaz. Hiszen az emberiségnek, melyért tegnapelőtt szenvedett halált az Üdvezítő s mely most az Üdvezítő kedvéért szenvedett az ünnepi kirándulásokon, már nemigen vannak télikabátjai.

A zálogcédulák pedig nem tartanak meleget!

*

Régen nem volt már ilyen cudar húsvét. S ha az égieknek van valami beleszólása az időbe, igazán csodálatos, hogy éppen egy ilyen, az egeknek szentelt ünnepnapon hagynak hideget és daraesőt.

Mikor a zeheri templomot felgyújtotta a villám, a göcseji ember akkor először kezdett csodálkozni, hogy »mégis furcsa dolog, hogy az Isten is éppen a saját házát gyújtja fel«.

*

A magyar ember különösen sok súlyt fektet az időjárásra. Ismeretes az az adoma, mikor a magyar parasztnak megmutogatták Bécs városa fényes épületeit, mesés gazdagságát, pompját, s vállvonítva mondá:

»Többet ér ennél nálunk egy májusi eső.«

Mi is nem a locsolgatás kimaradásán búsulunk, mikor az időt szidjuk, a fiatalság majd csak talál magának mulatságot, hanem a káros gazdasági következményekre gondolunk, amikor azt találjuk, hogy rosszabb hangulatot szült az idén a húsvét, mint akár egy új adójavaslat.

*

A piros tojásokat bátran be lehet festetni feketére s felküldeni Szapáry Gyulának »memento mori«-nak.

Mert könnyebb volt a Kolumbus-tojást felállítani, mint az adót lesz beszedni az idén.

Azok a jégvirágok, amik ma virradóra az ország számos részeiben az ablakokra rajzolódtak, igazán olyanok, mintha a Krisztus koporsójáról volnának elhozva - szomorú emléknek.

A resurrexit fölhangzott az idén is. A vallásos hívek átérezték a kétezer esztendős regét, a feltámadott isten-embert ájtatos zsolozsmák üdvözölték - de a természet hideg maradt s gyászolni fogja a föltámadás napját aléltan haldokolva.

Tegnap este, hogy az a cudar esős idő volt, korán mentem haza s begyújtottam a kandallóba. A tűz vidáman pattogott, s én levetkőzve eloltottam a gyertyát s úgy néztem, amint a kályha lyukain át rám világítottak a tűzszemek. A kísértetes homály a szoba tulsó szögletében titokzatos árnyakkal telt meg. A szememet behunytam félig s úgy hagytam őket járni-kelni a szobában. Virginiám füstjéből is, mely fölfelé szállott, szürke csíkot képezve az éjben, csupa kísérteties fejek lettek, mik alakot öltve suhogtak, kergetőztek ágyam körül.

Egyszerre hideg légáramlat suhant át a szobán keresztül, megborzongtam s éreztem, hogy az ajtó megnyílott.

Vajon ki jöhetett be?

Hát bizony az öreg Deák Ferenc volt.

Nem ösmertem az öregurat, míg élt, csak az arcképekről, de egy percig sem haboztam, tudtam, hogy ő áll mellettem.

- Mi újság van az országban? - kérdé jóságos szemeivel szelíden tekintve rám.

- Amit tudunk, mindent beleírunk a »Pesti Hirlap«-ba - mondám.

- No, azt pedig rendesen olvasom. Kicsoda az az »Aliquis« nálatok?

- Mért kérdezi?

- Azért, mert az a legnépszerűbb emberetek az égben, mivelhogy a legártalmatlanabb és a legjámborabb. Hja, nagyon megfordított világ van ott, öcsém! A mérgestollú írók cikkeit nem olvassák, hanem a »Hasznos Mulattató« a legkapósabb.

- Van-e most valami különös újság a mennyországban? - kérdezém.

- Ahogy vesszük, valami különös azonban nincs. Csak a zsidókkal van egy kis bajunk. Éppen tegnapelőtt adtunk be egy folyamodványt az Istenhez, hogy a paradicsomban adjanak nekik egy külön területet és azt falazzák el, hogy közénk ne jöhessenek.

- Talán valami rossz fát tettek a tűzre?

- Zálogházakat nyitottak. Az angyalok a szárnyaikat zálogosítják el, sőt az utóbbi napokban az egyik ellopta a Krisztus urunk palástját és bevágta. Mire kitudódott, csak a zálogcédulát találták már meg nála.

- És az Isten mit határozott?

- Még eddig nem kaptunk indorsátát. De nem hiszem a kedvező megoldást, mert nagy a protekciójuk. Szent Péter határozottan velök tart.

- Talán váltói vannak?

- Meglehet - szólt az öregúr összeráncolva szemöldeit.

E pillanatban újra megnyílt az ajtó s a vén Zsedényi lépett be s megrántotta a Deák Ferenc kabátját.

- Gyere már, öreg - szólt -, mert elkésünk.

- Ugyan ne menjen, kérem - szóltam én -, minek sietnének, annyi, de annyi kérdeznivalóm van...

- Rögtön üti az éjfélt - sürgeté Zsedényi -, azontúl pedig már kapupénzt kell fizetni Szent Péternek.

- Ugyan hallgasson! - förmedtem fel haragosan Zsedényire.

- Hagyd az öreget - mondá Deák -, az öregnek igaza van. Menjünk!

S az ajtó felé közeledett.

- Még legalább egy szóra, hazám bölcse! - kiálték utána.

- Hadd hallom, édes öcsém.

- Holnap cikket szeretnék írni a Perlaky-ügyben. Mondja, kérem, mit írjak, mi az ön véleménye?

- Az én véleményem az, hogy az igazságot kell támogatni.

- Hiszen éppen az! De hát hol az igazság?

- Ösmernem kellene a tényállást előbb - mondá távozóban a nagy államférfi. - Add elő, gyorsan és röviden.

- Tehát, kérem, úgy áll a dolog, hogy az egyik párt, amelynek élén gróf Zichy Jenő áll...

- Elég, elég! - szólott a nemzet bölcse. - Én látatlanban is azon a másik párton vagyok, ahol Zichy Jenő nincs: annak kell a komolyabb pártnak lenni, s az igazság is ott van minden bizonnyal. Szervusz!

Az ajtóm becsapott, a hűs áramlat ismét megborzongatta tagjaimat. - Zsedényi kiballagott, Deák pedig a kezét nyújtá felém szorításra.

Tiszteletteljesen rántottam ki a magamét a paplan alul s amint hirtelen odanyújtanám, beleütöttem - a gyertyatartóba, mely az éji szekrényemen állt.

A gyertyatartó lefordult s csörömpölve esett a padozatra.

Föleszméltem víziómból, nem volt a szobámban senki, de a virginia szivarom még most is égett.

A nagy pondusos óra a díványom felett kísértetiesen verte egymásután a tizenkettőt.

Reszkető kezekkel gyújtottam meg a gyertyát. Deák arcképe balról, a Zsedényié pedig az íróasztal fölött éppolyan mozdulatlanul függött a szögön, mint egyébkor.

Ha jól emlékszem Szlatkovics, a tótok legjobb poétája énekelte egyszer igen szépen a pipáról:

»Kicsi vagy, alig érsz egy garast vagy kettőt,
Mégis a király is reád veti szemét.«

Bizony ma is jobb volna a dohány-monopólium ellen dalolgatni, mint hogy fölzavarják lelketlen izgatók a becsületes tót nép kedélyét és sokkal rosszabb hírbe keverik, mint aminő.

Még csak néhány évtized s velünk érzett ez az egész nép. Sem mi nem emlegettük a fehér lovat és a veres kantárt, sem ők nem hozakodtak elő vele; megfértünk egymással, pedig ugyancsak összebújtunk keskeny helyen: a türelem ösvényén.

Nekik is fájt, ami nekünk, poétáink és az övék is közös keserűségről daloltak, közös ideált dicsőítettek. Az idegen járom lerázása volt a nagy törekvés, mely a szívekben élt s mely a regényes erdők, hegyek között esengett szomorúan. Szellő is azt sóhajtotta, méla furulyasípban is ez a vágy sírt.

S most, hogy le van rázva az idegen járom, - az országháborító proletárok még mindég ezeket a régi nótákat dúdolják a tót nép fülébe: rázza le már egyszer az idegen jármot!

Csakhogy most már ez az idegen járom nem az osztráké, hanem a mienk - magyaroké.

Van egy hangzatos »tót himnusz«, viharos, háborító. Elmondja, meddig terjed az a hatalmas ország, mely az ő hazájuk. Bizony elér az a híres Tátrától a Balti-tengerig. Ural és a Kaukázus a nemzeti hegyek. A Garam locsogó habjai a kékvizű Volgának felelgetnek. Az aztán a diskurzus!

A himnusznak tetszetős dallama van, belopja magát a fülekbe s onnan talán később a szívekbe is.

De ez még nem minden, panaszunk se volna, ha csak ez a himnusz lenne.

Mert megtanulják ugyan, mint ahogy megtanulnak minden kellemes nótát azok a szálas, szép legények s délceg, szelíd szemű leányok, kiknek az apáik még velünk csinálták negyvennyolcban a tábori tempót:

»Szeno-szlama, Szeno-szlama.«

(T.i. »széna-szalma«, aszerint amint vagy a szénás lábat, vagy a szalmásat kellett mozdítani masírozás közben.)

Hát mondom megtanulják, de az magában véve nem volna valami nagy baj, az arzenikum sem öl kis mértékben beadva, hanem az már aztán öreg hiba, hogy a nótának magyarázói is vannak, mégpedig veszedelmesek.

Ez az agitátor-had pedig minden inkább, de nem lusta. Bejárják a falukat, érintkeznek a néppel, izgatnak, lármáznak, lelkesítenek, vérmes reményeket, beteges ábrándokat ültetnek a tótok szívébe, aminél pedig porhanyóbb földet, melankolikus, nagy fantáziájú hegyi nép lévén, szinte lehetetlen találni.

Az agitátoroknak nagy segítségére vannak a papok és a néptanítók. Van ezek közt sok fanatikus bolond, akiknek nem használ se rendszabály, se felvilágosítás, de még ez az én irkafirkám sem: ezeknek a vízkúra kell csak, de a túlnyomó rész gazemberekből áll, kik azért hirdetik a pánszláv eszméket, mert vagy a befolyásukat neveli, vagy ez a kenyérkeresetük: hát ezeket bizony jó volna az állam kenyerére fogni. Szegények vagyunk, de ez még kifutja számukra.

Hanem hát még az agitátoroknál is veszedelmesebb prédikátor a - rubel.

Mert akit sem a himnusz el nem tántorít természetes gondolkozásától, sem az agitátorok, annak aztán megmutatják a muszka rubelt.

De már az úgy tud beszélni, hogy lehetetlen el nem hinni minden szavát.

Az orosz rubel csengőbb a nemzeti dalnál, a csalogató mézes szónál, az orosz rubel nagy szónok, aki sohasem sül fel és akit a süketek is meghallanak.

De már egy kissé hosszadalmas is vagyok, tekintetbe véve, hogy tulajdonképpen novellát írok erről a tárgyról és nem száraz értekezést.

Novellában pedig azt várná tőlem minden jó-ízlésű olvasó, hogy ne kapkodjam el a vezércikkíró elől az ő pompás mondásait, hanem beszéljem el a magam históriáját, amit kigondoltam, úgy ahogy tudom, aztán menjek isten hírével s hagyjam csendesen elaludni.

Jól van hát, isten neki, elmondom az én Hunyák Pálom történetét, vagyis tulajdonképpen az én történetemet Hunyák Pállal. Mert az nem mindegy!

Hunyák Pál, mint előre látható, tót ember és parasztgazda egy felvidéki faluban.

Hogy honnan ismerem én Hunyák Pált, aki eddig még se nem volt követjelölt, se nem írt semmit?

Hát én Hunyák Pált onnan ösmerem, hogy mikor a nagybátyámnál voltam kétszer életemben (hat év előtt s most a múlt héten), mindig a szomszédja, a szóban forgó Hunyák Pál vitt el szekeren a vasútig.

Nem gondoltam akkor s útközben sem gondoltam rá, hogy én valaha nekrológot fogok írni Hunyák Pálról, sem arra, hogy novellát (nem úgy nézett ki szegény pára az ócska báránybőr-sipkájában és foltos halinában), mégis visszaemlékszem mind a kétszer, hogy miről beszélgettünk. Van azzal úgy az ember!

Különben intelligens ember, kivált tótnak, és nagy méhészgazda.

Első ízben arról kérdezősködtem tőle: kinek szokta eladni a mézet s illetőleg a sejteket, mire ő így válaszolt:

- A tótoknak, uram! A tótok ősszel eljönnek a falunkba s megveszik jó pénzen.

- Hiszen kéndtek is tótok - mondám nevetve -, hát miért beszél olyan lenézőleg a tótokról?

- Hát 'iszen mi is úgy beszélünk - viszonzá némileg sértődve -, de mégis más az... mégse vagyunk mi tótok.

Megvallom, valami olyan megnyugtató édes érzés csiklandozta meg a szívemet. Mintha valaki egy darabka cukrot harapna szét a vadalmában, amikor belevágja a fogát.

Most, hat év után megint összehozott a sors Hunyákkal. Ezek a tótok sohasem öregszenek, éppen olyan, mint azelőtt volt, csak a halina kopottabb, meg a sapka.

- No, meg a fiam is megnőtt azóta - mondá Hunyák szabódva. Mert neki sehogy se tetszett, hogy én nem találtam most másformának.

- Nos, remélem, hogy magvar szóra adja a gyereket - szóltam, mivelhogy a fiára került a beszéd.

- Minek az neki? - felelte fanyarul. - Csak az anyai nyelv édes, a többi mind keserű.

- Ej, ej, Hunyák! Hiszen nem így beszélt valamikor!

- Mert bolond voltam. Mit tud az ilyen parasztember a világról, mikor úgy tartanak a magyarok, mint a kutyát.

- No lám, Hunyák!

- A vér csak vér, uram; sohasem válik vízzé. Akik egyforma vér vagyunk, egyformán érzünk. Egy vályog csak egy vályog. De sok vályog sok ház!

- Hol tanulta ezeket a bolond dolgokat?

Hunyák Pál sóhajtott.

- Az ilyen szegény paraszt-szívben is lehet szabadság- és honszeretet.

- Már hogyne lehetne... nagyon lehet.

- Valaha mienk volt az ország egészen: most ide szorítottak a kövek közé. A jó földet, az alvidéket a magyarok lakják és még adót se fizetnek: mi a rossz föld után is fizetjük.

- Ejnye, ejnye Hunyák! Hiszen az adó a királyé, s az egyformán vetteti ki minden alattvalóra.

Hunyák a fejét csóválta kétkedőleg.

- Nem lát a mi adónkból a király egy rossz garast sem. A magyar urak elkártyázzák. Aztán gondolja meg az úr, hogy a tót négyszer annyi erővel, fáradsággal dolgozza be a földjét, mint az alföldi ember, s mégis négyszer több terem annak.

- Ebből az következik persze - vágtam közbe nevetve -, hogy az Isten is a magyarokkal tart.

- Úgy van! Az is! - szólt keserűen - mert ha nem velük tartana, már régen úgy lenne minden magától, mint ahogy lesz majd muszájból.

