Sok bolondos operetti király fordult már meg a színpadokon, a jámbor Petaud, a hóbortos Bobeche, de az mind semmi a derék Battenberg Sándorhoz képest.

Ő vitte a legtöbbre.

Mikor a legcudarabb pozícióba jutott, akkor olyan hangos »derültség«-re fakasztja az egész világot, hogy a hasa fájdul meg tőle az európai diplomáciának.

Két egész hónap óta fenyegetőzik, mint Falstaff. Hogy így tör össze, így zúz össze mindent. Őhozzá közel ne jöjjön senki, mert halál fia.

Hanem hát nem ijedt meg ezen Milán király.

- Isten neki - mondá -, csapjuk be még egyszer zálogba a Dusan kardját!

Nem tudom becsapta-e, de denique lett pénze, megszervezte a hadait, s egy napon azt jelentette a távíró, hogy katonái átlépték a bolgár határt.

Sokáig nem hitte senki, hogy így belemenjen a halál torkába, csak Iszákovics Milán mondogatta idehaza:

- Kucséber reszkírt.

De addig hozta a távíró az átlépési hírt, hogy végre is igaz lett, s a magyar delegáció nyílt ülésben megéljenezte a megreszkírozott lépést.

Zichy Jenő búsan sóhajtozott:

- Istenem, istenem, mi lesz a szép Nathalie királynéből? Ki veszi el, ha özvegységre marad? Teringette, ha még legény volnék.

A bolgár fejedelem őfenségét eleget kapacitálták azelőtt a hatalmak, hogy gondolja meg, mit tesz.

Ő azt felelte:

- Azt teszek, amit akarok. Nekem senki sem parancsol. Még a nagyhatalmak ellenében is meg fogom védeni az uniót. Hát mármost ami történt, megtörtént. Hadd lássuk, mit tesz?

S íme az történt, hogy a szerbek két nap alatt egyszer-kétszer kilőtték a puskájukat, egy-két apró csetepaté után két nap alatt behatoltak Bulgária fővárosa elé, s most szemközt állnak Szófia kapuival.

A világ nagyot nézett erre az eredményre. Ez hihetetlen!

Kétszer is megnézik az emberek a táviratokat, hogy jól olvasták-e előszörre, de úgy van szórul szóra. A szerb hadak tönkretették Sándor fejedelmet.

De hát nem azért operetti király ő, hogy ki találna még valami fordulatot.

- Nosza fiam, Tzanoff (így hívják a bolgár Kálnokyt), írj hamar egy sürgönyt a portához, hogy csináljanak valamit, mert meg vannak verve.

- Hogyhogy, fenséges uram?

- Hát úgy, hogy mi csak szegény jámbor alattvalói vagyunk a felséges homlokú szultánnak, s hogy most így ránk törtek, meggyaláztak a szerbek, az csak a mi urunknak szólhat, akinek Allah őrizze a szakállát.

A portán megkapták a sürgönyt, de a nagy »csibukozó ember« amint elolvasta, szépen behajította a papírkosárba, s jókedvű füstmacskákat pöfékelt a levegőbe.

- Mi a válasz, felséges szultán? - kérdi a nagyvezér.

- Semmi. Nem engem vertek meg.

- De ők is azt mondják, hogy nem őket verték meg.

- Hát annál jobb, ha őket sem verték meg. Akkor hát senki sincsen megverve. Minélfogva béke van, és semmi szükség rám. Hagyjatok engem nyugodtan csibukozni.

Tekintetes Szerkesztő Úr!

A Roskovics Ignác »megvett«, vagyis inkább »meg nem vett«, almát áruló menyecskét ábrázoló képével ismét történt valami.

Ugyanaz nap, melyen a »Pesti Hírlap«-ban megjelent amaz élénk tárca (olyanforma íze volt, mintha a mi Scarronunk írta volna), megjelent a kiállításon gróf Zichy Nepomuk János úr, aki az ominózus kép szemléletébe merülve felkiáltott:

- Ejnye be gyönyörű kép! De kár hogy el van adva.

Meghallja e félig kimondott sóhajt Telepy (mert Telepy mindenütt jelenvaló és mindent meghalló).

- Megvenné méltóságod?

- Meg. De látom, későn jöttem.

- No nem éppen, éppen...

- Hogyan? Volna még remény?

- Hát tetszik tudni, a képet megvette ugyan Zichy Jenő gróf, de...

- Ah a Jenő?

- De hát úgy áll a dolog, hogy még sehogy sem áll... Bizonyos is, meg nem is! Egyszóval dubiózus... Azért hát, ha megengedné a gróf, levelet írnék neki. Én hiszem, hogy ő úgysem akarja komolyan megtartani.

- Úgy? Akkor hát legyen szíves, írjon neki, s ez esetben én bizonyosan megtartom. Mi az ára?

- Ezer forint.

- Helyes. Írjon neki.

Megörült a biztos vevőnek Telepy. Tehát most már mégis túladtam a kis menyecskén, kinek tele van a köténye Matlekovits-almával.

S vígan ugrándozva mégyen az íróasztalához, megírván a levelet Zichy Jenő grófnak a következőkben:

Kegyelmes uram!

Gróf Zichy Nep. János úr őméltósága ma a műtárlaton volt, s megnézvén a Roskovics »Pici piros alma« című képét, elhatározta, hogy azon esetben ha excellenciád lemondana, megveszi.

Ennélfogva méltóztassék, kérem, nyilatkozni, hogy megtartja-e a képet vagy pedig eladhatom gróf Zichy Nep. János úrnak? stb.

Nemsokára visszaérkezett a válasz: egy illatos levél. Piros a pecsétje, finom a hajtása:

Tisztelt uram!

A kép végtelenül tetszik nekem, s nincs a világon senki, akinek a kedvéért arról lemondtam volna, csak éppen gróf Zichy Nep. János tisztelt rokonom.

Fájó szívvel bár, de neki átengedem a képet azon kikötéssel: viszont ő engedje meg, hogy minél többször meglátogathassam, s az ő házában legalább mint vendég gyönyörködhessem a nagyszabású műalkotásban.

Ajánlom magamat. Éljen a haza! stb.

Gróf Zichy Jenő

»Hála istennek! - monologizált Telepy. - Most már post tot discrimina rerum, mégis célhoz jutottunk. Nosza, értesítse egyitek a művészt, hogy a kép most már csakugyan el van adva, egy másitok pedig szaladjon el Zichyhez a Zichy levelével... de nem... mégsem, Zichy János grófhoz magam megyek el... De nini, éppen itt jön a gróf maga... Ah, mily szerencse!«

Valóban Zichy János gróf lépett be.

- No, hogy állunk?

- Itt van a levél, méltóságos uram.

- Lemond?

- Természetesen. Rendben van. Őexcellenciája nagy gentleman az ilyenekben. De méltóztassék elolvasni. (Átadja a levelet.)

Zichy Nep. János gróf összeráncolt homlokkal kezdi olvasni, miközben arca folyton borúsabb.

»Ah! A Jenő igazán jó fiú. Íme lemond. Az én kedvemért? Én vagyok az az egyedüli ember. Fájó szívvel teszi... Szegény Jenő! Nagyon tetszik neki a kép... S mégis lemond. Hozzám akar jönni, hogy ott mindég láthassa. Csodálatos, hogy így bele tud szeretni, a bohó, egyes tárgyakba. És mégis lemond. Igazi Zichy. De az ördögbe, én is Zichy vagyok. S ha le tud mondani az én kedvemért, miért ne mondhatnék le én az ő kedveért? Úgy, úgy...«

S ezzel odafordult Telepyhez :

- Írja meg, kérem, Jenő grófnak, hogy látván a leveléből, mennyire ragaszkodik a képhez, nem akarok neki szomorúságot okozni - tehát semmi esetre sem tartom meg.

