Mi az, amit a magyar ember a németnél is jobban gyűlöl?
Megfeleltem rá a címben - az a betű.
Már régen fúrja a begyemet ez a panasz, de nem szeretek előhozakodni a házi bajainkkal, hogy a könyveinket az ördög sem veszi meg.
Most sem tenném magamért, mert én még csak megvagyok valahogy az irkafirkáimmal, ámbár énvelem is megtörtént, hogy egy nagyon jó vidéki barátom, aki roppant gazdag és egy csöppet sem fösvény ember, a minap vidám beszélgetés közt előhozza:
- Apropos! Én még sohasem olvastam tőled semmit.
- Hát arról én nem tehetek, ha nem szoktál olvasni.
- Dehogynem szoktam. Megveszek én barátom minden könyvet, ami a magyar könyvpiacon megjelenik.
- Mi? Hát csak az enyéimet nem veszed meg?
- Azt tán csak nem kívánod tőlem - mondá látható fölháborodással -, hogy a legjobb barátom könyveiért pénzt adjak?
Ebből aztán világosan láttam, hogy itt nem a fösvénység, nem az irodalomszeretet hiánya beszél, hanem csak a fölfogás ellentétessége.
Én tudniillik úgy fogom föl a dolgot, mikor a könyvemet kiadom:
- Majd csak megveszik a barátaim.
Ő pedig úgy fogja föl a dolgot irányomban:
- Hiszen ami nekem terem, azt szívesen megosztanám vele. Ha hozzám jönne tejbe-vajba füröszteném. A dohánytermésem egy részét úgyis neki küldözgetem, hát csak ő is elküldhetné azt a rongyos könyvét.
Meglehet, neki van igaza.
De a dolog mégis fenyegetőleg kezd alakulni, egy idő óta hála istennek annyira szaporodnak a barátaim (mert könnyebb ebben az országban barátot szerezni, mint olvasót), hogy már maholnap én sem adhatok ki könyveket. Az olvasóim mind barátaimmá lesznek apródonkint.
Hanem hát az nem nagy baj, ha én nem adok ki könyveket; én úgyis nagyon hajlandó vagyok elhallgatni, ami mondanivalóm van; a baj abban van, hogy általában nem adhat ki könyveket senki. A publikum nem vesz semmit, s a magyar irodalom kezd hasonlítani az olyan aggastyánhoz (pedig még csak pelyhedző bajuszú ifjonc lenne), aki alig bír máris lélegzetet venni.
Bocsássa hát meg az én kedves Pali barátom, ha most a közügy érdekében a szégyenpadra állítom, elmondván a históriáját. Hátha okulnak rajta a többiek.
*
Akiről fentebb szóltam, nehogy eltévessze az olvasó, az a Gyuri barátom volt; Pali barátom más, ő nem vidéki dzsentri, hanem országos képviselő s amellett szintén gazdag ember, aki nagy lábon él, sokat költ. Gyuri barátom még valóságos Maecenas a Pali barátomhoz képest, amint ez majd az esetéből kiviláglik.
Az eset különben már ismerős, mert a Ház folyosóin elbeszéltem annak idejében, s nagyobb nyilvánosságra csak azért eresztem, mert azt hiszem, hazafias kötelességet teljesítek, ha nem hagyom a véka alatt.
És most - hogy a spanyol románcok metódusában szóljak - »jól figyeljetek szavamra«:
A Pali barátom esete
A Ház kimaradt képviselői közül Éles és Kármán soha nem bírt elszokni végképpen a parlamenti levegőtől. Be-bejönnek néha, teleszívják a tüdejüket és mellékesen lesik a halottakat. De a legragaszkodóbb Hantaller Lajos, aki majd minden nap ott ül a folyosón, de ő nem a halottakat lesi (mivelhogy szélsőbaloldali ember nemigen szokott meghalni), hanem lesi a párbajokat. Neki az a szenvedélye.
Csakhogy a párbajok nagyon meggyérültek. Elszegényedtek az emberek. S a szegény ember jobban vigyáz a vérére.
Hentaller unalmában addig okoskodott, miképpen lehetne párbajokat előidézni, hogy végre is kitalálta a módját.
Az emberek nem akarnak egymással összeveszni, hát hadd vesszenek össze ővele, s fogta magát a tél derekán, megírt egy könyvet a képviselőkről. Erős, borsos könyv ez - tele sós igazsággal és kesernyés pesszimizmussal.
Ebben a könyvben volt megkarikírozva az én Pali barátom.
No, gondoltam magamban, mikor elolvastam, ezért dühös lesz Pál úr, bárcsak észre se venné.
Mert sok mindenféle bűnt, hibát és ferdeséget hozott fel a szerző egyikre vagy másikra, de a legrosszabbat az én Pali barátomról írta.
Ugyanis göndör hajára célozgatva, átlátszó szójátékokban azzal gyanúsítja, hogy zsidó eredetű.
Hm! Ez súlyos dolog! Ez a mandátumába kerülhet.
Teringettét! Ki hitte volna ezt! Pedig milyen jó nemesi neve van. (Bocsánat, nem árulom el a nevét.) És végre nem is hiszem a dolgot... nem, nem! Egész lénye a dzsentriosztályra vall és mégis... azok az átkozott göndör fürtök!
Úgy körülbelül harmadnapra találkoztam Palival a vacsoránál. Nagyon kedvetlen volt egész este. Egyszer bizalmasan előhozta:
- Igaz, olvastad már a Hentaller könyvét?
- Olvastam.
- Ugyan, mondd meg kérlek, mi van benne rólam.
Valamit már hallottam célozgatni úgy félfüllel.
- Tőlem hiába kérdezed - feleltem kelletlenül -, nem szeretek senkinek kellemetlen dolgokat mondani. Egy kicsit le vagy rántva, de ne vedd nagyon a szívedre.
Rettentően elkomolyodott, majd érzékeny hangon mondá:
- Istenem, istenem, sohasem vétettem senkinek.
Félretolta a borát, nem ivott, egy tízforintost odadobott a cigánynak és végképp elbúsulta magát, nagy göndör fejét a könyökére támasztva. Majd felém hajolt s lázasan suttogta:
- Hát nem mondod meg?
- Nem.
- Pedig azt hittem, a legjobb barátom vagy - szólt szemrehányón.
- Éppen azért nem mondom meg, nem keserítlek.
- Meg kell tudnom - dörmögte -, meg kell tudnom.
Másnap a Ház folyosóin találkoztunk, félrehítt, leültetett egy sarokba.
- Barátom, egész éjjel nem aludtam... úgy bánt az a dolog. Most is izgatott vagyok. Vedd le már rólam kérlek, ha szeretsz, a bizonytalanság gyötrelmét, mondd meg mi van abban a könyvben.
Szelíden szólt, rábeszélőn ölelte át a nyakamat, de nekem nem volt elég lelkierőm, hogy megmondjam. Fölkeltem és otthagytam.
Másnap megint találkoztunk a folyosón. Sápadt volt és kék patkók látszottak a szemei alatt.
- Mi bajod Pali?
- Az a dolog bánt - suttogta.
- Hát már olvastad?
- Nem, hisz éppen az bánt. Ki nem megy az eszemből, az étel sem esik jól.
- Bolond vagy, hisz nincs benne semmi becsületsértő.
- Mondd meg már kérlek - esengett behízelgő hangon -, mert tönkremegyek. Tudod milyen érzékeny, ideges vagyok.
- Tőlem meg nem tudod - feleltem határozottan -, engem hiába üldözöl...
- Hát akkor hogy tudhatom meg?
- Vedd meg a könyvet!
Rám bámult a szelíd szürke szemeivel, mint az ébredező.
- Az Isten úgy segéljen. Látod, ez nem jutott volna eszembe. És hol lehet azt megkapni?
- Minden könyvkereskedésben.
- Komolyan mondod? És hogy árulják?
- Egy forint.
Megszorongatta a kezeimet és megkönnyebbülve mondá:
- Gyújtsunk rá.
Két bockot vett ki a tárcájából, az egyikkel engem kínálva meg.
- Éppen két ilyen bockba kerül a könyv - jegyzém meg mosolyogva, s elváltam tőle abban a hitben, hogy most már végre megszabadultam a kellemetlen kérdezősködéseitől.
Vagy két napig nem volt ülés a Házban, nem láttuk egymást, csak valamikor harmadnapra találkoztunk ismét a folyosón.
Pali az elnöki szoba tájékán üldögélt, és nagyokat sóhajtozott, amint meglátott.
- Nos, olvastad-e már? - kérdém vidáman.
- Nem - felelte tompán.
- Hogyan, nem vetted meg a könyvet?
- Nem - hörgé a képéből kikelve és megfogott a galléromnál fogva. - Ne kínozz pajtás, ha csak egy máknyit szeretsz, mondd meg már, mit írt rólam?...
S hangján a bizonytalanság lázas nyugtalansága rezgett. Le voltam győzve.
- No Pali, most már, hogy a könyvet meg nem vetted, meg merem mondani, mit írt Hentaller.
- Mit? - lihegte.
- Azt, hogy zsidó vagy.
- Én? - bődült fel fájdalmasan.
- No, no, csillapodj, most már nem baj, amit írt, mert napnál fényesebben bizonyítottad be ős szittya voltodat.
Ebbe aztán bele is nyugodott nagy lassan az én barátom, - hanem minekünk íróknak kötelességünk soha bele nem nyugodni ama rettenetes közönybe és indolenciába, melybe a közönség esett az irodalom iránt.
Ilyenkor nyáron sajnálom én a nagyvárosok kis gyermekeit.
Hugo Viktor feljegyezte az ő kis unokáiról, hogy egyszer meg akarták büntetni a szobában röpködő madarat, kinyitották az ablakot, kituszkolták azon át és bezárták a nagy természetbe.
- Ki nem eresztjük, ki nem eresztjük onnan - kiálták tapsolva a kedves párizsi gyermekek.
No, már ilyen naivitás nem esik meg a szentbogárdi vagy a bágymihályfalvi gyerekeken (persze annál több esik másforma), ők, tudom a szobát tartják tömlöcnek, nem a természetet.
A városi gyerek mit lát meg a tavaszból? Egy kis orgonaágat, amit a szakácsné a piacról hoz egy napon s beteszik otthon a pohárba. Nemsokára feltűnnek az utca szögleteken a kofák asztalkáin, e bűvös kincs-kiállításon, a fára kötözött ingerlő piros cseresznyeszemek. Ez a természet első ajándéka. Hah, micsoda izgalmat keltő esemény ez a gyermek világban! Hát még a többi! Jön az eper, mindig édesebb, illatosabb. Ezt az erdő küldi. Jön a körte, alma, szilva. Ezt a kertekből hozzák. Előgurul a nagy gyümölcs-óriás, a dinnye. Ezzel a rét áll elő. Végre a hegy is megszólal. Az adja a hamvas, édes szőlőgerezdet. Ennél aztán különbet nem tud adni egyik sem, hát inkább abbahagyják a nemes versenyt tavaszig.
Eljutnak hát a természet néni ajándékai, csecsebecséi a városi gyerekhez is, de az ajándékozó nénikét, szép ragyogó arcán legszebb mosolyával csak a falusi gyerek látja közelről és egészen. S az neki adja hozományainak a legjavát, a legédesebbjét.
Sokat ki is felejt a városi gyerekeknél. Hát esznek azok valaha például »magvas«-t? Azt se tudják, mi fán terem. Ki is gondolná azt, hogy annak a sóskának, melyből a mama a mártást főzi, magba váló szára nő, s az olyan jó borízű csemege, hogy csupa öröm szopogatni.
Aztán az a jó tulajdonsága van, hogy le szabad szakítani akárkinek. Még a pattogatott kukorica is árucikk, még az is előkelőbb a magvasnál, de éppen azért ér a magvas legtöbbet, mert egészen a gyermekeké. Az öreg emberek, akik mindenből pénzt akarnak csinálni, kénytelenek azt nekik hagyni. Persze a világ valamennyi gyerekéé a magvas, de csak azok szakíthatják le, akik a buja fű között ráakadnak.
Milyen mulatság ez, ott kellene látni a mezőn. Ámbár hiszen a Mannheimer Ágost képe eléggé mutatja. Csak tessék belemélyedni egy kicsit. A két boldog gyermekarcból ki lehet olvasni mindazt, amit én nem tudok ide leírni.
Mert nemcsak a magvas teszi ki a kirándulás gyönyörűségét. Azt mennek keresni az igaz, de mi mindent találnak útközben azonfelül!
Béka kuruttyol a kenderáztatóban, röggel hajítja meg Gyuri, narancssárga lepkét kerget azalatt Pannika.
»Hohó! Hohó« - kiált csakhamar az öccs. - »Ide, ide, Pannus!«
Szederindát talált őkelme egy garád szélén, fekete bogyóit hirtelen leszedi s a kis nénikének is juttat belőle. De még az »édesnek« is visznek haza kóstolóba.
Nosza, új öröm kél a régi nyomában. Madárfészekre bukkannak fűzfabokor mellett. Márványos apró tojások tarkállanak benne. Lihegve állnak meg a lelet előtt, kerekre tágult szemekkel, szóhoz nem bírva jutni a meglepetéstől.
Van változatosság minden lépten-nyomon. Zöld páncélú szöcskék ugrálnak fel előttük, zizeg, hullámzik, nyüzsg az egész végtelen fűtenger, mely csak ott ér véget, ahol az égbolt lehajlik. Ugyan van-e még valami azon túl? Azt volna ám jó tudni, Pannus.
(No, mi már tudjuk, hogy az a jó, mikor még csak akkora darabot tud valaki a világból, melyet az ég kékes-fehér harangja nyitva hagy egyszerre.)
Tarka-barka virágok útközben reájok nevetnek. Piros kökörcsinek, sárga gólyabegyszínek megállítják őket, Jézus Mária, ehol ni egy szamóca! Nosza felkutatják az egész környéket, de csak az az egy volt. Arany gombú marmancs fehér fogsorait rendre kiszaggatja a kis Pannika, s ahogy a felnőtt nővérétől hallotta, egy-egy kitépett fogacskához hozzá morogja ártatlanul selypítve: »szelet - nem szelet!«
... Pedig bizony még sokszor levetkőzik, sokszor felöltözik addig a természet, míg őneki erről igazat fognak vallani a marmancsvirágok...
A levegőben madarak röpködnek. Héja ott kóvályog, a bibic sikongat. Népes az egész természet fent és alant. Bogarak, szúnyogok döngnek, szállnak keresztül-kasul a ringadozó békanyálak fölött.
Minden él, minden mozog. A gyerekek kergetőznek, futnak, de nem sebesebben, mint az idő. Ám annak a lába bírja, de a gyerekeké nincs vasból s a magvas is elveszti vonzerejét, ha már jóllaktak belőle, sőt alkalmasint a foguk is elvásott.
Leheverednek tehát pihenni a puha fűbe. Úgyis már itt kezdődik az erdő. Az erdőbe pedig nem tanácsos menni, mert azt mondja a nagyapa, hogy ott el is tévedhetnek az ilyen kis gyerekek. De ha nem tévednének is el, ott már zsivány is van, aki agyonütné őket, és farkas is van, aki megenné őket.
