Az a szokott kép tárult elénk ma is, amit már százszor leírtam. Népes ház... nyomott hangulat... tele karzat. Szapáry előtt egy nagy rozsdavörös bőrtárca. Tisza előtt egy borzas cilinderkalap és egy ív fehér papiros az ő öles, kusza betűivel. Az a papiros az ő arzenálisa. Arról szedegeti elő a fegyvereket, amiket elkapkod az ellenfeleitől.

Egyszerű, szürke, majdnem fakó kinézése van az egész Háznak. Csak Szitányi Bernáton látszik még a hajdani pompából valami: egy fekete bársonykabát. Egy tekintet a Ház mezőin, s úgy látszik, megszaporodtak a holdak a fejek tetején. A Ház elaggott. De egyebekben a régi. Éles Henrik még mindig nincs bent és eljutott ahhoz az időponthoz, amikor már nem is akar bejönni, egész gyanútlanul járhat-kelhet a karzatokon és folyosókon. Már Lánczy Gyula sem elölget neki. Elég szép vívmány az! Plachy Tamás még mindig vidáman faragcsálja élesre fent bicsakjával a forgácsdarabokat. Boér és Rácz Athanáz olyan lelkesen éljenez, mintha már az Oroszországra kivetendő hadisarc mennyiségéről tanácskoznának odabent. (Ámbátor meglesz az is - gondolja Urbanovszky Ernő.) Báró Kemény János és Szontagh éppen olyan szerelmesen bújnak össze, mint azelőtt, Pulszky még nagyobb lélegzeteket szed, mint régebben. Ivánka Zsigmond fent ül a karzaton, s látván, hogy az ellenzék milyen szép számmal van jelen, azon mereng, hogy: »most volna jó előhozni a honti ügyet«.

Ezalatt csendes-illedelmes modorban folyik a büdzsé-vita.

Lipthay Pál kezdte meg... Ott vette fel a fonalat, ahol tegnap elhagyta Orbán Balázs (aki Horánszkytól kérte kölcsön a számokat, és még maga is toldott hozzájok).

Lipthay Pál a Ház legszerényebb embere, mert ő az egyetlen, aki nem beszél sem haza, sem az országnak. Lipthay Pál csak Vámosnak beszél, ilyenkor szemei megüvegesedve, gúnyosan, szúrón szegződnek Kecskemét másik követére: »Látod, Béla, én már megint beszélek.«

De Lipthay egyszersmind a legravaszabb és leghasznosabb tagja a szélsőbalnak: mert ő jól tudja, hogy az ő beszéde előidézője lészen a Vámos beszédének, s ezzel gyengíti a kormánypártot.

Lipthay után Török Zoltán lépett a sorompóba. Csinos, bátor beszédet mondott, de már azt nem kívánja tőle se a haza, se az emberiség, se Tisza, se Szapáry, hogy olyan nagyon meg legyen elégedve a pénzügyekkel. Mindegy, ő mégis megvan elégedve.

Lipthay Vámosnak beszélt, Török Tiszának.

Most felállott Beöthy Ákos és beszélt lefelé a csendes falvaknak, a ködmönöknek és báránybőr sapkáknak. Kitűzöm - úgymond - a vészjelt. (Pedig az nem a vészjel volt, hanem a kortestanyákon kidugta a hijun - a borókaágat.)

Utána Apponyi gróf következett és beszélt fölfelé. Legalább erre engednek következtetni a fogyasztási sorompóról mondott lágy szavai.

Nagy, majdnem másfél óráig tartó szép szónoklatban sok mindenfélét összehordott, védte Horánszkyt, támadta Tiszát, ráolvasott a régi beszédeiből, egyszóval kimerítette az egész ellenzéki kelléktárat... régi középbali kísértetek zörögtették csontos kezeiket..., volt egy kis mennydörgés is..., megjelent a halál rémképe..., előcsörtettek vádak alakjában rémletes fullánkjaikkal a kígyók és sárkányok... egyszóval volt minden, csak éppen a görögtűz hiányzott.

Ha minden volt, hát »éljen« is volt. Persze hogy volt. Hiszen e roppant tehetségű államférfiúnak egyedüli sikerei hosszú évtized óta azok az éljenek, melyek hol lelkesebben, hol vontatottabban végigzajlanak a Ház balszárnyain... Két másodpercig hömpölyögnek, meg-megújulnak, és aztán elhalnak az ajkakon nyomtalanul.

Annyira nyomtalanul, hogy minden új beszédénél újra kell kezdenie meghódítani azt a hideg embertömböt ott körülötte. Igazi sziszifuszi mulatság.

Apponyit Tisza sohasem hagyja diadalmasan hazamenni. Elég nagy malícia ez a miniszterelnöktől. Egy kicsit jobban szerethetné az ellenségeit.

