Az én barátom D. P. (Bartók Lajos) igen szép cikket írt a »Pesti Hírlap«-ba a minap, a Parlaghy Vilma kisasszony képéről, amelyet a bizottság sehogy sem akart a kiállításon levő műcsarnokban kifüggeszteni.
A bizottság azt mondta, azért nem függeszti ki a képet »mert nem jó«.
A közönség más okot keresett. És hirtelen meg is találta, mert közel feküdt az ok: »Alkalmasint azért nem adtak helyet a képnek, mert Kossuth Lajost ábrázolja«.
Tehát két állítás fekszik egymással szemben. S a kettő közül a közönség állításának van több hitele.
Mert ha a bizottság csak a jó képeket függesztette volna ki, a csarnok három oldalfala üresen maradt volna.
A művésznő, aki azt hiszi, hogy igazságtalanság történt vele, kiállította a képet külön. A sajtó képviselői megnézték, írtak is róla, beszéltek a színezéséről, a hűségéről, szólottak a fölfogásról, a kivitelről, egyszóval beszéltek a világon mindenről, csak arról nem, hogy kinek van hát igaza: Parlaghy Vilma kisasszonynak-e vagy a bizottságnak?
Azért maradt-e le a kép, mert rossz, vagy azért, mert annak a szegény öregúrnak alakját ábrázolja?
Hiszen csak ez a kérdés; ezt akarja a közönség megtudni.
De csak erre nem akart senki felelni: amint ezt kérdezték, mindjárt »nem tudomra« görbült a szája mindenkinek.
Míg végre megadta a választ Trefort miniszter erre a kérdésre is, mégpedig tudtán kívül.
Az Akadémia díszülésén váratlanul megjelent Rudolf királyfi, Trefortnak, az elnöknek Lónyay fölött tartandó emlékbeszédét meghallgatni. Az emlékbeszéd már ekkor ki volt nyomtatva és ki volt osztva a közönség közt. Az újságírók ott morzsolgatták az ujjaik közt.
Az emlékbeszédben előfordult az abszolutizmus és előfordult Kossuth Lajos hatásának vázolása.
A miniszternek mindez eszébe jutott a Pulszky elnöki megnyitója alatt és szerette volna e pillanatban lefújni a papírokról azokat az illojális betűket.
- Mit tegyek? - gondolá szorongva. - Kihagyjam? No hagyjam? Ha kihagyom is, benne marad? Ej, mégis kihagyom.
És kihagyta.
Trefort miniszter kétségkívül egyik legkiválóbb emberünk, aki megérdemli a nemzet tiszteletét, de ezt az egyet, noha kicsiség az egész, rosszul, elhamarkodva cselekedte.
Ebből megtanultuk, hogy muk vogmuk.
Hogy még udvaroncoknak is ügyetlenek és tapintatlanok vagyunk.
Hiszen nem akarja azt senki, hogy mikor egy olyan magas személy van jelen, annak ott kellemetlen dolgokat mondjanak. Isten ments! Szeretjük mindnyájan a trónörököst s büszkék vagyunk felénk hajló szívére.
A lojalitást helyeseljük, de az önérzettel, bizalommal és őszinteséggel párosult lojalitást.
Mert mi lehet kellemetlenebb a trónörökösre nézve, mint az efféle dolog, ha megtudja.
- Úgy? Hát mást beszéltek volna az urak, ha én ott nem lettem volna?
És mi lehet rá nézve a legnagyobb bók, ha nem az, hogy utógondolat nélkül úgy szólunk szabadon, nyíltan mindenről, mintha abban a hitben volnánk, hogy neki is az a meggyőződése.
Én különben abban a hitben is vagyok.
De egyszersmind abban a hitben is vagyok, hogy tudom már, miért nem tud Parlaghy Vilma festeni.
A hű, vitéz székelyek sohasem részesültek eddig egyébben, mint hogy néha kaptak egy-egy dicsőítő verset a poétáktól. (»Hej, csak nem fajult el még a székely vér - Minden kis csöppje drága gyöngyöt ér« stb.)
A többi megyék, akik sem nem vitézek, sem nem hűk, kaptak mindenfélét a kormányoktól, vasutat, iskolákat, koncessziókat. Az igaz, hogy verset nem kaptak. De nem is kívánkoznak utána.
A kormányok mindig azt a politikát követték:
- Mit becézgessük mi a székelyeket, azok úgyis a mieink? Azok éhen, szomjan is magyarok maradnak. Hanem a többit édesgessük, akik elhúznak tőlünk.
S édesgették is, s mert édesgették: erősítették.
A székelység egészen a maga erejére volt hagyva. »Oh, azok megélnek a jég hátán is« - mondá egyszer róluk egy nagy befolyású államférfiú, mikor az érdekeik szóba jöttek.
(Csakhogy még a jég is elolvad az ember lába alól, excellenciás uram!)
A jó székelyek is úgy viselkedének ezenközben, mint a szelíd, türelmes gyermekek otthon.
- Csak hadd egyenek előbb a távoli atyafiak, azoké az elsőség, mi majd megelégszünk a legutoljára a maradékkal is.
De bizony nem jutott őkelméiknek a maradékból sem.
Elszedték azt is a lakáj népnek.
A székelyekről egészen megfeledkeztek.
Sok jót csináltak a kormányok (az igaz, hogy sok rosszat is), de a jóból sohasem jutott Háromszéknek semmi: az a legelhagyottabb megye.
(Három szék ugyan, de soha egyetlen terített asztalt sem állítottak a három székhez.)
Ott áll a legkritikusabb helyen, egészen a saját erejére hagyatva. Nagy erőt kellett kifejtenie, hogy nemcsak nem veszett el (bizony nem rajtunk múlt), hanem hogy úgyszólván az ország első rangú megyéjévé küzdje föl magát, s Sepsiszentgyörgyöt, a fővárosát olyan kulturális fészekké emelje, mellyel nemigen vetekedhetnek a leggazdagabb alföldi magyar városok sem, akikre úgyszólván erőszakosan csurgatják az áldást.
A magyarországi virágzó városoknak sok protektoruk van: a kormányok, kik kegyeikben fürösztik, a föld, mely dúsan fizeti munkájukat, a vasutak, mik a forgalmat emelik s a folyamok, mik vagyonosodásukat elősegítik.
Háromszéknek mindebből nincs semmije.
Hanem az igaz, hogy ott vannak a székelyek kezei: s amilyen hatalmasan illett azokba egykor a kard és buzogány, éppoly jól kezelik ma a fűrészt, a kalapácsot, az árt és a varrótűt.
Beksics Gusztáv sepsiszentgyörgyi képviselő (aki a hazai sajtóban elsőnek fejtett ki erős agitációt fényes tollával a székelyek mellett) addig-addig bizgatta őket, hogy azok csakugyan észrevették, »nini miértünk csakugyan nem tett meg az állam semmit«. Annyira meg voltak már szokva, hogy ők mostoha gyermekei a hazának, eszökbe sem jutott volna maguktól olyasvalamire kívánkozni, amire nekik maguknak nem telik.
S most is midőn (talán először) lépnek ki valami kívánsággal - szépen, nemesen jellemzi őket - oskolát kérnek magoknak.
Császár Bálint, a derék sepsiszentgyörgyi polgármester tette meg az indítványt a közelebbi megyegyűlésen, egy alapos és terjedelmes indokolással.
Háromszék megyének (noha 125 ezer lakosa van) egyetlen felső iskolája sincs. Ha valaki taníttatni akarja, kénytelen Kolozsvárra vagy Nagyenyedre küldeni a fiát. Főiskolája majd minden megyének van, van Csík megyének, a Háromszéknél jóval kisebb Udvarhely megyében két főiskola áll, még Brassó is most kapott főiskolát - de Háromszék megyét mintha szándékosan ugranák át.
Bizonyosan így elmélkednek: »Hiszen minek Háromszék megyének az iskola? Ha anélkül is a legértelmesebb!«
Sőt nemcsak hogy semmit sem kapnak a hű székelyek, hanem még azt is elveszik, amijök van. A király 1869-ben a székely katonasági épületeket visszaadta a megyének, mégpedig egyenesen kulturális célokra.
A magyar kormányok atyafiságosan belehurcolkodának különböző hivatalaikkal s a házbérről elfeledkeztek. (Ami nem is csoda, hiszen a minisztereinknek van az országban a legrosszabb memóriája.)
De minek is fizetnénk a székelyeknek - gondolják. Hiszen a székelyeket a szegénységök tette naggyá! Szépen fejezte ezt ki Császár Bálint: »És csakis ennek a fajnak ösztönszerű ragaszkodása az ősi birtokhoz, csakis a székely faj szívós kitartása mentette meg Háromszék megyét az elpusztulástól. Így lett a székely nép tűzhelye mellett háziiparos nép, künn a gazdaságban mintagazda: rá volt szorítva, hogy önmagának kikeresse a létfenntartáshoz szükséges eszközöket. Amit tehát a székelységnél faji jellegnek, ösztönszerű vonásnak ismernek távolról, azt a hangyaszorgalmat, azt az autodidaktikus leleményességet a kéziipar művészet terén, azt a megfoghatatlan csodálatos mesterséget, hogy 4 - 5 holdnyi földből egy 10 -12 tagból álló család tartja fenn magát tisztességgel; mindezt csak a kényszerűség iskolájában tanultuk mi. Nem születtek ezek velünk; rá vagyunk utalva, hogy elszokjunk apáinktól, ha meg akarunk élni.
Csakhogy ez a küzdelem a lábunk alatt álló föld ellen nem tarthat már sokáig. Kimerül vagy a föld, vagy az ember, mindkét esetben előttünk áll a szomorú vég.«
E szép sorok, melyek erőteljesen és a maga valóságában vázolják a helyzetet, mély részvétet ébreszthetnek mindenütt a székelyek iránt, kik harcolnak a földdel is, mely alattuk van, s szinte erőszakkal veszik ki belőle a táplálékot, s harcolnak körös-körül a szomszédokkal az oláh és szász áramlatokkal. S ebben a küzdelemben még csak nem is panaszkodnak; nem mondják: »mi már nem akarunk küzdeni többé, elfáradtunk«, hanem azt mondják: »adjatok nekünk még egy ágyút, egy oskolát«.
Császár Bálint indítványa úgy szeretné a főreáliskolát, hogy a mostani sepsiszentgyörgyi polgári fiúiskola négy alsó osztálya fölé a reáliskola 5-ik osztálya már a jövő iskolai év elején megnyílnék.
Kimutatta rá az alapot is, a megye nevére kebelezett volt katonai épületeket. Vagy fizessen tőlük a kormány bért, az untig elegendő a tervbe vett iskola fenntartására, vagy pedig az iskola költségeit viselje.
A »Székely Nemzet«, e nagy tekintélyű székely lap, meleg pártoló szavakkal kíséri Császár indítványát, melyet a legközelebbi megyegyűlésen fognak tárgyalni, s kétségkívül elfogadni, illetőleg ily irányban intézni kérvényt Treforthoz.
S Trefortnak csak szólni kell.
Nem Trefort volna akkor Trefort, ha a székelyek jogos kívánságát megtagadná.
A magyar társadalomnak apródonként egy új osztálya támadt: a volt miniszterek.
Ez a legkétségbeejtőbb klasszis. Emberek, akik már mindent elértek, amit elérhettek. (Kivált az ezutáni exminiszterek, mert ezek már a penziót is elérik.) Nagyságok, akiket már nem ösztökél és nem ingerel semmi, akik följebb nem mehetnek, csak lejjebb. Mert kivált nálunk bízvást fel lehetne írni a miniszterek dolgozó termeire: »Ti, akik innen kiléptek, mondjatok le minden reményről.«
A miniszterség bizonyára nehéz pozíció, de az exminiszterség még nehezebb. Ritka lelkierő és polgári erények kellenek ahhoz, hogy törhetetlen munkakedvvel töltsön be kis pozíciókat az, aki valamikor nagy pozícióban állt.
Az exminiszterek folyton szaporodnak s ez új társadalomnak majd minden új polgára igazolja fentebbi állításomat. A kimaradt excellenciák abba a nézetbe süppednek bele, hogy már őnekik semmi teendőjük a világon (vagy derogál nekik talán kisebb ponton a munka) s átunatkozzák hátralevő életüket, vagy pedig terveket szőnek, nyíltan és homályban, az elhagyott hatalom visszaszerzésére.
Így van ez talán mindenütt a világon, de még inkább így van nálunk - ahol nem a munka, hanem az állás minőségére kevélyek az emberek.
S az exminiszterség keserű talán mindenütt, de szintén sehol sem annyira, mint itt, ahol az államférfiak többnyire lejárják magukat a miniszterségben s nem reparálódnak meg a közvélemény által. A miniszteri paloták portásai igazán azt mondhatják erre a külső világra, hogy olyan az az eltávozott miniszternek, mint a pokol, ahova sokan eljutnak, de soha még egyik sem tért vissza.
S honnan van az, hogy vissza nem térnek többé? Mert nem dolgoznak többé. A munka mindent megújít, még az exminisztereket is. Lekopik róluk a penész, s új zománcot, fényt nyernek általa.
Valamennyi volt miniszter közül ritkaságképpen vált ki Tisza gróf s lett az ország egyik leghasznosabb polgára. Körülbelül tizenegy év előtt hagyta ott a közlekedésügyi miniszterséget s azóta bizonyosan dolgozott annyit, mint két miniszter, huszonkét esztendő alatt.
Ő bezzeg nem vesztette el munkakedvét, nem játszta az elfáradt nagyurat, aki fényes pályáját befutotta s a tekintély nimbuszával övezett fejjel nézi a világ folyását fumigálva.
Ahol valami munkát talált, odaállt. Nem ahhoz a munkához, amelyik könnyebb vagy amelyik csillogóbb, hanem ahhoz, amelyik közelebb esett. Egyet sem kicsinylett. Az egyik nap szobrot tervezett valamely elhalt írónak és segített előteremteni rá a szerény költséget. Másnap már a delegációban elnökölt s éppen olyan jól, lelkiismeretesen végezte az előbbenit, mint az utóbbit. Tisza gróf még egy képet is olyan figyelemmel, gonddal tervez ki, mintha sohasem járt volna az esze nagyobb dolgokon.
Fölépítette Szeged városát, helyreállította pénzügyeit, csinált töltéseket, harcolt, diplomatizált Szeged érdekében a világ nyolc tája felé s még arra is ráért eközben, hogy Szirákynak, a szegedi bicskásnak kirajzolja saját kezűleg, milyen alakú bicskákat csináljon ezentúl: hogy nemesítse vele az ízlést. S éppenúgy tudott örülni annak, hogy már ezentúl szebb alakú bicskák lesznek Szegeden, mintha egy-egy palota támadt a földből, vagy ha szerencsésen keresztülvihetett a képviselőházban valamely fontos dolgot.
Nem ok nélkül adjuk e soroknak azt a címet, hogy a százkezű ember. Mert egészen úgy veszi ki magát, mintha száz keze lenne. Mikor Szegeden lakott is, a pestieknek mindig úgy látszott, mintha itt laknék. Hiszen a helyes percben mikor szólnia kellett, mindig ott volt a helyén a Házban. Vagy ha jelen kellett lennie valamely értekezleten, ki tudja, hogy és honnan, de mindig ott volt - mintha csak a mellékszobából lépne ki.
Egyetlen egyszer történt, hogy nem volt itt. Munkácsy azt sürgönyözte egy nyáron, hogy jön. Éppen holt szezon volt hát nagy zavarba jött az itteni maradék társadalom, és azt sürgönyözték neki vissza, hogy halassza el, jöjjön később, majd ha Tisza Lajos itthon lesz, mert addig itt nem lehet semmi nagyobb dolgot csinálni.
Szeged is csak úgy van vele: amióta nem lakik is ott, csak olyan nekik, mintha ott lenne. A száz keze közül örökké ott mozgat, igazgat vagy negyven. Ha Vakkantó Mihály uramnak a kerítése bedől, még az is szomorúságot okoz Tiszának, s eltöpreng rajta innen, hogy miképp kellene neki azt a kerítést újból megcsinálni - szebbnek.
Az ilyen főúr aztán, akinek annyi gondja van és szereti a gondot, igazán megérdemli a főgondnokságot.
De iszen okos emberek a kálvinisták, jól ki tudták ők választani, hogy kit tegyenek a torony tetejébe.
Az új főgondnok (ki ma foglalta el ünnepélyes beszéddel díszes állását) már elöljáróban is megpendítette azon eszméket, melyekkel a protestáns egyházat szaturálni kell, hogy az legyen, ami századok előtt, a szabad gondolkodás melegágya.
A protestáns vallás hajdan falat emelt, az igaz - de maga mögött. Hogy a maradiakra vissza ne tekintgethessenek a haladók.
Most egy idő óta támadnak vezérek, akik a sereget arccal visszafelé fordítják s akkor természetesen elül áll a fal, s nem lehet tovább haladni miatta.
Tisza gróf már épített falakat. Ha tudott építeni, hát bizonyosan tudni fogja azt is, hogy kell bizonyos falakat elbontani.
Nem lesz már ebben az országban maholnap semmi; még szegénység sem.
Vagy hogy olyan szegénység leszen, hogy már a végrehajtók sem élnek meg.
Mert eddig olyan szegénység volt, hogy csakis a végrehajtók éltek boldogul.
Ők, akiket a szegénység emlői táplálnak, feljajdulnak a szegénység miatt, hogy az megöli őket.
Mennyi ellentmondás e nehány sorban.
S mégis úgy van.
Temesvárott a bírósági végrehajtók értekezletet tartottak és egy felhívást bocsátottak közre az ország valamennyi végrehajtójához, a »szeretve tisztelt« kartársaikhoz (no, ezek ugyan jól megválasztották a »szeretve tisztelt« jelzőt), hogy tömörüljenek együvé, alkossanak országos egyesületet, s alapszabályokat, ahol a támforrások és azok minősége megjelöltessék.
Minthogy a szentírás azt rendeli, hogy szeressük még ellenségeinket is, egész szeretettel fogunk csevegni a végrehajtók magasröptű törekvéseiről.
Hiszen végre is igaz, hogy ők szedik ki alólunk a vánkost és derékaljat - de én istenem, nem maguknak szedik azt el.
Ne haragudjunk rájok, uraim, akik arra a hivatásra lépnek, hogy kellemetlenek legyenek.
Dumas, az idősebb, egy maliciózus élcelő volt. De hogy magyar érzésű ember volt, tagadhatatlan. Mikor húsz frankot kértek tőle egy szegénységben elhalt végrehajtó temetésére, még egyszer annyit vett ki a zsebéből:
- Itt van negyven frank: temessenek el mindjárt két végrehajtót.
Dumas-nak rossz szája volt, mert megvágta a szeretve tisztelt kasztot, de jó volt a szíve, mert negyven frankot adott húsz helyett.
Én megfordítva szándékozom cselekedni, nem adok nekik negyven frankot, de adok egy jó tanácsot, mert egy tekintetben igazuk van a végrehajtó uraknak, s ez az, hogy a bíróságok kényének és szeszélyeinek nagyon ki vannak téve. Az egyes bírák tetszés szerint osztják ki a jövedelmező ügydarabokat köztük, egyik sokat kap, a másik alig valamit. A jövedelmezőbb ügyeket pedig maguknak osztják ki a bírák.
De ezen csak a miniszter Pauler segíthetne, ha valami rendelettel szabályozná a köztük való munkakiosztást. Csakhogy ez elérhetetlen, mert ott kellene kezdeni, hogy Paulert szabályozza valaki.
Ami azonban az ő famózus ideájukat illeti, országos egyletet alakítani, s országos kongresszusokat tartani, az meglehetős komikus, s hasonlít a korcsmárosok múlt heti mozgalmához.