Azért hát az erdőnél fáradtan ledőlnek megpihenni, lehasalnak a kövér fűbe, Gyuri láncot csinál a lyukas puszpáng-szárakból, Panni pedig virágokat kötözget.
Hangulatos idill. Kár, hogy már a nap nagyon aláhajlik, a fák nagy árnyékot vetnek. A közeli nádas népessége kezdi túlharsogni a rét csendes lakóit, hazatérő gulyák kolompja megcsendül, kaszás ember vállára emeli villogó szerszámát és hazaindul.
Nekik is föl kell cihelődniök, mert az istenke éjjelre bezárja a gyönyörű kertjét az ilyen apró gyerekek elől.
Csak a szegény szöcskék és szúnyogok maradnak itt, akiknek nincsen mamájuk, hogy ágyat bontson nekik és lefektesse.
Egész hajnal óta erősen havazott. A nemzetiszín zászló a palota tetején egészen összezsugorodott a lucsoktól s úgy nézett ki nyelestől a szent jelvény, mint egy guzsaly, amelyről a kender már nagyon elfogyott.
A képviselői kabátok alatt a ruhatárban apró tócsák képződtek. (De nem sok tócsa volt, mert kevesen jelentek meg az ülésen.)
A legnagyobb tócsa azonban maga az expozé volt, amelyből sűrűn ugráltak ki a békák.
De nehogy allegóriákba tévedjek - jobb, ha sokkal egyszerűbben kezdem az első karcolatomat ebben az esztendőben.
Egyszerűbben pedig nem kezdhetem, mint hogy tíz órakor az elnök föllépett az ő emelvényére és morgott valamit. S ezzel az ülés meg volt nyitva.
De már az ülés előtt nagy készülődések voltak észrevehetők künn a folyosón. Szapáry Gyula gróf roppant papírcsomagokkal érkezett, Hegedüs Sándor Prileszky Tádéval súgott-búgott. Távolabb a függetlenségi párt két financierje, Helfy és Enyedi váltottak titkos szavakat.
S annyira ment vakmerőségük, hogy meg is szólították a pénzügyminisztert gúnyolódva:
- Nézd, kegyelmes uram, ezt a két emberedet karonfogva. Prileszkyt és Hegedüst. Milyen kicsiny az egyik s milyen ménkő nagy a másik!
- Az ám!
- Ők példázzák legjobban a deficitet.
- Hogyhogy?
- A költségvetésben olyan kicsinynek mutatod ki a deficitet, mint Hegedüs. A zárszámadásban aztán olyan naggyá válik, mint Prileszky.
A pénzügyminiszter mosolygott.
De a csengettyű csakhamar beszólította. Prológnak Hegedüs Sándor előadó beszélt.
S hogy a mai előadás egyhangú ne legyen, éppen úgy, mint a hangversenyeken szokás, bizonyos változatosságra törekedtek.
Hegedüs a takarékosságról tartott egy elmélkedést.
Mikor aztán elő volt készítve a talaj, akkor hozakodott elő Szapáry az expozéval, mely fényes illusztrációja annak, hova jut az ország, ha nem takarékos.
A padokban gyéren ültek képviselők, kivált a jobboldalon. Az ellenzék nyugodtan hallgatta a pénzügyminiszter gondosan összeállított s nagy ügyességgel csoportosított beszédét. Nem zajongtak, nem háborogtak.
Pedig ugyancsak megrezzentette őket - egy percre.
Azok akik az új kölcsön ellen akarnak fölszólalni (s már készen van a beszédjük) hüledezve hallották, hogy államjószágokat szándékozik eladni.
Hanem a pénzügyminiszter nem trémáztatta őket sokáig. Kijelenté csakhamar, hogy egy nagy kölcsönt is szándékozik fölvenni.
...Ilyen változatos pénzügyi program mellett csakugyan gyönyörűség - ellenzékinek lenni.
*
Ha poétai szemmel nézném a dolgokat s leánynak személyesíteném a bemutatott költségvetést (amihez a poétának joga van), meg kellene adnom Szapárynak, hogy igen ügyesen használta a szépítőszereket is.
Amint ott állt, ólomszín haját gyakran megrázva, toalett-asztalkája előtt, sűrűn nyúlt a piros festékhez, furfangosan pótolta hiányait szemfényvesztő adatok vattájával, a májfoltokat behintette egy kis puderrel, a hajba egy-két szóvirágot tűzött, a szoknyára nehány zöld máslit - s odalökte a Ház asztalára.
- Íme, ilyen a leányzó!
Biz az megvallom, még tetszetős is volt egy kicsit a szemnek.
De majd holnap válik el, milyen, holnap, mikor az ellenzéki szónokok odarohannak, megtapogatják, körülcsipkedik és kifűzik.
Ez az a nap, amikor mindenről lehet beszélni. Amerika fölfedezéséről, a Mtesa király háromszáz feleségéről, az avarokról, a milánói dómról - sőt még a költségvetésről is.
Az első szónok Helfy volt.
És ez természetes is.
Hiszen minden évben ő az első szónok a költségvetési vitánál.
Minden évben elmond egy okos, kritikailag boncoló beszédet.
És minden beszédében van egy szójáték és egy adoma.
A szójáték most is megvolt (La bourse et la vie), de az, adoma ezúttal elmaradt.
(Nem csoda, hisz annyira kifosztogatott bennünket a kormány, hogy már adomáink sincsenek.)
A habarékpárt Horánszkyt küldé elsőnek a tűzbe, ki hosszasan, élesen támadta a költségvetést, hömpölygette, szétszedté, kárhoztatta és azután elfogadta.
A Házban csak kevesen voltak. A folyosó pedig egészen néptelen volt. Vizsolyi kétségbeesve kukkantott be néha az ajtókon: az üres jobboldali padokra.
A hó finom pelyhekben egyre hullongott. Gonosz egy állapot. A hófúvások megakasztják a közlekedést. A mamelukok otthon rekedtek, nem jöhetnek.
Hátha mégis fordulhat a kocka! S a kormánypártiaknak kell beszédekkel kihúzniok az időt. De ez mély titok. Mert ha megtudják, még azok is elszaladnak, akik itt vannak.
Végre délután egy óra felé megszűnt beszélni Horánszky, és legott megszűnt esni a hó is.
Ha szabad egy »diner«-hez hasonlítani a mai ülést (s miért ne volna szabad, ha Tisza megengedi?), akkor a Helfy és Horánszky beszéde voltak a tartalmas hús-eledelek.
Utánok jött a tészta (töpörtős csusza), a Lipthay Pál orációja.
De a töpörtő avas volt.
Végtelen unalom terjengett el a t. Házon. Csupán egyetlen ember jegyezett szorgalmasan e beszéd alatt, - Hazafi Veray János a karzaton.
Következett a Győrffy Géza humoros beszéde: a konfekt. Végre Csanády Sándor állott föl:
Ez volt a törköly-pálinka.
Vadnay Andorban megvolt az a kegyetlenség, hogy még beszélni akart volna.
De Péchy Tamás jószívű ember. A Ház órája éppen elérte a kettőt. Hazaeresztette a hallgatóságot ebédelni.
I. Az új intendáns
[jan. 15. ]
Mikor a folyosóra értem, már akkor ki volt fáradva a Ház a hallgatásban.
- Ki beszél ott bent?
- Vadnay Andor.
- Miről?
- A lúdzsír adómentességéről.
Ebből aztán világosan látni lehetett, milyen nívón áll a vita.
A képviselők csoportosan ültek künn a Gaál Jenő beszéde alatt is s az új intendánsról szállongó híreket fogdosták.
A leglehetetlenebb kombináció vált a legvalószínűbbé: hogy gróf Keglevich István neveztetnék ki az Operához kormánybiztosnak.
Mindenki örült ennek a hírnek.
Mert ha olyan embert neveznek ki intendánsnak, akit szeretnek, mindenki sopánkodik, sajnálkoznak, hogy »szegény ember, lám hova jutott«, de Keglevich grófot senki sem szereti (Tisza is, ha kinevezi, csak azért nevezi ki, hogy itt ne legyen), minélfogva egy csöpp részvét sem nyilvánult a szerencsétlen gróf iránt, kit ezzel a sajtó martalékául dobnak oda.
Csak Grünwald Béla mormogott valami olyasfélét, hogy ő is megunta már az önállóságot s mihelyt valami olyan állás talál megürülni, amihez nem ért, például az állami gépgyárak igazgatói helye, mindjárt szól Tiszának, hogy nevezze ki.
Keglevich István maga is ott sétált fel s alá kevély mosolygással.
- Majd a Bánk bánok és Melindák közt merjen ilyen kevély lenni.
- Ha elfogadja az intendánsságot, le kell mondania a mandátumról - jegyzé meg Éles Henrik.
- Igen, de újra megválasztják - mondá Pulszky Károly.
- Meglehet, hogy meg se választják - biztatta magát Éles.
- Az malőr lenne, kivált ha mint intendáns még azalatt megbuknék.
Míg a Keglevich István sorsát vonzó triccs-traccsban így megszőtték, azalatt ott bent Prileszky Tádé kezdett beszélni.
II. Prileszky Tádé mint szónok
Kezét a nadrágja zsebeibe mélyesztette, a fél vállát felvonta kissé, s aztán egy lesújtó tekintetet vetett az ellenzékre, mintha mondaná:
- Hát üsse a kő, én is beszélek nektek.
Az öregúr eredeti alak, a kedély melege csillámlik gondolatmenetén, s van benne bizonyos humorral vegyes originalitás.
Olyan nonchalance-szal diskurál, mintha az arató tótoknak magyarázná a pénzügyi nézeteit, melyeknek fundamentuma:
»Fizessük adósságainkat, hogy újakat csinálhassunk. Amint nem csinálhatunk újakat, ne fizessük a régieket sem.«
E rövid alapokoskodás boldoggá teszi Prileszkyt és megelégedetté. Vígan nézi az idők folyását és a miniszteri költségvetéseket, mert az ő programja készen van - minden eshetőségre.
A nevető bölcs benyomását tette mai pénzügyi csevegése. Humorizált, méltányolt és elítélt mindent és mindenkit, még magamagát is. Mintha három lutheránus szorult volna bele.
Beszédje körülbelül így folydogált.
- Megvallom, tisztelt Ház, Gaál Jenő okos ember. Sokat tanultam tőle. A számok eltorzításában fölülmúl engem. Horánszky Nándor is jó úton jár, igen sok helyes dolgot mondott, de azért én mégis a Helfy nézeteihez csatlakozom, mert Helfynek tökéletes igaza van. Hanem, mert nekem magamnak is igazam van, s minthogy én egészen mást mondok, mint amit ők mondottak, következésképpen nekik nem lehet igazuk. Fájdalom, tisztelt Ház, hogy így van, de így van. Hanem már most jöjjünk tisztába az iránt, mi az a deficit.
Nagy szemöldjei fölszaladgáltak a homloka közepére, kékes szemei pajkosan hunyorgattak, fejét negédesen hátravetette, mint ahogy illik egy tizenhat éves zárszámadási elnöknek, majd kacagtató komolyság ült ki ráncos homlokára s elkezdett dorgáló tanácsokat osztogatni Szapárynak.
A miniszterelnök hátradőlt székében és élvezettel nevetett.
S ennek a nevetésnek volt a legnagyobb hatása.
Mert ha a miniszterelnöknek ilyen jó kedve van, akkor mégsem állhat nagyon rosszul az állam háztartása.
III. Aki nem akar üres padoknak beszélni
Boda Vilmos így kezdte beszédét: engedje meg tisztelt Ház, hogy »egyszerű államférfiúi éleslátásommal« némely észrevételeket tegyek - de már folytatni ilyen jól nem bírta, alig várták hát, hogy abbahagyja.
Abba is hagyta csakhamar, hanem az éles látása e tekintetben nagyon is egyszerű volt, mert a gyors abban hagyással nagy keserűséget okozott szomszédjának, Margittay Gyulának.
Nem azért, mintha az élvezetet talált volna a Boda beszédében, de mert ő volt a következő szónok.
A »következő szónokság« pedig a legrosszabb állapot a világon. A következő szónok tűkön ült az előtte való szónok beszéde alatt. A félelem, mint valami hideg béka mászkál a hátgerincén. Lába megzsibbad, homloka ég. A szíve táján valami sajátszerű bizsegés támad, a füle zúg, csodálatos távoli hangok hallatszanak, homályosodó szeme előtt megkápráznak a tárgyak. A magasból egy kéz látszik leereszkedni, amelyik integet neki a mutatóujjal, hogy »ember vigyázz«. Hallucinációk és víziók gyötrik irtózatos különféleségben, gyorsaságban, egymásután. Valami gonosz dzsin megragadja hátulról a fejét és addig rázza, csobogtatja, míg az egész benne levő beszédet összezavarja. Érzi, hogy egy szót sem tud már belőle s eközben a jegyző olvassa síri hangon:
- Margittay Gyula!
Margittay Gyula felvágódik mint egy gép, piros, mosolygó képe halotthalványságot ölt.
Mondhatná »non sum paratus«, de minden tragikum onnan kezdődik, hogy az ember nem azt teszi, amit kellene.
Margittay Gyula tehát ránéz az órára (fél kettőre van) és azt mondja:
- Minthogy az idő már előhaladott, hát talán kérném holnapra hagyni a beszédemet.
- A Ház tagjai hallani kívánják a képviselő urat.
Az nem lehet! gondolja magában Margittay, s szelíden néz körül a teremben.
- Halljuk - hangzik minden oldalról. Valóban nem tréfa, hallani kívánják a beszédet.
- De kérem, nagyon hosszú lesz - hebegi Margittay zavartan.
- Mindegy! - kiáltják.
- Késő lesz mire bevégzem - szól esdeklő hangon.
- Van még idő rá - mond az elnök.
- Egy óráig fog tartani - fenyegetőzik kétségbeesetten Margittay.
- Annál jobb - vág közbe Andreánszky Gábor a helyzet humorát fölfogva.
- Másfél óráig fog tartani - licitált Margittay. - Kérem a Ház határozatát.
Az elnök most szavazásra teszi föl a kérdést: Ma akarják-e hallani Margittayt?
- Ma, ma! - kiáltják.
Margittay szeme megüvegesedik, hajszálai fölállnak, zsebébe nyúl, idegesen kiveszi a beszédet... Zavartan az órára tekint.
- Kérem, most már igazán három negyed van kettőre... (s visszacsúsztatja a beszédét).
Nagy hahota támad.
- Én beszédemet mindenesetre elhalasztom - rebegi tompa hangon. - Nem, nem - vergődik kínosan - nem beszélek az üres padok előtt... (Nagy derültség.) Hiszen elmennek! Hiszen mindenki elmegy!
- Isten ugyse nem megyünk el - kiált fel egy képviselő az ajtóból visszafordulva.
- Hát akkor én megyek el - hörgi a szónok és megiramodék az ajtó felé...
...Így lett kurtább egy beszéddel a mai ülés.