Ezeket mondva sarkon fordult és eltávozott.

Ez a »Pici piros alma« kép megvétele történetének második felvonása.

De a kép természetesen még most sincs megvéve. Ott vagyunk, ahol voltunk.

Kíváncsian várjuk a kép harmadik eladási esetét, mely kétségkívül nem fog elmaradni, és helyet ad egy negyedik eladási esetnek.

Tisztelt barátom!

Ön arra szólít föl, hogy előszót írjak e könyvhöz, melyet ön gondos kézzel útra bocsát.

Engedje el, kérem, az előszót, mert igazán nem tudnék mit mondani, aki idegen vagyok ott, ahova ez a könyv megy. Mentegetődzem alkalmatlankodásomért? De hiszen ennek ön az oka.

Kérkedjem útiruhámmal? De hiszen azt ön szabta.

Büszkélkedjem a német népek közé való utazásommal? Valóban erre okom lehetne, ha nem érezném, hogy én bizony csak harmadik osztályú utas vagyok.

Azért hát hagyjon engem a szögletben. Tudom én, mi az illedelem. Szépen beburkolózom az otthoni bundámba s nem igen nyújtogatom a fejemet (mert még bele találnám ütni valahova), hanem csendesen meghúzódva várom a - füttyöt

igaz híve

Mikszáth Kálmán.

A kapus úr különben sem tartja magát sokkal kisebb perszónának, mert szó ami szó, képviselő van vagy négyszáz, de portás csak egy van az Országházban. Süvegét legfeljebb a nagy kapacitások előtt billenti meg, mikor a lépcsőzeten jobbról-balról felsétálnak mellette, mint köpűbe a gyülekező méhek (here a nagyobb részük), az érkező kocsiknak, mielőtt kinyitná, jól megnézi előbb az ajtaját: hozzá sem nyúl, ha csupán szőlőtőke^[11] van rajta s nem koronás címer.

Ha már fel van húzva a nemzeti zászló s kiöltöztetve a portás, akkor isten neki, mi se sajnáljunk egy kis koncessziót, varázsoljuk vissza a legutóbbi üléseket és tegyünk egy sétát a parlament helyiségeiben.

Nagy zsibongás van a folyosókon, szórakoztató tarkaságban hullámzanak kisemberek, nagyemberek, szélsőbalok és petrifikált mamelukok, vidéki deputációk és Haluska Jánosok.^[12] Apró csoportokba állva beszélgetnek, trécselnek, komolyt tréfással vegyítve, játszi pajkosságot fűzve néha a keserűségbe is.

Lesz-e igazán háború? Mért nem volt Tisza Kremsierben? A »Kék macská«-ban egy idő óta vereshajú szakácsnénak kell lenni, mert veres hajat talált a minap a rétesben Beöthy Aldzsi. Hát igaz volna, hogy Andrássy után megint visszakívánkoznak az udvarnál? (Nem hiszem - elménckedik jól-rosszul Prileszky -, Bécsben székel az udvar és nem Kókán.)

Egy másik csoportnál a jövő kérdéseit hányják-vetik. Milyen Teleszky István örökösödési elaborátuma? Jól megcibálgatta Zsögöd Benő. Az aztán a nagy jurista! Kár, hogy nincs bent a parlamentben! Vajon be meri-e hozni Tisza az ötesztendős mandátumot?

- Minek az? - mondják a mamelukok. - De hisz sokkal szabadabbak volnátok.

- Nem kell nekünk más szabadság, csak az, hogy szabad legyen Tiszát szeretni.

Az antiszemita csoportban valóságos fölfrissülés érezhető. Egy új kérdés foglalkoztatja valamennyiöket (amint ott ülnek a miniszteri szoba környékén egy csoportban), melyet Andreánszky Gábor vetett fel. Nem valami fontos politikai kérdés vagy idea, mely még rekonstruálhatná a szétzüllött pártot, hanem csak egy találós mese... De éppen a párt komolyságához való; találgatják is erősen:

- Tizenhat gyertya ég egy csillárban, ha négyet eloltanak belőle, hány marad?

Tizenkettőt mond mindenik, de Andreánszky a fejét rázza, mert ő azt állítja, nem tizenkettő marad, hanem csak az a négy, amelyet eloltanak, a többi gyertya elég.

Nem is egészen bolond mese. Az antiszemiták olyanformán kezdenek már gondolkozni, hogy jó lesz elkoppantani azt a gyűlöletes lángot, mert az el nem fújt gyertyák tövig el találnak égni - a választásokig... És csak az eloltott gyertyák maradnak meg.

A foyer-ben Csernátony Lajos szincerizál a nagybajuszú Orbán Balázzsal és Chorinnal.

A teremnek sok szívesen hallgatott beszélője van, a folyosónak egy sincs olyan, mint Csernátony. Vele csak az öreg Pulszky versenyzik még szellemességben, de az öregúr sokszor ereszti hosszú kantárra az emlékező- és képzelőtehetségét, míg ellenben Csernátony mindig találót mond s ebben áll az ereje. Grünwald Béla üde tehetségének erejével mindenre csillogó zománcot von, amit elbeszél, Ábrányi Kornél sziporkázó ötleteivel imponál és elkalandozó svádájával mulattat Szontagh Pál szintén a nagy elbeszélők közül való, de ő leginkább a nekdotizál s nem a napi eseményekre alkalmazva. A legtöbb politikai mag mindig a Csernátony idézeteiben és megjegyzéseiben van. Grünwald a száraz igazságot felolvasztja szépirodalmi cukorban s színes bonbon staniclikban dobálja el. Csernátony a cukorból is valami keserű extractumot csinál. Még ha adomát mond is el, az akkor bizonyosan ráillik a helyzetre.

Alkalmasint most is olyasvalamit beszél Chorinnak és a »csont báró«-nak, Orbánnak.

Azt hiszem, kitalálom, hogy mit. Fogadjunk rá, hogy a tigrisek történetét meséli nekik.

Egy erdélyi főúrnak a fia (éppen bent ül most is a büfében), aki Indiában a tigrisekre vadászott, egyszer az apja asztalánál közkívánatra a vadászkalandjaival kezdte mulattatni a társaságot.

- Megálltam egy fánál, hát jön rám szembe egy nagy tigris, puff, lövök és halva marad, megyek tovább vagy négy lépésnyire, hát megint előbukkan egy tigris töltök, lövök, puff, elterül; egykedvűen ballagok egy cserjés felé, hát újra egy tigris jő, töltök, lövök, s hörögve esik össze... akkor aztán megindulok balfelé s a sűrűségből...

- Te fiú! - kiált közbe indulatosan a grófocska apja. - Mindjárt kilöklek innen, ha még egy tigris kiugrik.

Eddig is elég mulatságos az eset s úgy nevet rajta Orbán Balázs, hogy megreng bele a nagy bajusza, - pedig csak ezután lesz még jóvá az adoma, miután elbeszéli hozzá a tanácsteremben történteket.

Mihelyt gróf Szapáry benyújtotta a jövő évi költségvetést, Tisza Kálmán állt fel s letett a Ház asztalára egy paksamétát:

- Van szerencsém benyújtani a belügyminisztérium túlkiadásait.

Mire felállt gróf Széchenyi Pál s hasonlóan mondá némi pironkodással:

- Van szerencsém nekem is bejelenteni a kereskedelmi minisztérium túlkiadásait.

(Te is fiam, Brutus? gondolta magában Péchy Tamás.)

Felugrott most Trefort.

- Van szerencsém bejelenteni a közoktatásügyi minisztérium túlkiadásait.

Lassan, félénken kezdett emelkedni székében a beteges Pauler.