- Kitől hallotta ezt?

- Rájöttünk mindnyájan - szólt Hunyák sötéten.

Elhallgatott. Én sokkal jobban. Elgondolkoztam ezeken a dolgokon, míg a Hunyák kocsijának kerekei egyre hurutyoltak a vérrel szerzett föld kátyúiban.

Te azonban ne gondolkozz el, nyájas olvasó, a Hunyák Pál beszédén... legyen ez tenéked csak novella, mert ha nem annak keresztelném, hát el se olvasnád.

Megcsaltalak, mert jobban szereted, ha megcsalnak. Novellámnak igazi címét is csak ide hátul írom ki, hogy: Utazás Oroszország felé.

Utazás - mégpedig gyorsabb lovakon, mint a Hunyák Pál két sárgája.

A magyarok országa a Duna mellett van. A Duna pedig egy ezüst folyam, melyből csak meríteni kell s a merített vizet kifőzni, alján színezüst marad.

A magyarok országa olyan nagy, hogy az egész világnak éppen fele. A magyarok el is jönnének testvéreikért, mert utat tudnának maguknak vágni az egész világon, de van közben, ami útjukat állja, egy nagy folyóvíz, amelynek olyan sűrű a vize, hogy a hajó keresztül nem megy rajta, hát hidat kellene verni, hogy átjöhessenek.

Verik is a hidat már négyszáz esztendő óta, de olyan széles a folyó, hogy mire a közepéig érnek a munkával, addig az elsőben felépített rész gerendái elrothadnak, s messze elölrül kell kezdeni a talán soha be nem végződő munkát.

Közlekedés nincs a két testvérnép közt, hanem ősz elején mindig elküldenek hozzánk a magyarok egy galambot, annak a nyakára levelet kötöznek, s abban a levélben üzenet van onnan, hogy a munka hogyan folyik, s mikor lesz bevégezve.

De vagy a galamb fagy el útközben, vagy lelövik mielőtt ideérne, vagy ha ideér is, a levelet elveszti, egyszóval még eddig csak két ilyen levél került ötszáz év óta hozzánk, de azt se tudja elolvasni senki, mert a magyarok már egészen másképp beszélnek.

Tömérdek kincs van az országukban, szép asszonyaik, minden embernek kettő, mindenik más színű. (Mindenik kétszínű!) Az ország fővárosában csupa drágakövekből vannak építve a házak, gyémánttól, aranytól tündöklők. (Szegény kaukázusiak, ha tudnák!!)

Az emberek gazdagok, szépek és erősek. Lótej csurog a kis patakokban, s jóízű gyümölcsök himbálódznak a fákon.

Vannak fák, amiknek a kérgét ha meghasítják, méz csurog belőlük.

Boldog ország, nagy ország, emberek, népek annak nem árthatnak, mert harcias, hegyeiben vas terem, fegyvereknek jó, pusztáikon ménesek vannak harcosok alá termett lovakkal, az egész világ reszket tőlük, nem hogy kifoghatna rajtuk, de a földöntúli hatalmak ádáz haraggal nagy átokkal sújtották a magyarokat, amért bennünket, testvéreiket, itthon árván hagytak, mikor új hazát mentek keresni.

Amint meglelték a selyem füvű országot, melytől rózsaszínű lesz a birka húsa, leérkezett egy éjjel az égi szellem az ő saját istenük, akit lehíttak, hogy új országukat neki megmutassák.

Az égi szellem a hatalmas Gél isten, nagyon meg volt elégedve az új birtokkal, mikor mindeneket megtekintett, és így szólt:

- Szép és virágzó. Itt jó dolgotok lészen. De, most veszem észre, hol vannak a többi asséták. Sokakat nem látok itt közületek. Talán útközben haltak volna el.

- Nem, hatalmas Gél. Ezeket otthon hagytuk.

- Menjetek értük vissza azonnal!

A magyarok erre hosszú arcot csináltak és senki sem akart értük elmozdulni.

- Jaj, hatalmas Gél, nagyon messze van az, hét tavasz hét tél kell ahhoz, hogy egy fordulót csináljon az ember innen oda, onnan ide.

- Tehát senki sem indul? - mondá a Gél isten haragosan, s összevonván szemöldeit, az ég mennydörögni kezdett.

Aztán a Gél isten füttyentett. Süvítése baljóslatúan hangzott, s a fekete éjszakából egy rettenetes alak bontakozott ki, egy sárkány, amelyiknek két feje volt, az egyik torkán tüzet okádott, a másikon havat.

- Most visszamegyek ahonnan jöttem - mondá borzadályt keltő hangon a Gél isten -, de itt hagyom a nyakatokon ezt a sárkányt mely itt fog ülni az országotokban addiglan, míg testvéreiteket el nem hozzátok. És ti imádni fogjátok őt s ő mindennap megfog egyet fiú- és leánygyermekeitek közül.

- Megyünk a testvérekért! - kiálták most már a magyarok egyhangúlag, hogy a felbőszült istent kiengeszteljék.

- Késő! - viszonzá Gél isten - sűrűvé tettem haragos leheletemmel a nagy folyamot, hogy át ne úszhassatok rajta és át ne kelhessetek.

Gél isten elfordította ekkor arcát, ráült egy fehér felhőre s felszállt, ott hagyván a kétfejű sárkányt.

A magyarok, amiként mondá, leborultanak előtte s imádták őt, valamint mindennap odadobtak neki egy-egy fiú- és leány gyermeküket megenni.

És a sárkány ott van mai napig is s ott lesz mindaddig, míg valami móddal-szerrel minket, testvéreiket, magukhoz át nem visznek.

*

...................

Eddig a kaukázusi rege. Nem olyan nagyon bolond az, amilyennek látszik. Akárkitől tanulták, de körülbelül jobban ismerik a sorsunkat, mint akár saját magunk is. Legalább sokkal jobban, mint a »Szabadelvű párt«, mely a sárkány gyomrának tömésében excellál.

A szegény öreget még én is ösmertem. Nagyon össze volt már esve, siket is volt egy kicsit, de nem is látott valami nagyon. Csak Horatiusnak élt már és a vörös bornak. Ez volt a legutolsó szerelme.

Ki nem nézte volna belőle senki, hogy ez pónálta valamikor szekundába Petőfi Sándort. Pedig ez volt az egyedüli nevezetessége szegénynek. Azoknak a millióknak, akik elösmerték nagynak a költőt, nem maradt fenn a neve, mert igazuk volt, csak az övé maradt fenn, hogy el nem ismerte. Mégiscsak kisebb virtus nem tévedni!

Még én akkor nem jártam a »Kammon«-ba, ahol valóságos eleven poéták szürcsölik mellettem a kapucinert, s akiket senki sem tart (»már« vagy »még«) nagyoknak, mert mindenki megszokja őket. Csak úgy látszik, ők maguk nem szokják meg önmagukat sohasem.

Ha leszállt az est a sajátszerű városra, ha elnyelte a homály az óriási köveket s kitöltötte a borzadályos szakadékokat; ha fekete róna lett a girbe-gurba, púpos földből, suhogó árnyak inogtak, a fák lombja röpülni kezdett s képzelt zsongással telt meg az éj: akkor én sokszor látni véltem a költőt, amint elsuhan köpönyegben, hóna alatt vive lantját. (Mert úgy képzeltem a poétákat, ahogy a szobrok mutatják. Mit tudhattam még én azt akkor, hogy azok úgy a legboldogabbak, ha fokhagymás rostélyost esznek a »Kis pipá«-ban?)

Az öreg kamarai hajdú, akinél Petrovich Sándor lakott diákkorában, sokat beszélt nekünk felőle, persze fumigative. Sehogy se ment a fejébe, hogy miért dicsőítjük annyira. Hát mit tett, hogy olyan nagyra vannak vele? Verseket írt? Hát olyan nagy dolog az, amiről érdemes annyit beszélni? Azt tette volna, amit ő tett egyszer huszár korában, hogy húsz ember közül szabadította ki a főhadnagyát. Az volt az igazi virtus.

Szurina Jánosnak hítták a hajdút. Ott, a hegyen lakott, a gimnázium fölött. Tömérdek diák volt nála elszállásolva mindig, s leginkább csak úgy nagyban emlékezett vissza rájuk, mint ahogy a juhász a birkáira, hogy az a csulya, az a kajla szarvú, a tarka, a fehér, a ráncos. Szurina János uram úgy emlékezett vissza Petrovichra, hogy a »savanyúképű«.

Már ő csak így nevezte. Elmondta, hogy olyan komédiás hajlamú fiú volt biz az, vad és modortalan. De minden komorsága mellett rájött néha a pajkosság ördöge is. Egyszer például egy kis fúróra tett szert valahol, hát az volt a legelső dolga, hogy kifúrta vele a Szurináné asszonyom összes cintányérait, amik ékességül fényeskedtek szépen egymásra rakva a tálas polcon.

Valami érdekes irodalmi adatot nem mondott Szurina János. Csak arra emlékezett, hogy már akkor is versifikátor vala a fiú.

No, de ezt magunk is tudtuk. Hiszen ott voltak az önképzőkör összes jegyzőkönyvei és az évkönyv is, melybe tulajdon kezével írta be a költő »A hűtelenhez« címzett fiatalkori költeményét. Könyv nélkül tudta azt minden jóravaló diákember.

Azután tudott még többet is; tudta, hogy kihez írta Petőfi ezt a keserű hangú verset, melyben már meglátszik a tűz és erő, szóval az oroszláni körmök nyomai; tudtuk azt mindnyájan, nemzedékről nemzedékre szállott a Petőfi-legenda, minden diákgeneráció megőrizte azt a következő számára; annyi bizonyos, hogy el nem veszett belőle egy morzsányi sem, ha csak hozzá nem toldtak.

Hát az öreg tanárnak volt egy igen csinos kis húga: S - a Mariska. Ez volt az »esküszegte lányka«. Nagy, kék szemei voltak, gyönyörű szőke haja, így beszélik ezt a selmeci öregasszonyok. De mikor volt az! Én már csak egy Lengenádfalvay Zirzabellát találtam benne! Sovány, kiaszott, beteges teremtést, kinek csak a szemében volt bizonyos érzés és kellem.

Ez volt a Petőfi fiatalkori szerelme.

A derék tanárnak korábban Horatiuson és a vörös boron kívül volt még egy harmadik szenvedélye is, a botanika.

Néha az egész klasszist elvitte magával a délutáni lecke helyett botanizálni, sőt húgát is. A leányka költői kedélyű volt, s ez magyarázza meg előszeretetét a virágok és a füvek iránt, s ez magyarázza meg azt is, hogy a két rokonlélek közt e botanizálási kirándulások alatt némi vonzalom keletkezett, mely egyetlenegy alkalommal szavakban is nyilvánult.

Ez volt Petőfi ifjúságának a legboldogabb, a legédesebb szaka - de ez okozta sorsának ily fordulatát is.

Mariska nagynénjével minden színi-előadást megnézett, és Sándor is ott akart lenni, noha az iskolai törvény erősen tiltotta a színházba járást.

De micsoda a szerelemnek az iskolai törvény?

A mi Sándorunk előtt nem volt korlát, mindennapos volt a színházban, ruháit eladogatta, hogy a színházba mehessen, sőt a szülői által küldött tandíjt is Tháliának áldozta fel.

Helyzete egyre nyomasztóbbá lett, midőn egy napon azt a hírt hallotta, hogy S - a Mariska el van jegyezve Kachel erdésszel.

A fiatal Petrovich őrült fájdalmakat érzett erre a hírre s mint a »falu rossza« még egyszer látni akarta a hite szerint hűtelen leányt.

Eddig sohasem szólította meg a színházban, csak egy szögletből nézte elmerülve kéjittasan, mint egy álomképet, most azonban alig várta a felvonás végét, vakmerően odalépett a leányhoz, ki nagynénje mellett ült.

- Kisasszony, ön engem megcsalt!

- Én önt? - kérdi a kis Mariska csodálkozva.

- Ön azt mondta nekem, hogy senkit sem szeret és sóhajtott. Ön megengedte, hogy ezt a sóhajt én magam mellett magyarázzam. Ön megcsalt, én önt megvetem.

S ezzel elrohant.

E szcéna, mely közbotrányt okozott azon este, a nagynéne útján tudomására jutott a tanáruraknak is. Petrovich Sándor helyzete mindinkább nyomasztóbbá kezdett válni Selmecen; anyagi viszonyai éppúgy, mint lelke, fel voltak dúlva.

Ekkor írta a költeményt »A hűtelenhez«. Mindenki tudta, hogy az a Mariskának szólt, s azután is sokáig beszélték, ahogy egy napon nyomtalanul eltűnt a városból, hogy soha oda vissza ne térjen.

Emlékezett-e még sokáig Mariskáról, vagy pedig nemsokára kiszorította szívéből selmeci ideálját az alföldi Zsuzska, nem tudni; hanem annyi bizonyos, hogy a Mariska mindig megtartotta emlékében a nagy költőt. Házassága szerencsétlenül ütött ki, férjétől elvált s magános életet folytatott, fiatalkori emlékeinek élve.

Engem kétszer hozott össze vele a sors. Mind a kétszer szóba hoztuk az ő híres udvarlóját. Legutóbb, midőn már nagyon beteg volt, így szólt egyszer hozzám reszketeg hangon, amint éppen az volt szőnyegen, hogy Petőfi meghalt-e vagy nem? (A sajtó is ezzel foglalkozott, a »Vasárnapi Ujság«-ban Pákh Albert indítván ez irányban nagy kutatást.)

- Olvasta ön a Petőfi hozzám írt versét?

- Igen, olvastam.

- Nos, ha olvasta ön, emlékszik-e a végére?

- Természetesen: »Megleled hű múzsafid porát!«

- Ez az! - szólt, s szemei felcsillogtak. - Nekem egy idő óta az a rögeszmém van, hogy én, egyedül csak én lelhetem meg az ő sírját. Mit gondol? - kérdé hozzám fordulva bánatos hangon.

- Mit gondolnék? Hiszek az előérzetekben!

- Petőfi nemcsak költő, ő több, ő próféta volt! - mondá félkönyökére emelkedve ágyában, s halovány, síri arca kipirult. - Ő, aki megjósolta a forradalmat, a saját halálát leírta, ő megírta, neki meg kellett írnia azt is, ki leli meg a porait.

- Igaza lehet, asszonyom.

- Ha bírnék, ha gyenge nem volnék, ha még egyszer erőhöz jutok, én meg fogom keresni őt... Ön mosolyog... ön nem hisz... pedig okvetlenül fel fogom keresni.

Föl is kereste nemsokára, valahol a másvilágon.

Csak rá kell néznünk a szép kivitelű képre s azonnal érezzük, hogy fürdőn vagyunk.

A bájos Eveline kihajol a balkonról s merengő szemekkel nézi az alant járókat. Egymás után bontakoznak elő a messzeségből kocsik és alakok - csak ő nincs köztük. Ő, akit vár, akire már gondolatban is rámosolyog.

A gouvernante már egy negyedóra óta hívja a terembe, mert meg talál neki ártani a hűs lég, pedig a kedves kicsikét úgy őrzik, mint egy nagy darab gyémántot.

De a kicsike azt mondja makacsul, hogy nem megy.

