Mikor jó Csanády Sándor fölébredett reggel és felöltözék, parókáját föltévén és nadrágszíját összehúzván, bizony nem gondolta volna meg, hogy ma még ő meg fogja ríkatni az ország legelső oszlopát.
Felment az ülésre tíz óra előtt a derék öregúr, amiatt, hogy el ne mulasszon a haza ügyeiből és a jegyzőkönyvi felolvasásokból egyetlen szócskát sem, forrón itta meg a reggelijét.
S íme amint odaigyekszik, éppen üt a kálvinista anyaszentegyház tornyán, és olvassa Csanády Sándor a négy vékonyat és tíz vastagot.
- Hopp, bizony már elkéstem - s kezdte hosszabbra szedni lépéseit.
Hát, amint odaér, még ott mindenütt pusztaság, a termeket szellőzik, egy öregasszony a korridort sepri.
Csanády Sándor az öregasszonytól bokrosodott-e meg, vagy attól, hogy még nincs a Házban senki, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy nagy fúriában előkeresett egy szolgát és rárivallt:
- Mért nincs itt senki, he?
- Hát azért, kérem alássan, mert a fehér cédulára azt nyomatta ki a masina, hogy tizenegy órakor kezdődik az gyűlés.
Csanády még dühösebb lett: »Ez a fickó az én stílusomat utánozza«.
- Nem szabad annak tizenegy órakor kezdődni, mert én magam hallottam az elnök szájából pénteken, hogy tízkor lesz.
A szolga vállat vont, ha nem szabad, hát tegyen róla, ő azt se bánja.
Csanády pedig elkezdett fel s alá járni az országház előtt. Iszonyú lassan teltek a percek. Azalatt ráért elábrándozni a régi Bocskai időkön. Hej, más világ volt az akkor! Hej, Kereki, Kereki!
Így séta közben elért az utca szögletéig: hát ott csakugyan az áll a cédulán, tizenegykor tartatik az ülés.
Hallatlan ez! Hát már egy képviselőházi elnöknek sem lehet hinni. Tízet ígért, és tizenegyet vált be! No, ha ez se korrupció, hát akkor én nem vagyok Csanády Sándor!
De minthogy én Csanády Sándor vagyok, tehát ez okvetlenül korrupció. Fel is fogok ellene szólalni.
Most már mindjárt jobban telt az ideje. Mert addig az egy óráig a felszólalását komponálta, hogy minél hatásosabb legyen.
Szépen is volt az kieszelve. Tetszett neki.
Hanem olyan hatásra, aminőt tett, ő maga sem számított.
Tizenegykor végre együtt volt a Ház. Egy óra ide-oda, senki sem gondolt rá. Hiszen a nemzetek életében egy század is csak egy óra!
Aztán különben is egyébbel vannak elfoglalva a folyosókon most.
A szélsőbalok Jónás Ödönnel tréfálkoznak, hogy most már ő is muszkabarát lett.
A legtöbben Dobránszky után kérdezősködnek. Itt van-e? Hol van? Mit csinál?
Egy fiatal képviselő jön, aki azt mondja, hogy az ő neje ösmeri Dobránszky Olgát, együtt jártak nevelőbe.
Hiszen nem is kell neki egyéb, hogy mindjárt nevezetesség legyen. Hogy néz ki? Milyen korú? Mi vihette rá? Kár, hogy nem a feleségedet küldted fel a mai ülésre!
A temetésen járt követek adomákat beszélnek Mária Anna királynéról.
- Egyszer 1850-ben - beszéli Forgách Antal gróf - megvoltunk híva én és Chotek gróf ebédre a királyhoz, ebéd után pedig whisteztünk a királynéval. Én mindég nyerni engedtem őfelségét. Nota bene, a dolog kis pénzre ment. Chotek azonban úgy játszott, mint akárkivel mással. Midőn vége volt a játéknak egy pillanatra Ferdinand odalépvén a királynéhoz kérdé, melyikünk játszik jobban: »Chotek gróf - felelte a királyné - jobban játszik, de kellemetlenebbül«.
Herman Ottó merengve jár a csoportok közt, s egyre-másra szórja csípéseit a habarékok ellen.
- Vége annak a pártnak, örökre. - Mert miből kell állania egy jó pártnak, ha boldogulni akar, tessék például venni a kormánypártot. Legyenek benne pártgrófok, pártzsidók és párthordárok. Az egyesült ellenzékben eddig csak pártgrófok és pártzsidók voltak. Dolgozni, lótni-futni nem akart senki. Most már a pártzsidók is elhagyták egyenkint, az utolsó elveszett példány Chorin volt. Most már csak pártgrófjaik maradtak.
Ezalatt bent is elhelyezkednek, akik kevesen megjelentek. Nincs már semmi érdekes, kedves, ami vonzana. Csak még a Horváth Gyula javaslatai. Szentes for ever!
Az elnök csenget, Csanády megvadult ábrázattal feszeleg székén, s döfködi mogorván könyökével a padot.
Az elnök csengetés közben megpillantja a Csanády ráncos homlokát, s talán leolvassa róla háborgó gondolatait, siet tehát ő előlegesen megmagyarázni, hogy a Ház miért gyűlik össze egy órával később: A Mária Anna requiemje miatt!
Micsoda? - tombol lelkében Csanády. - Itt van ni! Most meg a témámat veszi el az elnök!
Ha ez nem visszaélés, hát akkor mi? Nem tud egyébről beszélni ilyenkor, mikor én akarom fölfedezni a mulasztását?
Föl is kel, s ropogósan megringatja csípőin a termetét előbb, s csak azután kezd hozzá viharos dorgáló hangon, mely éppen úgy hangzik, mint mikor kukoricát morzsolnak.
- Ez visszaélés - süvíti, és sas szemeit körülhordozza a Ház padjain. - Mit mondanak önök ehhez?
- Azt mondjuk, hogy »eláll«! - Kiáltják a jobboldalról.
- Dehogy állok, nem vagyok én önökhöz hasonló, hogy elálljak.
- Nem bizony! - csattantja rá szarkasztikusan Csernátony.
- Én nem ösmerek olyan hatalmat, ami a Háznak a határozatát a gyűlés órájára nézve a Ház tudta nélkül megmásolja.
- Hát a földindulás? - vágja oda virgonc debreceni ésszel Kőrösi Sándor.
A »visszaélés« szó, melyet Csanády magától is legott »mulasztás«-nak szelídített, nagyon elérzékenyítette a nemes szívű Péchy Tamást, ki éppen az ülés előtt vette egyik kedves rokonának halálhírét.
Midőn Tisza rövid védő felszólalása után ő is szólni akart, szelíd kék szemeiből kicsordultak a könnyek, s hangja szaggatottá, fuldoklóvá vált a zokogástól, majd végképp elhalt az érzékeny, ideges öregúr ajkain, és csak a könnyek csillogtak, s folytak alá arcán, és csak a zokogó zihálása hallatszott a síri csendben, mely erre a jelenetre támadt a meglepett Házban.
De csak egy szempillanatig tartott e csend. Tüstént kitört az éljen-vihar.
Az éljen kihangzott a folyosóra is. A megnyíló ajtón egymás hátán özönlöttek be a csodálkozók.
- Mi történik itt? Kinek éljeneztek? Csak nem tán Dobránszkynak?
- Az elnök sír!
Igen az elnök sír.
Még ezt se láttuk soha az országházban.
Sok fényes pálya ért itt véget. Sok ember ért itt már temetkezést.
De még könnyek eddig nem folytak.
Ezek az első könnyek!
Hát még ez is kellett hozzá, hogy annál tarkább legyen az ülésszak.
Az elnök szóhoz akar újra jutni, de megint nem bír szólni. Újra éljeneznek.
Az éljenek jó törülköző kendő könnyekre.
S valóban megható volt, amidőn az elnök mentségének tudomásulvétele jövén szóba, az egész Ház felállott, mint az erdő, s felállott maga Csanády is, a másik jó öregúr, akinek kevés híja, hogy szinte nem tört el a mécsese, s hogy ő is nem kezdett zokogni.
Hadd sírta volna végig ki magát a két öreg egy kicsiségért.
És az asszonyok a karzatokon mind előszedték a kis csipkekendőket, s egyszerre minden szép szem tele volt csillogó harmattal.
Az asszonyok megkívánták a sírást az elnöktől.
Így siratták meg a magyar parlamentben Mária Anna királynét. Anno 1884. május 12-én délelőtti 11 órakor.
Az elnök nem bírta vezetni a tanácskozást, elvonult, s átadta helyét a derék Kemény Jánosnak.
Harsogó éljenek zaja kísérte egész szobájáig, hol még azután is folytonos ovációknak volt tárgya. Tömegesen látogatták meg minden árnyalatú képviselők és a miniszterek.
Tisza Kálmán is vigasztalta:
- Ugyan minek az, minek? Látod, ha én olyan érzékeny volnék, mint te, már régen kisírtam volna mind a két szememet!
Értem e cím alatt, hogy megfogyott a főrendiház ellenzék derekasan, föl lehet azonban tenni, hogy csak úgy fogyott meg, mint a diák, aki a lábait nagyon aláeresztette az asztal alatt. A diák csak látszott fogyni, de az asztal alatt megvolt egész teljességében.
Az új országház építéséről szóló törvényjavaslatnak a képviselőházban történt elfogadása alkalmából, mind azzal fenyegették privátim a kormánypártot:
- Azért csak meg ne rendeljétek valahogy a téglát és meszet, mert még hátra van a főrendiház!
Rebesgették, hogy újra eljönnek az indigénák, azazhogy már haza sem mennek a lóversenyről.
Mind nem lett igaz. Rendes lefolyású ülés volt. Ami alatt nem azokat a rendes üléseket értem, mikor még tíz-tizenkét ember kongott a sárga terem padjaiban, akiket a jegyző költögetett fel szavazni, amint elszundikálnak, hanem segédcsapatok és külföldi segély nélkül való ülés volt, de a csatára való kilátás mégis több mint kétszáz főrendi tagot hozott össze dacára a melegnek, mely a teremben kiállhatatlanná tette az időzést. A karzatok is megteltek éppúgy, mint sollemnis alkalmaknál szokás. Főrangú hölgyek foglalták el az első sorszékeket, s az alsóház tagjai közül is sokan jelentek meg.
A két történelmi nevezetességű ülés óta nem volt itt ilyen nagy publikum! De hol van amannak az érdekes tarkasága? Hol van a harckész taláros papi tábor, mely zordonan ülte meg a terem másfél szekcióját? Hol vannak a proletár főurak, a kataszter grófok, papír-inggallérjaikkal, kopottas kabátokban? Csupa egyöntetű nagyúr ül egymás mellett, aki Balitzky utódaitól és Brachfeldtől került ki.
A karzati közönség csalódva néz szét az ismerős arcokon. »Nem lesz hecc!«
De még van remény. Ki tudja, hátha?
Kár, hogy az első szónok Ipolyi Arnold, ki mindjárt tönkretesz minden illúziót, mert Ipolyi hévvel pártolja a javaslatot, sőt még a gót stílt is pártfogásába veszi.
- Vége van! - döfködik egymást a karzatokon. - A papok átkeresztelkedtek már Tiszához!
Most már vége a reménynek is!
De nem még... Föláll Sztáray Antal és ellenzi a költséges országház építését, tekintettel az állam zilált pénzügyi viszonyaira, határozati javaslatot adván be, mely utasítsa a kormányt, hogy alkalmasabb időben nyújtson be olcsóbb tervet.
Élénk helyeslés zaja riadózik a jobboldalon és a középen. S e hangok után ítélve nem éppen lehetetlen, hogy az ellenzéké a többség.
A karzat bizalma újra megnövekedik. Ez a helyeslés úgy hangzik, mint forró nyári délben hűs szellő a mezőn, melytől felfrissülnek a füvek.
De a hűs szellőt legott valóságos sirokkó váltja fel. Schlauch Lőrinc prédikál kenetesen a javaslat mellett. Még egy ily szónok és haza lehet menni ebédelni: mert megvan az országház!
Széchenyi Dénes franciásan beszélt. Volt a szónoklatában egypár kedélyes és igazán szellemes fordulat. Ma ő lett volna bizonnyal a nap hőse a karzatok előtt, ha nem ül ott Andrássy Gyula gróf szinte egy beszéddel terhesen. De a jónak is elrontója a jobb!
Legőszintébb volt b. Andreánszky Gábor, a főrendiház Szalay Imréje (akiből nemsokára az alsóház Simonyi Ivánja lesz, ha lesz). Elég ügyesen beszélt s bizonyos szokatlan hangon itt e falak közt, hol az igazság is feszes ruhákba öltözködik.
Keglevich Béla gróf a címzéssel tett nagy szenzációt, eképpen szólítván a főrendiházat: »Nagy méltóságú elnök úr, főpapok és főrendek!« A méltóságos cím kihagyása nyugtalan mozgást idézett elő.
Az ülés legérdekesebb része az Andrássy beszéde. Egyikét hallottuk azoknak a friss, ötletgazdag és ízlésteljes beszédeknek, melyek Andrássyt magyar miniszterelnök korában oly szívesen hallgatott szónokká tették.
Tisza Kálmán szónoklata alatt, mely a déli szieszta után tartott, valamiféle futó forgószél kerekedett odakünn, s homokot, port fölszedvén, a magasba ragadta és odacsapta a tanácskozó terem üveglapjaira, megrázván azokat hatalmasan.
Az öreg méltóságos urak ijedten tekintettek fel.
- Csak a szél zúg künn - mondá Tisza Kálmán egy hirtelen ötlettel -, az rázza a házak fedeleit, mintha segítségünkre jönne bizonyítani, hogy nemsokára nagyon is sürgős szükségünk lehet egy új, erősebb országházra.
Az ülés példátlanul hosszú ideig, öt órán át tartott. A karzati publikum, mely egy ideig szívesen bámulta a Fratricsevics szép testőrruháját, a Bombelles gróf tengerész tiszti uniformisát és a Haynald bíborszín talárját, sokkal előbb oszlott el, látván, hogy a kormány győzelme bizonyos. Lett is hatvan szavazattöbbsége. De hetvennégy ellenzéki szavazat mégis volt. S ez már olyan szám, hogy lehet vele valamit kezdeni.
A demokrácia benne van az orációkban mint flosculus, de senki se veszi komolyan. Sohase dúskáltunk jobban a címekben, mint most. Mindenkinek van valami titulusa. A kormány adakozó a címekben és találékony. Van már kormánybiztos, miniszteri biztos, legújabban »miniszteri kirendeltség« is támadt. Akinek tisztes ősei vannak, s elő tudja őket vezetni, »kamarás« lesz. Aki apák és anyák híján vagyon, annak meg kell elégednie a királyi tanácsossággal.
A derék becsületes választók csak elámulnak aztán otthon, mikor a tekintetes úr hazajön egy hallgatagon eltöltött országgyűlési ciklus után, s rájuk rivall, hogy ezentúl őt már nagyságolni kell.
- Igenis, értjük a tekintetes urat.
- Mert én királyi tanácsos lettem...
- Elhisszük, teens uram.
- Hát akkor miért nem nagyságoltok?
- Már mint a tekintetes urat?
- Természetesen. A hivatal hozza magával.
- Miféle hivatal?
- Hát a királyi tanácsosság...
- Ühüm... hüm... Tessék talán jobban megmagyarázni, milyen hivatal légyen az?
- Ej, be nehézfejűek kendtek, hát nem tudják? Ha a király megakad valamiben, ezentúl tőlem kér majd tanácsot.
- De már azt nem hisszük, kérem alássan.
A királyi tanácsosokból, ha mind együvé hozná őket az ember, meg lehetne tölteni egy várost. De hát még a rendjelesekből? Azonfelül egyre-másra osztogatják a nemesi okleveleket. Olyan eset is akadt, hogy egy régi prédikátumos nemes ember még egy másik prédikátumot is kért. A kormány megadta: isten neki, írjon hát a neve elé két falut, ha az neki örömet okoz.
A tiszelt Házban már alig-alig látni képviselőt, aki még valami egyéb is ne lenne. A »tekintetes« cím Ghyczy elnökségével letűnt végképp. Akkor is zúgolódtak már ellene, s egy tréfás mameluk arra kérte a király háta mögött levő minisztert, hogy neveztesse ki az egész szabadelvű pártot kollektív királyi kamarásnak. Majd meglássa, hogy az ellenzéket sprengolja vele.
De akármilyen hiúnak és cifrának alakult is át a Ház apránkint, egyetlenegy tekintetes úr mégis volt benne: tekintetes Szontagh Pál úr.
Alakján, ruházatán, szavain meglátszott a tekintetes íz. Ő volt az utolsó ember, aki fényt vetett erre a címre, mely kétszáz esztendeig volt a legtiszteltebb titulus Magyarországon.
Ma aztán ő is megszűnt tekintetes lenni. Tisza Kálmán a Házban nyújtotta át neki a valóságos belső titkos tanácsosi kinevezést.
Az utolsó tekintetes úr átugrotta a holmi nagyságos és méltóságos címeket, és egyszerre »kegyelmes« úr lett.
Nem volt egy csöppet sem meghatva, amint zsebre tette »a kitüntető okmány«t, csak a nyílt kék szemeiben tűnt fel valami gunyoros fény, amint a gratulánsok tömege közt a Ház egy másik nagy tiszteletben álló alakjával, Kemény Jánossal fogott kezet, mintha mondaná:
- Minket már nem tesz nagyobbakká a király sem.
Mind a két alelnök ugyanis kis termetű, s csak azért tartanak össze olyan nagyon, hogy még kisebb Bittót lenézhessék.
Szontagh Pál feldekorálása legalább is olyan örömet okozott ma, mint nehány nap előtt Dobránszky dekolletírozása.
Szontaghot mindenki szereti, mert Szontagh is mindenkit szeret. Egyszerű, igénytelen: nemes kristálytiszta karakter, nagy műveltséggel párosult hatalmas ítélő tehetség.
»Egy ambuláns bibliotéka!« - szokták róla mondani az ellenségei.
»Egy rest zseni!« - szidják a barátai.
Ő pedig mindezzel nem sokat törődik. Csak egyért bosszankodik nagyon, ha azt mondják, hogy »rossz tarokkista«.
Szontagh Pál azokból az emberekből való, akiknek már nem lesznek folytatásai az új generációban.
Jöhetnek nagyobbak, zseniálisabbak, de tiszteletre és szeretetre méltóbbak aligha s hozzá hasonlók pedig éppen nem.
Nem kis jelentőségű dolog, hogy egyszerű képviselő oly kitüntetésben részesült, aminő eddig Magyarországon csak az arisztokráciának és nagy méltóságokat viselt államférfiaknak jutott osztályrészeül.
Tisza Kálmánnak megvan az az érdeme, hogy társadalmi előítéletek és formák nem kötik.
Ez is egy példa rá.
S valahányszor elborult arccal olvasom, hogy így meg amúgy haldoklik a dzsentri, jól esik elgondolnom, hogy a megyék főispáni székeiben, és az oszlopos hivatalokban sohasem ült még annyi nemesember.
Hát talán nem is haldoklik az a dzsentri?
Vagy hogy mint a lámpa, akkor veti a legnagyobb fényt, mikor kialudni készül?
Ahogy lesz, úgy lesz, ne okoskodjunk felette.
Egy bizonyos, hogy kár Szontagh Pálban a »tekintetes úr«-ért.
Mert mint excellenciás, sokat fog ártani a demokráciának.
Megnépszerűsíti nagyurakat.
*
Különben pedig a mai ülés nem arra való volt, azon elmélkedni, ki mivé lett, hanem hogy: ki mivé lesz?
A kebleket fennen dagasztó immunitás már csak három napig tart.
Mindenki érzi a népítélet hűs szelét, mely megborzongatja testét, meglebbenti az oldalzsebét.
Még egy ülés, s aztán vége: a boldog hajlékot itt kell hagynia.
Komoran járnak-kelnek a képviselők, még egyszer bepillantanak a büfébe, a miniszteri szobába, ha nyílik, hogy milyen volt: a székek piros szövete rájok mosolyog még egyszer, meglehet utoljára. A fülkék, folyosók megtelnek búcsúzó alakokkal:
- Mikor mégysz?
- Holnap. Hát te?
- Én is. Mikor jössz?
- Ki tudhatná azt?... Az a jövő titka!
S ez a jövőbeli titok most a választók torkában van. A sovány főrendiházi jegyző rezes kardja amint végig csörömpöl a folyosón, irigykedve nézik, hogy »ez még esztendőre is itt lesz«.
Csak Németh Alberthez nem hűtelen a jókedv. Lomhán lógázza magát erős lépteivel.
Megáll egy csoport előtt nagy komolyan, s elkeseredett arcot vágva kiált fel:
- Meguntam a szegénységet, gyerekek!
Csodálkozva néznek rá.
- Meguntam, fiúk - sóhajtja s, majdnem hogy a könnyei ki nem esnek -, fordítok a dolgomon, úr akarok lenni ezentúl...
Lekapja fejéről szürke magyaros kalapját, melyet a választásokra cserélt fel a cilinderrel, s annak a belsejéből kihull egy kortes toll, azt tűzi fel selyma mosolygással a kalapjára. Ott van rajta aranyos betűkkel: »Éljen Tisza Kálmán, Nagyvárad képviselője«.
A toll nemzeti szín, de a piros része gyanús téglaszínű.
Ezzel a tollal jár a folyosón, tréfálózva vidáman, annak a jeléül, hogy egy jókedvű ember mégis van.
Bent a teremben a miniszterek felelnek sorra.
Ezek az utolsó feleleteik.
Siessen, akinek még valami kérdeznivalója van, mert kérdezni aztán többé nem lehet.
De nem siet senki be. Hiába sír-rí a villamos csengettyű.
Az se sír már sokáig. Elhallgat minden. Még Lázár Ádám is leül szomorúan.
S szája becsukva csendes, az orra rendes...
[máj. 20.]
- Kongassa meg, kegyelmes uram, még egyszer azt a csöngettyűt. Aztán tegye le. Vége van!
Vegyünk még egy lélegzetet mi is; nézzünk körül utoljára, hadd lássuk, miként nézett ki ez a Ház?
Nem kell leszidni elhamarkodva. Majd évek múlva ítéljünk csak fölötte.
Én magam írtam meg napról napra a dolgait, mégsem tudom, milyennek mondjam. Mert a diéták is olyanok, mint a tudósok; meg kell kopaszodniok előbb, s csak azután jutnak be az Akadémiába.
A rossz országgyűléseket is jóvá teszik a rosszabbak.
Ki tudja, milyen fényes parlament lesz még ebből valamikor; nem kell hát vele fumigatíve bánni.
No, még egy tekintet ide-oda! Hadd markoljak az eltűnő alakok közé, kiknek arcán méla ünnepélyesség borong. Nincs itt most ellenzék, mamelukság, csupa szelíd bárányok ezek!