- Van szerencsém...

A mamelukok elsápadtak s búsan sóhajtják:

- Jézus Mária, ha még egy tigris kiugrik!...

Az erdélyi grófocskán fogott akkor a szó, de itt nem használt semmit a sóhajtás, még két tigris ugrott ki ezután, mert nemcsak Pauler, de még báró Fejérváry hadügyminiszter is elrebegte a szemérmetes vallomást: »Van szerencsém benyújtani stb.« (Jól kiválogatták ezt a kabinetet, hogy úgy egy húron pendül.)

De nem bánja azt Csanády Sándor, akármi lesz az államkasszával (úgyis minden pénztárnak az a rendes baja, hogy kevesebb van benne, mint amennyit ki szeretnénk venni belőle), csak a jegyzőkönyvnek ne legyen semmi híja.

Bizony nem sajnálja érte azt a fáradtságot, hogy egészen a jegyzői pulpitushoz megy, rákönyököl s fülét odaigazítva a hang irányába, nagy figyelmesen hallgatja, amíg felolvassa Szathmáry György, kinek csak az egyik keze látszik: néha egyet-egyet csuklik közbe, amitől vállig összerezzen az előadói széken Hegedüs Sándor.

Ha valami hibát vesz észre, kötekedve int a kezével, vastag szemöldöke tiltakozólag szalad fel a homloka közepéig, nyaka kidagad, szemei kidüllednek s alig várja a végét, hogy lázonghasson. Hadd rázza egy kicsit a fejét a tisztelt miniszterelnök úr.

Noha csak a jegyzőkönyv a Csanády specialitása, azután is figyel ő az egész ülés alatt, el nem unja a leghosszabb beszédet sem, éber örökké, vagy legalább annak látszik: mert nem lehetetlen, hogy olyan ülések alatt álmodja azokat a csodálatos diskurzusokat őfelségével a királlyal.

Hanem ha már látták a Szathmáry György kezét, vegyük elő a fiókból és mutassuk meg egészen is, mert ámbár egyike a tehetségesebb jegyzőknek, mégsem hiszem, hogy annyira vinné valamikor, mint Szt. István, akinek az egyik keze is elég egy egész processzióhoz.

Annál is nagyobb violencia lenne Szathmáry Györgyre, hogy csak egy kezét lássák, mert neki igazán száz keze van. Könyveket ír és fordít, közoktatási ügyeket referál, naptárt szerkeszt (a mamelukok életrajzaival), vezércikkeket farag, statisztikát csinál minden képzelhető dologról, az oláhokat üldözi, ahol éri (de nem igen éri), egyszóval a legszorgalmasabb ember a Házban, akinek arcáról olvasható le a rimánkodás: »Adjatok nekem minél több munkát«... És azt adnak is neki. A jegyzői karban is a dolgozó jegyzők közé tartozik. Mert a jegyzőknek [két] fajtája van, az »igás« és a »parádés« jegyző.

A parádés jegyző ez idő szerint Ábrányi Kornél, ő hordja az üzeneteket a főrendiházba. Övé ideiglenesen az ősi atilla (melyet még Széll Kálmán testére szabtak egykor), a molyette süveg kevély sastollával s a rezes veretű fringia. Ez az egyetlen középkori remanencia még, hogy díszjegyzők hozzák, viszik az üzeneteket a két parlamenti ház közt s átadják élőszóval, hajlongási ceremóniák mellett.

De ha ez az egyedüli cafrang a tanácskozási ügymenetben, van aztán elég minden másban. A »kegyelmes urak« veszedelmesen kezdenek elszaporodni a Borossok, Szomjasok és Iszákovicsok parlamentjében. Az élősködés, a gomblyuk-betegség és rangkórság valóságos járvánnyá lett.

Még azok is nyakig benne vannak, akik gyógyítani akarnak.

A jó öreg Nendtvichcsel történt a minap, mikor Kossuthnál járt künn, hogy amint nagyon kikelt az ősz hazafi előtt a rettenetes rang- és címerhajsza felett, ékes szavakba öntött mennykövekkel ecsetelve azt, Kossuth elmosolyodott felette:

- Igazán olyan nagy ellensége ön a címeknek? - kérdé szelíden.

- Egész szívemből, kormányzó úr.

- Ej, ej, hisz akkor ön engem gonoszul megtréfált.

- Hogy merészelném én azt? - szólt Nendtvich megütődve.

- A névjegyet értem, melyet az imént beküldött szolgámtól.

- A névjegyet? - hebegte a derék öregúr.

- Igen, nézze! Rajta van, hogy »Nendtvich kir. tanácsos«

...De íme, most veszem észre, hogy csevegés közben egész Turinig értünk.

Már innen aztán csakugyan nem merem az olvasót egy lélegzetre ismét visszavezetni a Házba.

Ma vízi ügyek tárgyaltattak, de nem olyan vizi ügyek, mint aminők a klubban folynak, minélfogva nem is volt olyan érdeklődés, mint a klubban.

Hanem azért partnerek, keverők és osztók itt is voltak. Hegedüs mint vorhand, előadta a szegény Temes-Bégavölgyi társulat pénzügyi nyavolyáit, hogy jutott zilált anyagi viszonyok közé. A régi történet, mely örökké új marad.

A magánember zilált anyagi viszonyokba jutván, rendesen főbelövi magát, de miután egy társulat, erkölcsi személy lévén, ilyesmit nem tehet, nincs más mód, mint hogy az állam rendezze ügyeit.

Falat hasogató éljen viharzott fel e pillanatban, mely megindult az elnöki szék jobboldalától, s végighullámzott a Ház félívén, túl a középig, hogy onnan újra visszahömpölyögjön harsányabban.

Hegedüs elhalványodék, s meghökkenve halt el ajkán a szó. »Mit mondtam? Mit jelent ez a "Moriamur"? Én valami különöset mondhattam! Mert az lehetetlen, hogy a Ház ilyen fizető kedvében legyen! A tizenkét millió garancia elvállalását éljenezik? Lehetetlen!«

Nagy zavar festekezett arcán, míg végre megpillantotta, hogy a generális lépett be, de a nagy éljenzés elöl először az elnöki drapéria mögé bújt, míg végre kénytelen volt összehúzott vállakkal a helyére hatolni, ahol letelepedve, megkezdé a - második tízesztendőt.

Csillapodván az ovációk, a két ellenzék kezdé meg kedélyes ingerkedését (mert a javaslatot ők is pártolták), de oldalvást mégis tépázták és csipkedték a kormányt, különösen a daliás Lipthay Béla báró fejezett ki rosszallást a kormány ellen, mire a pénzügyminiszter érezte magát találva, és visszavágott:

»A rosszallás csak a társulat vezetését érheti.«

Erre meg aztán Lipthay érezte magát találva, de már vissza nem vágott.

Legjobb volt azonban a Darányi beszédéből kiszögellő dialóg.

Darányi egy igen élénk szónoklatban fejtegette, hogy hova lett a hatmilliónyi kölcsönből, melyet a társulat fölvett, az elkallódott kétmillió. Kifejti, hogy az a kölcsön folyóvá tételével ott veszett. Ha tehát a veszteséget keressük, ezen kétmilliót ott megtaláljuk.

- Dehogy találjuk! - szól közbe Wahrmann.

- Igen-igen, az a baj, hogy nem találjuk - folytatá Darányi, s úgy ő, mint az egész Ház hatalmas kacajjal siratta el a kétmilliót.

Fent a karzaton roppant gyönyörködtek ebben a vidorságban a tegnapról való maradék Haluska Jánosok. Tudom, mondogatták egymásnak:

- Van itt még pénz szépen!