Hogyan? Megtagadja az engedelmességet. Nem megy! De miért nem megy? Mert bizonyosan vár valakit.

Oh, ezek a gyerekek, ezek a gyerekek!

Hanem iszen majd kilesi ő, ki az a gazember, aki ennek a derék lánynak a szívét elhódította.

Őt magát hiába kérdezné, harapófogóval sem lehetne belőle kivenni.

Mégis csak furcsa dolgok történnek a világon.

Fürdőre azért kellene menniök tulajdonképpen az embereknek, hogy meggyógyuljanak, ha betegek; ezek a boldogtalan lányok pedig azért mennek, hogy megbetegedjenek, ha a szerelem betegség. Mert akkor ugyan sohasem egészségesek.

No, de az Eveline még az volt eddig, ami persze nem csoda, mert otthon, mintha kalitkában tartották volna, de itt egy kiröpült madárhoz hasonlít.

- Eveline, Eveline! Jöjjön be, kérem.

- Ugyan engedjen még, miss.

- Lehetetlen, kisasszony. Jöjjön be, ismételjük az angolleckét, s azonfelül hányszor mondjam, hogy megfázik.

- Hiszen olyan melegem van, miss.

- Igen, igen - dörmögi a miss -, a szíve forró.

- Csak még egy percig hagyjon itt, kérem, mert ha nem...

- Nos, ha nem?

- Akkor nagy sajnálattal kénytelen lennék itt maradni.

Eveline egyszerre idegesen megrezzen, többé már nem hallja, nem látja a misst. Alant egy ifjú sétál, mélán fölvetve néha-néha szemeit.

A miss figyel, hogy Eveline mit fog tenni.

Az pedig nem tesz egyebet, mint hogy hol egészen, hol félig kiterjeszti, hol egészen, hol félig behúzza a legyezőjét, egyszerre a levegőbe suhint vele, máskor a feje fölé terjeszti, majd összecsapja, mint a madár a szárnyát.

A gouvernante keresztet vet magára:

- Boldogtalan gyermek! Ez a legyezővel »diskurál« s ezt az angol nyelvnél is jobban szereti. Pedig ez a legtökéletesebb nyelv a világon. Oh, ezek a gyerekek, ezek az éretlen gyerekek!

A király előtt így szólt egy szegedi: »Isten hozta fölségedet hajléktalan városunkba« - s valóban város volt az, de hajléktalan, még akkor, midőn a király ott járt.

S mire az viszont odakerül (jövő évben őszre várják, mikor a híd s a színház megnyílik), egy óriási várost lát a romok helyén a Tisza partján, melyet igen megfordítva fog lehetni tán jellemezni, hogy: »Isten hozta fölségedet néptelen városunkba.«

Mert, ha akkor az volt a hiba, hogy egy hetvenezernyi város népének nem volt hol lakni, most talán az lesz a baj, hogy a tömérdek házban, mely azóta épült Szegeden, nem lesz majd kinek lakni.

De ez a baj talán éppen egyik legfényesebb érdeme a rekonstrukciónak, mely a jövő kornak akar ott egy nagy magyar várost, mely nem a mai napoknak épít, hanem a jövőt is szemmel tartotta.

Általában ki lehet, sőt ki kell mondani, hogy Tisza Lajos fényesen oldta meg feladatát. Kevés embernek adatik meg, hogy nevét ilyen monumentális betűkkel írja be a történelembe, mint ahogy Tisza Lajos az övét.

Nagy és öntudatos munka ment ott végbe aránylag igen rövid idő alatt, mert a rekonstrukció immár befejezéséhez közeledik. Olyannak tűnik fel a város, mint a szoknya, mikor az utolsó öltéseket teszik rajta. Fodor, csipke, másli még nincs rajta, de fenn van tartva a hely.

Meg nem is néz ki szépen: a fércek benne maradtak, a ráncok nem elég szabályosak, az alja nincs még beszegve, de azért látszik már, hogy széles és takaros lesz: nagyokat lehet benne lépni. Semmit sem felejtettek ki, a pléhje ott van alul, a kapocs hátul, a zseb oldalt, s még arra is gondoltak, hogy ne maradjon üresen.

Sokan gáncsolták a rekonstrukciót, kivált eleinte, de most, hogy kidomborodnak az arányok, hogy látni lehet, amint az egyes szálak és kiindulási pontok összeesvén, szerves egésszé tömörülve, magát a nagy alakot mutatják, meg kell hajolni a rekonstrukció intézője előtt. Ez az ember nem közönséges tálentum, aki terv nélkül, puszta jó szándékkal nekiment egy olyan feladatnak, melyre nem talált sablont munkakörére vonatkozólag, mert nincsen példa rá, hogy valahol nagy várost csináljanak kis városból négy év alatt; ez az ember előre látott mindent, az ő fejében meg kellett lennie előre készen ennek a nagy városnak vonásról vonásra, mert másképp nem lehetett volna ilyen összhangzatos egésszé.

Kis városokból, van példa rá, gyorsan lettek nagy városok, de mindig magoktól, valamely természeti előny folytán, mely a lakosok szaporodását és vagyonosodását mozdítá elő. Ami azonban gyakori dolog volt. Itthon is találunk esetet. Ott van Salgótarján, a kis nógrádi falu, melyet a felfedezett kőszénbányák alig három év alatt virágzó városkává emeltek. De hogy egy ember nekiálljon kis várost naggyá tenni, ahhoz nem elég az eszköz, mely rendelkezésre áll, mert ezzel az eszközzel bánni kell tudni. Ha vért lehetne ereszteni az emberi tagokba, hogy az ember ennélfogva erősebb legyen, ki merne erre vállalkozni, hogy ki tudja számítani, a vérből mennyi essék a fejbe, mennyi a karokba, a lábakba stb.? Mert ha nem jól osztaná el a vért, bizony nem nevelné az az ember erejét, hanem vértolulást okozna.

Egészen hasonló példával, mint a Szegedé, nem bírunk, mert itt igazán egészen a semmiből kellett alkotni, de annyit is biztosan meg lehet állapítani, hogy sohasem sikerült várost úgy fölemelni senkinek. III. Napoleon Párizsa, mely mai ily mérvű virágzását neki köszönheti, nem egészen van jól megnagyítva. A meggazdagodott fényűző osztályok mellett meghagyni annyi egészen nyomorultat: még sok bajt fog, úgy lehet, okozni annak a városnak. Megengedem, hogy fényessé tette Párizst, de nem ügyelt arra, hogy boldoggá is tegye.

Tisza Lajos ügyelt arra is.

Bejártam a múlt napokban az egész területet, melyen az új Szeged épül. Az bizony egy kicsit nagy s nehéz lesz városias karban tartani, de igen ügyesen van elválasztva a külső körút gyűrűjével a tulajdonképpeni város a falutól. Olyan lesz ez a mi kedves Szegedünk, mint egy közönséges faskatulyába zárt ékszer.

Lázas munka folyik mindenfelé. A rakpartnak, mely egy millió négyszázezer frt-ba fog kerülni, a fele kész már. A köveket Oravica tájékáról szállítják. Nagy, faragott erős kövek, a munka igen szép s semmivel sem enged csínra nézve a budapesti rakpartnak, csakhogy erősebb annál. Az új híd pilléreit most rakják. Nemsokára az ív is készülni fog.

A vár helyén a színház alapját építik. Nemsokára hozzáfognak a törvényszéki palotához is.

A honvédtiszti pavillon, a honvédlaktanya, a közös laktanya, három monumentális épület, jóformán készen áll. Kivált a közös laktanya egy valóságos kis várost foglal magában. Kilenc külön épülettel. Udvarába vasúti sínek vezetnek, vagonokban szállítják a feltöltési anyagot. Általában a középületek, melyek építésére a királyi biztos némileg befolyhatott, gyönyörűek s méltók bármely európai városhoz, csak éppen a lutheránus templom sikerült rosszul.

De körülbelül négy-ötszáz palotaszerű magánház is épült, mely magában is, úgyszólván több lakót befogadhat, mint az egykori Szeged.

De a legszebb épület alighanem az új városháza lesz, melyet csakugyan érdemes lesz fölemelni egy emelettel és renoválni, mert stílszerűség tekintetében és történeti tradicióinál fogva is megérdemli. Kár, hogy kevés emberben van meg az érzék az ilyenek iránt, s hevesen ellenezték a városi közgyűlésen. Olyan városnak, mint Szeged, szükséges, hogy egy tisztességes terme is legyen, ahol a bálokat lehessen megtartani. Sőt nem ártana, ha egy fényes lakosztályt is be lehetne ott rendezni, hogy mikor magas személyiségek látogatják meg a várost, legyen őket hova elszállásolni, s ne járjanak úgy, mint Chambord gróf, ki midőn 1876-ban Szegeden megfordult, sehol sem kaphatott három egymásba nyíló szobát, vagy hogy közelebbi példát hozzak elő: elég sajnálatos dolog volt a József főherceg ottani elszállásolása egy magánházban, melynek hóbortos gazdája nem éppen illedelmesen viselte magát, nem is mutatkozván a főherceg előtt; de minthogy mégis bántotta a kíváncsiság, látni a népszerű főherceget, inasruhába öltözve sürgött-forgott körülötte.

Ez nagyban Szeged képe. Tíz-tizenötezer munkás kéz foglalkozik ott szakadatlanul. Utcát köveznek, fundamentumot ásnak, gerendákat fűrészelnek, földet talyicskáznak, maltert kavarnak, fákat ültetnek. A minden irányban lázasan nyilatkozó tevékenység sajátszerű érdekességet kölcsönöz a városnak még a bennszülöttek előtt is. Mindennap más-más a város arca, s ha valaki egy hétig szét nem néz a saját utcájában, nyolcadnapon már alig ismer rá, annyira megváltozott.

- De hát minek ez a sok ház? - kérdi az ember önkénytelenül, minthogy a kritikai természet vele született -, hol vesznek ide annyi embert?

- Sok új hivatalt hoznak ide - felelik a rekonstrukció barátjai -, s főleg majd az olcsó lakások sok penzionált hivatalnokot vonzanak Szegedre, éppúgy, mint eddig Grácba.

- Igen - támad az ellenvetés -, de mért szegényítette meg azokat a királyi biztosság, akiknek a háza megmaradt? Mert az csak bizonyos, hogy a házak értéke esni fog.

- Igaz, a házak értéke devalválódik egy időre, de nézze meg ön azokat, akiknek a háza megmaradt. Azok mind gazdag emberek lettek a magas házbérek mellett, úgyhogy könnyen elszívelik a csökkentést.

- Tagadhatatlan, de vajon mit csinálnak azok a házaikkal, akik most építenek?

- Higgye meg csak addig építenek, amíg tudják, hogy mit csinálnak. Mihelyt a házak ára esik, megszűnik az építés.

Még egyetlenegy gáncsolódó észrevételem volt. Az, hogy ez óriási befektetéseket miképpen fogja bírni fenntartani a város, kövezni az utcákat, jó karban tartani a partot, a hidat, a töltéseket, a rendet, a közkerteket és épületeket. Erre szerettem volna én feleletet.

S meg is kaptam a városházán. A királyi biztosság okkal-móddal egy millió forintra emelte a város évi jövedelmeit.

Ez nagy szó. Meg voltam lepetve és győzve. Ez aztán olyan argumentum, amely nem szorul magyarázatra.

- De hát honnan fizetik azt a tömérdek városi adót? Hogy győzik?

- A jóisten tudja. Nem érezi azt itt meg senki. A halra, a szódavízre, a pálinkára vetettek ki egy kis indirekt adót, ennyi az egész. Megnőtt az úgy magától egy millióig.

De még mindig dolgozott bennem az ellenzéki viszketegség.

- Igaz, belátom, hogy a rekonstrukció pompásan van keresztülvive. Nagy és szép város lesz ez, sőt gazdag is, Pest után a legelső. Látom, hogy a polgárság közül azok, kiknek megmaradtak a házai, gazdagok lettek, azok pedig, akiknek nincs házuk, olcsó és könnyen visszafizethető állami pénzekkel építettek házakat, ezek tehát rendben vannak, de vajon mi történt a legszegényebb osztállyal?

- Mi történt a legszegényebb osztállyal? Az most, uram, a leggazdagabb osztály. Két forint a napszám már évek óta. Ez az osztály járt a legjobban.

Elvezettek a belső körútra. Ott egy csinos palotaszerű épület után tudakozódtam:

- Ez egy leányiskola - mondták. - A fölösleges könyöradományokból épült. A homlokzatára ez a felirat jő: »Épült a világ részvétéből.«

- Tehát a könyöradományok nem is kellettek egészen? Hát az a nagy ház, mely a külső körútról ide néz, micsoda?

- Az a »szegényekháza«.

Elgondolkoztam s hogy ellenzéki s mégis igazságos maradjak, arra a megállapodásra jutottam, hogy ez az egyetlen ház, mégis fölösleges, meggondolatlan kiadás volt Tisza Lajostól - mert ennek aligha lesz elegendő lakója.

Mióta nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára, azóta nem volt olyan nagy riadalom Magyarországon, mint ez idő szerint.

Hogy az ördögbe ne! Leszavaztuk a németeket! Megmentettünk 2 millió 33 ezer forintot. Egypár száz milliót ugyan kihajítottunk az ablakon egy és más alkalommal, de ez, ez a két millió meg van mentve. Ebből pedig Magyarország minden lakosára jut legalábbis egy liter bor.

Nem csoda, ha mámoros az egész ország. Persze a diadal örömétől.

Mert ha még csak a két millió lenne, de a hazafias virtus, hogy Haynald ült az elnöki székben, s a magyar volt az uralkodó nyelv.

Csak úgy dobogott a szívünk az örömtől.

Bár egy kissé megzavart a magyar szó s különösen azon körülmény, hogy Tisza Kálmán is jelen volt.

Ránéztem az arcára, összevont szemöldjeire s egyszerre bennem rekedt a »nem« szó, egyszerre elfelejtettem a konferenciai megállapodást, hogy mindnyájan nemmel fogunk szavazni, s akaratlanul is kikívánkozott belőlem az »igen«.

Szerencsére ott volt hátam mögött Láng Lajos, az oldalba döfött a ceruzájával s fülembe súgta:

- El ne rontsd valahogy ezt a jó tréfát!

Ekkor aztán egész bátran odakiáltottam a »nem«-et. Ez az átkozott szó úgy süvített a levegőben, mint az orkán.

Behunytam a szemeimet. Azt hittem, el fog velem süllyedni a földkerekség s én magam halva ébredek fel valahol a másvilágon.

De semmi sem történt. Mire fölnyitottam a szemeimet, ott láttam ülni mosolyogva Tiszát. Arcára mintha griflivel oda lenne írva:

- Tudok ám én rettenetes is lenni, - azért hogy himlőhelyes vagyok!

*

De a legislegfőbb dolog mégis az marad, hogy hét osztrákot megtérítettünk - úgyszólván potom áron.

Ugyanis Szécsen Antalért cseréltük őket.

Igen, igen, a derék Szécsen gróf »igen«-nel szavazott. Ő megadja a két milliót, ő semmit sem bír megtagadni, mert neki nagy szíve van.