Ezek veszekedtek volna valaha? Lehetetlen az! Itt lobogtak olyan nagy lánggal a pártszenvedélyek? Álmodtuk mi ezt alkalmasint.
Hiszen itt az egész kép úgy veszi ki magát, mintha egy nagy család búcsúznék. Érzékenyen rázzák meg egymás kezét az öregek, s megjelenik a gyöngédség lágy fénye a szemekben.
Maga Tisza is búsan tekint végig mamelukjain. Gazda szeme már nem fogja hízlalni többé ezeket sem.
Szomorú hurcolkodás ez! Bent a büfében a szép Irma kisasszony hólyag darabokkal kötözi a sherrys és likőrös palackok karcsú nyakát. Ezekből már nem iszik, csak a jövő generáció.
A tanácskozóteremben meg-megcsikordulnak a kulcsok a fiók-zárakban. Azok a folyton megújuló csattanások, zörrenések azt jelentik, hogy még egyszer megnézi mindenki a fiókját, nem-e felejtett ott valamit.
Némelyik névjegyét feszegeti le a padról. Elkeseredett lélek az, aki szándékosan arra tör, hogy a képviselőségének nyoma ne maradjon.
Az elnök fekete atillában, zsinóros mentében, kardosan lépett az emelvényre.
A képviselők betódultak a folyosókról.
Most nem sajnálta a szivarját elhajítani senki sem. De nem is volt a szivareldobásnak az a nagy jelentősége, mint egyébkor.
Mert akár hiszi el nekem a közönség, akár nem (pedig hiheti, mert nem programbeszédben mondom), a folyosói szivar a mértéke az emberi nagyságnak.
Egy félig égett cigarettát például eldob az ember, ha Németh Albert beszél, s bemegy őt hallgatni. De egy félig égett britannikánál már meggondolkozik, ahhoz legalábbis Somssich kell.
Apponyi Albert már egy egész britannikát ér, amelyből csak egy szippantás esett. Hoitsy egy fél kuba, Eötvös egy fél kabanos, Tiszáért érdemes eldobni egy imént meggyújtott havannát is - de már egy bockra való ember nincs ez idő szerint.
A képviselőknek csak az arca sollemnis, az öltözetük többnyire szürke gérokk, mintha útra készen állnának: csak Tisza Lajos és Csernátony jelentek meg fehér mellényben, fekete szalonkabátban.
A padok meglehetős népesek. Mind összejöttek, akik Budapesten vannak. Még a beteg Törs Kálmán is megérkezett a bezárásra, kinek sokan siettek gratulálni felgyógyulásához.
A mediumon nincs egyetlen lélek sem. Mindenki a megszokott helyén ül, hogy még egyszer megmelegítse. (Már ti. ő a helyet és őt a hely.)
A válás meghatottsága tükröződik minden arcon és minden szemben, csak az öreg Szitányi (klubnéven »Urunk«) ül közömbösen a székin; hisz ő csak nyaralni megy és bizonyosan visszajön.
A jegyzőkönyv felolvasása után szokás szerint egy Dobránszky-féle levélről tesz ismét az elnök jelentést; mire szokás szerint hat becsületbíró és Jónás Ödön fészkelődni kezd és Tisza Kálmán szokás szerint kicsinylőleg legyint a levegőbe kiterjesztett tenyerével, ami azt jelenti: »Mire való az?«
Szegény Dobránszky a levélírás betegségében hal el, mint ahogy az ószékely ballada Bíró Klárája a kendertilózásban szakadt meg, s halála után is mint kísértet örökké kendert járt tilózni...
Ott künn ezalatt a »folyosó-képviselők« lesik az ünnepélyes momentumot, mikor egyszer egyenlőkké válnak a törvényhozókkal. Az öreg Pulszky jár-kél szivarozva egy rettenetes ódon, széles karimájú szalmakalapban. Figyelmezteti is Domahidy Ferenc, a szatmári főispán, hogy hát szabad-e a régiségeket ki is hozni a Múzeumból?
Hm, őszkor már a Pulszkyak is itt lesznek mind a hárman.
S mind a három a közjogi alapon lesz, de mind a három más-más párton.
S ez annál nagyobb virtus, mert csak két párt van tulajdonképpen. (A harmadik Pulszky pártonkívüli leszen.)
Szerencse is, hogy nincs több.
Tudniillik, hogy nincs több párt. Mert Pulszky még van, több is.
Az unalmas jelentek után, interpelláció jön, de ez már nem komoly dolog, ez már inszcenírozva van, mint a »gödi csata«.
Az ellenség fehér fátyolt tesz a sapkájára, hogy megösmerjék »ellenség« voltát. Fenyvessy kíván kérdezősködni a történelmi arcképcsarnok felől. Trefort pedig felelni kíván. Vitézi torna a forma végett, hogy még egyszer villanjanak meg a fegyverek, mielőtt hüvelyükbe tennék.
S Fenyvessy hangja nem olyan most, mint mikor Magyar János leckézteté (mintha sást húzgálnának az ember füle mellett), hanem olyan, mint mikor a Mimikéknek, Ilonáknak udvarol (mintha édes szirup csepegne valamely megereszkedett bödönből).
S a Trefort felelete nem ingerült, mint máskor, hangja sem nyikorog, mint a koldus talyiga, hanem suhog, mint a papi talár.
Világos, hogy össze voltak Fenyvessyvel beszélve.
- Nosza, fiam, Fenyvessy, menjünk el azért az »éljen«-ért.
De csitt... a történelmi pillanat elérkezett.
Péchy feláll a katedrán mély csendben, komoly méltósággal. A jegyzők is felállanak.
Máskor a Ház áll, s az elnök ül, most az elnök áll s a Ház ül.
Érces, de kissé fátyolozott hangon kezdi vázolni a lefolyt három évi tevékenységet.
- Százötvenhárom törvényt hoztunk - mondja.
Komjáthy közbekiált:
- Mind rossz!
Csanády Sándor nyugtalanul mordul rá:
- Ugyan ne izélj, Béla! Még majd azt hiszik, én bántom az elnököt!
S azontúl az öreg csak integetni mer, ha valami észrevétel terem meg a fejében, pedig terem. Bütykös nagy ujját fölemeli fenyegetőleg, vagy a fejét csapja szilajan féloldalt.
De az elnök hangja most egyszerre szaggatott, reszketeg lesz. Csanády elsápad, s ijedten dugja kezeit a pad alá.
Nem ő miatta lágyul az elnök szava, hanem most emlékezik meg a halottakról.
Aggodalmasan néznek oda mindenfelől. Nem jó volna sírva zárni be az országgyűlést. Megsiratják azt úgyis még az unokáink is. (Ez nem az én gondolatom, kérem, hanem a Madarász Jenőé.)
Már-már ereszkednek le a tisztes elnöki arcon a pillák... homályosul a szem... szakadozik a hang, s biz' isten, legott eltörne megint a mécses, ha az írások közt a kezeivel ott settenkedő Rakovszky meg nem ütné valahogy véletlenül a kardját.
S amint jó Péchy Tamás hallja a kardjának víg csörömpölését, egyszerre eszébe jut, hogy ő férfi. Erőssé izmosodnak ajkán a szavak, s olyan hatalmas öblös hangon zárja be a parlamentet, hogy szinte a kulcs reszelős nyikorgását hallani az országház kapuján.
Feldörg az éljen királyra, királynéra és a hazára, s hogy pap se hiányozzék a szertartásnál, Latinovics Gábor az elnök egészségére mond egy toasztot.
- Hol a poharam? - motyogja szórakozottan Kállay János, és éljenez lelkesen az egész Ház.
Hanem ha már annyiban van is, hát Madarász mégsem hagyhatja szó nélkül a világ folyását. A trónbeszédet holnap mondja el a király, és azt holnapután íziben be kell vezetni a Ház jegyzőkönyvébe, nehogy azalatt, míg az Ház összejön, elhányja a beszédet otthon az udvari cselédség. Hát még egy ülés kellene erre nézve.
Zaj zajlik fel a baloldalon. Az utolsó zaj. Az elnök csengetett. S ez az utolsó csengetése.
Tisza áll fel, s azt mondja, hogy miután a király holnap így fog szólani: »Ezennel berekesztem az országgyűlést«, bajos volna embert kapni, aki holnapután megint kirekesztené az országgyűlést.
Erre aztán minden ember azt találta: »Tiszának igaza van«.
Az övé volt az utolsó szó, s még azonfelül neki volt igaza.
A parlamenti sikerek poharából még az alján levő legislegutolsó csöppet is Tisza itta meg.
Most már mehetünk haza!
Péchy megint felállt, de úgy, hogy már vissza se üljön többé.
- Minden jót kívánok, az ülést bezárom.
Meglebbentek az elnöki szék függönyei, a jegyzők leugráltak helyeikről, a képviselők zsibogva, nagy robajjal csörtettek az elnökhöz, száz meg száz kéz nyúlt feléje elbúcsúzni. Mikor az elnök keze már úgy megizzadt, hogy csuromvíz lett, akkor az egymás kezeit szorongatták kifelé tolongva a tágra nyitott ajtókon. Habaréki ujj, szélsőbaloldali tenyér és kormánypárti marok nyúlt vegyesen össze-vissza erre is, arra is. Még azt se nézte senki, kitől búcsúzik: csak úgy önkéntelenül csapódott kéz a kézhez.
A folyosóra teli kévékben szórta a nap fényét, s ezek a táncoló arany vásznak olyan bántók voltak ezekhez az érzékeny búcsújelenetekhez...
- No bizony - mondá vigasztalón Ernuszt Kelemen. - Hiszen nem válunk mi el. Csak a falak közül kimegyünk a gyepre, hogy ott újból verekedjünk egymással.
Hiszen éppen az a gyep... az a gyep... Könnyen a fűbe harap ott az ember!
Bánatos melankóliával ballagtak kifelé a szolgák búcsú hajlongásai közt.
Mészáros Nándor levette a tulajdon fogasáról a kalapját, és felsóhajtott. Ez volt az utolsó törvényhozói funkciója.
Csak Herman verte vígan a mellét, megfenyegetve öklével a világot, amint a kapun kiért:
- »Csak merjen most engem valaki nagyságos úrnak szólítani!«
- Szervusz, »egyén« - kiálta visontai Kováchra Ivády Béla.
Majd megszűnt az az élénk zsivaj is.
Az érdemes exképviselők lassankint elszéledtek a foyer-ba.
Az utolsó láb is elcsoszogott: az Urbanovszkyé.
- A csend kezdte magát installálni a most már háborítatlan birodalmába.
Csak a büfében hallatszott még beszélgetés nesze.
Odescalchy Gyula van még ott.
Mindent bepakolt már a t. Ház Irmája. Csak egyetlen szem pogácsa maradt meg egy porcelán tányéron.
- No, még ezt megeszem - mondá a herceg -, s kétfelé törte.
A pogácsa kemény volt, de azért nem panaszkodott miatta. Mikor az utolsó falatot is lenyelte, azzal aztán teljesen be lett fejezve az 1881-iki országgyűlés.
Vége
Scarron
Ez az az idő, amikor magasabb rang a jelölt, mint a képviselő. Mert vannak képviselők, akik utoljára vannak. Igaz, hogy jelöltek is vannak, akik sohase lesznek, de legalább a reménység hevíti kebleiket.
Érdekes hallani az egyes kifakadásokat, aperçuket a folyosókon. Kár, hogy nem az önök Scarronja írja le ezeket.
Mindamellett megpróbálok magam is följegyezni néhányat.
Egy Pest megyei képviselőtől kérdezik, aki mint lovagias párbaj-szekundáns szerzett országos nevet.
- Hallom, hogy föl sem lépsz többé.
- Nem én ebben a ciklusban.
- Nem akar talán a kerületed?
- Dehogy nem. Az egész kerület utánam jár.
- Nos, eszerint te nem akarsz?
- Dehogy nem! Én is akarok. De szándékosan keresek nekik idegen jelöltet erre a három évre, egy szegény frátert, csak találnék valahol alkalmasat.
- Nem értem.
- Pedig világos! Hadd koplalják ki magukat egy kicsit. Három év múlva aztán olcsóbbak lesznek velem szemben. Így, ahogy most van, meg nem bírom.
*
Egy tekintélyes tótvidéki képviselő megszólítja a folyosón Sporzon Ernőt:
- Egy panaszos levelet kaptam - mondja -, hogy ott Árvában egy képviselő járt, azzal ámította a népet, miszerint a kormány elengedi az adókat, ha őreá szavaznak. Nem tudod, kérlek, ki lehet az? Kormánypárti kisbirtokos, tótosan beszél...
- Az bizonyosan Zsámbokréty - mondja rá Sporzon nyomatékkal.
De a kutató korifeus még nem biztos benne, s amint átmegy a korridoron, ott éppen szembe jön rá Zsámbokréty:
- Megállj csak, kérlek alássan, egy szóra. Panaszos levelet kaptam egy képviselő ellen, aki rosszul viseli magát Árvában, de a nevét nem írják ki. Kormánypárti, kisbirtokos, tótosan beszél...
- Az bizonyosan Sporzon - mondja rá Zsámbokréty nyomatékkal.
*
Egy alföldi tiszta paraszt kerületbe egy fiatalembert küldött le a függetlenségi párt bizottsága, miután jelöltet kértek maguknak.
A jelöltke egy nappal előbb utazott le, mint ahogy a programbeszéd megtartását kitűzte. Az az egy nap arra volt jó, hogy addig kiösmerje a helyzetet, a hangulatot, s tanácskozzék a főemberekkel, mit mondjon, mit hallgasson el. Mindenütt a következő tanácsot kapta:
- Hát csak arra kérjük az urat, mondja ki a programbeszédjében hogy nem szereti a zsidót. A többi aztán mellékes. De ezt itt meg kell mondani, mert mi sem szeretjük.
- Értem - mondá a fiatalember és egy olyan antiszemita orációt vágott ki másnap, hogy szikrázott benne a gyűlölet, a hév és tűz.
A beszédet meghallgatták, meg is éljenezték itt-ott, szépen kikísérték a jelöltet a vasútra, és azután azt írták a pártnak, hogy »nagyon éretlen ember az még, sok bolondot összebeszél, küldjön nekik a párt más embert«.
A párt hát leküldött más embert. Annak is azt tanácsolták, mikor lejött:
- Tegye bele az úr a programbeszédjébe, hogy nem szereti a zsidót, az ott legyen, mert mi se szeretjük. Hanem azt előre megmondjuk, hogy többet aztán ne mondjon, mert a léha szószátyárságnak nem vagyunk emberei. Nem akarjuk mi, hogy a zsidót bántsa, hanem csak azt, hogy ne szeresse.
Ilyen a magyar antiszemitizmusa.
Jól vannak ezek az öreg mesék kigondolva.
Az az ő erejük, hogy mindég újra előjönnek, mint a virágok, ha meghervadnak ősszel, eltemeti őket a hó, emberi csizmák eltapossák, de tavaszkor ismét itt vannak friss ruhában.
Új virágoknak kell-e ezeket tartani, vagy csak ugyanazoknak?
Az öreg Weisz B. F.-en kell kezdenem. Bizony öreg, olyan öreg, tapasztalt, annyira kiismerte már az embereket, hogy csak a gyerekekkel tart. Azok közt érzi jól magát, azokat tanítja öreg embereknek lenni. Takarékpénztárakat csinál nekik, wertheimkasszák szeretete után ereszti az ő fiatal eszüket. Nemrég pedig tombolát rendezett nekik a Margitszigeten.
No, már azt magam is megnézem, gondoltam. A tombola igen jól sikerült. Annyi gyerek volt ott, hogy szörnyűség. Nem mindenki azt nyerte, amit óhajtott, de azért majd mindenki nyert valamit. Még olyanok is, akik nem akartak nyerni semmit.
Nevezetesen a sors úgy akarta, hogy a tombolázók közt a szerencse rámosolygott egy a szigeten tartózkodó barátomra is, kihez elég durcás volt e nyáron. Kibukott a képviselőségből.
Egy gyöngyös, csillogó olvasójegyet nyert, melyre tündöklő betűkkel volt kihímezve »Eddig!«
»Meddig? - kérdé a báró önmagával töprengve. - Nekem szól ez? Eddig! És nem tovább? Ezer ördög és pokol, ez nem nekem szól!«...
Körülnézett, hogy kinek adja oda a szép olvasójegyet.
Ezalatt újra az ő jegyét húzták ki: egy fogpiszkálót nyert.
»Mit? Én piszkáljam a fogamat? Még én nem voltam annyi ideig mameluk; átkozott fátum, ne incselkedj velem!«
Semmi ismerőse sem volt a közelben, akinek odaadhassa, pedig ezalatt megint nyert egy parfűmdobozt.
Szerencséjére éppen akkor szólítja meg a virágárus gyerek:
- Tessék rózsát venni... tessék virágot venni.
A jó régi Pesten leánykák árulták hajdan a virágokat kis kézi kosárkákban, de most már azokból is kifogytunk, a kisleányok maguk is virágoknak állnak be, és hamarabb elfonnyadnak, mint ezek, amiket most kisfiúk cipelnek szerte nagy kiáltozásokkal.
Rongyos egy kölyök, csupa cafatokban lóg róla a ruha, vézna sápadt arca van, s a nyaka olyan piszkos, hogy tán azon termeszti gazdája a rezedákat...
- Ni, te kölyök, hogy hívnak?...
- Burkus János.
- Nyújtsd ide a kezedet, boldoggá teszlek. Add oda ezt az olvasójegyet s e másik csecsebecsét a legszebb leánykának, akit itt látsz. De jól megnézd, melyik a legszebb. Ha eltalálod, két hatost kapsz, ha el nem találod, akkor is kapsz egy hátbaütést.
A kis Burkus János szomorúan elmosolyodott, és csak a boglyas fejével intett igent, hogy elvállalja a megbízatást.
- No, lódulj hát gyorsan, de előbb nézz körül az egész szigeten.
- Az egész szigeten? - kérdé halkan, félénken. - Annak adhatom, akinek akarom?
- Akit a legszebbnek te találsz, legyen az öregasszony vagy gyermekleány.
A fickó szemei bámészan tapadtak a doboz papírcsipkéire, a különböző színű üvegek pompáján és az olvasójegy ragyogó gyöngyein sóváran futkározott tekintete. Óvatosan, majd remegve tartotta kezében a tárgyakat, mintha a világ valamennyi kincse rá volna bízva.
Lassan, méltóságosan indult meg a rengeteg asztal között, hol csupa nők és gyermekleánykák ültek. Műértő arccal nézett meg itt-ott egyet, s mi, akik messziről vigyáztuk, láttuk a habozást arcán... de csakhamar újra összeszedte magát, és tovább indult, olyan testhordozással, mintha ő lenne a szarajevói polgármester.
Természetesen nem tűnt fel senkinek. Ki ügyelne rá, a boldogtalanra? Hiszen ott őgyeleg már egész délután.
Ment, ment, el is veszett a szemünk elől... sehogy sem bírtunk ráakadni. Figyelmünk végre is másra fordult, egészen elfelejtettük a kis bolyongó Párist, aki az aranyalmát viszi...
Végre jó másfél óra múlva megpillantottam a fiút. Két szaladó lánykára vár, hogy azokat szembe nézhesse... A tárgyak még most is a kezében vannak. A lányok hozzá érnek, megnézi az imposztor, és tovább megy tárgyaival, mint a bolygó zsidó.
- Hopp, te gazember, hát még most se találtad meg a legszebbet?...
- Nem még, uram...
- De már gondolkozol fölötte?
- Gondolkozom...
- Ne sokat teketóriázz, csak bátran, hiszen azt könnyű eldönteni, ki tetszik neked a legjobban.
Újra elsompolyodott, de nem sok idő múlva visszajött vigyorogva a tárgyak nélkül.
- No? Odaadtad?
- Oda!
- Gyere, mutasd meg, kinek adtad. Aló, előre!
Egy hosszú gyeptáblán keresztülvitt, ott egy tót asszony öntözte a közbüleső virággruppot. A közeli nyírfa alatt az asszony nagykendőjén egy kis ötéves leányka ült. Pufók arcocskája volt, s lenfehér haja rendetlenül környezte... Mezítelen vörös lábaival vígan rugdalta a füveket, amint hanyatt fekve nézte magát a mi parfűmdobozunk belső tükörtáblácskáján.
- Hát ennek adtad a tárgyakat, te akasztófáravaló, ez a legszebb leány a szigeten? Veszed el tőle mindjárt, mert agyonütlek...
Burkus János szomorúan közeledett a leánykához, mint a halálraítélt.
- Anka, édes Anka, add vissza a cifraságokat az uraknak. Add ide hamar, no, ne sírj hát, kis testvérkém, ne sírj... látod vissza akarják... Ne félj semmit, azért mégis te vagy a legszebb!
A síró leánygyermek kék szemeiben ezekre a szavakra előcsillant a mosoly, s pufók piros arcán két kedves gödröcske támadt.
- Hadd a leánykát, Burkus Jankó - mondá a barátom. - Hát mért nem mondtad, hogy a testvéred, akkor mindjárt belátjuk, hogy a te szíved őhozzá vonzott. Ne, itt a te két hatosod... derék fiú vagy.
Erre előcammogott a gyermekek anyja, az öntözgető tót asszony is, s meglátván a csecsebecséket a leánykánál, figyelmesen megnézte, s aztán így szólt:
- Különös szép dolgok! Nem volna kedvük az uraknak, hogy megvegyék?
- Jön a Miska!
Négy-öt nap óta írók és művészek ezzel az újsággal biztatják egymást: »a Miska jön«.
Mert lehet Munkácsy maestro odakünn, akinek nevét úgy ejtik ki egzaltált bámulói, hogy körül van rakva elöl-hátul jelzőkkel, dicsőítésekkel, de idehaza ebben a mi körünkben ő csak »Miska«. És meglehet, azért szeret hazajárni olyan mesziről, hogy egy-két napig Miska lehessen. Ilyen meleg titulust nem adhatnak neki idegen földön.
Rossz hírek érkeztek felőle egész télen és tavaszon. Francia újságok kürtölik, hogy monsieur M. Munkácsy egészségi állapota kedvezőtlen; hogy az orvosok nagymérvű hátgerinc bajról s ideggyöngeségről suttognak stb.
De hát ez mind olyan hidegen van ott leírva. Más az, egészen más, mikor mi itt meghányjuk-vetjük élőszóval, felhős homlokkal: »Nem szeretem ezt a Miska dolgát«. Oh be el van ebben mondva minden...
Ám hogy most híre esik jövetelének, hogy ilyen nagy útra indult, ez sokakat megnyugtat. Talán mégsem olyan nagyon beteg? Hiszen akkor nem jönne ide!
De én nem reménykedem olyan könnyen.
