A KIRÁLY NEVE

Önök persze nem hallották Iszákovics Milán hírét? Igaz, még nem beszélt - de éppen ezért érdemli meg a különösebb érdeklődést.

Iszákovics Milán különben is a legszeretetreméltóbb és legudvariasabb képviselő, aki valaha immunitást viselt.

Ő az, aki legmelegebben tud kezet fogni, aki a legnyájasabb arcot tudja vágni. (Eleget igyekszik tőle eltanulni Fenyvessy Ferenc). Iszákovics Milán mindenkinek jóakarója, mindenkivel együtt sír, együtt örül, és együtt mulat.

Nevezetes tulajdonsága mégis csak az, hogy Iszákovics.

Ennél már csak egy nevezetesebb van: az hogy Milán.

Mivel már mondtam, milyen felette udvarias ember, mindenki el fogja hinni azon szokását, hogy minden embernek tudja a neve napját, kinevezését. Egyéb nem is igen történik már mai napság az emberekkel, mint hogy a neve napjukat és a kinevezésüket várják. A névnap biztosabb, a kinevezés kedvesebb.

De Iszákovics is kedves és biztos. Igenis biztos, hogy ő gratulálja meg az embert elsőbben. A hivatalos lap és a kalendarium elfelejtheti, egyik a névnapot közölni, a másik a kinevezést, de Iszákovics nem felejti el a gratulációt - arra mérget lehet venni. Az ő sürgönye kimaradhatlan az örvendetes események alkalmából.

Így történt, hogy a minap egy képviselő-celebritásnak volt a névnapja. Kevesen vették észre, csak éppen a tarokkpartnerei, mert a barátságot a képviselők közt nem az elvek szülik, hanem a tarokk. A partnerek gratuláltak neki a folyosón, ki versben, ki prózában, s ezzel vége lett volna a sollemnitasnak, ha egyszerre nem érkezik egy sürgöny.

Fölbontja és elképed:

Névnapodra őszinte üdvözletemet küldöm
                                                      Milán.

Az illető képviselő éppen a Ház folyosóján volt, mikor a sürgönyt kapta. Elhalványodék örömében, s rögtön dicsekszik a szomszédjainak:

- Képzeljétek, urak, a szerb király őfelsége meggratulált.

A hír futótűzként terjed a folyosón, s jönnek sorba a gratulánsok, akik a szerb király gratulációját gratulálják meg.

- Ez azt jelenti, hogy te leszel a szerb követ.

- Kétségkívül jelent valamit.

A boldogtalan celebritás eközben, amint a sürgöny tartalma felett merengne, észreveszi, hogy Szabadkáról van keltezve.

- De mit keres most Szabadkán a szerb király?

- A szerb király nincs most Szabadkán.

- Lehetetlen! Ott kell lennie.

Nosza megy a sürgöny hirtelen Szabadkára, hogy ott időzik-e most őfelsége a szerb király.

Szabadkáról visszafelelik, hogy a színét sem látták: ha csak inkognitó nem járt volna arra...

Persze, hogy inkognitó járt arra.

Ebben a hitben volt a celebritás két hétig, s azon reményben, hogy ő lesz a belgrádi követ, midőn egy nap megérkezik Iszákovics, és találkoznak a folyosón.

- Megkaptad, kedves bátyám, a sürgönyömet? - kérdi Iszákovics.

- Nem kaptam én, kedves barátom, egy betűt sem. Miféle sürgönyt kaptam volna?

- Ejh, hát gratuláltam neked.

- Te? Nekem? Mikor?

- A múltkor, Szabadkáról.

A celebritás rémítő arcot vág.

- Hát miféle nevet írtál te a sürgöny alá?...

- A saját nevemet.

- A saját nevedet? Hát, kérlek, hogy is hívnak téged?

- Ejnye, nem tudod? Iszákovics Milánnak.

A celebritás dühösen harapott ajkaiba:

- Szeretném hátba verni azt a papot, aki keresztelt. Szépen bolonddá tettél engem...

*

...Így történt az ma három hete. Megírtam volna már előbb is, de az illető celebritás nagyon megkért, hogy ne tegyem, nehogy megtudja - a szerb király.

Kért, várjak a történettel alkalmasabb időre.

Vártam is egy darabig, hogy tán csak detronizálják vagy Milán királyt, vagy pedig nagy dikciót mond Iszákovics Milán, s a téma alkalomszerűvé válik.

De sem az egyik, sem a másik. Kénytelen voltam nyilvánosságra hozni a dolgot már a morálja végett is: hogy király nevét hiába föl ne vedd.

Bizony restellhetik azok, akik Iszákovics Milánt a keresztvízre tartották.




A T. HÁZBÓL [febr. 19.]

I. A helyzet

[febr. 19.]

A nyolcadik nap, de az Apponyi beszéde most sincs lerontva.

Olyan beszéd volt az, hogyha én volnék Apponyinak, sohase beszélnék többet. Különbet már ő nem mondhat. És a mi parlamentünk nagyon változékony. Három nagy szónok van, s azok felváltva floreskálnak.

Van idő, mikor egyedül áll Tisza. Csüggedten suttogják még az ellenzéken is:

- Csak egy ember van: Ő!

Van aztán idő, mikor Szilágyi a legnagyobb szónok, mikor ő áll felül, s a kormánypárti újságírók elkezdik írogatni, hogy »Apponyi a nagyobb talentum«, ez ekkor a Szilágyi verőfényes hete. (Mert semmi sem oly erős, hogy egy hét alatt el ne nyűnék.)

Most az Apponyié a dicsőség, s immár a kormánypárton azt hirdetik, hogy »Szilágyi a nagyobb talentum.« Hja, hja!...

Annyi bizonyos, hogy egészségtelen parlamenti állapot, ahol egyetlen beszéd ily nyomást gyakorolhat.

A kormánypárt kedvetlen, elszomorodott, s azt teszi, amit soha eddig: gondolkozni kezd.

Töpreng, kombinál, kontemplál mindenki, még tán Cselkó Ignác is.

S az elég baj volt, hogy a sok »szabadelvű« partner nem gondolkozott, de még nagyobb baj, hogy most gondolkozni kezd, mikor már nehéz kigondolni valamit.

A javaslat az ördögé. A legvérmesebb mamelukok is csak azon disputálnak még, hogy hány szavazattal bukik meg a főrendiházban.

A tranzakció nem segített. Tisza tévedett. Rossz volt a taktikája. Sennyeyben azt nyerte csak, hogy annak nimbusza is átszállott Apponyira. (Most már Apponyinak még a nimbusza is kétféle.) S a sok kilencágú középszerűség, kiket a miniszteri székekbe ültetett, hogy csatornákká tegye őket, amelyeken át a kaszinó ereje is idefoly, hasztalan fáradságnak bizonyult.

Most már nincs semmi optikai csalódás. Lehullt a mesterségesen kistikkelt, megfódozott fátyol, s Tiszának nincsen egyebe, csak az ő házbeli pártja.

Nagy párt ez kétségkívül, lehet vele uralkodni tovább is, de nem lehet vele haladni tovább.

Hogy mi fog már most történni, azt talán még Tischler Vince sem tudja.

Következésképp én sem tudom.

Hanem a legvalószínűbb, hogy a főrendiházi vereség után Csanády Sándor jön sorra.

Annyiban tudniillik, hogy Tisza megfelel majd arra a tréfás interpellációjára, mikor akasztja le a szögről régi elveit. Azt fogja mondani: »Most«.

Tiszának nem marad más útja, mint abban hagyni a tranzakciót, az úgynevezett »parciális haladás«-t, a kokettírozást a feudál-arisztokráciával, abbahagyni az álliberalizmus tatarozását, és rátérni a tiszta magyar liberalizmusra, amelynek ő oly igaz hangot tudott adni valamikor.

Akkor a fölbontott és összekavarodott közvélemény újra visszaoszlik alkatelemeire.

S továbbra is Apponyié lesz a dicsőség, de Tiszáé lesz az ország.

Hanem ez még messze van. Sok karcolatot kell nekem még addig megírnom.

II. A két gróf

A káosz mindég nagyobb, zavarosabb.

Úgy veszik ki magukat előttem a szónokok, mint éjféltájban a lámpaoltogatók.

Minden beszéd után nagyobb sötétség támad egy fokkal.

S aki valami szikrát dob bele a vitába, azt mindjárt sietnek eloltani azzal a hittel, hogy majd ők csinálnak nagyobb világosságot.

Az volna most a virtus itt, disztingválni tudni.

Ma is olümposzi látvány folyt le.

Két gróf állt ki a porondra, és azon disputáltak, hogy melyik a nagyobb demokrata.

Keglevich István azt állította, hogy Apponyi Albert nem valódi demokrata.

- Igaza van! - kiáltá Prileszky.

Felbosszankodék erre Apponyi Albert, s kijelentette, hogy Keglevich egyike a legexkluzívabb arisztokratáknak.

- Igaza van! - szólt közve Beöthy Ákos.

S ez volt az első vita életemben, ahol mind a két ellenfélnek, s mind a két közbeszólónak teljesen igaza volt.

III. A szolga és a rendőr

Míg a két gróf arról disputált odabenn, hogy melyik a legnagyobb demokrata közülök, azalatt egy úriember be akart jutni a folyosórul a hírlaptudósítói karzatra.

A rendőr nem eresztette be, mert nem volt jegye.

Az úriember apellált a szolgához. A szolga sietett kapacitálni a rendőrt, hogy eressze be.

- De nincs jussa hozzá - mondja a rendőr.

- Ugyan ne okoskodjék. Nem látja kend, bátya, hogy nemes úriember a tekintetes úr. Magam is ösmerem a törzsit Dunántúl... Jó família.

- Az már más. Hát úgy beszéljen kend mindjárt. De csak nem ereszthetem be a magam befolyására, mikor olyan zsidós képe van.

...Idekünn, úgy látszik, sokkal őszintébben beszélnek:

IV. A függetlenségi párt

A mitológia asszonyai szép fejben kezdődnek, és halfarkban végződnek.

A mitológia el mert menni idáig.

De a függetlenségi párt még amolyanabb.

Szép fejben kezdődik, halfarkban végződik, de még púp is van a hátán.

Ahány beszédet ott eddig elmondtak, majd mindenik szónok egy mixtum compositumot adott.

Három unciát ebből (még jó, aki unciákkal dolgozik), három unciát abból, ami a zászló jelszavaiból belecsepeg, és hat unciát abból, amit a szíve diktál. Három uncia demokrataság és hat uncia arisztokrataság, vagy megfordítva, s ez az összeszűrt folyadék olyan szürkévé teszi a párt álláspontját, hogy abból lehetetlen eligazodni.

Ma Mocsáry beszélt nagyon ügyesen és tetszés mellett. De beszédjében volt minden, feudalizmus, arisztokrataság, demokrataság. Beksics- és Keglevich-féle liberálizmus, kossuthizmus és pecsovicsizmus.

Minden ember meg volt a beszédével elégedve, de mindenki csak bizonyos részével, és mindenki más részével. Hoitsy Pál is beszélt ma. Nagy figyelemmel hallgatták, méltán, mert bár szokatlan, de érdekes oldaláról fejtegette a kérdést.

S a függetlenségi párt így gyarapodik vagy fogy - ahogy vesszük.

Tudniillik, eddig volt »48-as függetlenségi párt«, támadt belőle aztán »antiszemita függetlenségi párt«, most már »természettudományi függetlenségi párt« is van.




A T. HÁZBÓL [febr. 20.]

Szűzszónok beszélt: Schmidt Gyula.

Bámulatos, hogy még mindig vannak szűzszónokok.

Sajátszerű érzés ez.

Feláll az ember, és a terem is feláll vele. A padok elkezdenek szaladni rézsunt összevissza. A homlokzat hat márványos oszlopa összehajlik, mint szélben a kukoricaszár.

A halványpiros színű pokróccal beterített medium oldalt ferdül, s a gyorsírói ketrec felszalad a magasba. Magának, a szűzszónoknak száz érzéke keletkezik, amelyekről eddig tudomása sem volt. Hall nemcsak a füleivel, de az idegeivel is. S meghallja mind a háromszáz embernek minden súgva tett megjegyzését. Ha mozdul, ha ásít, ha sóhajt, ha gúnyosan nevet, vagy fitymáló gesztust csinál valaki, azt mind fölfogja a szónok szeme.

A honatyai kopasz homlokok beszédesek lesznek. A szűzszónok e fehér lapokról is olvas tetszést vagy nem tetszést. Érzi, miként szegződik reá minden szem, s e szúró nézés hevíti belül, s ébren tartja testének minden porcikáját. Szikrákat csal ki, s oly erőket fejleszt, melyek nem léteznek, csak a szűzszónokokban.

Az eltompult öreg szónok már az előtte levő embert sem látja meg.

A szűzszónok előtt elzöldül a világ. A zsivaj lankasztóan hat rá, a néma csönd édes kéjjel csiklandozza. Egy-egy »helyes« kiáltás, mely halkan elszalad a padok között, mint hűs szellő, izzó homlokát enyhadóan simogatja.

Előtte a guggaszkodó képviselők olyanok, mint a megsózott békacombok, örök mozgásban látszanak lenni.

Egy háborgó tenger a Ház képe.

S e tenger fölött ő uralkodik a szavával.

Egy mondat s a fejek megmozdulnak, halk morgás támad, egy másik mondat s a tenger csendesen pihen, egy másik megjegyzés s játszi napfény, a tetszés szivárványa pajkoskodik a habok tarajos hátán.

Ekképp érezte át Schmidt Gyula ma a Házat.

De a Ház csak azt érezte ki, hogy Schmidt egy nagyon jámbor mameluk.

Különben most jól is áll a mamelukoknak a jámborság, mert már a kilencedik nap, de az Apponyi beszéde nincs lerontva.

Schmidt után Kovács Albert beszél, éppen olyan hangon, mint Schmidt. Én eleinte azt hittem, hogy az Schmidt és csak a nevét magyarosította hirtelen Kovácsra.

Kovács Albert különben kálvinista szempontból Mocsáry Lajost támadta. Az egyik kálvinista toronyról a kakas átkukuríkolt a másik kálvinista torony kakasára. (Hát nem elég mulatságos ez a lutheránusoknak?)

Az egyes felekezeti szónokok beszédmodorát különben jól tudja jellemezni Csernátony azzal az adomájával, hogy a katolikus harang azt csilingeli: »Jézus Mária, Jézus Mária«, a kálvinistáké ellenben közbemordul: »kutya adta, teremtette«, míg ellenben a lutheránus harang azt kongja: »Se ide, se oda - se ide, se oda.«

Hanem ez egyszer nem bizonyodott be, mert a lutheránus Szontagh Pál volt a következő szónok, aki nem »ide-oda«, hanem határozottan oda beszélt a főuraknak.

A kedves öregúr, ki az egész ország tiszteletét bírja, ritkán beszél, de ha szól, akkor okvetlenül van valami mondanivalója.

Az utolsó tekintetes úr (ahogy én neveztem el egyszer) ezúttal otthon hagyta az excellenciás címét a tokban. (Nem is igen szokta ő azt magával hordani.)

Hűs szellő támadt a teremben, s mintha a napfénynek egy-két szilánkja kezdené magát átverni a sűrű ködön.

Mély csöndben beszélt, melyet nem zavart semmi. Csak nehány öreg mágnás kezdett köhécselni, amint mélyebben belement a beszédbe. Éles kezdett nekik lenni a levegő.

A főrendek karzatán nyugtalanul mozogtak a monoklik.

Az öregúrnak rokonszenves kerek feje ősz, de két szeme fiatalosan csillog, mint két szentjánosbogár. Hangjában melegség rezg. Beszéde tele van kolorittal, szellemmel, mozdulatain, egész tartásán bizonyos szelídség és kellem ömlik el. Hanem a szavaiban ott voltak a mérgezett nyilak az arisztokrácia ellen. Amint ezeknek a fejét mosogatná, egyszer csak rátéved a szeme a »fejedelem«-re.

Ott. ült csendesen Kemény János, nem messze tőle s szenvtelenül, búsan függeszté reá jóságos kék szemeit, mintha mondaná: »Ej, Pali, Pali, de megbokrosodtál. Hát érdemlem én ezt tetőled?«

Megrezzen attól a tekintettől Szontagh, s a János báró kedvéért legott kiveszi az erdélyi arisztokráciát. Hiszen az erdélyi mágnások mind derék emberek.

De azért Szontaghnak még a vádolásában is ott volt a szeretet. Mintegy kiérzett a szavaiból:

Hiszen én nem bántanálak benneteket. Énmiattam ellehetnétek főrendiház ezután is. Hanem lássátok, azt mondja Szilágyi Sándor is, hogy ti támadtatok belőlünk, nem mi belőletek. A híres Mastai gróf egyik mondása is ellenetek illik. Hát tehetek én arról? Én eltűrnélek. De a korszellem nem engedi...

Bezzeg lett volna zúgás, zaj az ellenzéken e nemes hangú beszédre, ha azt nem Szontagh Pál mondja, akit annyira respektálnak. De így mégis bevették a keserű kínaport. Szerencse, hogy csak egy evőkanálnyi volt.

Pedig olyan nagy az Apponyi-láz még mindig, hogy vödörszámra kellene.

A beszéd nagy hatást tett s fölbuzdította a csüggedt mamelukokat, mint a bátor szó rendesen.

Rendre odajárultak a jegyzőkhöz, s kitörülköztek a szólásról.

Ez olyan, mint mikor a dér a gyümölcsfák rügyeit tönkreteszi.

A tömeges kitörülközés rengeteg beszédet fojtott meg.

Annyi szónok volt még felírva, hogy azok, akik már Pulszky után jönnének, legfeljebb jövő héten juthatnak szóhoz.

Az a szónok, aki jövő hétfőn akar beszélni, rendesen megfutamodik, ha most hívják fel. Nagy pánik keletkezett az orátorok közt. Azok is kénytelenek voltak kitörülközni, akik erőnek erejével beszélni akartak. Egyik a másikat vonta maga után.

Mi lesz már most azzal a sok tudománnyal, amelyik a véka alatt marad?

Úgy állt a dolog, hogy a vitát ma bezárja az elnök.

Hanem ott volt az öreg Pulszky. Megvigasztalta ő legott azokat a szónokokat, akiknek a beszédén még itt-ott hiányzik egy kapocs vagy egy öltés.