S régen kergeti már azt a kedves kis madarat, melyet kétfejű sasnak hívnak. Színes tollai, karcsú nyaka, aranyos csőre mind olyan nagyon csábítók a nemes grófra nézve, hogy már évek óta kerülgeti a kalitkát.

Apróságok teszik a delnőt, mondja a francia, s apró figyelem az államférfit.

S uramisten, mi lehetne lekötelezőbb s mégis apróbb figyelem, mint a honfitársai ellen szavazni.

Van is abban valami! Sőt, ha jól fölvesszük, ez egy magasabb látkört föltételez.

Vannak zárak, amiket gyakran ki lehet nyitni egy görbe szöggel is.

Nos, miért ne sikerülhetne ez neki, ha majd egyszer Kálnoky után becsukódik az ajtó?

Pedig becsukódik - az óriási léghuzamtól.

*

De lám, Andrássy Gyula most is nagyobb diplomatának bizonyult Szécsennél.

Ő azon verebekhez tartozott, akik nem lövetik le magukat, hanem elröpülnek a kellő időben.

Egyszerűen nem jelent meg a szavazáson. Hadd törje rajta fejét a történelem, hova szavazott volna, ha ott van?

A dolog különben egyre megy. Magyarország felülkerekedett, s most már bebizonyult, hogy a delegáció mégis jeles intézmény. Csakhogy hét darab német szükséges hozzá.

*

A közös hadügyminiszter, mikor látta az eredményt, idegesen panaszkodott Kálnokynak.

- Tessék hadsereget fenntartani az ilyen néppel! Most már mezítláb járjanak a katonáim!

- Ej, kell is az ólomlábakra bakkancs? - súgta erre Bánhidy Béla a Móricz Pali fülébe, de nagyon nyájasan megkérte, hogy a világért se adja tovább - mert Pulszky Guszti meg találna apprehendálni.

És Móricz Pali hallgatott.

- Nem tudom ugyan - dünnyögé magában -, hol ebben a vicc, hanem azért jó lesz jövő programbeszédembe Szarvason.

*

Az osztrák miniszterek nem mentek el a közös ülésre, mert szerintük erre nincs joguk, s igen megbotránkoztak, mikor hallották, hogy báró Orczy jelen volt.

Sőt Tisza Kálmán is. Mégpedig ez egyszer a nádpálcája nélkül.

Bizony furcsa egy dolog volt ez. Úgy tűnik föl nekünk mindnyájunknak, mint egy álom. Még most sem akarom elhinni, hogy mink vagyunk mink.

El sem hiszem addig, míg csak nyomtatva el nem olvasom odahaza az »Ellenőr«-ben.

Sietek is pakolni. Úgyis biztos, hogy senki sem invitál meg bennünket díszebédre.

Egy delegátus.

Debrecen, ápril 27.

A kálvinista Róma Helikonná változott át. Bánki bácsitól kezdve fel egész Simonffy polgármesterig, mozgásban van minden eleven lélek.

A helikoni források megerednek, mert csapra fognak üttetni. Az asszonyok báli ruhákat varrnak, a férfiak dikciókat tanulnak, a szakácsnék delegációkat tartanak, hogy mennyi szárnyas állatot kellene feláldozni - az isteneknek.

Mert valóságos kis istenek jönnek majd hetedikén csörtetve Debrecenbe.

Hiába csúfolják már Debrecent délibábos rónának; ott van most a legmagasabb hegy: a Parnasszus.

S 50 % árleengedéssel juthatni rá - a mai modern korban.

*

A hírhedt ötös fogatot újra látni fogják. Cívisek szíve nagyot dobban, hej, mert kevélyek ám arra az ötös fogatra, mely csak királyokat szállított eddig, vagy még azoknál is »nagyobb urat«: Kossuth Lajost 48-ban.

Sőt most is nagyobb úr fog ülni rajta: Jókai Mór.

Ki ne volna kiváncsi az ő arcára, vonására? Van is becse most az ablakoknak, amerre a bevonulás történik, amerre a fejedelem jön és a törpéi.

Igen, a fejedelem és a törpék - mert, miért ne legyünk egy kicsit maliciózusak?

S vajon igazán a Hippokrene forrásvizét jön-e ide megkedveltetni a fejedelem?

Mert nagy baj ám a királyok szívén keresztül látni.

S valahányszor egyik közülök valahova utazik, sohasem az igazi szándék kolportáltatik; az mindig az újságokra van rábízva, hogy kitalálják, kommentárokkal ellássák az útnak célját.

Mikor Jókai Munkácsyt kísérte, azt mondják: azért ment, hogy emlékezetes politikai toasztját mondhassa el az ország legszélső határszélén, Munkácson. A toaszt nem Pontius Pilátusnak szólt, hanem Oroszországnak!

Most is kemény gyanú alatt áll, hogy nem a múzsáknak jön udvarolni Debrecenbe - hanem a választóknak.

Ha ez mind igaz, akkor hát mégsem olyan rossz politikus az a Jókai, aminőnek némelyek tartják.

*

Ennyit Jókai útjáról. Ami az udvarát illeti, erre nézve burkolózzunk balladai homályba.

Egyszer a verebek ráültek a keresztfára, mely az útszélén állott. Ott csiripeltek, ugrándoztak nagy vígan és daloltak egy himnuszt a kicsépelt szalmában visszamaradt búzaszemekhez.

Az emberek, akik az úton jöttek-mentek, mind levették kalapjaikat mély alázattal.

- Látjátok, fiúk - szólt az egyik szürke veréb, mely a Krisztus balkarján ült és a tollait borzolgatta, hogy nagyobbnak látszassék -, mennyire tisztelnek bennünket az emberek. Mindenki leveszi előttünk a kalapját. Nem láttátok?

- Dehogyis nem láttuk. Hiszen mindnyájan azért csiripolunk, hogy észrevegyenek. Mert tudjuk, hogy kalapot emelnek, ha észrevesznek.

- Bolondok vagytok - szólalt meg erre egy a földön ugrándozó pacsirta -, hiszen a kereszt előtt hajladoznak az emberek, nem előttetek. Próbáljatok meg egyebütt ülni.

A verebek gúnyosan kinevették a pacsirtát, mert ők szentül hiszik, hogy a megtiszteltetés nekik szól.

*

Különben minden hasonlat sántít, s azért mese a mese, hogy senki se higgyen benne.

(Mai képünkhöz)

Bizony csendesen élnek ők odahaza kis falujokban, s nagy ritkán történik nálok valami nevezetes eset. A legnagyobb látványosságok közé a korcsmai verekedések tartoznak, de hát mióta megadóztatták a pálinka-katlanokat, azóta olyan drága a szeszesital, hogy a szegény ember kénytelen józan maradni s még csak nem is verekedhetik.

Különösen a nyári szezon unalmas végtelenül. A férfiak szét vannak széledve a világ minden részében, ki drótos, ki üveges, ki cséplő, arató vagy nyomtató, csak az öregek, az asszonyok és a gyerekek maradtak otthon.

De télen sincsenek soha otthon, hisz éppen azért hirdeti a közmondás, hogy akkor lesz a világ vége, ha a tótok mind otthon lesznek - amiből az következik, hogy a világ örökkévaló.

Egy nagy potentát van a tótok között, mely uralkodik közöttük. Ez a krumpli.

Ettől a nagy úrtól függ minden évben, hogy miképpen érezzék magukat a tót atyafiak.

Ha a krumpli megköti magát s nem terem meg, siralomvölgyévé változik át a Kárpátok alja, ha ellenben a krumpli nekigyürkőzik a szaporodásnak, nincs a földkerekségnek megelégedettebb népe ennél.

Nem hall itten panaszt senki, olyan az egész vidék, mint a pihenő víz, melynek hullámzó vizét nem zavarja semmi.

A legnagyobb események közé tartozik, ha a Gyuró drótos, akiről tíz év óta hiszik, hogy meghalt, egyszerre váratlanul otthon terem, vagy ha valami hír érkezik a falu valamelyik legényéről, ki a »král«-t szolgálja.

De igazi riadalom, az egész falut talpraállító dolog is eshetik, ha ugyanis medvetáncoltató oláhcigányok érkeznek a faluba. No, ilyen tán még soha nem is történt. Az akkor élő generáció holta napjáig beszélni fog erről. Ezt osztán érdemes megnézni mindenkinek.

Egy valóságos eleven mackó, akit gazdája, a nagy, erős, fekete oláhcigány, úgy vezet láncon, mintha egy szelíd, engedelmes kutya volna.

Az egész falu összeszalad, gyerekek, asszonyok, öregek, mind aki csak otthon van, még a helység intelligenciája is ott látható: a tiszteletes uram, meg az Éliás zsidó; amott állnak ni, a félszer mellett, egymással beszélgetve. Egyik a szellemi spirituszt méri, másik pedig a valóságosat.

»Vigyitye medvegy!« kiáltások hallatszanak. Az apró-cseprő nép félve bújik a kút mögé a rettenetes állat láttára. Csak a vakmerőbbek tolakodnak előre.

A Rüffke zsidóasszony a hijjuról nézi a borzadalmas jelenetet folytonosan kiabálva:

- Éliás, ne menj közel, ne menj közel.

Az oláhcigányasszony, kinek rajkója nagyúri flegmával pipázik az öszvér hátán, általános irigykedés tárgyát képezve a tót gyerekek előtt, jósolni ígérkezik az embereknek a tenyeréből.

Az Ancsura a felső végből oda is vezette kislánykáját s két icce lencsébe alkudta meg a jóslást.

A cigányasszony el is mond azért sok jót, sok szépet a piciny Apolkának, kinek nagy szerencse áll a tenyerében. Kastélyban fog lakni, ha megnő, s mézes pálinkában fog fürödni.

Persze, hogy a többi asszonyok is kíváncsiak a jövendőre, s az oláhcigányoknak jó aratása lészen vagy két napig.

A medvetáncoltató cigány megfoltozza az üstöket, a cigányné pedig elmondja a jövendőt.

S ez mind hoz valamit a konyhára. Hát még az előre nem látható dolgok? Egy-egy eltévedt malac vagy szárnyas állat, amelyeknek a pártját fogják, ha ugyan nem akadna néha nagyobb fogás is az együgyű nép között, mely hisz a babonában s mely olyan jó, hogy szinte gyámoltalan.

Csiky darabjai sohasem jöttek oly sűrűn egymás után, mint az idén. Már maga e ritka termékenység is mutatja, hogy egy gazdag erű színműíróval van dolgunk, ki később, miután kielégítette a nagyközönség napifogyasztását, termelni fog a jövőnek is. Minden más írónak, ha elért bizonyos megállapodást, csak hanyatlani lehet, kivévén a színműírót, ki folyton és folyton javulhat. Hogy ellenséges vélemények támadnak Csiky működésével szemben, az éppen e sikerek nagyságának a következménye. Minél terebélyesebb a fa, annál feketébb az árnyéka. Annyi bizonyos, hogy a közönség, noha rövid félév óta már a negyedik Csiky-darabot mutatják be előtte, még mindig nem unta meg kedvenc íróját a színpadon s ma is csakolyan kíváncsisággal töltötte meg a színház minden zig-zugát, mint aminővel elmegy a következő darabjába.

S ez az igazi mértéke a sikernek. Mert hogy aztán mit beszélnek maguk közt a hallgatók, az lehet rossz szokás dolga is. Nálunk például úgy van rászoktatva a közönség, hogy mindenféleképpen elrontsa a maga élvezetét. Ebben találja passzióját. Mikor már nevetett, tapsolt és élvezett, a néző behunyja szemeit s így okoskosik: »Gyönyörű darab, - hanem mármost nézzük csak meg figyelmesen, hátha ki tudnók sütni, hol vannak benne a hibák?

...S aki keres, az bizonyosan talál is hibát mindenben a világon.

A »Szép leányok« első műve Csikynek, mely nem a Nemzeti Színházban kerül elő, vagy amint ellenzéke mondaná: melyet nem az ő »darabmentő« művészei adnak elő.

Egy bár nem aktuális, de egykor bizonyosan napirendre kerülő társadalmi kérdést mozgat a szerző, ki ritkán vesz magvasabb ok nélkül tollat kezébe.

Az a szomorú helyzet képezi a ma látott darab alapeszméjét, hogy mi lehet a szegényen, gyámoltalanul magokra maradt leányokból a mai társadalomban. Lehetséges-e nekik a küzdelem, a tisztességes létel megteremtése? Vagy pedig olyan-e a társadalom, hogy az nekik minden viszonyok között csak koporsó.

Mit bizonyított Csiky a mai darabjában? Azt, hogy erényes a lány vagy nem, el kell buknia. Égbekiáltó társadalmi fonákság. Kár, hogy rá nem mutat Csiky még élesebben, ahelyett, hogy a becsületes Jancsó jótette által mintegy kibékít a társadalom kegyetlenségével.

Erős, tán kissé túlerős realizmussal festé az életet (ami különben nagy érdeme a darabnak). A két leány, Bihari Terka és Lina, egy néptanító árvaságra maradt leányai, elütő természettel lépnek az életbe. Lina (Nagy Ibolyka) könnyelmű és léhavérű, egyik viszonyt a másik után köti, ellenben Terka (Blaháné asszony) komolyan szerelmes Lajosba, egy budapesti gazdagnak hitt polgár fiába, miután eddigi udvarlójának, Csengőnek (Vidor) kereken kimondta, hogy nem szereti.

A két leány egy nénjüknél tartózkodik hol éppen mulatságot rendeznek; a könnyűvérű Lina az első felvonás végén megszökik egy fiatalemberrel, kit Szabó Bandi esetlenül személyesített, Terka pedig elhagyja a házat, mert kedvese, Lajos, hűtlenségéről bizonyosodik meg, ki őt megtagadja s a legcsúfosabb jeleneteknek teszi ki.

Lajosnak egy polgárleányt, Jancsó (Tihanyi) kocsmárosnak, a színmű pompásan rajzolt alakjának, leányát kell elvennie. A második felvonás Jancsó korcsmájában folyik, hol újra megjelennek személyeink. Lina már egy öreg szerető karján, s itt is egy másik asztalnál ülő boltoslegénnyel kacérkodik. Az erényes Terka is a színre kerül, ki kasszírnőnek szegődött be a jó öreg korcsmároshoz (ezzel a szereppel Tihanyi remekelt). Jancsó, ki mindig azt beszéli magáról, hogy olyan keményszívű, dühös, mint egy vadállat, olyan olvadékony, mint a vaj, szeretettel fogadja a leányt magához ki már előbb találkozik testvérével: az hívja őt fényes lakába, hol pompa közt él, emez pedig egyszerű pincelakását ajánlja fel. Ez nem enged a csábnak, amaz pedig nem tud megválni a megkezdett frivol élettől, újra jobbra és balra térnek a testvérek. Lina vén szeretőjével megy, Terka pedig marad a háznál, s már-már boldoggá lesz, midőn egyszerre megjelenik a Jancsó lányának vőlegénye, az egykori Lajos, násznépestől. Csalárd szeretőjére ráismer a leány s kényszerítve elmondja annak turpisságát, hogy házasságot ígért neki, de rászedte. Jancsó nem hiszi a dolgot s elkergeti házától Terkát, restellvén a botrányt, mely csak nagyobbodik azzal, hogy a Terka eldobott udvarlója, az emiatti bánatában korhelynek felcsapott Csengő is ott terem s a gyáva nyárspolgárfiút, ki a Terkát akarja meggyalázni, nyakon csípi s a földre teperi.