Hisz mikor én beteg voltam fiatal koromban messze a szülői háztól, idegen helyen, mindég hazavágytam. S még most is azt hiszem, valahányszor bajom van, ha lázban fekszem, hogy ha a fejemet lehajthatnám az édesanyám vánkosára (cseresznyeszín selyem mosolygott ki a csipke paszomántján át), ha elnézhetném azt a nagy vaskályhát az ágy végiben, azokkal a szaladó lovakkal, ha gyöngén besütne a kiscsoltói nap, csak olyan vékonyan a zsalu bordáin keresztül, amennyire édesanyám rám eresztené: menten meggyógyulnék.
Jól teszi a Miska, hogy hazajön.
Több év előtt láttam utolszor Szegeden, ahova elhozta magával Gouzient, Laurençon képviselőt is mint olyanokat, akik sokat fáradtak a Párizsban rendezett szegedi ünnepélyekben.
Ő volt a magyarázójuk útközben. Amennyi dicsőséget az miránk kent, ha csak félig elhitték is a társai, nagyon meg kellett szeretniök az országunkat.
Meg is szerették, de egyet-mást mégsem találtak kielégítőnek. S azt nem is hallgatták el Munkácsy előtt. Kivált az emberek modorával nem voltak megelégedve.
- Minden szép, minden jó, de látod, az emberek mégis furcsák előttünk. Sehogy se tudják magukat úgy viselni, hogy az embert kacagásra ne ingereljék.
No iszen látni kellett volna, mint gyulladozott erre a mi Miskánk, nagy fehér arca olyan piros lett, mint a szegedi paprika, még a húsos kezei is belevörösödtek, amint odacsapkodta a vendéglő asztalához.
Másnap délelőtt is folyvást ezen zsörtölődék, s amint kimentek sollemnis módon az egész szenátus és a polgármester kíséretében megtekinteni a hajléktalan várost, rendre oda vezetgette társaihoz a legszebb, legelegánsabb kinézésű, legméltóságosabb magatartású szenátorokat, de csak mind furcsának találták azokat az ő nagy, de nehézkes tisztelettudásukkal, a sima, izgékony francia urak.
Hát amint mennek, mendegélnek a kietlen utcákon, egyszer csak megpillant Gouzien egy kis fazekas boltot, virágos kancsók, öblös lábasok, izmos tepsik, füles tányérok, karcsú nyakú korsók ki voltak rakva a bolt elé.
Gouzien hideg maradt, mikor a szádfalat mutogatták nekik, mikor lefestették a hatalmas elementum haragját és rombolását, nem érdekelték a vízokádó zsilipek sem, hanem a fazekak megbűvölték. Kár, hogy nincs ott a készítőjük, Csizik István uram, hadd örülne a lelke, amint a francia úr odarohant és bámulta a sajátos csőrű madarakat, az ékes tulipánokat rajtok.
- Ilyeneket rajzoltam én valamikor - mondá Munkácsy, s ő is édesen merengett rajtok.
Gouzien fölkapott egy kis korsót, meglóbázta, s íme csodák csodája, a korsó csörögni kezdett odabent.
Látni kellett volna azt a nagy örömet, amit a csörgés okozott. A kurta hajú Laurençon fölvett egy másik korsót. Az is csörgött. A két férfiú versenyt csörögtette, taktusra, s a taktus befolyása alatt mind a ketten táncra kerekedének ott az utcán.
A komoly városi tanácsosok összenéztek.
- Sógor - mondá az egyik szenátor, megrántva a másik ünnepi dókáját -, igazán követ az az úr?
- Azt mondják!
- No, bánom én, sógor, ha maga a francia király is, hanem már egy szegedi szenátor mégse lehet ilyen helytt dísz deputáció.
Szenátor uraimék mind elkullogtak onnan valami ürügy alatt. Mert hiába no, nem engedi a város méltósága. Még az a szelíd bárány is, mely a Szeged címerében van, megröstellené magát ilyen bolondériákra.
- Látjátok - szólt aztán a francia uraknak megmagyarázva a helyzetet -, eltáncoltátok a becsületet. Mi nektek vagyunk furcsák, ti meg nekünk vagytok furcsák. Az egész szenátus hazafutott a modorotokat nevetni.
Amit ott pauzálának hát (talán jó ösztöne súgta meg), jön kifelé a »Három Harcsa« korcsmából Csizik István, s látván a csődülést a fazekai tájékán, ahelyett hogy megörülne, rosszat kezd sejteni, s ugyancsak szedegette a pókos lábát...
- Mi már ez, no? - mondá fitymálva. - Nem duda az, hogy táncoljanak mellette... Az én fazekaimmal ne csináljanak komédiát az urak!
Odanéz Munkácsy Mihály és elkiáltja magát:
- Te vagy, Csizik Pista... Hollá, öreg! Hát rám ösmersz-e még?
Csizik uram rábámult, elkezdte a ráncos homlokát dörzsölni, s egyszerre elrikkantotta magát.
- Nini, a Miska...
- Persze, hogy a Miska. Gyere no, idébb, ne bámulj, ölelj meg, öreg cimbora...
Azután felénk fordult:
- Együtt voltunk asztaloslegények egy gazdánál... Az ördögbe is, azért voltak nekem olyan ismerősök ezek a tulipánok a cserepeiden. De mondd csak, miképp lett tebelőled fazekas?
- Egy özvegy fazekasnét vettem el. Beleházasodtam ezekbe a fazekakba. Hát most velök vagyok. Megszoktam őket. A tulipánokat éppen úgy rájuk lehet festeni, mint a ládákra... És te hogy vagy, pajtás? Remélem saját üzleted van?
S nyugtalan tekintettel futotta be a Munkácsy kockás nadrágját, lakkcipőjét és sima cilinderkalapját.
Miska a karjára fűzte régi pajtását:
- Hja, én bizony piktor vagyok, szobaképeket festek...
- Hát az is jó - felelte Csizik István. - Ámbátor tudod, a fazék kell a házhoz, képre pedig csak akkor jut, ha telik.
A művészt megnevettette ez a diskurzus, de ő sem állta, hogy el ne dicsekedjék a szerencséjével, elmondva, hogy háza van Párizsban, nagy úri asszony felesége... és hogy a képeit milyen áron veszik.
Csizik István uram közönyösen hallgatta mindezeket, s csak annyit jegyzett meg a végén mélabúsan
- Van benne valami, komám, ha az ember jobban meggondolja. Arra én is gondoltam, hogy a szobakép jobb mesterség. Mert látod a te képed mégiscsak kép marad, akárkinek adod el... De ezek a bolond korsók könnyen törnek, s velök együtt vége van a tulipánjaimnak is.
A toronyban éppen megkondult a déli harangszó...
- Forduljunk vissza uraim! Dejeuner-re a főispánhoz vagyunk hivatalosak.
- Mentsetek ki, kérlek, engem - monda Munkácsy. - Én az én Istók pajtásomnál ebédelek...
Ha én király volnék, mindég a vidéken járkálnék, kisvárosokban, falvakban; ott jobban tudják megbecsülni és szeretni a királyokat.
Hogy a régibb királyok is rájöttek már erre, mutatja az ős diétákon hozott törvény, hogy a királynak ne legyen szabad összes udvari népeivel a nemesek házába szállni, s azokat ott kipusztítani. Ha enni akarnak őfelségeik, hát hozzanak magokkal!
A törvény, ha elavult is, ért valamit, mert most már a legtöbbször magával viszi a konyháját is a király, pedig beh szívesen főzne neki minden magyar asszony.
Hát még Aradon, a »szép asszonyok városában«!
Sokszor járt már Magyarországon őfelsége jó időben, rossz időben, de mindég szívesen látták. Gyönyörűség elnézni ilyenkor, miképp változik át egy kisváros. Milyen élénkség, zaj az utcákon. Itt Budapesten látszatja sincs, Bécsben még kevésbé a király jelenlétének, a kisvárosokban ellenben egyszerre ragyogásra fordul minden. Díszmenték kényeskednek a férfiak vállán, kordován csizmák csikorognak a városon végig, kardok zörögnek, sarkantyúk csörögnek, kócsagtollak rengnek szerte.
Hogy restelkednek ilyenkor a hadnagyok, akik lenézték máskor a civilt, amiért nem ruházkodhatnak csinosabban, s miképp irigylik a generálisok, hogy nem lehetnek megyei aljegyzők!
És a házakon egyre lengeti a szél a tömérdek zászlót, hogy soha az embernek az eszéből ki ne menjen a király... amíg ott van.
Olyan nagy dolog a vidéken királynak lenni!
De hát ez is, az is elmúlik.
Az egésznek az lesz a vége, hogy egy csomó rendjelet osztanak ki, amerre a király járt, hogy nyoma maradjon.
Lassankint azt is elfelejtik az emberek. Azok, akiket kegyesen megszólított, egy darabig föl-fölemlegetik, »mit mondott nekem őfelsége és én mit feleltem erre«, (de már ennek a fele se igaz), a városi számadásokban marad a királylátogatás nyoma legtovább, hogy mennyi volt a parádé-költség (de már ennek a fele legalább is igaz).
A komoly célok, amiért a király itt és ott járt, szintén feledésbe mennek, hanem ami soha el nem múlik, mindig meglesz, szájról szájra kering, s ha elfelejtik, újra kiássák: azok a bőven termő király-anekdoták.
Ezek a derült sugarak, amikből a nép a király képét összeállítja és soha szem elől el nem veszti.
Ezekből említsünk meg nehányat.
Mikor őfelsége 1856-ban Nógrádban járt, egy palóc paraszt odatolakodott Ludányban, ahol lovat váltottak, a kocsijához, s egy instanciát nyújtott át.
- A mérnök ellenem van, fölséges uram. El akarja a földemet venni...
- Majd intézkedem, jó ember - mondá őfelsége szelíden -, csak menjen nyugodtan haza.
- Köszönöm alássan, - felelte a paraszt, és távozott, mert a zsandárok is tuszkolták el, de kisvártatva visszafordulván, visszaszól a császárhoz kérdőleg:
- Osztég ha mégis a földemre jönne, szabad-e beleszúrnom a vasvillát?
Rimaszombatban egy Szentmiklóssy nevű földesúrtól, aki akkorában az »elkeseredett hazafiak«-hoz tartozott, futólag kérdé:
- Mi hír itt önöknél?
Szentmiklóssy vállat vont, s csak azután felelte vontatottan:
- Szedik az adót, felséges uram, mindenfelé.
Akkor ezek az adomák voltak kelendők. Ezek közt a legelterjedtebb a császárnak ajándékozott klenóci sajtról, hogy miképp kell megenni.
Olyanok voltak az idők hiába, hála az istennek, hogy elmúltak.
Akkor őfelsége idenézett, ha jött valahová, ma már csak szétnéz, ha megy valahová. Az akkor fiatal császárból a legszeretettebb magyar király lett. A gödöllői paraszt, ha a fölvert út porából kibontakozó lovasokat lát, már le sem teszi a kaszáját bámultában, hanem csak úgy közönséges beszédképpen mondja: »Úgy nézem, a királyék megint itthon vannak«.
Nem is terem többé olyan anekdota, mint azelőtt, csupa merő szeretet ezeknek a töve, és egyetlen egynek sem szúrós a hajtása.
A királynét »tekintetes asszony«-nak szólítja valami golyhó Gödöllőn. A versegyházi paraszt, akivel a király szóba áll, azt kérdi, igaz-e, hogy a fiatal királyfi megházasodik? De most már, fölséges uram - tanácsolja nagy tisztességtudással -, ki kellene ám adni a jussát is, amiképp a szadai jegyző úr tette a fiával, hogy a tejbe is legyen mit aprítani.
Legkitűnőbbek azok a naivitások, amelyek a király vagyoni állapotára születnek a magyar népnél.
Mikor a porosz-osztrák háború volt, az a bolondos hit terjedt el, hogy a király átíratta Magyarországot a feleségére. Most már nem viheti el a burkus.
Tavaly Szegeden meglátták az ebédre hivatalos parasztok, hogy őfelsége fekete rozskenyeret eszik.
Lett is mindjárt szomorú híre a tanyákon. Úgy kiköltekezett őfelsége Szeged építésénél, hogy a kenyérben is már csak a feketére telik neki.
Kedélye melegét sokszor elárulta itt.
Egy iskolás fiúnak, ki már akkor jött lihegve a fiúkból alakult dísz-sorhoz, mikor a király távozóban vala, megsimogatta a fejét:
- No, ne félj, nem késtél még el. A királyt még megláthattad!
Amint a könyvtárakban beírta nevét a vendégkönyvbe, mosolyogva jegyzé meg:
- Sok jobb írást láttam már ennél ma a fiúk irkáiban.
Aradról még el sem távozott, máris van adoma.
A múlt héten a városházat rendezték be számára nagy pompával. Az emberek processzióként jártak nézegetni a berendezést, úgyhogy a tanács jónak látta egy táblácskára kiíratni a termekben: »Semmihez hozzányúlni nem szabad«.
Mikor őfelsége tegnap odaérkezett, s beszállt a termekbe, az egyik táblácskát véletlenségből ott hagyták a falon, őfelsége csakhamar megpillantotta azt, s kedélyesen jegyzé meg a polgármesternek:
- Igen szép szállás, de ilyen föltétel mellett nagyon nehéz lesz benne meglakni.
Ez még csak az első fecske Aradon, de bizonyos, hogy folytatása következik.
Ha van valami, ami ha megmozdul, sehol se végződik: az az újítás. Nyugtalan eszű emberek hömpölygetnék magukkal a világot, ha lehetne.
Még addig csak csendesen szíveli az ember, még a zsebére megy; papirosból csinálnak disznóbőrt, porcelánból csontot, kőporból lisztet...
Hanem mikor az újítók behatolnak az ember benső világába, s ott is fel akarnak forgatni mindent, hogy a rút legyen szép, a hiba váljék erénnyé, s a nevetséges tekintessék fönségesnek, az már nem újítás, hanem abszurdum.
Görgeyt bizonyára sokan nem tartják árulónak, sok vitéz honvédet hallottam kigyúlt arccal beszélni a vezérről, lelkesedéssel a csatáiról, szelíd kímélettel leoldott kardjáról, hanem az már mégis arra mutat, hogy az emberi ész olyan, mint a papiros sárkány, ha a spárgája elszakad, hogy akadnak, akik még nem is egészen negyven év múlva már hőst akarnának belőle faragni.
Hős ő, mondják, azért, mert megmentette sok embernek az életét, akik mind meghaltak volna, ha megütközik.
Jól van, de hát mi akkor Zrínyi Miklós? Aki elvesztette sok ember életét, akik mind megéltek volna, ha meg nem ütközik.
Ha ez hős, akkor Zrínyi Miklós egy gonosztevő.
...Tépjétek össze, urak, a történelmet! S kezdünk egészen más világot!
A forró agyak nem pihennek... (Engem itt csak az vigasztal, hogy a föld is termel néha fölösleges növényeket, dudvákat és bolondgombákat.) Megint van egy új kérdés, aminek amaz ikertestvére, felmerült a lapokban, tehát bizonnyal az elmékben is, hogy nini, hiszen az új nemesek is megérnek annyit, mint a régiek. Sőt ha jobban meggondoljuk, hát az új nemesek még többet is érnek.
Ilyen jobban gondolta meg egyik nagy napilapunk vezércikkezője, és kisütötte, hogy a régi nemesi családok ősei közül nem egy volt rabló, s általában sokan jutottak piszkosabb módon a kutyabőrhöz, mint a másik. Kár ennélfogva a mai nemesekre gúnyolódni. (Hm, talán megfordítva volna jogosabb?)
Hát jó volt ezt is megolvasni.
Legalább tudjuk most már, hogy van valami olyan is, amit még irigyelnek a nemességtől (mikor már semmije sincs), s hogy az az ő »régi« volta. Az, amit pénzzel nem lehet megszerezni, az, amit a király se adhat.
*
Egy ismerősöm, akinek a neve Kovács Ábrahám, folyamodott egy alapítványi helyre. A keresztneve gyanút keltett, nem vették be. Egy futólagos barátja, aki az ügyét szorgalmazta odafönn Bécsben, udvariasan értésére adta, hogy a neve nem volt elegendő.
Mit tegyek én már most hát a nevemmel?
Megpróbálta, odaírta a két predikátumát is. Most már csak elegendő lesz. Éppen két tömött sor volt összesen.
A bécsi protektor azonban visszaírta, hogy még most sem egészen kielégítő a neve.
Fogta hát magát s alájegyezte: Kovács Ábrahám »Ex Anno 1529«.
És rögtön megkapta az alapítványi helyet.
Mi pedig nagyon nevettük akkor azt a dolgot, hogy milyen bolond emberek vannak még a világon...
Hanem most már még jobban lehet nevetni.
Mikor az új nemesek akarnak különbek lenni a régieknél.
*
A magyar nemesség sohasem volt exkluzív kaszt. Mindég fölvette maga közé a nem nemesi osztály kiváló tagjait, s ezekkel újra meg újra mintegy fölfrissült. Nem börzespekulánsok, de a vidékek tekintélyes becsületes emberei, kik egyben-másban kiváltak, emeltettek régente nemesekké, s donációkat nyertek. Nagy parádéval járt az akkor, nem suttyomban, mint most. Az ember ma a hivatalos lapban olvas egy-egy megpredikátumozott nevet, és felsóhajt utána: »istenem, mi lesz a világból?« Ceremoniával történt a nemessé iktatás, az egész környék összegyűlt mintegy példaképpen: »íme nézzétek, mi a becsületes élet jutalma«.
Ma ugyancsak kevés történik ilyen, de ha történik, bizony senki sem haragszik meg érte. Nem gúnyolják Dóczi Lajost vagy Munkácsy Mihályt, hogy nemességre emeltettek.
De igenis gúnyolják a nagy részt és méltán.
Mert azt tartom én, hogy még azok a nemesek is nemesebbek lehettek, akik csak rablólovagok voltak, vagy még azok is, kiket Apafi Mihály uram ebéd után tett azokká, mikor kihajolván a palotája ablakaiból, madárfogó kedvében minden arramenő cívist, jámbor talyigást, csatlóst megnemesített, mint a maiak, kik folyamodnak, járnak-kelnek, szemtelenkednek a miniszteri grácia után, mely aztán nemhogy megnemesítené, de megcégérezi őket.
Tisztelet a kivételeknek - de nézzük, nagyrészt kikből válik az új nemesség?
Talán az intelligenciából?
Éppen nem emlékszünk, hogy az ügyvédi, orvosi vagy a mérnöki karból valaki nemessé lett volna a legközelebbi évtized alatt! A személy haláláig tartó királyi tanácsosságnál többre ritkán viszi az intelligencia. Hanem a pénzspekulánsok, a zsebelő börzelovagok kedvelték meg a kutyabőrt. Azok elég ügyesek, kijárják maguknak.
Emlékszem, a zsélyi levéltárban olvastam egy panaszt, hogy I. Ferenc felvidéki útjában két, kocsisa mellett lovagló Ambrózy ikertestvért azért emelt nemesi rangra, mivel feltűnően hasonlítván egymáshoz, nekie nagyon megtetszettek. »Hova lesznek - úgymond - a nemesi virtusok, ha immár az ábrázatok szerint becsülik meg jobbágyaikat a királyok?«
És emlékszem, hogy Wenckheim belügyminisztersége alatt egy olyan ember nemessé tétele jelent meg a Hivatalos Közlönyben »polgári érdemek elismeréseül«, aki a dátum napján éppen vizsgálati fogságban volt csalás miatt.
De panaszt emiatt nem olvastam: mindössze nehány gúnyos megjegyzést az ellenzéki újságokban.
Nem is arra való idő ez most, hogy a nemességet bolygassa az ember. Nem bánjuk már mi.
Hanem önök se bántsák a régi címereken azt a penészt, mert az nem piszok.
Nem olyan kastély ez, mint a többi. Hanem csak annyiban nem páratlan, mert még van egy ilyen: a koltói.
S ebben meg van magyarázva a vanyarci kastélynak az ő nagy titulusa.
Nemcsak a négy lovon jött vendég kedves ott, hanem az is kedves, aki egy lovon jár.
Azon a bizonyos szárnyas lovon, amelyik harmatot eszik, ködből van a kantárja, bánatból van a nyerge, virágszirmokból van neki a patkója.
Kitalálja már azt minden okos kovácsmester, aki valaha lovat vasalt, hogy ez csak a pegazus lehet.
A vanyarci kastélyban gyakran megfordul a poéta, íróféle ember, sőt talán az is megesik, hogy a nem poéta is azzá lesz ott... Bizony van rá elég ok, kettő is.
Madách Imre nem egy szép napot töltött a kedves vanyarci parkban, s az Ember tragédiájának talán sok strófáját itt gondolta ki a suttogó falombok között.
Most, hogy magam is arra jártam, a ház asszonya sokat beszélt Madáchról; legendák ezek már mind a mi szép hegyeink közt, de ezekben a szobákban ő még élni látszik; itt egy-egy tárgy, valami csekélység, ami az övé volt, ott egy árnyas hely, ahol legjobban szeretett ülni. A falon az arckép, a kályhán a szobra, a dobozokban egy csomó levél.
És mennyi érdekes ezekben a levelekben!
De engem csak az egyik érdekelt legfőképp, a fentebbi rébuszokban írt sajátkezű levele Veres Pálnéhoz (aki a másik büszkesége a megyénknek), melynek hű másolatát veszik olvasóink.
Érdekelt ez a levél azért, mert én magam annyira lusta levélíró vagyok, hogyha az »Ember tragédiája« nem volna olyan kolosszális mű (ilyet írjon a Hont megyei ember, ha tud [8]), mint aminő, jobban megbámulnám nálánál ezt a levelet.
De így már mégsem teszem, hanem csak úgy megjegyzés nélkül adom át, a talányokat fejtegetni szerető közönségnek, ebben az őrülten siető világban, ahol még az is, aki a sztenográfiát nem tudja, ilyen formán ír: »Halpaklacs«, ami annyit jelent: »hála a papnak, megvan a kulacs«.
A levél szövege is meglesz - de csak holnapután.
Két évtizede múlt már el annak, ahogy Madách Imre székfoglalót tartott az Akadémiában, melybe beleszőtte azt a keserű szemrehányást is, hogy a magyar nők még eddig semmit sem vittek ki. Általában igen epésen nyilatkozott a nőkről. Amit éppen tőle bizony nem lehet rossz néven venni.
Nem is vette rossz néven senki, csak egy lelkes rokona, Veres Pálné, de az is talán azért, mert találó volt a vád. A magyar asszonyok valóban semmit sem csináltak. Kétszáz esztendő óta nem bírtak egyébbel előállni, ha dicsekedni akartak, mint a derék vitézlő Zrínyi Ilonával. De az is csak azért kitündöklő asszony, mert majdnem férfi.