Egyébiránt a folyosó is tele volt a miniszterelnök tegnapi vendégeivel. Általában népes Ház és népes folyosó volt, mert a mamelukok összejöttek a tegnapi ünnepélyre a világ minden részéről, s ennek az élményei képezték a mai diskurzust.

Hogy milyen szép válaszokat adott a generális. Megfoghatatlan, mennyire győzte szóval.

Még bámulatosabb, mondák mások, mennyire győzte lábbal! Mert öt-hat óra hosszat hallgatni ünnepi beszédeket rettenetes lehet ülve is, de még iszonyatosabb állva.

Egy küldöttségvezető kedélyesen mesélte el, hogy éppen négyféle küldöttséget vezetett, kiment, meg bejött új emberekkel és új dikcióval. Még egy ötödik deputáció is várta az udvaron, de azt nem merte bevezetni, mert már a negyediknél is gyanús szemekkel nézett rá Stesser osztálytanácsos.

A kocsik méregdrágasága nemcsak hogy tetőpontra emelkedett a tegnapi estélyre, de az elbizakodott kocsisok még azonfelül fumigatíve is viselték magokat.

A folyosón panaszkodott valaki, hogy csupán egy helyet akart bérelni a maga számára a bérkocsiban, s kérdé, mit fizet.

- Miféle az úr? - veté oda hetykén a kocsis.

- Képviselő.

- Nos, ide akkor azzal az öt forint huszonöt krajcárral!

Minthogy azonban Csernátony, aki sok okosat mond, nem mutatkozott a folyosón, Pulszky, aki sok szellemest összecseveg, morózus volt, Szontagh pedig, aki sok mulatságos dolgot elszór egy-egy délelőtt, hamar hazament, a folyosón meglehetős köznapi és unalmas hangulat uralkodott.

Végre délután egy óra táján híre terjedt, hogy Horváth Gyulának egy vicce van.

Legott egész karavánok indulának Horváth Gyula keresésére a Ház labirintjeiben.

Kutatták, mint a tűt. Talán a teremben van? Talán a büfében? Ott sincs! Hátha a karzatra ment fel?

Végre megtalálták a ruhatárban. De már akkor éppen a télikabátját húzta, s siető léptekkel vitte haza az egyetlen viccet, mely ma a Házban termett.

Mikor Törs Kálmánt, aki tudvalevő dolog, egyike a legszerényebb embereknek a világon, megválasztották jegyzőnek, mindjárt megijedt attól, hogy őneki díszben kell átjárni a főrendiházba, csak akkor nyugodott meg, midőn Ábrányi Kornél megvigasztalta:

- Majd hordozom én az üzeneteket.

Ábrányi Kornél lévén ez idő szerint a legszebb jegyző (még Popovicsot sem véve ki), a jegyzői kar egészen belenyugodott: »Kornél jó lesz reprezentálni«.

Annyival is inkább jó lesz, mert a főrendiház már elvesztette szép jegyzőjét, gróf Cziráky Bélát. (Az ellen mindig Fenyvessy Ferencet kellett tromfnak kiadni.) Most azonban csak Gyulai Pál és báró Nyáry által üzennek a főrendek. Ezekre elég válasznak a délceg Kornél is, akinek ugyan már ritkul egy kicsit a haja, de a szemei még élénken csillognak.

Mind jó lett volna az, de a képviselőház ócska atillája, s molyette sastollas fövegje sok keserűséget okozott Ábrányinak. A rettenetes dohszag, mely e ruhadarabokból kiárad, a fakó foltok a kalpagon, az egérrágta apró lékek az atillán, s végre egy negyedszázad jegyzői karának izzadsága az atilla hóna alatt.

Mikor először magára húzta dobogó szívvel, kipirult arccal (mint a bálba készülő szűz az első muszlinruhában), madarat lehetett volna vele fogatni, de mihelyt megnézte magát a tükörben, elszontyorodott.

Az atilla bő volt, s leért a térden alul, a föveg szűk volt, s a feje búbján ült.

- Hiszen egész figura vagyok benne - mondá, s elkedvetlenedve állt meg a Ház kapujában, mérlegelve a járókelőket, hogy el merjen-e indulni ebben a ruhában első nagy útjára, a méltóságos főrendek magas színe elé. Nem mert.

Intett a fiákeresnek, és az vitte el kerülő utakon a Múzeum kapujához.

Ott éppen egy csinos asszony sétált. Villámsebesen ugrott be a kapu alá, hogy ne lássa ebben a dísztelen állapotban, s úgy adta át első üzenetét némi szégyenkezéssel.

Végre azonban hozzátörődött az öreg atillához (mibe nem törődik bele a szegény ember?), s rendbe folydogálának az ország dolgai. Üzenetek jöttek-mentek, nem volt semmi fennakadás, s azt lehetett volna hinni (sőt Szapáry pénzügyminiszter fejében úgy is van az kikalkulálva), hogy a vén atilla még eltart ebben az épületben. Az új Tömő téri palotában lehet majd aztán egy szép, új öltönyt csináltatni. Vagy addig meg is halhat valaki, aki a magyar ruháját eltestálja a hazának.

Mondom, így álltak a dolgok, midőn végre nyilvános csúfot vallott az ország atillája.

S az atillában (milyen szerencsés ez az Ábrányi) éppen Törs Kálmán volt benne. Szegény Törs Kálmán! Mindjárt olyan rossz előérzete volt a díszjegyzőséghez!

A mai főrendiházi ülésre ugyanis - hogy volt rávehető, szinte elképzelhetlen, de mégis tény - Törs vitte át az üzenetet.

Derült mosoly lebegett a komoly főrendiek ajkán, mikor a jegyző belépett.

A fejéből csak egy darabka látszott ki felül, a többit elfedte a rettenetes bő nyak, az ujjaiból semmi sem látszott.

A babonás Szapáry háznagy rémülve nézett az ajtó felé:

- Jézus Mária! Hogy jött be ez az atilla?

A papok közül egyik keresztet is vetett magára.

Végre amint közelebb jött, észre lehetett venni, hogy nem magától jött be a ruhadarab, hanem mégis van benne valaki. Egészen bizonyossá ez csak akkor vált, mikor Törs Kálmán megszólalt, de hangja csodálatosan úgy hangzott, mintha valahonnan messziről beszélne. De valóban is messze volt a nyilvánosságtól - az atilla egyik oldalába elrejtve.

Mikor elvégzé mondókáját, zavartan állt meg helyén. Alig mert megmozdulni. Száz, méltóságosan nevető szem volt ráirányozva. Megijedt. Átérezte a helyzet rettenetességét, s képzelete még a valónál is jobban nagyította meg az atillát. Félt mozdulni, hogy rálép az uszályára. Mert káprázó szemében a szerencsétlen öltöny uszályokat eresztett, véges-végig a terem padlatán. Azt hitte, rögtön elesik, ha rátapos. A fringia feszélyezte. A funkciója már bevégződött, de ő ott maradt sem jobbra sem balra nem mozdulva, állt tehetetlenül, s kedves, szelíd arcán lerajzolódott a roppant zavar.

Mi lesz ebből? Mért nem mozdul? - találgatták a főrendiek.

Végre Szapáry kezdte bedugdosni a padba.

- Tessék, kérem... ide.

De Törs bátortalanul nézett körül és nem mozdult. Csak nagy biztatásokra mert végre a pad felé indulni fölfogva az atilla két szárnyát, mely most úgy nézett ki, mint egy óriási denevér kipeckelve.

Bezzeg örült aztán Törs, mikor a padban volt, de még jobban örült, mikor egészen odakünn volt. Tudom, megfogadta, hogy nem visz többé üzenetet, míg új atillát nem szerez a Ház.