Mert tessék, kérem alássan, elképzelni kétezer végrehajtót egy rakáson, akik arról tanácskoznak, hogy miképp javítsák meg sorsukat, mikor az ő sorsuk csak úgy javul, ha a többi élő emberé romlik.
Kétezer végrehajtó. Milyen arcok lehetnek azok között! Kétezer ember, aki a szegénység könnyeiből főzi levesét. Akiknek az emberi nyomor a domíniuma.
S akik nincsenek megelégedve az eddigi birtokukkal, akvirálni akarnak.
Már magában véve is a kongresszusok szerencsétlen mániává kezdenek elfajulni. Mindenki tart már kongresszusokat. A jogászok, az orvosok, a patikáriusok, a kéményseprők, tűzoltók, sőt újabban a vidéki szerkesztők is. Már csak az egy Kozarek van, aki boldogtalan, hogy ő nem gyűjtheti össze szeretve tisztelt kollegáit, mert egyedül lévén az országban, nem alkothat egyesületet a szakma tökéletesbedésének érdekében.
Ezért hát lehetetlen volt meg nem ereszteni ezt a kis szatírát ama felhívásra, melyet a bobdai Gyertyánffy Béla végrehajtó elnöklete alatt megtartott értekezlet bocsátott ki Temesvárott.
Hiszen tulajdonképpen van valami igazuk, mert mindenki aggódik a saját sorsán, s kötelessége azt kedvezőbbé tenni - de mégis olyan formája van a dolognak, mintha a doktorok mintegy a közegészségügyi tanács ellensúlyozására szervezkednének, mert kevesen vannak a betegek.
Azért hát én csak azt tanácsolom a szeretve tisztelt uraknak, hogy ugyan ne izéljenek...
Mire való az, ilyen rossz tréfákat csinálni!
Ha a végrehajtottak nyugton vannak, hogy mernek akkor panaszkodni a végrehajtók?
- Te Zsiga - szólítja meg egy nap Deák Ferenc a »Pesti Napló« szerkesztőjét, Kemény Zsigmondot a klubban -, te már megint tapintatlanságot csináltál.
- Én? Az lehetetlen!
- Miért lenne lehetetlen?
- Azért, mert már régóta nem csináltam semmit.
- Hiába szabadkozol. Poros a kabátod, Zsiga!
- De hát mitől és hol?
- Tudom is én már a napot, most nemrégen volt benne a »Pesti Napló«-ban.
- Mi?
- Az, hogy a római pápának nincs joga a rendeleteit kihirdetni, és a püspököket megerősíteni Magyarországon királyi engedély, a jus placeti nélkül.
- Hát iszen nincs is.
- És hogy a mai klérus nem áll feladatának magaslatán, nem áldoz nagy jövedelmeiből eleget a közcélokra, nem akar lépést tartani a nemzet fejlődésével, s a többi.
- Hát nem igaz?
- Jó, jó, hiszen meglehet, ámbár én nem azt tartom, de ha úgy van is, minek az effélékről cikkezni, s ezáltal elidegeníteni tőlünk a katolikus klérust. Nem, nem Zsiga, komolyan mondom, az ilyen cikkeket nem volna szabad fölvenni a »Pesti Napló«-ba.
- De kérlek alázatosan...
- Hiába mentegeted magadat. Tudom, azt akarod mondani, hogy te kálvinista vagy, neked mindegy. De hisz éppen ez a csúnyaság! Akárki intézhetne ilyen támadást a papság ellen, csak éppen te nem.
- De kérlek alázatosan - szabadkozott Kemény -, hiszen te magad mondtad, hogy a sajtótörvénynek csak egy paragrafusból kellene állania: »Nem igazat írni nem szabad«. Tehát csak az a kérdés, hogy igaz-e vagy nem?
- Mit? Te igaznak tartod azt a papokról, Zsiga?
- Szórul szóra - mondá Kemény Zsigmond nagy nyugalommal, határozottan.
Deák elmosolyodott.
- No, ha igaznak tartod, akkor mért nem írod hát meg a »Napló«-ban?
Erre aztán elnevette magát az aluszékony báró is, hogy ilyen ravaszkodással sütötte ki Deák, hogy nem olvassa a saját lapját.
Tisza Kálmán már a múlt hónap elején látott hozzá legnagyobbszerű alkotásához. Harminc pairt teremteni végre is nem gyerekmunka!
Megvette a Trattner-Károlyi-féle nemzeti kalendáriumot öt hatosért. Abban vagy benne van valaki, vagy nincs benne. Az, aki még abban sincs benne, nem érdemli meg, hogy egyáltalán legyen.
Ez a segítségül hívása a kalendáriumnak nem egészen új ötlet. Ezt a derék Széll Kálmán találta ki. (Apropó, illő, hogy ezért az érdemeért őt is bevegyem a lajstromba - gondolta Tisza.)
Széll Kálmán ugyanis in illo tempore, mikor a katasztereket kellett kineveznie, minden nap délelőtt fölkérette az irodából a hivatalos »Budapesti Közlöny«-t, s kijegyezte belőle a kinevezendők lajstromába a dzsentri-alpereseket... s ezen fölséges kulcs szerint szülemlett meg a lehető legtapintatosabb kinevezés.
Mert hiába, mindenben a metódus, a rendszer határoz. Ha az el van találva, minden sikerül.
Tisza is rendszer felett tünődött.
»Két zsidót okvetlen be kell neveznem, mert csak egyet ígértem.«
(Erre nézve talán legjobb lenne nekem is felhozatni a »Budapesti Közlöny«-t, és a felperesek közül választani.) »Azután ki kell neveznem két ünnepelt embert - mert harmincat ígértem.«
Hát az egyik hadd legyen ezekből Hunfalvy János, a másik Jókai Mór, ámbár a képviselőimtől nem válok meg szívesen.
Továbbá ki kell neveznem egy ellenzékit is. (Jó lesz az öreg Somssich.) Ezt azért kell, hogy legyen valami meglepő is a lajstromban.
Isten neki beszúrom ide az egykori öregemet, ne mondják, hogy olyan rossz emlékező tehetségem van, mint a Szapáryé (s felírta Ghyczy Kálmánt).
Csemegit szívesen kinevezném, ha tudnám, hogy nem sokáig él. Így azonban kinevezem helyette Kochmeister Frigyest, ha megígéri, hogy nem jár az ülésekre.
Tolnay Lajosnak szinte bent volna a helye. De őt azért vagyok kénytelen kihagyni, hogy legyen valami hiány is a lajstromban, ami fölött megbotránkozhassék a publikum. Mert a publikum szeret megbotránkozni. (Mindig adni kell rá neki egy kis okot, ami mellett ne lássa meg a nagy okot.)
Ezek a Tisza jegyzetei, amiket a kalendárium széleire felírt históriai nevezetességű ceruzájával.
Hogy odavetett gondolataihoz hű maradt, mutatja az őfelségéhez felterjesztett lajstrom, melynek alakjai még a születésük előtt kiszivárognak s a sajtóban lengnek, suttognak, mint bolygó árnyak. (Rosszul pecsételik be ezeket az őfelségéhez menesztett leveleket.)
Harminc sziluett, harminc rezes kard harminc kalpag és mente ködalakban, de az arcok bizonytalanok még, és föl nem ismerhetők csak nagyjában. Nini, ez Lukács Antal!... de bizony Gebhardt. Ah, nem is hasonlít rá! (A végén pedig kisülhet, hogy Móricz Pál.)
Az óhajtásból sejtés lesz, a sejtésből kombináció, a kombinációból »biztos forrásból halljuk«.
Azért hát ne tessék hinni, mert semmi sem egészen igaz még eddig, csak az említett naptári széljegyzetek.
Sőt azoknak a tartalma sem valósult meg egészen, mert mint »biztos forrásból halljuk«, Tisza felszólította ugyan Jókait, vállalja el a főrendi tagságot, de az kereken magtagadta.
- Hát igazán nem vállalod el?
- Semmi esetre sem. Már ebbe a fűbe nem harapok.
- Megharagítsz vele, ha nem vállalod.
- Sajnálom, kegyelmes uram.
- Megbosszulom magamat rajtad - mondá a miniszterelnök. - Majd meglátod. Olyat teszek veled, amit még a maradékaid is megsajnálnak.
- Ugyan mit teszel velem olyat? - kérdi Jókai kedélyesen.
- No, hát nézz ide!...
Tisza kivette zsebéből a kész lajstromot, ahol legfelül a legelsőnek a Jókai neve állt, végighúzta a ceruzáját, s egy hirtelen kanyarítással odajegyezte: Gyulai Pált.
- Látod, látod - szólt aztán Tisza enyelgő szomorúsággal -, most már majd a mágnások is megtudják tőle, hogy te rossz regényeket írsz.
- Nekem az is haladás; mert eddig úgy látszik azt sem tudták, hogy írok.
Lapunk egy barátja kezemhez juttatta »ama szomorú halotti beszédet, mely boldogult emlékű és nagy virtusokkal tündöklő tiszteletes Tudós Tekintetes Nemes Nemzetes és Vitézlő Hatvani István uramnak, a debreceni reformátusok nemes kollegiumának ritka tudományú és fáradhatatlan professzorának halhatlan emlékezetére íratott 1786-ban, midőn az úr a hív és vitéz szolgát bevivé a lelkek országába«.
Írta pedig ezt a halotti beszédet, amint az ócska lapon föl van jegyezve, Naszályi János uram, a poetáknak publikus Praeceptora Debrecenben.
Tekintve, hogy a hosszú versezet (több mint négyszáz sor) még a múlt század végén íratott, s hihetőleg nagytiszteletű Hatvani uram temetésén lett elszavalva (mert családjától, rokonaitól és patrónusaitól külön-külön búcsúztatja el a halottat), minélfogva nem sok ideje volt az összekomponálásra - bámulnunk kell a Naszályi uram költői talentumát, mely könnyedségben, s néhol-néhol lendületes szárnyalásában is messze fölülmúlja az akkori kor verselőit. Mert a nagy debreceni versifikátor, Csokonai Vitéz Mihály még akkor nem volt meg.
Hatvani boszorkánymesterségéről semmi említés sincs e helyen, még célzás sem, amiből nyilván látszik, hogy a híres »Hatvani-mondakör« csak későbbi időkben keletkezett.
A költeménynek csupán egyetlen helye van, amiből mintegy gyanítani lehet, hogy mi lehetett a későbbi mondakör alapja:
Volt a Fizikában Kepler Leibnitz Newton
Kikkel az egeken járt csak nem egy uton
Sőt e naptól számos planeta világot
Kölcsönzött mellyel feljebb-feljebb hágott.
Orvosi kezéről sok beteg szólhatna
S gyógyulása felől tudományt adhatna;
Szólhatná sok szegény, nemes, gróf és báró
Ki már a halálnak völgyében volt járó
Kiket mintegy újra a világra hozott stb.
A halotti beszédben el van röviden mondva a Hatvani élete is.
Született Kishont vármegyében (most már ez is a Pesty Frigyesé) Rimaszombatban, az idők folyásának
Ezerhétszáz tizennyolcadik mentében
Mikor a nap szinte ment a nyíl jegyében
Atyja Hatvani Gergely »Kishont vármegyének egy érdemes tagja - Volt, még ki nem vágta a halál haragja«. Édesanyja Mester Judit. Tizennyolc éves koráig Rimaszombatban nevelődött, onnan a losonci felsőbb iskolába vitték, hol a híres Kármán András volt professzora. Ezen idő alatt a Nógrád megyei viceispán, Gyürky István uram gyermekeit oktatta szép sikerrel.
Öt esztendeig volt a kis István Losoncon, s már itt kitűnt kutató elméje által, midőn innen átment a debreceni kollégiumba, legkiválóbb volt összes tanulótársai között. Domokos Márton mecenáskodik fölötte, s mindennemű protekciókat megszervezvén számára, 1747-ben a külföldi egyetemre indult Helvéciában, olyan nagy híre volt, hogy annak a szele Debrecenbe is megérkezik vala.
Nosza a debreceniek (bizony kegyelmetek is különb város voltak valamikor!) rögtön megszerkesztették a meghívó levelet, hogy jöjjön Debrecenbe, kollegiumi igazgatónak. De a fiatal Hatvani azt felelte e rendkívüli kitüntetésre:
- Keveset szedtem még én a zsákba arra nézvést, hogy azt immár bekössem. Még én előbb tanulni akarok.
S el is ment Belgiumba, hol Müssenbrok és Bernul vezették be a fizikai tudományokba - amikből később csodatételei származtak. Itt nevelték ki »ördögnek«.
Végre 1739-ben hazajött Debrecenbe, s 37 esztendeig vezette a kollegiumot. Fontos szerepet játszott a megyénél is, s kivált vallási kérdésekben országos tekintélyre tett szert, s kétszer is őt küldték Bécsbe hitfelei közbenjáróul a királyhoz.
Nejétől, Csatáry Máriától két leánya és négy fia született, de halálakor ezekből csak négy gyermek élt, Mária, Júlianna és két fia; a fiúk közül, Pál királyi táblai tisztviselőtől így búcsúzik:
Felséges uradhoz tartsd meg hűségedet
Aki szép tisztségre fölemelt tégedet.
A kisebbik fia, István, nem volt otthon a temetés alkalmával. Leányai közül Máriát a szováti tiszteletes úrnál Paksy Andrásnál találjuk férjnél, Juliannát pedig Milesz József debreceni professzor vette el. Öccse, Hatvani Mihály is túlélte még.
Érdekes a versezetben működése felsorolásánál, hogy miként dicséri meg »Magyar Agenda« című könyvecskéjét, melyben le van írva az úr vacsorája:
Még pedig oly szépen és együgyűképpen
Hogy azt a gyermek is megértheti szépen.
(Deiszen Naszályi János uram nem volt bolond ember, már ő akkor is belátta, ami még most is pium desiderium, de legalább már általános törekvés, hogy egyszerű nyelven kell írni, s hogy ez az »együgyűképpen való« írás a tökély.)
...Íme, ez a Hatvani István uram élete, úgy ahogy volt!
Ezt nem igen ismeri a publikum.
De ismeri azt - amelyik nem úgy volt. Ismeri a csodálatos, ördöngős regéket, ismeri a sírok felbontóját, a szellemek és kísértetek parancsolóját, az ördögnek cimboráját, és a híres »Mágyika« birtokosát, aki akkor csinált árvizet, amikor neki tetszett, megcsapolta az asztallábat, s abból tokaji bor csurgott a kannákba, megszánkáztatta a vendégeit, s reggel mindenkinek meg volt kopva hátul a ruhája, amin a hóban csúszott.
Az igazi ember az istennek élt.
A költött ember az ördögnek.
Az ördög embere - túlélte az istenét.
Hatvani 1786-ban halt meg Szent-András havának 18-ik napján, éppen abban az órában, amikor született. (Délelőtt tíz órakor.)
A két vijódó galambot a háztetőn, mikor haldoklott, csak sok esztendő múlva képzelte oda a debreceni ősfantázia.
De Naszályi uram, noha még akkor nem tudhatta, hogy mi módon fog nagy kollégája átgyúródni a halál után kiérezte halhatatlanságát, midőn ezt énekli az egyszerű professzor koporsója fölött:
És bátor már meghalt, fog élni hírében
Míg jár a fényes nap tizenkét jegyében.
Van nekem egy akadémiai tag ismerősöm, akivel én együtt szoktam vacsorálni. Tudvalevő dolog, hogy az együttes vacsoráktól az ember maga is tudóssá lesz. Úgy történt velem is. Egy idő óta elkezdte beszélni a kompánia, hogy jövőre már engem is beajánl az Akadémiába. Csak abban nem tudtunk megállapodni, melyik tudományszakba? Mindegy, akármelyikbe. Ahol könnyebben keresztül lehet menni!
A főember a kompániában a fent említett régi ismerősöm, Kaparczy János, nagykőrösi születés és rendes tag. Különben univerzális tudós hírében áll. A kocsmából rendesen hazakísérem minden este a kapuig. (Köztünk, tudományos férfiak közt ez jelképezi a legőszintébb bámulatot.) Engem is így fognak kísérni, ha megöregszem, s rendes tag leszek.
Az öregúr egy este megbiztatott, hogy isten neki, jövőre csakugyan ajánlni fog, ha akarom.
- Hát iszen nem lenne rossz - szóltam szerényen elpirulva.
- De még egy próbán keresztül kell mennie, mielőtt megígérem.
Még egy próbán? Miféle próbán? Nem írtam-e nagy történelmi könyvet Tokody Mátyásról, a híres kuruc hadnagyról? (Mit tudja azt a publikum, hogy a nagyanyám padlásán találtam meg a saját életrajzát ócska pergamenen?)
Hát a kecsketej gyógyító erejéről szóló nagy művem? (Szegény megboldogult nagybátyám szerezte valahonnan svékus nyelven az eredetit, s ő is fordította le - de hát ki az ördög jár a svékusok közt, hogy rájöjjön.)
Azt mondtam Kaparczy úrnak, hogy tessék, minden próbának kiállok.
- Jól van. Egyszer majd eljövök önért. Kiismertem, hogy ön derék és tisztességes ember, akit pillanatokig elbódíthat az uralkodó áramlat, a dicsvágy, de alapjában szerény és kapacitábilis.
Nem értettem szavait, s azóta is sokat töprengtem rajta, milyen próbát akar, míg végre tegnap reggel beállít hozzám egy konfortáblin, és azt mondja:
- Készüljön, viszem.
- Hova?
- Majd megtudja.
A Sugár úton végigrobogott a kocsi, míg végre megálltunk a 77-ik számnál.
Az öregúr kézen fogott, és vitt fölfelé a lépcsőn az emeletre, ahol egy kinyitott szárnyas ajtón át, úgyszólván betolt egy nagy terembe.
Szétnéztem, és nem bírtam hirtelen elgondolni, hol vagyunk.
A terem jobb sarkán urak és úrhölgyek ültek egymás mellett nádszékeken, komoly figyelemmel, a túlsó oldalon apró leánykák nagy csoportja nézett emezekkel farkasszemet.
A kis jószágok is ültek. Arcaikon szelídség ült a mosoly mellett, csak ragyogó szemeikben égett valami kevés elfojtott pajkosság. Hajuk koszorúba volt fonva fejük körül. Kurta kartonszoknyácskáik meg-megsuhogtak, ha némi mozgás támadt köztük.
Pedig támadt, mert a terem közepén egy asztalnál, ott ült fürkésző, de jóságos arccal egy éltesebb hölgy, s annak a háta mögött egész sor szigorú női homlok tulajdonosa.
Különös beosztás volt ez!
A jobboldalon csupa megelégedés érzete fogott el mindenkit. Némelyik öregasszony kivette a zsebkendőjét, és a könnyeit törülgette, s a letörült könnyek háta mögött a boldogság mosolya maradt; - a baloldalon némi félénkség és izgatott várakozás tükröződött a kedves kicsikék arcán, míg a középen tettetett elégedetlenség és akadékoskodás ütötte fel uralmát.
Az asztal mellett ülő hölgy rendre szólítgatta a kisleányokat, és kérdéseket intézett hozzájok: »Hangosabban beszélj, fiacskám« - mondá az egyiknek, mire annak a kis vékony hangja még ezzel is fátyolozottabb lett. »Most már te felelj, Emmácska, hadd lássuk, mit tudsz!«
»Gyere ki a katedrához, Rozika, és írd fel a kis cica történetét.«
Róza kijött, és felírta szép gömbölyű betűkkel.
»Egyszer egy kis cica sétálni sietet.«
(Ej, ej, kis lányocskám nem sietett az a cica annyira, mint te, hogy sietségében egy »t« betűt elfelejtett volna.) Mindjárt az első percre láttam, hogy engem itt leányok vizsgájára hozott el az öreg akadémikus.
Igen, igen. Ni, ott függ a falon Trefort is. De megváltozott szegény, amióta utoljára láttam.