Prileszky gúnyosan mondá kimenőben az ellenzék felé fordulva:
- Na mi ez? Hát ti akartok minket »agyonbeszélni?«
I. A mesebeli pogácsa
[jan. 17.]
Azokra nézve, akik az én karcolataimból olvassák az ország dolgát (pedig csak azok értesülnek róla komolyan), a tegnapi nap elveszett. Mert én is úgy tettem, mint Margittay Gyula: »non sum paratus« és deleáltam az egész ülést. Hiszen egypár szónok ide-oda... Azzal nem lesz a deficit se több, se kevesebb.
Hanem Enyedi Lukácsért mégis kár volna. Őt kiásom a papírkosaramból.
Ő sütötte ki a legbámulatosabb dolgot a költségvetésben.
Mikor a kormány átvette az államjószágokat 1868-ban, 45 millió volt az egész érték.
Azóta eladtak belőle 56 millió árát. (Már ez is nagy csoda.)
De annál már csakugyan éljent kell kurjantani minden hazafias toroknak, hogy még mindig 59 millió az államjószágok értéke. Tehát minél többet adunk el, annál több a jószágunk.
Igazi boszorkányság! Ismétlődik a mesebeli pogácsa története... mikor megettek egyet belőle, kettő támadt helyette.
Így aztán csakugyan okosan teszi a pénzügyminiszter, ha szaporítja őket az eladásokkal.
Pedig ezen fölfedezés előtt kissé visszatetszőnek látszott nekem, hogy az expozéjában, nem azt említi, mit szándékozik eladni, hanem mit nem szándékozik eladni.
Ti. a vasutakat veszi ki.
Mintha mondaná: de egyéb aztán minden eladó. Ki ad többet érte?
II. A tanácsteremben
Ma a miniszterelnök nem volt a Házban. Átment a méltóságos főrendekhez, ahol az ötéves mandatumon babráltak. A mamelukok magukra maradának. Szapáry kényelmetlen gondolatokkal ült székében. Babona, nem babona, de mindég olyankor történik valami, ha a miniszterelnök nincs jelen. Hátha ma is?
A mamelukok mély hallgatásba burkolózva ültek padjaikban. Aki hallgat, az nem csinálhat lapszust. Lapszust pedig nem szabad most csinálni, mikor nincs aki helyreigazítsa.
Így történt aztán, hogy az egész ülés alatt egyetlen hang sem emelkedett a költségvetés mellett.
Az ellenzéki szónokok háborítlanul beszélhettek, nem hangzott sem zaj, sem ellenmondás. Csak Szapáry rázta meg néha érdekes fejét.
Később azután ő sem rázta. Megadta magát, s látszott a homlokán, miként borul el egyre jobban, jobban...
A tépelődés tüneteit lehetett rajta észlelni. Látszott a szemeiben a hamleti tűnődés:
- Hátha csakugyan jobban elvezetné az én tárcámat Gaál Jenő?
Ha még öt perccel tovább beszélt volna Margittay, ki tudja mi történik?
De Margittay csak egy óra és két perc hosszáig beszélt.
Az utolsó mondatnál kihúzta az óráját, egy röpke pillantással összehasonlította a Ház órájával s egy méla tekintettel, mely azt látszott mondani Szapárynak: »Megkegyelmezek önnek, uram« leült.
Ez az a beszéd, amely tegnapelőtt másfél óráig tartott volna. Derék beszéd volt. Két nap alatt huszonnyolc percet jövedelmezett az országnak. (Kár volt nem pihentetni a jövő hétig.)
Utána Beöthy Ákos szólalt fel. Sok ész van ebben a torzonborz főben.
A kormány politikáját bírálta erősen, menten a sablonszerű érvelésektől, sajátos logikájával, melyet éppen ez a sajátosság tesz becsessé. Csendben hallgatták, de csak a saját pártfelei. A mamelukok unatkoztak ma mindenen és kevesen is voltak az ülésen.
Beöthy pedig, mint minden szellemes szónok, ingerkedni szeret.
De kivel ingerkedjék?
Szétnézett és belátta, hogy itt most csak a saját pártjával lehet.
Elkezdte hát dicsérni Tiszát, hogy milyen hatalmas ember.
Prileszky Tádé nagy szemeket meresztett és körülnézett megbotránkozva:
- No, mi ez! Hát már a mi szájunkkal beszélnek odaát?
Beöthy Ákos szép beszéde a nap eseménye lett volna, ha nem Herman Ottó jött volna utána, ez az excentrikus nagy ember, akivel meg kellett osztozniok a napon. (Hát mégis osztozkodnak valamin az ellenzékiek is.)
Hanem Herman Ottót is utolérte az ádáz végzet, mert rögtön utána Grünwald Béla vágott ki egy hatalmas, eszmékben gazdag dikciót.
S most három felé kellene vágnom számukra az aranyalmát - ha bicskám volna hozzá. (Azazhogy aranyalmám sincs.)
S így tisztán arra kell szorítkoznom, hogy megdicsérem őket:
Szépen beszéltek, okosan beszéltek, jól beszéltek, - de mit ér az, ha Tisza nem hallotta?
III. Az amputált madár
A folyosón is kevesen voltak. Csernátony lehorgasztott fejjel, búsan ült egy szögletben. Nem szólt senkihez. Pedig ő ilyenkor szokott derült lenni, mikor az ellenzék keserű.
- Ugyan mi baja lehet? - találgattuk.
- A lelkiismeret - mondá egy rajongó szélsőbali. - Egy mameluknak mindég van valami megbánnivalója. Hiszen mindennap kivégeznek valakit. Szegény Tolnay.
- A nép vérét szívják.
- Kegyetlenkednek.
- Zsarnokok. Nem ösmernek irgalmat.
Horváth Gyula éppen ebben a pillanatban lépett a »kegyetlen zsarnokhoz« s hallottam, amint tudakolta:
- Min búsulsz, Lajos bácsi? Beteg vagy?
- Nem - mondá halkan és szomorúan -, hanem a kicsinyeim...
(Ühüm - gondoltam magamban, hallva félfüllel a titkot - hát így vagyunk? A kicsinyeim? Pedig milyen pompásan játszotta eddig a gyermektelen legényembert.)
- Melyiknek esett baja?
- A Pipinek - mondá gyöngéd szeretettel.
- Mi történt vele?
- A lábát kellett amputálni.
- Ah. Elvágtad a lábát?
- El. És most már azon aggódom, hogy nem él meg.
- És mivel vágtad el a lábát?
- Egy ollóval.
Egyre csodálatosabb, rejtélyesebb lett előttem a dolog. Közel húzódtam hozzájok, hogy egy szót se veszítsek el a párbeszédből.
- És hogy jutott ennyire a kicsike?
- Oh, az nagyon kellemetlen dolog - mondja Csernátony -, még most is magam előtt látom szegénykét, kidugta a lábacskáját a kalitka repedésén át. Kidugni könnyű volt, de nem tudta aztán visszahúzni. Úgy járt, mint a habarékpárt. Összecsukorította a körmeit alul úgy, hogy ezáltal nagyobb lett a lábán a görcs, mint a lyuk. Oh, kedves kis buta. Kínosan vergődött tán egy egész éjjel. Én későn vettem észre, akkor már vérzett a lába. Alig bírtam kivenni. Nem akarta most sem szétereszteni a körmeit. Nem érte fel ésszel, a bohó! Hiába volt minden ápolásom, egypár nap múlva elszáradt a picike lába... Ma kellett elvágnom... Úgy fáj a szívem rajta, hogy ki sem mondhatom.
Ez a csöpp poézis mintha a napsugár egy meleg szilánkját lopta volna be a rideg, mogorva folyosóra.
Mégiscsak furcsa az, hogy ezek a kegyetlen zsarnokok így tudnak megsajnálni egy madarat.
Epilóg
Nehogy azt higgye valaki, hogy az a madár nyilván a »kétfejű sas«, akit Tisza Kálmán Csernátonynál tartogat elevenen, s fizeti érte a kosztpénzt az ország kasszájából, kijelentem, hogy az amputált madár egy közönséges kis pacsirta, s hogy Csernátonynak egy nagy röpdéje van, tele különféle kedves szárnyasokkal. Ez az ő szenvedélye.
És csak az isten őrizte, hogy még eddig meg nem csinálta rá Helfy a szójátékot: hogy ő a »harmadik Madarász«.
I. Egy kis fűzfapoézis
[jan. 19.]
A mai ülés versben kezdődött és prózában végződött.
Meszlényi Lajos nagy versifikátor és híres az ötleteiről. Nevét azonban sem a versei nem fogják maradandóvá tenni, sem a politikai beszédei, hanem egy tréfás epizód.
Egy képviselő, akit nem akarok megnevezni (Rágalom úr házánál ez a divat most), egy szép asszonykára teszi figyelmessé Meszlényit.
- Nézd csak milyen csinos portéka ül ott fenn a középkarzaton.
Meszlényi veszi a gukkert, megnézi s megösmeri, hogy ez éppen a figyelmeztető kollega felesége, de nem akarja elrontani a tréfát - hanem inkább megtetézi.
- Ah, igazán nagyon szép asszony! Ösmered?
- De még mennyire - kötődött a férj. - Nemegyszer volt vele randevúm.
- Nekem is - jegyzé meg ártatlan arccal Meszlényi.
A férj csakhamar megbánta a rossz tréfát, s egyszerre föltámadt nyugtalansága csak akkor múlt el, mikor Meszlényi megesküdött, hogy tudta kiről beszél és mikor Meszlényit jobban megnézte.
Apró tömzsi emberke, pirospozsgás arccal, eleven, mint a halcsík, szemében mindig ott vigyorog a pajkos tréfák démona.
Tréfából támadta meg a költségvetést is s vágott ki egy két klapanciát. Szerinte a kormány hegedűsei azt éneklik:
Tiszán innen Tiszán túl
Helyreállt az egyensúly.
Általában Fejér megye igazi poétás megye: ahol az ősköltészet oltárai égnek. Ott még a parasztok is versekben beszélnek, mint a tragédiák hősei.
A követválasztáskor azt énekelték Bodajkon:
Ki nem látott kaffer-zulut
Nézze meg Meszlényi Lulut.
A szomszéd kerületben pedig így fejezték ki rokonszenvüket Kégl György iránt:
Együnk egy kis kolbászt hurkát
Válasszuk meg Kégl Gyurkát.
Különben pedig a Meszlényi mai csipkelődései (hol ide, hol oda koppantott a csőrével, mint egy pajkoskodó szarka) nem nélkülözték az elmeélt, s hellyel, hellyel olyan jóízűek voltak, mint a hurka, kolbász.
II. Néhány megjegyzés Horváth Gyuláról
Horváth Gyula beszélt ma másodiknak, s egy téli beszédet mondott el.
Mert neki téli és nyári beszédei vannak. A nyári beszédei gyengék.
Ő télen van elemében. Hanem az aztán megesik vele, hogy néha télen is nyári beszédet mond, és nyáron télit.
Látom, hogy magyarázatra van szükség. Ugyanis Horváth Gyula sokat utazgat nyáron s ilyenkor magába szed egy csomó gondolatot, remarque-ot (néha ellenzékit is), amit jártában-keltében meghallott - s ezeket elmondván, többnyire rossz beszédet követ el.
Hanem télen örökké a mamelukokkal van vagy a klubban, vagy a »Királyné«-ban (s ez teljes magány). Ezektől annyira nem hall soha semmit, hogy ő maga kénytelen magából kifejteni bizonyos eszméket és gondolatokat vagy a vacsoráló asztalnál, vagy a folyosón.
S mikor aztán felgyűltek, elkezdik a mellét feszegetni, terhesnek érzi magát, haragszik, de nem tudja kire, elégedetlen, de nem tudja mivel, mindenféle tervek kóvályognak fejében, míg végre könnyít magán s beleönti eszméit egy orációba.
Ezek az ő becses »téli« beszédjei.
De ezekben éppen azért hiányzik az egyöntetűség. (Hiszen hetven diskurzusból vannak összehozva.) S az baja Horváthnak, hogy a legjobb, legszebb, legpraktikusabb ideáit be nem veszi a beszédjeibe - mert nem tudja kiválogatni.
Ha Horváth Gyula egyszer megtanulná azt, hogy azt kell elmondania a Házban, amit ő nem tart elmondásra érdemesnek, s hogy azt kell kihagynia, amit ő okosnak tart - akkor csinálna csak igazi sikereket.
Mert Horváth Gyula egyike a legnagyobb talentumoknak a Házban, de azt még mindég nem lehet konstatálni. Azt csak kitalálni lehet.
Mai beszédje élénk hatást tett a Házra és Kemény Gáborra.
Szellemesen kárhoztatta az »erdélyiséget« mint kvalifikációt bizonyos hivatalokra.
III. A »kínos« jelenet
Át kell ugranunk nagy hirtelen a többi csip-csup fölszólaláson és a Szapáry gróf beszédjén, mert nevezetes mozzanathoz érünk.
Az óra már elérte a kettőt, még csak Helfynek kell szólania s mindjárt szavaznak. Minden készen van már. Podmaniczky éppen most húzogatja le a felöltőjét a ruhatárban. A mamelukokat összeolvasta Biasini Domokos: biztos többség. A vonat - mehet.
A derült égen egy csöpp bárányfelhő sem volt. Midőn az ajtó megnyílt és Tisza belépett a folyosóról.
Hiszen az ajtó máskor is megnyílik és Tisza máskor is belép, de most, noha már Hegedüs a zárbeszédet is elmondta, szólni kívánt.
Ebben sincs semmi meglepő, csak akkor bámultak el, midőn bizonyos megbotránkozással a hanghordozásában kezdett reflektálni a Szabó László beszédére.
Szabó László? Csavargatták kíváncsian nyakukat a képviselők. Mit mondott. Melyik az?
Az a szelíd arcú fiatalember ott a szélsőbaloldali padokban, akit hagytak beszélni az imént a nagy zsivajban, anélkül, hogy gyanították volna mit beszél. Hanem Tisza értesült róla künn a folyosón is.
- A képviselő úr azt mondta - szólt a miniszterelnök kissé ingerülten -, hogy az én intimusaim közt oly ember van, ki az országnak vagyonát egyharmadáért harácsolja el.
Minden ember megmozdult erre. Ohó! Mintha egy hirtelen jött széláramlat fölborzolja tarajosra a habok sima hátát.
- Ki az? - kiáltá egy hang a jobboldalon.
- Én azt mint rágalmat visszautasítom - folytatá a miniszterelnök.
I. A Steinacker kabátja
[jan. 20.]
Ma csupa panaszkodó képviselő ült egy csoportban a folyosón.
- Én az anyósomat vesztettem el a múlt héten - sóhajtott fel egy képviselő.
- Én meg a választóim bizalmát - mondá egy másik.
- Mi a ti veszteségtek a Steinackeréhez képest? - vágott közbe a szellemes Apponyi Albert gróf.
- Hát mit vesztett Steinacker?
- Ismeretlen tettesek ellopták tegnap a mérsékelt klubban a télikabátját.
Ennek a hírnek nagyon megörültek a magyarok. No, hála istennek. Meg kellene mindjárt sürgönyözni az erdélyi közművelődési egyletnek.