Mert mégis komikus dolog, hogy míg van olyan államtitkárunk, akinek százhúsz nadrágja lóg a fogason, magának az országnak ne legyen egy jóravaló ruhadarabja.

Ezt még Zsedényi Ede is megmosolyogná, ha élne.

A mai ülés igen kedélyesen kezdődött.

Az előadó, a szőke szakállú Dárdai Sándor humorizálni kezdett. Kijelenté, hogyha ez a javaslat a kormány hatalmát szélesítené, ő maga szavazna ellene.

Kétkedő mosoly ült minden ajkon; de azért van abban valami, amit beszélt. Ti. nem abban, hogy ő ellene szavazna valaminek (mert nem olyan rossz ember Dárdai Sándor), hanem abban, hogy ez a javaslat igazán nem fog használni a kormánynak.

S azonfelül mégis olyan szükséges, mint a mindennapi kenyér.

Mert egyrészt a képviselői tekintélyt emeli az ötéves mandátum (bizony már ráfér egy kis tatarozás arra is), másrészt pedig függetleníti a képviselő állását bent a parlamentben.

A hároméves képviselő igazi rabszolga. Az első évben még friss emlékezetében vannak, amiket otthon ígért, s ezek feszélyezik. A második évben látja, hogy amiket ígért, azokat nem teljesítheti, tehát a mamelukságban keres támaszt. A harmadik évben azon töpreng, hogy hol találhatna egy kerületet, ahol még nem ösmerik. Mert ott talán még megválasztják.

Az ötéves képviselő úr lesz. Az csak az ördögtől fog félni, de a minisztertől nem, mert az ördögről biztos, hogy a hatodik évben is még - ördög lesz.

...S ha egyszer a mamelukok nem fognak félni, majd akkor tessék őket megnézni, milyen kemény legények lesznek!

...Íme, még nincs is meg az ötéves mandátum, és már azt meri mondani Dárdai Sándor, hogy ő meg nem szavazná azt a javaslatot, ha az a kormány hatalmát növelné.

*

Lucskos, kellemetlen idő volt. Az eső is szemzett odakünn. A folyosók habituéi nyomott hangulatban voltak. Semmi felvillanyozó pletyka. Egy-egy mosolyt szenteltek itt-ott az Irányi által kezdeményezett »erény-egylet«-nek, ahová (általános a megütközés) nem hítták meg Csanádyt, ami még annyival jobban fáj Csanádynak, mert Pulszky Ferencet meghítták, aki azonban az üzente:

- Várjatok még. Majd én is belépek, de csak vagy tíz év múlva.

A nagy adomázók pihentek ma. S a nagy orátorok is pihentek. Általános elégületlenség ütött ki. Hoitsy a karzat ellen panaszkodott, hogy nem szép, Czincz apó a karzaton a földszint ellen panaszkodott, hogy nem érdekes. Csernátony a nedves időjárást szidta, Beöthy Ákos a Ház akusztikáját, amelyik megvékonyítja a hangot. Mindenkinek volt valami duzzognivalója, csak Szentgyörgyi államtitkár ült ott a minisztere széke mögött megelégedve. Egészen úgy néz ki őméltósága, mint egy megöregedett Ámor. Csak a nyila hiányzik.

Különben az egész teremnek gyűrött, színehagyott képe volt, az egyforma barnaságból csak a Justh Gyula szürke kabátja rítt ki. Szontagh Pál bóbiskolt, Csanády ásítozott, amit meglátva a szemben ülő gróf Bánffy Dániel, elkezdett vele versenyezni. Észrevette ezt Csanády csakhamar; és csuklásra fordította a dolgot. (»Énrajtam ki nem fogtok semmiben.«) Csak gróf Kinsky Nusi állt szokás szerint a jegyzői helyek elé, hogy lássák, míg ellenben a Hegedüs József széles háta mögé lapult Várady Gábor, hogy ne lássák.

*

Különben a mai ülés folyamát így írja le nálamnál sokkal jobban egy képviselő:

Ma járt le egy váltóm, amelyről teljesen megfeledkeztem. A zsiránsaim képviselők. Gondoltam magamban, hátha megcsípem őket a Házban. Isten neki, benézek. Már öt esztendeje nem voltam bent. Fád egy dolog az, ott ülni és hallgatni azt a sok szürkeséget. Különben sem tartozom vele. Én megfizetem a mandátumot, punktum. Azt teszem hát vele, amit akarok.

A Sándor utca szegletén találkozom egy ellenzéki képviselő társammal:

- Hová, hová?

- A Házba.

- Komolyan a Házba jössz?

- Valakit keresek ott.

- Mindjárt gondoltam.

- Hát hogy vagytok most ott?

- Köszönöm, megvagyunk a régiben.

- Apropó! Mit tárgyaltok ma?

- Az ötéves mandátumot.

- Ötéveset?

- Az ám! Behozza Tisza. Hát nem szoktál újságokat olvasni?

- Nem. No, az derék. Ennél még okosabbat se csinált. Reménylem, helyesled.

- Kellett már, barátom, mert nem bírjuk a költséget, és mert demoralizálja a kormány a népet a gyakori választásokkal, de azért ellene szavazok.

- Ellene szavazol, de már azt ne tedd! Mert az vétek.

Biz' isten, kivárom az ülést, és ott leszek a szavazásnál.

- Azt megteheted, de ma még csak az első nap van, a premier. Majd valamikor a hét végén beszéljünk a szavazásról.

- No, engem ez a vita érdekel. Ez már olyan kérdés, a mely mindenkinek a zsebéhez szól. Megteszem, amit sohasem tettem még, végighallgatom a mai ülést.

Miután rendbehoztam zsiransaimmal a dolgomat, bementem a helyemre, mely nem messze van Ivánka mellett, azaz csak volt... hét éve már annak, ahogy odaragasztottam a vizitkártyámat. Hova lett már az azóta!

Mindegy meghúzódtam távol csöndesen. Nehányan még rámismertek, s nevetve integettek üdvözleteket, a nagyrész idegenül bámult rám. Ezek most mind azt hiszik, hogy valami új képviselő vagyok. Pedig már tizennegyedik éve vagyok honatya.

Tisza is felém nézett egy percig, de ő már nem ismert rám. Nagyon megöregedhettem azóta.

Szinte jól éreztem magam, régi idők emlékei kezdtek átmelegíteni, mikor még én is passzióval jártam-keltem itt, azzal a naiv hittel, hogy törvényeket csinálok az országnak. Éppen öt év kell ahhoz, hogy az ember belássa, miszerint semmit sem csinál. Jó, hogy ennyire lesz szabva az új mandátum.

Hanem ha már itt vagyok, ez egyszer figyelmesen meghallgatom a szónokokat. Milyen szerencse, hogy éppen az első napra jöttem, amikor a nagyok beszélnek, s leszedik eszmék dolgában a tejfölt az apró-cseprő szónokok elöl. Persze öt év óta már sok nagy ember támadhatott itt...

Alig vártam, hogy az előadó befejezze, ki nem állhatom a bevezetéseket.

Utána felállt Herman Ottó. Okos ember... Szeretném a mi oldalunkra, de előbb lenyíratnám azt a nagy haját a rendelkezési alap költségén. Egészen szépen beszélt, az ötéves mandátum ellen, de meg nem győzött. Ámbár megvallom, nem hallgathattam ki végig, mert egy incidens elfordította a figyelmemet beszédjéről.

Egy gömbölyű arcú, csinos, daliás úriember lépett be élénk fényű szemekkel s rövidre nyírt hajjal, mire nagy éljenzés támadt a szélsőbaloldalon.

- Kit éljeneznek? - kérdem a szomszédomtól.

- Azt, aki most belépett.

- Ki az?

- Rigó Ferenc.