Szemben pedig őfelsége a király, a Szent István palástjában, és a királyné magyar ruhásan. Istenem, beh szép így!
Minden mutatja, hogy ez állami intézet. Persze, persze. Az, aki az asztalnál ül, akkor nem lehet más, mint Zirzen Janka, akiről már annyi szépet olvastam az újságokban. Meg is látszik arcán, modorán, hogy ő az, csak a kisleányok szeretett »Janka néni«-je nézhet így ki. A háta mögött ülő hölgyek pedig kik lehetnek mások, mint az ő hű szárnysegédei, Hoffman kisasszony, Kondor kisasszony, stb.
Most már világos az egész kép. A jobb oldalon a szülők ülnek. S itt nyílik alkalom a legérdekesebb tanulmányokra.
Amint egy-egy növendéket felszólítanak, az ember hátratekint, s azonnal megösmeri, hogy a leckézőnek melyik az anyja. A gyermek izgatottsága átragad az anyjára, ennek a trémája az anyja arcán is ott van. Egy érzés, mely azon a keresztbe tett asztalon át is villámhirtelen átfut az anyához. S amint a lányka megfelel jól, és amint Janka néni megbiccenti a fejét helyeslőleg, két ragyogó tekintet találkozik, s cseréli ki az előbbi izgatottságot. (Gazdag kárpótlás a pillanatnyi remegésért.)
Janka néni előtt az asztalon egy írás van: a szellemi telekkönyv.
Ott vannak a kislánykák nevei sorban, s azok után minden tantárgyból a kalkulusok: Ki mennyit ér? Kár, hogy odakünn már nincs ilyen szép világ! Ott majd másféle telekkönyvből fogják kinézni egypár év múlva a Janka néni tanítványainak értékét.
De természetesen nem lesz igazuk.
Mert az a könyv az igazi, amely őelőtte hever, s amelybe ceruzájával belejegyez néha egy-egy hieroglifet.
A Sors és a Tapasztalás, akik a fiataluraknál is sokkal okosabbak, a Janka néni nézetén vannak, s ők sokszor igazolták már a legvégin, hogy mégis ennek a kalkulus-könyvecskének lett volna jó hinni. Mert itt van megmérve komoly serpenyőn a szorgalom és tehetség mellett a jó magaviselet is.
De ne filozofáljunk, hanem figyeljünk a kisleányokra - hiszen mi is voltunk valamikor kisfiúk.
Micsoda gyönyörű írásuk van! Amint végigfutkározik kezecskéjök a hegyes krétával a fekete táblán, csak úgy dőlnek a formás gyöngyszem betűk, s milyen hibátlan ortográfia. Nagy szó ebben az országban, ahol a miniszterek sem tudják hova kell tenni két »ll« betűt, és hova egyet. (Csoda, hogy minden »l« betűt el nem raktak már valami szinekúrába, mert ahhoz aztán értenek.)
Aztán a regulákat is ösmerik. Éppen most magyarázza Margitka, mikor jön két »t« a szó végén.
- A múlt időben - felelte a kis lányka.
(Hm! Tehát ha Trefort nem lesz többé miniszter, »Trefortt«-nak fogjuk írni.)
Janka néni mintha észrevette volna, hogy az ő kedvenc miniszterét fenyegeti vészteljesen egy rossz vicc - hirtelen közbevágott:
- De milyen szó végén?
- Az ige végén.
- De ott is csak mikor?
- Ha magánhangzó áll a »t« előtt.
S ez így ment véges-végig. A gyerekek mindent tudtak, pedig nékem a hajam szála is felállott némely kérdésnél. Arra gondoltam: Mi volna most, ha ezt éntőlem kérdeznék?
A magyar nyelv után jött a földrajz.
Mintha csak Bismarck tanította volna őket rá. Olyan ismerősen beszéltek az országokról, mintha már odaígérték volna őket valakinek. Én a saját mellényeimet sem ösmerem olyan alaposan, mint ők a szigeteket, folyókat, hegységeket.
A természetrajz volt a harmadik tantárgy. Itt kellett volna aztán meghallgatni a kicsinyeket; az állatok érdeklik őket legjobban, de meg is tanulták minden sajátságukat. S ami a legfőbb, nem a hányavetiség, és tudákosság hangja jellemzi őket, amint leckéznek, mi a fiúknak jól állana talán, de a lányoknál kirívó lenne, hanem bizonyos kellemmel párosulva a szerénység nemes modorába tudják önteni ismereteiket.
E finomság mutatja (s ez Zirzen Janka elévülhetlen érdeme), hogy a kisleányok fejébe nem tölcsérrel öntöttek ismereteket, hanem egész lényüket átidomították először, s hajlékonnyá és szomjassá tették az ismeretek után. Ezek mind érzik azt, amit tudnak.
S még az arcvonásaikban is ott van a látkörük mekkoraságának kinyomata.
Az öreg akadémikus nem győzte őket dicsérni előttem.
- No, ugye mennyit tudnak ezek a mai gyerekek!
Nem feleltem semmit.
- Nos, ön nem szól? Micsoda benyomást tettek önre?
Lehorgasztottam a fejemet.
- Azt a benyomást tették rám - feleltem -, hogy nem akarok akadémikus lenni. Ne ajánljon engem. Szégyenlem magam.
Az öreg melegen megszorongatta a kezemet.
- Ön okos ember. Ez volt az a próba, miről beszéltem. Önök semmit sem tudnak, fiatal barátom. Tudtam én, hogy ön arra rögtön rájön, mihelyt nem akadémikusokkal társalog, s ha csak gyerekeket is hall leckézni. Lássa én szerencsétlenebb voltam, mert én már csak azután vettem ezt észre, mikor már akadémiai taggá választottak, és nem volt többé semmi mentség.
- Ön sokat tanulmányozott azóta?
- Nem én. Könyveket nem olvashatok a gyenge szemeim miatt, hanem van egy nagy forszom, amit senki sem talált még ki.
- Ugyan mi az?
- Eljárok pontosan minden vizsgára, s abból, amit a gyerekek fölmondanak, valami megmarad a fejembe, úgyhogy nemcsak nívón állok a többi kollégáim közt, hanem még tekintélyre is vergődtem.
E pillanatban fölálltak az összes növendékek, (mert az ének jött, a vizsga befejező része), a kedves hangjaikon (mint az angyalok kara) énekelni kezdték az ismeretes nevelőintézeti dalt:
A b c d é...
Jaj be nehéz ez az a b c d é...
Janka néni kedvesen mosolygott rájok, ezért a pajkos őszinteségért. (Hiszen hivatalosan engedélyezett pajkosság!)
S ők versenyt fújták örömragyogó arcokkal, tündöklő szemekkel.
Talán a Janka néni mosolyának örültek így? Vagy annak, hogy ezentúl semmi sem következik más, mint az, hogy most már el szabad futni a túlsó oldalra - a mamához.
Karácsony előtt találkoztunk utoljára.
Alig esett változás azóta. Az új esztendő nem hozott semmit, csak a büfébeli Irma kisasszony helyébe egy másikat. Öreg mamelukok ezt is kiaknázzák a megelégedés elősegítésére: »Íme a parlament föl van frissítve.«
Cudar, lucskos idő van, a képviselői cipők huruttyolva csicsognak a nedves pokrócon. Az eső esik odakünn. A kipeckelt parazolok ott ülnek sorban a ruhatárban, mint egy denevérsereg, alattuk egész tócsák támadnak.
A szolgák, akik a nedves kabátokat lehúzogatják a jövőkről, s ráemelik a távozókra, elkeseredve tesznek összehasonlításokat a jelen és múlt közt.
Valaha a képviselők azt kiáltották hazamenet a kapusra:
- A fogatomat!
Ma a szolgának súgják csendesen:
- A kalucsnyimat!
Beszélhet a miniszter a helyzet javulásáról akármit. Az előcsarnoknak van igaza.
Amilyen nedves az idő odakünn, éppen olyan száraz a vita odabent. Gróf Zichy Jenő az éjjeli álarcos bál izgalmait pihente, szundikálván, s a csendes zsongás úgy rémlett neki, mintha még mindég a maszkok suhognának körülötte. Ivády Béla arra menet meg találta döfni a könyökével: »Hagyj békét, szép hölgy - dörmögé a nemes gróf -, inkább fizetek még egy pezsgőt.«
A Ház legnagyobb része náthában szenvedvén, rettenetes polemia fejlődött ki az orrok között, krákogtak és prüsszentettek. Egy-egy konvulzív köhögési roham megrázta a levegőt.
E hangzavarban kezdett beszélni Horváth Gyula. Rendes szokása ellenére nem húzott fekete szalonkabátot. (Részletes vitánál hétköznapi kabátban is lehet beszélni.) Horváth Gyula lassan, fokonkint emelkedett odáig, hogy egy-egy felszólalása parlamenti esemény legyen. Beszédjeinek formája, oly laza és pongyola, mint mesteréé, a miniszterelnöké, s azonfelül oly szerény modorban és hangon szokott beszélni, hogy egy évtized kellett ahhoz kiösmerni, mi lakik Horváth Gyulában.
Száz meg száz gátat talált maga előtt.
Mikor első csinos beszédét tartotta, azt mondták róla:
- Sok esze van, jó megfigyelő, de nem tanult semmit.
Mikor az ötödik, hatodik jó szónoklatát mondta el, sokan a pártjára kezdtek állni.
- Ha nem tanult volna, hogyan tudna mégis annyit?
- Dehogy tanult, dehogy! Ami ma történik, abból találja ki: minek kellett történnie háromszáz évvel ezelőtt!
És ebből az a tanulság, ha a közvélemény ráfogja valakire, hogy nem tanult, az hiába tud mindent.
Hanem Horváth legyűrte a közvéleményt is a felirati vita alkalmával tartott beszédével. Azóta kedvence lett. És a közvélemény egyet fordult.
Az emberek úgy képzelik őt, hogy éjjelenkint köröskörül könyvekkel, szelíd lámpafénynél otthon virraszt, s fejét tenyerébe temetve töpreng a haza sorsán...
S egy-egy szónoklata után Lánczy Gyulának az utódai (mert egy egész Lánczy generáció ül a Házban) összeröffenve találgatják: »Teringette, miféle könyvből puskázhat ez a Horváth Gyula? Ezt a szerzőt még nem ösmerjük!«
Nem ösmeri azt senki. És nem is fogja ösmerni. Hiába kutatnátok a bibliotékát, jó urak!
Horváth Gyula egyike azon originális tehetségeknek, aminők mindég termettek nálunk. Kiváló megfigyelő képességgel és a találékonyság erejével fogja föl a látkörébe eső tárgyakat, s hozza szervi kapcsolatba egymással. Ötletei, gondolatai vannak, s széles megvilágításban fekszik előtte a helyzet, s, ő azt meg meri hömpölygetni a saját tengelye körül.
Csöndben nagy figyelemmel hallgatták közgazdasági fejtegetéseit. Sok újat, sok figyelemreméltót.
Mai beszéde, dacára, hogy hiányzott belőle a múltkorinak retorikája és lendületessége, legalábbis annyira emelte reputációját, mint a múltkori.
Tehát valószínű, hogy Horváth Gyula megint le fog akarni mondani.
Mert Horváth Gyula minden sikere után be szokta adni lemondását.
Valamikor egy-egy parlamenti kudarc után volt ez divatos, de úgy igazán praktikusabb, mert a siker után mintegy fölveti a kérdést, nem-e tette magát társainak alkalmatlanná?
Utána Károlyi Sándor gróf szólalt fel.
A beszéd maga úgy tartalmában, mint alakilag méltó volt a várakozáshoz, melyet az ellenzék kötött e nagy tekintélyű és érdemű főúrhoz, de a szónok gyenge hangja nem bírta azt érvényre emelni. S különben is a habarékpárt már nem kíváncsi semmire... Föl nem villanyozza már azt semmi.
Minden liliputivá olvadt, míg a rokonszenves, hosszúkás, nemes arcú, szürke hajú gróf beszélt. Szavai halkan peregtek, hulltak, mint a permeteg eső. Egypár öreg habarék körülülte, és alig hallhatólag köhécselt. Egy-egy hang búsan suttogá: »helyes«. (A sztenográfok feljegyezték: »élénk helyeslés«.) Úgy tetszett a teremben, mintha a középen valaki szónokolna, s valakik hallgatnák, de mintha ez mind csak markírozva lenne. Messze a túlsó oldalon egypár ember élénk diskurzust kezdett folytatni egymással. Az elmélázó Péchy szétnézett, s azon hiedelemben, hogy amazok közül beszél' valamelyik, élénken felkiáltott »halljuk hát«, s szúrós szemöldeivel csendre inté Károlyi Sándort. Egy öreg mágnás Károlyi háta mögött a fogait piszkálta, mire kiesett az egyik foga, és a pad alá gurult kopogva. (A sztenográfok feljegyezték: »zaj«.)
...Kétszáz éve múlt már annak, ahogy az egyik Károlyi Sándor begöngyölte a szép piros zászlót, s lecsapta a fegyvert.
Most kétszáz év múlva zászlót bont, s fölveszi a fegyvert az ellenzéken a másik Károlyi Sándor.
Csakhogy akkor a zászló pirosabb volt... s a fegyver jobban csörömpölt.
Dobránszky Péter szólásra iratkozott fel szombaton. Hódító név ez. Gyorsan híre terjedt a bekövetkezendő eseménynek. A legtöbb ember őt jött meghallgatni ma. De ismét villámként terjedt el: »Dobránszky letöröltette magát«
Sokan haza szállingóztak, a fejüket törve vajon »mért iratkozott le?« »De kár, beh kár!« - suttogták mások.
Kevés képviselő jelent meg az ülésen. »Nem érdemes ennyi embernek misézni.« Több szólásra följegyzett képviselő követte Dobránszky példáját. A jegyző listáján erősen fogyni kezdtek a szónokok.
Egy ilyen lemondó férfiútól kérdezte Enyedi Lukács:
- Hát te csakugyan nem beszélsz?
- Nem lehet barátocskám, mert Károlyi Sándor elmondta tegnap a témámat. Múltkor is ilyesmi történt velem.
- Ejh, hát segíts magadon! Mért nem mondod te el viszont az Apponyi Albert témáját?
Az első szónok gróf Keglevich István. Más ugyan el nem veszi az ő témáját, tehát elvette ő maga.
Többször hallottuk már ezt az agrárius beszédet. Előszörre a gazdakörben hatott is, harmadszor is hatott, s valószínűleg ötödször is fog hatni. Annyi terv volt abban a jövőre, és olyan hosszú volt, hogy Ferenczy Miklós felkiáltott a szélső padokon:
- No, most már megvan az »Ezer év, egy akol, egy pásztor« szerzője!
Lankasztó beszéd volt. Az eső odakünn megindult, meg elállott, de Keglevich még mindig beszélt. Lomhán mászott az óramutató dél felé... Az idő nőtt, de a Ház fogyott. A bennmaradtak is idegesen fészkelődtek. Éber Nándor felugrott, és a miniszterelnök üres székéhez ment, annak az irományai között kezdett türelmetlenül kotorászni.
Jézus Mária, mindjárt belekerül a jövendő magyar politika a »Times«-bal!
De már azt nem engedheti meg Orczy miniszter. Útját állja Ébernek, s kisül, hogy csak egy árkus üres papírra van szüksége. No, ennyit megérdemel egy mameluk.
Szalay Imre ellenben egy tele árkussal járja sorba a képviselőket, hogy aláírassa őket a borgyártás elleni akció eszméjének.
Beksics, Grünwald Bélával elméskedik:
- Szervusz, te, társadalom! - mondja Grünwald.
- Szervusz, te, állam! - replikáz vissza Beksics.
S az állam és társadalom összeülnek egy kis trics-tracsra.
De Keglevich még mindég beszél.
Honnan, honnan nem, egyszerre csak szárnyak csattogása hangzik fel a teremben. Minden szem felnéz a magasba, hol a téli napsugár enyhe fénye töri be magát a három roppant padlásablakon.
Mi ez? Tán a karzaton változott át valaki galambbá?
Ámde nem galamb az, hanem csak egy egyszerű veréb. Csipogva repdes körül, szárnya megrebben, meg összecsapódik.
- Hess, hess! - pisszeg rá egy-egy honatya, amint a feje körül érzi.
Az öregek babonásan nézik a gukkerekkel.
- Nem-e a néhai Kemény István csíze?
- Dehogy! Inkább az Andrássy verebe.
A veréb nagy zenebonát csinál, a szónok látja az előadás hevében a magasban révedező tekintetekről, hogy valami történik. Talán a padlás szakadozik? Nyugtalanul peregteti körmondatait. Bolond madár, minek avatkozik bele a politikába? Minek vonja el a figyelmet? Hátha épp itt következtek volna a »Helyes«-ek és »Úgy van«-ok?!
A veréb ellenben érzi, hogy őt itt az immunitás védi, s még vakmerőbben repdes szerte, neki-nekiiramodva az elnöki széknek. Wahrmann ijedten kapja el fejét mint valami gonosz szellemtől.
Az öreg Prileszky Taddus, aki még visszaemlékezik arra (amit én is leírtam ezelőtt egy fél évvel), hogy egy fehér macska szabadult be a tanácsterembe, elkezd szemrehányásokat csinálni a teremőröknek, hogy minek kergették ki akkor azt a macskát, lám, milyen jó volna most, hogy a verebet megfogja. Hanem hát ilyen ez a politika. Vagy a macska jön korán, vagy a veréb jön későn...
Ebben benne lévén a helyzet szignatúrája is... Mondjuk, hogy Keglevich végre bevégezte szónoklatát. Komolyan mondom, bevégezte, hanem rosszul végezte be, mert olajat öntött a tűzre, megbirizgálván Ugron Gábort és Herman Ottót, a szélsőbal két legszilajabb leventéjét, kik talpig fegyverben alusznak örökké, s lándzsájuk három éles vége harckészen van nekiszegezve minden bajkeresőnek.
Fel is ugrott menten a két jó dalia, Ugron a buzogányát vette elő, s reá lódítá Keglevich pajzsára ádáz haraggal, míg Herman szelíden leereszté villogó kelevézét és csak az ujjaival fenyegeté meg az agrárok kevély vezérét.
A homéroszi hangból ki kell esnünk, mert változik a vidék.
Nem csillogó kardok villognak immár, hanem az ekevas fénylik... jámbor tehenek legelésznek zöld selyem mezőn, hatalmas dohányplánták terülnek el óriási táblákban, azazhogy Szentkirályi Albert, a balra rézsunt ereszkedő »új csillag« rajzolja elénk a földmívelés és a marhaállomány tenyésztés szükséges voltát.
Idilli tárgy, nem ízlik. S minden szónoknál nagyobb hatással beszél a gyomor. Ilyenkor már éhes kezd lenni az apró dzsentri elem. Elszökdösnek ebédelni. Csak imitt-amott ül még egy-egy gyomorhurutos honatya. A miniszteri padokon csupán Széchenyi hallgatja Bausznernt, pedig nem biztos benne, hogy Bausznern őt viszont hallgatni fogja. No, meg ott van a horvát miniszter is, aki nemzete vétkeit vezekli ezzel a türelmes örök hallgatással. Oly figyelemmel csügg minden szón, szinte gyanúm kezd támadni, hogy nem ért magyarul.
Nem azért mondom, mintha gáncsolnám, mert akik ma ott maradtak egész végig, meg lettek jutalmazva a sorstól.
Az ülés végén a kis Rácz Géza szólalt fel. Csinos fiúcska, aki ahelyett, hogy a saját bajuszát húzogatná kifelé, belekap a Wahrmann hajába. (No hiszen jó helyre kap, mikor Wahrmann is törülközővel fésülködik.)
Az jellemzi, mondja, legjobban Magyarország közgazdasági politikáját, hogy az előadó széken Wahrmann ül, aki az uzsorát védelmezte programbeszédjében.