Addig-addig forgatta elméjében a Madách kifakadását, hogy mintegy önkéntelenül leült az asztalhoz, s egy felhívást fogalmazott meg Magyarország hölgyeihez, sorakozzanak és alapítsanak egy felsőbb női tanodát az ország szívében, hogy hazája nyelvén is nyerhessen magasabb kiképeztetést a magyar leány.
Megvolt a felhívás, le is tisztázta, de már most azt ki is kellene nyomatni valami tekintélyes lapban, hogy foganatja legyen.
Elvitte a »Pesti Napló« szerkesztőségébe. Félénken kopogtatott be abba a misztikus helyiségbe, ahol a közvélemény készül. Az öreg Királyi Pál szerkesztette még akkor a lapot. Igenis az öreg Királyi Pál, mert úgy rémlik nekünk, hogy ő sohasem lehetett fiatal...
Átvette, végigolvasta, és összeráncolta a homlokát:
- Asszony-újságba való dolog ez - mondá. - Tessék elvinni valami divatlaphoz!
Semmi sem hűthette volna le Veres Pálnét jobban. Szótalanul ment ki a szerkesztőségből, s csak odakünnt mert sóhajtani egyet.
Megállt egy percre a lépcsőn habozva, mitévő legyen. Divatlapban az ilyesminek vajmi kevés foganatja lehet. Ejh, legjobb lesz talán abbahagyni az egészet.
E pillanatban léptek csoszogása zavarja fel tűnődéséből, egy fiatalember megy el mellette, s udvariasan kérdi:
- Talán a »Hon« szerkesztőségét méltóztatik keresni?
- Én? Igen, valóban... - felelé kissé zavarral -, a »Hon«-t keresem.
- Erre tessék, kérem... éppen ez az ajtó az. Jókai maga is ott bent van.
Benyitott a »Hon«-hoz, s odanyújtá Jókainak a kéziratot, kérve, hogy azt közölje a »Hon«-ban.
- Nagyon szívesen - felelte Jókai, a kéziratot egy fiókba csúsztatva.
- Nem tetszik talán átolvasni előbb?... - kérdé megütődve.
- Nem. Én a lapot a magam mulatságára szerkesztem, s ha előtte való nap olvasnám, mi volna a reggelim mellé?
A cikk hát ott volt a fiókban, de ott is maradt. Nézte reggelenkint a lapot, de csak nem volt benne, elmúltak hetek, hónapok, sok mindenféle hírt és cikket szültek a napok, de ez az egy nem bírt kibontakozni a homályból.
Veres Pálné elhatározta, hogy még egyszer utoljára kísérletet tesz, megsürgeti a felhívást.
Dienest találta a szerkesztőségben.
- Kérem, nekem Jókai úr megígérte, hogy a cikkem megjelenik, és nem jelent meg. Mi oka lehet annak?
- Milyen cikk az?
- Egy felhívás az asszonyokhoz.
- Nem tudom, hol van...
- Jókai úr ott, amabba a fiókba tette ezelőtt egy fél esztendővel.
- Akkor most is ott van.
- Hát már most mit csináljunk?
- Szívesen kiadom mindjárt reggel, ha megtalálom a fiók kulcsát. Ma úgyis kézirat-szűkében vagyunk.
Kereste mindenütt az iratok közt a tömérdek limlomban, és megtalálta. Ha meg nem találta volna, talán mai napig is ott volna becsukva a »Hon« (most már a »Nemzet«) fiókjában a - nőképző egylet.
Megjelent a cikk másnap, s nagy hullámokat vert fel. Éppen uborkaszezon volt, és a fejedelmek csendesen pipázgattak egész Európában. A sajtó tehát felkarolta az eszmét melegen pártolólag, s Veres Pálnét felbátorította, hogy egy konferenciát híjon össze a »Tigris«-be.
Érdekes volna ezt a konferenciát körülményesen leírni. Mintegy tizenöt hölgy jelent meg, többnyire előkelőek.
Veres Pálné felállott és előadta az eszméjét.
- Ez hát valami asszony-egyetem akarna lenne! - kiáltott közbe gúnyosan egyik az asszonyságok közül.
- Minek már az erre a rövid időre! - jegyzé meg epésen egy ősz hajú anyóka.
De a lelkes gróf Teleki Sándorné és Odescalchy hercegné megfordították helyeslő szavaikkal a hangulatot. A nőképző egylet alapítása határozatba ment, s ott nyomban megválasztották Veres Pálnét elnöknek, Teleki grófnőt alelnöknek.
A grófné eleinte vonakodott. Neki nagyon sok dolga van, nem ér rá.
- Teleki József rokonának kell idejének lenni, ha a közügy kívánja.
- Igaz - mondá a grófné lelkesülten.
Elfogadta aztán szó nélkül az alelnökséget, viszi buzgalommal egész a mai napig, s megélte elnöktársával áldásos működésüknek dicsőséges eredményét.
A nemes egylet ma már egy egész generációt nevelt fel derék lelkes honleányokká, s azok közt a Dienes leányait is, aki pedig akkor elég ímmel-ámmal kereste azt a fiókkulcsot.
Sohasem volt még nekem ily könnyű témám.
Jókairól írni, azt ösmertetni, aki mindenkinek a legkedveltebb ismerőse, kinek minden lépésén, minden szaván a közfigyelem csügg.
Nem is töröm a fejem, mit írjak. - Akármit! Szívesen elolvassák újra meg újra, ha Jókairól szól.
Mert nemcsak az van vele, aki őt olvassa, hanem az is, aki felőle olvas. És ki ne szeretne vele lenni?
Egy ember, kivel nem lehet betelni. Olyan mindennapra való, mint a kenyér, és mégis olyan ritka, mint a száz esztendős áloé virága. Csakhogy ami a virágok életében száz esztendő, az az embereknél legalább ezer esztendő.
Azon kellene kezdenem, született ekkor és ekkor, s úgy a többit, de nekem merőben fölöslegesnek látszik az efféle. Úgy tetszik különben is, mintha mindég élt volna. Mintha sok századok óta álmodná azt a tömérdek regét, mely a tollából csurog.
Ki kérdezi: mikor lett a patak? Hát itt volt mindég, itt folydogált, és itt fog folydogálni örökké, s a dűlőt, völgyet, melyet mint ezüst-paszománt szel végig, lehetetlen elképzelni nélküle, hiszen az egész határnak a neve is: »patakon innen, patakon túl«.
Jókai mezsgye a magyar irodalomban. »Jókai előtt és Jókai után«, így lesz jelölve a széppróza. A mi közönségünk egy írónak is kevés, de ő tíz író helyett írt annak, soha nem lankadva, örökös jókedvvel. Tessék végignézni, mekkora sor a »Hétköznapok«-tól a »Lőcsei fehér asszony«-ig! Körülbelül negyven esztendő esik a két könyv közé, s körülbelől harmadfélszáz kötet könyv esik a negyven esztendő közé.
Ezekben a könyvekben van az ő lelke lerajzolva, amint századokra mosolyog előre és vissza. Igen, visszafelé is. Mert a Jókai művei nemcsak a jelennek nagy élvezet és a jövőnek dús örökség, hanem a múltra is fénylő sugár. Atyáinkat csillogó mezben, nagy virtusokkal, anyáinkat szelíd dicsfényben költögeti fel szellemidéző tolla.
Amihez a történelemből hozzányúl, azt mind arannyá változtatja. Igen, de a valóság hol marad, kiáltanak fel a kritikusok.
A valóság a párna: más nagy írók a fejük alá teszik, s azon álmodnak - Jókai ellenben legyűri a lába alá.
Meglehet így van; de miért nem tudnak belenyugodni abba, hogy az akácfa fehér virágokat hozzon, hogy a körtefa körtét teremjen és ne barackot, vagy olyasféle gyümölcsöt, ami nekik volna inyükre?
Jókait úgy kell venni, amint van. Mintha a bölcsőnkbeli népmesék folytatódnának, ha őt olvassuk, szemhéjunk leragad, akárcsak mézzel lenne bekenve, képzeletünk elfárad, de azért lihegve, kimerülten is, ellenállhatatlanul futnak utána a hímes szálnak, mely visz, visz csodálatos mezőkön át, balzsamos illatú erdők között, láb nem taposta tájakon, nem is tudjuk, nem is gondolkozunk már fölötte, hogy merre.
Jókait olvasni több mint gyönyörűség. Az már kéj.
Míg kezünkben van könyve, teljesen varázsa alatt állunk: mintha nem is igaz dolgokat idomítana át mesékké, hanem meséket tenne egészen igazakká. Hősei úgy élnek, úgy cselekszenek, és úgy járnak, ahogy azt mi szeretnők. Jókai lelke a mi lelkünk, s az ő lelke mindazzal felruházza őket, amit számukra a mi lelkünk kíván.
És nem kérdezi meg az esztétikától: nem akar-e valamit vagy elvenni abból, vagy hozzáadni?
Talán minek is? Nagyobb potentát az ő tanácsadója: a géniusz.
Rendkívül szerencsés. Oly nagy és állandó hatást nemzetére, mint ő, író életében még nem gyakorolt. Negyven év óta népszerű. De milyen népszerű! Ami fényt, zománcot ő rak rá hőseire regényeiben, azt a közönség mind visszarakja őrá regényeiért.
Honfitársai fogalmában már életében óriás alak, ki kiemelkedik ebből az emberöltőből. Szinte kételkedni késztet e mesés nimbusz, ha vajon csakugyan él-e. Így elevenen úgyszólván nem valószínű. Éppen, mint emberei. Sokkal jobban beillenék egy mítoszba.
Künn a vidéken, a csöndes falusi házak ereszei alatt egész regekör képződik felőle. Ki-ki másformának képzeli őt, de mind a csodálat és szeretet színeiben. Bent azon körökben, ahol él, hódolat környékezi és tömjén. Egész csoda, hogy meg bírt maradni egyszerűnek, természetesnek, s csak nagy ritkán érzik ki modorából némi pátosz, de az is illik neki. A külföld elismeréssel adózik tehetségének. Neve ismerősen csendül túl a tengereken is. De szeretni, mégiscsak legjobban szeretik itthon.
Itt még az ellenségei is bálványozzák. Ellenségei Jókainak? Kérdezné csodálkozva valamely idegen. Hát a fülemülének is lehetnek ellenségei?
- Oh, oh, uram - felelném -, hát tudja kérem, az a bolondos politika. Jobboldal - Baloldal. Én istenem, valamelyik oldalon csak lennie kell neki is. Márpedig akit az ember nagyon szeret, attól azt kívánná, hogy az az ő pártján legyen.
Innen a gáncs, mely imitt-amott felüti fejét a politikus ellen, s ugyanebből a nagy mindenbe beleavatkozni akaró szeretetből erednek a közönségben azok a különféle megjegyzések is, melyek irodalmi működésére vonatkoznak:
- Mohón termel, jobban kellene átgondolnia regényei meséjét - hallik a panasz némely helyütt (alkalmasint a »Budapesti Szemle« nyomán). - Haragszom Jókaira: minek ír annyit!
- Kár, hogy fel nem hagy a politikával - hangzik ismét egy másik oldalról. - Miért nem ír többet?
...Hát tessék már most ezeknek eleget tenni!
Ami a politikai nézeteit panaszló csipkelődéseket illeti, azok felette jellemzők, mert inkább magáért Jókaiért fakadnak, mintsem más indokból.
- Sokkal népszerűbb lenne - úgy mondják -, ha a szélsőbalhoz tartoznék. (Csak éppen azért a szemrehányás, hogy miért nem még népszerűbb. Egy piedesztált sem találnak elég magasnak az ő számára.)
- Nagyobb lenne - hajtják mások -, ha egyáltalán nem avatkoznék a politikába, amelyhez nem ért. (Az én jó magyarom azt kívánná, hogy az ő kedvence ezen a téren is legalább Bismarckkal vetekedjék.)
Hiába aztán erre az ellenvetések: »Ugyan, ugyan, jó emberek, mit kívántok ti Jókaitól? Hát az a hála, amért negyven év óta mesélget nektek, hogy még azt a képviselői széket is feszegetitek alatta. Olyan politikus csak ő is megvan talán, mint Prileszky Tádé. És Prileszky Tádéról mégsem mondjátok soha: "minek van ott, ha nem ért a politikához?"«
A lojalitását nézik még igazán féltékeny szemmel: »Elveszti a nimbuszát, ha az udvarhoz jár«, kiáltanak fel aggodalommal.
Nono, lassan ezzel az okoskodással is! Mert a nimbusz nemcsak alól nő. Ha veszt lent, nyer fent. S a magyar irodalomra bizony ráfér a magasból is egy kis sugár, amit ő ott annak szerez. (Annál is inkább, mert alulról ugyancsak vékonyan jön a meleg.)
Így szidják Jókait, ekképp zsörtölődnek, duzzognak, de csak próbálná más bántani, majd lenne annak nemulass.
Érdemes följegyezni adaléknak, hogy egyszer a Szederkényi Nándor, függetlenségi képviselő választói más függetlenségi képviselőt választván, az »Egyetértés«-ben huszonkét okot soroltak fel, miért nem választották meg Szederkényit.
Az egyik ok az volt, »mert cikkeiben nagyon támadta Jókai Mórt«.
A nyilatkozók egytől egyik függetlenségiek voltak még akkor, s Jókai Mór mameluk volt már akkor. Ők bizonyosan szidták is odahaza maguk közt, de más embertől nagyon a szívükre vették.
Valamint Jókai előtt sohasem volt író ennyire kedvelt, úgy Jókai után sem lesz többé - még ha születne is valamikor - egy másik Jókai.
Az írókra egyszer járt jó idő Magyarországon.
Az isten ne adja azt a jó időt soha vissza! Mikor a haza a ravatalon feküdt, akkor a könyvek holt betűiből ragyogott ki annak a képe elevenen. Még az is megtörtént, hogy egy jámbor kalendárium címlapját megzenésítették, s országszerte éneklék bús hazafiak:
Müller Gyula Nagy Naptára
Szerkesztette Fribeisz István stb.
A hazafias dalok el voltak tiltva. Fogták hát magukat, eldúdolták a naptár külső lapjának a döcögős szövegét olyan keservesen, olyan szomorúan, valamennyi tiltott nóta kizokogott abból...
Nem volt már a haza... mint mondom - sehol, csak a könyvekben. Hát oda is elmentek utána a magyarok, pedig beh' terhes út az nekik! Az irodalom igazán olyan, mintha hűn követő árnyéka volna a hazának. Délben a legkisebb, este a legnagyobb.
Ebben a nagy árnyékban tűnt elő a Jókai alakja, ekkor lett naggyá, innen volt csak lehetséges megvetni mesés népszerűségének alapját, mely azóta hol megfogy, hol megnövekszik, de amikor legjobban megfogy, még akkor is, Kossuthot kivéve, ő a legnépszerűbb magyar ember, ki diadalkapuk közt utazhat keresztül-kasul két magyarul beszélő országon, mint egy fejedelem.
(Nem is hiányzik neki semmije, hogy annak érezze magát köztünk, csak legfeljebb a civillista.)
Politikába 1861-ben keveredett, Siklós választá meg követének, s azóta folyton képviselő, és folyton egy párton van. Az igaz, hogy a párt meg már más párton van.
A fúziót egyébiránt maga humorizálta ki egyszer a képviselőházi folyosón a legtalálóbban;
- Úgy jártunk, mint a kálvinista és a katolikus ember, akik egymást térítgették, mindenik bölcs érvekkel igyekezve a másikat felekezetének megnyerni, hogy valahára egy hiten lehessenek. Egy nap végre beállít a katolikus ember a kálvinistához e szavakkal: »most hát egy akol vagyunk, meggyőztél vallásod tanairól, áttértem kálvinistának«. Mire elszomorodik a kálvinista ember: »Sajnálom barátom - úgymond -, mert te is addig kapacitáltál, hogy én meg katolikusnak tértem át«.
A Deák-pártból lett ellenzék, Jókaiékból lett kormánypárt. Jókai folyton kiváló szerepet játszik pártjában, nagy, majdnem túlságos ragaszkodással viseltetvén Tisza Kálmánhoz, ami különben, hiába vetik szemére, nem bűne, mert Tisza politikája lehet jó vagy rossz, de annyi kétségkívül áll, hogy ő parlamentünknek Deák óta nemcsak határozottan legkimagaslóbb, de egyik legnemesebb alakja is.
Idealizmusát mindig otthon hagyja az íróasztalán, beszédéből meglátszik ugyan, hogy poéta, de fölséges humorát, játszi, fülbemászó érvelését az úgynevezett praktikus politika szolgálatába ereszti bizonyos elégikus heroizmussal:
- Fiatal koromban csináltam már én is forradalmat. Tudom, mi az. Megöregedtem, megokosodtam. Most sokkal jobban szeretnék, ha tudnék, jó fináncokat csinálni az országnak. Mert a forradalomnál még azokra is nagyobb szükség van.
Egy-egy fontosabb és népszerűtlenebb javaslatnál gyakran mondat vele pártja beszédet, melynek célja - ami a sáfrányé a levesben - tetszetősebb színt adni neki.
Gyönyörű hangorganuma van; az ember váltig azon töpreng, amíg hallgatja: beszédei-e olyan nagyon szépek, vagy csak nagyon szépen vannak elmondva? A hatáshoz méltón járulnak kellemes gesztusai, a hangsúlyozás művészetének minden griffje - és még valami.
Ez a valami a legfontosabb.
Énvelem történt, egyszer olyan cikket írtam, amelyik megtetszett valakinek, a valaki meg akart velem ösmerkedni ennek következtében, de amint legelőször lát, önkéntelenül felkiált csodálkozva:
- Ön írta azt a cikket - és ezzel a termettel!
A cikkem jó volt, de a termetem rossz volt neki, pedig se púpos, se görbe nem vagyok. Viszont vannak írók, akiknek a termetük jó, de a cikkök rossz. Ki tudja, a két eset közül melyik az előnyösebb?
Hanem az bizonyos, hogy az aztán sokat ér, mert nagy ritkaság, ahol a cikk is jó, meg a termet is jó.
Kivált áll ez a szónokokra nézve. Mert az író legalább külön mehet a könyvétől, de az orátornak oda kell vinni a saját fejét, meg a többi tartozékokat, ahol beszél. S nagy segítség ekkor az összhang a külső és belső között, ha arc nem diszgusztál a szép beszéd közben, mintha untalan kiáltaná: »Ugyan mit tapsoltok a léleknek, nézzétek, milyen idomtalan odúban lakik!«
Jókai úgy néz ki, hogyha például egy szépészeti bizottság (szinte látom élén Pulszky Ferencet és Lipthay Bélát) fejet s alakot akarna keresni számára, őhozzá méltót és illőt, bejárván az egész országot, bizonyosan ismét az övét választaná. (Hacsak Pulszky rá nem oktrojálná a magáét.) Jókaira az is ráösmerhet, aki arcképét sem látta, de műveit átérezte: »Ez ő, úgy csak ő nézhet ki«. Melankólia a kék szemekben, domború, tiszta homlok a felhőnek egy odavetett árnyával, szelíd mosoly az ajkak körül... a nevető és a borongó múzsák csókja.
Ami aztán a poétából megmarad, az egy tökéletes magyar ember, felvidéki dzsentri jellegű. Tömött gesztenyeszín bajusz, melyet diskurzus közben meg-megsodor, körszakálla már inkább ritkább, hajáról pedig nem szólok, mert azt gyakran szokta változtatni, termete hamarább magas, mint közepes, magatartása úrias és könnyed, járása, hatvan éve dacára, fiatalosan ruganyos, egész lénye nyájas és megnyerő. Keresetlenül öltözködik, de mégsem hanyagon: barna felöltőt s többnyire tarka inget visel, mely szögletes, időbarnított nyakát majdnem egészen szabadon hagyja. A nyakkendőjébe egy karneol kutyafej van beszúrva.
Társalgásában kedélyessége gazdagon bugyog, sziporkázó ötletei valóságos tűzijáték, a fiatalabbakat »te«-nek szólítja, közlékeny, bizalmas és jószívű sokszor a saját rovására.
Negyven év óta magasban lenni, és mindég csak kellemes, de sohasem ártalmas oldalról látni az embereket, benne egészen eltompította amaz érzést, mely erősen kétfelé választja az embereket, olyanokra, akikhez ragaszkodni és olyanokra, akiket gyűlölni kell. Különbséget ő is tesz kétségkívül, de elenyészően kisebbet, jelentéktelenebbet. Sokan felróják neki, pedig ez csak a természet rendje. A legmagasabb tölgy fejéig föl nem kúszhat sem a folyóka, hogy átölelje, sem a cserje fel nem nőhet annyira, hogy eltakarja. Neki hát mind egyforma növény az ott alant...
De saját nagyságáról, gyakorta tűnik fel úgy, mintha tudomása sem lenne. Nem büszke nagy sikereire, ellenkezőleg bús megadással látszik viselni a dicsőség terheit. Az alaphang legalább mindig panaszos. Még ha kicsillan is önérzete néhanapján, olyan művészies szerény formába tudja azt öltöztetni, hogy alig lehet ráösmerni.
Mikor Gyulai Pál azzal ijeszgeti: »Belekerülsz Móric a "Romhányi"-ba« - szelíden feleli a legepésebb kritikusának: »Nem bánom én azt, most már legalább megtudja az utókor, hogy én is éltem«.
Még jellemzőbb, amint egyszer ő maga beszéli el egy Vág vidéki kirándulása után.
- Volt a társaságunkban egy öregúr. Bemutatnak neki: Jókai Mór. - Jókai Mór! - dünnyögi - beh, ismerős név valahonnan. Megálljunk csak! Ejnye, hol is, hol is? Ahá, hopp! Tudom már! Nem öcsémuram volt az, aki ezelőtt harmincöt évvel olyan szépen szavalta a komáromi examenen ezt a verset: »Tekintetes karok és rendek«? - De bizony én voltam - feleltem megörülve a nagy memoriájú aggastyánnak, aki sohasem hallotta azóta a nevemet.
Önérzete igen kedélyes alakban nyilvánul, de nem kisebb dózisban, mint Petőfinél és más nagy szellemeknél. Jókai érzi ez igénytelen epizód elmondásánál, ki ő, tudja, hogy nevét nem ösmeri Magyarországon anekdota-anyag. S ő maga meri azzá gyúrni. De más nem is tudná olyan kedvesen.
Azonban, hogy őt privát diskurzusa közben háborgassuk, vagy a Ház folyósóin őgyelegjünk, hol úgyis lehetetlen hozzáférni, mert majd őt kapja karon valaki, majd ő valakit, hogy a tanácsteremben ügyeljünk rá, amint Szontagh Pál és Wahrmann környékén könyököl, közel Hegedüs Sándorhoz, vagy korrektúrát csinálva regénye kefelevonatából, vagy elmerengve, s esetleg egy-egy pajkos ötlet fogantatásánál elmosolyodva, mert az ősz paróka alatt is bőven termeli, ahelyett sokkal érdekesebb lesz őt otthon találni az íróasztalánál a dolgozószobájában.