- No, csak gondolkozzatok ti bátran, ha már így van. Majd beszélek én, ameddig parancsoljátok.

S azonfelül közbejött az a váratlan szerencse is, hogy Andrássy Manó ősei páncélját magára szedvén, a sisakforgóját feltűzé, s nekihajította a lándzsáját Szontagh Pálnak.

Elhebegte, hogy nem igaz ám az, amit Szontagh Pál mondott, mert a magyar főrendek hazafiasan viselték magokat, s még Debrecenbe is elkísérték az országgyűlést.

Zajos tetszésvihar morajlott fel több ízben az ellenzéki padokról, s mikor a nemes gróf bevégzé a néhány szót, s izzadó homlokát törülgette a kendőjével, kedélyesen dörmögte magában:

- Sapristi! Sohasem hittem volna, hogy ilyen nagy szónok vagyok.

Pulszky Ferenc kedélyesen és szellemesen csevegett azután hosszú ideig.

Nagy egybefoglaló tehetség az öregúr, hatalmas ítéletével és széles látkörével, s tetszése szerint rakja össze és világítja meg a tényeket.

Nem szeret semmit, nem lelkesedik semmiért, s nem enged lelkesedni másokat sem.

Mindent leránt a porba, s ott hömpölyögteti, maga mint egy óriás megtapodja, s gúnyosan kacag fölötte.

Egy Sámson ő, aki az oltárokra kiveri - a pipája hamuját.




A T. HÁZBÓL [febr. 21.]

- Éljen!

Az egész Házban fölharsant lelkesen, zajosan a kiáltás. Ki az? Mi az? Mit mondott?

- Semmit.

- Ki mondja?

Körülnéztünk, csakugyan senki sem mondott semmit, hanem asvai Jókai Mór lépett be a szokott ruganyos járásával a terembe.

- Hát mit csinált Jókai? - kérdé csodálkozva az öreg losonci gróf Bánffy Dániel, aki nem szokott lapokat olvasni.

- Hatvanéves lett.

- No bizony; az sok emberrel megesik.

- Csakhogy ő még mellékesen egyebet is csinált azalatt a hatvan esztendő alatt.

Mialatt Jókai a helyére telepedék, s fogadta a sok feléje nyújtott aranygyűrűs kezet nemesi címerrel a gyűrűkön, azalatt a mosolygós zetelaki Csávosy Béla a jó alsó- és felsőházi Kónyi Manót búcsúztatta el érzékenyen.

Huszonegy év óta olvassa és fésüli a házbeli beszédeket, hát tönkrement az egészsége. Megcsömörlött.

Aztán nincs is már reá szükség - úgy gondolja. A mostani képviselő urak immár nem készítenek új orációkat, hanem elmondják az apjukét.

Melegen éljenezték meg a Ház közszeretetben álló tisztviselőjét, s egész fizetéssel küldik nyugalomba.

Ezek után a napirendre tértek. Napirenden van pedig még mindig, hogy ki a nagyobb demokrata.

Bugaczi Szentkirályi Albert lépett a sorompóba. Ő nem mond locus communisokat soha. Ma is volt originális ideája. Hatalmas penészszag csapta meg a nagyságos képviselő orrokat. A kormánypárton prüsszentett illedelemből néhány ember, de az ellenzéken kéjjel szívta be az ódon illatot bocsári Mocsáry Lajos.

Hát bizony a jeles fiatal szónok azt tette, hogy leverte a port a nemesi kutyabőrökről. Porzott is tőle a Ház, s mint felhő kavargott, ami a sok avas aktára ráülepedett.

Elő, elő nemes atyafiak! Hol a csákány, a kulacs? Én azt akarom, hogy nemzetes uramék válasszák a felsőházi tagokat. Legyen úgy, mint régen volt... azazhogy még amúgyabban - amen!

S amíg beszélt, egy nagy ezüst pajzzsá változott előtte az ellenzék környéke, s abban zöld mező felett (a szélbal táján) pej lovon kék ruhás magyar vitéz nyargalt. S a pajzs fölötti sisak koronáján (ahogy azt a Szentkirályi címer mutatja) két kiterjesztett sasszárny között egy kék ruhás kar könyökölt.

- Micsoda sötét kar az? - kérdezte volna piskárosi Szilágyi Dezső, ha ő is látta volna.

- Ez az én ujjam - felelhette volna nagyapponyi gróf Apponyi Albert.

Ezen nemesi inszurrekció után iglói és zabari Szontagh Pál állt fel, s helyreigazítá a Ház ma »nagyságos« és a tegnap felszólalt »méltóságos« tagja ellenében beszédjének félreértett szavait nagy éljenzés közt.

De a nap főeseménye borosjenői Tisza Kálmán beszéde volt.

Mindenki azt várta, hogy most itt nagy birkózás lészen. Hatalmas ökleivel nekiront a legnagyobb debatter nagyapponyi Apponyi Albertnek. Ordíts kapu, kiálts város - mert rettenetes csapások fogják repesztgetni az ellenfél páncélját.

A tisztelt óra egyet mutatott délután. Az elnöki csengettyű szívrepesztő hangon hítta be a mamelukokat a mellékhelyiségekből: »Oh, jertek! Oh, jertek!«

Meg is telt a terem derekasan. A testőrök körülülték őexcellenciáját. A legisleghívebbek pedig odacsoportosultak a katedrához, hogy a »generális« szeme az ő hódoló arcukon pihenjen meg beszéd közben.

De ez egyszer csalódtak.

Nem használta megszokott fegyvereit, fényes dialektikáját, maró ötleteit és csípős oldalvágásait, hanem tárgyilagosan taglalta a kinevezés és választás horderejét s a javaslat jelentőségét.

Beszéde közben lépett be a karzatra csikszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Gyula, s leült jordánfalvi és karzati Ivánka Zsigmond mellé. Ezúttal szőke volt a nemes gróf. E tekintetben már hosszabb idő óta következetes.

Az emberek szerették volna kitalálni arcvonásairól, hogy mit gondol.

De a gróf azt nem mutatta ki. Szeme kalandosan futkározott a karzat délceg hölgyein, s ha szabad találgatni, alkalmasint arról gondolkozott, hogy »jobb szeretne fiatal polgár lenni, mint öreg mágnás«.

A miniszterelnök hosszan beszélt, de érdekesen, néhol lendülettel; az öreg prileszi Prileszky Taddeus (kinek a címerében csákányos medve nyugszik egy fa árnyékában), buzgó helyeseket kiabált az ő árnyékos fájának.

S így tették ezt a többi mamelukok is. Őnagyméltósága szavait sokszori tetszészaj szakítá meg.

Annyira szelíd volt ma, hogy a polemizálásra is olyan szónokot keresett magának, aki a terem meleg atmoszférájától ellankasztva, éppen aludt a padban.

Ez volt lubóczi és cselfalvi Pulszky Ferenc.

Nagy fejét könyökére hajtá le oldalt, s orrlyukain roppant szuszogással szívta be és eresztgette ki a levegőt, míg szeme le volt hunyva.

- Kelj fel, bátyám - ráncigálja fel a mellette ülő képviselő -, a miniszterelnök neked beszél.

Az öreg felpislantott, azután a csalódás hosszúságával ismét álomra hajlék.

- Hagyjatok békét. Azt hittem, hogy a Guszti beszél.

Elszunnyadott, s tovább látta álmában aranymezőn a Pulszky-címer három szőlőfürtjét.

(A Pulszkyakat nyilván jól ismerték a régi királyok is, hogy őnekik három szőlőfürtöt adtak, mert eggyel be nem elégednének.)

Körülbelül ilyenforma volt a mai ülés.

Borosjenői Tisza Kálmán előtt beszélt ugyan még két nagyságos úr is a demokráciáról.

De már ezeket említeni sem merem. Mert nem tudom a predikátumaikat.




A T. HÁZBÓL [febr. 24.]

A végítélet, akarom mondani, a szavazás napja volt.

A trombita (de nem a Gábriel arkangyalé) megharsant, és föltámadtak talán még a halottak is. Merthogy a betegek föltápászkodának és ott voltak, az bizonyos. Ennyi emberre ebben a teremben még Madarász sem emlékszik.

Jó lett volna ide most a híres debreceni professzor (nem Kőrösi Sándor, hanem Hatvani - ámbár, hogy Kőrösi Sándor is jó volt), hadd szélesítette volna ki a bűvészetével. Ember ember hátán ült a padokban, s állt az elnöki katedra előtt.

Kinszky gróf pláne el nem fért sehová, felült hát a Ház asztalára. A »sikk« ragadós. Keglevich István gróftól látta ő azt, hogy sans gêne szokott felülni néha az ország legtiszteltebb asztalára.

Jelen volt mindenki, Podmaniczky Frigyest kivéve, akinek azért nem szabad jönnie, csak az utolsó percben, hogy az látszassék, mintha még lennének Tiszának fölösleges mamelukjai is.

Eljöttek a kormánybiztosok az ország minden vidékéből (de milyen pompás színben vannak!), ott voltak az államtitkárok, és mind beérkeztek ama láthatatlan speciesek, akiket az a nemes lokalpatriotizmus vezet, hogy otthon kártyázzák el diurnumjaikat a kerületükben. Idegenül nézegették a terem fekvését, cifrázatait.

Ők még sohasem látták a termet, mi pedig őket nem láttuk soha.

Ott künn az országháza előtt indulásra készen állanak a liberalizmus szekerei, melyeken a voksokat szállítják végínség idején.

S amilyen zsúfolt a terem, épp annyira tömve vannak a karzatok is.

Annyi mágnás ül a jobb karzaton, mintha Berkes felett lenne itt ma requiem. S ezek a hatalmas főurak, akik közömbösen nézik a világ folyását, feszült érdeklődéssel, majdnem izgatottan hallgatják a szónokokat.

S ha tetszés vagy visszatetszés moraja zúg a Házon, egymáshoz hajolva kérdik: »Was hat er gesagt?« Éppen olyan arccal, mintha a monakói kerekasztal körül állva lihegnék kíváncsian: »Rouge ou noir?«

Rouge mindég csak rouge... Szilágyi Dezső kacér ügyességgel hajigálta fel nekik a pirosat.

Gúnyos mosoly derűje önté el arcaikat, pedig a »cher Pistát« tépázza a polgári Herkules. Mindegy, úgy kell Pistának, minek áll a »canaille« közé!

De ha bosszantja is a kormánypártiakat a fészkelődő jobb oldali karzat-csücsök, kibékíti a karzat közép része, mely tele van az előkelő világ bájos hölgyeivel. Ezek igazán uralkodásra születtek. Ott ül csodaszép szőke fürtjeivel Andrássy Gézáné, Batthyány Gézáné, mindjárt közel kék kalapjaikban a bájos Rudnay kisasszonyok, de ki győzné elszámlálni valamennyit....

S végre is akármilyen szép ma a karzat, akármennyivel ér is többet a teremnél - tudom, el nem cserélné Tisza a földszinttel.

Mert ott csupa kegyetlen »nem«-ek fakadnának a piros ajkakról.

Ez nem a kíváncsi közönség fent, ezek az ellenzék szebbik fele, a nők az alkotmányban.

Minden szó odajut és hat. A vitának minden nüansza nyomot hagy a finom arcokon. Mosoly, bámulat, fölhevülés váltakozik rajtok. Amint hullámzás támad idelent, ott is lebbennek a fátyolok, s nyugtalanul mozdulnak meg a gyöngyös, csipkés fejecskék.

- Ezek vernek meg minket! - Jósolja búsan az én Prileszky Taddusom.

Szilágyi hosszan beszélt és érdekesen. A polemikus részek kiválóan sikerültek, kivált Jókait csipkedte meg pompás és nemes humorral a »lista« miatt, - de már Keglevichet maró gúnnyal törte össze annak a »színes golyóival«. (Hja, nem jó a golyókkal játszani.) A beszéd tárgyilagos része ellenben gyengébb volt.

Ő is, mint Szontagh beszéde óta majd minden ellenzéki szónok az arisztokráciát vette védelmébe, mondván, hogy magának a Háznak is vannak mágnás tagjai, akik nemcsak díszére, de büszkeségére válnak. (Zichy Jenő szerényen sütötte le a fejét.)

Orkánszerű tetszészaj és éljenzés zúgott föl az ellenzék padjain a beszéd végén, s mint ahogy minden eső sarat csinál, úgy ez a beszéd is egy csomó »személyes kérdést« provokált.

Keglevich kelt föl először, de a Ház nem akarta kihallgatni, alig bírt néhány szót mondani. Azután Tisza kért szót, de őt is alig akarta a Ház kihallgatni.

A Házon igen gyakran ütnek ki ezek az idegességi rohamok.

Tisza Szilágyi azt a vádját, hogy a kormány izgat, visszadobta az ellenzékre: hiszen az Apponyi beszédjében volt az izgatás.

Erre természetesen Apponyinak kellett felkelni, s az egész jelenet úgy tűnt fel, mint a rossz drámákban, mikor az összes szereplők a darab végén még egyszer mind előlépnek a színre - meghalni.

A mamelukság ezalatt eltanulván az ellenzéki szokásokat (hiszen ők nagyon tanulékonyak), szinte nem akarta Apponyit kihallgatni.

- Eláll! - kiált a kormánypárt.

- Halljuk! - tombolt az ellenzék.

A zaj nőttön-nőtt. A karzatokról is kiáltások hangzottak le. Egy látcső leesett a magasból, s üvegei csörömpölve hullottak szét.

Ez a szerencsétlenség lecsillapította az ingerültséget, s szóhoz juthatott Apponyi, ki meg Szontagh Pálra hárítá az izgatást. Olyan volt az, mint mikor falun rostát forgatnak...

Most Beksics kért személyes kérdésben szót.

- Nem kell! Eláll! Szavazzunk! - hangzott fel újra, s még nagyobb méretekben tört ki a siketítő zaj. Százötven torok zúgott egyszerre, s a nagy káoszból gúnyosan vált ki ez az egy szó »Timoleon«?

De Timoleon nem hagyta magát. Belekiáltotta az ő válaszát az iszonyatos lármába, mely azt nyomtalanul elnyelte.

A szegény gyorsírók dolga azt onnan kihalászni.

Az elnök bánatosan csóválta a fejét:

- Miért nem kezdték ezt már hat nap előtt?

S azzal berekesztette a vitát, következett a név szerinti szavazás.

Kihúzatott a »W« betű, s jegyző olvasta: »Wahrmann Mór!«

- Rossz ómen! - kiálták a szélsőbalról. - Zsidóé az első szavazat.

- De antiszemitáé a legutolsó - replikáztak a jobb oldalról -, mert Verhovay fogja bezárni.

Szavazáskor mindenki a középre tódul az urnához. A W betűtől messze eső képviselők a folyosókra és a büfébe szélednek szét bevárni míg a sor rájuk kerül.

Tisza összeszedte az iratait, melyek előtte állnak az asztalon, hivatalos akták, jegyzetek és egy újság: a február 14-iki »Nemzet«, s megy ki a miniszteri szobába.

Útközben az Apponyi széke mellett halad el, aki szinte az iratait szedi össze, s ezek közt legfelül a »Pesti Napló« 13-iki számát.

Amabban, amit Tisza visz, az Apponyi beszédje, emebben, amit Apponyi pakol össze, a Tisza beszéde van.

Egy mély megfigyelő, aki a két kiváló államférfi segédeszközeit megpillantotta, imígyen törte a fejét a folyosón:

- Vajon miért teszik el ezek ezt a két orációt? Mindenik a másikét?

- Hogy miért teszik el? - felelte az öreg - Pulszky. Nagyon egyszerű a megfejtése. A közigazgatás szervezésénél Tisza fogja elmondani az Apponyiét, s Apponyi fogja elmondani a Tiszáét.

Ezalatt a szavazás eredményéről folyton hordták a büfébe az érdekes híreket a mamelukoknak.

- Andrássy Manó »igen«-nel szavazott.

- Bravó, tehát, velünk van az Andrássy-család.

Megint jött galoppin.

- Andrássy Tivadar elment a szavazás elől.

- Akkor hát még sincsenek velük az Andrássyak.

Új hírek érkeztek.

- Lipthay szinte nem szavazott.

- Még szép tőle ez a szerénység!

- De Horvát Boldizsár ellenünk voksolt.

- Hát az öreg Pulszky?

- Az is nemes.

De a végén a nemeseknél mégis hetvenhéttel voltak többen az igenesek.

- Sokkal több - mondák bánatos örömmel -, mint amennyi majd a főrendiházban hiányzik.




A T. HÁZBÓL [febr. 26.]

A vörös posztó

vagy

az egy zsidó rabbinus

[febr. 26.]

A zsidó rabbi az a sarokkő, amelyben mindenki megbotlik. Az egész javaslatból csak ennek a rabbinak göndör tincseit látja a vidéki közönség és a képviselőház egy része.

- Mit fog az ott csinálni a felsőházban?

- Megszokják. Nem adok neki egy évet, s Haynald karonfogva fog vele lejönni a múzeumi lépcsőkön.

Lanyhán, kis érdeklődés mellett folynak az előző §-ok; mindenki az 5. §-t várja.

A 3-ik kacsnál Erdélybe szónokolnak néhányan. (Biz isten az erdélyiek piknikjének közelsége ébresztette fel ezeket az erdélyi szimpátiákat.)

Lassan morzsolódnak a részletek, mintha mindegyik paragrafus egy-egy bibliai teve volna, melynek a tű fokán kell keresztülmenni.

No, de ha lassan is, folyik a munka mégis... A főhercegek immár nem maradnak födél nélkül... Tisza vigasztalódva lélegzik föl: »Meg vannak mentve szegények!«

Majd az erdélyieken is elverik a port, s búsan morogja Bánffy György: »Künn a bárány, benn a farkas.«

Az előadó Láng Lajos, aki már ki tudja, mióta ül ott ébren, azon egy helyben, ma először kezdi unni a dolgot.

Hiába figyelmeztetik, hogy két szép asszony ül a karzaton, oda sem hederít nekik; még csak a tekintetét sem veszi le a halavány piros pokrócról, melyet annyi honfiúi láb tapos naponta.

- Mi? Te már meg sem nézed az asszonyokat?

- Nem én többé.

- Csodálatos, hiszen azelőtt...

- Mikor azelőtt?

- A vita előtt.