Nemsokára feltűnt a korridoron maga Steinacker is, vékony nyári kabátban dideregve s görcsösen szorítva oldalához ismeretes viaszkos vásznát. Egy levelet morzsolt a kezei közt, melyet az imént vett át a Ház postahivatalában a kapu alatt.
A nemzetiségi képviselők, szomorú arccal járultak eléje, s mély részvéttel szorongatták a kezeit.
- Nem került meg? - kérdék halkított tompa hangon.
- Megvan. Itt van - szólt, dühösen megrázva a levelet, melyből egy zálogcédula hullott ki.
A levél tartalma ez volt szóról szóra:
Tisztelt képviselő úr!
Én bámulója vagyok önnek. Nem akarom nagyon megkárosítani, mert nagyon tisztelem.
Ennélfogva itt küldöm becses kabátjáról a zálogjegyet. Fogadja stb...
Az az általános vélemény ennél az esetnél, hogy sokkal több jóakarat volt az ismeretlen tettesben Steinacker iránt, mint amennyi Steinackerben van irántunk.
II. A Ház atillája
Szinte félek már, hogy az olvasó azt fogja hinni, a szabóságra adtam magamat, tegnap egy Szabóról írván karcolatot, ma pedig két ruhadarabról.
De mit tehetek én a végzet ellen?
Helfy beszéde után, miután még Szapáry is elmondta, ami Hegedüsnek tegnap óta eszébe jutott, megszavazta a Ház a költségvetést felállással, s egy másik tárgy került szőnyegre.
Hogy miképp érintkezzék ezután a két Ház egymással?
Mert roppant nehézkesen ment az eddig.
Egyszer felöltözött Ábrányi Kornél, felhúzta az atillát, felkötötte a fringiát s átment, mikor éppen délre harangoztak, a főrendiházba. Akkorra tűzték ki ott az ülést, melynek nem volt más célja, mint átvenni a képviselőház üzenetét.
Ábrányi nem talált ott egy lelket sem. Egy óráig kellett dideregnie, míg végre összejött hat szál ember, hogy aztán túladhatott az üzeneten.
Erre borzasztó méregbe jött Ábrányi Kornél.
Máskor fél egyre gyűlt össze a főrendiház. Nagy sollemnitással összeültek szinte egy üzenetet venni át. Mereven nézték az egymás arcát. Trécseltek az operáról, a kaszinóról, a turfról. Egynémelyik elaludt. Az elnök minden percben az óráját nézegette. A főrendiház együtt ült, de az üzenethozó jegyző nem volt sehol. Elküldték Szerencset, nézze meg, nem lett-e valami baja útközben? Se híre, se hamva. Végre megkerült két óra táján és átadta az üzenetet, amit előtte három nappal mindenki elolvashatott a lapokból.
Erre meg a főrendiház jött borzasztó méregbe.
A konfliktus most már megvolt, amihez hozzájárult végdöfésnek: az atilla katasztrófa, hogy ti. az egész sajtó látván Törs testén a nevezetes ruhadarabot, felszólalt, hogy csináltassanak egy új atillát.
Ezen aztán Tisza bosszankodott meg.
Belátta ugyan, hogy az atilla csakugyan tarthatatlan többé, de annál meg már sokkal büszkébb ember, mintsem a sajtó pressziójának engedjen. Inkább megszünteti az egész intézményt.
Egyszerű levélben intézzék el ezentúl a két Ház elnökei, ami üzennivalójuk van.
Hiába magyarázta meg azonban ennek a praktikus voltát Rakovszky és Tisza, most meg már Thaly Kálmán jött nagy méregbe.
Hogy mi ez? Hát így bánnak a nemzeti hagyományokkal?
A tanulság az: hogy bármi történjék a világon, valaki mindég haragszik.
Hanem azért az atilla sorsa mégis eldőlt.
A rongyos jószág, miután annyira megcsúfolták (az utolsók lesznek elsőkké) megérte azt a dicsőséget, hogy a múzeumba kerül ereklyének - mint az utolsó remanencia a középkorból.
III. Kőrösi Sándor és a lelkiismeret
Ezen közben a Ház egyéb részeiben is nevezetes dolgok történtek.
Míg bent a vita folyt, hogy az üzeneteket egyszerűbben is lehet közvetíteni, azalatt Szabó László megindult a nagy útjára - a miniszteri szoba felé.
Vitte Tiszának a nevet.
Jobbról Szilágyi Dezső, balról Ugron Gábor lépkedett mellette.
Ott ültek a folyosón, más nemű deputációk is, kik tömjént és mirhát hoztak.
De Tisza ezeket fogadta legelőször, kik egy mameluknak a fejét viszik.
De melyikét?
A piros szoba ajtaja megnyílt csikorogva, bezáródott mögöttük s mélységes csönd támadt a folyosón.
Az ember azt várta volna, hogy most a síri némaságban valahol messze megcsendül a lélekharang...
Meg is csendült, de csak a Grünwald Béla kedélyes nevetése, ki Kőrösi Sándort tuszkolta kifelé a könyvtárszobából.
Ott akadt rá egy félóra előtt, nagy foliánsokba temetkezve, turkált a betűk között.
- Mit csinálsz itt, Sándor?
- Tanulmányozom az 54. §-t.
- Minek?
- Tisztába akarok jönni a lelkiismeretemmel - mondá Kőrösi mélabúsan.
- Igazán?
- Meg akarom tudni, helyes lesz-e az az 54. § vagy helytelen? Két hete búvárkodom már a könyvekben s egyre szomjasabb vagyok.
Grünwald megfenyegette az öreg mamelukot.
- Ne kutass a könyvekben, Sándor, mert megbánod.
- Ugye attól félsz, hogy kisütöm a § célszerűségét.
- No és akkor mit csinálsz?
- Megszavazom.
- De hátha azt sütöd ki, hogy a § kárhozatos? Ez esetben mit csinálsz? Gondolkozz csak.
Kőrösi habozott egy percig.
- Hüm... izé... akkor is megszavazom.
- No látod. Hát nem jobb neked úgy szavazni meg a §-t, ha nem tudod, hogy milyen?
Kőrösi a homlokát vakarta.
- Mondasz valamit, Béla... Bizony isten, mondasz valamit... Kedves könyvtárnok úr, tessék kérem visszavinni ezeket a bolondos foliánsokat.
Az egész folyosó harsogott a nevetésüktől, amint kifelé jöttek a könyvtárból. Mert olyan nagyon víg dolog az az 54-ik paragrafus.
Csöndes, nyugodalmas ülés volt. Egész a végeig. Mert végén csattan az ostor; a tigrisek akkor tesznek nagy kirohanásokat, mikor megéheznek - két óra felé.
A költségvetés tételei gyorsan morzsolódtak; a függetlenségi párt még a közösügyeknél sem szólalt fel. Üsse a kő őket.
Csanády Sándor pedig annyira elálmosodott, hogy elfelejtett a civillistánál diffikultásokat tenni. (Most már megint megél őfelsége mához egy esztendeig.)
Csak imitt-amott történt egy-egy megjegyzés, kivált a specialisták érezték szükségét a saját hangjukat hallani. Lukáts Gyula a fiumei kiadásoknál szólalt fel. Thaly Kálmán a horvát bánt koszorúzta meg (amire magyarul mondott köszönetet Gyurkovics György horvát képviselő). A rendelkezési alapnál Orbán Balázs kapcsolta kijjebb a nadrágszíját egy lyukkal. Szalay Imre a rendjel-osztogatás ellen kelt ki. (Pedig minek azt az ártatlan mulatságot akadályozni?)
Így ment ez véges-végig, hol élénkebben, hol vontatottan.
Unatkozva üldögéltem a karzaton és amint az idő egyre fogyott, de mégsem történt semmi följegyeznivaló, elkezdtem magamra bosszankodni, hogy minek vagyok én itt?
Hát nem tudnék én valami okosabbat is csinálni?
Amint ezen tűnődném elkalandozó gondolatokkal, egyszerre szemembe ötlik Beniczky Ferenc.
Nini - mondom magamban -, hát nem célszerűbb nekem azon töprenkedni, hogy: minek van itt Beniczky Ferenc?
Mert azt még ki lehet sütni, hogy én minek vagyok itt, de az egy nagy talentumhoz méltó feladat lenne megvilágítani a rejtélyt, hogy minek van itt Beniczky Ferenc?
Pedig mindég itt van. Elsőnek jön, utolsónak megy.
Hiszen az igaz, hogy a többi államtitkárok is itt vannak. De ezek azért vannak itt, hogy a miniszter helyett feleljenek, vagy esetleg kivágják a hínárból.
De hogy Beniczky azért legyen egész nap itt, hogy Tisza Kálmánt ő vágja ki valamiből, azt lehetetlen föltenni Beniczky Ferencről, aki olyan szeretetreméltó szerény ember.
De mert Beniczky Ferenc nemcsak szeretetreméltó és szerény ember, hanem amellett egyike a legszorgalmatosabb és leglelkiismeretesebb hivatalnokoknak is, mégis kell valami okának lennie, hogy ő éppen akkor van itt, mikor a hivatalban kellene lennie?
E csodálatos homály ingerelt.
Föltettem magamban, hogy ezt a titkot fölleplezem.
Elkezdtem sorba kérdezősködni:
- Ugyan kérem, nem méltóztatik tudni, miért van itt Beniczky Ferenc?
- Azért, hogy a hivatalban ne legyen - mondá nyersen egy szélsőbali.
Most már egy mamelukhoz fordultam. Az vállat vont:
- Mi semmit sem tudunk. Mindent a generális tud.
Megszólítottam egy habarékot. De azt már nem egyenesen. Mert a habaréki emberrel sohasem lehet egyenesen beszélni. Kerülgetni kell előbb a kérdést messziről.
Az államtitkárokra vezettem a beszédet.
- Mit tart ön Szentgyörgyiről? - kérdém.
- Nagyon derék ember, - mondá, majd felém fordult: - És ön mit tart felőle?
- Kedves ember - feleltem.
- Szakembernek tartja ön? - kérdé fürkészve.
- Nem tartom annak.
- Hogyan? - csodálkozék. - Ön nem tartja Szentgyörgyit szakembernek (gyanúsan tekintett rajtam végig). Ön tán maga is szakember?
- Nem én.
- Nos pedig a szakembert csak a szakember bírja felösmerni - rikácsolá gúnyosan.
- Az tökéletesen áll. De akkor az is áll, hogy a nem szakembert felösmerheti a nem szakember is.
- Teringette, önnek igaza lehet.
- Ezzel tisztában vagyok, hanem Beniczky Ferenc a homályos alak előttem, nem bírom magamnak megmagyarázni, hogy miért jár olyan szorgalmasan a Házba, pedig itt semmi dolga nincs, míg ellenben...
- Dehogy nincs dolga. Neki van itt a legtöbb, a legnehezebb dolga a világon.
- Ugyan mi?
- Minden beszédet végighallgatni. Mikor a miniszterelnök nincs idebent, hanem a folyosón sétálgat, akkor Beniczky Ferenc ül bent és hivatalos odaadással csügg az ellenzéki szónokokon. Hát ön ezt eddig nem vette észre?
- Nem én. Csodálom a lelki erejét.
- Fontos dolog ez. Kivált mikor például olyan eset van, mint tegnapelőtt a Szabó Lászlóé.
*
Igen, igen, most már tisztában állott előttem Beniczky Ferenc és a tegnapelőtti eset.
Nyilván ő ment ki a folyosóra (ámbár nincsenek bizonyítékaim) előadni Tiszának, hogy mit mondott Szabó László az imént s hogy kell-e ezért haragudni?
»Hát hogyne kellene - mondá a miniszterelnök felriadva -, persze hogy kell.«
S berontott a terembe a nyugodt, semmit nem gyanító mamelukok közé, ráreccsentett Szabó Lászlóra, miközben észrevették, hogy itt most nagyon meg kell haragudni, tehát szörnyű méregre gerjedének.
... És így sül ki apródonkint, hogy az egész tegnapelőtti skandalumot tulajdonképpen a derék és kedves Beniczky Ferenc csinálta.
I. Bevezetés
[jan. 22. ]
Eddig »csonka« volt a parlament. Most megjött Szontagh Pál s vele vidámság és egy csomó új adoma költözött a folyosóra.
Szontagh Pál ez idő szerint a legnépszerűbb embere az országnak Tisza után. Ő még az excellenciás címet is kiheverte.
Hanem csapások néha őt is érik.
- Szegény bátyám - mondták neki sajnálkozva tegnap, hogy ím az atillában járó jegyzői küldöncöket eltörülték -, hát öreg napjaidra kézbesítő lett belőled?
De Szontagh Pál ezt is ki fogja heverni, mert nógrádi ember.
II. Az Opera
Tarka-barka ülés volt. A belügyi tárcában piszkálódtak. Tiszának minduntalan fel kellett kelnie s visszaverni a portyázó ellenfeleket. Valami nagy ostromok egyébiránt nem igen voltak, csak amolyan csipkedésfélék.
Justh Gyula ügyes beszédben az Operaházba kukkant be és sokallta, hogy oly sok pénzt adnak ki annyi rossz hangért. (Rossz hangot itt a Házban is lehet hallani, ingyen.) Herman a potyajegyek ellen tett egy kirohanást, Szalay Imre kikezdte az új intendánst, akit senki sem fog szeretni. (Ohó! A női személyzetért jót nem állok.)
Az intendáns megkeserítése mindjárt a mézes napjaiban, rossz vért szült az újságírói karzaton, mert ezen urak egészben akarták megkapni Keglevich Istvánt - fölszeldelés végett.
Az Operaház különben ép bőrrel menekült ki. Az Erkelek megint adhatják üres házak előtt a szegény szerencsétlen Bánk bánt, aki tudom, sohasem ölte volna meg Gertrudist, ha tudja, hogy Erkel úr ír róla operát. Így bűnhödnek, uraim, a királygyilkosok!
Lukáts Gyula, Lükő Géza és Orbán Balázs egy lelencház felállítását sürgetik. (Nem akarok maliciózus lenni - de hogy jutott az éppen nekik eszökbe?)
III. Nincs asszony a karzaton
Míg ezek a dolgok így folytak csendesen, azalatt ott künn Zsilinszky utoljára ölté fel a Ház ócska atilláját s vitte át benne az üzenetet, a főrendiházba; bent a pénzügyminiszter szűzdohány levelekkel játszott. (Valamelyik mameluk hozta neki mutatóba.) Odescalchy Gyula herceg pedig ezalatt észrevett egy sajátságos jelenséget.
Azt, hogy a karzaton nincs egyetlen egy hölgy sem.
- Uraim, nincsenek a karzaton asszonyok.
Ez a megjegyzés hirtelen befutotta a termet, mindenki föltekintett, megnézni, - hogy csakugyan nincs-e semmi megnéznivaló.
Rideg volt az egész karzat. A tömérdek torzonborz bajusz és szakáll ott feketedett, piroslott és fehérlett hosszú sorban, de sehol egy mosolygó szem, rózsaszín arc.
Az elhagyatottság nyomasztó érzése nehezedett a kedélyekre.