A harmadik felvonásban a dunaparti korzón vagyunk este. Lina már a boltoslegény szeretője, kivel nyomorúságos élete van, durván bánik vele, s le akarja rázni nyakáról. Jancsó is ott van, aki nem magyar ember, de kettőt tanult Magyarországon: a nyelvet és az őszinteséget; feleségét, leányát s a vőlegényt és annak családját várja Budáról a propelleren. Terka, kit a sok szenvedés megtört, szinte megjelenik, most jött ki s kórházból s a Duna habjaiban akarja találni halálát. Már éppen beugrani készül, midőn vidám muzsikaszó, víg kurjongatás üti meg fülét egy szomszéd korcsmából. Egyszerre fölkiált: »Ej, nem halok meg, élni akarok. Az erény úgysem ér semmit. Igaza volt a testvéremnek, ki mindig az ellenkezőt vallotta. Élni akarok a gyönyörnek« - s a korcsma felé rohant, de amint, odaér, az ajtó egyszerre szemben nyílik s azon kilép testvére, Lina.

Megrázkódik az örömleány sorsától, ki halaványan, elgémberedve, szegényes ruhában áll előtte. Hát a bűnnek se fényesebb a sorsa.

Párbeszédüket kihallgatja a jószívű Jancsó, ki előtt Smeksz Gyula, a népszínmű egy másik nagybecsű epizód-alakja, kit szinte nagyon jól személyesített Solymosi, minthogy a saláta és nem a bor a fejébe ment, igen jól festett jelenetben elárulja, hogy Lajos úrfi csak a hozományáért veszi el Jancsó leányát. Most már meggyőződvén az öreg a Terka ártatlanságáról és a Lajos úrfi bűnösségéről, midőn a familia megjön Budáról, a vőlegény úrfit eltaszítja s szeretettel öleli magához az erényes Terkát, akit különben az azóta rendes életre tért Csengő kér meg nőül, sat.

A »Szép leányok« egyik legügyesebben bonyolított darabja Csikynek, melyben nagy drámai erő is van. Az első felvonásban kissé nehezen indul meg a cselekmény. Itt törülni lehetne némely dolgokat, de a két utolsó felvonás oly kerek és gördülékeny, hogy kivált technikai tekintétben alig hagy fenn kívánni valót. Ami történik, minden természetes (s ez nagy szó Csikynél, mert eddigi darabjainál nem volt az); s minden erőteljesen van indokolva.

Az epizódszerepek közül kettő pompás; egyik, a Jancsóé, pláne megragadó melegséggel van írva; vannak aztán gyengébbek is s néhány burleszk-alak, mely nem illik a darab alaphangjához.

Egypár apró hiba csúszott be az erősen realisztikus műbe; hogy Károly úrfi Terkát kéri meg, azt senki sem hiheti el, erre az elégtételre nem volt szükség a darab végén. Ha a sablonszerű Köcsög Muki alakját, mely a rossz színdarabokban divó szokás szerint a gondviselést van hivatva játszani, szerző mellőzni tudta volna, a mű nyert volna értékében. Az első felvonásnak több mint fele elmaradhatott volna.

De így is teljes, Csikyhez méltó sikert konstatálhatunk. Szerzőt sokszor hítták, s darabja állandó lesz nagyon sokáig a Népszínház repertoárján. A női közönség telesírja a zsebkendőit az érzékenyebb helyeken. A dalok és a zene, melyet Aggházy szerzett, nyomorúságosak, s még Blaháné sem bírt velük effektust csinálni.

Blaháné gyönyörű játéka mellett ki kell emelnünk Nagy Ibolyát, akinek ez volt az első nagyobb szerepe s emberül felelt meg neki.

Az egyik páholyból végignézte az előadást gróf Karátsonyi Guidó is, s azon tűnődött, hogy ez a Terka érdemelte volna meg csak igazán - az erdénydíjat.

Ma, mikor Csiky darabja a deszkákon ugyanezt a kérdést tárgyalja, nem lesz érdektelen egy cikket közölni erről a kérdésről.

Ha úgy állna a dolog, mint 48 előtt, hogy az asszonyok még nem tudtak deákul, bizonyára latin nyelven írnám e sorokat, - de már ma hiábavaló dolog lenne, mert az asszonyok majd csakhogy egészen értik azt, »ami deákul van«, a férfiak pedig már elfelejtették e nyelvet.

Hát az a fölvetett téma, hogy mi lesz a szegény leányokból?

Igen, ez a jelző illeti őket, hogy »szegény« leányok, mint az elrugaszkodott legényeket a »szegény-legény« név.

Csiky szépen fejti ki darabjában, hogy elbuknak végre is a küzdelemben.

De hát sokkal ügyesebben, mert rövidebben mondta ezt el egy sokat utazott mágnás a kaszinóban, kit nagy roué-nak tart a societás.

Kricsi gróf így szólt:

A »szegény leány« pályafutása többnyire itt kezdődik a dunai tartományokban. Innen kerülnek ki a legtöbben, mert itt a Duna mellett teremnek a legszebbek, a legtetszetősebb arcúak, a legalkalmasabb, a legbecsesebb portékák.

Többnyire chansonette-énekesnők lesznek vagy kasszírnők a kávéházakban. És ez nagyon különös pálya. Éppen nem olyan, mint az íróé vagy a politikusé, kik idők folytán mindig öregbednek értékben. A kis énekesnők napról napra fogynak és kevesebbet érnek. Ami az ő értéküket megnevelheti, az egyedül a város-változtatás. Más ember inget változtat, hogy nyerjen külsőleg, a kis chansonette-énekesnőnek városokat kell változtatni.

E változtatások azonban sokszor csodálatosan fölrúgtatják becsüket. Ebből azonban nem következés, hogy például Bittó Pista nagy politikus lenne, ha egy más országba menne. Az csak ezekre az ágról ágra röpködő madarakra áll. Még a tollazatjuk is változik, színes, aranyos lesz a kopott szürkéből és viszont.

Budapestről elmennek Bécsbe nagyobb díjjal; mikor kissé megöregednek és nagyon ismeretesekké válnak, viszik őket Párizsba. Itt már rosszabb sorsuk van, mert nagy konkurrenciát csinálnak nekik a becsületes asszonyok!

Már-már azt hiszik, aláhanyatlik csillaguk s most már a nyomorteljes, sötét éjszaka következik, mikor reménytelenül Konstantinápolyba érkeznek.

Pedig ekkor jutottak az igazi paradicsomba. Kapósak, szeretettek, mindenki töri magát utánuk ebben a nagy nemzetközi vásárban.

Körülrajongják, hódolatokkal halmozzák el. Ez a délpont.

Hanem aztán jaj, mikor már itt is elunják. Az aztán Kairóba kerül, az arc már ráncos, a festék ónszínűvé, fakóvá ette, a szemek tüze kiégett, a termet megtört, a karok elsoványodtak. Kairó az utolsó stáció. Itt csak a söpredék van már.

Innen már csak egyetlen chance-a van a szegény leánynak.

Átevezni a szuezi kanálison, - ahol post tot discrimina rerum, valami indiai nábob veszi el törvényes feleségül.

Tolnai Lajos e cím alatt egy két-kötetes regényt írt, mely a Révai testvérek regényfolyóiratában, most pedig önálló kötetben is megjelent ugyancsak a Révai testvéreknél, kik egy idő óta dicséretes lendületet kezdenek adni az eredeti regényirodalomnak. Tolnai Lajosnak ez az első terjedelmesebb műve, de korántsem oly jó, mint kisebb elbeszélő művei s mint főleg »Somvári Fényes Ádám úr«.

Az érdemes szerző, ki nemcsak mint költő foglalja el az első helyek egyikét az irodalomban, hanem mint prózaíró is, jelen művében egy elzüllött mágnás családot rajzol az ő túlságosan sötét világnézletének színeivel, anélkül hogy e szürkeségbe legalább ide-oda iparkodnék vetni egy-egy kis sugárt is. Mert azt elhisszük, hogy Erdélyben vannak elzüllött, elkorcsosult mágnás családok, mint a Benedek grófok, de ilyen családot, hol együttesen s olyan praeponderative jelentkezzék a durva haszonlesés a legsivárabb alakjában, a szélsőségig vitt könnyűvérűséggel és tékozlással, nem tudunk képzelni, s ha van, másképp kell rajzolni. A behorpadt ablaknak is van napfénye: besüt az, ha másutt nem, a repedéseken.

A Benedek grófok szegénységben, adósságtól terhesen élnek. Almáshegyi kidőlt-bedűlt kastélyukban balekot várva a házhoz. Ezzel nyílik meg a regény. A balek egy alföldi nagybirtokos, a szép Dernyői fiú, aki a Benedek grófokat jön látogatni, s akit Olga, a grófok már nem fiatal, de még mindig nagyon szép nővére számára szeretnének megfogni férjnek.

A tapasztalatlan ifjú, kinek imponál a grófi név és címer, belemegy a hálóba, megkéri Olga kezét, s hogy aztán nőül vehesse, elszakad bátyjától, a nyers, parasztos de minden ízében nemes és okos Dernyői Lászlótól, s megosztják a vagyont. Lászlónak nagyon fáj öccse eljárása, de hallgat és gazdálkodik, mialatt a másik Dernyői az ő grófnéjával éli világát. De jó napok virradtak a többi Benedekekre is! A grófi familia ismét grasszálni kezd. Szipolyozzák, mint a piócák, sógorukat. Mindenik nagy lábon él, s költ, kártyázik, bacchanáliázik bőségesen. Olga grófnő nőegyletez, mulatságról mulatságra jár, - mígnem elpusztul a dernyői négyezer hold is egészen, s megint ott vannak, ahol voltak.

Legszerencsésebb azonban a fiatal Dernyői, aki, mikor már semmije sincs, az Erdélybe látogatóba jött László bátyja karjai közt hal meg, arra hagyván három kiskorú fiát.

A szívtelen anya és a grófok most azon dolgoznak, hogy most már az idős és rút Dernyői Lászlót kerítsék meg, de az nem áll kötélnek, s magával viszi a kis árvákat Dernyőre, az Alföldre. Az anya beleegyezik, mert még mindig remél. László úr azonban (aki különben is a regény legjobban rajzolt alakja) mást gondol magában. Öreg szívében valami gerjedelem-féle kezd támadni Sandrin iránt. Sandrin comtesse húga Olgának, de amolyan hamupipőke a családnál, akit rongyban járatnak aki bűnbak mindenért, akit később szolgálatba hajtanak, nevelőnő lesz, mert egészen másképp gondolkozik, mint a grófok. Szerző csak sejteni hagyja a Sandrin költői kedélyét és nemes jellemét, de nem állítja elénk sehol, és a kölcsönösen támadó érdeklődést sem igyekszik indokolni.

Dernyőiben folyton növekedik ez a vonzalom, később megkéri Sandrint levélben, de az elutasítólag válaszol, kivált azon indokolással, hogy nem akar bátyái boldogsága elé lépni azzal, hogy László bácsi nemes szívét egyedül magának szerezze meg.

A Benedek grófok mindinkább elzüllődve lejönnek Magyarországra Olga grófnővel, s ott Dernyőn tesznek még egy végső kísérletet Lászlót Olgának megkeríteni. De László kijelenti, hogy őneki már más választottja van.

Itt a tulajdonképpeni regény, mely tele van érdekes mellék-epizódokkal, megszakad. A befejezés csak úgy vasvillával van odavetve az utolsó három fejezetben.

A haraggal távozó grófnő elveszi fiait a László keze alul s mind mélyebben-mélyebben süllyed, a szegény nőegyletek pénzét elsikkasztja, hamisít, bankót csinál s fogságba jut. Az egyik Benedek ügyesebb, kiszökik Londonba. Dernyői László pedig elveszi Sandrint.

Az írói igazságszolgáltatás tehát megvolna valahogyan; de más kérdés, hogy sikerült-e a regény? Mondjuk ki, hogy nem, legalább nem annyira, mint Tolnaitól várni lehetne, megszoktuk tőle inkább, mint bárki mástól a kerek gonddal kidolgozott műveket. A tendencia, hogy hova viszi az embereket a munkakerülés és az úrhatnámság, nincs az olvasó elé állítva, szemlélhetőleg egyes fázisaiban kellett volna kimutatni a süllyedést; egy csomó léha gazemberrel ismerkedik meg az olvasó, s azok is maradnak véges-végig, úgy tesszük le a könyvet, hogy nem érezzük a katasztrófát, mely őket érte, nem tudjuk elhinni, hogy ezek az emberek másformák is lehettek volna.

A feldolgozott mese inkább novella-tárgy, regény-szövetnek igen vékony. De szerző mindenáron két kötetet akart abból kihozni, sok fölösleges toldást tett hozzá. Igaz, hogy ezek a fölösleges toldások sokszor többet érnek, mint maga a nélkülözhetlen anyag. Ilyen például mindjárt a regény elején a kocsisok közti jelenet, melyet csak Tolnai tud oly művészileg megrajzolni.

Az alakok bágyadtak, színtelenek, nem úgy azonban az epizód-alakok, itt sok kitűnő van. Ellenben a grófok olyan egyformák, dacára annak, hogy a szerző folyton ismétli külsőleg elütő tulajdonaikat, mintha egyetlen ember volna. De a legvisszataszítóbb karakter Olga grófnő, azaz hogy nem is karakter, mert az nincs megfestve semmilyennek. Olyan anya és olyan feleség nem képzelhető. Vagy rosszabb, vagy jobb; mert indulatok és szenvedélyek nélkül egy életpálya le nem futhat, ez a semmirevalóskodás nem elegendő, hogy regényhősnővé tegye. Szerző egy morális prédikációt tartott regényével, de nem a regényírás eszközeivel, eleven húsból és vérből való alakok közvetítésével.

A regény még így is könyvpiacunk ez idei legjobb termékei közé tartozik, egyes szépen írt fejezetei, gyönyörű és jellemző stílje, a legvonzóbb olvasmányok közé emelik. Kiállítása igen díszes, ára a két harminc ívre terjedő kötetnek 3 frt.

Az írók és a közönség olyanok, mint a régimódi faliórák két pondusza, ha az egyik nagyon felül van akkor okvetlenül nagyon alul jár a másik. Irodalmi társulatainkról szólva, mikor még az írók lelkesültek e társulatokért, a közönség nem sokat törődött velök; most, hogy némi lendületet vett az érdeklődés a Kisfaludy és a Petőfi Társaság iránt a közönségnél, az írók buzgalma kezd lankadozni.

Némelykor alig egy-két író jelenik meg a társasági padokban, némelykor még annyi sem. Egészen a bosszankodásig megy a tagok indolenciája.

Szerencsére van egypár buzgó gyűlésező, s így mégis meg lehet az üléseket tartani. E buzgók közé pedig nem a mozgékony fiatalság tartozik, mely még mindenre ráér s melynek ruganyos életkedvét még nem törte meg a kor, az öregebbek teszik a buzgók kis gárdáját. De aki még a buzgók közt is a legbuzgóbb, az egy ősz, rövidre nyírott hajú öregúr, mosollyal a szemében és pápaszemmel a mosoly fölött.