Ma is szokott könnyed csatározási modorában szórta szét az ő és a Beöthy Ákos állításainak egy részét, hol komolyan, hol tréfásan a taktika kezeügyében levő összes fegyvereivel, egy fogpiszkálóval szúrt bele egy flosculusba s a szép szappanbuborék összeesett, majd egy kalapáccsal tört össze egy nagyító üveget, amit túlról mutogattak a választói szemek elé, ahol kellett, a buzogányát használta néhol csak ráfújt egy-egy argumentumra. Legtalálóbb ötlete volt, midőn az állam 1874 előtti hiteléről beszélt.

- Jobb hitelünk volt, mint ma - szólt közbe Hoitsy. Tisza hirtelen visszavágott:

- Nem bánnám, ha az én hitelem olyan volna, mint az államé ma, és nem sajnálnám, ha a közbeszólóé olyan volna, mint az államé akkor.

Falrengető derültség hangzott fel. A mamelukhadat felvillanyozta ez ötlet. Folytonos kitörő helyeslésekkel kísérte azután a generális beszédét egész végéig, amikor percekig tartó éljen-zaj közt rekeszté be az ülést Péchy Tamás, ki a fáradtságtól rogyásig kimerülve állt fel azzal a sóhajtással:

- A mai nap elveszett. Senkit sem utasíthattam rendre. Pedig a mai nap mégse veszett el. Mert hát Beöthy Ákos kitűzte a vészjelt. És az is csak valami.

Az ősz hajhoz rosszul áll az antiszemitizmus. Az antiszemitizmushoz pedig a pénzügyi szakma áll rosszul. »Zsidó virtus az!« - a hazai közvélemény szerint.

Azért hát az egész Ház kitódult volna a folyosóra, mikor a jegyző a Szalay Károly nevét kiáltotta, de szerencsére nem tette, mert még be sem jött a folyosórul, csak az elnök gubbaszkodott benn a reggeli álmot dörzsölgetvén ki szemeiből és nehány korán érkező öreg képviselő, akik összebújva az éjjeli álmaikat magyarázták.

Szalay Károly okos ember és szerepet visz az antiszemita párton. Istóczyt »mester«-nek hívják, mert ő az alapító, Andreánszkyt vezérnek hagyják, mert báró, de a párt Démoszthenésze Szalay Károly.

Ma hosszan beszélt és elég szépen, kár, hogy ugrált, mint a mókus egyik faágról a másikra.

Utána Horváth Gyula következett, s erre egyszerre megteltek a padok.

Hogyne, mikor a Ház legrokonszenvesebb embere beszél.

Mindenki szereti, ő is mindenkit szeret, kivévén a saját körmondatait, amelyeket, mikor a legnagyobb szükségük volna rá, hűtlenül otthagy be nem fejezve, és új körmondatokkal bonyolódik viszonyba. De neki még ez is jól áll.

Horváth Gyula olyan, mint a föld, mely a sok mag miatt, ami benne van, nem képes meghozni a plántákat. Egyik a másikat öli el. Csak úgy bugyog belőle a sok eszme és gondolat, de az egyik sem domborodik ki, és nem borul össze teljes egésszé... Ha úgy odaadná a fele eszét valakinek, sokra vihetné a másik felével.

Különben mindig eredeti és bizonyos fokig excentrikus.

Mikor nincs Szapáry a tapéton, akkor Szapáryt vágja, mikor szabad a vásár és Szapáry ki van szolgáltatva a kritika mérgezett nyilainak, akkor szépen becsomagolja a tegzét és Tiszát védi.

A »beszédmérce« Becker Jánost mutatja Horváth Gyula után.

Igazán kedves folyosói név. Ilyenkor emelkednek az államjövedelmek, fogy a cigaretta és havanna a folyosón. Ámbár havannát most csak az erdélyi képviselők szívnak, ahol »paktum« van. Rajként tódulnak ki a folyosóra. Tisza Csernátonnyal behúzódik egy szögletbe, ott suttognak, mint szerelmes pár. Szilágyi Dezső is gyakori vendég most a folyosón, malíciózus mosolyával és gúnyos megjegyzéseivel pótolja az öreg Pulszkyt, akit feltűnően hallgataggá tettek a mézeshetek. Szatmáry Miklós mogorván jár-kél, mintha neki kellene kifizetnie a deficitet. Wahrmann holdvilágos (már ti. a szerecsenországi holdvilágot értem) képe kárörömben ragyog, ha valami jó beszédet hall a kormány ellen, mintha mondaná: »Úgy kell, úgy kell. Rám kellett volna bízni az egészet.«

A füst kékes felhőkben kavarog, a téli napfény csak nagy nehezen tudja átverni sugaraival. A levegő egyre nyomottabb, nehezebb lesz, s a köhécselés egész zenei zsongásba csap át a folyosó vidékein, ahol tarkábbnál-tarkább alakok hullámzanak. Fabiny Polónyival szincerizál, Zalay István Hoitsyt keresi. Mert Zalayval már két esztendő óta senki sem találkozott úgy, hogy ne keresné Hoitsyt. (Ugyan megtalálja-e valamikor?) A Trencsén megyei képviselők feltűnően szépen vannak öltözve, ami annak a bizonyítéka, hogy Kubiczát várják.