Wahrmann elhalványodik, s leteszi fekete pápaszemét. Jól sejtette.
Igen, igen, a veréb mégis a gonosz szellem volt!
Rácz Géza elégikus panaszát tovább gyúrja:
»...Újra itt vannak közöttünk ezek a visszataszító keleti arcok...«
- Személyes sértés! - kiáltja Simonyi Iván. - Hisz Wahrmann szép ember!
Mély csönd támadt a teremben. Az elnöki csöngettyű belecsilingelt. A karzaton egypár szép asszony nevetve hajolt alá megnézni, ha csakugyan szép ember-e Wahrmann.
A zajban és viharos derültségben alig bírta végezni beszédét imígyen: »Oroszlánokkal küzdtünk hajdanában...« A többit olvassa el hozzá a t. Ház Petőfiben!
(Most már mégsem merte a Házat Shakespeare-hez utasítani.)
Wahrmann Mór sápadtan, az indulattól remegő hangon, de azért mégis kellő higgadtsággal felelt neki, noha az antiszemiták folytonos közbeszólásokkal szurkálták.
Végre szerencsésen elcsendesedett a vihar, s nem maradt fenn egyéb függő kérdés, minthogy melyik a historikusabb név. A Rácz Gézáé-e vagy a Wahrmanné?
Én azt gondolom, hogy a Péchy Tamásé, aki olyan tapintatosan és éberen vezeti a vitát.
Azt hittük, hogyha Tisza Kálmán egyszer megbetegszik (ami különben lehetlenség, mert rá sem ér), a parlamentet el fog kelleni napolni, mert nélküle nem tudnak majd tanácskozni.
S íme nem az történt; a parlamenti gépezet, noha már három napja nem vesz állandóan részt a vitákban (otthon a stafírungot készíti) mégiscsak mozog valahogy.
Az igaz, hogy itt van az ő üres széke - a szent szimbólum -, és az is elég.
Mamelukok (mintha arra esnék Mekka) e szék felé fordulva dikcióznak, s ellenzékiek e széket fenyegetve ujjaikkal, dörgik a villámokat.
A jámbor üres szék persze oda se hederít ennek!
Hogy Tisza megcsömörlött a beszédektől, azt egyenesen Lipthay Pálnak lehet köszönni.
Mikor a derék Lipthav Pál kezdte tegnapelőtt elzengni szűzszavait, csak ketten hallgatták: Tisza Kálmán és Vámos, a másik kecskeméti követ.
Tisza Kálmán hátradőlt, és úgy nézte Lipthay szörnyű kínjait, amint az felállt, s elkezdett remegő ujjaival zongorázni a padon. Szavai tompán hangzottak, s csikorogva nyiszálták a levegőt, mintha a padból származnának. Babonás ember azt hihette volna, hogy a pad szónokol, s ő csak a billentyűket veri. (De már annál mégis különb zongora a Vámosé.)
A miniszerelnöknek meleg, érzékeny szíve van, megesett a kínos vergődésen: »Én ezt nem nézhetem tovább. Ehhez kegyetlenség kell.«
Azóta naponkint csupán nehány szemernyit vesz be a beszédekből, legfeljebb egy evőkanállal, minélfogva pirosabb, egészségesebb színt kezd fölvenni.
Ma önelégülten hagyhatta el a termet, miután meghallgatta, pártjának egyik legfiatalabb tagját, Visi Imrét.
Új ember; de csak a Házban. A fiatalabb írói generációban már régen tekintélyes helyet vívott ki magának úgy tehetségével, mint modorával s jellemének nemességével.
Szűzbeszéde megfelelt a várakozásnak, szép rokonszenves organum, megtisztult látkör, és előadásából igazi melegség sugárzott ki.
Mély csöndben, rokonszenves figyelemmel hallgatták.
Szűzbeszédének, melyet sokszor szakított félbe a tetszészaj, s mely után számosan siettek vele kezet szorítani, az a szerencse jutott, hogy az egységes társadalom hangoztatásával s némely allúziókkal Apponyi működésére, széles anyagot dobott oda a vita élesztésére.
A következő szónokok beszéde, kivált a Busbaché, különösen alkalmas arra, hogy az ember semmit el nem mulasztva, egy szónoklatra elkészülhessen.
Így tett Apponyi Albert is, aki ma improvizált beszédet tartott.
Fölséges bariton hangja hatalmasan csendült meg a hirtelen benépesült teremben.
A karzaton húsz vagy harminc kispap feje hajolt alá kíváncsian. Az asszonyok örökösen mozgó legyezői az első konstrukciójára megállottak. Göndöcs kerekre nyitotta ki szemeit. Kiss Lajos, aki folytonosan lófejeket rajzol az ülések alatt, lecsapta a ceruzáját. Plachy Tamás kivette ideiglenesen füleiből a gyapotot. A főmamelukok arcára kiült az a gúnyos mosoly, mely olyan mint a köszörűkő, az acélt nemhogy megtompítaná, hanem még jobban megélesíti.
Apponyi Albert, úgy rémlett, amint hallgattuk, mintha fölszállna magosan, s hol-hol újra leereszkednék, miképp az ibisz madár szokott lecsapni. Hol Visit, hol Enyedit érinté karmaival, meg felszállott, és ott kóválygott az ő »saját külön felhőiben«.
Szárnyának rebbenését szent ámulattal nézte pártja, de mély tiszteletteljes figyelemmel hallgatta az egész Ház is, mert meg kell adni, hogy ilyen beszéd, így improvizálva, csak nagy embertől telik.
Hogy a beszéd mennyire tetszett, hány viharos helyeslést »úgy van«-t és »igaz«-t provokált, arról Apponyi háta mögött Fenyvessy Ferenc külön rubrikákba vezetett statisztikát, hogy azzal a beszéd végeztével a vezérnek kedveskedjék (még tán a Dobránszky fejbólintgatásait is följegyezte!)
Örülhetnek a mamelukok... Mert túl vannak szárnyalva!
Éppen a »t. Házból« karcolatot írtam este hét óra tájban, és a Herman mai szellemes beszédét akartam még kidicsérni, mikor egy sürgönyöm érkezett, mely szóról szóra így hangzik:
»Kérem a fejet! Horváth Gyula.«
Nézem, honnan van. Csongrádról! Feladatott 5 óra 20 perckor.
Mi lehet ez? Mit kér tőlem Horváth Gyula? Fejet? Hiszen van őneki magának - ha ugyan el nem vesztette az ottani zűrzavarban.
Ej, leírási hiba lesz! Bizonyosan katonaságot értett, azt szokott ő kérni ilyenkor.
No de azt nem tőlem kérné, mert az nekem nincs.
De fejem az csakugyan van nekem is.
Elkezdtem gondolkozni, s egyszerre elémbe villant, hogy az egész mit jelent.
Úgy vagy tíz nap előtt együtt vacsoráltunk az »Angol királynő«-ben nehány képviselővel, mesterségünkbe vágó dolgokról beszélgetve vidáman.
Mert bár nagyon különbözik a mesterségünk, mégis bizonyos tekintetben ugyanaz.
Tudniillik az ő feladatuk valami jót, okosat mondani, nekem meg az a mesterségem, azt minél bolondabbá lapítani a karcolatokban. Nem is valami nagyon nehéz az!
Ahogy így eldiskurálgatnánk, Horváth Gyula előhozza, hogy »De már most csakugyan meglesz Szivák Imre követnek Csongrádon«.
- Nem hiszem én azt, míg csak nem látom.
- Biztos.
- A földözi semmi sem biztos, annál is kevésbé, mert az öreg Csatár a mennyeiekkel is összeköttetésben áll. Múltkor is leszállt a szűz Mária a feje fölé a csongrádi piacon. Csatár csak annyit mondott a népnek: »nini, nem látják kigyelmetek?« Az öregasszonyok mind látták. Félek, hogy a kormánypárt is csak ilyenformán látja azt a Szivák-többséget.
- No, én pedig odaadom a fejemet árendába egy hétre, ha Szivák meg nem lesz - mondja Horváth Gyula.
- Hát én is odaadom a magamét - feleltem -, ha Csatár megbukik.
Helyes. Fejet fejre. Áll a fogadás.
A nyertes egy hétig ura a vesztes fejének; tehet vele, amit akar, csak éppen levágatni nem lehet. Azt is azért nem, mert akkor nem lehetne aztán egy hét múlva visszaadni.
Egy darabig terveltem is magamban, hogy mit fogok tenni a Horváth Gyula fejével; ellenzéki beszédeket gondoltatok ki vele, s azokat elmondatom Lipthay Pállal. Valami végtelen gyönyörűség lesz az!
Hanem végre is elfelejtettem az egész bolondságot - míg a mai telegram egyszerre megvilágítá szörnyű helyzetemet.
A rövid sürgöny azt jelenti, hogy meglett Szivák, és hogy a fejem nem az enyém egy hétig. (Nyomban is abbahagytam a Herman dicsérésének leírását, mert annak a Horváth Gyula mellékfejében nem szabad megteremnie.)
No, ilyen fogadás még elő nem fordult az annalékban.
Oh, hogy mégis van hát valaki, aki Csatár elestét nagy veszteségnek kell hogy vegye - s az a valaki éppen én vagyok!
Mit fog csinálni Horváth Gyula a fejemmel, nem tudom. Még csak egy negyedórája az övé, s máris mindenféle vízi tervekkel van megtelve, s különféle országgyűlési szónoklatok rajzanak benne. (Úgy rémlik nekem, mintha már a múltkori beszéde is az én fejemmel lett volna kigondolva.)
Mindegy, lesz, ami lesz. Én csak azt az egyet proklamálom, hogyha a karcolatokban valami mamelukság találna lenni ezen a héten, azt ne tessék kérem elhinni.
A mai ülés azzal kezdődött, amivel a leckeóra: a katalógust olvasták, az »A« betűn kezdve. Meg is jegyezte legott Andreánszky: »még a betűrend is a zsidóknak kedvez, míg a katalógus végére érnek, addig megjöhet Ullman, Wahrmann«.
Be is csörtetett Wahrmann nemsokára teljes jókedvvel, élcelődve a szónoklatok fölött.
- Még azt mondják, nem elég itthon a gabona, pedig mennyi az üres szalma!
Csépelték ma is derekasan: kezdte Becker János, s folytatta hosszú szavú Zay.
Az ma rettenetes volt!
Benépesültek a folyosók. Nem maradt bent senki, csak a szászok és Vadnai Károly.
Feltűnt, hogy Vadnai hallgatja, s csalogatták kifelé.
- Mennék én szívesen innét - felelte Vadnai szomorúan -, de az orvosom megtiltotta, hogy a teremből, ahol füst nincs, kimozduljak. Hát maradok, mert mégis becsesebb az élet.
Tűrte vagy egy óra hosszáig, de bizony aztán csak ő is felszedte a sátorfáját a folyosóra, ahol óriási füstfelhőkben mozogtak adomázó és kritizáló csoportok.
Horvát Boldizsár a régi világból való dolgokat mesélt a fiatalabb generációnak, mely körülülte, mint egykor Deák Ferencet. Gyulai Pál Vizsolyit kereste.
Vizsolyi mindig ott van. Hosszú sétákat csinál a folyosókon, csendesen morfondírozva. Maga a tanácsterem nem érdekli, ritkán megy be. Az ő birodalma a klub, ahol ő a király. Ez itt csak komédia, azt meg sem hallgatja. Ami okosat kigondolnak, azt már mind előbb tálalták fel a klubban, és átszűrték.
Miután Gyulai Vizsolyit megtalálta, Kemény Jánost ment fölkutatni, azután elindult Thaly után, rábukkant Isaák Dezsőre, fölhajszolta valahol a könyvtárszobában György Endrét, levonszolta az írói karzatról Nagy Miklóst, megtalálta az olvasószobában Kiss Albertet, de senki sem akart vele disputálni, végre egész szelíden megtörve rimánkodott Vadnainak, hogy nézzen körül, van-e még itt valaki kálvinista.
A túlsó oldalon Prileszky Taddeus elmélkedett a gabonáról a börzével vegyesen.
- Én nem tudom, mit panaszkodtok, hiszen annyi gabonánk van, kedves barátocskám, amennyit akarunk. A börzén többet adnak el egy óra alatt, mint amennyi az egész országban megterem két év alatt. És még zsák sem kell hozzá, hehehe...
Pulszky Apponyit magasztalja egy sarokban:
- Nagy diadalt aratott - a habarékpárt fölött.
Bent a teremben Törs Kálmán szónokol, akit csodálatosan gyúrt át a kerülete.
Mikor a vizek jövének Szentesre, nekiadta magát a víztudománynak, mikor a vasutak nem menének Szentesre, nekifeküdt vasszorgalommal a vasúttudománynak, most, hogy Szentesen rossz termés volt, átcsapott a mezőgazdaság tanulmányozására. (Csak valahogy kőszénbányát ne nyissanak ott, mert az nehéz stúdium.)
Törs oly sokáig volt a Honnál, és annyira szereti Jókait, hogy egészen olyan lett, mint a Jókai mindentudó emberei.
Olyan szépen, fülbemászóan is beszélt, mint azok szoktak.
A kormánypárt aggódva nézegette ezalatt az ajtókat, tanakodván, ki fog Apponyinak megfelelni a tegnapi beszédjére, »hogy valahogy le ne menjen a nap, s meg ne teljék a hold az ő dicsőségével«.
De senki sem akart vállalkozni. Mindenik kicsinyellte a maga dárdáját.
Mi a patvart csináljanak most?
Milyen baj az - vakarták a fejüket -, hogy Tisza nincs itt!
Talán legjobb volna kalapba tenni a jelenlevő mameluki neveket, s kihúzni belőlük a sorompó lovagot.
Hát éppen ebben a válságos pillanatban toppant be a miniszterelnök. Minden arc felderült, minden arcon ott lebegett a nyitrai fohász: »Üdvözlégy, kegyelmes urunk!«
De ah, borzasztó, észreveszik, s hirtelen terjed a rémhír, hogy a miniszterelnöknek náthája van!
Hát egy nátha miatt kell-e most elveszteni egy csatát?
Nem, ilyen szégyent mégsem engedett megesni a gondviselés, Tisza felállott, s egy kis moulinet-vel szerencsére visszaszorította a tegnapi Apponyit - tegnapelőttinek.
Elsőnek beszélt Szalay Imre - aki nemhiába volt nevelésben Vácon -, szelíden, úgyszólván finoman dikcióz vala a borgyártás ellen; még Wahrmannt is olyan alakban kifogásolta, hogy az annak jólesett, pedig amint a beszéd kezdett ráfordulni, már meg volt ijedve: hol vegyen még két katona fiút - ehhez a beszédhez is?
Élénken, virgoncan szónokolt a bal folyosó kedvelt rebellise, s gondolatai oly változatosságban szövődtek, mint a tarka kockás nadrágjai.
Utána a nagy Wahrmann beszélt »előkelő gondolkodással«. Kőrösi Sándor odament egészen a katedrához, s ott kiabálta neki a »helyes«-eket lelkesen villogó szemekkel.
Hanem megjárta vele, mert Wahrmann egyet fordított a pápaszemén, s elkezdte az uzsoratörvényt szidni, amit pedig Kőrösi Sándor készített. Az öregúr leverten bicegett ki a folyosóra, ahol szinte a Wahrmann dolgai tárgyaltattak.
Prileszky Tádé perszvadeálta künn a párbajbíróságot toborzó Rácz Gézáékat: ne verekedjenek semmi áron.
- Lám, én is hogy tettem a minap, barátocskám, Pozsonyban. Ott ülök az indóházban Bécsbe menendő, a füstös lovat várva... már a jegyet is megváltottam, mikor két ismerősöm összevesz, s hozzám lép az egyik, hogy legyek szekundánsa.
»Hiszen nem ettem bolondgombát. Nekem mennem kell, sürgős utam van.«
El is mentem szerencsésen, de amint visszajövök harmadnap, hát ott várnak már az illető ismerősöm segédei.
»Mi tetszik?« - kérdem tőlük.
»Azt kívánjuk, hogy duelláljon meg az úr a felünkkel.«
»Én? Miért?«
»Mert nem akart ön neki szekundálni.«
»Ez igaz - feleltem -, de ha már szekundálni sem akartam, beláthatják az urak, hogy duellálni még kevésbé akarok. - Aláz'szolgája!«
Míg ez a gyógyító történetke nagy derültséget okozott ott künn, azalatt bent egy vasgyúró tartotta szűzbeszédét. Név szerint Petrich Ferenc. Nem állítom, hogy ez a név historikus lesz valamikor, de mindössze jóízű ember a viselője. (De már annyira mégsem taksálom, hogy neki kellett megbuktatnia a mi jó elnökünket.)
Mintha egy nagy vastag erdei fa hullatná leveleit, úgy potyogtak belőle a jó falusi ötletek és princípiumok. Távolról szinte hallani vélte a Ház a malom kelepelését.
Elandalodva hallgatta a derék Göndöcs, aki legutóbb megtanult állva is szundikálni, ami egészen »parlementi alvása, mert úgy látszik távolról, mintha helyeslést bólintgatna ólmosodó fejével.
Szerencsétlenségére arra vetődik Ugron Gábor:
- Ejnye, de nagyon helyesled, szent atyám, ezt a beszédet.
- Mert nagyon szép - dadogja Göndöcs álmából fölriadva.
- Mit, te szépnek nevezed? Hát nem hallottad, hogy a méhészet ellen beszélt?
- Lehetetlen! A méhészet ellen?
- Igen, hogy a cukor-fabrikáknak a méhek csinálnak konkurrenciát.
Göndöcs ijedten csapta össze a tenyereit.
- Óh, szegény, ártatlan méhecskéim!
- Hogy a méhek megölik a gyáripart.
- Szörnyűség!
Kidörzsölte szeméből az álmot a kedves öreg pap, s azontúl fenyegető arccal nézett a szónokkal farkasszemet, morogván magában: »Ne féljetek, édes méhecskék, majd adok én annak a kegyetlen embernek«. (Hanem persze erről egy szó sem volt a beszédben.)
De a Göndöcs haragos mord arca nem inkommodálta annyira a szónokot, mint a Wahrmann mosolygó képe. Göndöcs akkor is kedves, ha haragszik. Wahrmann akkor a legbosszantóbb, amikor kedves.
Nem állhatta meg szó nélkül.
- Hiába mosolyog az előadó úr - mondá.
- Hiszen, kérem, nem mosolyog - sietett megjegyezni Péchy Tamás.
Erre is visszafelelt Petrich Ferenc.
- Hogyan láthatja azt az elnök úr, mikor ő háttal ül oda?
Nagy hahota támadt - s röstelkedve hallgatott el az elnök, aki elmélázván a Wahrmann feje búbját nézte az arcának, s ott persze nem látható se haj, se mosoly.
Már majdnem az egész mai nap és az egész mai karcolat a Wahrmanné lett volna, ha egyszerre föl nem áll Láng Lajos, a fiatal generáció nagy tehetségű tagja, úgyszólván feje.
Jól járt vele a fiatal generáció, mert csinos fej.
Fiatal arc és délceg termet, de ha álcában beszélt volna; mindenki azt hihetné, egy öreg szónok szállt síkra Apponyi ellen.
Hangjában semmi szenvedély, előadása finom, nyugodt. Így polemizálni csak egy ötvenesztendős diplomata tudhat.
Mély figyelemmel hallgatták. Mindenki tudta már, hogy Apponyival fog foglalkozni, de ilyen nemes polémiát nem várt senki. (Régen kiment az már a divatból!)
Láng nem akart győzni Apponyin, csak meg akarta őt győzni!
Sok sikerült megjegyzése volt, de szándékosan kerülte a poénok kidomborítását.