Mintha lehangoló árnyék terülne végig a termen. Olyan szomorú volt minden.
Csak a Sághy nevető arca tűnt ki a véghetetlen szürkeségből. De ez éppen nem alkalmas pótolni egy szép női fejet.
Hiába, az is szükséges a tanácskozásokhoz, hogy legyen valaki odafönn, aki beleszerethessen a szónokba.
Ez így nem maradhat. Csinálni kellene valamit, hogy az asszonyok ismét járjanak a karzatra.
De mit? Ezen töprenkedtek némelyek. Míg végre kitalálta a kis Rácz Géza. (Lám hogy még Rácz Géza is jó valamire.)
A fiatal honatya így okoskodott:
Valami olyat kellene mondani, ami nem való az asszonyi füleknek; mert csak annak a hírét kell költeni: hogy az országházban oly dolgokról diskurálnak, hogy az ember már el sem viheti oda feleségét - s erre mind idesereglenek másnap a feleségek.
S annál is inkább lehet most ilyesmit mondani, mert úgy sincs a karzaton egyetlen nő sem.
Hozzáfogott Rácz Géza s egy elegiát rebegett el a leány kereskedésről, miként szállítják el a szép magyar leányokat Bombayba. Hogy minek engedi ezt Tisza Kálmán?
Mély csönd lett a szónok szavaira. A régi tűzből egy-egy maradék szikra kigyúlt a szemekben s pajkos mosoly játszadozott még a fehér bajuszok környékén is.
Gróf Andrássy Manó, ki a jobboldal legszélén bóbiskált magányosan egy padban, fölriadt és közbekiáltott önkéntelenül:
- Ujjé!
Általános derültség követte a gróf lelkesedett felkurjantását.
Bizonyosan azt hitte hirtelenében, hogy a Házban aludt el, és az Orpheumban talált fölébredni.
I. 67, 90, 23
[jan. 24.]
No végre... van már a vitának praktikus eredménye... Folyton szidják a képviselők könnyebb bélésű részét, mióta a költségvetés tárgyalása foly, hogy nem érdeklődnek a számok iránt.
Ma végre össze tudtak hozni olyan számokat, amik fölmelegítették a t. Házat.
Ugyanis az egész ülést a pénzügyminiszterium költségvetése töltötte ki. Biz az unalmas volt egy kicsit, pedig a dohányról is beszéltek (de az csak annyit használt, mint a füst), majd a sóra fordult a szónoklatok rúdja (de azokban sem volt attikai só), míg végre a lutrinál megemberelte magát Herman Ottó, s iszonyú módon lebecsmérelt a Ház színe előtt egy szép asszonyt.
Megszégyenítő dolog, úgymond, hogy Szapáry összeadja magát ezzel az asszonnyal (Jézus Mária, ez már a harmadik miniszter, akire ilyesmi sül ki). A deficitnél is jobban retteg az erkölcsi deficittől. Ez a szép istenasszony kit a bőségszaruval festenek, a Fortuna, a lutri által fosztogatja ki a közönséget.
Szapáry mint gentleman, lovagias védelmére kel az istenasszonynak: hiába tiltaná el udvarlóit az egyik ajtón, bejönnének hozzá, akik rajongnak érte, a másik ajtón vagy az ablakon.
Szavazásra kerülvén a lutritétel, 90 szavazat esik igenre, 67 nemre. Lázas mohósággal kezdik jegyezni a számokat.
Mire egy kis élénkség támad. Beöthy Algernon odafut Hermanhoz:
- Mondd meg, Ottókám, az éveidet.
- Minek? - kérdezi Herman gyanakodva (mert nagy hajlama van a gyanakodásra).
- Szerencséssé akarom tenni a gyermekeimet.
- Az én éveim által?
- Nos igen, mert beteszem a lutriba, 90 többség, 67 kisebbség, 23 differencia és a te éveid.
Az idea megtetszett sokaknak. Nosza, hol a szolga? Halommal küldték a pénzt a lutriba. Egy fél óra múlva tele voltak a képviselői tárcák reskontókkal.
Ilyen foganatja lőn Herman felszólalásának a lutri ellen.
Legalább ötven frtot jövedelmezett nyomban az államnak.
- Ez aztán beszéd - makogta Prileszky.
- Ez aztán hatás! - jegyzé meg Mocsáry kesernyésen.
II. Az arab rege és a csók
Mint igen gyakran egy idő óta, ma is az ülés végére jutottak a villanyozó szcénák.
Trefort a néhai nagy váradi püspök sáfárkodásairól adott számot Ugron Gábor interpellációja folytán, s azt tartván, de mortuis nil nisi bene meglehetősen szépítgette a dolgokat, amivel aztán alkalmat adott Ugronnak egy olyan sikerült replikára, mely duzzadott az ötletgazdagságtól s művészien ki volt rakva tövisekkel. Sikerültebb rögtönzést csak Tisza képes mondani - de ritkán mond.
Az ideges miniszter dühös lett, kivált arra, hogy a válaszát »gyerekesnek« mondta Ugron.
- A miniszteri padokon nem ülnek gyerekek - kiáltott közbe ingerülten, felemelkedve bársonyszékében.
Hanem az arab rege kibékítette - mert az jó volt.
Egy doktor a gyomorbajos embernek a szemeit kezdte gyógyítani.
- Miért gyógyítod a szememet, mikor a gyomrom fáj?
- Hogy jobban meglásd velök ezentúl, melyik a rossz étel, melyikhez ne nyúlj.
A miniszter maga is nevetett azon az ötleten, hogy Ugron a szemeit akarja gyógyítani s visszavágott:
- Bárcsak a képviselő úrnak lennének olyan jó szemei 70 éves korában, mint az enyéim.
- Ha jók a szemei - szólt közbe a baloldalon valaki (gondolom Lükő Géza) -, minek tartja őket annyiszor behunyva?
*
Most aztán a csók következett. Ti. az a bizonyos csók.
Sokan azt mondják, idétlenség egy csókért annyi zajt csapni.
De ez nem igaz. A csók ominózus portéka. Sok vér hullt már ki egy-egy csókért. Sokan haraptak a fűbe is miatta. Még hadjáratokat is viseltek, amelyeknek egy csók volt az oka.
Hanem azok forró, édes csókok lehettek, kéjt, ingert lehellők. Azokért érdemes volt szenvedni utólagosan.
De ez csak egy szerény kézcsók volt, amelyből kevés öröme lett annak is, aki adta, még kevesebb annak, aki kapta.
És mégis át kellett esnie érte a mai szcénán Széchenyinek.
Az volt az Olay kérdése: igaz-e, hogy a kiállításon megcsókolta a trónörökös kezét?
A miniszter felkelt s röviden mondá:
- Igenis megtörtént.
Leült és bűnbánóan sütötte le a szemeit.
Az egész Házban síri csönd volt; tetszett mindenkinek a kurta rezignáló válasz.
- Ezt Tiszától kapta - sugdosták maguk közt a mamelukok.
Fölugrott most Olay, széles olajbarna arcán a diadal fénye ragyogott. No, most nyomban legyűri és a mellére térdepel.
- Ilyet nem tesz magyar ember - kezdé -, ilyet csak nimet tehet.
Rengő hahota támad. A jobboldalon egy, a legfiatalabb mamelukokból összeverődött csoport megadja a jelszót: »Eláll, eláll«. Olayt minden szavánál megakasztja a megújuló zúgás. De nem enged, dehogy enged, hiszen megmondta egy hét előtt: »egy miniszter van a markomban, ki nem eresztem«.
- Bevárom, míg kikiabálják magukat - kiáltja egész nyugodtan.
Ki is várta és elmondta, amit akart. Volt is a riposztjában nehány figyelemreméltó megjegyzés, de rosszul, konfúzusan csoportosítva.
- Ugron adta neki az eszméket - suttogtak egymás közt a baloldalon.
Így aztán kisült, vagy legalább föltételezve lett, hogy tulajdonképpen Tisza és Ugron álltak szemben a szeretetreméltó dialógban.
S alkalmunk volt megtenni azt az érdekes megfigyelést, hogy mi lenne belőlük, ha ilyen helyeken tartanák az eszüket?
Andrássy Gyula gróf interpellál a kelet-ruméliai ügyben. Ez a mai nap eseménye.
Megfordult világ. Eddig a sok szakácsot vonták kérdőre, ha elsózták a levest. Most a szakácsok vonják felelősségre a levest, amért sós.
A képviselőház folyosóin sokféleképp variálták a gróf mai interpellációját, amiről különben már öt napja beszéltek.
Voltak, akik ellenzéki hajlamokat néznek ki belőle. Andrássy kezd átcsapni az oppozícióra. A beavatottabbak már nem láttak benne annyi veszélyt.
Ezek szerint az interpellációnak a következő története van.
Tisza találkozik Andrássyval.
- Kellene már valamit csinálni a kelet-ruméliai dologból - szól Tisza.
- De mit? - kérdi Andrássy készségesen.
- Felrázni Kálnokyt álmából.
- Hm, hm, bajos lenne. Igen jól alszik.
A volt külügyminiszter felsóhajtott. Persze könnyű annak jól aludni, akit nem nyom a berlini lelkiismeret.
- Hát gondoljatok ki valamit, ami kellemetlen lehet neki.
- Mit?
- Például egy kis interpellációt a kelet-ruméliai ügyben.
...A mai interpelláció tehát nem lenne a beavatottak szerint egyéb Andrássy-Tisza akciójánál Kálnoky ellen.
Az ellenzékiek azonban nem akartak ily hamar lemondani az exminiszter elvtársról.
- Ez veszedelmes játék - szóltak. - Először is, mit felel Tisza az interpellációra?
- Semmit. Ez is ki van csinálva.
- És ha ezt a főrendiház nem veszi tudomásul?
Az intimusok ajkukat biggyeszték.
- Akkor újra reformáljuk a főrendiházat.
*
A gróf mindjárt az ülés elején tartá meg nagy beszédét.
Az ülés népes volt. A piros padokban szép számmal voltak jelen a főrendek, kivált a kinevezettek. A szélsőjobbon ott piroslott Haynald bíbor palástjában, kíváncsian tölcsért rögtönözve füléhez kezéből. A kormányból Tisza és Fejérváry voltak jelen. A karzaton több képviselő is volt a hallgatóság közt.
A gróf halkan, kissé vontatottan beszélt. Itt-ott azonban megcsendült az érc is hangjában, kivált akkor, mikor határozottan elítélte a bolgár-rumél perszonáluniót. Ellenben bánatos borongássá vált akkor, mikor kijelenté, hogy a berlini kongresszus által alkotott Kelet-Ruméliának már alkotásakor sem tulajdonított életképességet.
Az ember szinte várta, hogy a gróf délceg alakja most mindjárt megtörik, bodor haja homlokára omlik és kezével mellére üt:
- Mea culpa!
Mély csend volt a teremben. Mindenki feszült figyelemmel leste a gróf szavait. Cipő, ha megcsikordult, lábcsoszogás ha lehallatszott a karzatról, mind bántó, idegizgató hangzavarrá vált a néma levegőben.
Tisza Kálmán mozdulatlanul ült miniszteri székében, mint egy automata, még csak nem is jegyzett.
Ebből azonnal következtetni lehetett válaszára.
A gróf azzal végzé beszédét, hogy biztosítá a Házat, miképp fellépésének nem kívánt ellenzéki karaktert adni, mert ettől távol áll.
Tisza igen röviden válaszolt, azt, hogy e helyen a kelet-ruméliai ügyben nem nyilatkozhatik, - amely választ tudomásul vette Andrássy is, a főrendiház is.
*
Andrássy Gyula gróf mai fellépését örömmel üdvözli mindenki, mert legalább fölelevenítette a parlament azon szokását, hogy külügyi kérdések fölött eszmét cserélhet, - amely szokás már rozsdásodni kezdett.
Hogy azonban Tisza kerek semmitmondással utasította vissza a parlament kíváncsiságát, és hogy a főrendiház ezzel megelégedett, az már nem olyan örvendetes.
Mi tehát a magyar országgyűlés?
Ha a magyar országgyűlési képviselők és a főrendek gyűlése parlament, úgy joga van követelni a rangját.
Mikor Montclade márkinét a forradalmi vésztörvényszék elé hurcolták arisztokrata születéséért, az elnök így szólítá meg:
- Montclade polgárnő...
A márkiné büszkén szavaiba vágott:
- Bocsánat, elnök úr, ha polgárnő vagyok, úgy nincs ok arra, hogy itt legyek. Ha pedig itt vagyok, követelem, hogy adja meg a rangomat.
... Montclade márkinének igaza van. A magyar főrendek tanulhatnának tőle.
Nagyon is szakszerű ülés volt. Egész délig a Kemény Gábor büdzséjét nyúzták. Thaly Kálmán (ki most a tartományi beszédekre adta magát) a horvátországi siker után ma a fiumei kikötő kiépítését szorgalmazta.
Rácz Athanáz a Maros folyam mellett vágott ki egy ügyes chriát. S ezzel beütöttek a Házba a víziügyek.
Ez pedig veszedelmes téma!
Mert csak kétféle ügyek harapódzhatnak el szóáradattá.
Az olyanok, amelyekhez mindenki ért.
És az olyanok, amelyekhez senki sem ért.
(Amazokról azért beszélhet mindenki, mert mindenki tud róluk szólani, emezekről pedig szinte beszélhet mindenki, mert senki sem tudja megbírálni.)
Az öregúrnak (Rácz Athanáznak) nagy keserűség rezegtette hangját, hogy a Maros folyót miért nem szabályozzák, mikor mindent szabályoznak, a Tiszát, Dunát, Rábát, Rápcát.
Kemény Gábor ravasz mosolygással válaszol, ne aggódjék a t. képviselő úr. Nem történhetik nagyobb baj. A többi folyók sokkal előbbre valók. Ő jól van tájékozva a Maros természete felől.
Ti. a miniszter ismeri azt a nótát, hogy:
Maros vize folyik csendesen.
S ha csendesen folyik valamely víz - hát akkor nem szükség szabályozni. Hadd folydogáljon.
A vízműtani tételnél Herman Ottó tett közzé egy erős kritikát a szegedi műszaki tanács munkálkodásai ellen, talán abból a taktikából indulva ki, hogy mindig azt a dolgát kell megtámadni az ellenfélnek, ami a legjobb?
Nem hagyta ezt annyiba Hieronymi, felkelt és helyreigazította Hermant. Azután Baross Gábor kelt fel és helyreigazította Hieronymit.
És miután most már helyreigazodott minden, de különben is a két alapos felszólalás elvette a dilettánsok kedvét, a vízi vita szerencsésen véget ért anélkül, hogy víziszonyt eredményezett volna.
Nem is volt más említésre méltó mozzanat ezen kívül (vagy hogy talán ez sem az), ha csak azt nem vesszük annak, hogy a földmívelési tárcánál nagy figyelemmel hallgatott, csinos beszédet mondott a fiatal Lyka Döme.
Mondhatnám, hogy a beszéd több volt, mint csinos, - de akkor az igazság kedveért, ha már a beszédje mellől megváltoztatom a jelzőt, meg kellene változtatnom a neve mellől is, hogy ő kevesebb, mint fiatal.