Ki ne volna kiváncsi, miképp dolgozik a legnagyobb magyar író?
Korán reggel kel, mert korán este fekszik le, nincs rá eset, hogy este kilenc órán túl ébren maradjon. Dolgozószobájában van egy tágas, öreg szekrény, teliden-tele az ő könyveivel, azoknak magyar, német, angol, francia kiadásával. Egy egész bibliotéka.
Az íróasztalon előtte kinyitva fekszik egy piciny, de vaskos »Notes-könyv«.
Senki sem gondolná, hogy ez az egy kopott könyvecske szülte azt a többit valamennyit! És hogy még ki tudja, hánnyal terhes! Megérdemli az »aranykönyv« nevet.
Ebbe szokta ti. feljegyezni Jókai apró betűkkel az ő regénytárgyait, amiket kikombinál, vagy amiket kap és átidomít. Az egész mesének ott a váza, még az egyes fejezetek is. Innen van aztán, hogy noha folytatásokban írja műveit napról napra, amennyi a lap számára kell, mégsem olyan laza szerkezetűek, mint a tárcaregények szoktak lenni. A legkuszáltabb szálak is kombinatíve érnek össze.
Pedig, mondom, annyira szakadozottan írja a részleteket, hogy mikor a »Hon«-ban valamely nagyérdekű közlemény miatt meg nem jelent egyszer-másszor a délben elküldött »folytatás«, másnap reggel Jókai elment a redakcióba panaszkodni:
- Hát mért nem közöltétek a regényemet? Most már ez a napom elveszett, nem dolgozhattam, nem tudom, hol szakítottam félbe.
A már megjelent részletek előtte feküsznek, s azokban gyakran lapoz, mialatt gömbölyű, vékonyan fonott betűit gyorsan veti a finom miniszter papiros-lapokra lilaszín tintával. Más papiroson és más tintával sohasem ír. - »Megpróbáltam egypárszor más tintával - állítja -, de nem jönnek gondolataim.«
Természetesen tökéletesebb szerkezetűek lennének művei, ha átcsiszolva, összeegyengetve csak akkor látnának napvilágot, midőn egészen készen vannak, de a lapszusoktól úgyis megmenti Jókait roppant leleményessége. Ha elhibázta is a mesét, mely kidolgozás közben úgy alakult, hogy az előre kitervelt folytatás és vég most már lehetetlenné vált, könnyen segít magán, új folytatást s új befejezést gondol ki hozzá sebtiben.
Mikor a »Poklokon keresztül« című regény írásához készült, oly gyorsan kellett megírni az első közleményt a »Regényvilág«-ba, hogy nem lett volna idő a szöveg elolvasása után vágatni hozzá képeket, kép és szöveg egyszerre készült. Jókai elhívatta a piktort, s megmagyarázta neki, mit rajzoljon.
Lepingáltatott pedig egy búcsújelenetet. Rajzolják le, amint Lebée László lovag a Szentföldre indul s búcsúzik a nejétől, az egész háza népétől.
A kellő napra megvolt a szövegből az első közlemény, s a kép is elkészült, csak a nyomdába kellett beadni.
Könnyes szemeiket törlik az otthon maradt cselédek a képen, csak a kutya ugrándozik vigan, páncélba öltözött gazdája körül. Lebée meg egy utolsó istenhozzádot int az előtérben álló nejének, a délceg, szende Mártának, ki karján egy mosolygó kisbabát tart.
Hanem iszen éppen ez a baj, mert Lebée László uram a szöveg szerint azért megy a Szentföldre vezekleni, hogy a neje magtalan, hogy adjon neki az isten egy magzatot, akibe öröme teljék mindkettőjüknek.
Nagy lett az ijedelem, hogy most mit kell csinálni, a kiadó kétségbeesett, mert a képet lehetetlenség volt kihagyni, de bennhagyni is lehetetlenség volt.
- No, majd megigazítom én azt a képet - mondá Jókai mosolyogva, fogta a szöveget, s hirtelen közbeszúrta ezt a mondatot:
»A szegény úrasszony (ti. Lebée Lászlóné) azzal áltatta a szívét, hogy ha valami várbeli asszonyának volt gyermeke, azt vette a karjára, hogy legyen, akit gyügyögtessen, akinek a gagyogását hallja.«
Ezzel persze egyszerre hajszálig hű illusztráció lett az elhibázott kép.
Akiben ennyi az invenció, az bátran írhat regényt darabokban, egyszerre kettőt-hármat anélkül, hogy a szövevényből ki ne tudna bontakozni. Ha csinál is plánumot, nem sokat törődik vele: mert aki röpülni tud a levegőben, mire valók annak a mesterségesen épített hidak és átjárók?
»Írok, mert nekem az írás gyönyörűség!« - szokta mondani.
Nos akkor hát ő igazán nem panaszkodhat, kivette a maga részét a gyönyörűségből. Egyetlen év sem múlik el, hogy három-négy kötetet ne írjon.
És mi magyarok meg vagyunk szokva számba venni minden ősz végén: mennyi aranyat vertek Körmöcön, mennyi búza termett a Bánságban és mennyi könyvet írt az idén Jókai?
Az aranyat elviszi a német, a búzát megveszi a zsidó, de a könyvek örökkön-örökké megmaradnak (legtöbb közülük a könyvárusok polcán), s hirdetni fogják a magyar szellem erejét és a magyar nyelv édességét.
*
Befejezem, talán máris hosszasan mesélgetek Jókairól, de elfolytatnám akár egy köteten át, mert nekem is gyönyörűség róla írnom és nem munka. Az ő könyveiből mint gyermekifjú tanultam a hazát véle együtt szeretni, s lehetne ő külön táborban, külön párton ellenfelem, ezt a két úgy összenőtt érzést ki nem irtja belőlem semmi: hacsak a haza nem lesz valaha Jókai ellen, vagy ha Jókai nem lesz a haza ellen. Amire pedig azt sem kell mondani: »quod deus avertat«, mert az úgyis lehetetlenség.
Tudom, hogy nálunk, hol majd mindenki azért fog tollat (mióta ezek a cudar éles és hegyes vaspennák divatba jöttek), hogy leszúrjon vele valakit, megszólják az embert, ha a rokonszenv elragadja.
Magamnak is úgy tetszik, hogy jobban szeretem Jókait, mint ahogy kellene, de ezt csak azok fogják rossz néven venni, akik őt mindég úgy bírálják, mint ahogy nem kellene.
*
Ui. Úgy látom utólagosan, hogy a kép itt is el van hibázva, mert tartalmasabb, mint a szöveg, rajta lévén nemcsak Jókai, de az övéi is.
Jókai azt írja egy helyütt: »Mire megvénül az ember, csak egy jó barátja marad: a felesége«.
Véletlen-e, - vagy ha a házasságok csakugyan az égben köttetnek - ott kicsinált dolog-e, hogy aki legszebben ír magyarul, az kapja feleségül azt, aki legszebben beszél magyarul.
A sors a Dunába hord vizet. Akinek az a nagy titulusa van: »Laborfalvi Róza«, éppen annak jut a másik nagy titulus: »Jókai felesége«.
És a páratlan művésznő tudott lenni Laborfalvi Róza is, Jókainé is, bevégezte amazt teljes dicsőséggel, s betölti emezt nemes női virtusokkal.
Két életrajzot kellene róla írni, nem egyet. Az egyik tele lenne diadalokkal, ragyogással, a másik tele lenne a házi tűzhely szelíd fényével.
Még egy harmadik alak is van a képen. Egy kedves, szende leányarc.
Hát az ki?
Jókai műveiben merész, fantasztikus illusztrációk alatt gyakran láthatni ezt az egyszerű nevet: »Róza«.
A nagy költőnek leánya az.
A múzsák, akik náluk ki s be járnak, neki is adtak egy tündérvesszőt: az ónt.
Sohasem voltam úgy meglepetve, mint mikor néhány héttel ennek előtte Adam asszony szép antik betűs levelét prezentálta az itteni kiadója, melyben engem kér meg, hogy a »Magyarok hazájá«-ról írt munkáját úgy szeretné, ha én fordítanám le magyar nyelvre.
Egy olyan igéző asszony kívánságát nem szokás megtagadni, nem volt bátorságom hozzá, tehát így szóltam:
- Nagyon szívesen, de kérek hozzá egy kis időt, míg megtanulok franciául.
A kiadó kedvetlen arcot vágott arra.
- Megadom az időt - felelte fanyarul. - Ma van kedd... tehát mondjuk szombatig.
- Ön gúnyolódik, uram! Mit szombatig? Hát azt gondolja, hogy én isten vagyok - törtem ki megijedve, s a lefordítás természetesen elmaradt.
Pedig nem volt igazam, mert ha Adam asszony négy-öt napi ittléte után meg tudott írni egy 231 lapra terjedő könyvet mirólunk, intézményeinkről, politikánkról, múltunkról, jelenünkről, jövőnkről, hát nekem akkor aránylag egy nyelvet megtanulni elégnek kellene lenni annyi időnek, amennyit az ember a hajó födélzetén tölt egy az Eskü tértől a Margitszigethez utazó francia nyelvmesterrel.
Valóban arra nézve, hogy ezt a könyvet egy hölgy írta, és arra nézve, hogy ez a hölgy alig töltött itt egy hetet, a »Magyarok hazája« bámulatos munka. A szellem annyi szikrája világítja meg a találó leírásokat a pusztáról és a magyar életről, éles megfigyelő tehetség erős ítélettel párosulva nyilatkozik ott, ahol viszonyainkról szól. Itt-ott egy-egy remarque-je még minket is megragad újdonságával, akik pedig a bölcsőtől a koporsóig mindig erről a hazáról beszélgetünk és gondolkozunk.
Különösen jól jellemzi a pórnépet. Van rá tehetsége, azonnal felfedezni az érdekest, s tudja azt ízléssel kidomborítva előadni. Finom és mégis erőteljes. Színekben gazdag és friss: minden sorát a rokonszenv melege eleveníti.
Hanem sok ember utazott már Magyarországon, köztük nagy államférfiak, hatalmas befolyású emberek, de azt még senki sem merte megtenni, amit Adamné, hogy itt keresztülmenve azon melegiben idegen létére hazai politikát csináljon.
Ahhoz egy asszony merészsége kellett! Mégpedig egy francia asszonyé.
Kötete végén maga is beösmeri, hogy információit függetlenségi forrásból vette.
S ez nem lett volna könyvének, a magyar kiadását tekintve baj, (a franciára nézve az is baj lett volna, mert ott nekünk legtöbbet használ a tárgyilagosság: a legmagasabb szempont), hanem az a hiba, hogy Adam asszony nem indult ki egy szempontból, hanem meglehetősen összezavarta azt, amit Apponyitól, Pázmándytól és Horváth Gyulától hallott, kik valamennyien talán nagyon is eredetiek igyekeztek lenni őelőtte.
Adam asszony könyvében mindjárt első pillanatra meglátszik, amit ő maga tapasztalt, s amit másoktól hallott.
Mindaz jó, becses, amit ő észlelt, de amit mások észleltek számára, amit, hogy úgy fejezzem ki, meg nem markolhatott (pedig ugyancsak sok befért abba az ő piciny fehér kezébe), abban eltévedt, mint járatlan úron, ködben az idegen.
Nem az olyan aprólékos dolgokról szólok, melyeknek nagy része úgyis ki lett javítva a magyar kiadásban: az olyanok sem nagy hiba, hogy az antiszemitizmus csak a Tisza elleni oppozíciónak egy neme (mert ilyen mondás itthon is megterem a vidéki kaszinókban), de szólok a ferde szempontokról, a homályos és hamisnak nyújtott összkép s az abból levezetett következtetésekről.
Aki Magyarországot e könyv után ösmeri meg, az megint egy »érdekes« országot lát (pedig elég volt már: köszönjük alássan azt az »érdekesség«-et), tele enthuziazmussal, idealizmussal, európai törekvések és ázsiai maradiság között ingadozón.
Nem vagyunk olyan jók, aminőknek minket Adam asszony festett, sem nem vagyunk olyan rosszak. Egyszóval, nem mi vagyunk azok.
Íróinknak, politikusainknak bőven osztogatja az epithetonokat, s meglepő hűséggel jellemzi néhányát, főleg a derék Apponyiról szól nagy méltánylással, aki különben teljes mértékben megérdemli, Kossuthot egy-két vonással bravúrral állítja elénk, hanem a szegény Tisza Kálmánnak bezzeg kijutott.
Őiránta igazságtalan volt a szép asszony.
Mert ha már a dolog úgy áll, hogy neki van többsége ebben az országban, hát mégiscsak az a magyar politika most, amit ő csinál. S ha arról a politikáról leszedi a keresztvizet Adam asszony, szolgálatot tesz vele talán a pártoknak itthon, de a külföld előtt nem sok becsületet nekünk, akik ezt a »tirannus«-t tűrjük a kormány élén.
De hát a könyvnek éppen ez a része mutatja, hogy a szellemes szerző dacára annak a jelentős szerepnek, melyet visz, mégis igazi nő tud maradni.
Tisza iránti lelkesedéssel jött ide. Azt mondta barátai előtt, hogy ő valóságos Bismarcknak képzeli a magyar kormányelnököt.
A fáma azt beszéli, találkozni akart vele, de Tisza visszatartotta magát az ünnepélyektől, melyekre az Adam asszony iránti hódolat adott itt alkalmat.
Innen származott a hidegség. - Innen az is, hogy a könyv kevésbé tárgyilagos, mint kellene.
Tiszáról azok, akik humorizálni szeretnek, azt híresztelték: azért nem vett részt Adamné ünneplésében, mert a burkus-szövetség iránti tekintetek kívánták tartózkodását.
De akármiért nem vett részt Tisza, mi nem tudjuk azt megóvni.
Igaz, hogy Adamné megérdemli rokonszenvünket és hódolatunkat minden tekintetben, de nem bánjuk, ha már egyszer vége szakad azon - primitív nemzeteknél szokásos - láznak, mellyel idegen nagyságokat ünnepel, s a maga nagy embereit lenézi.
Ha a magyar miniszterelnök megfordítva teszi ezt, okosan teszi.
Az az igazi. Mert idegen nagy embereket ünnepelhetnek az oláhok, meg a szerbek is, sorra szedvén a világ jeleseit, azt nem mindenki teheti. Mert nemigen telik mindenütt otthonról.
Mi azonban nem megyünk a szomszédba kérni kölcsön nagy embert. Hiszen a Hungária kellnerei talán még ma is eszik a maradékokat a Munkácsy lakomáról! No, az ilyen helyt aztán meg lehet kívánni, hogy a magyar miniszterelnök jelen legyen.
De ha nem volnának is nagy embereink, még akkor is minek elárulni a szegénységet, úgy kell tenni, mint ahogy Simonyi óbester rendelte a Párizs városán keresztül vonuló huszárainak: »Osztán ne bámészkodjanak kendtek a házakra, mert még majd azt hiszik itt, hogy otthon sohasem láttunk ekkora várost«.
*
Ahogy volt, úgy volt. A könyv megjelent, ami benne van, azt már a macska se kaparja ki onnan.
Jobb is lehetne, de elég jó így is, mert körülbelül a legjobb, legelevenebb az eddig rólunk megjelent könyvek között.
Legnagyobb hibája az, hogy a fordítása látszik lenni az eredetinek; mintha magyar toll írta volna - a választások előtt.
Fogott Adamné asszonyon a szegedi keresztvíz.
Ösmerek egy agglegény nagyurat, aki télen Pesten él, nyáron Erdélyben a mezei jószágán.
Az Akadémia korifeusai, akikkel barátkozik, minden télen ráveszik, hogy hagyja minden vagyonát az Akadémiának. Az öreg kapacitálható ember, leül, megírja a testamentumot, s nekik hagyja az erdélyi jószágát.
Nyáron azonban otthon az apró-cseprő rokonok megint körülveszik az öregurat, hogy minek az Akadémiának az a sok vagyon. Hagyja inkább őnekik. Hát az öregúr azt sem bánja. Leül és megint csinál új testamentumot a rokonoknak.
De hiszen úgyis csak a télig tart ez, mert télen megint az Akadémiának testál, hogy a következő nyáron ismét és ismét megváltoztassa.
Az öregúr humorosan veszi az egész dolgot.
Hiszen a kérdés úgyis csak az, hogy mikor lesz érdemesebb meghalnia: télen-e vagy nyáron?
Én azt hiszem, hogy nyáron.
Mert igazuk van az erdélyi atyafiaknak:
Mire való az Akadémiának az a nagy vagyon.
Mikor az őseink hajdan divat szerint katlanokba, üstökbe ásták el az ezüst, arany marhácskáikat, hát ezt még megtalálhatta valaki.
De amit az Akadémia falai közé elásnak, az ott marad örökké anélkül, hogy valaha lángot vetne.
Öreg bachant szótárok jelennek meg, almanachok, melyeket telenyomtatnak azzal, hogy a tagok mit dolgoztak, mert az, amit dolgoztak és kinyomattak, örökös-örökkön a padlásokon és pincékben fog heverni. Az almanachok volnának hivatva hirdetni az akadémikusokról, hogy ők csakugyan éltek: csakhogy az almanachok is pincékben és padlásokban fejezik be pályafutásukat.
Fordítanak összevissza mindenfelé gezemicét nem aszerint, hogy mit kellene, de aszerint, hogy milyen nyelveket tud a vő vagy a sógor! S lefordíttatják olyan nyelvre, hogy azt eleven magyar ember meg nem érti.
Primipilusokká megnőtt akadémikusok előszedegetik fiókjaikból diákkori penzumaikat, s azokat adják ki. Ha valamelyik közülök vagy annak a sógora komája lefordított találomra valamit, vagy eredetit írt, annak a kiadása legott égető szükséggé válik a hazai tudományosságra.
Oh, hazai tudományosság! Te a frázisok legkövérebbike! Mellyel már negyven éve csiklandozzák a nemzetet.
Egy ideig jól esett neki, de ma már nevet erre a csiklandozásra. Tudja ma már minden gyerek, hogy a »t. Akadémia« szó előtt az a t. betű minden egyebet inkább jelenthet, mint »tudományos«-t, s minden egyebet kevésbé, mint »tehetetlen«-t.
Szegény Széchenyi István! Ha hallanád, mikor a leveleid megvételéről van szó, hogy biggyesztik el szájukat az akadémikusok:
- Ejh, hát minek írt annyi levelet? Nincs pénzünk!
De hát mire van önöknek pénzük?
S nem elég, hogy az a pénz nem jut oda, amivel az Akadémia rendelkezik, ahova kellene eljutnia, hanem még az a pénz sem jut oda, amivel föltételesen rendelkezik, amit az örökhagyók határozott kikötéssel az irodalomnak, az írók ösztönzésére hagytak.
De törődnek is önök az írókkal! Kivált az elevenekkel nem; azok nem tudnak semmit. A halottakat elösmerik, mert azok nem kérnek semmit.
Gyűjtik élére a pénzt, de kinek ugyan?
Az ördögnek nőjön a fű, ha a bárányok már kivesznek!
Hol van az önök működésének hasznos nyoma?
Nem úgy volna-e minden önök nélkül is, ahogy van?
Mindegy, ha úgy tetszik, játsszék az Akadémia akár a börzén Széchenyi és a többi nagyszívű hazafiak szűk markokba került hagyatékával; megszokta már a sajtó, nem törődni vele és hűl, egyre hűl a közönség érdeklődése is, hideg közömbösséggé válva; mi sem bánnánk már más esetben, de az mégis szembetűnő, hogy még azokat a morzsákat is megvonja a magyar irodalomtól, amelyek elsősorban annak voltak hagyva.
Értjük a Péczely-díjat, mely kiadandó a két évi időtartamon belül írt legjobb drámának vagy tragédiának.
Pályázik rá két darab. A Dóczi »Utolsó szerelem«-e és Bartók »Kendi Margit«-ja. Mind a két darab olyan, hogy megérdemli a jutalmat. A bírálók maguk is elismerik, hogy irodalmi nívón áll mind a kettő.
De a díjat nem adják ki egyiknek sem.
- Hát miért? - kérdezné a közönség, ha kérdezné.
- Hát csak - felelnék a bírálók. Ők nem adják ki, ennélfogva ki nem adják.
Hanem ha a két darab közül nem tetszenék csak az egyik, de még az sem állana irodalmi nívón, és ha a másikat valami bennfentes ember írta volna, hát kiadnák a díjat annak a másiknak, amelyik nem tetszenék.
De nem kell ezen csodálkozni. Hiszen talán éppen csak azért tudósok ők, mert mindent úgy akarnak cselekedni, hogy azon nekünk nem tudósoknak okvetlenül megbotránkozni kellessék.
Merthogy legyen hát mégis valami különbség tudósok és tudatlanok között.
Egy akadémikusunk, aki a minap halt meg, megtette azt a tréfát, hogy egy tudományos értekezésében összevarrt két embert egynek.
Én magam is ösmerek olyan két embert, akit össze lehetne varrni egynek: Gyulait és Szász Károlyt.
Hanem amaz akadémiai tag véletlenül a két Pittel cselekedte meg ezt a dolgot.
Ő ugyanis azt hitte, hogy az öreg Pitt (Lord Chatnam) és a fia, a fiatal Pitt egy ugyanazon személy volt. Csodálkozott is rajta, hogy annyi ideig élt a derék Pitt, s elméje késő aggságában oly ruganyos vala...
Ha a két Pittből lehetett egyet csinálni, miért ne lehetne az öreg Pulszkyből kettőt? (Már ti. nem két Pittet, hanem két Pulszkyt.) Egyet, aki mindent tör és zúz, s egyet, aki mindent simogat és dicsér.
Ma a simogató Pulszky bukkant fel a láthatáron, éppen itt a Pesti Hírlap vezércikkében. Az Akadémiát dicséri most. (Hiszen eleget szidta már ő azt.)
Pulszky Ferenc mindég kellemesen ír, de nem mindég van igaza. Különösen nincs, ha dicsér. Mert Pulszky Ferenc arra született, hogy mindent szidjon. Az ő jóakarata sértő és felületes, de a malíciája szeretetre méltó.
A végzet úgy hozta magával, hogy a mai cikkben sincs igaza, ahol a Péczely-jutalomról szól.
Azt állítja ugyanis, hogy a Péczely ezer forint abszolút becsű művet követel. De ez nem áll, az örökhagyó ezt nem kötötte ki, a testamentom »irodalmi serkentésre« szánja az összeget, az Akadémia által hozott szabály sem megy el az abszolút becs kívánalmához.
Az egész cikk hamis irányban mozog, mert Pulszky (hacsak nem azt akarta megírni, hogy Pauler még mindig fizetést húz az Akadémiától) oda görbül ki, hogy már a drámairodalomnak nincs is szüksége az Akadémia segítségére. De ugyanakkor elösmeri, hogy drámairodalmunk oly fejletlen fokon áll még, hogy ritka az oly mű is, mely az úgyis alacsonyra szabott mértéket megüsse. Hogyan, és még sincs szüksége a drámairodalomnak az Akadémia dajkálására?...