Apponyi úgy tesz az osztályokkal - mondá -, mint az anya, aki minden gyermekének azt mondja külön: »téged szeretlek legjobban«.
Kifejtette, hogy nemcsak a gyengéket kell védeni az erősek ellen, hanem az erőseket is a gyengék ellen.
...Hiszen ő maga is azt cselekedte beszédével.
Be is fejezhetném az ülés leírását, ha komolyan venném - mert a Láng beszéde és az Apponyi válasza volt a főesemény -, de nekem, aki megfordított pápaszemmel nézem a dolgokat, nem lehet legalább rövid említés nélkül hagynom a Zimándy beszédét. (Ahhoz tartsuk magunkat, amiből élünk.)
A főtisztelendő atya egy zöld vászonba kompingált könyvet emelt fel kezeiben, s legott megállította a roppant zajt, mely a teremben pezsgett. A hölgyek ijedten rángatták fel mantilláikat, s eltávoztak a karzatról.
- No, itt valami nagy illetlenség készül! - suttogták némelyek.
- Itt a talmud! - - Itt van a talmud! - hangzott mindenfelé.
De nem a talmud volt a zöldkötésű könyv, hanem a »Hitel«, a Széchenyi István munkája.
Ebből citálgatott a zsidók ellen.
A jeles férfiú egy hosszú félórán át bizonyítgatta, hogy ezt a könyvet nem ez a mostani Széchenyi írta, de a hajdani Széchenyi.
...Olyan rosszul argumentált, hogy a beszéd következtében a Háznak legalább fele azt hiszi most, hogy mégis talán ez a Széchenyi írta a Hitelt...
Négy esztendeje kísérem figyelemmel a Ház üléseit; ott üldögélek a karzaton, a folyosón, s elmorfondírozom a dolgok folyásán.
A néző embernek is támadnak néha vágyai. Mikor untalan azt hallom, hogy a barátaim és ismerőseim ilyenformán jelölik meg az időt, ha valami dátumot keresnek:
»Mikor is volt csak? Emlékszem már. Előtte való héten, amikor azt a nagyszabású beszédet tartottam.«
Istenem! Mindenki tartott már »nagyszabású beszédet«, csak még én nem.
Mikor aztán látom, hogy ezek a nagyszabású beszédek semmit sem lendítenek a világ folyásán. Hiába piszkálja Grünwald és Szilágyi a kormányt, hasztalan rázogatja Beksics a társadalmat: fogja magát Szontagh Pál, nem tart nagyszabású beszédet, hanem lefotografírozza zseniálisan egy mondattal a hazai viszonyokat, nevezvén a skízt »társadalmunk egyik legkiválóbb egyéniségének«. Ez az igazság! (Különben a XXI-es és a pagát is kiváló egyéniségek.)
Nem, nem, a sok beszéd nem ér semmit, hanem az mégis szép dolog lenne, ha úgy egy hétre miniszterelnök lehetnék A Ház csendes zümmögése közben, mialatt azok az altató hangú szónokok perorálnak, elábrándoztam én azon, hogy mit csinálnék azalatt az egy hét alatt.
Nos ugyan mit?
Hát örömet okoznék mindenkinek. Kipuhatolnám, kinek mi esik jól, s azt cselekedném. Mindenikhez nyájas volnék, s nem utasítanék vissza senkit. Ha valaki beszédet mondana, sietnék neki gratulálni, a jó barátnak azért, hogy megtartsam, az ellenségnek azért, hogy meghódítsam. Aki bolondot csinálna, azzal elhitetném, hogy okos dolgot művelt, aki pedig okosat követne el, azt én koszorúznám meg legelőbb. Egyszóval hadd lenne boldog egy hétig minden ember.
Ejnye, hiszen én ezt úgy is megcsinálhatom próbára kicsiben!
Elhatároztam, hogy egy álló hétig minden szónokot megdicsérek - a karcolatokban.
Négy esztendő óta szurkálom őket, kellemetlenkedem velök mindennap, s olyan szelíden tűrnek, hogy soha még egy görbe szemet sem vetett rám egyik sem. Bizony megérdemlik, hogy egy jó hetet csináljak nekik!
El is kezdtem hát a ma bevégződött vita elején derűre-borúra dicsérni minden embert. A nagy szónokok tömegesen lépkedtek elő a kalamárisomból. Pittek, Foxok és Sheridánok népesítették meg a Ház helyiségét. Szinte hallani lehetett a folyosók padozatának dübörgését ez óriások léptei alatt.
S íme az történt, hogy amint harmadnap, negyednap beléptem a Házba, azok a képviselők, akiket meg nem dicsértem, de azok is akiket megdicsértem, nekem rohantak, hogy az istenért mit csinálok? Hová tettem az ítélőtehetségemet? Hisz ez vagy amaz a beszéd egy hitvány fércelmény volt!
Kezdtem két nap alatt kiállhatatlan perszónává változni előttük, mert nem bántottam senkit.
Ah! Így vagyunk! Az emberekben tehát a hiúságnál is nagyobb, mélyebb érzés az irigység?
Most már értem, hogy az emberek boldogítása utópia. Mert az emberi természettel vele jár, hogy a boldogságához a mások boldogtalansága szükséges.
S ha ez így van - akkor mi az ördögnek keresnénk mi más minisztériumot? Meg kell szavazni azt a büdzsét minden gondolkodás nélkül.
Meg is szavazták ma minden gondolkodás nélkül, de meg előbb egypár beszédnek kellett folynia. Steinacker volt az első, majd az öreg Nendtvich jött, akinek a szónoklata most még kártékonyabb volt, mint első ízben, mert a »Budapesti Szemlé«-nek csinált reklámot. A Ház egyik rokonszenves tagja, Rigó Ferenc igen sikerült, humoros rövid beszédet mondott.
A Ház és a folyosó, szavazási nap levén, egészen benépesült.
Tarkábbnál tarkább gruppok képződtek künn.
Az egyik szögletben egy csomó »erdélyi« mágnás ült, mind olyanok, akik nem fizetnek háromezer forint adót (s ebben az értelemben sok magyarországi mágnás is erdélyi).
Arról folyt a beszéd, hogy a főrendi tagsági jogot is úgy meg kellene váltania a népnek, mint a szőlődézsmát s más úri jogokat. (»Jó idea! Teringette pompás idea!« - mondogatta nekik Prileszky.)
A túlsó folyosón Kemény János beszélgetését a királlyal mesélték a tegnapelőtti udvari ebédről.
- Hogy érzi magát? - kérdezte a király a Ház nagyérdemű alelnökétől.
- Bizony, már öregszem, felséges uram, de nyugodtan halok meg, mert derék igyekező generáció marad utánunk. (Éppen aznap választották meg Péchy Andort.)
- Igen - mondá a király -, úgy látszik, hogy a mai generáció sokat tanult.
A bal folyosón éppen megfordítva, a Kossuthtól visszatért Helfy Ignác körül gyűlt össze egy csoport, hallgatván amint beszéli:
- Az öreg száműzött azon panaszkodott, hogy a mai generáció sokat felejtett.
Még mindég friss, üde és ruganyos. Öt órát dolgozik egyhuzamban, mindennap. Fordít, eredetit ír (most Széchenyiről végzett be egy tanulmányt), s érdeklődik a hazai dolgok iránt.
Elolvas az a világon mindent, még tán az Olay Szilárd beszédét is.
Ma az csinált egy kínos jelenetet. (Enélkül az olajcsepp nélkül ellettünk volna.)
Azzal vádolta Széchenyi minisztert, hogy ötezer forint jutalomdíjat utalványozott a kiállítás elnökének, Matlekovics úrnak.
Széchenyi tagadja, hogy ő a kiállítási alapból utalványozott volna pénzt valakinek.
Olay erre újra feláll spanyol inkvizítori grandezzával: hogy hátha akkor más alapból adott Matlekovicsnak ötezer forintot?
Nagy vihar keletkezik a kormánypadokon. Az elnök csenget. Némely képviselők ingerülten ugrálnak fel. (Kár, hogy nincs itt Beöthy Algernon, hadd kukorékolna közbe.)
- Hiszen megmondta már, hogy nem adott pénzt - kiáltják mindenünnen.
A zúgás egész tombolássá izmosodik.
Az elnök szólni akar, de nem hallgatják.
- Én határozott választ akarok - mennydörgi Olay Szilárd.
- Helyes! - kiáltja Olay Lajos.
- Határozottan válaszoltam - felelé a miniszter nyugodtan, ami igen jól hatott, mert éppen Széchenyi néha a legjelentéktelenebb dolgoknál lesz idegessé.
Így folyt a kínos feleselés, a miniszter váltig állította, hogy nem utalványozott ki semmit, Olay szinte váltig állította, hogy de bizony kiutalványozott.
- Megkívánom - mondá a miniszter önérzetesen -, hogy szavaimnak higgyenek.
- Én is megkívánom - replikázott Olay. - Mert itt nincs köztünk más különbség, mint hogy a miniszter piros székben ül, én pedig ebben az egyszerű padban.
Valaki közbekiáltott:
- De bizony van még egy kis különbség! Hangja gúnyosan süvített végig a termen.
Nem tudni, ki lehetett ez a szőrszálhasogató ember!
I. Miért nem írtam eddig karcolatokat?
No, én se tréfálok többet a saját fejemmel!
Mióta elnyerte Horváth Gyula egy hétre, mindenféle nyavalya beleütött, reuma, fogfájás, fülszaggatás - s míg az én fejem nála volt, azalatt ő is csupa lapalapítási tervekkel foglalkozott.
Ma már lejárt a terminus, nekem nincs semmi bajom, neki sincs semmi szándéka.
Folytassuk, ahol elhagytuk.
II. Útközben a Házba
Ha öt napi betegség után visszatér az ember valahová, kivált ha betegsége alatt a »Pesti Napló«-t olvasta (mert az a beteg dzsentrinek való lap), minden új neki, azt hiszi, minden megváltozott.
Én is abban a félelemben tartottam a Sándor utcába, hogy azóta már talán el is árulták az országot Tisza Kálmánék.
Nem, nem, a trikolór még ott leng, s a horvát zászló csapkodja alulról...
A Múzeum jégmezőin két alak jár suttogva, az egyik vállas, erős, mint egy Herkules, a másik összegörnyedt aggastyán, hosszú ősz fürtökkel s bagolyszemekkel, mint a rém. A pajkos játszó gyerekek ijedten futnak el előle.
Az egyik alak Szilágyi Dezső, a másik Sennyey Pál.
A zempléni verebek ott ugrálnak, csipogva a zúzmarás törpe fákon, mintha belebeszélnének a két státusférfiú suttogásába.
(Hm... Ebből még lehet valamikor karcolat!)
De benn a folyosón csakugyan árulásról beszélnek. Honvéd-viselt képviselők feszegetik még mindig: áruló volt-e Görgey vagy sem?
- Ugyan mi az ördögöt árult volna el az a Görgey? - rikácsolja egy hang, egy öreg ezredes, aki Radvánszky Károllyal szokott bejárni. - Csodálom Görgeyt, hogy nem úgy védekezik, mint Türr Pista...
- Hogy védekezett Türr Pista?
- Egyszer azzal gyanúsította őt az olasz-magyar légió, hogy elárulta a légiót. Türr Pista méregbe jött, s kirukkoltatván maga elé a csapatot, így szólt hozzájok: »Azt állítjátok, elárultalak. Ugyan mondjatok hát nekem valakit, akinek ti megértek őt forintot?«
A folyosó, büfé élénk, mint egy kaptár, lármája harmonikus zümmögéssé olvad össze. Derültség, vidám kacaj cseng mindenünnen. Maga a generális is ott künn van, s cercle-t tart. Az alvezérek sűrű csoportban keringnek előtte, néha egy-egy közlegényt is megszólít, s vállon tapogatja. A cigarettli-füst, mely vastag, tömött rétegben szövődik szürke vászonná, reszketve a játszadozó téli napsugárban, ambrózia-illat annak, akit a miniszterelnök megszólított.
Az elnöki szoba felől tömjénfüst árad szét a helyiségekbe. Egy szolga van megbízva a füstöléssel. Az egyik illat birokra száll a másikkal. A kálvinisták kényelmetlenül szaglálóznak, Kiss Albert fejvakarva panaszkodik: »Ejnye, be idegenszerű levegő van itt ma«.
Én a tömjénfüstről mindjárt eltaláltam, hogy valami egyházi vita lehet odabent.
Hát csakugyan az!
Hogy megváltozott azóta a mező!
Hol van Széchenyi? Vajh, hol vannak az Olay-ok?
A csöngettyű hívogatólag csilingel belülről.
Siessünk a terembe! Kezdődik az előadás!
III. Bent a teremben
Színen van Trefort miniszter.
Szakálla fehér, mint a kender, szeme villogó, mint a parázs.
Az első szónok Zimándy atya.
Csanády a könyökére hajtja fejét, s kirívó irigykedéssel hallgatja.
Zimándy merészen ugrik neki a miniszternek, mint egy hörcsög.
Feje emlékeztet ama cserépbukszákra, aminőkben pénzt szokott gyűjteni az ember. S amint lóbázza, idegesen rázza minden mondatánál, mely az egyetlen nyíláson: a száján kiesik, egészen tökéletessé teszi a hasonlatot.
Ezek a szúrós mondatok mind Trefort ellen szólnak, ami természetes is, hiszen Zimándy atya azt a címet viseli az alsópapság előtt, hogy a »Trefort miniszter kalapácsa«.
- Trefort nemcsak a miniszterelnöki székbe nem való - úgymond -, de még a parlamentbe sem.
- Az efféle nyilatkozatok nem valók a parlamentbe - elméskedik az elnök.
- Ilyen férfiúra nemhogy Magyarország reményeit - potyog ki folytatásképp a folyton vörösödő bukszából -, de még a galambjaimat sem bíznám.
- Tehát vannak galambjai? - sziszeg bele Csanády Sándor.
A pap képviselők pirulva sütik le szemeiket, a karzatról hűs szellő suhan, hogy ím a structollak erdeje megmozdult a női kalapokon.
Göndöcs ég felé fordítá szemeit.
- Oh, oh!... Még szégyent hoz ránk!
Utána Ugron Gábor tartott tartalmas, szép beszédet, a katolikus autonómia szükségét hangoztatva.
Nagy figyelemmel hallgatták a fiatal szónokot, aki maholnap »az ellenzék Tisza Kálmánjá«-nak növi ki magát.
Merész és találékony, beszédeiben nincs forma, de van tűz, nincs sok tudomány, de van sok közvetlenség. Egy kicsit goromba néha, de sohasem rokonszenv nélküli.
A szélsőbal vezérei (ezek is olyanok, mint az olümposzi istenek, a sokaságukkal rontják az egymás tekintélyét) fejvakargatva nézik, hogy ők mindennap egy centiméternyit kopnak, s Ugron mindennap egy félrőfnyit nő.
Mi lesz ebből, mi lesz? Még bizony ki találja ütni valami »csillag«-nak a szemét.
...Álló csillagokból letűnő csillagok úgy lesznek.
A csillagokról bízvást áttérhetek Jókai Mórra, aki ma nagy élvezetet szerzett a kassaiaknak s a kassaiak révén az egész Háznak és karzatnak.
Elmondta, hogy Magyarországot még egyszer meg kell a magyaroknak hódítani - a munkával. (Beöthy Algernon pajkosan mutat a melltűjére, mely egy pagátot ábrázol.)
Le kell vetni a kacagányt, s fel kell venni a bőrkötényt.
- Igaz - bólingat csöndesen Gromon Dezső, aki most hihetőleg háromszáz bőrkötényt varrat ugyanannyi nadrágja elé.
S ahelyett ő maga ragyogó szónoklati karbunkulusokkal rakta ki a tót atyafiak halináit, s rózsaszín pántlikákat fűzött a bocskoraikba, hogy nekik is erény az, ha a saját nyelvüket szeretik.
Az egész Ház elhitte elandalodva.
És még most is hinné, ha Lesskó István fel nem szólal.
De amint az egypár hangot kieresztett a Ház színe előtt, mindjárt meg nem értette senki, hogy mi szeretni valót találnak a tótok a saját nyelvükön?
*
Jókai beszéde után leeresztette a kortinát Péchy Tamás.
Szünet.
Szünet után a második felvonás következett.
Az elnöki székbe beleült Bánffy Béla.
Hja, Bánffy! Az már más!
...Én a Bánffy elnöklete alatt nem merek tréfálózni.
Mindent magyarosít a kormány: nem lehet panasz ellene. Még az állami méntelep számára vett lovak is névmagyarosítással jelennek meg a zárszámadási aktában: Hirondelle - most Fecske, Falke - most Sólyom, Winzbreut - most »Szélvész«. Csak egyetlen állami tényezőt nem bírtak nevéből kirázni a magyarosítási áramlatok: Altstaedter János uram őkegyelmét, a képviselőház kapusát.
Ott állt húsz esztendeig, méltóságos zordon arcával, fölséges szakállával és ezüstös nagy botjával a kapuban, és mindég Altstaedter János maradt.
A nagyságos és méltóságos urak, akik ki s be jártak, s akik előtt ő szent pietással emelinté meg medvebőr süvegét, sokat változtak ezalatt, hol ide ültek, hol oda ültek, de ő mindég egy ponton maradt - a kapuban.
S az ő botján mindég fényesen ragyogott az országcímer, mikor pedig egyebütt nagyon is homályosult.
Hát a derék Altstaedter János urammal az történt, hogy bement Péchy Tamáshoz, és a nyugalmaztatását kérte. - Nagyon öreg vagyok, kegyelmes uram. Sokat álltam már, ülni szeretnék.
Péchy Tamás elmosolyodott.
- Lássa, én meg annyit ültem már, hogy állni szeretnék.
- Elfáradtam, kegyelmes uram! Nem vagyok képes többé megfelelni az állásomnak.
Péchy sóhajtott, arra gondolván, hogy az ő állása csak ülés, s mégis... de ne feszegessük, hiszen csak az a fő, hogy nyugalmazta az öreg kapust.
Az még sohasem látott ülést életében.
El-eltűnődött rajta azelőtt is, sokszor nézvén a kék eget a Múzeum fölött, mialatt az érkező kocsik robogása zenévé olvadt össze körülötte, hogy milyen lehet egy ülés.
Valami nagyon szép, valami rettenetesen ünnepélyes lehet az. Az ország rendeinek ajkán megrezdül a méla bánat, s szavakban hömpölyög alá a hazaszeretet...
Oh, hogy szeretné ő azt egyszer hallani!
Legalább kedvére kisírhatná magát az elérzékenyüléstől.
Húsz évig ábrándozott ezen az öreg Altstaedter, ma végre beteljesült hő vágya.
Beült mindjárt korán reggel a karzatra egy ismerőse mellé, s szigorú kritikusi arcot csinált, szertenézegetve kidülledt szemekkel. Mind ösmeri már az urakat. Hiszen mind az ő népe. Tudja, melyik jár gyalog, melyik hintón.
Legelőbb Zsilinszky nagyságos úr szólalt meg. Sokat beszélt, s mégis nagy figyelemmel hallgatták. Az ember ki nem vette volna belőle, hogy ennyire okos ember. Olyan szerényen szokott bejönni a kapun. S még a paraplija sem selyem, hanem csak egyszerű organtin.
Utána Trefort excellencia szónokolt. A fejével mindig kapkodott jobbra-balra, mintha valami darázs akarna rászállni. (Az öreg kapus is idegesen kezdett fészkelődni odafent: Ejnye, de kár - mormogá -, hogy nincs nálam egy légycsapó.)
Hanem az a nagy tiszteletlenség sehogy se ment a fejébe, hogy annyiszor belenevetnek a beszédjébe. Hát illik ez? Egy miniszternek? Micsoda nép ez odalent? Hogy zajongnak, viháncolnak! Hát ezeket eresztgetem én húsz év óta?