Pedig tudom, jobban örül annak, hogy ő fiatal, mint amennyire azon búsulna, ha a beszédje lett volna fiatal.
Ügyes szónok, higgadtan, nyugodtan beszél, de gazdaköri hangon és stílusban.
Lyka után Dobránszky Péter emelkedett fel beszélni.
- Nini - mondák -, hát ez még ki nem beszélte magát tegnap?
Mintegy varázsütésre üres lett a tanácsterem. Mindenki a folyosóra tódult.
Megolvastam. Mindössze huszonhárom képviselő maradt bent, meg a gyorsírók. Hanem ezek is más ceruzát váltottak a jegyzésekhez.
Az elnök szelíd arcára a szemráncok alá valami sajátos vérszomjas kifejezés lopta magát, ami némelykor megjelenik minden felvidéki arcon.
Igen, az elnök kegyetlenkedni szeret Dobránszkyval. Legalább tegnap ezt a benyomást tette ránk. Hát az bizony el is kel, hogy az ember hébe-hóba kiadja a haragját. S erre a legjobb individuum Dobránszky. Van olyan ember is aki visszavág, azzal nem jó kötekedni, van aztán olyan, aki vissza nem vág, csak följajdul, de az is kellemetlen. Dobránszky Péter azonban föl se jajdul, azon kell kipróbálni az elnöki tekintélyt, hogy meg ne egye a rozsda.
A huszonhárom ember denique bent maradt.
Más szónok is van olyan, aki, ha felkel, a Ház megindul a folyosóra és csak a barátjai maradnak udvariasságból.
De Dobránszkyval megfordítva történt ma is.
Neki az ellenségei maradtak bent.
... És a barátjai mentek ki?
Nem! Neki nincsenek barátjai - hanem inkább úgy akartam én azt kihozni, hogy a huszonhárom legnagyobb ellensége maradt ott.
... A beszédjét hallgatni?
Nem. Hanem a beszédjét akadályozni.
Az ország szomorú gazdasági viszonyainak orvoslásáról beszélt.
Nem lehetett kihallani a zajból, miféle orvosságokat preskribál, hanem annyi bizonyos, hogy csak roppant parányi adagokban adhatta be.
Szólani kezdett; óriási »eláll, eláll!« akasztotta meg.
Az elnök csengetett... azután megint Dobránszky mondott három szót, mire újra felhangzott »Eláll! Eláll!« Most ismét csengetett az elnök, Dobránszky megint mondott két szót s felzúgott az »Eláll! Eláll!«
Utoljára is belátta az elnök (hiába, okos ember), hogy valakinek engedni kell s az a valaki ő lesz: nem csengetett többé.
S így aztán nem hangzott csak a szívós »Eláll, eláll« és közbe mint fátyolon át egy-egy mondat-töredék Dobránszky Péter beszédjéből.
Pedig ki tudja, hátha ebben a beszédben csakugyan benne volt az orvosság közbajainkra?
Miért ne? Hiszen eddig is mindig a fűben keresték.
Trefortot szorongatták. Az ő költségvetése folyt. Ott ült idegesen, kapkodott a fejével, keze nyugtalanul mozgott a ceruzával, élénk szemei tűzben csillogtak.
Én ma kivételesen a női karzaton ültem, elgondolkozva azzal a közömbösséggel, mellyel olyan ember szokta hallgatni a vitákat, aki tudja, hogy a sztenográfusoknak beszélnek.
Hallgattam Almássy Sándort, hallgattam Gyurkovicsot, de anélkül, hogy figyelmem követte volna őket.
Közbe hálásan gondoltam a Trefort érdemeire. Hiszen igaz, hogy hibái is vannak, de hisz hibái mindenkinek vannak, még báró Kemény Gábornak is.
Sőt bizonyos rokonság van a két miniszter fogyatkozása között.
Kemény Gábornak az a gyengéje, hogy túlságosan oktalanoknak tartja a hallgatóit, Trefortnak pedig az a gyengéje, hogy túlságosan okosnak tartja magát.
Kemény Gábor a legelemibb dolgokról is bizonyos fontoskodással beszél s ez visszatetsző. Trefort a legfontosabb kérdésekhez is készületlenül, pongyolán szól hozzá, s ez is visszatetsző.
Trefortot, ki annyi akadályt le tud győzni a Házon kívül, rendesen mindég megverik a Házban, mert sohasem tartja egy rakáson a fegyvereit - abban a hitben, hogy neki az ellenség úgy sem árthat.
Egészen el voltam telve Trefort-kultusszal, midőn Ugron Gábor kezdett szólani.
Mindjárt az első négy-öt mondat megütötte a fülemet. Ugyan minek bántja már megint ezt az érdemes öreg embert?
Nem, azért sem fogom meghallgatni. A karzat virágait kezdtem nézegetni körülöttem. Egy csomó szép asszony ült ott, mély figyelemmel csüggve a deli szónokon.
Nagy hévvel beszélt. Roppant tetszészaj viharzott fel.
- Mit mondott kérem? - kérdé a szomszédnőm.
- Nem tudom. Nem hallgatok oda.
- Mit? Ön nem hallgat oda? Hiszen az vétek!
A karzaton most mozgás támadt, a másik szomszédnőm felkelt helyéről. Valami szakácsnőféle alak benyitott az ajtón és odahítta.
- Ugyan kérem - mondá nyájasan -, vigyázzon addig a beszédre helyettem, hogy aztán elmondhassa.
Engedelmeskedtem, figyelni kezdtem Ugronra, mikor a menyecske visszajött, észre sem vettem.
- Volt valami? - kérdé kedves kíváncsi hangján.
- Pszt! - mondám gépileg. - Pszt! Csendet kérek!
Meg voltam fogva, most már a magam kedveért hallgattam Ugront.
Vitt, ragadott amerre akart, nem voltam ura saját érzelmeimnek s mire a beszédet bevégezte, a legdühösebb ellenségévé váltam Trefortnak.
Most sült ki csak milyen veszedelmes szónok Ugron Gábor.
Hanem aztán felállott Trefort s apródonkint kihűlt bennem az ellene meggyűlt harag, egyszer csak azon vettem magamat észre, hogy megint ott vagyok, ahol voltam s ahol akkor lennék, ha nem hallom a két szónokot.
Ilyen viszonyok közt mégis legokosabb a folyosón tölteni az időt.
Ott praktikus dolgokról beszélnek. Hogy ki a legjobb tarokk-játékos.
- Péchy Tamás mindenkit felülmúl ebben a mesterségben - jegyzé meg egy szakember.
- Hanem amilyen jól játszik Péchy Tamás - mondja egy másik -, éppen olyan rosszul csinálja Tisza Kálmán.
- No bizony! Péchynek az nagy előny, de Tiszának az nem nagy hátrány.
Túl a folyosón a lépcsőháznál egy igénytelen öltözetű asszony ácsorgott, akit a szolgák sehogy sem akartak beljebb ereszteni. Egy kis almaképű pólyás csecsemőt tartott a karján, kinek pici arcát egészen megmarta kívül a hideg, szánalomból eresztette be a portás a korridorra, ahol meleg van.
Kérdezték tőle: kit vár?
- Egy képviselőt.
- Mi a neve?
- Hiszen ha tudnám - sóhajtott fel -, csak azt tudom, hogy ide szokott járni.
Félénken, szomorúan húzódott meg egy oszlopnál, a gyermek vidáman gagyogott és a kezeit próbálta kihúzni a vánkosokból.
A képviselők közt hirtelen híre ment, hogy csecsemő van a Házban s hogy valakit vár ott egy szegény asszony... Nem minden embernek tanácsos most hazamenni.
Ott is maradott a Ház teljes számmal, míg csak tehette, meghallgatván Tiszát, ki egy tapintatos, államférfiúi stílben tartott nyilatkozatot mondott a nemzetiségi kérdésben.
Ezelőtt talán halavány lett volna ez a nyilatkozat, de most a Bismarck beszéde után, éppen ez a mérséklet tette nemessé.
Még Zimándyt is meghallgatták - mégpedig nagy figyelemmel.
Hosszan kóválygott az ő saját külön »felhői« közt s eregette le onnan az ádáz mennyköveket a Trefort hibáival foglalkozván - de a beszéde közepe táján aztán elügyetlenkedte a dolgát, amikor így szólt:
- Most pedig, t. Ház, áttérek a Trefort erényeire.
No iszen csak ez kellett a Háznak. Egyszerre futott kifele minden ember, mintha mondaná: Nem akarok az erényeiről hallani.
Boldog miniszter, akinek a hibái érdekesebbek erényeinél.
Harcias kinézése volt a folyosónak. Csak éppen hogy kardcsörtetést nem lehetett hallani. Két csoport Hentaller súgott-búgott majd abban, majd emebben a fülkében, párbajokat készítve elő.
Pulszky Károly, aki úgy affektálja a parlamenti tevékenységet, hogy mindennap egy államférfit keres vagy tudakozódik utána, ma Krajtsik Ferencre vetette ki a hálóját.
Fűt-fát kikérdezett:
- Nem láttátok Krajtsik Ferencet?
- Ott van a túlsó folyosón.
- Nem igaz, bent ül a tanácsteremben.
Egypár perc múlva rémülten, elsápadva jött vissza a legkisebbik Pulszky.
- Mi történt veled?
- Velem semmi, hanem a szegény Krajtsikkal.
- Nos?
- Két Krajtsik lett belőle. Szakasztott olyan az egyik, mint a másik. Csak a szegény Krajtsik püspököt sajnálom most. Mert egy püspöknek untig elég egy Krajtsik, de két Krajtsiknak nem elég egy püspök.
Senki sem hitt ebben a csodában, mígnem a következő percben csakugyan arra defilírozott el Krajtsik Ferenc két darabban.
Senki sem merte megszólítani sem az egyiket, sem a másikat, mert hátha mégis idegen ember valamelyikök.
Úgy is volt, kisült kombináció útján, hogy az egyik Krajtsik alighanem a gyulafehérvári új követ: Mohay Sándor.
(Ez a savanyúvizes név illendőn keveredik el a Borosok, Szomjasok, Iszákovicsok között.)
Bent a tanácsteremben ma is Trefort szenvedett: előtte lévén egy nagy fekete bőrtárca, háta mögött pedig az érdemes, jó Gönczy Pál, és a nagy tehetségű fiatal tanácsos, Berzeviczy Albert.
Gajári beszélt. Tehát nagy nyugalom ömlött el a miniszterek rajonjában. Magok a képviselők is össze-vissza ültek, Vadnai Károly átment a szélsőbal legszélire, Grünwald elhurcolkodott Neményi Ambrus mellé az Ivánka Imre féle kövér vidékre.
Künn azalatt érdekes hírek kolportáltattak.
Ábrányi Kornél a bizalmas embereinek megsúgta:
- Albert beszélni fog.
Futótűzként terjedt, hogy Albert beszélni fog.
Egy negyedóra múlva Pulszky Ágoston kezdte sugdosni mindenfelé:
- Dezső beszélni fog.
Tromfra tromfot!
Hogy melyik Albert és melyik Dezső, nem mondták, de mindjárt gondoltam, hogy nem Isaák Dezső.
Egy fiatal mágnásképviselő vígan dúdolgatta föl s alá sétálgatva a büfé előtt a divatos párizsi kuplét:
Mon Albert, mon Albert,
Ressembie à son père,
Son père à sa mère,
Sa mère à sa soeur!
Míg a két beszéd, mely kiváló momentuma volt a mai ülésnek, egyelőre csak hír alakjában keringett, a folyosón egyszerre fájdalmasan szisszent föl Margittay Gyula, mintha valami ér szakadt volna meg benne.
- Óh jaj, hát már sohasem lát az ember jót!
Eredeti látvány tárult a néző elé.
Szapáry gróf a miniszteri szoba felé ügetett, mellette pedig Csanády Sándor poroszkált udvaronci mozdulatokkal, tekintetén rajta volt az ötvenkrajcáros stempli, s hangján a kérelmezők lágysága ömlött el.
Szapáry rokonszenves arcán derengő mosoly szaladgált s lekötelező nyájassággal eresztette el az ajtónál a derék szittyát.
A szélsőbaliak rárontottak:
- Hohó! Hahó, Sándor bácsi!, Hát így vagyunk? No, szépen vagyunk! Hát már maga is elbotlott?
Megröstelkedett. Fejét behúzta mélyen az atillája gallérjába.
- A dohány... - dadogta. - Hazafias dologban kértem... Egy kis szűz dohányka ültetéséről van szó... Ha más volna, nem mondom, de dohány...
Megrezzent a csöngettyű odabent. Apponyi gróf beszél. Egy pillanat alatt olyan lett a folyosó mint a temető.
Fölösleges ismételni, miképpen beszélt. Apponyi nagy szónok. Minden felszólalása egy taktikai hiba, de egyszersmind egy fényes nyilvánulása tehetségeinek. A mostani nem volt taktikai hiba. Tisza tegnapi beszédjét helyeselte, nagy tetszést aratva minden párton.
A Ház annyira benne volt a barátkozásban, hogy még a kappanhangú Babeşt is megéljenezte, mikor azt mondta, hogy a gyerekei jobban tudnak magyarul, mint Trefort - akarom mondani - mint románul.
A folyosói hírek jól beváltak, Szilágyi mohón sietett feledtetni Apponyit, s mindjárt Babeş után egy olyan felséges beszédet vágott ki a magyar államiságról, hogy ha azt Apponyi Albert mondta volna el, okvetlenül kileli a hidegláz az irigységtől.
Szerencse hát, hogy ő maga mondta el fel-feltörő viharos tetszések közt magasztalva a Tisza álláspontját.
A miniszterelnök kedvetlenül ballagott kifelé a teremből. Hihetőleg azon tűnődött útközben:
- Istenem, Istenem! Hát már minden ellenségem elhágy?
Sajnálom, hogy tegnap nem voltam jelen a karzaton, érdekes képeket lehetett volna írni, Hermanról, aki tisztességtudón rehabilitálta a megtámadott Keszlert, Mocsáryról, aki beállott nemzetiséginek s Apponyiról, ki, hogy a Visi Imre szellemes megjegyzését használjam: inkább akart harmadik lenni Tisza után, mint második Szilágyi után.
A mai ülésre nem maradt semmi érdekes.
Az »alma mater«-t támadták. Mégpedig a legtüzesebb két lándzsavívója a szélsőbalnak: Herman Ottó és Thaly Kálmán.
A sok egyetemi tanár (mert hemzseg tőlük a Ház) tűkön ült ma. Még a Sághy nevető arcán is volt valami mélabús borongás.
Hanem az idén szerencsére nem került sor katalógus olvasásra, Herman kihagyta a neveket ezúttal a játékból és csak általánosságban kritizált.
A nevek félelmetesek, de néha tagadhatatlanul hatást lehet velök elérni. Bebizonyult ez ma Trutián, akinek úgy sikerült három nevet összecsoportosítani, hogy a Házat hangos derültségre fakasztotta.