Hüm! - gondoltam magamban - új nagyság! Tessék, nem is hallottam eddig a nevét, s most már restellek utána kérdezősködni. Hátha kinevetnének. Egészen elmaradtam a kortól.

Amint bevégzé Herman, a jegyző harsányan olvassa: Horváth Mór!

Az ördögbe is, megint egy új vezéregyéniség, mégpedig a mi pártunkon! Az első, aki a csatatűzbe lép. S ezt sem ösmerem.

Amint így röstelkedem, oda sem figyelve a szónokra, megint a csengettyű szavára rezzenek fel, minthogy most már látom, az a szokás van, hogy az elnök minden szónoknak beharangoz.

Valóban megint új szónok lépett a sorompóba.

- Ki ez? - kérdem ismét a szomszédomtól.

- Kubinyi Árpád.

Azt se ösmertem. Ez már mégiscsak furcsa dolog. Engem bizonyosan megcsalt a barátom, aki azt mondta, hogy a vita első napja van. Ámbár mégis az van, mert az előadó is beszélt. Egészen belezavarodtam. De talán nem is vagyok én a magyar parlamentben, hanem eltévedtem, valahol egyebütt vagyok? Azazhogy mégis a magyar parlamentben kell lennem, mert mindenki az angol parlamentről beszél.

Ilyen találgatások között izzadtam mikor újra csenget Péchy, s kiáltja a jegyző »Margittay Gyulá«-t, mire egy kedves mosolygós arcú, egy kicsit kopasz úriember dől neki az ötéves mandátumnak.

De már ezt meg nem állhattam szó nélkül. Odamentem az elnökhöz.

- Ösmersz-e még, kegyelmes uram?

- Hogyne ismernélek. Hogy jössz te ide?

- Úgy-úgy, pirongass meg, bátyám, megérdemlem mert annyira mentem a hanyagságommal, hogy képviselő létemre már a nagy talentumokat sem ismerem, az egy Hermant kivéve, akit már azelőtt is tiszteltem.

- Miféle nagy talentumokról beszélsz te?

- Hát akik ma szónokoltak. Nagy pietással hallgatom őket.

- Velem ne humorizálj, mert megvonom a napidíjaidat - mondá Péchy, és megfenyegetett a csengettyűmozgató kezével. - Eleget bosszankodom már anélkül is, hogy mindjárt az elején ilyen sekélyes a vita. Apró emberek elrontották!

- De hát hol vannak a nagy embereink?

Péchy rám nézett a szelíd kék szemeivel, aztán egy lutheránus mosollyal vállat vont... De már ha így van, ha a nagy emberek már kipusztultak a Házból, akkor csakugyan érdemes lesz nekem is szorgalmasan bejárni.

Ma erősebben lüktetett a parlamenti ferbli, s ha aluszékony volt is imitt-amott a Ház, egyszer-másszor föl-fölvillanyozták (nem a beszédek, annyira nem ment, hanem) élesebb közbeszólások, zajosabb jelenetek.

Jobban is kezdődött a mai ülés, mint a tegnapi: legelsőnek Irányi adta a vizit. Irányi beszéde mindig sima, gyűretlen, mint a kivasalt posztó; ma is olyan volt. Az ötéves mandátum nem kell neki.

Azután Andrássy Manó gróf egyengette ki terebélyes termetét, s non chalance-szal kiáltott »besszer«-t, védvén a javaslatot, miközben kacéran csillogtatta, nem a szónoki tehetségét, hanem briliántos gyűrűit a kezén (mintha egyebe se lenne ezenkívül otthon). Miután egy kicsit megtapogatta szokott zűrzavaros modorában az ellenzék vékonyabb testrészeit, pártolja az ötéves mandátumot. Hiszen világos dolog, hogy az a jobb. Eddig minden három évben adott Rozsnyó városának egy megsütni való ökröt, ezentúl csak minden ötödik évben kell adnia egyet. Mi? Hé?...

Mert valahányszor a nemes gróf valamely orációt bevégez, rendesen megáll az odacsapott »punktum« után, s kérdőleg dünnyög : »mi? hé?«

Tóth Ernő, fiatal, szöszke szónok ment be Andrássy után meglehetős rossz blattra - a Komjáthy Béla hangját és népies allűrjeit utánozva.

Nem jött ki neki semmije. Hiába segítettek gusztálni a társai.

Hanem jó játékos a huszárhadnagyképű csornai prépost, Kuncz Adolf, aki ügyesen keverte fel a kártyákat, bár egy kicsit papi elokvenciával, sok igazat mondott a választási kampány izgatásairól, a nép megrontásáról, hogy miként szabadítják rá a választókra presszió gyanánt a nem választók csőcselékét.

Licitált erre báró Andreánszky Gábor, aki hazard firma az ilyenekben, s az egész szélsőbal haragosan mordult fel, amiért csőcseléknek nevezte egy pap az ő nyájának a cenzusból kiesett részét.

Mire megint felkelt Kuncz és visszavágott. A Ház izgatott volt e feleselés alatt. Hullámzott, zajgott, hogy ugyan ki húzza be a »zsinór«-t?

Andreánszky volt az erősebb, kivágta a legjobb ötletét :

- Krisztus urunk egy szegény ácsmester fia lévén, ma ő sem volna választó, hanem Kuncz szerint csőcselék - s dühösen dobta el ceruzáját, s guggolt le a padba.

Krisztus urunk ekképp vonatván bele az ötéves mandátum vitájába, szükségét érzé a lovagias Rácz Géza, hogy egy kicsit bosszút álljon a felfeszítőin. S keresztény szeretettől áthatva festett lándzsájával nekirontott a zsidóságnak.

Eközben belépett a főrendiház jegyzője, báró Rudnyánszky, egy szépen megkefélt atillában, s kardját megcsörrentve, illő meghajlással nyújtott át egy csomó átjátszott kártyát - akarom mondani - törvényjavaslatot, mire felhangzott az elnöki csengettyű újra, és Szalay Imre lett a »vorhand«.

Könnyű Szalay Imrének, mert ő már úgy is volt, hogy maga kérte aláírásával ezelőtt öt évvel az ötéves mandátumot (amire nézve hiába intette akkor Szentiványi Árpád: »Ne okoskodj Imre, hisz úgy aztán csak minden öt évben adhatsz túl a boraidon«), most hát már azt mondja, hogy neki is csak a három év kell, mert ő akkor »blindre« dolgozott. A mai képviselőháznak általában nincs joga, őszerinte, »elcuholni« a három évet, mert nem tartja a nemzet mandatariusának.

- Orbán Balázs! - olvasta a jegyző, de az óra már fél kettőre járt.

- »Pour les dames«! - gondolta az elnök - még egy tour s aztán bezárom a vitát, aminthogy be is rekeszté, miután előbb Orbán Balázs szokás szerint egy »girigari«-t vágott ki - természetesen az ötéves mandátum ellen.

Most aztán még két »mausz« következett, mely előre be volt jegyezve az interpellációs könyvbe, az egyik az Ugron Gáboré a nagyváradi püspökség vagyoni ügyében, a másik a Herman Ottóé a ferbliről.

Soha még nemzetiesebb húrokat ember nem mozgatott meg, mint ma Herman, s illetőleg tegnap a Csemegi tanácsa a kúrián, mely egy ítéletben kimondá: hogy a ferbli nem szerencsejáték, mert kombináción alapszik, tehát hivatalból nem üldözhető.

A klubokban ünnepeltek tegnap. Én azt hittem Csemegi fáklyászenét fog kapni és szobrot (ami különben ezek után nem lehetetlen), a Ház folyosóin mindenki erről az eseményről beszélt. A képviselők elkapkodták a trafikokból a tegnapi lapokat, s vitték haza a feleségeiknek: »Látod, lelkem, látod, a ferbli nem hazárdjáték«, mindenki szebbnek látta a világot és tisztábbnak magát. Csemegi egy tollvonással megnemesítette az erkölcsöket; bizonyosan benne van ő is az Irányi egyletében. (Íme, milyen üdvös eredmény rövid két nap alatt!)