Aztán az se ment a fejébe, hogy ez is, amaz is a vallásokról szól. Okos ember nem perel a papokkal.
Papnak, öregasszonynak békét kell hagyni. Lárifári beszéd ez csak!
Hanem nini, most emelkedik fel Helfy nagyságos úr. Ez már a mi emberünk, nagy, híres ember, Kossuth Lajosnak a barátja. - No, majd mond ez mindjárt valami paprikásat.
Lesz itt most nemulass a kormánynak, az adóról, a szűzdohányról, meg a bilincsbe vert hazáról.
Hanem hát mi történt? Helfy nagyságos úr az ő szép, szelíd hangján azon kezdte, hogy szívesebben adna a miniszternek több pénzt, ha többet kérne, és hogy miért nem kér többet.
Elborult erre az öreg homloka:
»Hát azért járnak ide? Hát csak ennyi az egész?«
S azzal keserűen ballagott le az utódjához a kapuba... Szélesebb látkör van onnan, mint a Házból!
Hanem az ülés tovább folyt. Herman Ottó nehéz lövegekkel szállt síkra az »alma mater« ellen.
Szellemes elevenséggel s nagy tetszés közt ostorozta a protekciót, mely a tanári székekbe juttatja a tehetetleneket is. Elmondta, hogy milyen aránytalanul vannak fizetve. Kétféle egyetemi tanár van, nábob és proletár.
S fel is olvasta a nábobok és proletárok jövedelmét egy papír lajstromról.
Kínos izgatottságban ültek az egyetemi professzorok szerte a padokban. Szilágyi Dezső merev, üveges szemekkel és szokott fagyos gúnyjával nézte a szónokot, Pulszky Ágost az ujjaival dobolt, Apáthy István lehajtotta fejét, mint egy bárány, amelynek most legott vérét veszik.
Herman szembeállította azokat a tanárokat, akik tíz-húsz forint és viszont, akik 7 ezer, sőt 17 ezer forint részt kapnak a tandíjból.
A Házban mind olyanok voltak, akik sokat kapnak.
S azt nem kell szégyellni.
Hanem mikor felolvasta, hogy Sághy Gyula 7 ezer forintot kap csupán szigorlati díjak fejében, hangos derültség támadt.
Mindenki Sághy Gyulára nézett.
Arcát két tenyerébe temette, azt nem lehetett meglátni, hanem a feje búbja olyan vörös lett, mint a szegedi paprika. Szégyenellte, de nem a hétezer forintot, hanem a -derültséget.
Szilágyi Dezső, a »nábob« kelt síkra Herman ellen.
De aki annyiszor szónokolt fényes sikerrel, mikor nem volt igaza: gyengén, zavarosan és formátlanul csatározott Hermannal most, amikor majdnem igaza volt.
Mégis halad a világ!
Ezt nem a mai vitából és szavazásból következtetem, ahol leszavaztatott a katolikus autonómia, melyet már Deák idejében helyeseltek, hanem csak úgy halad a világ, hogy egy nevezetes újítás történt a tanácsterem főbejáratánál a cigarettliző képviselők javára.
Most már nem kell minduntalan bekukucskálnia a terembe Pulszky Károlynak, hogy nem-e a papa beszél vagy Guszti. - Sem a künnlevő antiszemitáknak nem szükség örökké résen lenni, nem-e egy társuk beszél. »Menjünk be helyeselni, fiúk!«
Nyugodtan szívhatja a szivarját mindenki, ott van a főbejáratnál a víz-... akarom mondani a beszéd-mérce.
A feliratkozott szónokok nevei függnek egy táblán:
Neiszidler Károly,
Bende Imre,
Dégen Gusztáv,
Zichy Antal,
Apponyi Albert stb.
Aki beszél, annak a neve mellé egy keresztet tesz a teremőr, aki pedig már beszélt, annak a nevét csak áthúzza. (Pedig a (+) keresztet bizony találó lenne néha otthagyni.)
Ez a rendszabály a rossz szónokok ellen van irányozva, s e helyütt látszik meg, hogy a kisebbség is hogyan zsarnokoskodhat a többség fölött.
Midőn a folyosó érdekében történt ebbeli újítás (hogy háznagyi stílusban szóljak) helyeslő tudomásul vétetik általam, áttérek az ülés rajzolására.
A kereszt a Neiszidler Károly nevénél van.
Neiszidler Károly szűzbeszédet tart, s amint rekedt hangja kezdi a cserépfazekak repedését természethíven utánozni, a szélsőbalon ijedten ütik fel fejeiket Csanády és az öreg Madarász:
- Nini, a Csiky Sándor! Beválasztotta a hangját!
A beszéde azonban nem volt olyan, mint a Csiky Sándoré; hanem egészen szalonképes. Ő is, mint a másik szűzszónok, a barna Dégen, egy-egy virágbokrétát nyújtott át szemérmesen Trefortnak. Kezdetnek elég szép az!
Ez különben mind csak a felületen volt, mélyebben a katolikus autonómia foglalkoztatta az elméket.
Mindenki erről beszélt.
- A papok ne olyanok legyenek, mint a sárkány mondá - Ugron Gábor -, de olyanok, mint a sasok.
- A sasok is ragadozók - jegyzé meg a szabadkőművesek nagymestere.
- A kövér papoktól nem félek - szólott egy kálvinista a folyosón -, hanem a sovány papoktól őrizkedjetek!
- Maradjunk a réginél - explikálta egy opportunista - (s ilyenek vannak nagyon sokan), mert a betegség kisebb veszedelemmel jár, mint a gyógyítás.
Ez fejezi ki a Ház hangulatát a legjobban. Aminek Zichy Antal is hangot adott, igen helyesen és férfiasan. Nagy fa ez! De jó volt megbolygatni Ugronnak, mert legalább megláttuk: mennyivel vagyunk előbbre!
A pap képviselők közül ma Bende Imre szállt síkra az autonómia ellen. Általában az egész vita alatt a katolikus papok tapintatosan és óvatosan beszéltek.
- A kisebb rendű papok hasonlítanak mostani szerepükben a régi pozsonyi dieták egyik alakjához - mesélte, gondolom, az öreg Boér. - Atzél Istvánnak hítták a pozsonyi követet. Sajátságos viszonyainál fogva mindig olyan dologban kellett felszólalnia nagy ékesszólásával, amit nem szeretett, s ha aztán rendesen ő győzött, rettenetesen szidta az egész országgyűlést, »nem érdemli az ilyen nemzet, hogy legyen«.
A hangulat békülékeny volt, a kálomisták és lutheránusok előszeretettel bújtak ugyan egymáshoz, de a katolikusok közömbösen hallgatták a szónokokat.
Mennyei nyugalomban csak a zsidók ültek most; megnyugtató lehet az nekik, ha a keresztények kezdenek összetűzni.
De tán legboldogabb volt Wahrmann, aki szélesen elterülve dűlt el a padban, s bizonyos előkelőséggel mosolygott.
Tekintete elkalandozott a terem mennyezetén, az elnöki trónus függönyein, lelke pedig nőtt és elszállt az ábrándok honába. De mialatt a lelke nőtt, a szeme folyton kisebbedett. Bóbiskált.
Az elnöki szék függönyei szaladni kezdtek, a tanácsterem falai eltűntek, s egy csodás vízió nyílt meg előtte. Tündéri fényözönben egy lila színű felhő fodrán ült Klio, és egy Posner Lajos-féle plajbásszal a magyarok történelmét írta. Diktálta neki báró Wodianer Albert.
Éppen ebben a pillanatban jegyezték be a Wahrmann nevét, s két szárnyas nemtő ereszkedett le koszorút tartva kezében a magasból feléje.
Szárnyuk, amint rebbent, a hűs neszre hirtelen föltekintett.
Hát előtte állottak: báró Andreánszky Gábor és Vadnay Andor.
A körülülők izgatottan néztek, mi fog történni.
- Egy levelet hoztunk önnek - mondák udvariasan.
Wahrmann átvette a levelet szótlanul, s a két küldönc is szótlanul távozott.
(Ez volt az első gyalogposta a Házban.)
A szónokról egyszerre elfordult a figyelem Wahrmannra.
E némajáték megmentette a katolikus főpapok hatalmát, mert ezentúl senki sem törődött az autonómiával, hanem csak azzal, hogy mi lehet abban a levélben.
A »nagy üldözött« elolvasta kétszer, s azzal hirtelen eltávozott a Házból.
A percek, órák teltek, de Wahrmann nem jött. A szavazás is megkezdődött, de Wahrmann helye még mindig hűlt.
Az ellenzéki vezérek még kíváncsiabban kérdezgették: micsoda arkanum lehet az, amitől a mamelukok nem jönnek el szavazni?
No, abból a levélmintából érdemes lesz nyomtatni egypár ezeret pártköltségen.
Különben szavazott, aki hogy tudott. A költségvetést elfogadták, az Ugron javaslatát el nem fogadták. Az egyesült ellenzék Ugron javaslatára szavazott, Pulszky Ágostot kivéve.
A Pulszkyakból csak az öreg Pulszky szavazott az autonómia mellett.
Dicsekedett is vele hazamenőben, mint Saturnus, cinikus humorral:
- Leszavaztam a gyermekeimet.
Pedig a gyermekei szavazták le őt!
Pont tíz órakor elkezdtek az öreg képviselők köhögni és krákogni, s köhögtek egész délutáni két óráig.
Mert egyebet a mai ülésről bajos följegyezni, mint azt, hogy összejött nehány öreg képviselő és köhögött.
Ha valamelyik prüsszentett is közbe, az már figyelemre méltó jelenség volt.
Ezen szakadatlan köhögés között tárgyaltattak a költségvetés részletei, de ezt alig lehetett észrevenni.
A karzatok üresen tátongtak. Csak a balsó oldalon ült egy öregasszony, és az is köhécselt.
Hát a fiatal képviselők hol voltak?
Aludtak báli éj után.
És a szélsőbal, mely nem bálozik?
A szélsőbal csöndes lett: Ugron Gábor Erdélybe utazott.
(Így hát Trefort Ágost úgyszólván gépen tárgyalt. Ez a legnagyobb passzió egy miniszternek!)
Gyorsan ment minden.
Voltak ugyan egyes felszólalók, de azok is röviden kibékültek a helyzettel.
Az ellenzék szeretetre méltó szerepet vett fel, de nem csináltak kellemetlenséget Trefortnak más oldalról sem.
Az öreg Pulszky kijelentette, hogy ő az idén nemhogy többet kérne a Múzeum tételeinél, hanem ellenkezőleg még töröltetni akar.
- Igazán? - kérdé a miniszter ragyogó szemekkel.
- Tudniillik van egy olyan pont bent, hogy az egyes tételek esetleg törülhetők - hát azt a pontot fogom eltörültetni kérni.
Ugron már elment, de még ott maradt Herman, s Herman mindig mond valamit.
Ma olyasfélét mondott a valláserkölcsről szónokolva: hogy ő csak azt hiszi, amit lát.
És csak felét hiszi annak, amit hall.
Minthogy pedig mindennek csak a felét hallja, amit mondanak, hát nyilván azt a felét hiszi, amit nem hall.
A papok megbotránkozva rohantak ki a folyosóra.
- Darwinizmus! Szörnyűség!
- Vallástalanság!
Szerencsére ott volt az én rendes alakom, Prileszky Tádé, s az lecsillapította őket.
- Urak, itt most vallásügyi vita van. Hát ne csináljunk, kérem, vallástalanügyi vitát.
A képviselői privilégiumok nemhogy fogynának, de szaporodnak. Mióta Madarász kimondta, hogy »képviselő nem lophatja az időt«, azóta én is respektálom ezen isteni tulajdonságukat, s csak annyit mondok, hogy az idő ma nagyon lassan fogyott - de persze nem lopta senki: magamagától fogyott.
Trefort költségvetése a vége felé járt: a homokóra utolsó szemei peregtek.
Rakovszky István (a legkitűnőbb István a kormánypárton) szép beszédet mondott a siketnémák érdekében.
Utána Herman Ottó a hülyék javára szónokolt.
Majd Pulszky Ferenc egy igen szellemes, talpraesett karcolattal a Múzeumra kérte a szokásos 100 000 forintot. (Egy »0« szerinte még akkor is kimarad.)
Pulszky Károly a történeti képcsarnokra kért pénzt. Ez volt első felszólalása. Nyugodtan beszélt, beszédje sok tanulmányt, széles műveltséget árult el, s hangja, föllépése rokonszenves hatást tett a Házban.
Általában furcsa jele az időknek, hogy minden szónoktól kevesebbet várnak, mint amennyit bevált.
Most előgurult az öreg Göndöcs, aki a pusztaszeri ásatásokra kért pénzt.
Olyan szépen, ártatlanul mosolygott, hogy Trefort azt is megígérte.
Általában ma sem igen kötekedtek a miniszterrel, senki sem támadott, mindenki kért.
Egy ideig boldog volt a miniszter, de hovatovább elunta, s kezdett idegesen kérdezősködni:
- Hát mi lesz már? Nos, az ellenzékről nincs fölírva senki? Hát már mindig csak az enyéim beszélnek?
Mialatt odabent ekképp osztozkodnának a Trefort palástján, addig künn a folyosón összebújtak a Ház jogász képviselői, és a fogukat fenték Paulerre. Mert Trefort után Pauler következik. (...Vajon következik-e Pauler után Szilágyi?)
A laikusok ellenben már a főrendi reformvitára gyűjtenek anyagot. A kormánypártról föl is iratkozott. Tisza Lajos. Az új mágnás a régi mágnások ellen! Másodiknak a Beksics beszéde van betáblázva. Timoleon a papok ellen!
Amely papirosra a jegyző e neveket felírta, az olyan vagyon, mintha fundust adott volna nekik. Beksicset már egy egész sereg szónok kerülgeti, hogy engedje át a helyét. De az egy püspökségért sem adja oda.
Ilyen iszonyú arányokban vetődik előre a bekövetkező szóözön árnyéka.
A folyosó ritkán volt elevenebb, mint ma.
Jókai Nagy Miklóssal a trónörökös könyvét szerkeszti egy fülkében. A szélsőbaliak szögletében a Rigó lutheránus magyar nadrágját élcelik. Hermant azzal ijesztgetik, hogy majd ő is vallásos lesz, ha megvénül, minden ember azzá lesz vénségében, amire nevetve jegyzi meg az öreg Pulszky:
- No, majd megvigyázom - annak idején.
Maga a generális is odakünn van. Egy idő óta nagy előszeretettel hagyja a minisztereket a saját tudományukkal úszni. De azért mint a jó gondviselő ott van közel a parton, ha esetleg fulladoznék valamelyik...
A nagy, harmonikus zsongást csak Vadnai Károly zavarja, kinek az egyik lábán botos van, a másikon cipő. Ha jár, csak minden második lépte koppan, s ez olyan kísértetiesen hangzik, hogy minduntalan hátranéznek ijedten: »Ki mer itt olyan nagyokat lépni?«
Az aranyifjúság, élén a Ház egyik legrokonszenvesebb tagjával, a szőke Török gróffal, nagy robajjal futkároz a büféből a terembe, s a teremből vissza, mert az elnök sokszor veri félre ott benn a lármaharangot ok nélkül.
Helfy egy csoportnak nehány különös alakú szivart mutat, melyekre Olaszországban tett szert, amikor odalép Tisza Kálmán, megérintve a Helfy vállát:
- Mi az?
- Ezekről a szivarokról van szó, kegyelmes uram. Valami csodálatos excentrikus aromájuk van.
- Csak nem csempészett szivarok? - kérdé a miniszterelnök szigorúan.
- De bizony csempészettek. Ha tán, kegyelmes uram, megkóstolnád...
- Köszönöm - feleli Tisza - röstelkedő vonakodással, s kihúz valahonnan a zsebéből egy ócska tárcát. (No, ezt a tárcát ugyancsak kár irigyelni Apponyiéknak), s elővesz belőle egy éppen olyan szivart, mint a Helfyé.
A szélsőbaloldal »közbülső« vezére meghökkenve rántja hátra a feját.
- No, még ilyen slágfertig minisztert teljes életemben nem láttam.
A túlsó folyosón »János fejedelem«, báró Kemény János tartja az udvarát, s az ő királyságában az a szép, hogy megosztja Szontaghgal.
A mameluk folyosó egészen az övék, mintha árendába vették volna ki. Tisza oda soha nem teszi a lábát, nehogy náluknál nagyobb ember ott megkonfundálja a két kiskirályt.
Korlátlan hatalom és népszerűség az övék, de ők maguk is értik a módját: itt az uralkodás is kedvesebb formában megy.
Szontagh Pál szellemes ötletekbe, vidám adomákba önti információit, úgyhogy a megcukrozott piluláról észre sem veszi a mameluk, mikor már bevette a tanítást.
Most azt beszéli el, mikor nála falun volt a kánikulában báró Nyáry Jenő, kérdezi a palóc gazdasszonya:
- Hát az az úr kicsoda?
- Nyáry báró - mondja Szontagh.
- Mit? Nyáry? Hát télen mi az istennyila? - kérdé az asszony csodálkozva.
Akik hallották, mosolyogtak, pedig Szontagh már nyilván azon gúnyolódott, hogy nagyon sok báró már csak téli báró - a tavasz elsöpri őket a felsőházból örökre.
Víg adomaszó közben elfogyott az idő és elfogytak a költségvetés tételei. Az elnöki telegráf kísérteties rezgése jelezte a szavazást.
Egyszerre üres és csöndes lett a folyosó, akár a temető. A sűrű csoportok szétfutva, mintegy varázsütésre eltűntek, s csak a roppant füst kóválygott ott tömött kék oszlopokban, s szertehajigált szivarvégek mutatták, hogy a bent működő nagy gép alkatrészei apró darabokra voltak itt szétszedegetve az imént.
[jan. 28.]
Sághy Gyula képviselő úrtól a következő nyilatkozatot vettük:
Becses lapjának 24-ki számában (a »t.Házból« című karcolatban) foglalt közleménnyel szemben, mely csak most jutott kezemhez, egész tisztelettel kérem a következő helyreigazítás szíves közlésére.
1. Nem felel meg a valóságnak az, hogy akár csekélységem, akár bármely más tanára a budapesti t. egyetem jogi karának »csupán szigorlati díjak fejében« akármelyik tanévben is 7 ezer forintot kapna vagy valaha kapott volna; hanem azon 6 és 7 ezer forintos pozíciók, melyeket Herman Ottó t. képviselőtársam a jogi kar egyes tanárainak, s ezek közt csekélységemnek is az 1882/3-ki tanévben volt jövedelmi maximumaként felolvasott, azon évi összes jövedelmeinknek teljes összegét képezték, beleértve a rendes fizetést, lakpénzt és mindennemű tan- és vizsgadíjakat is. Amint ez a különben t. képviselőtársamnak a gyorsírók által a Napló részére feljegyzett beszédéből is kivehető.
2. Nem való az, hogy a rám vonatkozó passzus felolvasásakor arcomat tenyerembe rejtettem volna, mert egyáltalán sem azt, hogy becsületes és tisztességes munkával fáradtsággal keresek valamit, sem azt, ha tetszik ezt éppen valakinek derültséggel tudomásul venni, nincs okom szégyenellni. Amint nincs életemben egyetlen egy tény, egyetlen egy lépés vagy bármiféle oly mozzanat, mely miatt bárhol és bármikor emelt fővel és nyílt homlokkal megjelennem nem lehetne. S e tekintetbon bárminemű támadással szemben tiszta öntudatom mindig megnyugvást szolgáltat nekem. Kiváló tisztelettel maradtam Budapesten. 1885. január 27., kész szolgája Sághy Gyula orsz. képviselő.
Szívesen adunk helyet a t. képviselő úr helyreigazításának, noha ama panaszos hangnak, melyen tartva van, talán nem is volna egészen helye.