Ott lehet őt látni majd mindég nemcsak a Kisfaludy Társaságban, melynek tagja, hanem a Petőfi Társaság ülésein is, mint hallgatót, ki figyelemmel, egész odaadással csügg a felolvasásokon, mintha aggódva, reménykedve vizsgálná ott a fiatal generáció közt a jövőt.

Kicsoda ez a vidámképű öregúr? Bizonyosan kevés dolga lehet, hogy mindezekre ilyen pontosan ráér? Hja, ilyen a könnyű teher és munka nélküli élet, mely ki nem fárasztotta!

Hanem mikor aztán megtudjuk, hogy az a ki nem fáradt ember Tóth Lőrinc, aki egy magas államhivatal terheit viseli ma is, s aki ezenkívül egy hosszú életre szóló munkásságot mutathat fel úgy a szépirodalom, mint a jogtudományi irodalom terén, - akkor igazán eszünkbe jut, hogy talán mégis más fából való emberek voltak azelőtt.

Ötven éve annak, ahogy az öregúr először olvasta műve alatt nevét nyomtatásban. S azóta folyton egész mai napig híve maradt az irodalomnak.

Nem virtus az Aranynál, Jókainál, akiket borostyánerdőkön át vezet a múzsa örök fiatalon, s ott mindég tavasz van, mindég a nap süt, de Tóth Lőrincnek nem udvaroltak a múzsák annyira, őneki magának kellett utánok futni, sokszor járatlan, süppedékes utakon. Ha nem is nagy, de hű vala.

A Kisfaludy Társaságnak jutott a szerencse hogy az ősz írót leginkább vallhatja a magáénak. Sietett is rátenni kezét jó eleve, mert olyan sokoldalú az ő működése, és oly teljes érdemekben sok téren, hogy éppen úgy ünnepelhetné őt az Akadémia, a Kúria is, s még ezenfelül a törvényhozó-testületnek sok ízben volt kiváló tagja.

De a Kisfaludy Társaság tünteté őt ki legelőször, midőn jegyzőjévé választotta, később 1841-ben rendes tagjává. Innen lépett ő ki aztán a közélet különböző pályáira és mintha az »atyai ház« lenne neki a Kisfaludy Társaság, odatartozó maradt mindenünnen.

Helyesen jegyezte meg, gondolom Gyulai Pál, ama zárt ülésen, mely az ő kitüntetését elhatározta, hogy, »oda való az alma, ahol megnőtt és nem oda, ahol megért«. A Kisfaludy Társaság méltán ragadta tehát magához az alkalmat Tóth Lőrinc ötven éves működését megünnepelni, éspedig illőn a szerény férfiúhoz, nem ünnepélyes rendkívüli üléssel, mint eleinte tervezték s aminek ő határozottan ellene mondott, hanem csupán egy lakomával, melyre mindazon testületek meghívattak, amelyekben működött.

Számos tisztelői nem lehetnek ott jelen (mert milyen terem győzné azokat befogadni?), csak barátjai és kartársai egy része jöhet össze, hogy megéljenezze a veteránt, ki ma a pálya végén is ott áll még a legjobb, legizmosabb munkások között, törhetetlen akarat-eréllyel s kifogyhatlan munkakedvvel. De bizonyára visszhangot fog verni a széles hazában is e kis ünnep (mert igen kicsiny ez ünnep az ő érdemeihez képest), s sokan fognak gondolni őrá mindenfelé, büszkeséggel azok, akikhez közelebb állott, s tisztelettel, hálával azok is, akikhez távol, azaz távolabb esett, mert távol ő senkihez sem állt.

Közlékeny természete, melegen érző humánus szíve alkalmassá tette, hogy mindenki szeresse s hogy mindenkit szeressen.

De ne dicsérjük azt, akinek még örülnünk lehet, s adjuk egész röviden élete kiválóbb mozzanatait, azon reményben, hogy bevégzett életrajzot még soká, igen soká nem fogunk írhatni róla.

Rév-Komáromban született 1814-ben december 17-én. Oskoláit is ott végezte. Az irodalom iránt már igen korán érzett gerjedelmet. Első műve Imre János egyetemi tanár halálára írt óda 1832. május 12-én jelent meg, tehát ma ötven éve.

Azóta mind sűrűbben találkozhatni nevével az akkori folyóiratokban: a »Koszorú«-, »Regélő«- és a »Társalkodó«-ban, egy-egy novella, vers vagy epigramm alatt.

Tulajdonképpeni írói működése csak tíz évre terjed, mert azután magával ragadta a közélet egy-egy másik ága. Legnagyobb sikerét a színműírás terén aratta. Ő írta »Vatá«-t, »Ronow Ágnes«-t, »Hunyadi László«-t. Mind a három darab éppoly ismeretes és kedvelt volt akkoriban a közönség előtt, mint valaha az »Etelka« regény, vagy akár a »Himfy szerelmei«. Hunyadi Lászlót pláne az akadémia is megkoszorúzta.

Tóth Lőrinc nagyon jó nevelést kapott szüleitől, s később is kedveztek neki a viszonyok; Gorove társaságában beutazhatta Európa művelt államait, s ez útjáról hat füzetet írt »Úti tárca« címen. Nagy műveltsége tette lehetővé, hogy odatartozhatott az ország szerepvivő fiatal generációjához, s a rohamosan meginduló politikai élet őt is magával sodorta ezekkel együtt egész más tárgyú tevékenységre. Az 1847-1848-i országgyűlésen Tóth Lőrinc már Breznóbánya követe, híve a szabadelvű eszméknek s mint hírlapíró is működik. Az első minisztériumban elnöki titkár Deák mellett, majd osztályfőnök. A pesti országgyűlésen Komárom követe.

A szabadságharc után is a tett-mezőn marad, részint mint hírlapíró, részint mint jogtudós. 1858-ban rendes tagjává választja az akadémia. Több kitűnő jogi munkát ír: »A magyar örökösödési jog«-ról, »Ügyvédi reform«, »A becstelenítő büntetésekről«, »A hűtlenségi vétkekről« stb. 1865-ig ügyvédeskedvén, ekkor a csákvári kerület választja meg képviselőnek. Ez állásáról csak 67-ben köszönt le, midőn mint osztálytanácsos lépett be a Horvát Boldizsár minisztériumába. E hivatalából neveztetett ki később a legfőbb ítélőszék bírójává, s a Kúriának ma is egyik tanácselnöke és dísze.

De mindezen idő alatt soha nem szakított a szépirodalommal sem, - s egy epigramm-kötete a »Méhek« cím alatt csak is a legközelebbi héten hagyta el a sajtót.

A »Méhek« írója igazán egy méh volt, maga is lankadatlan szorgalommal sok-sok mézet hordott abba a kaptárba, melynek annyi heréi vannak...

De ne panaszkodjunk azokra, akik nem dolgoznak, midőn azokat ünnepeljük, kiknek arcát ötven év óta harmatozzák az izzadságcsöppek, fényesebb gyöngyök a drágagyöngynél.

Nagy híre van az audienciáknak, kivált faluhelyen. Mint rege száll ott ajkról ajkra, hogy egykor ez, meg az az ember fönn volt a királynál ős Budavárban s leomlott a trón zsámolyánál, ahogy mondani szokás.

Királylátogató parasztok mindig akadnak, de azok nehezen jutnak el kérelmükkel magához a királyhoz. Nehéz dolog az nagyon!

Hiszen fenn voltak már a recskiek is, beszéltek is a királlyal, de utólag kisült, hogy az csak a kancellista volt. Még cifrábban jártak a rimóciak, akik sok pénzt fizettek egy szőke úrnak, hogy vezesse el őket Bécsben a fölség elé; az ajánlkozott is rá, sőt a király jóakaratát is megígérte feléjük fordítani kétszáz forintért. Megadták a pénzt, hogyne adták volna meg! - s el is vezette őket a szőke úr egy csilláros, vakító fényes nagy terembe, ahol sok-sok ember, mind csupa nagy úr mulatott, kávézott és egy emelvényen volt egy nagyon szép asszony, maga a felséges királyné, s mellette egy férfi, a király.

Mikor meghallgatta őket, hogy mit beszélnek magyarul, mondott erre jóságos, nyájas arccal valamit németül, amiből a szőke úr megmagyarázta, minden úgy fog történni, mint a rimóciak kívánják.

Hazamentek aztán őkigyelmeik nyugodtan, de semmi sem történt. Csak évek múlva sült ki, hogy az nem is a trónterem volt, hanem egy külvárosi kávéház, s aki a trónuson ült, az egy szép kasszírleány a szeretőjével. Az ördög vigye el őket elevenen.

Talán nem is lehet a király elé jutni a szegény embernek, ha térdig koptatja is el a lábát?

Ej, dehogy nem! Csak meg kell kérdezni a szurdoki deputációt. Azok már hetedszer voltak őfelsége előtt egy lehetetlen kérelmükkel, hogy tudniillik ők kisütötték, miszerint valaha mind az övék volt az a sok föld, amit a pécsi püspök szánt most, hát adassa azt nekik vissza őfelsége.

Persze, hogy nem adhatta vissza, sőt midőn a kabinetirodában már hetedszer is ott látták alkalmatlankodni a szurdoki deputációt (egészen ismerősek voltak az udvarnál!), meg lett nekik parancsolva, hogy többet el ne merjenek jönni.

De bizony elmennek azért is. Tanakodtak, s megállapították a fortélyt közösen. Csupa új embert küldött ki a helység, s ezek úgy jegyeztették be magukat a kabinetirodában, hogy ők a bárkányi elöljáróság.

Beeresztették őket a felség elé.

- Mit kívánnak? - kérdé a király, midőn beléptek.

- Hát felséges uram, ezt az instanciát akarjuk átadni még egyszer, mert nem vagyunk ám mi bárkányiak, hanem a szurdokiak vagyunk.

S ezzel aztán vesd el magad, kotródtak, rohantak kifelé, mint az eszeveszettek, úgyhogy se a király, se az ajtónállók nem bírták elgondolni, mi történt.

Hazaértek Szurdokra nagy diadallal, hogy azért is átnyújtották az istanciát.

Igaz, hogy előre tudhatni, hogy nem használ, hanem hát végre is mellékes dolog.

A csütörtöki audiencián is sokan megfordultak Budán, s a kérelmezők közt mindig akad egy-egy csodabogár, aki derültséget szül az udvarnál.

Egy nagybajomi ember, bizonyos Kurcz Ferenc, midőn a király elé lépett s az megszólította, elsápadt, eleinte egy szót sem tudott szólani, majd reszketni kezdtek a lábai, mint a »Háromcsőrü kacsa« polgármesteréé, mindig jobban, míg végre összerogyott.

- Vigyék el ezt a szegény embert! - mondá a király. - Nem hallgathattam meg a kérését, mert nem tudta elmondani.

De nem mindenkiben van ennyi respektus a fejedelmi trón iránt. Néha szemtelen kérelmezők is akadnak.

Az egyik például azt kívánta csütörtökön, hogy engedje el neki a király az érettségi vizsgálatot.

- Megnézem s minden lehetőt meg fogok tenni - szólt a felség átvéve a folyamodványt.

- De hátha elfelejti fölséged?

A király kedvetlenül hátrált néhány lépést, mintha jelezné, hogy a kérelmező el van bocsátva, de az nem tágított, hanem kivette a zsebéből a ceruzát s oda nyújtotta:

- Esedezem, kegyeskedjék ráírni a nagy szignatúrát.

A király át nem vette az irónt s sebes léptekkel vonult vissza a mellékterembe.

Egy fiatal, szép asszony a férjeért könyörgött, hogy eresszék haza Dalmáciából, mert elpusztul a gazdasága és nagyon rosszul bánik vele az anyós.

- Ej, ej! - szólt a király. - Hát nehezen várja a férjét? Szép öntől. Legyen türelemmel. Teszek róla, hogy ne sokáig kelljen ott maradnia.

De a legkomikusabb volt mégis egy szegedi menyecskeasszony panasza.

Csípőre tett kezekkel kackiásan jelent meg, csak úgy ropogtak a stajf szoknyák.

Elmondta, hogy nagy baja van. Két év előtt a házát kezdte építeni, de aztán nem volt elegendő a pénze, és mivelhogy özvegyasszony, tehát egy »embört« állított magához, akinek szinte volt egy kis pénze s megépíthette a félben maradt falakra a fedelet.

- Most már én az embört eluntam, fölségös uram, mert házsártos és dologtalan, hát azt mondtam neki, hogy fel is út, alá is út.

- Jól van - mondá ő -, de akkor elviszem a födelemet.

S leverte a födelet a házról.

A király meghallgatta s mosolyogva mondá:

- De iszen az ő pénzén volt építve, hát az övé volt.

- Igen? - szólt a menyecske élesen. - De hát a két évi szeretközés, felséges uram?

Mint ahogy az ember azért ebédel, hogy a fekete kávé jól essék, minden jel azt mutatja, hogy körülbelül a mézeshetek kedvéért házasodunk.

A mézeshetek olyan édesek, mint a félig reménytelen szerelem. Nem, olyan édesek mégsem! Mert ahol már tényekkel állunk szemben, ott megszűnik az egzaltáció. Egy csinos fiatal feleség pedig már tény, s a tényekkel számolunk, megnyugszunk bennök és azt hisszük, hogy annak úgy kellett történni. Nincs benne semmi rendkívüli.

Hanem hát egy fiatal menyecske olyan tény, amelyik könnyen von maga után más tényeket - amik a mézeshetek után sok keserű esztendőt okozhatnak.

Képünkön is, úgy látszik, egy ilyen tény fojtatik el mégpedig a csírájában.

A »Nelli«-nek van egy unokabátyja a hadseregnél. Nagyon jó, kedves fiú. Ez már egyszer bizonyos dolog. A Nelli tetszett is neki, mindig vele táncolta a cotillont, hanem hát el nem vette feleségül, de nem is férjnek való fiú a Miklós. Hiszen bohó gyerek még, aki semmit sem vesz komolyan. Semmit és senkit, a Nellit se, - még talán azt se, hogy Nelli férjhez ment. Pedig Nellinek, amikor férjhez ment, ott volt a férjhezmenési indokai lajstromában mindjárt a legelöl, hogy »hadd bosszankodjék Miklós!«

Bosszankodott-e valóban, nem tudhatni, de az áll, hogy Nellit még most is kellemesnek találja, mert amióta hazajött szabadságra, minden délután ellátogat a fiatal menyecskéhez, mikor a kis férjecske a büróban van.

Miről csevegnek együtt? Istenem, hiszen annyi beszélnivalójuk van a gyermekkori játszótársaknak! Az emlékek egészen ellágyítják a Nelli szívét, s ilyenkor szinte szereti azt a bolondos Miklóst. Most, hogy már harmadnapja nem volt, egészen nyugtalan miatta... Persze, persze kicsit kegyetlenül bánt vele, mikor Miklós átkarolta, gorombán kisiklott a kezeiből s beszaladt, bezárkózott a hálószobájába.