Az Akadémia, úgymond, egy félszázad óta a nemzetiség palládiuma! Ezt Pulszky úgy érti, hogy ennélfogva tehet mindent: azért mégis tisztelni kell.
De ha mi is elfogadnók Pulszkynak azt az okoskodását, hogy mert a szépirodalom már magától is lendül, nincs szüksége a támogatásra, akkor azt is mondhatnók, amióta a nemzetiség is magától lendül, hogy nincs szükség az Akadémiára.
De mi nem mondjuk azt. Mi elösmerjük, hogy szükség van rá, s éppen azért kívánjuk, hogy ennek a szükségnek megfeleljen jobban, mint eddig. Ne csináljon klikkeket, és ne csináljon bolondságokat. Jutalmazza a munkát, és ne a rokonokat. Támogassa a gyengéket, és ne az erőseket, s mindenek felett gyakoroljon igazságot.
Pulszky Ferenc pedig okos ember; elég öreg arra, hogy tapasztalatainak és magas látkörének súlyát érezzük, de elég fiatal is arra (csak harmadéve írta meg első zsönge színművét, a Felsülés-t), hogy őt az Akadémia ne vegye komolyan - ha dicséri.
*
Hanem annál jobban vegye eszébe a többi felszólalásokat. Az Ábrányiét, aki lándzsát tör Kendi Margit mellett, kimutatván, hogy Bartók nem vétett a históriai hűség ellen, mint a Gyulai jelentése mondja, melyben különben még a darab meséje sincs híven előadva.
Ma Vadnai Károly, aki maga is akadémikus, s nagyon meg szokta gondolni, amit ír, szintén erőteljesen kel ki az Akadémia eljárása ellen, s fölveti azt a kérdést: »vajon van-e, lehet-e haszna irodalmi pályázatoknak, ha oly magas mértéket alkalmaznak, melyet mai íróink közül egyik sem bír elérni«?
Hogy milyen önkényesen jár el az Akadémia a pályázatokkal, arra nézve még egy eset merült fel. (Ugyancsak zuhognak a kövek a vaskalapokra.)
Bőhm Károly filozófusnak az akadémiai nagyjutalomra beadott műve, az »Ember és világa« elveszett ott valahol az Akadémia könyvtárában, tehát szonika nem bírálták meg, azaz nem létezőnek tekintették, noha megküldte, pedig az ügyrend szerint, mert megjelent, meg kellett volna bírálniok, még ha nem küldte volna is be.
[okt. 25.]
Sohasem voltam még én életemben ilyen nagy bőségben, írván ennek a hétnek a történetét. Nem az a nehéz dolog, mit kell megírni az eseményekből, hanem az, hogy mit nem kell megírni belőlük.
Ha harmóniába akarnék jönni az anyagommal, még nagyobb zavarba jutnék. Mert az egyik tárgyam éppen a konok »elhallgatás«, a másik tárgyam pedig a szertelen »beszélés«.
Amiből minden ember kitalálhatja (még ha nem rébuszfejtő is), hogy az egyiknek színhelye a rendőrség, a másiknak színhelye a képviselőház.
Lám, milyen igazságtalan volt, örökké piszkálni a rendőrséget (pedig olyan jámbor, hogy a légynek sem vét), gyámoltalan és élhetetlen - mondák -, semmit sem tud kisütni, s íme kisült mégis valami. Az, hogy nagyon is élelmes, sőt bebizonyult, hogy jó orra is van (nem csoda, hiszen elég orrot kap!), kisült, hogy ki bírja szagolni a bűnöket és bűnösöket, de hallgatni is tud... mert a hallgatás arany...
Ez a história folyik most a büntető törvényszék előtt, nagy mulatságára a tolvajoknak és gazembereknek, kik békén járnak-kelnek, s olvassák a vizsgálati tudósításokat a lapokból, beismerőleg mondogatván:
»Szegény rendőrség! Még ezt is ügyetlenül csinálták!«
Az elhallgatás művészete egyébiránt már régi karakterük, s hogy ezzel is felsülnek, szintén régi szokásuk. De hát ki tehet a fátum ellen?
Mintegy tíz év előtt, mikor az Ugron-Salacz párbaj volt, a rendőrség a párbaj színhelyén ott kapta az egyik szekundánst, ki hasztalan hányta-vetette magát, hogy képviselő, bekísérték, és vallatóra fogták.
- Ki volt a fele?
- De már azt nem mondhatom meg.
- Hát a többi segédek?
- Nem vallom ki - felelte a képviselő makacsul.
- Akkor tessék legalább az ellenfelet megnevezni.
- Jó - mondá a furfangos képviselő a vallató tisztviselő kezét hirtelen megragadva. - Megmondom, ki volt, ha az úr becsületszavát adja, hogy nem árulja el, kitől hallotta.
- Itt a kezem rá.
- Most tehát megmondom. Az ellenfél Szlávy József miniszterelnök volt!
A tisztviselő összerezzent.
- Köszönöm - hebegte. - De most már a képviselő úr adja becsületszavát, nem árulja el senkinek, hogy nekem megmondta.
Így lett a további rendőri kutatásnak örökre vége, amin maga a miniszterelnök (kinek eszében sem volt párbajozni) nevetett a legjobban, mikor megtudta.
De a most szőnyegen lévő »elhallgatás« nem olyan kedélyes természetű.
Mi lesz a vizsgálat eredménye, mennyi kloáka, mennyi szemét kerül még felülre, s mi lesz a befejezés, nem tudni.
Hanem legalább valószínű (a múltból következtetve a jelenre), hogy az történik majd, ami a Hamid pasa macskájával.
A Hamid pasa macskájával pedig az történt, hogy noha ő ette meg a tejfölt, nyugodtan szundikált a pasa kaftánjának ellógó szárnyán a dívánon, mikor jelentik, hogy tűz van.
A pasa szeretett volna felugrani, de akkor megzavarta volna a macska kényelmét, lerázván azt a palástról; minélfogva azt tette: egy ollót fogott, s legnyírta inkább a kaftán szárnyát, hogy a macska mégis a helyén maradhasson.
*
Utolját járja az ősz. S akik tehetik, élvezik a gyönyörűségeit. A király vadászatokat tart odahaza Gödöllőn, József főherceg szüretel, a sportsmaneket az őszi lóversenyek tartják lázban. No meg az új javaslat a főrendiház reformjáról. (Elég ravaszul van kieszelve, csakhogy kevés bajt hárít el, sok előítéletet sért meg.)
Jobb bent lenni, mint kint. A sétányokon a fák lombmegfogyott gallyai fázékonyan verődnek össze a csipős szélben, a természet kezd egyforma szürkévé átváltozni, csak az orrok pirosodnak reggelenként.
Egyéb minden elvirított. Virágok nincsenek már - csak a Horvát Boldizsár beszédében.
S ezzel eljutottunk a képviselőházig, ahol most naponként ott leng a nemzeti zászló nemzeti címerével, s ott lóg a fekete táblácska: »A jegyek mind elfogytak«.
A felirati vita folydogál odabent, bízvást úgy képzelhetni, mint egy tengert, amelybe beleönti minden folyam, patak a maga vizét: bűzhödt mocsáros az egyiké, zöldes giliszta-szín a másiké, sörényes habokban hömpölyög hatalmasan a harmadiké, de hát a legvégén valamennyi együttvéve mégiscsak egy víz, mely a hajót viszi... amerre viszi.
Persze, csak forma, hogy melyik feliratot küldik fel, tudja azt már mindenki, melyiket, meg aztán alapjában mindegy, akármelyiket. Úgy sem olvassa azt el a király (én legalább nem olvasnám el, ha király volnék), hanem a felirati vita mégis érdekes azért, mert ezek a »bemutató előadások«.
Itt tűnik ki, mekkora észbeli erővel rendelkeznek a pártok. Az új képviselők közül a bátrabbak odaállnak ilyenkor a mérték alá.
...Hanem bizony nem sok eső esett, ahol ezek nőttek!
Magoknak az új képviselőknek is ez a legérdekesebb időszak: a »mézeshetek«.
Minden az újdonság ingerével hat rájok. A tanácsterem levegője (fülledt, fojtó, de azért mégis édes), a folyosók vidám zsongása, a bizalmas »pertu« a nagyokkal, kivált amikor megkérdik: »hogy is hívnak téged, kedves barátom?«
Sőt az »első napidíj« fölvétele is most van.
Az első napidíj! Hát nem költői tárgy ez? Olyan, mint a hölgyeknél az »első hosszú ruha«.
Igaz, hogy csak sovány kamatja az alkotmányos költségeknek (mert roppant megdrágult a közbizalom), dehát mégis pénz, mégis valami, aztán az eszét honorálják vele, noha tulajdonképpen csak ülnie kell érte.
A napidíjakat nemcsak azért nem szabad eltörölni, hogy úgy ne járjanak képviselőink, mint az olasz követek, akiknek csak ingyen vasúti jegyeik vannak: minélfogva azzal takaróznak, amijük van; azaz olyan szegény emberek is akadnak köztük, hogy estéről estére fölülnek a vasútra, s vitetik magukat reggelig, hogy a kupéban alhassanak, mert épp szállást nem bírnak fizetni. A napidíjak arra is jók még, hogy neveljék az emberek önérzetét, s sarkallják azok fejében valami tevékenységre is.
A napidíjak legalább bizonyos egyformaságot hoznak a pártok közé, mert egyebekben aztán roppant a különbség.
A mamelukok jobban szeretik Tiszát, mint ahogy kellene.
A függetlenségiek úgy gyűlölik, mint ahogy nem kellene.
Az egyesült ellenzékiek önmagukat szeretik jobban, mint kellene.
Az antiszemiták pedig a zsidóra agyarkodnak erősebben, mint ahogy illik.
Ez a helyzet szignatúrája.
Mondjuk ennélfogva, hogy a hét története is.
Aki összeolvasta mindazt a cikket, amit Trefort miniszter ellen írtak valaha (magam is írtam vagy tízet), az menjen el a Sugár úti Zirzen Janka-féle állami intézetbe, és úgy jön vissza onnan, hogy »de iszen a kis Trefort mégis nagy ember«.
Olyan magas nívóra emelni egy intézetet, amilyenen ez áll, nem kis dolog volt.
Igaz, hogy ehhez csak egy kelletett Trefortnak: Zirzen Janka, s az ő tevékenysége és szakértelme.
De elmondom, miképp kerültem oda.
Van egy kedves szöszke lányka ösmerősöm, aki egy napon nagyon bús volt, sehogy sem tudták kedvét lelni otthon.
- Hát magának, kicsike, mi a baja?
- Az - selypíté -, hogy unom magam, ma... vakációnk van.
- Nos, jobban érezné magát az iskolában?
- Oh, hogyne, édes istenem - mondá, és szemeiből (a gyermekszemek nem hazudnak) kicsillogott a vágy ott lehetni.
Hallatlan ez. Hogy a gyermek az iskolába vágyik. Hiszen én is gyermekeskedtem, de ilyesmi velem nem történt.
Vagy a gyerekek változhattak meg nagyon azóta, vagy az iskolák.
- Milyen az a maguk iskolája, édeském?
- Oh, nagyon kedves egy hely. Jöjjön el egyszer megnézni a bácsi. Tudom a Janka néni megmutatja.
Úgy is volt, elmentem, s a »Janka néni« (így nevezik a derék igazgatónőt tanítványai) csakugyan megmutogatta az egész intézetet. Eltartott biz az vagy három óra hosszat, de nem sajnálom az időt.
A Sugár úti nőiskola maga egy kis állam az államban. Csupa gyönyörűség azt a kis országot végigutazni. Boldog annak minden egyes polgára, mert mindenikére maga az állam visel gondot.
Az igazgatónő legelőbb az intézet irodájába vezetett a földszinten, mely a most rendezés alatt lévő könyvtárszoba szomszédja. Az ember szinte azt képzeli első percben, hogy a minisztériumban van. Ez az iktató hivatal! Ide érkeznek a levelek, tudakozódások, rendeletek, melyek szortírozva vannak elhelyezve a szekrényekben. A rendet Kondor Elma kisasszony tartja itt fenn, ő végezvén az irodai teendőket. Éppen csak az írótoll hiányzik a füle mellől, hogy az ember elhiggye a kisasszonynak, hogy ő az irodaigazgató, mert a kedves arcát olyan komolynak tudja idomítani, mint egy igazi bürokrata. Hanem az a bizonyos női csíny mégis megvan mindenütt. Az akták olyan vakító fehéren s piros szalaggal átkötve kacéran mosolyognak az emberre, mintha »fehérnemű« volnának.
Az egyes fiókok fölött különböző feliratok: »Tudakozó levelek«, »Okmányok«, »Rendeletek«. Csak egyetlen egy fiók üres, ahol ez van felírva: »Restanciák«. (Ebből aztán mindjárt látom, hogy de bizony mégsem a minisztériumban vagyok.)
A nagy asztalon ott hever egy testes könyv: »A tanítványok névjegyzéke«.
Csak egy pillantás ebbe a könyvbe az Ilonák, Irmák, Elmák hosszú során - s az ember maga előtt látja a jövendő bálok királynéinak s Hymen-híreinek neveit.
- Hanem most már lássuk magukat a jövő báli szépségeket is!
Az első és második emeleten vannak a tantermek, többnyire szellős, nagy helyiségek. A bejárókban és előszobákban mindenütt ruhaszekrények mellett haladunk el. Minden bennlakó tanítványnak külön ruhaszekrénye van a nevével.
Kedves, szelíd zsibongás tölti meg az atmoszférát. Nem olyan ez, mint a pajkos deákfiúk sértő lármája, hanem lágy, majdnem zenei, mint a méhraj zsongása.
Az igazgatónő elöl megy, s amint benyit az egyik osztályba, nincs meg az a rémülés, ami az én időmben volt, mikor a direktor komor, mogorva arca feltűnt az ajtóban, sőt inkább ellenkezőleg, amint katonaütemben egyszerre fölemelkednek helyeikről a kis tanítványok, az arcocskák mosolyra gömbölyödnek mindenütt, és a szemekben csak kíváncsiság tükröződik vissza.
Hiszen Janka nénit mindnyájan nagyon szeretik, s az is úgy tudja őket szeretni, meginteni és megdicsérni, hogy mindenik előtt úgy tetszik, mintha őt szeretné a néni legjobban.
- Ezek a legkisebb tanítványaim - magyarázta a tiszteletreméltó hölgy, s igazi boldogság tükröződött szemeiben, amint anyai tekintetét végigjártatta rajtuk, imitt-amott észrevéve egy-egy hiányt. - Hogy áll az a tű a kezedben, Idácska? Mutasd a varrást, Ilonka! Nem vagy ma már rosszul, Mariska?
Mind ismeri őket, mindnek minden dolgát tudja. Ki varr a legjobban és a legrosszabbul. Mert éppen a varrási óra volt a kicsinyeknél. Szorgalmatosan öltögettek, tündöklő szemeik nagy figyelemmel tapadtak a fehér vászonra...
- Bizonyosan ezeket a legkisebbeket szereti, nagysád, a legjobban?
- Igazán, ezen sohasem gondolkoztam. Azt hiszem, egyformán szeretem valamennyit. Most megmutatom önnek a középszerűeket, azután a legnagyobbakat, akik a képezdébe járnak.
Szobáról szobára nyitottunk be. Mindenütt más-más kép tárult elő. Egy helyütt francia óra folyt, a másik teremben az angol. (Ez utóbbi nem kötelező tárgy.) A negyedik teremben a rajztanár szorgalmatoskodott. Ott már csupa nagy kisasszonyok voltak, és csak praktikus dolgokat festettek. Dekorációkat és mintákat magyar ízlésben, magyar motívumokkal.
Megvan itt minden segédszer és taneszköz. Múzeum, kémiai laboratórium, görebek, volta-oszlopok, villanytelepek.
- Mindenből annyi, mennyit egy művelt hölgynek tudni kell - mondja az igazgatónő -, mert nem szabad »kékharisnyák«-at nevelni.
Még egy rettenetes halálfej és egy emberi csontváz is ott meredezik a függöny mögött.
- Hát ettől nem ijedeznek a leánykák?
- De nem bizony - szólt szeretetreméltó mosolyával Hoffman kisasszony, egyik legkedvesebb nevelőnője az intézetnek -, szokjanak hozzá, s ne legyenek későbben idegesek.
- Most már láttuk a leányokat, nézzünk körül, hogy élnek. Beavatom önt, ha már eljött, mindenbe. Még hasznát veheti, ha egyszer valamelyik beszélyébe intézeti életet fog akarni festeni...
- Nagyon le leszek kötelezve. Engem itt úgyis elbájol minden.
Eközben már tizenkettőre járt az idő. Azon osztályok növendékei, ahol a diligencia 11-kor végződött, napi foglalkozásukhoz láttak. Itt-ott zongorahangok csaptak ki a nyitott ablakon át, másuk fiatal csengő hangok olvadtak dalba.
Némely ruhaszekrénynél ott bukkantunk a szekrény gazdácskájára, amint lassan mormogta a délutáni leckéjét. (A roppant épületből ez a kis helyecske volt neki a legédesebb, a legjobban övé, ahol a szekrénye áll.)
Az igazgatónő végigvezetett most a hálószobákon, nagy szellős utcai termek tíz, tizenkét ággyal, némelyikben kevesebb, kettő, három. - Az ágyak mind egyforma takaróval vannak befedve, s ez olyan operetti jelleget kölcsönöz az egésznek; minden ágynak egy numerusa van, s minden ágyon egy takaros tarisznya csügg, s abban vannak a tanítványok éji cipői.
Poetikus egy levegő ez itt, ahol ezek a kedves teremtések alusznak. Az ember úgy érzi, mintha egy óriási kalitkában járna. A madarak most nincsenek itt, szabadon röpködnek odakünn...
Az igazgatónő fáradhatatlanul visz odább-odább.
- Ez itt szinte egy hálószoba. Amott a konferenciális terem, ahol a tanítói kar gyűl össze... látszik az ablakon is át a hosszú zöld asztal.
- Idéznek-e néha a »sedes« elé kislányokat?
- Mi az? - kérdé csodálkozva.
- Ha valami büntetésre méltó dolgot cselekszenek.
- Oh, nálunk erre nincsen példa. Az én lányaim sohasem tesznek olyan csúf helytelenségeket. Olyan jó ezeknek a nagyobb részük, hogy a rossz is jóvá válik, ha annyi jó közé esik.
- Igaz, hogy az ecetcsöpp is édes lenne, ha egy bödön méz közé csöppentenék.
- Természetesen. Emerről a folyosóról nyílik a mi szalonunk, hol a hangversenyeket tartjuk. Ha eljönne egyszer, majd akkor tudná meg, mi mindent tudnak ezek az én kis gonoszaim...
Most egyszerre felsóhajtott.
- Ott ama két szoba a legszomorúbb hely. A mi kis kórházunk. Néha hála istennek, egészen üres. Most is az. Menjünk be, nézzük meg. Ni, itt ez a kis almárium, ebben vannak a betegek étkező edényei, hogy össze ne keverődzenek az egészségesek edényeivel. Ez itt a telegráf az én szobámba, hogy éjjel is kérdezősködhessem hogylétükről, s hogy az ápolóné éjjel is fölzavarhasson, ha valami komolyabb baj lenne. Hanem tudja mit, nézzük meg a »ténsasszony birodalmá«-t is.
A »ténsasszony birodalma« alul van, s az éppen olyan fontos, mint ez a felső régió. Felül a növendékek szellemi táplálékáról van gondoskodva gazdagon, alul meg az igazi táplálékról gondoskodik a »ténsasszony«, aki a szakácsnék, speizok, szolgálók direktora, egyszóval főasztalnok. És az nem tréfa dolog, mert körülbelül száznegyven növendék számára kell főznie naponkint. S ezeknek is olyan ételeknek kell lenni mind, amiket a kislányok legjobban szeretnek. Aztán egyiknek-másiknak kedvenc étele van, s a »ténsasszony néni« ugyancsak nagy ostromoknak van kitéve, hogy mi legyen a sok különféle instancia szerint a menü. Kisebb, könnyebb dolog ennél egy kormányzóság!
S ha mégis alkotmányosan, közös megelégedésre uralkodik, ez a lehető legnagyobb virtus.
Éppen delet kezdtek harangozni, mikor a föld alá jutottunk, hol óriási fazekakból (még az obsitos baka sem merné elhazudni, hogy Talján országban olyanokat látott) hatalmas illat párolgott fel, s megy, terjeng fölfelé a garádicsok ajtónyílásain, megcsiklandozva ott fönn a kis pisze, hegyes és mindenféle orrocskákat.
- Ha már itt érte a harangszó, várja meg, míg a leányok esznek. Addig megmutatom a mosókonyhát, ahol évek óta örökké mosnak, s a mellette levő helyiségben örökkön-örökké hat asszony vasal és pletykázik.
Ez a valódi perpetuum mobile.
Sőt nemcsak ezeket néztük meg, hanem még idő jutott a hímzőterembe is bekukkantani, hol Hoffmann kisasszony mutogatta az ő kincseit, tanítványainak hímzését, melyek között valódi mesteri munkák vannak.
- Olyanok ezek a virágok, mintha festve volnának! - mondám elragadtatva.
De megrestelltem aztán, mert eszembe jutott, hogy a rajzleckén meg ekképp fakadtam ki a rajzoknál:
- Olyanok ezek, mintha hímezve volnának!
Ott áll a szövőszék, a csipkeverő és a kötőgép.
Sajnálom, hogy nem láttam, miképp dolgoznak rajtok, de már akkor ők össze voltak gyülekezve. Az éttermekben a hosszú asztalok megterítve állottak, közepütt a tanárnők asztala, felül az igazgatónő széke. Azután a többi asztalok jönnek hosszú sorban. Mindenkinél két »hetes« a leányok közül viszi a gazdasszonyi és felügyelői tisztet.
A kisleányok letelepednek.
Ott künn egyet nyikordul a gép, mely kiemeli alulról a konyhából a tálakat.
Azután széthordják.
A villák, kanalak, kések csörömpölni kezdenek. Minden fej lehajlik, minden kéz mozdul.
A jó Janka néni mégegyszer végignéz a sok-sok pufók arcon, mely most mind az övé, s szeme édesdeden legelész, a tokáikon (némelyiknek dupla is van).
- Ni, milyen pirosak, egészségesek - mondja diadalmasan. - Híznak, igazán híznak ezek a gyerekek.
[nov. 1.]
Ki ne hallotta volna hírét a »végzett földesuraknak«, vagy gúnynevén szólva »a földadókatasztereknek«?