- Hah, mikor volt az? Hiszen itt öregedtem meg ezen a helyen. Már a hatodik nap ősz szálakat találtam a hajamban...

Ezalatt mind jobban-jobban közeleg az ominózus 5-ik §. A Ház padjai kezdenek megtelni, lázas sürgölődés hullámzása vehető ki az antiszemita táborban.

Andreánszky Gábor, aki a vezérszerepet viszi most, húsz aláírást gyűjt, mert név szerinti szavazást akar a zsidó rabbira. Máskor nehezebb volt összehozni, most gyerekjáték.

Megszólítja a folyosón gróf Esterházy Andort.

- Írd alá, kérlek, te is.

- Mi az? - kérdi kíváncsian a fiatal rokonszenves gróf. - A zsidó rabbi ellen? Nem... nem írom alá. Hiszen nem vagyok én antiszemita.

S azzal odább sétál a büfé felé.

Útközben azonban (én úgy képzelem legalább) a következő monológot tartja:

Nem írom alá? Ugyan hát miért ne írnám? Hát szeretem én a zsidót? Szereti bizony a kánya. Ha hát nem szeretem, mi az ördögnek tettessem magam?... De a szabadelvűség! Bah, azt csak az újságírók találták ki. Mi az a szabadelvűség, ki az a szabadelvűség? Hol lakik, mi a rangja?

A gróf sarkon fordult a büfénél, s visszakiáltott Andreánszkyra:

- Megállj csak, Gábor. Meggondoltam magam. De bizony mégis aláírom azt az iratot.

(Soha még egyetlen Esterházy sem fejezte ki ilyen híven a magyar temperamentumot.)

Megvolt a húsz aláírás, s előkullogott végre a vörös posztós paragrafus.

Azazhogy annak is csak a legutolsó sora.

Andreánszky Gábor tette rá kezét elsőnek a rabbinusra, s azzal érvelt, hogy a zsidó rabbinak tágasabb odakünn, mert az úgysem szólhat a maga vallásáról odabent. A többi akatolikus felekezetek is csak akkor vétettek be, mikor a tételeiket megismerték.

A zsidó rabbit nem bánta senki. A Ház legnagyobb része kigömbölyödött ábrázattal hallgatta Andreánszkyt. Csupán a félliberálisok burkolóztak »konok« hallgatásba. (Ezt a jelzőt Apponyitól veszem kölcsön.)

Hogy kik a félliberálisok? - fogod kérdeni nyájas olvasó.

A félliberálisok azok, akiket mi úgy hívunk, hogy egész demokraták.

S egész demokraták azok, akik azt tartják, hogy többet ér mégis nemes embernek lenni. Mert a nemes ember, ha akarja, lehet demokrata is, ha akarja, lehet arisztokrata is. Míg ellenben a nem nemes ember csak demokrata lehet.

Tehát a félliberálisok nem bánták most a rabbit, hanem hogy ők is kerítsenek valami vörös posztót, belekötöttek az »akatolikus« szóba.

Kivált az öreg Pulszky jött méregbe.

Gőzt fújt az orrlyukain, és felugrott beszélni.

Arca bíborszín lett, s kidagadó erei homlokán messzire kéklettek.

Benne volt a beszéd haragos lelkében gyönyörűen, szépen, de nem tudta azt kiszedni. Az átkozott szavak sehogy sem akartak kijönni. Ha egyet-egyet kihúzott belőlük, útközben vette észre, hogy az valami olasz szó, a másik meg egy angol mondat, s amelyik kijött is, rendesen félig jött ki, ott maradt a gyöke, mint a rossz fognak. A nagy haragban összekeverődött a sok nyelvtudománya, s úgy kellett különválasztani, mint az ördög szedte külön a kölestől a mákot.

De amit aztán mondott, az igazán liberális dolog volt: nem csoda, hogy kínnal mert csak megszülemleni ebben a Házban.

Egy szónak is száz a vége... beszéltek sokan, sokfélét, de egyik sem olyan bámulatos eredménnyel, mint Göndöcs.

A tisztelendő úr a Ház mosolyának verőfényében addig-addig dömöckölte az egy rabbinust, hogy mint a Herrman bűvész előadásán az összetépett nyúlból, az egy rabbinusból a kezei alatt - két rabbinus lett.

Az elnök tapintatos ember lévén, hirtelen bezárta az ülést, hogy a rabbik tovább ne szaporodhassanak.




A T. HÁZBÓL [febr. 27.]

Még mindig az a bizonyos §

vagy

az ostromlott Jeruzsálem

[febr. 27.]

Ott kezdhetjük, ahol tegnap elhagytuk, s illetőleg ott vagyunk, ahol tegnap elkezdtük.

Az 5. § név szerinti szavazása előtt állunk.

Ma hát nem is írok rendszeres karcolatot, csupán böngészetet tartok a megtaposott tarlón.

A vita egészen hasonlít ahhoz a zsidó létániához, hogy »veres lajbi, kék lajbi, sárga lajbi, fekete lajbi«. (Nagy mulatságokban szokták ezt énekelni a férfiak boros fővel.)

Ezeket a különféle rikító színű mellényeket rakják elénk a gyorsan váltakozó szónokok.

Az egyes beszédek, noha mindenik más húron szólt, mégis úgy hasonlítottak egymáshoz, ahogy báró Huszár Károly hasonlít gróf Batthyány Lászlóhoz, s ahogy ezek a ketten hasonlítanak Bálintitthez.

Sok szónok beszélt. Hallottuk Vadnay Andort, Mocsáry Lajost, Kovács Albertet, Kiss Albertet, Komlóssy Ferencet és Chorin Ferencet, Gull Józsefet és Nendtvich Károlyt. Némelyek azt mondták el, hogy »mi kell nekik«, némelyek pedig, hogy »mi nem kell nekik«. Még olyan ember is akadt a felsoroltak között, aki a zsidó rabbiban is megnyugszik. (Azt hiszem fölösleges megnevezni, hogy melyik.)

De ezen nem bámult senki - hanem igenis általános csodálkozás lepte meg a hallgatókat, hogy végre két olyan szónok beszélt a függetlenségi párton, akik egyet akartak, illetőleg egyet nem akartak, hogy ti. a protestáns püspökök is tagjai legyenek a felsőháznak.

Az érdeklődés lanyha volt. Félig üres padok és karzatok. A folyosó és büfé azonban tele volt folytonosan.

A büfében tréfás versezeteket olvasott fel gr. Pejachevich, amiket természetesen Beöthy Algernon szállított valahonnan. A folyosókon az antiszemiták kovácsolták a fellengős terveket az ország boldogítására.

Végre is a következőkben egyeztek meg.

Legjobb lenne Rotschildnak odaadni Horvátországot, és ott királlyá tenni.

Mikor aztán megerősödnék a fejedelmi székben, meg kellene támadni valamely ürügy alatt, s hadisarcképpen elengedtetni vele az államadósságokat.

Úgy dél tájban azonban (ilyenkor legrövidebb az ember árnyéka) még jobb ötlete támadt Demkó Pálnak, s ő azon hitben, hogy a folyosón van, el is mondta, hogy az ügyvédek, orvosok és egyetemi tanárok tagjai lehessenek a felsőháznak, ha mágnások.

A főurak bánatos szemrehányással néztek a leleményes Demkóra.

- Milyen kerülő út! Lateinerekké válni, hogy arisztokraták maradhassunk!

Ezután Nendtvich beszélt a rabbi ellen.

Az öregúr mester a citátumokban. Hanem az mégsem volt tőle szép, hogy Schiller mondatait elkobozván, Goethe tulajdonába csempészte. (Mennyivel hazafiasabb lett volna, ha inkább Szász Károlynak adja.)

Most aztán Keglevich István következett.

A fiatal gróf megtette már vagy kétszer azt a jukszot, hogy felállt, és az előtte való összes különböző párti szónokoknak a beszédjeit mind elmondta ő maga egyhuzomra. Volt az ő beszédjeiben minden, úgyhogy mikor beszélt, bátran ki lehetett volna írni a pad szélére egy kis póznára: »Vegyeskereskedés gróf Keglevich Istvánhoz«.

Ma ügyes volt. Nendtvichcsel, Hermannal elevenen, éllel enyelgett, és olyan jó kedélyben vala, hogy végén azt az ajánlatot tette Hermannak:

- Ajándékozzuk oda a koponyánkat Virchownak.

- Nem lehet - mondá nagy sajnálkozva Herman. - Én már előbb odatestáltam a magamét.

E szörnyű játék, midőn két képviselő a saját koponyájára ad be határozati javaslatot, hideg borzongást idézett elő a teremben és a karzaton.

Már látták is a két koponyát Virchow asztalán, a varratos halántékokkal, a nagy szemüregekkel és a kivicsorított fogakkal, melyek közül nem szisszen fel többé se »nem«, se »igen«.

Szinte bántóan hat ez a rideg kacérkodás a halál utáni időkkel...

S jólesik lelkünknek, hogy egyszerre becsapódik előttünk Virchow dolgozószobája, s odamenekülhetünk a sötét valóság ellenében a hithez, mert nini... templomban vagyunk.

Mégpedig lutheránus templomban.

Egy fiatal pap prédikál szép, kellemes, kenetteljes hangon.

Ájtatosan hallgatják a hívek. Egypár öreget hátul el is nyomott imádkozás közben a buzgóság. Amott a zöld függöny bizonyosan az orgonát takarja. Látszik is innen a karzatról a mendikánsok feje. Míg a tiszteletes beszél, ők addig pihenőt tartanak odafent a rektor urammal.

Valóban, az úr egyik szolgája, Veres József beszélt, de nem orgonakíséret mellett.

S a textus sem az egek urának hízeleg, hanem a nép szenvedélyének.

Mindegy - hiszen miért ne lehetne a szolgálatot megfordítani?

Rokonszenves alak, s beszédje csinosan volt megkoncipiálva, s az egyes érvek találóan csoportosítva és kiemelve. Gyakran szakítá félbe tetszészaj és viharos helyeslés.

Midőn bevégzé izzadtan, fölhevülve, számosan siettek vele kezet fogni az ellenzékről.

De ugyanebben a percben a kormánypártról is izgatottan ugrott fel egy beteges, sápadt alak, és nagy kezével ingerülten hadonázva rohant a szónok felé.

- Gyere ki a folyosóra! - Kiáltá parancsoló hangon.

Kínos csend következett be. Mindenki megdöbbenve, néma részvéttel nézett a kifelé szaladó férfi után, kit Veres nyomban követett. Majd tömegesen siettek ki a képviselők, hogy mi készül történni odakünn.

- Remek volt a beszéd! - kiáltozá ott künn a szegény idegbeteg férfiú. - Senki a Házban téged úgy meg nem értett, mint én!

...Veres igen elszomorodott erre a dicséretre.

S mi is elszomorodunk arra gondolva, hogy senki sincs, aki ez érdemes beteget meggyámolítva, megkímélné - a házbeli szónoklatoktól.




MÉG MINDÉG AZ 5. §

Ott künn tavaszi verőfény ragyogott, itt benn a múlt századok köde gömörödött.

Az egy anyának a testvérei aluszékonyan ültek a padokban. Mindenki unta a sok beszédet. Maga a miniszterelnök már oda sem hallgatott, hanem az országot kormányozta, mindenféle iratokat szedvén elő tárcájából, melyet két kézzel tartott azalatt.

»Most már én is azt mondom, hogy görcsösen ragaszkodik a tárcájához« - jegyezte meg Tisza Lajos, aki roppant ügyes az aperçukben.

A mamelukok nyugtalanul várták már a szavazást. Minden készen volt nekik hozzá. Podmaniczky is ott járt-kelt már a folyosón, meg a lelkiismeretükkel is leszámoltak.

De még egy csomó szónok volt hátra, azokat meg kell előbb hallgatni.

A függetlenségi pártban némelyek ezalatt egy kis taktikát főztek ki.

Ha már meglesz a zsidó rabbi, ne legyen meg minden keserűség nélkül.

Imigyen okoskodának:

»Igen«-nel szavazni készt bennünket a firmánk, »nem«-mel szavazni ellenben készt a szívünk.

Rendelték tehát a vezérek következőképpen:

Bőszavú Lázár Ádám lépjen a sorompók elé a párt színeibe öltözötten, a szabadság fokosával és az egyenlőség sarkantyúival, s adjon be indítványt, hogy szívesen látjuk a főtisztelendő rabbi urat a főrendiházban - hanem csak választás útján: kinevezve nem kell.

Így aztán ellene lehet szavazni a d) pontnak.

Jól volt ez kieszelve, de az éles szemű Tisza észrevette...

Ámbár hiszen erre még rátérünk; menjünk elsősorban a nap legnevezetesebb emberéhez - Róth Pálhoz.

Önök még bizonyosan emlékeznek Róth Pálra.

Hogyne, hogyne, hiszen a Ház még meg sem volt alakulva, és ő már annyi derültséget okozott az országnak a kontójával.

Szalay Imre után ő szólalt fel.

Göndöcs Benedek, aki ebben a vitában egy rabbinusból kettőt csinált, nem is álmodta, hogy ez a vita még egy Göndöcs Benedeket vet felszínre.

Róth Pál köpcös, gömbölyű, mint egy patikai tégely. Ott ül a középvidéki mamelukok közt. Kerek, kopaszodó feje olyan, mintha nagyítóüveggel nézné az ember.

- Kontó, kontó! - kiáltozták beszédjébe az ellenzékről, mire természetesen mindig derültség támadt.

De ő nem hagyta magát zavartatni, s egy ízben visszavágott:

- Szívesen szolgálok kontóval a történelemből.

Mire aztán elkezdte elősorolni konfúzusan, hogy a történelemben sokszor található antiszemitizmus, s ez mindig a gyenge királyok alatt létezett...

- Ohó! - vágott közbe néhány lojális hang a jobboldalról.

Kontó Pál idegesen kapkodott a fejével, maga is észrevette, hogy elszólta magát, sietett is helyreigazítani...

- Akarom mondani, mindig a gyenge kormányok alatt létezett.

- No, ez ugyan szépen védelmezi a kormányt - méltatlankodának a mamelukok.

A függetlenségi párton erre kitört a tetszészaj és éljenzés.

Göndöcs, aki közel ült mellette, szelíd búbánattal pislogott feléje, mintha mondaná: »Epigon!« Pantocsek szürke szemei ellenben fényben villogtak a lelkesedéstől.

Kontó Pál szétnézett a derült vidám arcokon, és azt gondolta magában:

- Nagy hibát csináltam, egy-két lapszus most már ide-oda, legalább kedvemre kibeszélem magamat.

S egy csodálatos receptet készített meg a szemünk láttára.

»Egy gramm abból, amit a "Nemzet"-ben olvastam, négy gramm a tavalyi Lidérc naptárból, egy uncia abból, amit a molnár sógorom mondott a Birkányiék keresztelőjén, egy deci filoszemitizmus és egy fél gramm, amit magamtól hozzá gondoltam.«

De a legnagyobb derültséget azon mondása keltette, hogy »mindnyájan egy anyának vagyunk a testvérei«.

Szűnni nem akaró hahota tört ki. Még Göndöcsben is kiengedett erre az irigység, s kabátját kellett kigombolnia a kacajtól.

Mondott volna talán még pompásabb dolgokat is, de Péchy Tamás nem engedte beszélni, midőn rátévedt a sasokra... Az egyfejű sasnak semmi köze ide, ahol a két fejű sasnak dolgozunk.

Kontó Pál monumentális beszéde után adta be a ravasz indítványt Lázár Ádám, s ezzel végre befejeződött az 5. § feletti vita.

Az első három pont simán ment keresztül, néhány buzgó mameluk-protestáns kiosont ugyan a folyosóra, de a többit összetartotta a fegyelem vaskapcsa.

Most jött a d) pont - a vörös posztó.

Itt kellett volna elsülnie a függetlenségi párt taktikájának, de mint fentebb jeleztem, Tisza, a nagy taktikus észrevette, és rögtön kiparírozta.

Az elnök eleinte úgy akarta feltenni a kérdést, hogy elfogadják-e a kormány szövegezését, vagy nem, s azután lenne a szavazás az Andreánszky és a Lázár javaslataira.

Tisza felállt, s azt indítványozta:

- Szavazzunk először arra, hogy egyáltalában kell-e a zsidó rabbi, vagy nem? Arra meg majd azután: hogy miképp kell, választva-e vagy kinevezve?

Quid tunc? Ez úgy jött, mint a bomba. Pedig milyen szépen volt kigondolva!

Nem volt mit tenni mást, vagy igennel szavazni, vagy pedig tartózkodón elszívni odakünn a szavazás alatt egy-két liberális cigarettát.

Ilyen roppant kellemetlen dolog a program!




A T. HÁZBÓL [márc. 1.]

A zsidó rabbiból immár mágnás lett - a képviselőház voksai által. (De még hátra van a főrendiház.)

Akárhogy fogják is nevezni a derék rabbit, mégiscsak a bibliai Izsák lesz ő, akit Tisza (mint hajdan Ábrahám a saját fiát) feláldoz.

Egy áldozati teknőben viszik át a Múzeumba a méltóságos urak elé: »No, itt van! Alkudjunk. Mit engedtek, ha elengedem?«

Jó számítás, mert a főrendek bizonyosan engednek valamit a rabbiért cserébe, ha egyebet nem, beengedik a címzetes püspököket.

Hanem ez akkor lesz, s ahhoz nekem semmi közöm, mert én csak az alsóház krónikáját írom, s ennek következtében konstatálom, hogy szinte rosszul esik a Háznak a rabbi-kérdés elmúlása. Hiszen olyan mulatságos volt három napig!

És mert kell, hogyha a tanácsteremnek nincs is, legalább a folyosónak mindig legyen egy zsidaja, aki ellen agyarkodhassék, ma hát némelyek még mindég a tegnapi zsidón rágódtak, némelyek azonban a holnaputáni zsidót kezdték meg.

Tudniillik holnapután lesz a legeslegutolsó határozathozatal a szentendrei választás ügyében; eldől, hogy igazolják-e Krausz Lajost vagy sem.

Ez most a folyosó csemegéje.

Horváth Gyula (ki legújabban »Tisza Kálmán felsőbbségileg jóváhagyott ellenzéke«) a következő ötlettel védelmezi Krauszt:

- Nem olvastátok a szegény John Lee akasztását Londonban?

Beksics (akit az »udvari demokrata« címmel ruházott fel ma Steinacker) közbeszólt.