Eleinte mérges is volt, de most két nap óta megbocsátott neki s ma egy levélkét írt számára, melyben látogatását kéri. De mi nem történt? Mikor éppen írja a levelet gyanútlanul, nyugodtan, egyszerre megnyílik az ajtó nesztelenül, és belép váratlanul Gábor. Sohase szokta pedig ily korán ott hagyni a hivatalt.

- Mit írsz, kis feleség? - kérdé Gábor.

Nelli arca lángba borult, majd elsápadt és elkezdett reszketni.

- Semmit, semmit - s gépiesen nyúlt a levél után...

De Gábor gyorsabb volt s utána kapott a levélnek.

- Nelli, mi volt ez? - kérdé mogorván. - Te reszketsz... te bűnös vagy, Nelli.

- Jaj, ne olvasd, kérlek, ne olvasd.

- De bizony olvasom.

- Meghalok, megölöm magam, a Dunába ugrom, ha elolvasod.

Gábor gondolkozott egy percig: sötét volt a homloka nagyon, s reszketett az ő keze is, amelyben a levelet tartotta.

- Jól van tehát, ez egyszer nem akarom tudni, összetépem.

És tépni kezdte a levelet. Az apró papírkockák lassan hullottak a padozatra. A kis menyecske bűnbánólag és hálával hajtotta fejét férje vállára, fogadást téve magában, hogy soha, de soha többé nem fog írni illatos levelet senkinek.

Vajon meg fogja-e tartani? Vagy az a »soha« csak egy nap őnála is, mint ahogy az a többi asszonyok szótárában?

Minden tekintetben fényes társaság gyűlt össze ma a Frohner-szálloda első emeleti éttermében, hogy Tóth Lőrinc ötven éves írói működését megünnepelje. Pont két órakor lépett be az ünnepelt a terembe, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt és Csiky Gergely kíséretében dörgő éljen mellett. Tisztelői már ekkor elfoglalták az asztalokat.

Ott volt a Kisfaludy Társaság mint házigazda majdnem teljesen. Az ünnepelt Mailáth György országbíró és Gyulai Pál mellett foglalt helyet. Távolabb Ipolyi Arnold püspök Jókai Mór, Ráth Károly főpolgármester, Beöthy Zsigmond ült jobb felül, bal felül Pauler miniszter, gróf Lónyay Menyhért, nógrádi Szontagh Pál, Szász Károly. Ott voltak még a lakomán Csernátony Lajos, Győry Vilmos, Urvári Lajos, Pauler Gyula, Heinrich Gusztáv, Pulszky Ferenc, Lánczy Gyula, Deák Farkas, Csiky Kálmán, Láng Lajos, Vadnay Károly, ifj. Ábrányi Kornél, Bartók Lajos, Kiss József, Komárom város polgármestere, a bírói kar fő tagjai majdnem kivétel nélkül, Berczik Árpád, Komócsy József, gróf Zichy Géza.

A Tóth Lőrinc arcképével s alul egy aranytollal díszített étlap a következő menüvel kecsegtetett:

Tört csibe leves
Rostélyon sült fogas
Ökör hátszíne zöld főzelékkel
Spárga vajas mártással
Idei liba uborkasalátával
Fagylalt, tejszínhab
Gyümölcs, sajt, cukorka
Feketekávé, cognac, champagne.
Borok:
Sashegyi vörös
Somlyai fehér
Francia pezsgő (Monopol).

Az első toasztot Gyulai Pál mondta, legelőször nehány szóban a királyra, azután a megtiszteltre, röviden indokolva, hogy miért rendezi e lakomát éppen a Kisfaludy Társaság, azután kiemelve Tóth Lőrinc érdemeit.

Az elhangzott lelkes éljenek után Szász Károly emelkedett fel, hogy egy nagyobb terjedelmű, inkább beszédben mint toasztban emelje ki a nap hősének tettekben gazdag életét.

Majd Tóth Lőrinc emelkedett fel őszinte, meleg hangon megköszönni a megtiszteltetést. Az ősz férfiú meg volt hatva egész a könnyezésig. Elmondá, mennyire jól esik neki ez a nap, s ezt nagy részben köszönheti az irodalomnak, melynek mindig meleg barátja volt.

Már ekkor élénken kívánták hallani Jókait.

- Uram, uram, Gyulai Pál uram - szólott ekkor Jókai felállva. - Szállok az úrnak.

- Állok elébe. Éljen! - kiáltá Gyulai fölpattanva helyéről.

- Én - folytatá Jókai - a Petőfi Társaság nevében köszönteném fel Tóth Lőrincet, de a Kisfaludy Társaság előttem járt, s mind felsorolta az érdemeit. Nekem már csak a Tóth Lőrinc bűnei maradtak meg.

- Mi volt a bűne? - kiálták közbe derülten.

- Az volt a bűne, hogy engem is ő tett poétává. Földim, komáromi ember lévén, ösmerős volt a szüleimmel s ő szedte ki a fiókomból az első zsöngéimet, elhordta Pestre és kiadta az újságokban. Hogy érnek-e az én dolgaim valamit, azt majd megmondja az utókor, de annyi bizonyos, hogy nekem nagy gyönyörűséget okoztak sat. Élteti Tóth Lőrincet úgy mint a fiatal írók pártolóját.

Mailáth György mint a Kúria tevékeny bírájára emeli poharát, Ráth Károly élteti a buzgó polgárt, ki tevékeny részt vesz a város ügyeiben is.

Pulszky Ferenc visszaemlékezik arra az időre, mikor őket akadémiai tagoknak választották meg, akkor is volt bankett, ha jól emlékszik, de azon még csak »egy forintot« fizettek; ma már ott állunk, hogy hat forintos ebédet lehet ennünk. Adja isten, hogy mikor Tóth Lőrinc gyémánt-jubileumát fogjuk tartani, már akkor 36 forintot fizessünk egy terítékért.

Különben élteti Magyarország legtermékenyebb novellaíróját, Pauler Tivadart.

Beöthy Zsolt fölolvasta a lakoma tartama alatt érkezett üdvözlő táviratokat.

Még Komócsy József, Bercsényi Béla tartottak kitűnő humorú toasztokat, kivált az utóbbi részesült viharos tetszésben.

Öt óra táján behozták a feketekávé után a szájvizet, s azzal aztán mindenki kiöblítette a mondanivalóját, nem volt többé egyetlen toaszt sem.

Az öregebbek hazamentek, a fiatalabb generáció, kivált az irodalmi rész, mintha nehezen tudna megválni a helytől, hol Ágai csillogtatta ma eredeti tehetségét, apróbb csoportokra képződve, még sokáig beszélgetett.

A szegényember el volt keseredve, mert egy hídra volt szüksége, melyen az egyik földjéről átmehessen a másikra; sőt a híd még azért is elodázhatlan szükség volt reá nézve, hogy átszökhessen rajta a túlsó partra, ha az innensőn veszedelem fenyegetné.

Csakhogy a híd fölépítéséhez nem volt se pénze, se ereje: többször megpróbálta, de mindig abba kellett hagynia. Töprenkedve, aggódva ült hát egy napon a folyó partján, mikor előtte termett a sátán és meglegyintette a vállát.

- Hogy érzed magad, szegényember?

- Rosszul. Nem bírok ide építeni egy hidat.

- Hát iszen építek én neked egyet, ha meg tudunk alkudni.

- Mit kívánsz?

- Mindenekelőtt tudd meg, hogy én az ördög vagyok.

- Tudom, ösmerlek.

- Hanem, legyünk ezentúl barátok, ha megalkuszunk.

- Mondd el föltételeidet!

Az ördög gondolkozott kissé, azután így szólt:

- Fölépítem a hidat, és átadom birtokodba, csupán azt az egyet kötöm ki, hogy az első lélek, amelyik reggelenkint átmegy rajta, az enyém legyen.

A föltétel nem volt nehéz. A szegényember még tán örült is neki, legalább vígan csapott oda tenyerével a sátán markába.

A kiegyezés megtörtént. Az ördög hídja fölépült izmosan és szilárdul. Tartottak nagy banketteket és díszszónoklatokat az erős hídról, az ördög úgy tetette magát, mint akinek nagy fáradságába és áldozataiba került az erős alkotmány, a szegényember pedig ravaszul mosolygott még azon az estén is, mikor az utolsó követ letették, hogy másnap már megnyíljon a híd.

Hajnalban még nem is virradott, már ott volt az ördög a túlsó parton és várta azt az első lelket, mely a túlsó partra fog átkelni, s mely az övé lesz.

De a szegényember is oda sietett pirkadáskor s útközben megfogott egy kis kutyát, azt begyűrte egy zsákba s magával hurcolta a hídfőhöz.

- Hej, ördög-sógor, ott vagy-e? - kiáltá harsány hangon.

- Itt vagyok, várom a kompetenciámat, a szerződésileg kikötött lelkemet.

- No, csak várd is, mert ihol szalad ni! - szólt nevetve a szegényember, amint a zsákból kirázta a kis kutyát, s az volt az első eleven lény, amely a hídon keresztülment.

Az ördög mérgesen káromkodott, a szegény ember pedig tele torokkal dicsekedett vele széltében mindenütt: hogyan csalta meg az ördögöt, s hogy szalaszt neki a Lajta - vagy hova is beszélek... a hídon túlra mindennap egy kis kutyát.

Tartott is ez a dicsekvés sok-sok évekig, vitték reggelenkint az átszaladó kutyákat nyugodt lélekkel, s azon hiedelemben valának a gyengébb elméjűek, hogy az ördögöt rászedték.

Hanem az élesebb szeműek észrevették, hogy az ördög nem alszik, hanem nappal az emberek között jár s átváltoztatja őket bűvös szerekkel - kutyáknak.

- Miféle könyv ez? - kérdé a király, midőn a napokban körülvezették a könyvkiállításon.

- Ez a legigazságosabb magyar király könyvtárából való - felelte az illető hivatalnok önkénytelenül.

- Nemes fényűzés! - szólott a király, figyelemmel nézegetve a korvinát, melyet történetesen éppen ő ajándékozott a nemzetnek.

Nemes fényűzés! Úgy van az! És legalább azt mutatja, hogy nem volt az a középkor olyan egészen barbár, durva időszak, mint amilyennek látszik.

Áldoztak ám azok a gazdag magyar oligarchák a szellemnek is.

Igaz, hogy ezeknek az uraknak a száma igen kicsiny volt. De némely művészetek mindazáltal jobban virágzottak, mint ma. A dúsgazdag Gut Keled nemzetségnek saját külön ötvöse volt. A Szapolyai család Hollandiában csináltatta az arany-, ezüstkapcsokat leányainak mentéire és imakönyveire. Az Ujlakiaknak egy szobájuk volt különböző drága perzsiai szövetekből, amikből ők sohasem varrattak köntösöket, hanem csak a szemek gyönyörködtetésére és az asszonyi gusztusnak ingerlésére használták. Balassa Imrének a XV-ik században kollekciója vala híres mesterek hegedűiből. A herceg Eszterházy család, mint tudjuk, a legkiválóbb festőket hozatta el kastélyaiba s drágán fizette képeiket.

De száz meg száz alakban találunk nyomaira annak, hogy a magyarokban már akkor is megvolt, ha csak csírájában is, a hajlam a fényűzés azon neme iránt, mely a mai fogalmak szerint a civilizált nemzetek arisztokráciáját díszíti.

A tömegnél azonban, nagyon természetes, nem ez a fényűzés találkozott bámulattal, hanem egyebek.

Az Eszterházy hercegé például, aki arra fogadott a hencegő angol lorddal, ki azt állítá, hogy neki van a legtöbb juha a világon, hogy micsoda, neki több juhásza van, mint az angolnak juha, s úgy is lett, amikor megolvasták.

Az ilyen stiklik kiszivárognak szájról szájra a nép közé, s nagyon tetszettek, mert a nemzeti jellemvonást, a gavallérságot érintették, s nem tagadom, hamis irányban mozgatták.

Egész generáció lelkesült a másik főúr virtuscselekedetén, aki egy külföldi nagy úr lovát nézegetve így szólt:

- Hogy adja el nekem ezt a lovat?

A külföldi úr lenézőleg viszonzá:

- Nagyon drága az önnek.

- De hát mégis, mire tartaná?

- Hatezer forintra.

- Itt a pénz - mondá a magyar úr, aztán kivette a pisztolyát és agyonlőtte a lovat.

- Mit cselekszik ön, az istenért?

- Agyonlőttem ezt a gebét. Ilyenen nem ül egy magyar mágnás.

Sok ilyen hencegő anekdotánk van. Egy Batthyányról, akit, mikor a gazdag lord meghítt vacsorára, politúros fa mellett főzette a teát, mire Batthyány invitálta őt meg másnapra, a bográcsban gulyáshúst főzvén, százas bankókkal élesztgette a bogrács alatt a tüzet, hogy a paprikáslé hamarább felforrjon.

Egész kultusszá lettek, kivált e század legelején az ilyen vitézkedések, elfajult gavallérkodások. Mikor báró Balassa ebédhez ült, kilenc ágyút sütöttek el a kékkői várban, hogy az egész környék hallja. Nagy ünnepeken pedig egy-egy e célra megvásárolt paraszt faházat gyújtottak meg. Ugyanez a Balassa férfibálokat is rendezett, melyeken asszonyok nem vehettek részt, csak a falujabeli parasztok, s ezek egy oszlop körül keringtek részegen az urakkal együtt; ez volt a mulatság.

A nagyok ez őrült fényűzése átragadt a kisebbekre. A középsorsú nemesség ilyenekben szerette magát kitüntetni. Valami csattanós pazar-vonással, amelyről sokáig beszéljenek.

Tihanyi Ferenc, a temesi gróf, különben vagyonos úr, temesi főispánsága dacára is folyton felsőmagyarországi birtokán lakott, úgy volt ismeretes az ország felső részében, mint a legmegátalkodottabb zsugori, aki még a nagy uzsorakamatoktól sem retten vissza, amiket tőkéi után fölszed; az ország alsó részében pedig a legpazarlóbb magyar főúrnak tartották, aki a legnagyobb könnyelműséggel hányja a pénzt, mint egy fejedelem.

Nem volt biz az sem az egyik, sem a másik, hanem a divat bolondja volt. Otthon gazdálkodott, a patkószegeket is megolvasta, ebédre sokszor nem evett egyebet, csak szalonnát, s rongyos bagaria csizmában járt. Mikor azonban lement Temesbe, a negyedéves gyűlésekre, kiöltöztette aranyba, ezüstbe a cselédjeit s még a titkárjának is azt parancsolta, hogy szórja a pénzt, ahogy csak tudja, hadd lássák azok a bolond svábok, hogy kicsoda Tihanyi Ferenc.

Mindezeket pedig időszerűnek találtuk megírni most, midőn az Andrássy-grófok díszhintóját Prágába vitték.

E napokban lesz a fényes esküvő melyre már Andrássy Gyula és a család több tagja leutazott.

A díszhintót sokan ösmerik Budapestről, nagy szenzációt csinált az Bécsben és csinál Pesten is, valahányszor csak alkalma van benne gyönyörködni a közönségnek. És bizonyosan meg fogja tenni hatását Prágában is.

Mert az már mégis csak valami, mikor egy magyar úr, hogy ötven lépést tehessen a menyasszonya palotájától a székesegyházig, kénytelen a saját családi kocsiját elvitetni a harmadik országba, mert egész cseh földön nincs olyan jármű, amibe ő beleülhessen.