Természetesen mindnyájan hallották. Hiszen noha ez a legrosszabb institúció az országban, mégis ez a legnépszerűbb. (Ezért vagyunk mi originális nemzet.)
Munkájuk hamis alapokon nyugszik, egy igaz számot le nem írtak tíz év alatt.
Mikor ez kisült, azt hittük, valami szörnyű ítélet következik.
Hát az következett, hogy a magas atmoszférákban leleményes agyvelőknek egy jó ötlete támadt.
- Igaz, hogy a kataszter-munkálat rossz - így szólnak komoly képpel -, de éppen azért jó!
- Hüm! Hogy lehet az?
Hát lehet, kérem... mert Magyarországon minden lehet!
- A föld értéke valóban rosszul van fölvéve. Mert az igazinál sokkal alacsonyabbra vették. S mert befolyással bír a kvóta-fizetésre, kevesebbet fogunk a németnek fizetni, mint amennyi járna neki. De hiszen okos emberek a kataszterek.
Jámbor hazafiak elhitték most már, hogy az egész hiba szándékosan van elkövetve, s [ez] egy nagyobbszabású közgazdasági griff. Hogyne hitték volna el! Hiszen azért vagyunk mi boldog nemzet! Mindennek csak a szép oldala látszik, ha mi nézzük.
Azért most, mikor megint nyakig benne vagyunk a kvótában, s mikor újra itt tanácskoznak azok, akik a deficitet csinálják, én bizony nem szólok egy szót sem, hadd magyarázza, aki akarja, úgy is, hogy igen kellemes dolgok történnek Budapesten.
Hétfőn ült össze a két delegáció. A Múzeumban a magyar, az Akadémia palotájában a német. Szegény Széchenyi nem gondolta volna, hogy e tető alatt németül fognak valaha perorálni. Hát meg azt miképp gondolhatta volna előre, hogy százhuszonöt milliót fognak kiszónokolni?!
A belváros fényesebb vendéglői megelevenedtek egy kissé. A német urak mindenütt megfordulnak, s igen jól táplálkoznak. Úgy tetszik, az egyik főkvalifikáció a delegátusnak a jó gyomor.
Többnyire a régi firmák jöttek el. Itt van az öreg Rieger, a németek Deák Ference. (Nem jó volna, annyival többet fizetnünk, mint amennyivel kisebb a német Deák Ferenc.) A jámbor Kálnoky is itt mosolyog. Kállay otthonosan lengeti viaszkszín hajsörényét az Akadémiában, Bylandt, az ősz Smolka, a hetyke Windisgrätzek. Egyszóval a németek színejava.
Hétfőn nappal megtartották a szokásos megnyitó ülésüket, este szokás szerint asztalt foglaltak a »Kék Macská«-ban, másnap pedig a királynál tisztelegtek Budán.
De a közös ügyből még őfelségén is rövidség esik. Ő csak egy beszédet mondott el a két delegációnak, de neki kettőt kellett meghallgatnia.
A király mégis nyájas volt, kivált a magyar delegációhoz. Majd mindnyájával beszélgetett, s az ő meglepő jólértesültsége átcsillogott kérdésein.
- Hallom, hogy ön beteg volt - szólítá meg Tisza Lajost.
- Igen, felség, de már jobban vagyok!
(Mire a miniszterelnök sietett interpellálni az öccsét: Hát te igazán beteg voltál? No, én nem is tudtam!)
- Mennyire van a trónörökös könyvével? - tudakolá Jókait.
- Már tizenöt tudósom van, felség.
- Az nem elég, hogy megvannak - jegyzé meg a király mosolyogva -, az a kérdés, ha dolgoznak-e?
Úgy látszik a király jobban ismeri a magyar tudósokat, mint Jókai, aki azt felelte:
- Egy egész könyvtárt fognak összeírni!
(»És azt nekem mind a saját költségemen fog kelleni kinyomatni« - gondolta a király egy sóhajjal, de nem mondta.)
*
A delegáció senkinek sem jó Magyarországon, csak tán az országház kapusának. (No de azt mégsem állítom, hogy az intézményt miatta tartja a többség.)
Neki is csak azért jó, mert pihenhet, levetheti a nehéz díszgúnyát és rettenetes buzogányát. Csak az osztályok és a bizottságok tipegnek, csoszognak a kongó épületben, azokért pedig nem érdemes parádét csinálni.
Legtöbb dolga a pénzügyi bizottságnak van, mert az államköltségvetés tárgyalása lesz november 22-ike után az első tárgy.
Szomorú arccal látom az egyesült ellenzék egyik tagját a Szapáry expozéja után.
- Hogy van, hogy, tisztelt uram?
- Ne is kérdezze - szólt vissza mélabúsan. - El vagyok keseredve.
- Mi történt önnel?
- Velem semmi, de az országgal...
- Nos, hát az országgal vajon mi szomorú történhetett?
- Az, hogy kezdenek jól állani a pénzügyei. Szapáry öt millió javulást mutatott ki.
- De hisz akkor ez nem szomorú, sőt inkább örvendetes!
- Vigye el a patvar - kiáltott fel indulatosan. - Négy heti munkám van oda! Előre megcsináltam a beszédemet, amit a költségvetési vitánál kell mondanom, összehoztam nagy fáradtsággal az anyagot, az adatokat, de az egészet arra bazírozva, hogy deficitet fog a miniszter kimutatni. S itt van, ni... Tönkretett az az ember!
Fújt, lihegett mérgében, s amint átment a Múzeum kerten, indulatosan vagdalta botjával a sárguló fonnyadt növényeket.
- Bolond világ ez... rossz világ ez! - dörmögé magában. - Nincs itt már semmi. Nem lesz itt maholnap deficit sem!
...Ne tessék attól félni, tisztelt mérsékelt ellenzék!
*
Míg a képviselőházi bizottságok itt bent tanácskoznak, s míg a delegáció szavaz, azalatt a heverő tagoknak is akad egy kis munka. Elmennek korteskedni a kicsöppent elvtársak mellett a pótválasztásoknál.
A Baross Gábor kerületébe Illavára (hát már minden államtitkár Illavára jut!) Beniczky Ferenc megy, a Tisza Lajos dicsőszentmártoni kerületét Kemény János szállotta meg, aki nemcsak »fejedelem«, de most Földnélküli János is, Tanárky Jókai Illyefalváján talált menhelyet, Helfyt az Ugron Gábor hűlt helyére viszik. S újra szól a muzsika, leng a zászló, s folyik a bor.
Ami különben a mamelukoknak éppen nem szerez gondot. Nálunk szilárd elv az, hogy: »Hadd költsön mellettünk Tisza, ha kellünk neki! Pedig hogyne kellenénk!«
A mamelukoknak az a jellemző vonásuk, hogy nehéz őket megszerezni, de nehéz elveszíteni is.
Az elmúlt éjszakák egyikén azt álmodtam, hogy a másvilágon lakom.
Ott járkálok boldogan a mennyei bokrok között, mikor szembe jön rám valahonnan Beöthy Algernon.
- Hát itt van?
- Itt én.
- Mikor jött?
- Tegnap.
- Mi újság odahaza?
- Szász Károlyt felavatták püspöknek. Ott voltam vasárnap a bankettjén. Megcsömörlöttem a toasztoktól és meghaltam.
- Bravó! Ezt nevezem én aztán hatásnak. Hát ki lett Szász Károly helyére?
- Berzeviczy Albert. Szép karriert csinált, de megérdemli.
- Nos, még mi történt? Beszélje el kérem az egész hét történetét.
- A horvátokat talán tudja. Be nem eresztették a parlamentbe a rakoncátlan részét. Starcsevics bácsit megtaszigálták a zsandárok. Képzelem, dühös volt az öreg! De, hiszen derék ember a bán... Nem érdemli meg Tisza, hogy olyan hű emberei vannak.
- Micsoda? Ön Tiszát szidja! De hát mi történt az istenért?
- Képzelje, uram - mondá neheztelő hangon Beöthy -, a »generális« nem akarta értem kifizetni a »temetési költségeket«.
-------------------
Fölébredtem, de noha álom volt csak [az] egész, mégis úgy rémlik nekem, mintha egy tapasztalattal lennék gazdagabb.
Hogy a mameluk még a síron túl is követelő.
És hogy a »generális« a megholt mamelukra egy garast sem áldoz.
Falun a kuvik végzi ezt a feladatot ingyen.
Itt Pesten a lapoknál negyven forint fizetése van a kuviknak...
A kuvik tudniillik egy jámbor reporter, aki ha megtud a városban egy-egy halálesetet, hírül hozza.
Hétfőn becsörtet a redakcióba:
- Meghalt Lónyay!
Kedden benyitja az ajtót és besüvít:
- Meghalt Horváth Cyrill!
Valahányszor kis zömök alakját látjuk, mindég megijedünk.
Ma újra jön és bekiált:
- Meghalt Thaisz Elek!
- Az lehetetlen!
Senki sem hitte el. Thaisz Elek nem halhat meg sohasem.
Rögtön kiküldtünk valakit, szerezzen biztosabb információkat.
- Nos, mi az újság? - kérdeztük, mikor a kiküldött emberünk visszatér. - Ugye nem mondott igazat a kuvik?
- De bizony igazat mondott félig-meddig.
- Hogyhogy?
- Meg sem halt, s mégis temetik őtet is! Nyugalmazták három hónapra, s ott fogják felejteni a nyugalomban. Majdnem olyan örök nyugalom ez már, mint a Lónyayé.
Boldog Isten, visszaemlékszem arra az időre, mikor a nemzet egy másik nagy halottját, Aranyt temették éppen arról a helyről, ahonnan most Lónyayt. Mekkora nagy úr volt még akkor a szegény Lexi!
Milyen heves volt s milyen nyugodt ma!
Thaisz Eleknél szívósabb életű ember még nem született, az egy Bizayt kivéve. Kipusztíthatlan alak volt!
A miniszterelnöknek már csak erős keze van, de ő sem bírt vele.
Tavaly egy beszédben a parlamentben így szólt a miniszterelnök: »a főkapitány betegeskedése miatt sokszor nem igen képes minden dolgoknak megfelelni«.
Ezt minden okos ember megértette volna, és csendesen elpályázik.
De Thaisz még okosabb volt az okosoknál. Ő meg nem értette - és maradt.
Mikor a Nyitra megyében kisült csúnya dolgokról beszélt a Házban Tisza Kálmán, azzal mentegetőzött.
- Ezek a históriák még mind 67-ben történtek. Ezek mind régi dolgok, régi emberek bűnei. Az a megye, amely ezt tette, nem az enyém. Az csak véletlen, hogy éppen az én kormányzásom alatt sültek ki a turpisságok.
Egy megyeista ebből is a megye mellett kovácsolt érvet:
- Látod, kegyelmes uram, hogy a megye mennyivel okosabb a te új institúcióidnál. Ha a megye suskust csinál, úgy meg tudja csinálni, hogy csak évtizedek múlva jönnek rá. De mikor a te rendőrséged csalárdkodik, az mindjárt kisül. Mert a te rendőrséged még ahhoz sem ért!
Tisza csak mosolygott erre, de már ennek a mosolynak a fanyarságában benne volt akkor is az a szemernyi méreg, ami ma kézbesíttetett okmány alakjában.
A tolvajok, csirkefogók és betörők csodálkozva fogják olvasni reggel a lapokban ezt a szenzációs hírt.
- Kegyetlen gondviselés! - fogják mondani szomorúan. - S éppen télen kellett ennek történnie, mikor legnehezebb a »munka«!
[nov. 8.]
Mint ahogy februáriusról mondják: ez az a hónap, amelyikben legkevesebbet beszélnek az asszonyok, mert ez a legrövidebb, úgy mondhatnám én, hogy ez a legrövidebb hét, mert egy nap a halottaké belőle.
Ilyenkor az eleven város kizarándokol a város előbbi lakóihoz a holt városba, ahol az a szó van felírva: »Feltámadunk«.
Sohasem bírom megérteni, miért biztatják a halottakat azzal, hogy feltámadnak. Hátha azok éppen amiatt nem alhatnak ott békén? Mert ki tudja, akarják-e ők azt?
Mindenki kedveseihez siet, azokhoz a legkedvesebbjeihez, akikben már nem fog csalódni. Fogat fogat után robog ki a Kerepesi úton. Viszik a gazdagok a koszorúkat. Fekete ruhába öltözött hölgyek ülnek a duzzadó kocsivánkosokon. Ennek a napnak a fekete ruha a divatja. Apró gyermekeit viszi ki az apa: azok vidám mosolygó arccal kocsikáznak a - mamához. Nem értik még szegények, hogy mi az.
A nem gazdagokat egyszerűbb járművek szállítják. Omnibuszok, lóvonatos kocsik, amelyekre egy új táblácska kerül most: »Kerepesi sírkert«. Csupa szomorú arcú nép tömi meg a kocsikat. Ezek igazán gyászolni mennek. Hát még azok, akik gyalog fáradnak ki!
Gyermekek, apák, anyák nagy koszorúkat cipelnek felváltva, hogy mindenkinek jusson a teherből. Ezek már értik, hogy hova és miért mennek!
Messze az egész vonalon, mindenütt koszorúkat árulnak öregasszonyok, szegényes kalmárok. Kinek-kinek az erszényéhez képest. A gazdagok fájdalma drága eleven virágokból van fonva, a szegényeké papirosból!
Az őszi napfény, mely ma is csak úgy mosolyog, mint bármely más napon, szinte bántó. Jobban esik most, ha minden mogorva szürke, mint a sírkövek a temetőben.
Oh, milyen mélabús kép ez itt! Az ezer meg ezer egymás háta mögül előkandikáló sírkereszt, melyeknek egyforma volta a halál egyhangúsága.
A szív itt összeszorul, s az elmét lehúzzák ezek a rögök a mulandóság eszméjéhez. Itt nem lehet egyebet csinálni, mint egészen csak őróluk gondolkozni, őróluk, akiknek már semmi bajuk sincs.
A fák gallyai fázékonyan zörögnek össze, s a sárga levelek odahullanak a sírok pompája közé. A feketébe öltözött embertömegek egészen ellepik a halottak csendes hazáját. Mindenkinek van itt valakije. Mindenki emlékezik. A leeresztett női fátyolok átnedvesülnek a könnyektől, az erős férfiak kevély dereka megtörik.
Olyan is van, aki csak kíváncsi bámulónak megy ki, s ez érzi magát a legelhagyottabbnak. Hiszen az is még valami, akinek a föld alatt van valakije! De hát akinek senkije sincs, sem ott, sem itt!
Az is kijön ide, s azt a tanulságot meríti, mikor végignéz az impozáns bús képen, a fényben fürdő sírokon, hogy:
»Ezek valaha mind bent a városban laktak, és pirosan, életkedvvel járkáltak az utcákon, éreztek, gondolkoztak, búsultak és örültek, és most ott fekszenek némán, mozdulatlanul. És azok is, akik most eljöttek ide látogatóba, mind ide jönnek apródonkint feküdni hozzájuk!«
Igen, ezek mind, akik itt járnak-kelnek, ezek az öregasszonyok és szép asszonyok, ezek a főurak, gavallérok, proletárok, szerencsétlenek, boldogok, szerelmesek, uzsorások és adósságcsinálók.
Hiszen még itt sincsenek, csak idenéztek, s máris majdnem egyformák kezdenek lenni. A gavallér ajkán megfagy a bók, a szép asszony nem tud kacsintani a szemeivel, az úr nem biggyeszti el ajkát kicsinylőleg, az üzletember nem fürkész adósai után. Búbánat, megalázkodás, magábaszállás van minden arcon.
A halál egyenlővé teszi az embereket. Őnála ez a törvény.
Ha az ő birodalmába lépnek, úgy látszik, még az élőkre is ránehezül súlyos paragrafusa.
Hát a nagy emberek hol feküsznek?
Itt vannak ők is. Deák, Kisfaludy, Batthyány, Vörösmarty, amott Pákh Albert, Tóth Kálmán - és a többi, meg a többi...
Egész életükben küzdöttek, különböző nemes célokért.
S mégis egyet értek el valamennyien.
Egy-egy követ.
*
A király egész héten idehaza volt, aminek mindig nagy a látszata. Pezsgővé lesz az élet Budán és Gödöllőn. Kivált mert most közbe esett Szt. Hubertus napja is. Nagy rókavadászattal ülték meg, mint rendesen. A »meet«-re megjelentek az udvar összes bolygói, de bizony mindössze csak két rókát láthattak. (Mennyivel több róka mulatozik az audienciákon Budán!)
Mióta itt időzik a király, érdekes vendégeket is kapott: a japáni urakat, kik a magyar honvédséget jöttek tanulmányozni - állítólag.
Ki is tanulmányozták - két nap alatt. (Nekem olyannak tűnik fel, mintha ebben már benne lenne a kritika is.)
Különben a jó japániak megnéztek minden látnivalót, s úgy távoztak el, ahogy ötven év óta minden idegen, hogy »el voltak ragadtatva«.
Természetesen! Hiszen itt minden olyan nagyon szép!
A japániak ittlétekor fölelevenült a Pulszky Ferenc jó adomája, hogy a mikádó reformokat akarván behozni a vallás terén is, a küldöttséget utasítá, hogy nézzenek ki Európában valami jó vallást.
A küldöttség legelőször Magyarországból referált:
»Felség! Találtunk egy olyan vallást, amelynek egy csalhatatlan embere van, de az nem lakik bent az országban. Ez nekünk való lesz«.
Alighogy megkapta a mikádó ezt a staféta levelet, rá néhány órára jön egy másik levél:
»Felség! Ne határozzon semmit. Egy másik jobb vallást is találtunk. Mert annak minden embere csalhatatlan«.
Ebből aztán mindenki okos lehet, hogy bizonyosan az Akadémiát látogatták meg és ott bukkantak rá a kálomista vallásra.
Maguk a japáni urak (akiket igen szívélyesen vendégelt meg őfelsége) vidám, kedélyes és értelmes emberek. A francia katonatiszti ruhához hajszálig hasonló egyenruhát viselnek, s alig különböznek valamit az európai uraktól, csupán szemeik különös vágása teszi arcukat idegenszerűvé.
Ennyi kevés különbségért bizony nem érdemes a glóbusz másik oldalán születni!
*
A fátum azt akarta, hogy az egész hétről csupa szomorú eseményeknek legyek krónikása.
A magyar közélet egyik legkiválóbb alakja, Lónyay Menyhért dőlt ismét sírba.
Az 1867-i minisztériumból, melyet a »nagy emberek minisztériumának« neveznek, már csak Andrássy Gyula gróf és Horvát Boldizsár vannak életben.
Ő volt a harmadik.
A politikától visszavonult néhány év óta (a mi alkotmányos életünk gépezete gyorsan koptatja az embereket), de a pénzintézeteknél, az egyháznál és Akadémiánál még mindig tevékeny részt vett.
Dolgozott, tervelt, tanácskozott örökösen.
Maga a halál is csak ott kereste, és ott találta meg a zöld asztalnál.
Ez volt a címe abban a nagy házban, ahol mindenkit jobban titulálnak egy fokkal, mint ahogy dukál.
Hiszen mindenki tudja, melyik ház az.
Mikor először lettem bejáratos az ő folyosóira, mindjárt a legelső napon feltűnt nekem egy szép arcú, méltóságos, kevély magatartású úriember. Szürke házisapka volt a fején, s amint hideg, szenvtelen tekintettel járt-kelt ott a többiek között, az a gyanúm támadt, hogy ez az egész ház talán mindenestül az övé, s az ország csak úgy bérli tőle.
- Ki ez a hatalmas úr? - kérdem a képviselő ismerőseimtől.
- Ez Regele, az irodaigazgató.
Hosszú esztendők sora után, mialatt ott sok bolondot összebeszéltek, én pedig sok bolondot összeírtam, egy napon felfödöztem egy magas, sovány embert, aki némelykor szerényen suhant el a folyosókon. Úgy rémlett nekem, mintha már azelőtt is mindig itt láttam volna, de figyelmem folyton kikerülte.
Beteges, vékony ember volt, szelíd, hosszú arcán bágyadt mosoly fénylett, szemeiben melankólia bolyongott.
- Ki ez? - kérdeztem sorba a képviselőktől.
Senki sem tudta. Körülbelül mind azt felelték: »Én is látom már évek óta, de bizony nem tudom, hogy mi dolga van itt«.
Ebből azt magamtól kitaláltam, hogy okvetlenül ennek kell a képviselőházi könyvtárnoknak lenni.
Az volt - a derék Bassó volt.
Azontúl aztán gyakran láttam mindig a könyvei környékén a keresztfolyosón, a könyvtárszobában vagy a büfében. (Jó gondolat, hogy à la vicomte Letorrieres együtt vannak itt a könyvek a boros palackokkal, minélfogva e helyen együtt vannak a képviselők is a könyvekkel.)
Nagy szeretettel sürgött-forgott szekrényei közt, meg-megnézegette, nincs-e repedés valamelyiken. Egyszer kitört az üvege az egyiknek, kétségbe volt esve, nem-e vesz el a könyvek közül, míg becsinálják. Nem veszett el.
Nyájas előzékeny modora miatt, amióta megismerkedtem vele, napról napra jobban tanultam megbecsülni a kedves szakembert, akinek egy millió könyvcím volt a fejében. Nagy figyelemmel kísérte az összes megjelent műveket a kontinensen, s valóságos lázban volt, mikor az új megrendelt műveket várta.
Annak is örülni tudott, ha valamelyik képviselő hazahozta vagy küldte a kölcsönvett könyveket. Olyan érzés volt az neki, mint akinek a gyermekei térnek vissza a nevelőből. Megsimogatta őket, leverte róluk a port, beléjök kacsintott, s csak aztán tette vissza a helyökre.
De a beteges, családtalan férfiúnak, ebből az örömből is kevés jutott, a képviselő urak nagyon ritkán hoztak vissza könyveket, mert nagyon ritkán vittek el.
Eleget búsította, hogy a könyvtárt nem igen látogatják. Ingerkedve csörgette sokszor a kulcsokat, hogy olvasót fogjon - de sikertelenül. Az utolsó időkben egy olvasószobát rendezett be az emeleten, hogy a képviselők esetleg elvonulhassanak oda, s az ülés folyama alatt is tanulhassanak a tudomány örök forrásaiból.
A búskomorság egy nemével panaszlá el előttem egy alkalommal:
- Képzelje csak, mennyire bosszantó, az emeleti szobát bezártam a múltkor, s valahol elhányódott a kulcsa.
- Igen, az valóban nagy bosszúság!
- Ejh dehogy! Nem az a bosszúság, de az, hogy az a gaz lakatos egy hétig csinálta az új kulcsot...
- Cudarság a lakatostól.
- Nem az, hanem az, hogy egy hét alatt senki sem kérte tőlem a kulcsot.