- Hogyne olvastuk volna, hiszen tegnapelőtt volt a »Nemzet«-ben.

- Nos, igen. A végrehajtásból nem lett semmi, hiába erőlködtek a hóhérok, mert a csapóajtó sehogy sem engedte lebukni a szegény John Leet.

- Mit tartozik ez a szentendrei dologra?

- Ej no, hát nem látjátok, hogy Krausz alatt is ilyen erős csapóajtó van.

Ez a csípős, de népszerű megjegyzés jó hangulatot csinált a népszerűtlen paragrafusokhoz, melyeket odabent lanyha érdeklődés mellett tárgyaltak.

Huszár Károly volt az első szónok, olyan talpraesetten beszélt Erdély mellett, hogy sokan siettek később a büfében gratulálni részint gróf Batthyány Lászlónak, részint Bálintittnek, akik külsőleg a csalódásig hasonlítanak hozzá. (Félek, hogy ezért a megjegyzésért mind a hárman megapprehendálnak.)

A legjobb ötletet a mai karcolatomba Tisza Kálmán csinálta, amikor Steinackernek felelt, ki hírhedt viaszkos vásznát (a Steinacker-féle levéltárt), mely olyan kiegészítő része, mint a tiroli kalap, amelyet mindég a hóna alatt hordoz, szétterítvén a padon, hosszabb beszédet mondott, s megfenyegeté a kormányt, hogy kár annyit emlegetni a nemzetiségeket, nem jó az ördögöt a falra festeni.

Mire felállt Tisza (ez a legkedvencebb témája), s visszaütött találó elmeéllel:

- Nem célom falra festeni az ördögöt, hanem a falhoz szorítani.

Többet ér néha egy lat elmésség, mint egy mázsa lőpor.

Nagy tetszés viharzott fel az egész Házban, s Steinacker izgatottan kezdte csomagolni a viaszkos vásznát.

Közbül Keglevich István beszélt, amit ezúttal utoljára kívánok jelezni, mert immár azok a napok lesznek a nevezetesek, amikor azt írhatom ki eseménynek, hogy »Keglevich István ma nem beszélt«. De ahhoz, megvallom, nincs egyhamar remény.

Egyébként ma igaza volt, minélfogva (hogy egészen az ő stílusát imitáljam) jóindulatú, a felsőházi tagságra képesítő tulajdonságok és érdemek szorosabb körvonalazására célzó propozíciója el nem fogadtatott, pedig Tisza is beleegyezett. (Hja, a mameluksereg Tiszább Tiszánál.)

Keglevich egyebekben is őszintén nyilatkozott.

Úgy látszik, észrevette, hogy a Ház nem tudja, mire kevély ő.

Tehát megmagyarázta, mire kevély.

Az egyszeri tót regruta azt felelte erre a kérdésre:

- Kevily vagyom a nadrágomra.

Keglevich szinte így tett, bevallotta szerényen, hogy ő nem a főnemesi rangjára, hanem csak az eszére kevély.

A gróf nagyon meglepte ezzel a Házat.

Ilyenforma aprólékos incidensek között esett át a rostán három paragrafus.

Beszélt még Róth Pál a Göndöcs szájával roppant derültség között a rabbiról, s beszélt volna még báró Lipthay Béla is, de az ideáját előbb elmondta Teleszky.

Azazhogy Lipthay így is beszélt; de nem volt semmi mondanivalója.




A T. HÁZBÓL [márc. 3.]

Az ülés, mint rendesen, tíz órakor nyílt meg.

A korai napfény ünnepiesen aranyozta be az országház és a múzeumi épület komor falát, ahová most hetyke huszáros hintók robogtak szakadatlanul, s kacagányos, kardos főispánok szálltak ki belőlük.

Szegény jó főispánok!

Tiszát meggratulálni gyülekeznek; éppen most, mikor kirekeszti őket a főrendiházból.

»Nyújtsa hosszúra éltedet az isten, kegyelmes urunk, mert már te úgyis rövidre szabtad a mienket!«

Magába a Házba lassan gyülekeznek a képviselők, hiszen nincs többé (tarokk nyelven szólva) »vulpes« a paragrafusok között.

A folyosón ott jár már a hatalmas Futtaki talpig feketébe öltözötten s az örömtől mámoros arccal, kézdörzsölgetve fogadja az érkezőket:

- Ma pompás napunk van... Fölségesen kezdődik.

- Nos, mi történt?

- Az első az, hogy Verhovayt elítélték másfél évre. Éppen most jövök onnan, s alighogy hazaérek, nyomban egy másik öröm ér.

- Mi?

- Rendkívül meleg sürgönyt kaptunk a királytól.

- Ah, hallottam. De hisz azt Tisza kapta.

- Az mindegy

- Mit ír őfelsége?

- Hálát, köszönetet. Különösen gyönyörű a vége.

- De csak nincs benne, hogy: »legyünk ezentúl pertu?«

A 9-ik §-nál kezdődött a vita, s Tisza is csakhamar megjelent a Házban a Futtakiéhoz egészen hasonló fekete öltönyben. (Most már csak azon töröm a fejemet, hogy melyik viseli a másiknak a ruháit.)

Mindjárt ennél a kacsnál helyes indítványt adott be az utolsó magyar nadrág gazdája, Izsák Dezső; hogy a 3 ezer forintnyi adót tartozzanak le is fizetni pontosan a felsőházi tagságra jogosultak éppúgy, mint a választóképességi cenzusnál.

De a Ház úgy döntött, hogy csak a szegény emberek tartozzanak pontosan fizetni.

Míg a vita folyt nem sok változatossággal, azalatt idő került megosztozni az Éber örökségen: Darányi Ignác kapta a székét, Mr. Brinsley Richards kapta a »Times«-t, s lapja nevében azon melegiben gratulált is Tiszának. Most még csak a kerület van hátra, arra nézve is ott settenkedtek már a pretendensek.

A Verhovay-ügy kimenetele nagy szenzációt tett. Voltak, akik helyeselték, voltak akik nem helyeselték, de ezek ellen ki volt találva egy maró gyanúsítás:

- Ugye azért tartjátok igazságtalannak az elítéltetését, mert irigylitek Csatártól Ceglédet?

No, már ez ellen nem lehetett argumentálni. Ki venné magára, hogy irigyli Csatártól Ceglédet? S ki irigyelné Ceglédtől Csatárt?

Hanem annyi bizonyosnak látszott, hogy ekképp sújtatván a keresztények, a kormány gondoskodni fog, hogy a zsidókat is érje valami csapás - minélfogva valószínűleg igazolni fogják Krausz Lajost.

Ez a kibékítő kompromisszum a legszerencsésebb leleményesség.

Mert minden a leleményességtől függ.

Urányi Imre még a rabbi mellett adott »igen« szavazatát is meg tudta magának bocsáttatni egy jó ötlettel:

- Én bizony megszavaztam a rabbit, mert én nem nézem többre a mágnásokat, mint a képviselőket, s ha köztünk ülhetnek zsidók, hadd üljenek akkor köztük is.

A karzaton és a tanácsteremben kevesen ültek, talán éppen csak olyanok, akik valami módosítvánnyal voltak viselősek. S erre nézve túlon-túl sokan valának.

De csak a Teleszky és Gergelyi módosítását fogadta el a Ház, illetőleg Láng Lajos, mert a mamelukok nem hallgatják a beszédeket, csak Láng Lajosra néznek, hogy ő mit gondol; ha ő bólint, ők is bólintanak, ha ő rázza a fejét, ők is rázzák. Egyszer véletlenül prüsszentett, mire megindult az egész jobboldalon a krákogás.

A 13-ik, illetőleg most már a 14-ik paragrafusnak (mert ezektől a paragrafusoktól még a számok is szaladnak) nekidőlt Grünwald Béla az ő fényes szónoki erejével, olyan tüzesen, hogy Tisza volt kénytelen megtámasztani a hátával a szerencsétlen főrendi iniciatívát.

Így megmentve mindent, ami a javaslatban megmentendő, miután még ezen az ő nagy ünnepén is ráért hatalmas szívósságával vagdalkozni jobbra-balra, fölvette ősöktől öröklött télikabátját, s hazasántikált a főispánokat fogadni.

Két órakor vége lett az ülésnek, s mikor a képviselők oszlottak, akkorra már nagy néptömeg gyűlt a Múzeum köré a Budára vonuló főispánokat nézni.

Az egyik népcsoportban valaki elkiáltotta magát:

- Éljen Verhovay!

- Éljen! - visszhangzott itt is, ott is. A képviselők összenéztek.

- Ez a Verhovay, majd meglássátok, még ebből a bajból is ki fogja magát mosni.

- Az a kérdés, hogy ki előtt?

- A nép előtt.

Mit ér az? Hisz a nép még azt is elhitte a Bars megyei korteseknek a jelöltjükről, hogy: »Atyafiak, ez az a Hunyady László, akit a németek Szentgyörgy terén lefejeztek«.




TISZA A GYANÚ ALATT

(Válaszféle Grünwald Bélának)

Fölkelek ma reggel, fogom a Pesti Hírlapot, s ott találom ékesen leírva, »miképp íródnak a karcolatok?«

Hohó, hisz ez nekem szól!

Mégpedig ah, ni... Grünwald Béla írta. Az ember szinte kételkedve rázza a fejét... Istenem, mi mindenre ér rá! Vagy talán nem is ő írta - hanem csak ő küldte be. Ki tudja, hogy van?

Mindegy, most már mégis vele feleselek e miatt a rovat miatt, amellyel annyi bajom van.

Ritka nap, hogy ne kapnék valami kérdezősködő levelet vagy felszólalást. Ki győzne mindenre felelni? Hanem ha már ilyen nagy potentát avatkozik bele, mint Grünwald Béla, annak okvetlenül vissza kell adni a - reconnaissance-vizitet.

Úgyis már előbbről adós voltam valakinek egy válasszal.

Ugyanis a minap, mikor Tisza Kálmán Bécsben járt, a következő levél érkezett egy megyei szolgabírótól:

Tisztelt szerkeaztő úr! Öt éve vagyok becses lapjának hűséges előfizetője, és különösen a »T. Ház« című rovatot olvasom mindig a szomszédommal, ki másodkézből kapja tőlem a lapot. Feltűnt előttünk az a sajátságos körülmény, hogy valahányszor Tisza Kálmán nincsen Budapesten - akár Bécsbe rándul, akár pedig Geszten időz - rendesen elmarad a »T. Ház« karcolat. Véletlen ez, vagy pedig?... Kérem, legyen olyan szíves, és adjon erre nézve fölvilágosítást.

Én erre azt szándékoztam neki felelni:

Tisztelt Uram!

Az ördögbe is, csak nem hiszi ön, hogy a karcolatokat Tisza Kálmán írja?

Az igaz, utána gondolok most már én is, csakugyan megesett nehányszor, hogy éppen akkor nem voltak karcolatok, amikor Tisza sincs Budapesten.

És ez magamnak is szöget üt fejembe bizonyos fokig, de azért mégsem gyanúsítom Tiszát, nem gyanúsítom pedig azért, mert ha Tisza nincs otthon, akkor rendesen a Tisza kíséretében Tarkovics tanácsos is távol van; következésképp Tarkovics tanácsos is írhatná a karcolatokat - ha nem én írnám őket.

De mivel én írom (ámbár megvallom jobb szeretném, ha Tisza írná), megmagyarázom, hogy miért nincsenek távolléte alatt karcolatok.

Mert nincsenek események.

A Ház olyan, mintha az orra vére folyna. A mamelukok csak azt várják, míg a lábát kiteszi a határból - ők is szedik elő a mérsékelt vasúti jegyeiket.

Ez ellen pedig nincs orvosság!

Csak a megboldogult Sztupa György tudott egyet. Ő ha valahova elment, mindig azzal csapta be a patikaajtót, hogy megbiztatta személyzetét: »Rögtön jövök.« (Néha két hónap múlva került aztán elő valami csehországi fürdőből.)

De Tisza hiába mondaná, az újságok kibeszélik menetelét s jövetelét.

A mamelukok elteszik az eszüket befőttes palackokba, hogy ahhoz addig semmi szabad levegő ne férjen. Az ellenzékiek keresztbe fektetik a lándzsáikat, én pedig beszúrom tollamat a serét közé.

Azalatt szél nem fúj, víz tükre nem hullámzik, minden stagnál, pihen, csak tán az adóegzekutor nem. Az szegény sohasem pihen...

Fogadja stb.

Ez a megnyugtató válasz már meg volt írva, mikor ma tönkreteszi levelemet a Grünwald szellemes csevegése.

Mit tegyek már most?

Hisz az én szolgabíróm esze még jobban megkonfundálódik ezek után.

Mert ha ő arra a tapasztalatra jött, hogy amikor Tisza nincs a Házban, akkor soha sincs karcolat, nem is hiányzott egyéb, mint valakinek ráadásul még arra a tapasztalatra jönnie, hogy de karcolat akkor is van, ha a Házban nem vagyok.

S az a furcsa, hogy mind a két megfigyelés igaz.

Mi következik ebből? Az, hogy a karcolatokat alkalmasint mégsem én csinálom.

És így is van az.

Csinálják azokat maguk a képviselők. Belebeszél azokba kormánypárti, függetlenségi, antiszemita, mérsékelt ellenzéki, egyszóval mindenki, még Tischler Vince is.

Ha ott vagyok a karzaton vagy a folyosón, és valakinek valami jó ötlete van, vagy valami érdekes megfigyelése, szívesen közli velem.

Ha pedig nem vagyok ott, utánam küldik a délutáni feketekávémhoz; képviselők, akik szinte odajönnek kávézni mindennap, még egyszer végigemlegetik ott az ülés lefolyását. Nekem csak össze kell szednem az ötleteiket, s van már nekem arra otthon egy olyan formám (mint aminőben a szakácsnék a kuglófot sütik), abba én belerakom, amit ők összehordtak, kirázom, és megvan az egész karcolat. Nem olyan nagy virtus az, aminőnek Grünwald Béla szeretné feltüntetni.

Én azt tartom, hogy inkább gáncsot érdemelnek e persziflázsok.

Ha rosszak, azért mert rosszak.

Ha pedig jók, akkor azért, mert demonstrálják, hogy azt a sok képviselőházi beszédet mégiscsak lehet valamire használni.




A T. HÁZBÓL [márc. 7.]

A felsőházi javaslat lezajlott, s olyan csend támadt utána, mint a tengeren a vihar előtt.

A mamelukok a szavazás után többnyire hazautaztak tisztát váltani. (De rájok is fér.)

Jókai Bécset hódítja, Wahrmann Olaszországban utazik, s bizonyosan Kossuthot interjúvolja.

Van is már egy »saját külön« tudósításunk a két államférfiú nagyérdekű beszélgetéséről.

- Herr von Kossuth - mondá Wahrmann Mór szerényen a nagy száműzöttnek -, warum kommen Sie denn nicht nach Hause?

- Százszor is megírtam önöknek - felelte Kossuth -, hogy addig haza nem megyek, míg a nemzet erejét erjesztő közjogi kapocs össze nem törik...

Mire közbevágott a nagy Wahrmann élénken:

- Aber machen Sie keine G'schichten! Kommen Sie nur!

De a mai világban már fájdalom, semmi sem sikerül. Úgy látszik, sem Kossuth nem kap kedvet hazajönni, sem Warhrmann nem kap kedvet ott maradni.

*

A felsőházi javaslat meg van ugyan szavazva, de azért nincs a napirendről levéve, csak áttették a Házból a szalonokba.

Ott forr, mint valami izzó folyadék. De azért nem egy rózsás ujjacska is belemártódik.

Folyik szép ígéretekben édes csere. Egy dacos »nem«-ért egy szemérmes »igen«!

A Házban ezalatt csupa vizekkel bajlódnak.

Tegnap a kábelt rakták le a tenger alá.

Emich fogta a drótot, s hogy szakértő is legyen, megjelent természetesen erre az aktusra a miniszterium drótos tótja, Baross Gábor is.

Nem lehet valami nagy dolog, mert csak egypár képviselő vett részt a munkában.

Hja, kevesen vannak, akik olyan mélyen tudnak lehatolni.

S azok közül is sokan kérdezték, miután már megszavazták:

- Mi az a kábel?

- Hiszen ha tudnám.

Ma pedig a Duna szabályozása volt napirenden.

Szerettem volna, ha a jó Paliokapa feltámad, és egy félóráig hallgatja vala Kemény Gábort.

De így csak a karzaton mosolygott egy pár vízi nimfa.

Igen kevesen voltak a képviselői padokban, s azok is kikívánkoztak a folyosóra, hol nagy csoportok ölték az időt vidám beszélgetésekbe merülve.

Néha új ember jött, s mintegy szokásból megkérdezte:

- Mi van odabent?

- Izé... Valami jelentéktelen tárgy. Nem érdemes bemenni.

(Az ám, éppen csak hitvány tizenhét milliomról volt szó.)

- Majd csenget az elnök, ha kellünk neki a szavazáshoz.

A Házban familiárisan végezték el az egészet.

Egypár ember édesen szundikált a padokban. Csupa tekintélyes öregurak. Ezeket nem szabad felkölteni, hadd pihenjenek szegények.

A szónokok gyöngéden összebeszéltek, hogy »no, urak, ki tud lassabban beszélni, próbáljuk meg«.

És ezt a feladatot sikerült is megoldaniok (már ti. a lassú beszédet, nem a Duna-szabályozást).

Neményi szépen beszélt, de halkan, utána Törs halkan beszélt, de okosan, s ezzel megrövidítette magamagát; keresztül is ment volna a határozati javaslata, ha Sághy Gyula fel nem szólal, ki szinte halkan beszélt, de hosszasan és ezzel megrövidítette a Házat.

Ebben a percben rontott be a terembe Chorin Ferenc, s felkiáltott, de szerencsére hangja elfúlt az örömtől úgy, hogy senki sem hallotta meg, én sem. Fölkiáltott pedig ekképpen:

- Tisztelt ház! Krausz Lajos igazolva van!

Valóban ez a hír terjedt el a folyosón, nagy ingerültséget keltve, majd átszivárgott lassankint a tanácsterembe is... S mialatt. Károlyi Sándor gróf beszélt a Dunáról kicsillogó ismeretekkel szavai mögött, de csendesen, elálmosítón... csodálatos vízió lepte meg a hallgatóságot.