Mert igaz ugyan, hogy úgy írtam le Sághy képviselő urat, mintha arcát tenyerébe rejtette volna, de rosszakarat nélkül.
Hozzá is tettem, hogy nem a hétezer forintot szégyenellte, hanem a »derültség«-et.
Megvallom őszintén, én csak képzeltem úgy, hogy szégyenellte a derültséget. (Mert mi skriblerek a képzeletből táplálkozunk, és nem a tandíjakból.)
De ez meglehetősen ártatlan megjegyzés volt, úgyhogy azt gondolom, kettőnk közül én panaszkodhatnám jobban, amiért az én rovatomat, melyet én tréfásnak akarok megírni, azzal igyekszik agyonütni, hogy szörnyű komolyan veszi.
Bocsánatot kérek. De ha a képviselő úr nem szégyenli is a »derültség«-et, én nagyon szégyenlem a »nem derültség«-et.
Pauler az a miniszter, akire még tréfából sem lehet ráfogni, hogy szereti valaki.
És mégis mindenki szeretné megenni.
Pedig annyira kesernyés, mint a vadkörte.
Tisza eddig azért ragaszkodott hozzá, hogy Kemény Gábort tartsa vele. Mert Pauler mellett Kemény Gábor is szeretetre méltó.
A jogász körök egész esztendőn át csinálják a szelet ellene, az ő csendes kapucínereik mellett. Húsz-harminc ilyen klub van a kávéházak márványasztalainál, ahol jurista Titán Lacik mennydörögnek a miniszter ellen.
Ügyvédek, bírák, kapacitások, akik csodákat mívelnének, ha ők ülnének azon a piros bársonyon.
S minden ilyen klubnak van egy-egy parlamenti tagja. Ez az asztal »dédelgetett gyermeket, aki a kávé aromája és a szivarok füstje mellett a tömjén füstjében is fürdik.
Ahány ilyen jurista kompania van, az mind más és más istenekre esküszik. Egyiknek Csemegi az ország legnagyobb jogásza, másiknak Karap Ferenc, de egy dologban összecsengenek, hogy Paulernek veszni kell. Halál Paulerre!
A fekete pálcát eltörik minden hörpintésnél, s a képviselő kapacitás szilajan emeli az öklét, hogy tönkre fogja tenni.
A lég villámokkal látszik megterhesülni, a fergeteg előszele süvít a panaszokban!
Mindenki égiháborút vár.
Még Tisza Kálmán is azt teszi, hogy ha már meg akarják ölni a szegény Paulert, hát legalább legyen idejük hozzá, kinyújtja egy órával az üléseket. (A nap eszerint ma korábban fog lenyugodni egy órával.)
S íme mi történik?
A nagy juristák ott kóvályognak a Házban és a folyosókon, de a világért sem nyúlnak hozzá Paulerhez.
Teleszky István cipeli hóna alatt a nagy paksamétákat, s ékesen szóló keserűség vonja be barna homlokát, Matuska Péter a karzat szépeit nézegeti, Hodossy Imrét hiába keresi a szem, Szilágyi Dezső behunyja az egyik szemét (talán mert a magyar Igazság csak félig vak), s gúnyosan hallgatja Fluger Károlyt; Apáthv István a büfében andalog, Dárday Sándor kedvesen mosolyog, s úgy néz ki, mint egy rózsaszín papírra nyomatott perrendtartás.
De hát akkor ki fogja itt ma Paulert lenyakazni?
Senki.
Kisebb jogászok nekigyürkőznek ugyan, de hát az mind csak karmolás és csipdesés. Kardok nem csörömpölnek, lándzsa nem törik, páncél nem roppan, Haviár és Ferenczy Miklós ügyesen dobják a zsebkendőt, hogy »haragszom rád«, s azt is megérintik, hogy miért, Veszter élénken szurkálja meg, de csak Pulszky Ágostot viszi oda a bátorsága, hogy gyilkolóbb fegyvert válasszon - az unalmat.
Hosszú, tárgyilagos, de éppen azért száraz beszédben kifogásolja az igazságügyi politikát.
Amint sebesen beszél, mozgó kis kecskeszakálla a barázdabillegetőt juttatja eszünkbe.
Ezalatt a Ház órája már három felé jár.
A gáz piszkos opálszínben ég a folyosókon, s úgy rémlik, mintha már az esti szürkület kezdené bevonni az ablaktáblákat.
Künn a folyosón síri csend. A polgári gyomrúak és a nem jogászok mind megszöktek.
Benn a teremben húsz-harminc ember hallgatja Pulszky Ágostot.
Azok is fogyni kezdenek.
Az öreg Pulszky Ferenc idegesen számítgatja: »megint kiment egy... és újra egy...«
Ejh, az apai szeretetnek is van határa!
Köhintett egyet, fogta a kalapját, és ő is kisompolygott a teremből.
Ma nem mentem el az ülésre. Nem akartam ott lenni, mikor Pauler megbukik, mert nem szeretem nézni a drámákat.
A mostani vitáról nem írok, gondoltam magamban, mert az olyan jogügyi vita, amely iránt a jogászok is közömbösek, nem kell az én közönségemnek.
Délben, azon időben tudniillik, amelyet a Ház folyosóin szoktam tölteni, idegesség fogott el, hallani véltem az elnöki csöngettyű rezgését (Oh, a halálharang tán Paulernek csendül!), valami húzni kezdett az íróasztalomnál, ahol éppen egy gazdag zsidó leányzót adtam össze a legújabb novellámban egy szegény báróval. (Így csinálom én otthon Tiszának a cenzus-képes felsőházi tagokat.) Mindenféle víziókat láttam a »Házból« a fekete betűk között... Egy halotti kórus halk zsolozsmája csendült meg hallucinációképpen:
Kitették a holttestet az udvarra.
Miféle zsolozsma ez? Lecsaptam a tollat... Megtapogattam magamat.
Nono, hiszen nem vagyok a Házban, a Ház a hatodik utcába esik innen. Nem hallok én semmit, nem hallucináció az, hanem csak a német lapok vezércikkeinek a visszhangja.
Kár mégis, nagy kár, hogy nem mentem el. Mit csinál most ott Prileszky Taddus nélkülem? Unja magát.
A szegény zilahi deputáció, tudom, megint ott ácsorog ma is. Vajon megkapták-e a vasutat?
Ha az ember valamit megszokott, megszereti. Lám, hogy szeretem én azt a Házat.
Egyrészt azonban mégis jó, hogy el nem mentem, mert hátha megszoknám Paulert is. S ha megszoknám, megszeretném.
Míg csak három óra nem lett, folytonosan benne voltam a folyosó lázban. Azontúl megszűnt, s nyugodtan indultam a napi dolgom után.
Amint az országúton mendegélek, egyszerre csak látok a Sándor utcából vánszorogni egy sápadt alakot, alig bírta az egyik lábát húzni a másik után. Egyike volt a jogtudós képviselőknek.
- Mi újság? - kérdém.
- Éhes vagyok - szólt kimerülten.
- Mi volt bent a Házban?
- Minden olyan volt - lihegte elhaló hangon -, mint a rossz saláta. Sok olaj, kevés ecet!
- Megbukott Pauler?
- Megéljenezték!
- Kit?
- Paulert.
- Lehetetlen!
- Én magam is éljeneztem.
- De hát hogy lehetséges az ilyen?
- Hát úgy, ahogy negyvenkilencben volt.
- Mi volt akkor?
- Az, hogy meghódoltunk a muszkának - mert azonkívül csak az osztráknak lehetett volna.
- Nem értem.
- Pauler furfangos ember. Elhíresztelte titokban, hogy Szilágyi Dezső lesz az utódja.
- Az ám, én is hallottam.
- S ezzel a griffel egyszerre népszerűvé lett. Mindenki Paulert akarja. Pompás beszéd volt. Nagy talentum az! Ha éhes nem volnék, még most is tapsolnék neki.
- Hát még mi minden volt?
- Lits Gyula a közegészségügyi tanácsot gyanúsította, hogy a sikkasztó ercsi közjegyzőre, Nyíri Aladárra csak ráfogja az őrültséget.
- Ah! És mi az igaz ebben?
- Én azt tartom, hogy lehetséges, mert családi baj. Nyírinek az apja, a miniszteri tanácsos is megőrült volt annak idején, s még két hétig végezte ily állapotban a hivatalos teendőit anélkül, hogy a minisztériumban észrevették volna, hogy őrült. Ott fel se tűnik.
- Ej, ej, ez már túlságos malícia egy mameluktól. Apropó, van még valaki a Házban?
- Olay beszél. De már kevesen hallgatják. Éppen most tanácskoznak rajta a buzgóbb hallgatói, hogy a kezébe nyomják a teremkulcsokat...
- Mi az ördögnek?
- Hogy zárja be a termet - ha elvégzi.
Éppen a legérdekesebb pillanatban jelentem meg a Házban.
...Pirosra marva a hidegtől, Tisza Kálmán lépett be és, letette a tárcáját.
A megdöbbenés fölszisszenése nem hangzott fel... mert hisz a tárca nehéz volt (lehetett benne vagy három kiló paksaméta); mit is csinálhatott volna hát vele egyebet, minthogy letette a piros támlányára, aztán leült ő maga is Herman Ottót hallgatni.
Vajon mit mond Herman Ottó a felsőházról? Miképp kívánja ő? Választva-e vagy kinevezve? Iniciatívával-e vagy anélkül? Egyszóval, hogy mi lakik a hosszú haj alatt?
A mamelukok is mind kíváncsian hegyezik a füleiket: »No, ez áll még csak majd elő merész követelésekkel!«
De mennyire leesett mindenkinek a nyakcsapja, amikor kijelentette szerényen, hogy ő nem akar semmit, elengedi Tiszának az egész felsőházat. Ne legyen felsőház!
S ezzel leült nagy derültség közt, szétnézve kevélyen a meghökkent sorokon, mintha mondaná:
- Tessék ennél többet mondani!
Zsilinszky Mihály szólott utána, nagy figyelem közt, rokonszenvesen.
Ezalatt kezdtek megtelni a padok, és a karzat is gazdag színpompájú képet mutatott.
Jobbról a high life férfi tagjai hallgatták izgatottan a beszédeket. Voltak ott jó 1847-iki mágnás arcok. Ősz, kerek szakállú, tisztes nagyurak, kik megüvegesedett szemmel bámészkodtak le, hogy »lehetséges-e az, amit hallanak?« És voltak ott fiatal kaszinótagok, kiknek azonban csak az egyik szeme volt megüvegesedve, amelyiken a monokli fénylett vészjóslón.
A szomszéd rekesztékeket deli szép asszonyok és kisasszonyok ülték. Suhogott a selyem, lengtek a strucctollak, s a mosolygó piros arcok éppen nem jelezték, hogy itt prédikációs halott van.
Mert immár prédikációs halott a volt főrendiház.
(Kezdem érteni, hogy a halottnak haja nő, sokszor még a koporsóban is.)
Igazi farsangi hangulat van fent. A fiatal képviselők érzik, hogy itt most valamelyik hosszú beszéd alatt meg lehet bátran házasodni.
Mind felhurcolkodnak a magasba, s míg idelent az öregek gorombaságokat mondanak egymásnak, addig ők csupa szépeket suttognak a szép leányoknak. A csevegés vidám zsivaja halkan, harmonikusan szűrődik le szelíd zsongássá.
De nemcsak az úgynevezett obligát honleányok ülnek a karzaton, nemcsak a bálok, piknikek királynői és mamái ülnek a Monaszterly és Fehér Gyula ruháiban, hanem eljött az erdélyi nagymama is a fiúunokájával. Nyolcvan év hava üli ráncos homlokát, nemigen mozdul otthon a karosszékből sem; de már azt mégis eljött meghallgatni, hogy csakugyan nem bolondítják-e azok a gyerekek, való lenne-e az, hogy ezek a mindenünnen összeszedett emberek hozzá mernek nyúlni, meg merik bolygatni a mágnások kamaráját?
Hosszú, virágos wikler van a nagymamán, tenyér nagyságú ezüstcsattal, Apafi Mihály uram korabeli főkötő barnállik a feje búbján, s az arany foglalatú okuláré közel hozza neki ezeket az ismeretlen embereket alulról. Ni, éppen a gonosz praktikájú Teleki Mihály uram őkegyelme emelkedik most fel... azazhogy amint az unoka magyarázza: Tisza Kálmán.
Igen, ő beszél, s tekintve azt, hogy az előtte fekvő ív tele van jegyzetekkel, igen hosszasan fog szólni.
A hívó csengettyű szavára a zöld függönyös ajtók csak úgy öntik az »élénk helyeslés« materiáját.
Eligazodik a Ház, ahogy illik nagy eseményekhez. A vérmes mamelukok közvetlen a miniszterelnök teste mellé. Odaül Szerb György, Ivánka Imre szétterpeszkedik, mint egy terebélyes fa, (Ez volt ma úgyis a legkedvencebb hasonlata a szónokoknak.) Kőrösi Sándor, mert jó hangja van közbe mennydörögni az »Úgy van«-t, közel lapul a Deák helyéhez, de háttal az elnöknek (mert még mindig tartja a haragot). Kőrösi viszi a »kikiáltói« szerepet, Prileszky Taddus az »echó«, Molnár Viktor a »lelkesülés«, az öreg Bánffy Dániel a »Hatás«, Tischler Vince a »Derültség«.
Túlnan két könyökére fekteti fejét Szilágyi Dezső nagy helyet kerítve magának, széttolván három-négy habarékot, mintha mondaná: »Félre innen! Itt most engemet akasztanak!«
Háta mögött a »hugenotta lovag« mereng, s a közbülső Pulszky vickándozik. Távol a balvidéken az öreg Csanády mormog harapásra készen.
A terem gömbjének legszélén pedig, mint sbirr, egy fegyveres mameluk jár-kel kinyitott bicskájával. Nini, hiszen ez a jó öreg Plachy Tamás. A kés pengéje rémesen villan, amint egyet-egyet lép magános sétájában...
De már ez ellen a habarékpárt is állít ki fegyveres erőt. S épp ilyen sétaútra kél báró Lipthay Béla egy szörnyű ollóval a kezében, szép klasszikus fején fehér pehelyfészek.
Ezalatt Tisza nagy hatással beszél, s eredeti modorban védi a javaslatát.
Kedves atyámfiai, ellenzékiek. Nincs ám a mamelukságból szabadulás.
Tegyük fel, hogy az történnék, amit önök akarnak, hogy a megyei bizottságok választanák a felsőházi tagokat.
Hiszen önök mondják, hogy a megyei bizottságok is kormánypártiak.
Ha kormánypártiak, azok is mamelukokat választanának. Hát ott volnának, ahol így.
Hiábavaló erőlködés. Nem lehet olyan felsőházat csinálni, hogy ne a kormányé legyen a többség. Legjobb hát megkapitulálni!
Nagy élvezettel hallgatta ezeket hátul a női karzat alatt egy padban egyedül Bubics kanonok.
Hosszú szempillái édesdeden hunyódtak le.
- Istenem, istenem, de okos ember ez a mi urunk! De kár, hogy az ilyen ember nem római katolikus!
Más véges eszű ember azt bizonyítgatná, hogy »de bizony jó lesz ez a felsőház így«, ő megfordítja, hogy »amúgy is csak rossz lenne«.
Ez hat, ez kell azoknak a vastagnyakúaknak odaát!... Ámbár a címzetes püspökökért mégis kár - nagy kár... Bárcsak engedne ebben a pontban az urunk!
Oh, szállj, szállj le reá mennyei malaszt a magasból...
Amint így elmélkedik a főtisztelendő úr, egyszerre csak száll le a magasból egy nagy fekete szőrmés test, s mint egy holt macska, odacsapódik eléje a padra.
- Jaj!
Odanéz rémülten, hát egy női muff.
A főtisztelendő úr hátratántorodik. - Apage, Satanas!
A közfigyelem villámgyorsan fordul a lebukott muff felé. (No, ez ugyan könnyen és olcsón jutott be a Házba!) Ki az! Mi az? Mi történt? Kié ez a muff?
Teremszolgák szaladnak elfogni a rakoncátlan muffot. A karzaton ideges hullámzás támad. Lágy nevetgélés szimptómái kezdenek kiütődni fent és alant. Péchy Tamás végigjártatja eszét a házszabályokon, hogy mi történik ilyen esetben a régi praxis szerint.
Milyen szerencse, hogy nem valami szűzszónok beszélt, mert a muff által elvont figyelem megölte volna, de Tisza Kálmánt, aki már annyi krízist kiállott tíz év alatt, nem tehette tönkre még a muff sem.
Tovább beszélt hosszan és érdekesen, cáfolgatva Szilágyit, s már messze délutánra hajlott az idő, midőn végre zajos tetszés közt leült. Oly egyszerre s gyorsan szokott leülni, hogy egy ismerősöm megjegyzése szerint éppen azt a képet nyújtja... mint mikor egy penecilus bezáródik.
Három vasutas ember ült egymással összebújva szerelmesen a Kemény Gábor mögötti első padban, Ivánka Imre, Hegedüs Sándor és Harkányi Frigyes.
Valami papirosok voltak előttük, a ceruzák izgatottan ugráltak ide-oda rajtok.
Mialatt ők így építették a jövő kor vasutait, körülöttük minden meg volt számukra halva.
A többi embernek Vadnai Károly beszélt. Egy fekete botra támaszkodott, mert olyan naggyá nőtte ki magát beszéd közben, hogy a talapzat nem bírta volna meg. (Nem ám, mert a lábai fájnak.)
Pompásan beszélt, de nem a szüzesség szépsége volt beszédében a pompa, hanem a taktikus okossága. Flosculust, metaforát bőven használt, de bizonyos szubtilitással, ízléssel. Se alul nem járt, se magasan. Hangjával olyan ökonomice tudott bánni, hogy képes volt modulálni vele, pedig tulajdonképpen hangja sincs.
A karzatokon összecsapták a tenyereiket csodálkozásukban az újságírók: »Hol veszi ez az ember azt a hangot?« A taktikájának fő alapvonása pedig az volt, hogy úgy adta, mintha büszke volna a mameluk voltára. Ez hatott. A kormánypárti kollegák, akik körülötte voltak, elkezdtek fölocsudni: »Az ám, hiszen mi tulajdonképpen derék, jóravaló emberek vagyunk. Szégyellje magát az ördög«.
Az ellenzék is bizonyos kedvteléssel hallgatta a jóízű, okos szónokot, csak a derék Csanádynak viszketett meg a nyelve és közbeszólt.
No iszen csak ez kellett Vadnainak. Lecsapott, mint a héja, s egypár sikerült ötlettel hirtelen kirántotta a Csanády sisakforgóját, a »hitehagyott« jelzőt (epés stílusának legbecsesebb gyöngyét), s diadalmi melltűt kovácsolt belőle, beletűzvén azt a miniszterelnök nyakkendőjébe. A szegény öregúrnak még annyi ideje sem volt, hogy elhörögje: »Végem van!«
Vadnainak e csatározási készsége nagy hatást tett, s oly tapsot és derültséget okozott, hogy ő maga azt hitte, valami banketten van, s a szép magvas beszéd egy váratlan fordulattal - toasztba csucsorodott össze... hogy az Úristen sokáig éltesse Tisza Kálmánt.
- Hol a poharam? - hörgé Beöthy Algernon, önkéntelenül.
Lett nagy éljenzés, sokan siettek kezet szorítani a szűzszónokkal. Mindenki dicsérte a beszédjét, csak ő maga szidta azt:
- Hagyjatok, kérlek, békén. Hát olyan nagy dolog az, hogy beszélni tudok?
Utána Vadnay Andor szónokolt.
Egy család, de ezt »y«-nal írják, mert Andornak már több nevezetes őse van. (Példának odáért Károly.)