Ugyanis kijelentette, hogy majd máskor fog azokra a dolgokra kiterjeszkedni, amelyeket Mocsáry, Gurbán és Babes képviselők elmondtak.
- Szép triumvirátus! - hallatszott egy szózat jobb felől.
- No, Mocsáry! - felelt rá a visszhang bal felől. Mocsáry szerencsére nem volt bent. Ott künn morfondírozott a folyosón. Lehangolt volt, szótalan. Mintha bántaná valami. Mintha önmagát unta volna meg.
Hiába vidítgatta a társaságot Beöthy Algernon az ötleteivel.
A folyosó hátulsó részét egy öregasszony söprögette.
- Ki ez az anyóka? - kíváncsiskodik egy ellenzéki.
- Hát nem tudod - találta ki rögtön az elmés Beöthy -, ez is egy adat a korrupcióhoz; Deák Ferenc egykori gazdasszonya. Most holtig tartó kenyere van ennek is. Ráhagyta az öregúr az országra.
A csöngettyű felhangzott belülről. Szavazás van! Üres lett a folyosó csakhamar.
- Mi az? Miről van szó?
Zimándy Ignác nyújtott be határozati javaslatot, hogy a keresztény tanulókat csak keresztény tanárok oktassák.
Péchy fölteszi a kérdést:
- Akik Zimándy javaslatát pártolják, méltóztassanak felállni.
Zimándy föláll és jobbra néz, majd balra néz, végre a háta mögé néz, de nini, mindenki ül. Savószín szemei karikára nyílnak. Nem hiszi, amit lát. Hát le vannak ezek az emberek enyvezve a padokhoz?
Gondolkozva kulcsolja össze karjait s ajka érthetetlen szavakat motyog. Talán azt, hogy »Gábriel, hol vagy«?
(De Andreánszky Gábor éppen nem volt jelen a teremben.)
Még csak egy incidenst kell kiemelnem, hogy a mai ülés száraz krónikáját kimerítsem.
Nem azt, milyen rokonszenves figyelemmel hallgatta az egész Ház Berzeviczyt (előre vetődő fénye ez a jövőnek), de ama kis komikus jelenetet kívánom reprodukálni, amint a kuruc megütközött a labanccal.
Valaha buzogány járta vitéz Rákóczi Ferenc urunk idejében, azt verték egymásnak a fejéhez, lengett a zászló a »pro libertate« jeligével és hangzott hozzá a tárogató.
Most modern alakban folyt le a csetepaté. Fölkelt a híres kuruc Thaly, azzal vádolva Trefortot, hogy a pozsonyi beszédében Magyarország disszolúciójáról beszélt.
Trefort kijelentette, hogy azt Thaly nem jól olvasta. Nem így volt az ott...
Thaly felugrott, fölemelte izmos jobbkezét és meglengette az »Egyetértés«-t.
- Itt van, benne van!
Erre ingerült mozdulatot tett Trefort, s ki tudja honnan, villámhirtelen előrántotta a »Nemzet«-et, s meglobogtatta ő is fennen.
- Itt van. Ebben van!
A két veszekedett buzogány, ... akarom mondani lepedő úgy suhogott ropogott a két haragos ember kezében, hogy az egész Ház hatalmas derültségre fakadt.
S tárogató helyett - csak a Göndöcs jóízű hortyogása hangzott az egyik padból, kíséretül e kuruc-labanc viadalhoz.
Kezdünk már kijönni a béketűrésből.
Mindenki elunta a vitát, még Trefort is, és mindenki elunta Trefortot, még Gönczy Pál is, aki már egy hete nézi őexcellenciája háta közepét. Örökké ő van a színen. Haragszik, rázza magát, belemarkol izgatottan ősz hajába, dühösen lecsapja, meg fölveszi a ceruzáját, morcos, duruzsol, halántékain kidagadnak az erek, de amellett eleven mint a halcsík.
Egy hete folyik már ez a látvány, egy hete tart már a közoktatásügyi büdzsé s még egyszer úgy találunk vele járni, mint Salamon Ferenc a színdarabjával, aki sohasem mehetett tovább az első jelenetnél, mert olyan jóízűen diskuráltak a személyei, hogy lehetetlen volt őket szétválasztani.
Hanem azért a legcsodálatosabb tarkaságban szövődtek a tárgyak.
Lesskó István a »Néptanítók Lapjá«-t kifogásolta, mert az volt benne fejtegetve, hogy nincs pokol.
Göndöcs Benedek, ki mellé Beöthy Algernon telepedék, a szegény méhecskék érdekében szólalt fel. Beöthy összecsukorította a száját, fölfújta az arcát és mesterileg utánozta a méhzsongást. A főtisztelendő úr annyira belemelegedett a dikcióba, hogy teljesen elfelejté, hol van, s nem győzött eleget hadonászni a kezeivel, hogy a pajzán állatkák meg ne csipkedjék azalatt míg érdekükben szónokol.
Most az öreg Pulszky emelkedett fel. Már rég nem hallottuk. Mikor utoljára beszélt, panaszkodott, hogy otthon felejtette a fogait, de azért mégis tudott harapni; ma nem felejtette otthon a fogait, de azért mégsem akart harapni. Szelíd sima indokolással kérte fölemeltetni évi költségvetését.
Pulszkynak segítségére rohant Thaly Kálmán, miután előbb intonált néhány haragos közbekiáltással a Trefort beszédjébe. Trefort ugyanis ellenezte a múzeumi tétel emelését, de azért szokott modorában minden fölmerült tervre ráhagyta: hogy biz az helyes, ösmerem az ügy állását, régóta foglalkozom a tárggyal, beszéltünk már róla stb.
- Hiszen mindig csak beszél! - kiáltott fel Thaly.
De már erre méregbe jött a miniszter.
- Mit, beszélek? Hát nem teszek én eleget? Engem még soha senki sem inzultált annyira. Hogy én frázishős vagyok? Elfogadok mindenkitől tanácsot, de tegye azt olyan modorban, amely a parlamentbe illik.
Fölugrott erre a kuruc ádáz dühhel:
- Engem modorra ne tanítson a miniszter, ki úgy viseli itt magát mint egy táncoló dervis.
Nagy mozgás támadt minden oldalon. A két miniszteri tanácsos az excellenciás úr mögött lesütötte a szemeit.
György Endre, aki úgy ül ott a székén egykedvűen; mint egy medvebocs, élénken pislantott fel, hátha valami »keleti kérdés« támad ebből a titulusból? Iszakovics Milán felkiáltott »Ohó!« Zimándy helyeslőleg rázta nagy kopasz fejét, mialatt az elnök kiszámította a kabátja gombjain: »Megintsem? Ne intsem?«
Végre is úgy jött ki, hogy megintette, de csak olyan modorban, ahogy egy lutheránus meg szokott inteni egy kálvinistát, egy katolikus miatt.
Az óriási zajban Andrássy Manó gróf nyújtózkodott ki.
Halljuk! Halljuk! hangzott. Mert a gróf mester abban, hogy úgy tudja elmondani a legokosabb dolgokat, mintha bolondságok volnának s ezért igen szívesen hallgatott szónok.
Andrássy arról panaszkodik, hogy a Múzeum nem fordít elég gondot és pénzt a magyar történelemre vonatkozó tárgyak megszerzésére. Szívesebben kutat a rómaiak után. Pedig mit becsüljük mi a rómaiakat? Minek bajlódjunk mi olyan dolgokkal, amikhez nem értünk?
Nagy helyesléssel fogadták a beszédet, mert, mint mondom, úgy tudja előadni a legnagyobb bolondságokat, mintha okos dolgok volnának.
Hanem a ravasz Pulszky fejében megcsillámlott erre egy szikra: »No, megállj, majd mindjárt bemártlak én téged a saját beszédedbe.«
Hirtelen benyelt tátogó szájával egy tonna levegőt, amennyi éppen elég egy személyes kérdésbeni felszólalásra, s kicirkalmazta azt a következőképpen:
- Azt mondja Andrássy gróf, hogy magyar műtárgyakat gyűjtsek. Igen ám, de vannak amatőrök, kik a Múzeum elől megveszik a magyar régiségeket. Ilyen amatőr Andrássy is, akivel a Múzeum nem konkurrálhat. Kérem hát ne verje fel a tárgyak árát, sőt az ő gyűjteményéből is adjon valamit a Múzeumnak.
Andrássy idegesen megmozdult erre, arcát vérpirosság önté el. Ez a lelkesedés lángja.
Látszott rajta, hogy fel akar kelni s hogy alig várja, míg Thaly leül, ki félreértett szavai magyarázatára állott fel.
Minden szem Andrássy Manó felé fordult. Síri csönd következett be. A hazafias szívek sebesebben kezdtek dobogni. Mindenki érezte, hogy a jövő perc terhes egy olyan jelenettel, aminő egykor a pozsonyi volt, mikor gróf Széchenyi István...
De pszt! Andrássy már felállott.
- Halljuk! - rezg végig halkan, ünnepélyesen.
- Tisztelt Ház! - recsegi érdes borízű hangon. Mindenki elfojtja a lélegzetét.
Mindenkinek nyitva van félig a szája egy falakat rengető »éljen«-re.
- Tisztelt Ház - siet hozzá tenni a gróf -, én is szavaim félreértése miatt szólalok fel.
- Csak? - kiáltá egyszerre több hang.
S nagy derültség támadt a padsorokban. Pulszky feje csüggedten hanyatlott alá.
Neki szomorú napja volt ma.
Sem Andrássy Manó nem adott semmit gyűjteményéből a Múzeumnak, sem a fölemelést nem szavazták meg.
... Hanem 'iszen majd másképp lesz az, legyen csak egyszer Guszti a miniszter.
Egyszer a vasúton utazott Ugron Gábor. (Hiszen mindig utazik fel s le.) Egy ismeretlen útitársa azt kérdezte tőle útközben:
- Miféle valláson van ön?
- Nem azon, amelyiken ön - felelte Ugron Gábor.
- Hogyan tudja, milyen vallású vagyok?
- Egyszerű kombináció útján.
- Kíváncsi vagyok az ön kombinációjára.
- Nos, megmagyarázom önnek. Ön bizonyára kálvinista.
- Valóban az vagyok uram.
- Annak kell lennie, mert ha ön katolikus, akkor ön sokkal közömbösebb, hogysem a vallásom után kutasson, ha pedig lutheránus, azért restellte volna megkérdezni az én hitemet, nehogy aztán én is visszakérdezzem az önét.
Ezen az adomán mulatott ma az egész folyosó. És ezt annál is inkább tehette, mert lutheránus nem volt sem közel, sem távol a bokorban.
Azok egytől egyig bent viaskodának az igaz hitért. Lutheránus képe volt az egész tanácsteremnek.
Fent a főrendiek karzatán barnállott hosszú sötét hajával és szakállával a vézna báró Prónay Dezső, az egyház feje. Lent pedig folyt a csata, erősen dübörögtek a lábak.
Péchy Tamás, aki maga is lutheránus, nagy ünnepélyességgel mondá a két lutheránus jegyzőnek, Törsnek és Zsilinszkynek:
- Te a tótokat fogod jegyezni, te meg a szászokat!
Szontagh Pál kezdé az ütközetet, letett dárdáját átvette Pulszky Ágoston, de még előbb lihegve hozta a perzselyt Zsilinszky, hogy »Urak, ne bolondozzatok, aki a keveset nem tudja megbecsülni, nem érdemes a többre.«
A lutheránusokra szeretnek élcelődni, de ezek az elmésségek szelídek, kedvesek, csak az tűnik ki belőlük, hogy a lutheránusokat szeretik.
Én magam is olvastam valahol tizenkét sajátságot, amelyekről föl lehet őket ösmerni.
A lutheránus ember - úgymond az első § - sárgarépát hord a dohányzacskójában.
A lutheránus ember - úgymond a 2-ik § - mindég ballábbal lép fel a fürhéces kocsira.
A többi tíz sajátság felsorolását elengedem magamnak, mert a többi is ilyen ártatlan. (Rosszabbat a lutheránus emberre senki sem bír felhozni.)
Hanem a két említett sajátság ma is kitűnt, mert Szontagh Pál csakugyan a bal lábával lépett fel ma. (Ő úgyis ki szokta néha mutatni, hogy két lába van.)
Nemes önérzettel szólott az öregúr, s előadása tele volt kolorittal s nem nélkülözte azt a bizonyos masszív elevenséget sem, melyhez már a mai szónokok nem értenek.
Az erdélyi evangélikusok nagyobb dotációt kapnak aránylag az államtól, mint a magyar evangélikusok. (Talán azért, mert elfogadták a pátenst.)
Többet az állam nem adhat, mert nincs neki, kevesebbet pedig ők nem fogadhatnak el. Tehát inkább nem kell nekik semmi. Kéri a lutheránusoknak szánt tételt végképp törülni.
A katolikusok rettentő álmélkodásba estek ezekre a szavakra. Zsilinszky a fejét vakarta, Haviar izgatottan ugrott fel:
- Mit mondott?
- Hogy nem kell a lutheránusoknak semmi.
- Lehetetlen! Mikor tért ki ez az ember?
Hitetlenül rázta fejét. De csak egy pillantást kellett vetnie a Szapáry arcára, mely ragyogott a boldogságtól, s nyilvánvalóvá lett, hogy csakugyan törülni kérik a dotációt.
Most felállott Zsilinszky.
Micsoda? Harminchatezer forintot kihajítani az ablakon? És miért? Csak azért, hogy egy kevély szót odavethessünk? De már ezt nem lehet engedni.
Alig várta bőszavú Zay, míg kibeszéli magát Zsilinszky, ki szinte ütött egyet a szászokon s kirakta dohányzacskójából a sárgarépát. Elmondván, hogy már csak azért sem egyesülhetnek a magyarországi evangélikusokkal, mert nekik nagyobb az autonómiájuk.
Erre aztán Pulszky Ágoston gerjedt haragra s egy igazán szép polemikus beszédben verte a szász lutheránusokat.
A katolikus képviselők megelégedetten hunyorgattak egymásra.
- Menyivel jobb a mi dolgunk - mondák -, ha minket bántanak, itt vannak a papjaink, azok állanak ki a síkra: a szegény lutheránusok saját maguk verik agyba-főbe egymást.
Nendtvich is nekitüzesedett, sőt fogta magát Orbán Balázs és így okoskodik magában:
- »Mindenféle beszéd van már a köteteimben mindenféle tárgyakról, de még lutheránus beszédem nincs, isten neki, olyat is mondok egyet.«
És ő is elkezdte becsmérelni a 36 ezer osztrák forintokat.
Csendesen üldögélt ezenközben a padban Wahrmann Mór, emésztő gondolatok rajzottak nagy, gömbölyű fejében.
- Min tűnődöl, Móric?
- Azon gondolkozom, hogy mi zsidók is kapunk az államtól ötezer forintot. Hitvány egy összeg. Megvetem. És magam is szeretnék egy büszke indítványt beadni, hogy törültessék, ha nem félnék...
- Ugyan, mitől félnél?
- Hogy csakugyan eltörli a Ház.