Látták, hogy a Duna megfordul a medrében és a hatalmas széles folyam kezd visszafolyni Szentendre felé.

Nem szőke többé, de haragos kék. Nem víz az, ami hömpölyög benne, de spiritusz.

A kellő közepén egy hordó úszik, s azon a pálinkás hordón ott ül vigyorgó arccal, a levegőbe lógatva lábát, Literáty Ödön.

A víz csak folyt, folyt... verdeste a partokat, csopogott. Literáty úszott tovább, tovább...

Meglehet, hogy a víz kiönt valahol, s Literátyt is kiveti a partra - de közbecsengetett Péchy Tamás, s a vízió eloszlott, nem volt ott többé se hordó, se Literáty, csupán egy hang hallatszott:

- Akik elfogadják a javaslatot, méltóztassanak felállni!




A T. HÁZBÓL [márc. 11.]

Nagy örömet szerzett ma a Háznak Csanády Sándor, aki mindjárt az ülés elején, midőn Lajos Krausz igazolását jelentette Kőrösi Sándor, hallani kívánta az összes iratokat. Éppen egy óráig tartott a jegyzőkönyvek felolvasása, miközben borzasztó pálinkaszag terjedt el a teremben.

Volt sok a képviselők közül, aki idegesen köhécselt a felolvasás alatt:

- Teringette! Mintha csak a saját választásom történetét hallanám!

És nagy mulatságot szerzett az olvasóinak a »Nemzet«, aki éppen ezekből az iratokból jött rá, hogy milyen nagy munkát végzett a bizottság s milyen lelkiismeretesen. (A »Nemzet«-ben is ritkított betűkkel van szedve ez a szó.)

Maga Kőrösi Sándor azonban nem nagyon él-hal a kimondott ítéletért, s midőn azt kérdezték tőle, miképp indokolhatták az ítéletet olyan furcsán, igazi debreceni kolbászízzel jegyzé meg:

- Hogy annál nagyobb legyen a skandalum!

Azt mondja egyébiránt Cselkó Ignác, hogy van Zsolnán egy tót közmondás: »Po prave bivaju pani mudri«, ami hű fordításban annyit tesz: »Az ítélet után jön meg az urak esze«. Máris szó van róla, hogy a választási törvényt ki kellene toldani oly intézkedéssel, mely a megromlott kerületektől elveszi a képviselőküldési jogot bizonyos időre.

Ezáltal megváltoznék a törvény.

Eddig inni szabad volt, de itatni nem.

Ezután itatni lesz szabad, de inni nem.

Egyszóval a törvényt meg lehet toldani így is, de megtartani így sem.

Máskülönben igen unalmas volt az ülés, pedig elég változatossággal kecsegtetett, a derék Lukács László vett a kezeibe egy Davy-féle lámpát, a szép gömbölyű Münnich Aurél pedig a kanócot fogta, s lesétáltatták a Házat a bányába, mert olyan gyalázatos időket élünk, hogy a kormány még a föld alá is elmegy az adóért.

A bányászat iránt kevés ember érdeklődött. De minek is? Hiszen már a német úgyis mind kiszedte az aranyat Selmecen, Körmöcön.

Ott künn üldögéltek a székely primipilusok, az erdélyi nagyok és a magyarországi matadorok, s a »kompromisszum«-ról folyt a szó. Ott bent a föld alatt, itt künn a levegőben jártak a képviselők.

Hogy lesz? Mint lesz? Tisza mit enged? A főrendi ellenzék mit nem enged?

Az egyik jött és azt mondta:

- Megvan az alku!

- Hogy egyeztek?

- Kétezer a cenzus; ez a készpénz, harminc tagot a kimaradottak választanak, ez a fejelés, a címzetes püspököt kinevezi nekik Tisza, ez az áldomás...

- Hát ráadás?

- Az a rabbi!

Egy másik jött és azt mondta:

- Még nincs semmi! Még minden a levegőben van Ott járt-kelt ugyan a folyosón maga a generális is, de annak az arcáról nem lehet leolvasni semmit, s ott ült egy szögletben Csernátony is, aki bizonyosan tudja az eredményt, de olyan ártatlan arccal tud belekalandozni a Pulszky Ferenc kombinációiba, hogy végre maga Pulszky is azt hiszi: »Ejnye, most én ezeknek eszmét adtam«.

Az öregúr a legközlékenyebb ember, aki minden párttal jóba van, s valóságos eleven »tudakozódási intézet«.

Ma is egy botot hoztak neki megtekintés végett, tele csodálatos ákombákom faragásokkal.

Az öregúr megnézi műértőleg:

- Ez bambusz!

- Nem, ez sáfrányfa... - mondja a tulajdonos.

- Igen, igen, valóban sáfrányfa... - hagyja rá Pulszky. - Ez azonban indus faragás...

- Nem, ezek kínai betűk...

- Igen, igen, valóban kínai betűk!

Eközben odalép valaki, s kérdi az öreg Pulszkytól:

- Mit csinál, Feri bácsi?

- Ezt a botot határoztam meg ezeknek!

Hanem ahol szellemről és kedélyről van szó, ott már legyőzhetetlen a mi kedves öregünk, s ha néha összeakadnak Szontagh Pállal, s adoma-versenyt rendeznek egymás közt, ott bezzeg röpködnek a szikrák, s bent legott elkezd csengetni az elnök a Ház szertelen megfogyatkozásának miatta.

Ha az ember az öreg Pulszkyt látja, szinte kedve jön (bármilyen mameluk legyen is) meg nem szavazni a nyugdíjtörvényt.

Mert mire az ember hetvenéves lesz, hát meghal, amíg pedig hetvenéves nem lesz, hát meg nem öregszik.

Hegedüs Sándor azonban jól meg van választva ebben az ügyben előadónak. Sovány, mint egy 800 frtos számtiszt. Lehetetlen, hogy meg ne szavazzák a nyugdíjt, ha ő kéri nekik.

Szépen, okosan indokolja a javaslatot, mint mindent, amit ő csinál, ki talán az egész mameluktábornak leghasznosabb, legmunkásabb tagja.

Vannak a párton ezüst tálak, porcelán ibrikek, majolika tányérok, virágvázák, amelyekben egyes alkalmakkor jó föladni a fácánypecsenyét és kávét, de Hegedüs az a háztartásban, ami a vasfazék, amelyben a mindennapra való étel fő, s ez táplálja a családot.

Már Darányi Ignác inkább mártásos csésze.

Kedves cukros íze van ezúttal a mártásnak. Megadja ő a nyugdíjt a minisztereknek is, mert azt mondja, ha a katonák nyugdíjt kapnak, megérdemlik azt a szegény miniszterek is, akik éveken át hadakoznak az ellenzékkel.

Még ezek itt folynak, a folyosón egy csodálatos zenei hang üti meg a füleket.

Sarkantyúpengés. A múlt zenéje.

Ki az? Mi az? Ki mer itt sarkantyúsan járni?

Beksics meghökkenve riad fel.

Ki költögeti a sír rémeit? A XVI-ik század lépked felénk.

A pöngés egyre közelebb, közelebb jön, s íme kibontakozik a folyosói füstgomolyból kifent bajusszal, délceg tartással egy hetyke öreg, a magyaros dókán dió nagyságú ezüst gombok fénylenek már messziről.

Nini, nini, hiszen ez Csiky Sándor bátyánk - a »Borsszem Jankó«-ból.

No, van öröm a Házban. Siet mindenki kezet fogni az öreggel. Nyájas arcokon jóízű visszaemlékezések derűje ragyog.

Csiky kíváncsian nézeget szét a Ház tájékon. Biz annak a fele már igen ismeretlen rá nézve. Csupa szeretet, csupa melegség az öreg: »Ej, de megöregedett a Tisza. Minek bántjátok annyit?«

Gavallérosan féloldalt fogja a szivar-szopóka csutoráját, s eleven szürke szemével kémleli a teremből jövőket. Talán a Patay Pistát várja onnan kilépni?

Ha az nem is, de legott kigurul a hírre az öreg Madarász:

- Hopp, hopp, öreg! Hát még nem koptál el? Mit csináltok hé odabent?

- Nyugdíjat szavazunk a minisztereknek.

- Ne beszélj! Engem nem teszel bolonddá.

- Hát te hol veszed itt magadat?

- Feljöttem kurucnak a honvédgyűlésre.

- Hogyhogy?

- Úgyhogy a kurucok elfogytak, de visszatértek a honvédekben, a honvédek is elfogynak aprónkint. Minélfogva azok is vissza fognak még térni.

- De hát a labancok?

- Azok sohasem térnek vissza, mert soha el sem fogytak.

Mialatt így hímezték arany skófium szálakból hazafiúi bánatuk és örömük ködmönét, meghozták a hírt a tanácsteremből, hogy Tisza hallván a Darányi Ignác indokolását a miniszteri nyugdíjazás méltányos voltáról, meggyőződött, hogy a minisztereknek csakugyan nem dukál nyugdíj, s kimondta, hogy a nyugdíjjavaslat ezt a részét »főrendi matériá«-nak tekinti. Azaz kész lemondani róla.

- Látod - mondja Csiky a hírre az öreg Madarásznak -, jó ember az, csak nem kell vele ingerkedni.




A LEVETKŐZÖTT LEÁNY

(Egy kép a főrendi értekezletről)

A főrendi hármas bizottság ma tartotta első ülését. Annyi méltóságos úr jött össze, hogy az ember szinte azt képzelte: »no, itt ma bizonyosan Berkes fog muzsikálni«.

Amint jöttek, egyre szűkült az értekezleti terem. S még folyton csoszogtak a léptek külről, s fogatok robogása hallatszott be.

Amennyi eleven »gr.« és »br.« van, az egy sem maradt otthon.

Ott ült a megszürkült Andrássy Gyula, bebicegett Tisza Kálmán is.

A miniszterek közül a nagy emlékezőtehetségű Szapáry Gyula, a siránkozó arcú Széchenyi Pál és a hallgatag Orczy jelent meg, egyszóval a »mágnás miniszterek«. Kemény Gábort nem akarták elhozni, mert az is mágnás ugyan, de nem jól mutat.

Végre belépett mint síri árnyék Sennyey Pál. Neki van a legszomorúbb szerepe. Tisza olyanformán néz rá, mint mikor valaki a ferbliben két felsőre blindel, mert a vett kártyában a harmadik felsőt gusztálja, s kisül róla, hogy az csak alsó.

Végre csakugyan annyian jöttek össze, hogy az egyik miniszter azt indítványozta:

- Szűk nekünk ez a terem, menjünk át a nagy tanácsterembe.

- Helyes.

Mindnyájan beleegyeztek.

No, ez jó ómen. Bárcsak a többi is úgy menne.

Átmentek a nagy terembe, s az ősz Szlávy József foglalta el az elnöki széket.

Megkezdődött az értekezlet.

Előlépett a javaslat, a leány, melyet az alsóház már magáénak fogadott.

Csodálatosan volt öltözve.

Egy fényes, bíbor dolmány lógott rajta arany gombokkal, azalatt polgári karton szoknya ért le a bokáig, az idomtalan lábakon pedig egy pár rojtos selyemcipő piroslott. A nyakában egy olvasó lógott kereszttel és egy kis zsidó miatyánk, a hajában egy fésű kilencágú gránát koronával.

A szegény leány remegve, pirulva állott ott.

Körülötte mindenütt arról suttogtak: tetszik-e, nem tetszik-e?

Andrássy Gyula föltette monokliját, s fitymálva biggyesztette el a száját.

- Mi a neve, kicsikém?

- Felsőház.

- Fi donc! Milyen parasztnév! Maradjon ön továbbra is főrendi háznak.

- Nem bánom - mondá Tisza Kálmán, a gardedám szemérmesen. - De többet nem engedek.

- Nos, lássuk most már az ön öltözékét!

- Ejh, micsoda ízléstelenség az, leányasszony - kezdé a kritikát báró Vécsey József -, miért hagyta el ön a turnűrjét, a főispánokat?

Tisza közbeszólt:

- Éppen csak azért hagyta el, hogy tisztességesebb legyen.

Prónay Dezsőnek nem tetszik a leányzó, ámbár az átöltöztetésébe ő is belemegy, isten neki, de ha nem jól fog kinézni, menjen a pokolba.

Szögyény Marich László öregúr lévén, azt jegyezte meg, hogy őneki így is jó, el kell azt már fogadni - arra a rövid időre.

Erre aztán előlépett Andrássy Gyula, s kinyitott egy bőröndöt, melyből egyszerre parfümillat áradt szét a teremben.

- Idenézzenek, méltóságtok. Majd felöltöztetem én mindjárt.

- Lássuk! (akarom mondani: Halljuk!)

- Állj ide, fiam - mondá a leánynak a zseniális államférfi -, ezt a polgári szoknyát kurtítsd meg egy kicsit. Minél kurtább, annál szebb... Van is nálam egy ilyen kurtább rokolya; vetkezz le legott, majd rád adom...

Tisza bánatosan pislogott.

- Isten neki - suttogta halkan -, de többet aztán nem engedek.

A leány levetette szoknyáját, és az Andrássyét próbálta fel. Majdnem az egész lába kilátszott.

- No, már most - szólt Andrássy tovább -, ezt a zsidó miatyánkot hajítsd el a nyakadról, itt van helyette ez a szent amulett. (A címzetes püspököket gondolta.)

- Nem bánom - mosolygott ravaszul Tisza -, de többet aztán nem engedek.

A leány elhajította a zsidó miatyánkot.

- Helyesen van. A bíbor dolmányod szép ragyogó pompájú, de nem elég hosszú, itt van egy másik, kopottabb, de úriasabb palást. Húzd fel hamar.

- Jól van - hörgé Tisza -, de már többet nem engedek.

Csakhogy Andrássy még szedegette a ruhákat a skatulyából.

- Még mindig nem vagy igazi dáma - mondá -, a polgári szoknyát legfeljebb alul viselheted, nosza gyorsan vedd fölébe ezt az uszályos selyem ruhát.

Tisza homlokáról csurgott az izzadtság:

- Beleegyezem - sziszegte -, de az isten áldja meg méltóságtokat, változtassanak hát még valamit.

Az urak elmosolyodtak ezen, s miután így átöltöztették a leányzót, mint a dadai hullát, egészen idegen ruhákba, Andrássy Gyula meghajtotta magát a javaslat előtt, s így szólt udvariasan:

- Nyújtsa a karját, grófné.




A T. HÁZBÓL [márc. 14.]

A nyugdíjjavaslat legkényesebb pontja (melyre azonban a miniszterek mégsem lehetnek kényesek) került ma tárgyalás alá. Ez a 25. §.

Ebben van kimondva a miniszterek és államtitkárok nyugdíjképessége.

Biz ez a § mindenütt rossz vért csinált.

Magok a mostani miniszterek restellték egy kicsit, a volt miniszterek bosszankodtak rá mint késői szülöttre, a leendő miniszterek pedig (minthogy az ellenzéken ülnek) nem mertek hozzá jó arcot vágni.

S azonfelül magáról a kormánypártról is fújtak ellenkező szelek.

Szontagh Pál, aki (ilyen esetet még nem igen jegyeztek fel az annálék) nemcsak hogy nem szűnt meg (amint én féltettem egy időben) »tekintetes úr« lenni, mikor »excellenciás úr«-rá tették, hanem ellenkezőleg, azóta nemzetes úrrá nagyobbodott, ellene szólt e §-nak a klubban, s maga nézetére vitte a megyéjebeli társait is.

Ugocsa tehát nem koronáz, Nógrád ellenben nem penzionál.

A nyugdíjjavaslat részletes vitája széles tanulmánymező volt.

A sok paragrafus közül bő választék jutott a képviselőknek, hol reperáljanak, melyikhez nyújtsanak módosítást, kit és mit támogassanak. Minden beszédben a szavak között ott lebegett a szónok lelke, csak meg kellett tudni látni.

A kapaszkodó emberek a miniszterek nyugdíját támogatták, a csillogni vágyók teóriákon köszörülték eszüket, az apró emberek kedvéért azonban, ahol igazán nyomor van, nem érdemes orációra készülni, de akadt ilyen is néhány, és az én rokonszenvemet ezek a szónokok bírták.

Némelyik a néptanítóknak fogta pártját, másik a távirdatiszteknek, gróf Tisza Lajos például az erdőkerülőket kereste ki magának.

Nagy nemzeti nyavalya az, hogy ebben az országban a legtöbb ember csak a vörös széket látja, s vagy annak perorál, vagy az ellen.

Az erdőkerülőkről jut eszembe, hogy sohasem volt még látható annyi szavazás kerülő, mint ma, a 25-ik §-nál.

A jobboldali padok üresen tátongtak, csakis a petrifikált hívek ültek ott gyéren, elszontyorodott arccal; Beöthy Ákos csinos beszéde alatt határozottan az ellenzék volt többségben.

Midőn a szegény sorsú miniszterekről szólván, Foxra utalt, Szontagh Pál közbekiáltott:

- Államköltségen temették el.

Mire megrázkódék Csanády Sándor, s hirtelen felelt perfekt udvariassággal:

- Mi is szívesen megtesszük a mi minisztereinkkel!

A Ház órája már délutánra fordult, s még mindég üresek a jobboldali padok.

A szónokok kezdenek apródonkint elfogyni. Ernuszt Kelement követi Herman Ottó, de Herman Ottót nem követi senki, a vita be van zárva, csak az előadó Hegedüs szólhat még.

A villanydrótot négyszer is megrezegteti az elnök, de a folyosó vékonyan önti a szavazatokat.

Hegedüs szólni kezd, már-már össze kezdenek borulni mint a káposzta levelei, az argumentumok beszédjében, közelegvén a befejezés felé, midőn aggódva szétnéz... teringettét, még mindig nincs meg a többség - s egy új emeletet épít a beszédje fölé, hogy azalatt talán összegyűlnek a hívek.

Mély aggodalom önti el sötét árnyékát a mameluk-homlokokra.

Prileszky Tádé kint izzad.

Már látja a zordon jövőt, a javaslat bukását, nagy szürke, jövőbe néző szeme előtt felnyílik a bús panoráma... szerény pinceszobákban, nyirkos szalmán fekszenek a nyugdíjtalan miniszterek halva.

A halottak ágyánál ott áll doktor Farkas Balázs, és konstatálja hármajokról, hogy éhen haltak szegények.