Én istenem, hát nem-e mindig még a régiek vagyunk mi?

Tricoche és Cacolet köztünk élnek, de eszményítve. Ki ne ösmerné a derék Egyesynek a többes számát: Maszák Hugót?

Aki pedig csak Maszák Hugót ösmeri, egészen annyi, mintha Egyesyt is ösmerné.

Egy lélek ők - másfél testben! Éspedig nagy lélek mind a kettő, mert az ő emlőiken növekedik naggyá Magyarország minden államférfia.

A »Magyar Távirati Irodát« rövidítve jelző három betű M.T.I., mely sűrűn látható a közlemények alatt, s alkalmasint rajta van a cseléd sipkáján is, bátran jelenthetné azt is, hogy »Mamelukokat Tisztító Intézet«.

Mert a derék irodának ez a legfőbb, legnagyobb hivatása.

Istenem, hogy megváltoztak a viszonyok csak rövid száz esztendő óta is!

Valaha még az volt a tekintélyes, a nagy úr, aki ha valahová utazott, egy egész bandériumot vitt magával felöltöztetve azt fényes, daliás egyenruhába. A legdelibb legények voltak kiválogatva erre a célra. S amerre elhúzódott egy ilyen hatalmas úr, a kísérő csapat számából tudták az emberek, hogy mekkorát kell előtte meghajolni.

Ma már egészen más a helyzet. Ma már csak az a hatalmas ember, akinek a kíséretében ott van vagy Egyesy, vagy Maszák.

S jámbor olvasó, ki néha ott állasz a vasúti indóházak udvarán, lesve kedveseid megérkezését a vonaton, ha látsz majd egy-egy úri ember után kigurulni egy gömbölyű tulipiros alakot a kupéból, vagy egy ábrándos szemű szőke ifjút, reszkess akkor, mert a föld egyik hatalmasa jár melletted, akinek minden szavát, minden lépését fölfogja a két lenecse közül az egyik.

Mert olyanok Maszák és Egyesy mint a kicsinyítő és nagyító üveg együtt.

Aszerint fordulnak, ahogy vagy kicsinyíteni kell a megtörtént és a meg nem történt eseményeket, vagy nagyítani. Ebben ők tökéletes művészek. De ő amellett telefon is. Az egy ember által kiáltott »éljen!« földreszkettető éljenrivalgássá izmosodik a hangcsőben, s a másik végével fordítva ezerek diadalordítása is csupán egyetlen halk szemérmetes szónak hallatszik - a másnap megjelenő lapokban.

Minthogy Maszák és Egyesy olyan elválaszthatlanok, mint ama sótartók, amelyeknek két rekesze van, egyik a só, másik a paprika számára: irányadó körökben sokáig volt találgatás tárgya, melyik kettőjük között a főnök, s melyik a vice-ember?

Bizony nem lehetett azt eldönteni sehogy sem.

Egyesy azt mondta hogy Maszák a főnök, Maszák Egyesyt vallotta gazdának. Mindenik restellt feje lenni a másiknak.

Olyan egyetértés uralkodván közöttük, akár a sziámi-ikrek között, már le kellett mondani arról a reményről is, hogy összeveszve majd kitudódik, melyiké a nagyobb hatalom, pedig számtalan fogadás történt erre pro et contra a státusférfiúi körökben, ami sohasem lesz immár eldöntve.

Végre egy jó ötlete támadt egy grófnak. A grófoknak is vannak néha jó ötleteik. Elhatározta, hogy meghívja Maszákot is, Egyesyt is falura vendégeknek; éjszakára pedig olyan szobába fekteti, ahol csak egy ágy van, a másik fekvőhely a dívány lesz.

Titokban aztán meglesik a kulcslyukon, melyik fekszik az ágyba és melyik a díványra. Aki az ágyat elfoglalja, bizonyosan az lesz a gazda.

Hát az történt hiteles tanúk egyhangú vallomása szerint, hogy Egyesy feküdt az ágyban.

Már-már beseperték volna a fogadási összegeket azok, akik Egyesy principálisságára tettek, mikor kisült, hogy Maszák légmentesen akarván aludni, nem hált ám szükségből vagy alárendelt viszonyból a díványon, hanem kicsiny testalkatának adott előnyeiből kifolyólag a (hogy a Távirati Iroda stílusában beszéljek) kihúzó szekrény egyik fiókjában vetett magának ágyat.

Különben igen szeretetre méltó emberek mind a ketten, akik pompásan teljesítik feladatukat, s éppen nem hasonlítanak az effajta német irodákhoz. Élelmesek, de nem túlélelmesek.

A »Magyar Távirati Iroda« olyan tisztességes, mint csak kívánni lehet; ha valami baja van, az, hogy egy kicsit nagyon is befolyásolva van a kormány által.

Hanem azért mi, ellenzékiek is hasznát vesszük.

Mert tudjuk már róluk, hogy egy kis vizet töltenek a borba, hát mindjárt úgy vesszük, mint vizes bort s meg vagyunk elégedve, hogy legalább fukszin nincs benne.

Azon humoros régi jó újságírói világnak, melynek már se híre, se hamva most, ők a legtermészetesebb modern folytatásai.

Szeretik is őket mindenütt, kivált a nagy urak, mert ők a szárnyak, amelyek szükségesek a repüléshez.

S ez a két szárny örökös mozgásban van.

A fáma famulusai ők, akiknek az a principiuma: használni másoknak.

Szép elv - még talán ilyen alakban.

Mert valóban nem ártanak senkinek. Hisz a felvilágosodott olvasó ahol meglátja a közlemény alatt akár a fentebbi, akár az Országgyűlési Értesítő nyomán az O. É. betűket, tudja már nagyon jól, hogy azt jelenti:

»Okosan Értelmezzétek!«

- A jegyeket kérem! - szólt az öreg konduktor szokott vasúti fürgeséggel jelenve meg a kupé ajtajában.

Nyolc zöld szabadjegy bontakozott ki erre a szóra a zsebekből, s az öreg szemei csodálkozva járták be a társaság tagjait, mialatt a lyukasztó vas nyolc monoton csattanást hallatott.

- Mindnyájan Szegedre? - mondá dünnyögve s udvariasan emelintett egyet a sapkáján, melyen ott csillogott a sebesség jelvénye, két kiterjesztett szárny.

Magunkra maradtunk s megtettük nyomban a legszükségesebb úti készületeket.

Egymáshoz rakott lábaink fölé egy plédet terítettünk, mely kifeszülve pompás asztalnak szolgált - a ferblihez.

Megindult a vonat, s míg az egyes vidékek gyorsan repültek el előlünk a fekete éjszakában, addig csak az idő volt gyorsabb, mert a ferbli hatványozza még csak a vasút sebességét.

Mióta a latin nyelv megszűnt az összes e hazában lakó intelligencia érintkezési eszköze és összekötő kapcsa lenni, azóta - mundus se expediet - a ferbli lett azzá. Ferblizni mindenki tud Magyarországon, éppúgy, mint ahogy Franciaországban mindenki könyv nélkül tudja a Marseilleise-t.

Aztán olyan nagyon szép az, hogy bárhová menjen az ember, mindig láthat egy-két régen ösmerős kedves arcot, például a Stüsszi vadászét vagy a Tell Vilmosét.

Egy-két nagy »zsinór«, néhány fölmerült vita az évszázadok által szentesített alapszabályok értelmezése felett s íme, már itt vagyunk Szegeden, s a fogatok pompásan kövezett úton szállítanak a »Hungária«-, Szeged legkényelmesebb szállodájába.

Aki alszik, az nem vétkezik, s mi mindnyájan mélyen aludtunk, hogy másnap a legmagyarabb városban ébredjünk fel.

Sok város versenyzik még hála istennek ezért a címért, de egyik sem nagyobb joggal a sok közül, mint Szeged. A forrásvizek közül is nem az a legmelegebb, melynek a legnagyobb gőze van, hanem amelyben a csirke megforrázódik. S nincs Magyarországon város, még Debrecen sem, mely olyan biztosan s olyan gyorsan átidomítana magyarnak mindenkit, mint az épülő Szeged.

A »Pesti Hirlap« már talán a negyedik tárcát hozza ez idén épüléséről, olvasóink annyira tájékozva vannak, hogy alig tudok mondani valami újat tegnapelőtti sétánkról, melyet egy derék járásbíró kalauzolása mellett tettünk meg a városban.

A sajátságos képet, amit egy óriási terület tesz, amelynek minden részében építenek, bontanak, fúrnak, faragnak, köveznek, úgyis lehetetlen visszaadni leírásban; harmincezer munkás (mert annyi dolgozik ott állandóan) ásójának, gyalujának zaját, neszét nem lehet kottára szedni, - pedig nem kellemetlen zene az.

A Tisza-kormánynak ez a Szeged fölépítése a legtöbbet érő dolga: mert tagadhatatlan az, hogy itt egy erős vár épül a magyarságnak. S minél fényesebb, nagyobb, annál jobb az nekünk.

Az összes építkezések közül a legnagyobb jelentőségű kétségkívül a rakpart és az állandó híd.

A rakpart tíz méter magasságú, erős gránitkövekből épül, masszív kőoszlopokkal, melyek sűrűn lesznek elhelyezve a védfalazaton, hogy végveszély esetén egy biztos gát hevenyészesét is lehetővé tegyék amellett, hogy béke idején szépítik a kőfalat.

Az állandó híd pilléreit most rakják le a Tiszába és az ártéren, mert az ártér messze fog benyúlni az újszegedi Népkertbe. Egy év múlva ugyancsak hetykén hordhatja fején új kalapját az az originális városi tanácsnok, aki egy jó előérzettől sarkantyúzva, még ezelőtt négy évvel (mikor arra egy csepp kilátás sem lehetett) megfogadta, hogy addig nem tesz fel a fejére új kalapot, míg Szegednek állandó hídja nem lesz.

Tisza Lajosról már egyszer megírtam valahol, hogy úgy járt, mint a mesebeli Ornán lovag, aki elindult a dicsőséget keresni; bejárta a világ összes fejedelmi udvarait, ahol azt lenni vélte, de sehol sem akadott rá, hanem amint elcsüggedve menne egy igénytelen réten, egyszer csak előtte termett a dicsőség: egyszerű parasztruha volt rajta, s mezei virágot tartott a kezeiben.

Hát ő is Szegeden lett naggyá, mert igazán naggyá lett. Az az energia, tapintat, szilárdság, szűnni nem akaró tettvágy, az a mindenre kiterjedő figyelem olyan tulajdonok, amelyek méltán megérdemlik, hogy tisztelettel viseltessünk iránta. Nincs Magyarországon senki, aki ezt a nagy feladatot így tudta volna megoldani - s még emellett népszerűségben is napról napra növekedni a szegediek előtt.

Én sohasem kételkedtem afölött, hogy a rekonstrukció általánosságban sikerülni fog, mert annyi sok eszközzel rendelkezik ő, hogy a fiasko képzelhetetlen.

De ennyit nem lehetett várni. Ez több a sikereknél. Mert valami sikerülhet véletlenül is, vagy a viszonyok kedvező alakulása folytán. De itt utólagosan igazolva van, hogy egy zseniális tervet hajtottak itt végre pontról pontra, nem a véletlen munkája ez, hanem a biztos kézé.

De hiszen én már ezeket is mind elmondtam. Lefestettem, miképp voltak a szegediek megijedve eleinte, míg csak az egyes alapvonásai bontakoztak ki a homályból a rekonstrukciónak. Azt hitték, sohasem lesz ebből olyan nagy város, mint aminő volt. Mikor meg aztán látták, hogy még egyszer olyan nagy lesz, azon ijedtek meg, mit csinálnak ezzel a nagy várossal, ehhez nagy jövedelem is kellene. S amit szívük kívánt, az is megjött magától: a királyi biztosság rövid idő alatt jóformán észrevétlenül 300 ezer forinttal emelte a város pénzjövedelmét indirekt úton.

A város végein mindenütt láthatók az úgynevezett »Kállay-paloták«, hevenyészett apró vámházak, ezekből és a halból, pálinkából, szódavízből kerül ki az a tömérdek pénz.

Most még egy tekintetben vár fontos feladat a királyi biztosra, s mint a jó hadvezér, összes battériáit erre irányozza; megszaporítani mesterséges eszközökkel is Szeged lakosságát, hogy a tömérdek épület (kétezernél több ház épült már) ne maradjon lakó nélkül, mely körülmény nagyon megszegényítené a háztulajdonosokat, egyszóval az egész lakosságot.

El is követett errenézve minden lehetőt, némelykor egész a leleményességig kizsákmányolva minden eszközt, mely összes működését mogkoronázó magas céljában elősegíti.

Hogy csak egyet említsek, fényes pavillont építtetett a honvédtisztek számára.

- Ebből is sok hasznunk lesz! - mondá nagy örömmel, mikor a gyönyörű palota fölépült olyformán, hogy minden tisztnek három-négy szobából álló lakás jut benne.

- Az ám - feleltük -, egy szép házzal több lett!

- Ez a kisebbik nyereségünk. Hanem az van a dologban, hogy ezek a honvédtisztek eddig ketten laktak egy hónapos szobában, meggazdálkodva a lakbérüket, most meg egy lesz kénytelen lakni három szobában, mert természetben kapja ki a lakását.

Száz meg száz dolog van így »kieszelve«, hogy az ember igazán bámul azon a csodálatos akaraterőn, azon a törhetetlen türelmen, mely e szálakat egy nagyszabású organizált tervbe ilyen okadatolt összhangban be tudta illeszteni.

De mindez még kevés. A rekonstrukció igazán csak akkor lesz tökéletes, ha több vért sokkal több csatornán át eresztenek a megnövesztett tagokba.

Azon élénk óhajtása a szegedieknek, hogy városuk tétessék Csongrád megye központjává, nem egyszerű nagyzási szeszély és kapzsiság, amivel őket a rosszakarat gyanúsítani hajlandó, hanem határozott életszükség; aki A-t mondott, annak B-t is kell mondania.

Ők nem okai, hogy olyan nagy város lettek. A mi akaratunk, a mi óhajunk, a nemzet óhaja volt az, s ha most már nagy város lettek, ha bele van fektetve tömérdek millió, nem lehet tőlük megtagadni, hogy mint nagy város fenn is állhassanak. Ha megadtuk nekik a luxuriózus eszközöket is, nem szabad megtagadnunk tőlük a legszükségesebbeket.

Mert hiába szállítja a »fehér vasút« (mint Tisza Lajos nevezi az ökrök által vont vagonokat) a földet a nagy épületekhez, a pompás rakparthoz, az izmos töltésekhez, a nagy virágzó városokat a sok ház meg a sok ember teszi.

Sok embert pedig Tisza Lajos sem teremthet egymaga; szükség, hogy ebben a kormány és a törvényhozás segítse s hogy a közvélemény megint fölemelje szavát - Szeged gyámolítására.

Csongrád megye vonakodása igazán indokolatlan, sőt komikus, mert a hazafias kötelesség teljesítésén kívül még előnyöket is húzhatna abból, sőt még tán büszke is lehetne rá, hogy Magyarország »kisebbik fővárosában« székelhet.