De a gonosz Herman nem tűrhette sokáig a dzsentri örömét, s ma interpellációt intézett a szegény beteges Paulerhez, hogy adjon számot ezen döntvényről. Miközben élénk színekkel festette a ferblit, hogy mennyire alapul az a vak szerencsén, s mennyire hazárd a blindekkel és a visszavágásokkal.

A nagy ferblisták megrökönyödve könyököltek a padokban, s gyakran csóválták a fejüket tagadólag.

Némelyek Jakabffy üres helyét nézték dühösen, ahol Ivánka Zsigmondnak kellene tulajdonképp ülnie. Denique, jó volna most az öregúr a Házban. Mert most már szakvélemény kellene. De így van az, ha a kormány kitúrja a szakembereket. Ámbár akad itt elég auktoritás ezen a téren.

Nosza a jurista-ferblisták legott kotorászni kezdtek az agyvelejükben a corpus juris és az ócska dietai törvények közt, míg végre kigusztáltak egyet, s villámhíre ment a folyosón, hogy Csemeginek igaza van, mert ott a régi törvény: »De actione Fisci lusum sic dictum färbli nonsolo sorti commissum, locum que actionem Fisci descendi.«

Péchy Tamás maga is mosolyogva hallgatta a ferbli-interpellációt, de az idő előhaladott voltánál fogva, miután egyik pártnak sem sikerült még a másikat svarccá tenni, azzal az ígérettel oszlatta fel a Házat, hogy holnap délelőtt tíz órakor ismét folytatni fogják a játékot.

Az ötéves mandátumról szóló vita egyre élénkebb. Első nap az apróbb emberek beszéltek. Bocsánatot kérek Darányi Ignáctól, mert ő beillett volna mai szónoknak is. (Budai embertől elég szép volt az ő beszéde.) Tegnap az úgynevezett »fenegyerekek« napja volt, ma végre a jelentékenyebb szónokok jöttek elő az odúikból (de nem Trutia Pétert értem), holnap pedig már bizonyosan az »eláll« kiáltások kezdődnek.

És az jól is van így! Mert a kis szónokok sohasem szedik el a nagyok témáit, míg ellenben a nagyok majd mindig elszedik a kisebbekét, s azért posványosodik el harmad- vagy negyednapra a vita.

Ullmann Sándor kezdte meg a mai vitát szép beszéddel, mely azonban szinte párolgott a lojalitástól, erőteljes logikával bizonyította, hogy az ötéves mandátum előnyösebb, de midőn ahhoz az érvhez jutott, hogy az a képviselőt függetlenebbé teszi, csak az egyik faktort merte említeni - hogy a Haluska Jánosoktól teszi függetlenebbé.

Azután Helfy Ignác beszélt élénken és szellemesen, nekirontva (de nem nagyon) a miniszterelnöknek a különben elcsépelt elv-változtatásért, mely különböző variációkban a nap főtémája volt.

Maga a miniszterelnök annyira hozzászokott a vádhoz, hogy ő is felhozta a folyosón:

- Bizony változnak az idők és emberek. Magam is csodálkozom magamon, nemhogy Helfy ne csodálkoznék. Mikor annak idején a hatvanas bizottságban a közös ügyekről, illetve a delegációkról tanácskoztunk, s én erősen elleneztem, Deák azt jegyezte meg:

»Lassankint hozzászokik a nemzet.«

»No, én sohasem szokom meg - vágtam közbe tüzesen -, azt az egyet jól tudom.«

»Már én pedig azt mondom, hogy még védelmezni is fogod« - felelte Deák.

Én ezt akkor nem hittem, de most már eszembe jut, valahányszor rám veti vasvillás szemeit Csanády Sándor.

*

Ma különben Csanády megint érdekes egyéniség volt: a képviselők nem győzték tudakolni a tegnapi affér lefolyását, melyet a »Pester Lloyd«-ból olvastak, hogy Tisza a korridoron véletlenül belebotlott, s kissé meglökte, mire a jó öreg tigris megfenyegette a miniszterelnököt. Hogy ővele ne kössön ki, mert így lesz, meg amúgy lesz.

Ma aztán Csanádyt kezdték ijesztgetni, hogy a miniszterelnökkel nem jó lesz tréfálni, mert az sem ijed meg akármitől. Évek előtt arra figyelmeztették a besúgók, hogy Németh Albert utcai merényletet akar ellene elkövetni, tehát vigyázzon magára.

- Majd intézkedem - mondá.

S úgy intézkedett, hogy a szürkelovas fiákerét, melyen a Házba jár, hazaküldte.

- Ezután gyalog fogok járni a Házba egy darabig.

Hiába kérték, hogy ne tegye. Gyalog és egyedül ballagott le Budáról egészen a Sándor utcáig minden nap: hogy hadd csinálja hát meg azt a merényletet Németh Albert.

(Hanem annak esze ágában sem volt. A besúgók voltak rosszul informálva.)

A folyosón eközben híre terjedt, hogy Visi Imre beszél odabenn.

- De már azt meghallgatjuk.

Eldobták cigarettjeiket még az ellenzékiek is. A büfé egészen kiürült.

Visi érdekes ember. Egyik kiváló tagja azon fiatal csoportnak, mely a kormánypárt ifjú tagjai közt úgyszólván a »szellemi arisztokraciá«-t képviseli. Láng Lajos körül látszik gyűlni az ifjú nemzedék egy bizonyos része, melyet a barátkozáson kívül észrevehetőleg kötnek össze bizonyos magasabb törekvések is. Itt van az elmés Dániel Gábor, a mozgékony Molnár Viktor, a túlmameluk Gajári Ödön és a kedélyes Ullmann Sándor, stb.

A képviselők annyira széthúznak, hogy csak a tarokk képes egyesíteni négyet, hármat egy-egy estére.

Szellemi kapcsok nincsenek. Ez az egyetlen csoportozat látható, de az is csak olyan elmosódott alakban, mint borús égen a Göncöl szekere.

Hanem hogy el ne felejtsük, Visi beszél odabent.

Visinek szép hangja van s bizonyos frisseség a tehetségében. Sebesen beszélt és Csernátony-mondatokkal. Ami nagyon rontotta a hatást. (Mert Csernátony maga is csak ír a saját mondataival - beszédekre rövid, szaggatott konstrukciói vannak.) Hanem sok okosat mondott, s többször ragadta a Házat élénk helyeslésekre. Visinek nagy jövőt lehet jósolni a parlamenti szónoklat terén, mert azon ritka kivételek közé tartozik, akikben nincs semmi sablon. Ma mint polemikus erő mutatta be magát; s oly alakban, oly eredeti felfogással cáfolta az előző szónokot, s védte a javaslatot, hogy abból kiérzett teljesen az erős egyéniség és a mélyen leérő elmeél.

Az öreg Deák Ferencnek volt szokása, hogy ha valaki úgy szónokolt, mint ma Visi Imre, ti. nem elég nyugodtan és nekieredve a sebes hajtásnak, ha közel ült mellette az öregúr, megrántotta a kabátja szárnyát:

- Több flegma, Ponjatovszky!

Visinek is csak ez hiányzott, egyedül ez.

De bezzeg nem hiányzott Apponyi grófnak ez sem. Ma is, mint mindég, valódi műszónoknak bizonyult, ki lebilincselve tartja hallgatóit, amíg beszél.

Ma különben furcsa pozícióban volt. Nem annyira támadott, mint inkább védekezett.