Nem, ezt már mégsem lehet eltűrni, kirohan dúlt arccal a folyosóra:

- Micsoda dolog az? Miért nem jöttök be? Sose beszélt még Hegedüs olyan gyönyörűen. Biz isten, mindjárt verekedés lesz odabent!

No, már erre aztán betódultak nagy seregestül, s Hegedüs szétnézvén, elégnek találta a voksokat, hirtelen pontot csinált a beszédjében.

Következett a név szerinti szavazás.

Kihúzták az »M« betűt.

Ez máskor azt jelenti a jobboldalon, hogy »Moriamur« - most azt jelentette: »Menjünk!«

S mentek kifelé. Legelöl a miniszterek futottak ki, utánuk a még kellőleg ki nem preparált mamelukok, kik szégyenlősen lapultak meg határozatlanságukkal a könyvtárszobában és fülkékben.

Az ellenzék most játszi szerrel megbuktathatta volna a paragrafust, ha ott lett volna. De az ellenzéki urak nem méltóztatnak eljárni az ülésekre.

S ha a miniszterek nem érdemlik meg, hogy megkapják a nyugdíjakat, ők igazán megérdemelnék, hogy meg ne kapják a napidíjakat.




A T. HÁZBÓL [márc. 15.]

[I.] A két Papszász

[márc. 15.]

Herman Ottó belevágott a Csanády Sándor mesterségébe (már mindenki a derék Sándor bácsi alól húzogatja a gyékényt), s kérte a katalógust felolvastatni.

Felolvasták, s kitűnt azon sajnálatra méltó esemény, hogy a Ház nem határozatképes.

De kigömbölyödött egy örvendetes esemény is, mely folyton mint homályos titok lebegett.

A Ház katalógusa ugyanis azt mutatja a Ház megalakulása óta, hogy két Papszász nevű képviselője van a jelenlegi parlamentnek: az egyik Papszász György, a másik Papszász Károly.

De ez csak a katalógusban volt.

Néha megjelent a folyosókon vagy a tanácsteremben Papszász György kissé kopaszodó fejével s csendes szeretetreméltó egyéniségével, de akkor Károly nem volt látható sehol.

Máskor ellenben Károly sodorta a cigarettákat barátainak és akkor Györgynek nem volt híre-hamva.

Halandó ember nem akadt olyan, aki egyszerre látta volna mind a kettőt.

Megtörtént, hogy az ismerősök kérdezősködni kezdtek az egyik testvértől a másik után, de mindig kitérő feleletet kaptak.

Károly rendesen azt felelte:

- A Gyuri bátyám most falun van.

György pedig azzal válaszolt a kíváncsiaknak:

- Károly bátyám a jövő héten jön.

Egy homályos sejtelem, egy sötét gyanú kezdett formálódni ebből a képviselői elmékben.

Ha édes testvérek, hát hogyan lehet mind a kettő a fiatalabb?

Nem, nem, itt valami titok van.

Az a vélelem járt szájról szájra, hogy a két Papszász testvér csak furfangos fikció.

Tulajdonképpen csak egy Papszász nevű képviselő van, akit azonban két kerületben választottak meg, s aki most két embert helyettesít, két napidíjat húz, de csak egy ember helyett szavazhat.

Némely nap felteszi a kopasz parókáját, és akkor úgy ül ott a folyosón, mint Papszász György, azzal kimegy a kapun, valamely sikátorban felteszi a fürtös parókáját, s visszasétál, mint Papszász Károly.

Így gondolta ezt mindenki, s a párt is csak egynek számítja vala a két Papszászt.

Hanem ma a katalógus olvasásnál váratlanul mind a két Papszász után felhangzott a bariton »jelem«, a képviselők bámulva tekintettek oda.

Mind a két Papszász ott könyökölt egy hátulsó padban egymás mellett, s semmi csodálkozás sem látszott az arcukon a felett, hogy ők ketten vannak.

[II.] Az ülés

Maga az ülés oly unalmas volt, hogy Szontagh Pál egy külön adoma-hallgató konferenciát hítt össze a jobboldali folyosón.

A szónokok beszéltek ott bent valamit, de ímmel-ámmal.

A generális nem volt ott, s ilyenkor kinek beszéljen az ember?

Elálmosító volt a légkör. Egypár képviselő újságot olvasott a padokban, mások elterpeszkedve leveleket írtak haza feleségeiknek (ha ugyan feleségeiknek írtak).

És hogy már egyszer én is ékes irályban szóljak - a stiláris-módosítványozási viszketegség sovány diadalában dobzódó orátorok monoton zsongásába csak néha vegyült egy kis lendület, egy kis csattanás.

Mikor egy-egy öregúr nagyot szippantott unalmában s tubákpikszisére rácsattantotta a fedelet.




ANDRÁSSY GYULA ÉS AZ ADOMÁJA

Megszűntek a bálok és piknikek, a jég is elfogyott a városligeti tavon. Andrássy Gyula tehát elkezdte magát unni.

Az emberek már azt hitték, hogy neki teljesen elegendő a múlt nimbusza. De nem volt úgy.

Andrássy Gyula úgy tett, mint az aggastyánok, kik egész életüket harcban töltötték, s kedvet kapnak még egyszer életükben lóra ülni.

Felült a lóra még egyszer, s úgy képzeli, hogy ő most már a régi hős, ki féken tartja, délcegen üli a kevély lovat.

Ohó, kegyelmes uram, ön sem a régi, a ló sem a régi. Ez egy göthös, pókos jószág, nem az erős paripa, mely hajdan vitte a nyergében. Ez nem nagy dolog. És ez is csak úgy véletlenül került excellenciád alá.

Hanem az mindegy, a mi szép, hamuzsír színű Andrássy Gyulánk, ahogy úgy, de végre még egyszer vezér lett.

Tábort szerzett? Dehogy! A tábor megvolt, s ő alkalmasint beajánlkozott vezérnek, mint az egyszeri úrfi a verbunkosoknál, hogy »vegyenek be kegyelmetek hadnagynak«.

Bevették hadnagynak, s ő felvette az uniformist, amit a többiek viseltek.

Hanem ez az uniformis nem egészen méltó hozzá, s tönkretette neki azt, ami legbecsesebbje volt - a múlt nimbuszát.

Halljuk, hogy az egyik magánértekezleten, ahol tea és szivar mellett ő vezetett, erősen kívánta megkötni a Tisza kezeit az iránt is, hogy kiket nevezhessen ki a főrendiházba. Nehogy literátus ember kerüljön oda be (ki hitte volna ezt Andrássyról?), akképp próbálta körvonalozni a méltóságos kívánságot, hogy csak olyan érdemeket szerzett honpolgárok legyenek a kormány által kinevezhetők, akik külsőleg is díszére válnak a főrendiháznak.

S nehogy valahogy el ne értsék, mit gondol, elmondta azt a régi adomát, mikor Napóleon Egyiptomba ment seregével, és tudósokat is vitt magával, mert szeretett velök útközben disputálgatni.

A tábort képezték tehát a katonák, a tudósok és a poggyászt vivő szamarak.

Mikor aztán hirtelen megtámadta őket az ellenség, a nagy hadvezér harsányan vezénylé:

- Jobbszárny, balszárny előre! A szamarak és tudósok húzódjanak a középre.

Biz ez elég mulatságos anekdota »az adomák államférfiának« tudományos szeredásából, hanem egy kicsit rossz helyen van elmondva.

Mert a mi nemzeti harcainkon mindig a méltóságos mágnás urak szoktak a középen állni, vagy ha nem, hát akkor - hátul.




AHOL AZ EMBER A BÁRÓNÁL VÉGZŐDIK

Elhatároztam a dacosság bizonyos nemével, hogy nem foglalkozom a főrendekkel. (Majd megírja az ő gyűlésüket tisztelt kollegám, Grachus, mert azoknak már keményebb ember kell.) Nekem úgyis megvan a magam »T. Háza«, elég az egy embernek!

Nem, fel sem megyek az ülésükre.

Hanem azt bajos volt megállni. Mert bármint szerettem volna elmémet elfordítani róluk, minden tárgy visszavezetett rájok.

Nézem a lapokat a reggeli mellett: cikk, entrefilet a főrendekről szól, nézem a leghátulsó oldalt: »Idegenek névjegyzéke«, valamennyi szállodai név előtt ott a br. vagy gr.

A fogatok sűrű egymásutánban robognak az utcákon, cifra tarsolyos huszárok ülnek a bakon. A Nemzeti Múzeum bejáratánál a két karcsú póznán a magyar és horvát zászlót lebegteti a szél...

Fönt, ahol a lépcsők elfogynak, valami pokróc-rongy fehérlik. Az bizonyosan szőnyeg ott... vagy talán a liberalizmus zászlója. Mert azon át lépkednek, azt tapossák a méltóságos urak.

De bizony mégis megnézem azt az ülést.

Beeresztettek, s ugyanott álltam újra, ahol tavaly januárban, mikor a zsidó-házasságról volt szó. S előttem állt ugyanaz a kép, ami tavaly. Csakhogy a kompromisszum éppen a legérdekesebb alakokat kiradírozta belőle.

Tavaly a szabók ellen voltam elkeseredve, mikor végignéztem a zsúfoltságig tömött főrendiházon, hol kivált a széleken vedlett ruhában, gyűrött ingben álltak ember ember hátán a született törvényhozók, ma csak Tisza ellen keseredtem el, hogy minek rontotta el ezt a szép vitát az egyezkedéssel.

Majd minden úgy van, mint akkor.

Ott ül jobbról, legelöl Simor János, a másik szélen Haynald érsek. A harmadik aranyos szék (mert csak három széknek van a háta megaranyozva), a zágrábi érsek helye, üres ma.

Hátuk mögött négy egész püspöki széksor élén Samassa (aki ismét öregedett tavaly óta), szemben ott látom Andrássy Gyulát (aki ismét fiatalodott tavaly óta). (A természetben sincs már következetesség!) Ahol Andrássy végződik, ott kezdődik négy román főpap, négy fehér hosszú szakállal, reverendáik égő piros selyem bélése, s hosszú, ősz hajukon a lila barettek megélénkíti hátuk mögött a főispánok szürke táborát.

A középen Simonyi Lajos barnállik villámló szemeivel, s Edelsheim-Gyulai kéklik csillogó színpompában tábornoki egyenruhájával és bozontos nagy fejével.

Imitt-amott szemembe tűnnek ismerősek, akik az enyéim voltak valamikor. Ott könyököl fakó egykedvűségben Péchy Manó, alkalmasint itt alszik valahol a nagy Karátsonyi Guidó is. Kihajtott inggallérjával messziről virít Odescalchy Artúr herceg. Hosszú, barna szögfürteit dacosan rázza igen gyakran a halavány Prónay Dezső.

Mégsem a tavalyi főrendiház ez egészen! A fele sincs itt azoknak! Hol maradtak az indigénák és a kataszter-mágnások? Aztán micsoda botrányos csendesség ez!

Milyen izgatottság volt a múltkor! Hogy morajlott végig a termen a helyeslő zúgás vagy a gúnyos visszatetszés! Mint a »tallyho« kiáltás a rengetegben, mikor a vadat kergetik.

Ma nem volt semmi.

Tisza mozdulatlanul ült piciny asztala mellett, mint egy fehér szobor.

A többiek is nyugodtan hallgatták a szónokokat, minden közbeszólás nélkül. Ha az ember végignézett a sok magyaros fejen, mind egyformának, egykedvűnek látszott. Ember azokból ki nem kombinálhatta, mi tetszik nekik, mi nem.

Tavaly a felsőkabátokat vették bázisul a kombinációkhoz, most még ilyen alap sem kínálkozott.

Hanem a bajuszokon volt mégis valami különbség. A lefelé fordított ^ betűk és a fölfelé fordított V betűk. Föltehető, hogy a lefelé fordított V mind igennel fog szavazni, tehát megolvastam a lefelé fordított ^-ket.

Ezek vannak kisebbségben. (Úgy látszik, kevés volt a pomádé.)

De ez végre is nem az én dolgom. Hiszen Grachus fogja megírni a karcolatot. Ő írja meg a hangulatot, a részleteket, az aperçuiket. - Nem szabad az ő témáit elszednem. Én csak annyit kértem ki tőle, hogy adjon ide nekem leírni az egész főrendiházból legalább egy embert.

- Szívesen - mondá Grachus udvariasan.

- Amelyiket választom?

- Tessék, akármelyiket. - Szétnéztem, kit válasszak.

Sok tarka és érdekes alak suhant el előttem.

Habozva tűnődtem: ne-e magát Sennyeyt válasszam leírás végett?

Érdekes rajz lesz a nyomott arcú, síri alak, apró, szúrós, fekete szemeivel, amint ott ül fagyosan, előkelően az emelvényen.

A három nagy ablakon beszűrődő fény odaveti fejének árnyékát az emelvény mögötti aranycirádás piros táblára. Az árnyék megrezg, és ha mozdul... úgy rémlik, hogy egy szürke gólya.

Nem, mégsem választom én Sennyeyt! Lám, Tisza is rosszul járt, hogy Sennyeyt választotta.

Hanem ni, amott a balközépen a délceg gróf Bethlen András mellett ül egy rokonszenves Napóleon arcú, kecskeszakállú főúr, azt választom én magamnak.

A legelevenebb valamennyi között. Minden beszédre figyelt, s minden jelentősebb mondatnál megmozdult. Derült, nyugodt szemeiben, melyekkel mereven nézte a szónokokat, visszasugárzott a tetszés vagy nemtetszés, s ott futkározott arcán, homlokán.

- Ki az a főúr? - kérdeztem a szomszédomtól.

- Az egy erdélyi mágnás, Bethlen Károly. Siket.

- Siket? Az lehetetlen! Hiszen ő hallgatja a beszédeket legjobban.

- Igen, mert leolvassa a szájakról. Nagy virtuóz ebben. Arról nevezetes, hogy a kolozsvári színházban a guggeren át meghallja, amit a szemközti páholyokban az asszonyok egymás közt suttognak.

- No, ez nagy dolog!

Azóta le sem vettem szemeimet róla, mindég őt néztem és vigyáztam. Egyszer lelkes helyest kiáltott közbe Tiszának, máskor a fejét rázta. Következett a szünet, s láttam, hogy a Szapáryval beszélgető Haynald halk diskurzusára ügyel: lehettek tőle vagy húsz ölnyire.

A szünet után, mire Prónay Dezső kezdett beszélni, megtelt a terem gőzzel. A pára ködként gomolygott a fejek fölött, olyan sűrű, nehéz, hogy az öreg podagrás urakat fojtogatni kezdte. A langyos atmoszférában (és talán a büfébeli argumentumok is belejátszottak) sok fej megnehezedett, némelyek bóbiskálni kezdtek a padokban.

Magának Bethlennek is megnehezedének a szempillái, és hosszabb pislogás után a pad felé fordítá lankadt tekintetét.

Fejét félkönyökére támasztá, és úgy látszott hallgatni.

Elgondoltam, hogy ő most nem hall mind e szónoklatokból semmit, és nincs kiáltás, nincs hang, mely fölrázhatná...

Hanem, ha tán valaki megrántaná a vállánál fogva...

...Ej, minek? Hiszen így siketen, látó szemét is elfordítva, ő képviseli legjobban a magyar közvéleményt.




A T. HÁZBÓL [ápr. 14.]

Göndöcs Benedeknek van egy szép solinir gyémánt gyűrűje, akkor húzza fel, ha beszélni akar.

És ha a gyűrű ott van az ujján, akkor biztos, hogy a zsebében meg ott van a kész beszéd ezzel a felirattal: »Göndöcs Benedek apát kanonok és országgyűlési képviselő rögtönzött beszéde, melyet az 1885. április 13-iki hongyűlésen tartott.«

Ma rajta volt a gyűrű a Göndöcs ujján, és beragyogta az egész habarékpártot. Ez volt Apponyi beszéde óta az első fény, mely őrájok vetődött.

A Házban kevesen voltak jelen. A képviselők legnagyobb része még mákos kalácsot eszik otthon. Üresen tátongtak a padok, s az üres Ház majd mindig az üres karzatot is jelenti.

A folyosókon egypár mameluk járt-kelt szelíden, mint megannyi húsvéti bárány. Nem volt meg az a pezsgő hetykeség a modorukban, ami máskor. A csöndes megadás tükröződék lényükön; beletörődtek, hogy hadd jöjjön már csütörtökön az a szomorú péntek, amikor a saját kificamított kezű, kitört lábú, meggörbített nyakú, kancsal magzatjukra azt kell mondani: »Így is szép az!«

Még imitt-amott emelkednek hangok a főrendiek módosításai ellen, de azok is csak suttyomba és csak olyanforma alakban: »De iszen Szontagh Pál mégis nagyon derék emberi«.

Hanem azért ők maguk nem akarnak derék emberek lenni!

A »generális« arcán semmi árnyék, derült nyugalommal mozog hű emberei közt; némelykor ő maga is megkockáztat egy-egy megjegyzést, hogy bizony nem egészen olyan lesz az a főrendiház, amilyennek szeretné: hanem azért mégiscsak meg kell azt szavazni.

S valószínűleg az forog az ő eszében is, amit Perrier Kázmér mondott egy ízben:

»Semmi szükség barátaimra, ha igazam van; akkor támogassanak, ha nincs igazam.«

De ez még csak csütörtökön lesz, addig még keresztül kell esni elöljáróba két törvényjavaslaton.

Az egyik a Vág völgyi összekötő vasútvonalról szól, a másik a postai takarékpénztárról.

Az egyik javaslatot Rakovszky István gardírozta, a másikat Hegedüs Sándor. Mind a kettő figyelmes és szemes gardedám, de most nem kellett sokáig árulniok a petrezselymet a leányzóikkal. Rakovszky a maga javaslatát egy óra alatt rákötötte a Ház nyakára, pedig csak ócsárlói akadtak a szónokok közül.

Az ásítozó Ház még azon egy ülőhelyében elfogadta a postai takarékpénztárakról szóló javaslatot is általánosságban.

Pedig ez a javaslat az állami háztartásban az, ami a »honvéd lovak« intézménye.

A szegénység pillanatnyi takarója.