Ő »ama bizonyos egy rabbi« ellen száll síkra, de a Ház szórakozottan hallgatja, mindenki a karzatot nézegeti, mely felülmúlhatatlan színdús képet nyújt.
Idelent az alsóház, odafent a felsőház, az is, amelyik lesz, az is, amelyik nem lesz.
Az idegenek karzatán ragyogó női arcok; comtesse-ek, baronesse-ek. Ott ül a jámbor De Gubernatis gróf is. Orbán Balázs magyarázgatja neki székely-francia nyelven a nemzeti politikát.
A főispánok és főurak karzata s köröskörül az egész vonal zsúfolásig tömve van arisztokráciával. Ami kis hely maradt, azt a Földváry nemzetség üli. Nénik és nagybácsik jöttek el meghallgatni a Miklóskát, mit tud.
Szépen, illedelmesen kelt fel a fiatal Földváry Miklós, és szemlesütve kezdi elmondani a penzumát leckefelmondó, monoton hangon.
- Hallatlan az - méltatlankodik Rácz Géza -, hogy ez a gyerek már szólni mer!
Elmondta a dikciót meglehetősen, jobban mint Andrássy Tivadar tavaly. Kíméletes, jóakaró figyelemmel hallgatta a Ház, sőt meg is éljenezte a végén.
- Nincs többé sikertelenség! - dörmögi fájdalmasan Lipthay Pál.
A jó nagybácsik és nénik puszit integettek a karzatról Miklóskának. Tamás bácsi pedig átellenben meglógatta a csengettyűt, ami azt jelentette ezúttal, hogy egy más bácsika fog most szólani.
Az a bácsika volt Apponyi Albert.
Szónoki erejének egyik legszebb diadalát aratta ma.
A hugenotta lovagról ma tűnt ki, milyen művész.
Az Orpheumban mutogatta magát ezelőtt egypár évvel egy ügyes escamoteur, aki csak rugót nyomott meg magán, s egyszerre más meg más ruha volt rajta.
Apponyi beszélt elragadóan, hévvel, erőteljesen: mennydörgött, majd újra lágy lett, szava néha a vesékig csendült, a szívekben vájkált ércével, s a Pesti Napló szerint az emberek torkát szorította meg. (Most tudom már én, hogy honnan kapom a torokfájást!)
Magával ragadta hallgatóit, annyi tény. Oly csend volt a teremben, hogy meg lehetett hallani a három vasutas ember ceruzáinak a lassú kaparásait. Mert mindenki mély, odaadó figyelemmel csüngött a szónokon, csak Ivánka, Hegedüs és Harkányi nem... Ők még mindig a vasutat építették.
S amint beszélt, s hol, hol elővette a retorika cirádáit, a logika kalapácsát, a dialektika csillámló cintányérjait, egy fordulat, s íme ott állott Apponyi Albert demokrata blúzban...
Fölvette varázsbotját (egy hosszú ceruzát), nehány mozdulatot tett vele keresztben, hosszában, changé passé... s íme ott állott Apponyi Albert tigris kacagányban.
Hogy tetszem jobban?
Mindenféleképp tetszett. Tomboló tetszésmoraj zúgott a termen. A mágnások szemei kevélyen villogtak ott fönn, a hölgyek legyezői üdvözleteket integettek.
A tigris-kacagányos levente újra összerázkódott, mint a mesékben.
Sovány termete kigömbölyödött, táblabíró potrohot eresztve, s vállán immár dzsentris bekecs lóg.
S mindezt annyi »psüt«-tel, annyi finomsággal csinálta, hogy elragadó volt.
Tisza Lajos (akit divat most csipkedni, mert tud és csinál valamit), egypár sort vet papírra, és elcsúsztatja a miniszterelnöknek:
»Nézd, hogy irigyli Gromon ennek az Apponyinak a garde-robe-ját.«
A miniszterelnök fanyarul mosolyog ezen az ötleten. Neki jó szíve van, Szilágyi Dezsőt sajnálja, akit immár levert Apponyi.
Apponyi eközben elvégzi hosszú beszédjét, s a lelkesedés keresztülzajlik a két ellenzéken, mint a vihar. Az éljenzúgás lázasan kezdődik a bal padok legszélén, s mire a kormánypárti előőrsökig morajlik lázasan, onnan újra visszahömpölyög riadalmas növekedésben. És megáll egy pillanatra, s mint a széltől lecsapódó láng újult erővel tör ki. A karzatokon örömittassá válnak az emberek. Az írói ketrecben Grecsák nyakába borulnak a hívek, ha már Apponyihoz nem juthatnak.
Tomboló vihar van készülőben.
A három vasutas ember azonban még most is csendesen jegyezi a számokat, és építi a vasutat... Ők ebben a zajban az elképzelt vasút vonatait hallják dübörögni.
De Ivánka Imre mégis felocsúdik.
- No, mi az? Ki beszélt?
- Apponyi beszélt - mondja a háta mögött ülő szomszédja.
- Mit beszélt?
- Hát nem hallottad? Azt mondta, hogy ő az igazi demokrata, nem Tisza.
- No és mi fog már most történni?
- Nem tudom. És te mit gondolsz?
- Én azt hiszem... hüm, ez nehéz kérdés! Én azt tartom, miután Tisza is azt állítja, hogy ő a demokrata és nem Apponyi, legjobb talán, ha cifliznének, hogy melyik hát az igazibb demokrata.
S ezzel megint visszafordult a másik két vasutas emberhez továbbépíteni a síneket.
Tisza, a »nagy taktikus« ezalatt aggódva nézte a roppant hatást, melyet Apponyi beszéde tett.
- Ejh, ezzel a hatással nem alszol! - gondolá magában.
S felállt.
Szétnézett táborán, de csupa csüggeteg ember. Valamennyinek leesett az álla. Hallgatagon ülnek és mogorván, csak Kőrösi Sándor mer belekiáltani a rettenetes zajba:
- Halljuk!
- Nem kell! - zúgnak fel az ellenzékről. - Nem hallgatjuk meg a miniszterelnököt!
- De igen - kiáltja egy rekedt ellenzéki -, meghallgatjuk, ha le akar mondani.
A miniszterelnök nyugodtan várja, míg a zaj lecsillapul.
De az nem csillapul le. Amint egy-két szót szólna, fölfakad újra a tomboló kiáltás, »éljen Apponyi«, és egy percig zúg a teremben.
Az elnök két kézre fogja a csengettyűjét, úgy rázza. Hej, csakhogy ide most a debreceni nagyharang kellenék.
- Tisztelt képviselőház! - kezdi a miniszterelnök újra.
- Éljen Apponyi! - ordít a tömeg.
S az Apponyi-láz most már egész gyerekességgé kezd fajulni. Az éljen-zajba a legcsodálatosabb süvítések vegyülnek bele. Van abban malacröfögés, kurjantás, lúdgágogás...
(- Beh szép festői parlamenti nyelvük van - mondja hízelgőn a jámbor De Gubernatis gróf fenn a karzaton Orbánhoz hajolva.)
A miniszterelnököt ez mind nem alterálja, ott áll ridegen, nyugodtan, hisz majd csak kifogy ezeknek is a garderobe-ja.
Utoljára is a jószívű Csanády szánja meg a hitehagyottat, és közbekiált reszelős hangján:
- Ugyan, hallgassuk meg, Isten neki!
Hahota támad, s ha a Ház nevethet, legott fölenged.
Meghallgatták Tisza bár rövid, de hatalmas replikáját.
Mégis megtette, amit föltett magában, hogy nem engedte Apponyit a mai dicsőségével aludni.
Valamennyit elvett belőle a generális, de amennyi maradt, bőven elég az is édes aluvó vánkosnak.
Csendes a folyosó, mint a temető. Üresek a karzatok, a korridoron a kabáttalan ruhafogasok megannyi vigyorgó fogak. A gáz búsan pislog a könyvtári keresztúton.
Minden mutatja, hogy csata után van. Bent a Házban kevesen ülnek s azok sem a jelenre vigyáznak, hanem a tegnapi nap izgatottságát kérődzik át: a lapok véleményét olvasva az Apponyi tegnapi beszédjéről.
És a győzők lakomáznak odabent a büfében. Ott ül a diadalmas vezér, Apponyi Albert is, aranyszínű nedű előtte.
A néptelen folyosó egyik csücskében Beksics, Chorin búvik össze leverten.
- Íme a két legutolsó demokrata!
Beksics éppen most végezte be szavai értelmének félremagyarázása miatti felszólalását, természetesen »zaj« mellett. Neki éppúgy osztályrésze a »zaj«, mint Göndöcsnek a »derültség«.
Egyik a Bánffyak közül hozzálép, s szelíd gúnnyal mondja:
- Bocsásd meg, kedves barátom, hogy én gróf vagyok és hogy élek.
A mamelukok mind csendes morfondírozásba merültek.
Tisza felölti sárga télikabátját, és átballag a főrendiházba:
- Az ördög búsuljon itt veletek!
E pillanatban lép hozzám Jókai:
- Siess be, az isten szerelméért, valaki odabent a hangoddal beszél!
No, már ezt csakugyan érdemes meghallgatni!
Benézek a karzatra, hát Török Zoltán szónokol hosszasabban palóc dialektusban. (Istenem, beh szép az!)
Egy kicsit kuriális még a stílje, a megyei penna megérzik imitt-amott, de egészen véve okos, komoly beszédet tartott, s biztosan, erőteljesen cáfolgatta Apponyit. Jól tette, hogy polemikus természetű beszédet mondott, mást már ma meg nem hallgattak volna.
A fiatal szónok mostani sikere határozottan jelentékenyebb, mint szűzbeszéde alkalmával. Szontagh Pál szemeiben a lokálpatriotizmus fénye csillogott: »Ez a gyerek még nagyra nőhet, ha jó napfényes idő jár rá«.
Utána Orbán Balázs próbált szerencsét, és Horváth Gyulát csalogatta a függetlenségi pártra; hogy hadd igyék ő is a suvikszból.
Horváth Gyula nem lévén jelen az ülésen, nem tehetett eleget a szólónak. Különben a beszéd meg fog jelenni az »Orbán összegyűjtött beszédei« közt, és akkor Horváth is elolvashatja, mi is tüzetesen térünk rá vissza. Akkorra már persze meglesz az új felsőház is.
A padokban kevesen ültek. Szilágyi Dezső szép férfias arcán egy álmatlan éj gyűröttsége látszott. A piros székeken egyedül Trefort és a nagy emlékező Szapáry Gyula gróf gubbaszkodék, s egy szép templomot rajzolt fel az előtte fekvő papirosra. (Lám, nem igaz az, hogy a miniszterek semmit sem csinálnak.)
Ezalatt tovább folyt a sakk. Török ellenében az ellenzék kihúzta Orbánt. Most megint a kormányé lett a következő mozdulat.
Zichy Antal indult. Bástya!
Hatalmas szónoklat volt. Látszik, hogy sokat írt, mert ugyancsak nemes formában művészi elhelyezéssel rendezi el gondolatait, és látszik, keveset beszélt, hogy eddig észre nem vették rajta, mekkora jeles szónok.
Apponyi tegnapi beszédével foglalkozott.
A legbehízelgőbb eszközeit szedte elő. Szónoklata tele volt ötletekkel, fordulatokkal, s annyira felvillanyozta a mamelukokat, hogy minden negyedik percben félbeszakította a tetszészaj.
Kivált a legvégén még a folyosóra is kihallatszott a viharos éljen-zúgás.
- Ki beszélt odabent? - Kérdé a kitódulóktól az ott járkáló Éles Henrik.
- Zichy - felelé Zalay István lihegve.
- Gróf Zichy?
- Nem, herceg Zichy! - kiáltja Zalay lelkesedetten, mert Zalay olyan romlatlan jó szív még, hogy ő egész komolyan hevül a mamelukságért.
A folyosó benépesült. Csoportokká verődve beszélgettek a képviselők. Száz meg száz ember fejtegette a nézeteit. Mi lesz, hogy lesz? Miképp kellene lennie.
Egész bábeli zavar. Ez a dzsentri mellett és a mágnások ellen, amaz mind a kettő mellett, de a papok ellen. A harmadik minden ellen. Ki Apponyit pártolta, ki Szilágyit. Akadt irányista is. A legtöbb ember azt gondolta magában, hogy sehogy se jó, hanem úgy kellene csinálni a dolgot, ahogy ő gondolná - ha gondolkoznék rajta.
Az emberek gyomrában nőtt egy ideg, amelyről ők maguk sem tudják, hogy az ott van.
Ez az ideg az antiszemitizmus.
Ha valamely idea ezt az ideget megcsiklandozza, hát az az idea nekik jólesik.
Ez a helyzet szignatúrája.
Míg e zűrzavaros eszme leszűrődése így folyt, addig csupán egy alak járt-kelt egyedül a folyosókon.
A diskuráló csoportok nem léteztek számára.
Fejét lehorgasztotta, s hosszú, sárgás haja, amint így aláhajolva nézegette a folyosó szőnyegét, kétfelé esett a vállán.
Az ember azt hihette volna, hogy valamije leesett, azt kutatja lenn a földön.
- Elvesztettél valamit, Ottó? - kérdi tőle egy habaréki. - Mit keresel?
- Mit keresek? - mond keserűen a megszólított alak, még jobban lehajolva. - Keresem a függetlenségi pártot, de nem találom.
A főrendiházi vita még mindig tart. Pedig már a hatodik nap. Ha négy szónok beszél naponkint, biztosan feliratkozik öt.
A jegyzők lajstromain egyre növekszik a névsor. Mintha minden párt be akarná mutatni, hogy mennyi okos embere van. (Tessék! Hát nem telik ezekből főrendi tagnak való?)
Azazhogy ez már csak olyan secundogenitura-vita.
Nem azt kell már most bizonyítgatni, hogy az új javaslat jó, hanem azt, hogy az Apponyi beszéde nem jó.
Márpedig mégis könnyebb azt bizonyítani, hogy a javaslat nem rossz.
Ma két erős szónok volt napirendre tűzve: Jókai és Ugron.
Nagy kíváncsisággal sereglett a közönség, már korán reggel elfoglalta a karzatokat. Úgyhogy a később érkezők nem kaptak jegyeket, s a képviselők állandó karzati jegye után indult meg a hajsza.
A tanácsterem padjai is szokatlanul gyorsan teltek meg. Hogyne, az »Arany ember« előadására!
Tisza is korán jött, mégpedig feketébe öltözve, mert ő is csak olyan demokrata, hogy fekete kabátot húz, mikor a főrendi ülésre készül.
Mögötte szeretetteljes gonddal van berendezve a vidék.
A staffage mindig ugyanaz.
Ott lógázza magát, mint egy szudáni törzsfönök, Kőrösi Sándor, s ott olvasgatja a vörös + jelentéseit Ivánka Imre. S mert nem álmodozhatik immár ott a terebélyes gróf Karátsonyi Guidó, hogy a generális szíve ne fájjon érte, ha arra tekint, oda van helyezve egy éppen olyan alak: Hegedüs József.
Jókai beszélni kezdett halk, szelíd hangon... Sokkal halkabban, mint hajdanta...
A humor enyhe, finom mosolya játszott az ajkai körül. S ennek a szilánkjai szállongtak szerte a teremben. Mintha rózsaszínű köd ereszkednék le szeszélyes alakzatokban és pajkos dzsinek ugrálnának a levegőben.
A folyosón egy lélek sem járt. Nagy csöndben beszélt csöndesen, mint hajdan Kölcsey Ferenc, akinek életét, ha már benne volt, hosszabbra nyújtá Jókai egy-két évvel.
Nem virágbokréta volt most a költő kezében, hogy a szirmait elszórja, hanem egy csomó tövis. Igaz, hogy az is bizonyosan rózsának a tövise. De az is igaz, hogy azért mégis szúrt.
Apponyinak voltak szánva leginkább a szúrások, de vércsöpp föl nem bugyog e szúrások nyomán, hanem a tövisből is újra virág - mosoly fakad.
Apponyi beszédéről csevegett oly kellemesen, annyi humorral, hogy még Csanády is elandalodva hallgatta.
Mintha csak meséket mondana lágyan, mintha a patak cseregne...
Néha-néha odanyúl ősz parókájához és megigazgatja, majd lehajtja fejét félvállra, szelíden, melankolikusan. Félig dal, csak félig beszéd ilyenkor a hangja. Szép kék szemei nyugodtan, majdnem tisztelettel pihennek az ellenfeleken, akiket korhol. Csak igen ritkán sodorja meg bajuszát is tettetett jámborsággal, mert már ennél a mozdulatnál dicsőbb benne Tallérosy Zebulon.
A generális arca egy merő derültség. A nagy debatter éles, rideg arcvonásai szétszélesednek, orra ellapul, halántékán, szemei alatt gödrök támadnak, s azokban mintha derült napfény sütkéreznék. Homlokán az erek kezdenek kiduzzadni a nevetéstől. Néha megcsuklik tőle, és elejti a papírjegyzeteket kezéből.
Hegedüs Sándor a sas kevély tekintetével méri végig az ellenzéket. Ő szentül meg van győződve, hogy azt ő mondja nekik, nem Jókai.
Darányi Ignác arca megittasodik a boldogságtól és félmámorban nézi: hogy Tisza Lajos vajon mit csinál? A kis Földváry Miklós az ujját rágja. Horváth Gyula lelkes »helyesek«-et kiált közbe, mire figyelmezteti Bánffy Béla:
- Mit csinálsz az isten szerelméért? Hiszen te ellene vagy a javaslatnak!
- Ejnye! Hát nem tudtál előbb figyelmeztetni?
Mindenki nevet, csak Beöthyˇ Algernon hallgatja hidegen, mint egy márványszobor.
(Ő, aki minden beszéden nevet, komolyan veszi a Jókaiét.)
Míg Jókai így pezsgőztette a Házat, eleinte hálás volt érte, hanem az ellenzék ördöge úgy a közepe felé elszabadult a láncról (nem lánc az, csak kócmadzag), kitörtek az ellentmondások és zajongások.
- Udvari poéta! - kiálta közbe Szentiványi Árpád.
A demokrataság magyarázatánál pedig Csanády mordult fel:
- Az a demokrata, aki rendjelet kap.
Mire Jókai hirtelen visszavágott:
- Bizony megfordított demokrata, kend, bátya!
Ezen feleselés után mind nagyobb-nagyobb lett az ingerültség, a megszurkált pártok nyugtalanul fészkelődtek, és morogtak, s mikor Jókai pártja lelkes éljen kiáltása között bevégezte beszédét, az ellenzékről is fölviharzott: »Éljen Apponyi!«
- Hát a fáklyászene hova maradt? - kiálta át Kőrösi Sándor.
- Meglesz! - felelte vissza valaki a kaotikus zajban.
- Mind megvettük ám a fáklyákat - szólt megint egy mameluki hang csúfondárosan.
A nagy zajtól alig juthatott szóhoz Ugron Gábor, aki igazán az »Isten kegyelméből« való szónok. (Bocsánat, ha ebben a jelzőben valami »osztrák íz« van!)
Azért szónok ő az Isten kegyelméből, mert azon melegiben felelt meg Jókainak oly talpraesetten, szellemes és találó fordulatokkal, hogy pártját elfogta a bámulat.
Mert vannak beszédek, melyek az extemporizálás zseniális köpenyében jelennek meg, de azért kiérzik rajtok az izzadtság szaga, amellyel előtte való éjjel írattak otthon.
Ez csak itt születhetett hirtelen.
Az izzadtság azonban megvolt Ugronnál is, de csak az elmondásban.
Oly hévvel beszélt, hogy csuromvíz lett belőle.
Mikor bevégezte, és kicsörtetett a folyosóra, ahol özönlöttek hozzá a gratulálók, egy fehér zsebkendő volt körültekerve a nyakán, és arca olyan volt, mint a rák.
Pedig ettől a beszédtől a mamelukoknak illett volna elvörösödni.