Míg ellenben Tisza, aki az ülés végén mondott egy laza, de mégis pompás beszédet, inkább támadott, mint védekezett. Ez aztán a taktika! Így összekeverni a helyzeteket!

I. Aki egy minisztert tart fogva

Olay Szilárd megállt a jegyzői pulpitusok előtt.

- Kérem azt az izét.

Ki sem mondta, mit, Rakovszky kitalálta. Némán nyújtotta át neki az interpellációs könyvet.

- Mit akarsz belejegyezni?

- Majd meglátjátok.

S ezzel megfogta a kalamust negédesen. Mielőtt azonban belemártotta volna a tintába, odajött hozzá gondolom Szalay Imre.

- Teszed le azt a tollat! Ne csinálj magadnak konkurrenciát, Szilárd! Még az utolsó interpellációdra sem kaptál választ. Aki sokat markol, keveset szorít.

- Hm! - morogta Olay Szilárd.

- Míg egy dolgot nem végzel, sohase fogj másikba. Látod máris gyanakodni kezdenek rád az országban, hogy ím Széchenyi gróf annyi ideig nem felel. Azt hiszik, levettek a lábadról, hogy hallgatagon hagyod. Vigyázz, Szilárd, egy miniszter van most a kezedben. Valahogy ki ne ereszd.

Olay Szilárd ránézett Szalayra, aztán kegyetlen, fagyos mosollyal sziszegte:

- Nem fogom kiereszteni.

S letette kezéből a tollat, anélkül, hogy valamit írt volna mára az interpellációs könyvbe, s összeszorítá a markát görcsösen, mintha igazán egy miniszter volna benne.

II. Miért lett Lukács Béla szép ember?

Nagyszabású beszédek alatt rendesen ott üldögélek a folyosón, mert énnekem nem kell az okos beszéd (azt jobb olvasni), nekem a bolondos beszédek kellenek.

Néha egészen magam vagyok, mélázgatok, elgondolkozom e rettenetes »hiúságvásár« egyes epizódjai fölött. Olykor kijön valaki, s kritikát mond a terembeli szónokról. Máskor egy-egy ötletet hoznak jó embereim, ami jó lesz a karcolatokba. Többnyire valami elméskedő közbekiáltás ez. Éppen olyan, mint mikor a Vezúv mellett az olaszok lehajolnak a földre, fölvesznek egy lávadarabot, és megkínálják vele az utast.

Ma is ott üldögéltem a balszögletben, s közel hozzám morfondírozott Margittay Gyula, midőn odatipeg szürke köpenyegében Kemény, s barátságosan ráüt a Margittay vállára.

- Gyere csak be, Béla, egy kicsit a szobába. Fontos megbeszélnivalónk van.

S viszi Margittayt a miniszteri szoba felé.

Margittay szeme előtt elhomályosult a világ. Hallotta a szférák zenéjét a magasban, de nem hallotta egészen jól a Kemény szavait. A nagy mindenségből csak azt érezte, hogy a miniszter vállát fogva cipeli bizalmasan.

Köröskörül ültek a kollegái. Egy búcsútekintetet vetett rájok, mintha mondaná:

- Már engem visznek vasúti igazgatónak.

De a padoktól a miniszteri szobáig vezető úton megrökönyödve veszi észre a szeles miniszter, hogy a kezében levő képviselő útközben átváltozott.

- Bocsánat - hadarja -, azt hittem Lukács Béla.

S ezzel eleresztvén Margittayt, tova ballag a hosszú folyosón Lukács Bélát keresni.

Ez reggel történt az ülés elején.

Az ülés vége felé újra ott ült Margittay Gyula a nádkarszékben, s látta, amint Lukács Béla arra megy, Keményt keresve.

- Csinos ember - mondá Margittay Gyula -, ritka rokonszenves külső!

- Kicsoda? - kérdék.

- Ez a Lukács Béla. Régen nem láttam olyan szép embert!

A többiek ráhagyták minden gyanú nélkül, de én, aki tanúja voltam a délelőtti összetévesztésnek, kivettem a plajbászomat, és beírtam, hogy el ne felejtsem, a jegyzékkönyvembe: miért lett Lukács Béla szép ember?

III. A mai szónokok

Péntek is volt, meg pappal is kezdődött a mai ülés. Ebből mindjárt jósolni lehetett volna, hogy szerencsétlen nap lesz. (De már azt nem, hogy Szilágyira lesz szerencsétlen.)

Komlóssy a honti választások visszaéléseit vázolta, s választási képeket hozott a miniszterelnök jubiláris albuma számára.

Egy vidéki lapnak, a »Honti Ellenzék«-nek ötlött eszébe az az originális gondolat, hogy vezércikkek helyett elég ügyesen rajzolt képekben adja a szolgabírót, aki revolverrel kényszeríti a választókat, hogy a kormánypártra szavazzanak. Egy másik izgató képen a bilincsre vert választókat kísérik a csendőrök.

(Egészen elmegy az ember kedve, ha ezeket a képeket megismeri, a hároméves választásoktól.)

Komlóssyt Gajári Ödön váltotta fel, kiből a mai beszéde után, hárompróbás szónok lett.

Igazi tanítványa a »generális«-nak, aki rendszerint azon kezdi, hogy mit mondott »az előttem szóló«. Általában ez most divat kezd lenni. A szónok megcsinálja vagy átgondolja a beszédjét otthon, s bent a Házban egy rögtönzött toldalékkal hozzákapcsolja az »imént szóló« beszédjéhez - mint ahogy a vasúti vagonokat szokás, egyiket a másikhoz. (Gőzkorszakot élünk, hiába.) De nem azért mondom, mintha Gajárit akarnám megcsipkedni, aki kétségkívül kiváló tehetség, s máris előkelő helyet vívott magának rövid egy év alatt a parlamentben.

Szilágyi Dezső is így tett. Ő is az előtte szólóhoz kapcsolta a maga vagonját, mely ezúttal ugyancsak hosszú utat tett meg. Két óráig beszélt a jeles szónok, de nem oly figyelem mellett, mint egyébkor.

Nemcsak a szélsőbalról, hanem a mérsékelt ellenzékiek közül is sokan osztentatíve mentek ki a folyosóra, ami nyilván mutatta, hogy ezt valami kanapé-processzus előzhette meg.

Helyeslések, »Úgy van«-ok ritkán potyogtak közbe vagy a slágvortok után, ami meghökkentette a tetszés viharos kitöréseihez szokott ellenzéki vezért.

A meggyérült tábor hideg, fagyos volt.

A mamelukok csakhamar észrevették a túlsó oldalon a belső forradalom szimptomáit, s ma nem voltak oly ingerültek, mint egyébkor Szilágyi szatirikus ostorpattogtatásain.

Maga Tisza is látta ezt, s úgy tett, mint Pitt. Azazhogy megfordítva.

Mert Pitt azzal zúzta tönkre nagy ellenfelét, hogy letette a ceruzáját a beszédje alatt fumigálva: »Itt semmi jegyeznivalót nem találok«.

S egész Anglia vele tartott.

Tisza, ki eleinte mord, közömbös arccal hallgatta Szilágyit, látván, hogy otthon bajban van a vezér, ő maga kezdte megbecsülni jobban, s fölvevén ceruzáját, úgyszólván tiszteletteljes figyelemmel jegyezett.

(Hanem iszen elég baj volt ez annak a deputációnak odakünn, mely frakkosan, vadgalambszínű kesztyűben, két óra hosszat ácsorgott, várván a miniszterelnököt.)

Bántó csönd közt végzé beszédét Szilágyi Dezső egy óra táján, mire az elnök öt percre felfüggeszté az ülést - míg a csend elmúlik.