A »honvéd lovak« az alkotmányos kormányzás egyik legzseniálisabb ötlete. Hogy mikor a pusztuló dzsentri gyalog marad, akkor ott legyenek neki kapóra a magyar kir. honvéd lovak, amiket kikölcsönözhet, hurcolják tovább az ősi csézát, s a dzsentri ne vegye hirtelen észre, hogy semmije sincs.

Most jön a másik zseniális ötlet, de az már az állam szegénységének takarójául: a postai takarékpénztárak. Az állampénztár új forrásokat nyer, s azonfelül mindig tele is lesz a magánosok megtakarított pénzével, s a pénzügyminiszter nem juthat egyelőre abba a kényelmetlen pozícióba, miben Kerkapolyi volt egyszer: hogy üresen álltak a központi pénztár szekrényei, s rendeletet kellett kibocsátani, hogy az ország összes árvapénztáraiból küldjék fel kölcsön a pénzkészleteket, és az állam szekere az árvák pénzén nyikorgott tovább.

Dobránszky Péter emelkedett fel elsőnek a javaslat mellett. Régen nem beszélt már, de mégsem elég régen; a képviselők nagy része osztentatíve hagyta el a termet. Csak a »molyok« maradtak benn, akik úgy oda szoktak ragadni, hogy a földrengés sem mozdítaná ki őket.

Dobránszky széttekintett, és nagyon elbúsult, hogy annyi kevesen hallgatják.

Szakadozott hangon egypár jó tanácsot adott Kemény Gábornak, miközben elszámlálta, hogy mi mindenféle ily intézmény van Angliában, Német- és Franciaországban.

Lükő közbeszólt:

- Hát Muszkaországban?

Dobránszky széttekintett, és nagyon megörült, hogy annyi kevesen hallották.

Utána Helfy szólalt fel, és ő is elfogadta a javaslatot, amire azt jegyezte meg Beöthy Algernon:

- Most már minden skrupulusim megszűntek! Komlóssy Ferenc azt mondja, hogy az egész dolog még korai: először tanuljon meg takarékoskodni maga az állam, és csak azután tanítson másokat, ha majd az államnak meglesz az első megtakarított 50 krajcárja...

(Olyan messzire véges emberi elmével nem érdemes kalkulálni.)

Most végre megcsillant a briliánsgyűrű a Göndöcs ujján:

Felállt a jó öreg mosolyogva, de az idő már nagyon későre járt... a »Kis Pipá«-ban azóta mind megkozmásodott az étel. Hallani vélte háta mögött a kanálcsörömpölést, s párolgó ételek szagát szimatolta a levegőben. Péchy belecsengetett... Ni, az az úr már fizetni akar!

Éhségében és sietségében rövidre húzta össze a beszédét, és szórakozottan adta elő flótaszerű cukros hangján, hogy legjobb lenne, ha már 40 krajcártól adna az állam kamatot, hogy a szegény nép, ha csak negyven krajcára van is megtakarítva, kivehesse azt a ládájából és betehesse...

- A posztkisztlibe! - röppent el egy hang.

Amire aztán kitört a kacaj, s hogy még nagyobb legyen a »derültség«, magának Göndöcs Benedeknek is könnybe lábadtak tágra nyitott kékes szemei a nevetéstől.




A T. HÁZBÓL [ápr. 17.]

Már kedden is csoda történt. Beöthy Algernon tartotta szűzbeszédét. Két ízben is felszólalt s oly bámulatba ejté az embereket, mintha öregasszony ikreket szül.

Már évtizedek óta képviselő. Hajszálai ott hulldogáltak el a Ház helyiségeiben, de sohasem jutott eszébe beszélnie. Persze, mert nem akadt neki való téma!

Hanem a takarékpénztárak eszméje felvillanyozta s elkezdte prédikálni ő is takarékosságot... Ebből rossz esztendőt jósolnak a gazdák országszerte.

A keddi ülés után Tisza egy napi gondolkozási időt hagyott a pártnak, hogy addig gyónjanak meg egymásnak, és kiellenzékeskedjék magokat, s csütörtökön reggel ott legyenek egy szálig, ki fegyveresen (szónoklattal), ki pedig csak uniformisban.

Ott is valának. A melengető napfény bearanyozta az arcokat. A törzskarból Csernátony Lajos vígan dörzsölgette kezeit, Vizsolyi nyugodtan méregette a folyosó egyik végétől a másikig a pokrócokat, és hadiszemlét tartott az egybegyűltek felett. Jókai az ellenséget cernírozta, utána kiáltván Szilágyinak:

- Kegyetlen leszel, Dezső?

Mire valami gúnyos hang a könyvtár felől visszafelelt:

- Azért lesz kegyetlen, hogy »kegyelmes« lehessen.

De erre kevés a kilátás, mert az öreg Pulszky ott ül egy sarokban és nem a Tisza esélyeit kontemplálja, hanem az öreg Gladstone sorsán tépelődik.

Nemcsak a törzskar van itt teljes számban és a zöm, hanem a mezei hadak is bevonattak. Sűrűn barnállanak a sarokban a falusi arcok. A segélycsapatok is megjöttek: Bornemisza Ádám és a többi kormánybiztosok. Sőt a betegeiket is talpra állították a pártok. Beérkezett Beksics amonnan és Thaly eminnen, csak a habarékpárt betegje, Ábrányi maradt oda.

Pedig ezért a vitáért bizony nem érdemes meggyógyulni.

Valóságos kópiája ez csak a másiknak, amit húsvét előtt megírtunk.

A Ház asztalán ugyanaz a javaslat van, ami a múltkor. Csak a neve lett »felsőház« helyett főrendiház (no és még azonfelül egy pár »csak«), az előadói széken ugyanaz a Láng Lajos ül, a miniszterelnöki széken pedig ugyanaz a Tisza Kálmán - s ami javaslatnak, előadónak, Tisza Kálmánnak nagy szerencséje -, a baloldalon ugyanaz az ellenzék.

A miniszterelnök és Szilágyi előtt egy-egy fehér papírlap van kiterítve.

Egyelőre e két papírlapon folyik a fegyverkezés, mialatt az előcsatározás megindult.

Tisza szorgalmasan jegyez az ellenzéki beszédek alatt, Szilágyi pedig a kormánypárti beszédek alatt.

Mert mind a kettőnek az a modora, hogy »majd ad az ellenfél fegyvert«. S valóban egész arzenálok potyognak ki a beszédekből.

A terem képe nyugodt, sima, sehol egy redő, ami alatt azt értem, hogy a Ház még nincs felvillanyozva, a »nagy közbeszólók« és ingerkedők még nem tudják, miért kell tulajdonképpen haragudni, a rabbiért-e vagy azért, hogy csak ötven mameluk jut be a főrendiházba?

A »Whipper in«-ok (a hajtsárok) még a szavazatok összekombinálásával vannak elfoglalva s azt számítgatják, mekkora erőt lesz szükséges síkra vinni.

Egyszóval a csata még csak indul s azzal az egyhangúsággal, ímmel-ámmal, amellyel a kikerülhetlen eredmény tudata bénítja meg a küzdőket.

Láng Lajosé az első szó.

A mostani előadói beszéde, mely az érvek ökonomikus, tömött csoportosításával mutatja be a megújhodott javaslatot, még tán jobb, mint az első beszéde volt. De látszott előadásán, hogy ő még azt hiszi, rossz beszédet mond.

Hol-hol szétnézett az ellenzék fölött nyugtalanul, hogy hol jön már az a »zaj« és »visszatetszés«.

Az ellenzék meg sem mozdult.

Irányi Dániel a Tisza Kálmán sorsa fölött van elkeseredve. Mi lesz most már a szegény Tisza Kálmánból?

Ezentúl ő már a főrendek kegyelméből lesz miniszterelnök. A főrendiház függetlenebb, arisztokratikusabb lesz, mint azelőtt.

Beszéde, mely igazi liberális hangon volt tartva, nagyon tetszett a pártjának.

Nemsokára felállt Mocsáry, gondolva magában:

- Ha Irányi már elhasználta a liberális argumentumokat, most majd én az illiberális hangokhoz nyúlok.

És az ő beszéde is nagyon tetszett a pártjának.

A két ellenzéki vezér közé ékelve tartotta szűzszónoklatát Molnár Viktor, rokonszenves, halavány arcú fiatalember, kit már eddig is kedveltek a pártjabeliek. Ezentúl még jobban megérdemli. Egy kicsit azonban öreges az észjárása.

A gyorsirodában mindenáron el akarták beszédét cserélni a Vadnai Károlyéval, melyben fiatalos hév és tűz nyilvánult. Vadnai most is, mint a múltkor, ahhoz az ügyes fogáshoz folyamodott, elhitette a mamelukokkal, hogy milyen derék emberek ők. »Lássátok, biz isten, megérdemeljük a "liberális" nevet«.

Urbanovszky, Ivánka és Gromon jóváhagyólag bólingattak a fejeikkel, csak Szontagh Pál izgett kényelmetlenül a székén, s Horváth Gyula vakarta szégyenlősen az állát.

A büfében ezalatt Krajtsik tartott antikatolikus előadást a »zárdáról és a klastromról«, a másik szögletben Andreánszky Gábor gyűlésezett az antiszemitákkal, messzebb a lépcsőháznál pedig három-négy zsidó képviselő súgott össze, hogy mit csináljanak a rabbi paragrafusnál, a túlsó oldalon a kálvinisták tanácskoztak, hogy nem jó lenne-e a protestáns püspököket kivenni a javaslatból?

Csak a lutheránusok nem látszanak meg sehol. Hiszen éppen azért lutheránusok.

Ott bent Helfy Ignác szorongatta a miniszterelnököt, hogy mért kegyetlenkedett azzal a boldogtalan rabbival s minek kötötte hozzá a tárcáját a javaslathoz.

Most aztán megindult a mamelukok közt is a panaszkodás:

- Bizony jobb is lett volna, ha valamelyik más miniszterhez köti hozzá a javaslatot.

- Igen, de nem a javaslatra lett volna jobb, hanem mireánk.

- Tisza valóban a kabinetkérdésnél is erősebb eszközt használt.

- Hogyhogy?

- Mert ha még csak azzal fenyegetett volna meg, hogy »smindnyájan megyünk«, de egyenesen kimondta, hogy a többi miniszterek maradnak.

Már erre aztán belátták az ellenzékiek is, hogy ezt a javaslatot csakugyan illik megszavazni a mamelukoknak. Az ülés vége felé szólalt fel Tisza Kálmán s polémikus tehetsége régi erejében csillogott.

Láng Lajos gyönyörködve hallgatta ketrecéből, s amint üde arcát a mosoly és a tetszés derűje elönté olykor-olykor, hálateljesen pillantott át a miniszterelnökre:

- Ejnye, be jóvá tette a beszédemet!




A T. HÁZBÓL [ápr. 18.]

Már ezentúl hosszabbak lesznek a viták. Megjött Thaly. Őszbecsavarodó göndör haja majdnem a vállát verdesi. Egészen hasonlít már II. Rákóczi Ferenchez, akinek a képét ott hordja üvegmedalionban az óraláncán. Nagy reverenciával fogadják mindenfelé a meggyógyult utolsó kurucot.

Pedig nagy labancvilág van odabent. Csupa ellenzéki szónokok perorálnak ugyan, de a kormánypárt összetart s mintha valamennyi vízhatlan köpenyegben ülne ott, nekik bizony hiába csurog az eső.

Az özönvíz derekasan megindult.

A büfében van is már egy hajó kiállítva, amit egy bajai molnárlegény, Tóth János késsel faragott ki. (Nem tudom, óvintézkedés-e ez vagy raritásképp van ott kitéve?)

A beszédmérce a külső ajtón a következő műsort mutatja:

Andreánszky Gábor, Orbán Balázs, Szilágyi Dezső.

Legelsőnek tehát a »szórakozott báró« beszél, aki azonban mégsem olyan szórakozott soha, hogy a zsidókat elfelejtse minden beszédében megvágni; hanem abban a tekintetben szórakozott, hogy mikor a beszédet már bevégzi, akkor jut eszébe, hogy még valamit kifelejtett s ilyenkor mérgelődik magában: »Ez az átkozott szórakozottságom az oka«.

És igaza van abban, hogy mérgelődik, mert mindig azt felejti ki a beszédeiből, ami azokat kitűnőekké tenné.

Annyi bizonyos, hogy Andreánszkynak van most a legkényelmesebb szerepe, s azt ő ki is aknázta. Tisza, hogy az ipsissima verbat használjam, a bihari szegre akasztotta a rabbit, úgy ahogy azt Andreánszky a múltkor indítványozta.

Utána a »csont báró« Orbán Balázs mennydörgött a leendő főrendiház ellen, különösen a cenzust rosszalva s azzal a sikerült mondással nevettette meg pártját, hogy a főrendi ház kapuja elé kell majd odaíratni: »fuss vagy fizess«.

A csont báró kollekciója ismét szaporodott tehát egy beszéddel, mert Orbán Balázs talán az egyetlen képviselő, aki összegyűjtve kötetekben adja ki parlamenti beszédeit.

Midőn egyszer Loiseau de Mauleon kiadta beszédeit s egyik olvasója kérdé tőle: »Miért nem közölte ön egyszersmind a határozatokat is?« - Loiseau de Mauleon azt felelte: »A bírák becsülete miatt«.

Ha Orbán Balázstól kérdeznék, miért nem közli köteteiben a határozatokat is, ő sokkal egyszerűbben felelhetne:

»Az én beszédeim nincsenek semmi összeköttetésben a határozatokkal.«

A szélsőbalnak nem lévén több bárója, átadatott a szó Szilágyi Dezsőnek.

Phoebus szekere még magasan járt odakünn égi útján, mikor Szilágyi belekezdett.

Az elnök kezében a lélekharang kicsengett a lelkeket hívogatva, s a drót zizegett a helyiségekben.

Éppen ekkor vetődtem esetlegesen a folyosóra. Minden ember rohant be s egyszerre síri némaság terült el mindenütt, csak egyetlen alak küzdötte magát kifelé, a berohanók áradatával szemben.

Ez volt Jókai.

Kérdeztem tőle: minek jött ki, mikor az egész világ bent van?

- Éppen azért. Most itt senki sem jár, hát idehívom a múzsákat. Egy háromkötetes regényt akarok itt kikombinálni.

- Most a múzsák is a karzaton vannak.

- Jut azokból ide is.

Otthagytam Jókait, hadd komponálja a maga regényét s bementem az úgynevezett hírlapírói ketrecbe, áttévén a kalapomat az elválasztó deszkán át egy képviselői székre. Mindig ott szoktam tartani. (Szegény öreg kalap, hadd vegyen ő is részt a törvényhozatalban.)

Szilágyi beszélt és természetesen szépen beszélt. Uralkodott az egész Ház fölött.

Mély csönd honolt szerteszét s a figyelem megfeszült. Mintha valami nagy madár röpül, mindenki figyelmét leszegzi a szárnycsattogása.

Egy szem volt az egész Ház és ez az egy szem Szilágyit nézte és egy fül, mely őt hallgatta.

S nemcsak ő beszélt, de minden izma. Néha a homloka ráncolódott össze, egy rángás az ajk körül s ilyenkor egy gúnyos nyíl röppent el. Hangja élesen nyiszált olykor, mint a borotva, máskor fölvette a játszi pajkosság élénk színeit. Fejét hátraszegezte bizonyos kevélységgel s ez rendesen akkor volt, mikor a konklúzió kigomolyodott... egy szép pázsitos tisztásra vezette ki pártját a következtetések, az »azonbanok« és »mindamellettek« rengetegéből, majd ravasz jámborsággal hajta le fejét, mint bűnbánó, ha egy maró kifejezéssel karmolt s beásta körmeit a miniszterelnök érzékeny oldalaiba.

Tisza nagy megadással vetette magát hanyatt a székében, mintha egy kupéba ülne bele, olyan utas gyanánt, aki jól tudja, hogy no itt most egy rettenetes hosszú stáció következik s szomorú rezignációval hallgatja a gőzgép zakatolását:

- Isten neki, majd csak fütyülnek valahol!

Dehogy fütyültek, dehogy. Koronkint kitört a tetszésmoraj s megmozgatta a Ház bal tájékait, mint a vihar a vetéseket. A beszéd egyre nőtt-nőtt, az argumentumok egyre ágaztak, mint a káposzta levelei, de az összeborulásról szó sincs még.

Minthogy az én eszem nemigen vesz be a tudományból egyszerre annyi sokat, kimentem közben a folyosóra.

Jókai járkált ott egyedül.

- Még mindig Szilágyi beszél? - kérdé. - Pedig már a harmadik kötet végén vagyok. Isten neki, ha így van, megtoldom még egy kötettel, hadd legyen belőle négykötetes regény.

Megnéztük Jókaival a büfébeli hajócskát s azzal bementem újra, hogy ne alkalmatlankodjam neki komponálás közben.

Szilágyi elemében van, a Ház folyton figyel, a mamelukok folyton mogorvábbak, a baloldal mindjobban-jobban élénkül. Mégis nagy műszónok ez a Szilágyi!

Csak egyetlen embert fárasztott ki: Göndöcsöt, ki a Ház mediumán állva szunnyadozik. Hol-hol fölriad s megszagolja a kezében levő ibolyacsokrot s megint elalszik. Álmában apró angyalok pajkoskodnak Göndöcs apóval s mennyei »derültség« ül ki arcának mélyedéseibe, kékes szemhéjaira, mialatt szeme bezárul.

A karzaton ott ül Andrássy Gyula és az egri érsek Samassa, kinek szeme gyöngéden pihen a baloldali fejeken. Elgondolkozik. Valaha ő is ott lent ült.

Milyen világ volt az!

Mikor azt a verset csinálta a beszédjeire Tóth Kálmán:

Vigyázzon páter Samassa,
Hogy a Házat meg ne szalassza.

S milyen világ ez most! Az egész Ház a páterek után szalad ma!

Andrássy gyakran hajlik oda az érsekhez, csevegésbe elegyedik a két főúr. Valami ilyesformát beszélhetnek:

- Ezt mi főztük ezeknek! Engem azért gyönyörködtet a tálalás. Tisza egyébiránt ügyes szakács s képes elkészíteni még a csizmatalpat is ragunak. De Szilágyi leszűri róla a szószokat.

- Nem veszedelmes - mondja őeminenciája -, mert azt a hibát követte el, hogy ő a Tisza szószai helyett a magáét önti rá s megint csak nem látszik ki az igazi anyag.