Bizony, bizony a lutheránusokkal is nem tudom mi történt volna, ha a legnagyobb dulakodás közepette elő nem lép a miniszterelnök s szépen ki nem békíti az összeveszett gyermekeket, be nem tapasztja a sebeiket egypár találó szóval (hogy mért nem utasították vissza a pénzt az urak tavaly, mikor már tavaly is így volt?), s zsebeikbe nem gyömöszöli a harminchatezer forintot.
Így lett szerencsés vége a lutheránus vitának a mai csütörtök és szombat közt fekvő napon.
Szélcsend uralkodott a Házban és a folyosón. A lutheránusok elpihentek a tegnapi dúló csata után. Ma még Gyulai Pál sem jött át lármázni a folyosóra, amiért méltán ingerült rá Szathmáry György, ki eddig maga volt a folyosó leglármásabb alakja, s most azzal fenyegeti Gyulait, hogyha nem hagyja szóhoz jutni a saját terrénumán, kénytelen lesz átmenni a főrendiházba ott csinálni konkurrenciát Gyulainak.
Gyulai majd mindennap betekint, valami kritikai mondással:
- Már megint bolondot cselekedtetek!
Benyit a háznagyi irodába és besüvít:
- Mért, nem takarítjátok el a jeget a kapu elől, még elesik benne valamelyik habaréki.
Megcsípi valahol Ábrányi Kornélt:
- No, mit ír most?
Ha azt mondja, hogy semmit, összeszidja, miért nem ír.
Ha pedig azt mondja, hogy ír valamit, akkor is összeszidja, hogy miért nem marad a politikánál, minek fog mindenfélébe.
Előkeríti Vizsolyit, azt is fölingerli, vagdalkozik, üt jobbra-balra. Mamelukot uszít ellenzékire, ellenzékit mamelukra, pattog recseg a rikácsoló hangja, s megtelik vidámsággal, elevenséggel az egész folyosó.
De ma nem volt ott Gyulai, még Szontagh Pál is bent az odúban tartózkodott. Nagy árvaságra jutott: nincs itt a jobb fele, báró Kemény János, beteg az öregúr, s nélküle üres neki az egész nagy épület. Az adomák se mennek jól ilyenkor, a poének nem csattannak el jóízűen... Komor, rideg minden... felhők úsznak a láthatáron.
Csernátony a szürke kabátját veszi fel, behúzódik mogorván egy szögletbe, csak a monokliüveg csillog a szemén. Bánffy Bélának az arcára kiül az a bizonyos keserűség, melyen egy-egy kiböffent igaz mondással könnyít, kalapját behúzza egész az orrára, ami azt jelenti, hogy most ő filozofál. Mocsáry egy ablakmélyedésbe húzódik be Iszakovics Milánnal.
- Ni, a két nemzetiségi képviselő, hogy összebújt - jegyzi meg Radvánszky Károly.
Mire megfordul a gavalléros hajlamú Iszakovics és mentegeti magát.
- A magyar pártra térítgettem a kedves Lajos bátyámat.
Ezalatt a tanácsteremben, miután még Orbán Balázs elszusszantotta magát, nagyot lélegzik fel Trefort s összekapkodván tárcáját, írásait, rohan ki a teremből ki a folyosóról a friss levegőre: »Végre hát szabad vagyok.« Hosszú »éljem« kíséri kilenc napi kínos ülés után.
Ott künn az utcán teleszíjja tüdejét a múzeum-kerti levegővel; s táncolva, toporzékolva iramodik tova.
A szögletről félénken tekint vissza. Nincs-e a nyomában Thaly Kálmán?
Nincs, nincs. Thalynak, ha nekifog, nem elég egy miniszter, ő még ott maradt fojtogatni Fejérváryt, mert az ő költségvetésére került ma a sor.
Thaly természetesen nem szavazza meg a költséget a labancokra, hanem igenis megszavazza Tischler Vince, ki ma nagyon is szakszerű akart lenni s »emberanyag«-nak nevezte az újoncjelölt urakat s parasztoknak a parasztokat.
Megfurdalta ez a szó a Haviár Dani oldalát (akit csakugyan nem lehet a Dani névről leszoktatni), s nekirontott a szegény Tischlernek.
Amire mulatságos riposztot vágott vissza Tischler Vince. (Neki bezzeg sikerült leszokni a Vencel névről.)
Erre újra nekirohant Dani.
Daninak nekirohant Vince.
Vincének ismét nekirohant Dani.
És Daninak megintelen visszavágott Vince.
Háromszor ütközött meg a két kemény dalici, döngött a pajzs, csillogtak a kardok, süvített a parittya és bongott, csengett a Péchy csengettyűje, de a két leventében nem esett semmi kár.
Tischler Vince egy tudományos mozdulattal kiparírozta a Haviár lándzsa szúrását:
»Hogy - azt mondja - ha foglalkozott volna Haviár Dani a természettudományokkal, akkor tudná, hogy az ember anyagból is van, nemcsak lélekből.«
Tökéletesen igaza volt, kivált az osztrák armádiára applikálva.
Mert abban meg éppen nem is volt soha lélek.
Ma minden szónok elállt.
A sztenográfusok boldogan pislogtak egymásra:
- Milyen fordulat!
Elállt Győry Elek, elállt Andreánszky Gábor, elállt Veszter Imre, elállt Hodossy és Boda, sőt elállt Olay Szilárd is. Denique nincsenek többé lehetetlenségek!
- De hát mi történhetett? - fogja kérdeni az olvasó.
Az történt, hogy mikor az igazságügyi büdzsé tárgyalása jött szőnyegre, belépett viaszkhalaványan, roskadozó léptekkel a beteg Pauler miniszter.
Eljött, hogy megvédelmezze a költségvetését.
Nem volt a kezében csak egy ceruza. Imre király mégis vitt magával legalább egy vesszőt.
De a ceruza is úgy reszketett a kezében, mintha nem bírná.
Nem emelte fel magasra, mint hajdan Imre király a vesszőjét:
»Majd meglátom, ki meri ujját rám tenni?«
Egy harsogó »éljen« hangzott fel. A miniszter bágyadtan hunyta le szemeit, s erőtelenül hanyatlott karszékébe. Még az az »éljen« is olyan nehéz... nehéz, mint a kő.
Az elnök beharangozott mintha mondaná:
- Kezdődjék az attak!
Élesre köszörült dárdákkal ültek ott a fölfegyverkezett viadorok. Harci tűz égett a szemekben, s rohamra készen prüszköltek. De a beteges miniszter lankasztó tekintete egy varázsütésre eloltotta a tábori tüzeket. A fegyveresek összenéztek meghökkenve. Ajkaikon volt a vád, hogy az igazságügy beteg. De mikor a miniszter is beteg szegény. Egy betegnek pedig illetlen szemrehányást tenni a másik betegért.
Egymás után szólította őket sorompóba a jegyző, de azok egyenkint jelentették ki, hogy elállnak a beszédtől.
Hát én most már mit tehessek egyebet, mint hogy a Pauler betegsége iránti tekintetből én is - elállok a mai karcolattól.
Az ellenzék udvarias volt tegnapelőtt; nem engedte szóhoz jutni magamagát Pauler miatt; ma pedig Szapáry grófot nem engedte szóhoz jutni Győry miatt. Így kvittelte le a túlságos lojalitást túlságos udvariatlansággal.
A dolog úgy történt, hogy Győry Elek, kit az elnök Győry Vilmosnak szólított (mert csak az imént csörtetett be a lutheránus papválasztásról s még egyre zsibongott feje az ottani nevektől), csinos beszédet tartott a saját illetékügyi törvényjavaslata mellett.
Egy kicsit hosszú volt a beszéd, a pénzügyminiszter elunta és elfordult a Ház délnyugati része felé.
Szapáry alapjában rokonszenves, mondhatni kedves arcú és modorú ember, de van benne egy kis Keglevichizmus. Szereti éreztetni kicsinylését. S ez az ő előkelő gesztusaiban szemmel látható kifejezést nyer. Mindössze egy mozdulat, egy fitymáló kézintés, egy gúnyos vagy lenéző mosoly, egy ajkbiggyesztésre van szüksége, hogy megértesse magát. Igazi arisztokrata. Jobban tud beszélni az izmaival, mint a nyelvével.
Feledékenységét a híres »nem emlékszem«-mel bebizonyította ugyan tavaly a zászlókérdésben, de egyet nem tud felejteni, hogy az ő neve Szapáry.
Pedig tulajdonképp az ő nevén homály van. (No no, ne tessék megijedni.)
Ez a homály meg is lesz a nevén mindaddig, míg a világhistória ki nem nyomozza, Szapárynak kell-e írni, ahogy a Házban mondják, Zápárynak-e ahogy a kaszinóban mondják, vagy Szaápárynak, esetleg Száaparynak, ha ugyan nem Száparynak.
És amíg ez nem lesz kisütve, addig a mi különben népszerű kincstárnokunk nem lehet egészen nyugodt.
A nyugodtsághiány okozta mai elfordulását is a Győry beszéde alatt, s ezen elfordulás okozta azt a fordulatot, hogy a különben unatkozó, elszontyorodott Ház zajongással rázatott föl szendergéséből.
Győry Elek után ő állott fel:
- Nincs joga szólani - kiáltá Csanády.
- Eláll! - hangzott viharosan az ellenzéki padokról.
Péchy közbeszólt, hogy igenis van joga beszélni. Szapáry beszélni kezd, de nem hagyják. Nőttön nő a lárma. A padok alatt dörömböznek. Egy rikácsoló hang közbesivít: »Nem akarta meghallgatni Győryt, mi sem hallgatjuk meg őt.« Az elnök vadul rázza a csöngettyűt. Szapáry nyugodtan nézi a fölkavart hullámokat. Tisza merengve rágja a bajuszát.
- Nem hallgatjuk meg, mert nincs joga szólni! - hallatszik ismét ingerülten.
Péchy megmagyarázza, hogy van.
- Az mindegy - ismétli az előbbi hang -, akkor sem hallgatjuk meg, ha joga van.
Már majdnem rakoncátlanságba megy át az ellenzék magatartása. Az elnök elsüti az utolsó töltést is, mellyel még rendelkezik:
- Figyelmeztetem önöket a tanácskozás méltóságára.
Az sem használ. Ezzel pedig ki van merülve az elnöki arzenális.
Mert megvan ugyan még az »elnöki megrovás«, de hát kit rójjon meg, mikor az egész fejerdő mozgásban van? Aztán ki fél az elnöki megrovástól?
Még Angliában is azt kiáltotta a megrovással fenyegetőző speakernek az egyik képviselő:
- No bizony, hát mi bajom lesz, ha megró is az elnök úr?
- Azt csak az Isten tudhatja - felelte kedélyes kenetteljességgel az elnök.
Hanem magának Szapárynak eszébe jutott valami, amivel kifogott rajtok:
- Jól van, tisztelt Ház, leülök szép csendesen a helyemre és megvárom, míg a zaj lecsillapszik.
S egy olyan ember türelmével, aki ráér várakozni, rémítő nyugalommal ült le a zsöllyéjébe, kihúzván óráját, mintegy ki akarva fejezni: »Hiszen még elég időnk van!«
Ez hatott. Az ellenzék elnémult s ő megszólalhatott. Talpraesett beszédben mellőzni kérte a javaslat tárgyalásra való kitűzését.
Név szerinti szavazás döntött az ügyben.
Én éppen a szavazás alatt érkeztem a karzatra, s legelsőnek üti meg fülemet egy ismerős hangtól származó »igen«.
Szent Isten, mi történhetett? Vége van a szegény árva hazánknak!
Nehány percig ültem ott sóbálvánnyá váltan, míg egy huhogó dacos »nem« rázott fel ismét álmélkodásomból és egy nagyobba vetett.
Káprázat-e, álom-e, hisz ez Prileszky Tádé.
Végre aztán könyörültek rajtam szomszédaim és elmagyarázták, hogy nem kormányjavaslatra, hanem a Győryére folyik a szavazás.
- Ah úgy? - mondám magamban s csendes megelégedés érzete fogott el, hogy minden úgy van, ahogy tegnapelőtt elhagytuk.
Nem sokkal volt hosszabb az ülés mint egy kutyanyelv.
Mindenki elkésett róla, azért mert rövid volt, és azért volt rövid, mert mindenki elkésett, még a miniszterelnök is, ki éppen akkor húzta ki az egyik kezét a télikabátja ujjából, mikor már ott bent bevégződött az ülés, úgyhogy megint visszahúzta.
De nemcsak a miniszterelnök késett el, hanem Olay Szilárd is, pedig szebbnél szebb interpellációk rajzottak a fejében, mikor a kapu előtt ijedten látja a nemzeti köpű kiözönlő népét.
Amily kurta, éppen oly lényegtelen volt az ülés.
Egy kutya mulattatta a t. Házat. Az Andaházy László kutyája. Hiába, vannak kutyák, melyeknek szép szerep jut a világban.
Az Andaházy László kutyája ugyanis bizonyos liberális atmoszférában mozogván, szájkosár nélkül mutatkozott az utcákon.
Pedig a rend az első.
Az I. kerületi rendőrkapitány észrevette a rakoncátlan kutyát (hiszen mit ne venne észre a kapitány?), s nem sajnálta sem a tintát sem a papirost, fölírt a magas parlamenthez, hogy adják ki Andaházy Lászlót, mert szájkosár nélkül járatja a kutyáját.
Mikor az elnök megkapta a kérvényt, magához hívatta volt Beöthy Algernont.
- Te Aldzsi - kezdé -, mikor jön már meg a te eszed?
- Nem tudom, kedves bátyám. Nem kaptam tőle semmi értesítést.
- Már meg milyen tréfát csináltál megint?
- Én? Mivel?
- A szegény Andaházyval meg énvelem. A Házzal nem kell tréfálni. Az nem járja. Hát már te semmit sem tisztelsz? Neked semmi sem szent?
S megmutatta neki a kérvényt.
Beöthy elolvasta és felkiáltott megbotránkozva:
- Ez nem az én művem. Hanem úgy néz ki, mintha az én rovásomra csinálta volna valaki. Ezt nem hagyom ennyibe.
- Igen, nyomozni fogjuk.
S e naptól kezdve megindult a kutatás, a Ház összes jukszolóit szemügyre vették, megkörnyékezték. Végre átadták a dolgot a rendőrségnek, de az éppen nem bírta kisütni, kitől eredhet a gonosz tréfa.
Végre valakinek eszébe jutott, hogy legjobb lesz személyesen megkérdezni az I. kerületi rendőrkapitányt, Laszner Gusztáv urat, nem gyanakszik-e valakire, nincs-e valami titkos ellensége, aki nevetségessé akarja tenni?
Laszner úr csodálkozott s így szólt kevélyen:
- A kérvény valódi. Mert a rend az első.
S minthogy csakugyan valódi volt a kérvény, ma előterjesztette a Házban a mentelmi bizottság.
Volt nagy derültség mindenfelé. S természetesen ki nem adták Andaházy Lászlót, mert már mégis csiba!... Egy kutyáért csak nem lehet az immunitást felfüggeszteni.
Bizony Andaházy László sem álmodta volna meg egykönnyen, miért lesz híressé.