Mindenkihez jó volt a derék Bassó, olyan jó volt, mint a falat kenyér, de legjobban mégis azokat a keveseket szerette, akik a könyvtárt használták. Neki az volt a mértéke az emberekre nézve.
Berzeviczy, Pulszky, Szilágyi, Lánczy voltak kedvencei. Ha valamelyik sokáig nem jött új könyvekért, aggódni kezdett miattuk. Talán betegek, talán valami rossz munkán utálták el az olvasást. Ej, ej, mi történt ezekkel?
Szíve repesett örömében, amikor néha Tisza is kivett egy-egy könyvet.
- Nagy dolog készülődik, nagy dolog... - szólt hunyorgatva pajkosan, bizonyos titokzatossággal - a »generális« az ágyúit tömi... erősen tömi.
A legnagyobb dicséret az volt tőle, hogy valaki »olvasott ember«. Bismarckra is csak ennyit tudott mondani, ha róla beszélt.
Egyszer eltréfálóztam vele, ne higgyen Lánczy Gyulának. Nem igaz ám az, hogy ő olvas, csak úgy a látszat kedvéért szedi hóna alá a tömérdek könyvet, hogy imponálhasson velök a többieknek, s azután visszaadja érintetlenül.
- Nem, nem - felelte elkomorodva -, én bízom benne.
Nem akarta feladni Lánczy Gyulát. Jobb volt, mint a kerülete.
Lánczyt hihetőleg elbúsította, hogy kimaradt, de Bassót, merem mondani, még jobban búsította, nekem kellett őt vigasztalnom.
- Lássa, hiszen újak is jöttek. Én magam is ismerek néhány komoly törekvésű új képviselőt, akik be-bepillantanak majd a könyvtárba. Itt van, teszem azt, Neményi, Enyedi Lukács... És nini, itt van Beksics is.
- Hagyja el - felelte bánatosan. - Ő már nem ér nekem semmit. Beksics már mindent átolvasott.
Ennyire híve volt könyveinek és hivatásának a javakorában lévő rokonszenves férfi, kinek ma szomorú halálát közlik a lapok.
Nyugodt természetéről ítélve, ki hitte volna, hogy e zajtalan, csendes élet úgy fog végződni, hogy ő maga vet véget annak.
Azokból a sok könyvekből tanulta volna ő meg ezt a halált?
Nem valószínű.
A csillagokban volt ez így megírva. S a csillagokban senki sem olvas.
Mikor sok hír terem egyes időszakonkint, az akkor annak a jele, hogy a társadalom unatkozik.
Ha a miniszterek és fátumok nem csinálnak eseményeket, azonnal detronizálja őket a pletyka, s ha az nekiesik, csinál az annyi eseményt, hogy meg lehet tőlük csömörleni.
Eleinte csak a halálhír kovácsolásra adta magát.
S eleinte csakugyan hitték (mert néhány ember valóságosan meghalt) a koholt halálhíreket is. Utoljára aztán nem hitték el az igaziakat sem.
Végre kiadták a halálhírnökök a legutolsó tromfot, valaki azzal a hírrel lépett föl egy este:
- Kozarek felakasztotta magát!
Nosza, a »hóhér-tragédia« híre hirtelen elterjedt a városban, s az egyik szerkesztőség menten kiküldte egyik legszemesebb reporterét a gyászesemény színhelyére.
Későn este vergődött Kozarek lakására a reporter, s bezörgetett az ablakon.
Az ajtó csikorogni kezdett belülről, s egy alak jelent meg a szuroksötétségben.
- Mi az? Mit akar? - kérdé.
- Én X. újságreporter vagyok.
- Mit akar? Nincs most sehol végrehajtás!
- Az a hír van elterjedve a városban, hogy Kozarek felakasztotta magát.
- Mondja meg az úr nekik, akik azt beszélik, hogy szamarak. Nézze, éppen én vagyok az a Kozarek. Nincs semmi bajom. De hogy is juthat ilyesmi eszökbe az embereknek? Hát micsoda okom lenne az öngyilkosságra? A hivatalomat pontosan végzem. Dolgaim hála istennek, nagyon jól mennek. Én vagyok ebben az országban a legmegelégedettebb ember.
A halálhírek után jöttek a kinevezési hírek. Mert ezekre kezdett járni jó idő. Egypár olyan kinevezés történt, hogy azok után most már minden kombináció valószínű.
Teremnek is a kombinációk, mint a gomba.
Beszélték, hogy Tisza átédesgette Szilágyi Dezsőt. Szilágyi Dezső lesz az igazságügyminiszter. De akkor mi lesz Pulszy Guszti? Sőt ez esetben helyet kell csinálni Paulernek.
Nos, Paulert ki fogják nevezni a Kúriához elnöknek.
Később azonban kisült a Szilágyi Dezső átpártolásáról, hogy pletyka. Minek venne be Tisza fölösleges terhet a hajójára, mikor úgyis minduntalan ki kell onnan hajigálni egy csomó mamelukot. Szilágyi tehát marad, de ha a Szilágyi elmenetele meg van cáfolva, azért a Pauler elmenetele még nincs dementálva, tehát Pauler megy (azt már elfelejtették a hírgyártók, hogy a Pauler elmenetele csak a Szilágyi kombináció folytán lett kifundálva), s ha Pauler megy, valaki mégis lesz igazságügyminiszter. De ki? Elő kell venni a jeles bírákat sorba, s mint a rosta forgatásnál, valamelyik névnél csak megakad a valószínűség.
Amint ezzel is végzett a mendemonda, jött közbe egy valódi esemény, hogy Thaisz elment, ami olyan volt, mint a kialudni készülő tűzre a szalma.
Most már megint beleszabadult minden találgatni szerető ember a legkülönfélébb tervezgetésekbe, ahol valami üres helyet találtak. Ahol pedig nem találtak üres helyet, hát egyszerűen ellökték valahova azt, aki rajta ült.
Így lett Horváth Gyulából kinevezendő főkapitány. A szép szőke Keglevich István elmozdult Nyitra megyébe főispánnak. (Mire való volt így megszomorítani a szegény Zsámbokréthy Józsefet!)
A jó Bornemissza Ádámból szintén főispánt csináltak Sárosban. (Van most szófia erről a svihákok vármegyéjében.)
A bőkezű pletyka, aki így belesegít Tiszának az ország kormányzásába (annyit bizony az is megér befolyásos dolgában, mint akármelyik tagja a kabinetnek), még Bende apátot is fölkereste, egy kisegítő kérdést intéztetvén hozzá a király által a szombati udvari ebéden, mikor a cercle volt.
Közvetlen azelőtt egy főispántól a szőlőszüretet tudakolta a király.
- Nem igen dicsérhetem a termést, mert az én megyém nagyon is északnak fekszik.
Megfordult a király, s Bende apáttól kérdi:
- És az ön megyéje hol fekszik?
Mire Bende apát mély bókkal viszonzá szerényen:
- Ahol parancsolja, fölség.
Ennélfogva tehát Bende apát is majdnem püspökké lett. Rajta és a pletykán legalább nem múlt.
Sok széket megbolygatott, sok embert felizgatott a pletyka, amióta így grasszál.
De még őbenne is gyalázatos malícia van.
A derék Bánhidy Bélát és Éles Henriket a mézes ujjával meg sem érintette.
...Pedig nekik talán szomorú magányukban a pletyka gráciája is jól esnék.
[nov. 22.]
Mikor a politika alszik, az irodalom és a művészetek kezdenek éledezni.
Igaz, hogy a delegáció tart még, de annak a lefolyása olyan egyforma kaptafára van szabva minden évben, hogy senki sem érdeklődik a végeredmény iránt. Úgyis csak fizetés az mindig.
A delegációnak úgyszólván nincs is története; az a pezsgő élet, mely a képviselőházban van, itt merőben hiányzik. Egypár voksolás és egypár ebédelés - ez az egész. A hangulat oly nyomott, mintha mindenkit a lelkiismeret bántana.
Hírek, ötletek, kombinációk, tréfák itt nem teremnek. Olyan szomorú dolog ez egészen, mint a temetés.
De más tekintetben szinte jól esik megpihenni az örökös politizálás után. A közönség érdeklődik, lassan-lassan átfordul más okosabb, gyümölcsösebb dolgok felé.
Még egy darabig el-elrágódnak a szétszéledt képviselőház utolsó témáin. Megy-e Szilágyi Dezső miniszternek vagy nem?
- Nem megy - beszéli az egyik fél -, nem tagadhatja meg magát. Mi lenne őbelőle a múltja nélkül? És mi lenne Tiszából Szilágyi támadásai nélkül?
- Megy - kombinálgatja a másik fél -, mert nagyon hallgat. Hallgatott, mikor a fölirati javaslatot tárgyalták, hallgatott most a delegációban, s nem volt ott, mikor az egyesült ellenzék a bankettjét tartotta. Az már csak jelent valamit, kérem, ha Szilágyi Dezső sem nem beszél, sem nem eszik.
Ennek a találgatását is megunják, s jön helyébe a műtárlat és az új irodalmi termékek.
A festők talán még egy évben sem rukkoltak ki olyan fényesen, mint az idén. Munkácsy Mihály dicsősége rengeteg embert csábít a festőművészetre. Van az újabbak közt olyan talentum, aki vinni fogja valamire; van olyan is, aki máris bevégzett művész, mint Mészöly és Spányi, e két költői lelkű festő; a kiválóbb tehetségűek közt Paczkát, Fesztyt, Templet, Greguss Imrét, Mannheimert kell említeni legelöl. De van aztán sok féltehetség is, akiknek jobb lenne a fele úton elmaradni. S ez talán úgy is lenne, ha részrehajthatlan, tárgyilagos kritikánk volna. De a sajtóban senki sem törődik komolyan a festészettel.
Nem úgy értem ezt, mintha rideg közönnyel elhallgatnák, ha valaki szép képet fest, vagy pajtáskodásból fölébe tennék a nagy tehetségnek a kisebbet. Oh, nem! Ez csak a politikában és az irodalomban van így. A sajtó emberei, akik vagy írók, vagy politikusok, vagy ami a legvalószínűbb, mind a kettő egyszerre, csak a politikára és az irodalomra ügyelnek. Hol ezt taszítják le, hol amazt emelik föl. A leesett vagy talpra ugrik, és a letaszítót döfi le, vagy legázolva marad a csatatéren. Egyesek küzdenek egymás ellen, táborok táborok ellen, s ebben a rettenetes összekavarodásban majd alul, majd fölül bukkan elő egyik vagy másik alak.
Oh, a piktoroknál nem az a baj, hanem éppen az ellenkező!
Amilyen keservesen löki oda az író-kritikus az író neve mellé, hogy »tehetséges fiatal írónk«, éppen olyan bőkezűséggel teszi meg, aki egy tyúkólat lerajzol vagy egy csőszházat, »kitűnő művészünknek«. Őneki az csak olyan, mintha valami paprikás levest mond kitűnőnek. A szárnypróbálgató piktorok tehát mind úgy kezdik itt pályafutásukat, mint nagy művészek, s az újságlapok nem restellik hozni gyakran a kisebb tehetségű kezdőkről is, például: Innocent, jeles művészünk, falura utazott, hogy ott bevégezze nagyszabású festményét, melynek címe: »Nők a teremtés előtt«. Természetes azután, hogy Innocent jeles művészünk vagy Gyárfás remek történeti festőnk (nem éppen őket célozom, csak a neveiket veszem kölcsön) elbizakodik, s ahelyett, hogy magát a festészet elemi részében gyakorolná, azon töri álmatlan éjszakákon a fejét, miképp kellene Munkácsyt elhomályosítani. (Éppen mint az irodalomban, ahol az olyan diák is tragédiákat ír, aki a helyesírással sincs tisztában.)
A kritika hibája nemcsak abban van, ha túl szigorú és igazságtalan, de abban is, ha nem tart mértéket, s nem jelöli kinek-kinek a maga helyét. A túlságos dicséret is öl.
Megállítja a festőt a haladás elején, mert megzavarja a fejét. Azonfelül konfúziót csinál a közönség közt is. Gyakran megvesz valaki egy-egy kidicsért képet, s kisül róla utólag, hogy másolás. Beszélhet aztán annak a kritika máskor! S ezáltal szenved a jó kép is, kivált nálunk, hol roppant [kevés a] képvásárló, de még a képvásárló se mind képértő.
Éppen a mostani képtárlaton történt, hogy egyik főúr megvett egy felvidéki tájképet, igen tehetséges ember művét. Másnap azonban jön az »Egyetértés«-ben a kritika, mely kedvezőtlenül szól a képről.
A főúr odaszalad a festőhöz.
- Bocsánat, uram, de ha a kép ilyen, hát nem tartom meg.
A festő hánykolódik, hogy így, hogy úgy, a gróf szava már kötelező, de az nem akar arra hajtani, és hazamegy.
A piktor kétségbe van esve, mit tegyen. Végre elpanaszolja baját a kritikus barátjának, ki fogja magát, s egy másik lapban reggelre valóságos dicshimnuszt zeng a képről.
A főúr jön mindjárt reggel:
- Bocsánat, uram, de ha a kép ilyen, hát mégis megtartom.
A jámbor közönség komolyan veszi néha a sajtót, még akkor is, mikor az maga-magát sem veszi komolyan. Azért hát több tárgyilagosságot és mértékletet, urak, ha nem is a festők, de a közönség kedvéért.
Mert mit tegyen a szegény vásárló? Csak nem mehet minden adás-vevésnél Andrássy Manótól kérdezősködni. Elindul jóhiszemben utánatok.
Bár tagadhatatlan nagy lendületet vett utóbb hazánkban a képzőművészet, mégis talán túlságos az aggodalom, hogy túltesz a szépirodalmon.
A műtárlaton egy egész esztendő produktumait látjuk együtt egyszerre, míg az irodalom folytonosan termel. Minden hét (némelykor, kivált karácsony táján minden nap) meghozza a maga irodalmi eseményét.
Lapunk múlt számában a Nemzeti Színház premierjéről, az »Egy asszony történeté«-ről írtunk, azóta megint volt egy premier a Népszínházban, Rákosi Jenő »Magdolna« című paraszt-tragédiája.
A szerző, úgy látszik, a Tóth Ede és Csepreghy óta stagnáló népszínművet akarta új, változatosabb keréknyomba zökkenteni a »Magdolná«-val, ami dicséretes szándék, mert a gatyás darabok örökös falusi bírái, bakterei és cigányai már nagyon egymás képére kezdtek ütni, hanem az érdemes szerző a túlságosan drasztikus momentumokat vette a városi népéletből, s művével ezúttal nem ért célt.
Az irodalmi és tudományos mozgalmak között legnagyobb érdeklődést keltenek a készületek a trónörökös vállaltához, az »Osztrák-magyar monarchia írásban és képekben«, melyből január után fog megjelenni az első kötet. E nagy pompával és költséggel kiállított műben fog végre kitudódni az osztrák résszel való összehasonlítás alapján, hogy csakugyan olyan nagy haladást tettek-e művészeink, mint aminőnek kürtölik?
Ez a könyv az, ahol legkönnyebben lehetne megverni a németet. Majd meglátjuk.
Az Akadémia csarnokaiban arról folyik a szó: »Ki a vivat?«
A Lónyay halálával megüresedett elnöki székre szemelgetnek embert. Azelőtt ez mindig könnyű volt! Egy-egy alak úgy kimagasodott, hogy nem kellett disputálni, ki az érdemesebb elnöknek. Ma a törpe korszakban nagyon is megoszlanak a vélemények. A komoly tudósok el-eltűnődnek rajta, s talán még a gombjaikon is találgatják: »pap, - katona akarom mondani: Trefort-e, Ipolyi, Haynald vagy Pauler-e?«
Isten neki, mondjuk, hogy: Trefort.
A Műtárlatnak sok a látogatója. A képek iránt fel van költve az érdeklődés a középosztály köreiben és a pénzarisztokráciánál is.
A szobadíszítés mindinkább divatba jövő, már majdnem túlságos luxusa a majolika edényeknél nem állapodott meg, hanem elment az eredeti festményekhez is.
Még csak tíz év előtt nehéz lett volna elhitetni a középsorsú magyar emberrel, hogy a festett tehén többet ér, mint egy igazi tehén. Ma már benne van nyakig az emberiség a képkultuszban. Sőt maga a derék püspök: Iponyi Arnold sem ellenzi a vallási dogma elleni vétséget, hogy »faragott képeket ne imádj«. Inkább ő izgat legjobban az ellenkezőre.
Egész kis vagyont nyel el egy-egy kép. Haynald tízezer forintot fizetett Munkácsynak a saját arcképeért. Akik látták, azt mondják: »Szegény Haynald, de nagyon megváltozott, mióta holt hírét költötték!« Tisza Lajos gróf arcképét ötezer forinton rendelte meg Benczúrnál Szeged városa. Aztán az is csak térdkép lesz. (Legalább már egy lovat is festhetett volna alája ennyi pénzért - gondolják Szegeden.) Szapáry Gézát is Benczúr festette ugyanannyiért, de nem Fiume rendeletére. A Műtárlaton ott látható Andrássy Gyula is. Valaki, aki jól megnézte, nagyon hibáztatta a festőt, miért örökítette meg oly élethíven.
- Hogyan? Hisz ez csak érdem lehet!
- Igaz, de Andrássynál kivételt lehetne tenni, hadd maradna ő meg az utókor előtt komoly alaknak.
Hanem akármennyire terjed is a képszeretet, olyan arányokat öltve, hogy tíz év múlva már a falusi csűrök is Mesterházy freskóival lesznek díszítve, annyi esze mégis megmaradt a magyar mecénásoknak, hogy a legolcsóbb képekhez húz a szívök. Mindenik olyan képet akarna, akinek a festője még csak majd ezután lesz világhírű. Ezért aztán nagy kelete van a zsöngéknek.
Szegény Telepynek sokszor megfájul a feje, mikor az egyes »venni szándékozók«-kal konferál. Bosszankodik, de amellett mulat is.
- Mennyibe kerülhet egy olyan kép? - kérdezi Pulszky arcképe előtt tegnap egy sovány vézna emberke. - Szeretném magam én is levétetni.
- No, úgy öt-hatszáz forintba belejön.
- Nagy pénz! - mond az orrát megvakarva. - De hátha a vásznat én magam adnám hozzá? Mert vászonkereskedése van a sógoromnak a Király utcában.
Egy fiatal házaspár körülbelül szinte a Király utcából Spányi »Éji táj« című képét nézegette sokáig éldelegve, közelről-messziről, oldalt.
-Pompás ökrök, kedves állatok! - mondá a férj.
A képen ugyanis nehány jámbor poétikus ökör fehérlik ki az éj leeresztett fátyolán át.
- Mily hűséges, mily proporció! - felelte az asszonyka. - Szinte hallani lehet a kérődzésüket.
- Vegyük meg a képet, Geraldine... keressük fel Telepyt.
Telepyt nem nehéz megtalálni, festő társaival beszélgetve mindég ott sürög-forog e bájos festett világban, ahol egyszerre süt a nap és hold, egyszerre van tél és forró nyár, zöld lombok, hófedte házfedelek mosolyognak le a falakról.
Oh, ezek a képek minket laikusokat csak gyönyörködtetnek és elszórakoztatnak, de nekik magoknak megszólalnak. Ők látják szégyenkezni azokat, melyek nem részesülnek figyelemben; valami komor árnyék ül a legderültebb képen is. És látják azokat, amik kevélyen terpeszkednek ott a falon tündöklőn, dicsekedőn: »Mi rajtunk a király szeme is megakadt.«; »Minket megvettek.«; »Bennünket bámulnak«. A lenézett lángész keserű gúnyja, a felkapott üresség pöffeszkedő vigyorgása ömlik el láthatatlan formában egy-egy képen.
Ezek a képek nekik nem képek, hanem emberek: magok a művészek, akik kiálltak megmérkőzni. - Ezek az alakok a képekben csak az ő fegyverhordozóik, s ezek a zord mezők valóságos csatamezők.
De íme a házaspár már megtalálta Telepyt, és szerencsésen elfogta.
- Kérem, ezt a képet szeretnénk megvásárolni.
- Melyik képet?
- Az éji tájékot.
- Igen helyesen. Csinos kép!
- Remélem, nem lesz drága?!
- Biz az nem lesz olcsó... Spányinak már nagy neve van.
- Név? Mit tesz a név? Nevet mindenki választhat, aminő neki tetszik. Egyébiránt úgy százötven forintig szándékozom elmenni.
- Félek, akkor nem lesz öné a kép - mondja Telepy flegmával.
- Mit? Nem lesz enyém a kép? Miért nem? Kép, kép, én nem kötöm magamat hozzá. Hanem tudja, az ökrök miatt szeretném. Mert az apám ökrökkel kereskedett. Családi képnek szeretném. Tudja, kegyelet az apám iránt. Hanem mondhatom, hogy százötven forint nagy summa. Azt kevés ember teheti, hogy egy képért annyit kidobjon. Nos, én nem sajnálom, és szívesen áldozok a hazáért. De ami sok, az sok. Én értek hozzá. Hiszen csak a múltkor vettem egy Meissonier-féle képet. Igen, nekem otthon egy Meissonier-képem van.
- Egy Meissonier-képet vett ön? Akkor csodálom, mert Meissonier-féle képet nemigen lehet kapni ezer forinton alul.
- Az enyém négyszáz forint volt.
- Figyelmeztetem önt - vágott közbe Telepy gúnnyal -, hogy a Meissonier-képekről igen csinos másolatok szoktak készülni!
- Másolatok? Hogyan? Csak nem állítja ön - förmedt fel a fecsegő mecénás -, hogy az én képem egy kópia?
- Nem állítom, uram, mert nem láttam, de megeshetett.
- Az lehetetlen! - kiáltott fel hadonázva. - Az képtelenség. Én tudom. Biztos kézből vettem két évi jótállással, hogy valódi Meissonier-kép.
- No, ha két évi jótállása van - nevetett fel Telepy jóízűen -, akkor hagyjuk ezt a diskurzust két év utánra.
S ezzel ott hagyta az egykori ökörkereskedő fiát, aki a feleségével újra visszament az »Éji táj«-hoz, s amint epedő tekintettel újra meg újra nézegette, hol ócsárlólag, hol dicsérőleg kaffogott közbe: »Van benne sikk, van benne hangulat, Geraldine.« Majd megcsóválta vörös fejét, s ha idegen nézők közeledtek, felkiáltott: »de mily idea az, hogy éjjel fessen le valaki egy tájékot, amikor minden fekete«. Behunyta az egyik szemét, s úgy hunyorgatott rá ernyőt csinálva az aranygyűrűs kezével: »te, Geraldine, mit gondolsz, hátha még ígérnék rá öt forintot?«
Nem tudom, mit gondolt Geraldine, de mikor ma délután újra elnéztem a képtárba, az új mecénást a tegnapi pozitúrában találtam ott - lehet hogy még mindig az öt forint felett tűnődött.