Valóban a szószok csak úgy csurognak a Szilágyi beszédéből. Nem, ez már sok! Kimegyek megint egy kicsit pihenni.

A jobb folyosón már vannak emberek: egy habaréki ül ott és egy kormánypárti. Ezek már kidőltek.

- Hát te nem hallgatod Szilágyit? - kérdi szemrehányólag a habaréki.

- Nem én - mondja ez finom bókkal. - Nehogy meg találjam szeretni. De nem az, nem... arra felelj inkább, hogy te miért nem hallgatod?

- Nem én - mondja az finom mentséggel -, nehogy meg találjam unni.

A túlsó folyosón azonban még mindig egyedül jár Jókai hátratett kezekkel, gondolatokba merülve.

- Még mindig ő beszél? - kérdé, amint fölpillantott.

- Még mindig.

- Már a hatodik kötetben vagyok - mondja, s aranyos jókedvének egy fényes sziporkája kiül búsongó mosolynak az ajkai körül. - Megházasíthatom már az embereimet, mit gondolsz?

- Nekem nincs reményem. Jó lesz még egy kötetig nyújtani...

Még egyszer visszavánszorogtam a karzatra. Most jött csak a java. Az ellenzék illuminálva volt, minden arc ragyogott, minden szem fénylett. Szilágyi szatírájának ostorát pattogtatta s valahányszor az ostor csattant, kitört a hahota, mint egy zuhatag s hömpölygött, mint a lavina a balvidék egyik széléről a másikig. Göndöcs fölébredett egészen és az ibolyacsokrát lobogtatta magasan. A szélsőbalon összeverődtek a tenyerek, a karzaton Grecsák széthajította a karjait, hogy neki két hely jár itt s még a lábait is fölrakta, Urváry boldogan pillantott szét a mamelukokon, akik kővé meredve ültek helyeiken: »Jobb is volna már ezeknek nem változni vissza eleveneknek«.

Hanem hát, mint mindennek a világon, úgy ennek a beszédnek is vége lett. A nagy papírsárkány, mely oly magasan szállt, kezdett lassanként lefelé jönni, a spárga egyre fogyott, míg végre zsupp... (A zsupp helyett »éljen«-t tessék érteni) lent volt a földön... Phoebus szekere már ekkor alá kezdett hajlani az ég ívén.

Ellankasztva rohantunk mindnyájan a folyosókra:

- Vége van! - jelentem lihegve Jókainak.

- Késő már! - mondja szomorúan. - Tizenegy kötet lett a regényből. Hol vegyek én ilyen hosszú könyvnek kiadót?




AZ ALRENDI HÁZBÓL

Tisza nem veszi komolyan a pártját, a Tisza pártja nem veszi komolyan az ellenzéket, az ellenzék nem veszi komolyan a maga zászlóját.

Az országgyűlést már csak én veszem még komolyan ezekben a karcolatokban.

És mert komolyan veszem, hát megint csak leírom a mai vitát.

Beöthy Ákos kezdte egy alakilag szép és magvas beszéddel. Általában Beöthy az az ember, aki sokkal többet ér, mint amennyit mutat, de aki sokkal többet szeretne mutatni, mint amennyit ér.

Utána Csernátony Lajos (aki ma a folyosón is bőven ragyogtatta fényes megfigyelő tehetségét) tartott egy igen sikerült előadást - Horváth Gyulával négy kézre.

Csernátony az egyesült ellenzéket ironizálta találóan. A látszat az volt, hogy Horváth Gyula beszél, s tényleg Horváth Gyula állott fel és beszélt, de alapjában csak a közöket töltötte be, akképp irányozván beszédje folyását, hogy abba Csernátony beleilleszthesse a maga észrevételeit.

Egyszóval Horváth Gyula beszédje csak egy hosszú közbeszólás volt a Csernátony megjegyzéseihez.

Ez az új parlament igenre nagy méltánylásban részesült; Csernátony határozott sikert aratott, s a közbeszólót is élénken meghelyeselte a párt.

Horváth Gyulának nem tetszik a javaslat, a múltkor is rossz volt, de akkor nem szavazta meg, most még rosszabb lett, és nem szavazná azt meg, ha egy másik, jobb javaslat is volna előtte. De nem lévén választék, azt szavazza meg, ami van. Mert hát valamit csak mégis meg kell szavazni.

Most emelkedett föl Horvát Boldizsár, s mély csöndben szokott, gyönyörű lágy hangján mondta el roppant hatású beszédét a javaslat ellen.

Nincs pártja, egyedül áll ott ősz hajával, rokonszenves arcának redőivel, és mégis vezér. Ez a név illeti meg. Talán azért emlegette ma a temetőt, mert az ő fegyvertársai már ott pihennek?

És mégis ha beszél, érezzük, hogy vezér - de hát kinek a vezére?

Ahogy a Csaba tábora előjött, ő is felidézi holt katonáit, s suhogó árnyak tömegétől népesül meg a terem.

Nyelvének csodálatos zenéje, ha búsan, elegikusan rezdül, ha lágyan zeng, hűs levegő tör be, emelkedni kezd a terem, mintha repülnénk mindig magasabbra, magasabbra.

Mi megyünk, röpülünk, hanem a többi eleven képviselők idelent maradnak.

Prileszky feje olyan kicsinynek látszik, hogy az ember azt hiszi, valami zsuzsu. Mocsáry olyan onnan, mint egy kis gyík. Thaly Kiss Alberttel gombozik a »pro libertate« pénzekkel, ezek már valamivel nagyobbacskák. Irányi, Grünwald velünk röpülnek, de akadozó tüdővel, Szilágyi stációt tart, leül egy felhőbeli székre (nem figyeltem meg: piros-e), ő bizony azt mondja, nem megy tovább. Nagyon hideg van odafenn.

Mikor már kijárkálta magát fent a magasban a vezér, akkor leereszti szárnyát, száll, száll lefelé, s minket is visz.

Valami kriptában állunk meg.

Éji fáklyák vetnek kísérteties fényt egy fakó ravatalra. Ott fekszik kiterítve a demokrácia.

Horvát Boldizsár letérdel előtte, és körülrakja szóvirágokkal. Azután elkezdi a szomorú zsolozsmát.

A halott ott fekszik, az arca alabástromfehér. Vére kifolyt. Sok seb van ütve rajta. Kik ejtették a halálos döféseket? Gróf Balenticsek.

Az egész Ház elszomorodik, nyomasztó érzés dől rá az emberek kedélyére.

»Igazán szomorú dolog, hogy ott fekszik... halva... olyan fiatalon

Pedig milyen szép volt. Hogy tetszett nekünk valamikor. Mindnyájan udvaroltunk neki...«

A vezér elhallgat most. S amint leül, a beszéd végső akkordjaival egyszerre szétfoszlik háta mögül a szellemtábor. Nem vezér már, megint ott ül a mamelukok között egyedül, egészen egyedül.

A fényes fáklyák nem lobognak már a ravatalnál. Fallacia volt. Nem halotti fáklyák azok, hanem a Horvát Boldizsár talentumának sugarai, nem koporsói virágok, hanem szónoki floskulusok, azután nem tömjénfüst az idebenn, hanem a folyosóról jött be a cigarettek füstje... Nem ministránsok azok az urak, akik a temetésnél segédkeztek, hanem miniszterek, és nem a halotti harang szól, hanem Péchy Tamás csenget.

Valóban Péchy csengetett.

- Öt percre felfüggesztem az ülést - mondá.

Ez az öt perc arra való volt, hogy minden mameluk ellenzéki lehessen - öt percig. Hiszen őnekik is elkel egy kis regráció. Hadd dicsérjék meg egymás közt Horvát Boldizsárt, hogy mennyire igaza volt, aztán jöjjenek be újra a javaslatot helyeselni.

Öt perc múlva Herman Ottó következett szólásra. Ezalatt azonban megtelt a terem füsttel és gőzzel. Úgy ült ott mindenki külön felhőben, mint egy-egy Jupiter. Sajátszerű szürkés-lila színe volt a házbeli levegőnek, s ilyenre festette ki az arcokat is. A porból és füstből egész lengő vásznak támadtak alulról fölfelé, rézsút, mint a szivárvány.

Andrássy Tivadar gyönyörködve nézte, hogy milyen gyönyörű mellényszövet. Az öregek és a karzaton ülő asszonyok köhögtek. Csanády elkezdett csuklani, s határozati javaslatot nyújtott be, hogy az elnök nyittassa ki az ablakokat.

- Megfúlunk! - kiáltotta az öreg Lázár Ádám.

Ebben a roppant zsivajban kelt föl Herman Ottó.

Sem ő nem látott senkit, sem őt nem látta senki a nagy füsttől.

Levegőt, levegőt! - hangzott újra.

Levegőt én nem adhatok - gondolta magában Herman Ottó, s bosszankodván, hogy a zaj miatt szóhoz nem juthat, otthagyta a termet beszéd nélkül.

A jegyző tehát a következő nevet olvasta:

- Komlóssy Ferenc.

- Nincs itt.

Komlóssy a folyosón volt, mert azt hitte, hogy Herman beszél.

A jegyző olvasta ismét a következő szónokot:

- Csanády Sándor.

- Nincs itt.

Csanády szinte a folyosón volt, mert azt hitte, hogy előtte még Herman és Komlóssy beszél.

Végre Apponyi Albert állt fel, nehogy a vita bezáródjék, s röviden, de szépen beszélt a javaslat ellen. Úgy látszott, mintha egy nagy beszédnek a két szélét mondaná el.

Egy-két jó érvet (mely főleg az ügyes csoportosítás által vált azzá) hozott fel a javaslat ellen, s egy kemény sottise-t mondott Horvát Boldizsárnak, azt, hogy »legnagyobbrészt egyetért vele«.

De Horvát Boldizsár is mondott egy sottise-t a szélső balnak: »Ha Kossuth visszatérne, idegenül érezné itt magát«.

Azután még Keglevich beszélt, de ez egyszer semmit sem mondott, még sottise-t sem.

Végre amit mindnyájan szőttek-fontak egész nap, azt ma is, mint rendesen naponkint, beszegte Tisza Kálmán.

Mert őneki mindegy: piros pántlika, zöld pántlika, amit összebeszélnek a többiek, ő abból akármilyen rossz szövet, az ülés végén kokárdákat varr a mamelukok kalapjaira.




A T. HÁZBÓL [ápr. 22.]

- Tiszának még az erényei is hibák - mondá ma egy habaréki képviselő.

- Hogyhogy? - kérdé a kormánypárti.

- Mert a fúzió után el tudta felejteni, kik voltak az ellenségei, de nem tudta elfelejteni, kik voltak a barátai s ebből is sok baj származott.

- Igaz - felelte a kormánypárti -, de mi tűnik ki ebbül? Nem az, amit te mondasz, hanem az, hogy Tiszának még a hibái is erények.

Csodálkoztam, mert mind a két embernek tökéletesen igaza volt ebben a kérdésben; annak is, aki azt mondta, hogy Tiszának még az erényei is hibák, annak is, aki azt mondta, hogy a hibái is erények.

Ez a diskurzus ki nem ment az eszemből az egész ülés alatt. Igen, igen, bizonyos dolgok egészen a helytől függnek, ahonnan nézi őket az ember.

Ezek a viták is többnyire ilyenek. Valóban majdnem fölösleges eszünket koptatni, hol a tárgyilagos igazság. Valahol van, az bizonyos, de nem lehet megtalálni, mert minden ember ott keresi a - saját ülőhelyén.

Mindegy, azért csak mégis hallgassuk meg a közbülső Pulszkyt.

Nagy elkeseredéssel vagdalkozik mindenfelé. Hol ide, hol oda mér egy csapást. Katonaember volt, értenie kell hozzá.

Egyszer mint delegátus, a megboldogult Gablenznek osztogatott magándiskurzus közt tanácsokat a magasabb harcászatból.

Az öreg hallgatta, figyelte egy darabig türelmesen, de azután mégiscsak eszébe jutott apródonkint, hogy tulajdonképpen ő volna az a híres táborszernagy s odaszól Pulszky Ágostonnak szelíden.

- Ugyan, kérem, melyik csatát kommandírozta már?

Csatát még nem kommandírozott Pulszky (az a Szilágyi vagy Apponyi dolga), ő csak a poggyászt hordja utánuk, ma abból rakott ki egy csomó nedves puskaport, egypár kapszlit, sőt néhány töltényt neki is eresztett a »generálisnak«.

A Ház a folyosókon volt, még az öreg Csanády is kiballagott s ott ült a miniszteri szoba környékén, ami emberemlékezet óta nem történt.

A tanácsteremben kevesen hallgatták, maga az öreg Pulszky is mély szenderbe merült Guszti fia beszéde alatt.

Mi volt ez? Malícia-e vagy egyszerűen atyai gyöngédség?

A beszéd vége felé fölébredt az öregúr kipirosodott arccal és szétnézett.

- Rossz álmaim voltak - panaszkodék a szomszédnak.

- És mégis jól jártál, hogy aludtál - panaszkodának a szomszédok.

Mihelyt az öreg szétnyitotta szemeit, a túlsó oldalon Pulszky Károly hunyta be a magáét.

És ekkor tűnt ki aztán, hogy sem nem malícia, sem nem atyai gyöngédség, hanem ez is családi politika.

Egyik Pulszky alszik, egyik beszél s egyik ébren van.

- Ugron Gábor! - olvasta a jegyző.

Ennek a névnek már varázsa van! A Ház legdaliásabb férfia s legtüzesebb szónoka viseli.

A folyosó betódult, az összes padok megteltek, a karzatok élénk zsibongása megszűnt, az elnök hadiállásba helyezte magát, mert itt már résen kell lenni. Az »erdélyi sárkány«-t, ha egyszer felszáll, nem tudni hol áll meg.

Ugron Tisza után a legnagyobb rögtönző szónoka a parlamentnek.

Nem műszónok, mint Apponyi vagy Szilágyi Dezső, de magyarabb ezeknél. Naturalista, de tele erővel, gazdag színekben s kifogyhatatlan ötletekben. A talentum zománca s az eredetiség üdesége szépíti meg gondolatait, bár az egybefoglaló kapcsok gyengék, éppen úgy, mint Tiszánál.

Ugron ma is már vezére a függetlenségi pártnak, de persze még csak félhivatalosan.

Nagy verve-vel beszélt, mint mindig s leginkább a miniszterelnököt támadta, ki a saját vereségét meg akarja a nemzettel osztani. S ez ellen olyan hévvel kelt ki, hogy az ő arcát is elborítá a veresség.

A miniszterelnök nem volt a teremben, hiszen ott volt a széke s annak a vörössége csak még jobban ingerelte Ugront.

A szék előtti padon egy ív papiros hevert jegyzetekkel.

Ugron megfenyegette a széket ujjaival és a papiros lepottyant onnan s elkezdett a Ház szőnyegén bukdácsolva Ugron felé szaladni.

- Isten keze! - kiáltá a babonás Csanády vacogó fogakkal, miközben egyet csuklott.

(Nem egészen az isten keze volt, hanem alkalmasint a házmesteré, ki e percben nyitotta meg fent az épület tetején a hármas ablakot s a beröppenő szél a miniszterelnök papírját sodorta el.)

A tetszés, zaj és derültség sokszor tört ki a baloldalon. Kivált Andreánszky Gábor tud úgy nevetni, hogy az egész kormánypárt összerezzen.

Ugron Teleki Mihályhoz hasonlítja Tiszát.

Teleki Mihály otthagyta az egyik csizmáját Lippán. Tisza is otthagyta egyik csizmáját a főrendiházban.

- Nem baj - kiáltá közbe Urbanovszky. - Van még a miniszterelnöknek elég csizmája. (És lelkesülten a saját mellére ütött.)

Percekig hömpölygött az éljenzés. A lippai csizma mosolygóra festett minden arcot. Az bizony ott maradt a főrendiházban, de legalább sarkantyú volt rajta.

Azután Rácz Géza állt fel, aki megdicsérte a főrendeket a zsidó rabbi kihagyása miatt, de kijelenti, hogy ezt a körülmetélt javaslatot azért mégsem fogadja el.

Péchy Tamásnak szemet szúrt ez a szó: »Ejnye, hamar a csengettyűm. Állapodjunk meg ennél a szónál«. S elkezdte azt tárgyalni.

- Lehetnek - úgymond - a karzaton olyanok, akik ezen megbotránkoznak.

- Kin? Min? Mit mondott?

Egyszerre súgás-búgás, suhogás, élénk kérdezősködés, majd nevetgélés támadt a karzaton. A hölgyek sietve szedték elő legyezőiket spanyolfalnak arcuk elé.

A tapintatos Péchy pedig elégülten dörmögte magában:

- Mert hiába, az erkölcs erkölcs. Az asszonyi arcokat nem szabad itt a Házban szemérmetlen színekkel kipirosítani. Van nekik arra más szerük odahaza.

Nyugtalanul mozgott a Rácz beszéde alatt Lipthay Béla, ki most is beszéddel volt viselős, de félt, hogy Teleszky megint el találja halászni mondanivalóját. Pedig neki rendesen olyan a puskapora, amivel már sokszor lőttek azelőtt. Azt a naivitást akarta elhitetni a Házzal, hogy a zsidó rabbit nem fajgyűlölet és vallási szempontból hagyták ki a főrendek a néhai javaslatból.

Ez a beszéd roppant hatást tett, mert mindenkit megnyugtatott az iránt, hogy íme vannak még ártatlan és hiszékeny lelkek a hazában.

Lipthay után mi következett?

Az óramutató kettőre fordult.

Hát mi szokott ilyenkor következni? Természetesen a Tisza beszéde.

Ez a jelenet, mely napok óta ismétlődik, eszembe juttatja az örökkévaló fazekak meséjét.

Vásott gyerekek mindennap összetörték a fazekakat, de a fazekas mindennap összeragasztotta. Minélfogva éjszaka idején mindig rendén valának a fazekai.

Tisza napról napra nagyobb bámulatba ejti nemcsak pártját, hanem az egész Házat elméje gyorsaságával, vagdalkozási rutinjával.

Nem annyira abban nagy ő ezúttal, amit felel, hanem abban, ahogyan azt ügyesen ki tudja kerülni, amire nem felelhet.

Még utoljára is igaza van Ugron Gábornak, hogy mindig csak az egyik csizmájával lép.

Hanem azon aztán nagy patkó van.




Hátra Kezdőlap Előre