Mert semmi esemény (még a konverzió sikere sem) észlelhető oly biztosan, mint a Kubicza érkezése.

Már napokkal előbb izgatottan jár Urbanovszky, új kesztyűt húz a kezére Szitányi, és bizonyos várakozásteljes szemekkel mereng padjában, nincs semmi nyugtuk, kérdezik fűtől-fától már napokkal előbb a vasúti menetrendet, a tarokknál is nyughatatlanok, szórakozottak, s a kritikus pillanatokban tótul sóhajtanak fel. Mindez biztos jel arra, hogy Kubicza érkezni fog...

Hanem, nini... azóta már kibeszélhette magát Becker, menjünk be és hallgassuk meg a kisebbik Helfyt: Enyedit. Enyedit a számok tették naggyá, hát az kölcsönös méltányosság tőle, ha ő meg a számokat teszi naggyá. De teszi is. Ahol odanyomhat egypár milliót a kormány, ellen, hát nem sajnálja a nullákat. Telik. Van elég az Orbán Balázs tarisznyájában.

Különben nagy figyelemmel hallgatott beszédet és abban egy még nagyobb figyelemmel hallgatott adomát mondott el.

A beszéd jó volt az adoma rossz volt. Én jobb szerettem volna, ha az adoma lett volna jó és a beszéd rossz. De neki talán sokkal jobb így.

Hiába, legszerencsésebb mégis György Endre (nemcsak azért, mert még eddig nem volt jelölve a bolgár trónra), ő eltalálta az idők követelményét. Két beszédet mondott el egyszerre, noha csak egyre volt feliratkozva (csodálatos, hogy ezt az elnök nem vette észre).

Az egyik beszéd polemikus mameluk beszéd és Horánszky ellen irányult.

A másik beszéd telivér ellenzéki volt, a konverzió terve és az államvasutak iránti elégedetlenségét fejezve ki.

De valamennyi között a legszebb szónoklat lett volna a Margittay Gyuláé, ha elmondhatta volna.

Csakhogy az óramutató, mint rendesen, ha ő akar beszélni, a két órához húzódott, mire, mint rendesen, másnapra kérte halasztani a beszédét.

Nagy malőrje van ebben, mert reggelre aztán rendesen elromlanak a beszédei.

A vita még mindig tart, de már lankadóban. Az ellenzék nem támadott nagy vehemenciával, a kormány diadalmasan állta ki az első rohamokat.

Apponyi ugyan azt mondá valakinek a folyosón:

- A kormány úgy áll, hogy az embernek összedugott kézzel csak az ablakból kell néznie, mikor omlik össze...

(Igen, de azt nem mondta, hogy meddig kell az ablaknál állni.)

Az ostromló leventék közül a köpcös Margittay Gyula kezdé ma a rohamot a tegnapi beszédével. A beszéd nemhogy vesztett volna, mint tegnap írtam, hanem nyert, mert igazán alkalmas nyitánynak, míg a Ház reggel gyülekezik: ajtók nyílnak ki s be, a járás-kelés, szünetlen topogás és zsibongás annyira hat a látásra, a gyülekezők zaja és krákogása annyira elfoglalja a figyelmet, hogy mintegy a várakozás lüktetése vesz erőt az érzékeken, és a beszédből nem hallatszik semmi.

Margittay Gyula arra született, hogy ő legyen a »szellemi janitor«, ő nyissa meg az üléseket.

Utána Ugron Ákos beszélt haza, Erdélybe. Szinte érezni lehetett a jó falusi levegőt. Mintha a Nemere fújdogált volna. Különben csinosan és eszesen szólott.

Ugron Ákos is azon nehány képviselőhöz tartozik, kiknek a Házban sajátos helyzetök van. Ilyen Szilágyi Dezső az »érdekes özvegy«, akiről tudva van, hogy szeretne férjhez menni, de nem tudja, kihez; ilyen Pulszky Ferenc, a »circumspektus apa«, aki nem akar a fiainak csinálni konkurrenciát. (»Ha három úton járunk, gyerekek, könnyebben találjuk meg a szerencsét.«) És ilyen, azazhogy éppen ellentéte neki Ugron Ákos, a »jó testvér«, aki szeretne habaréki lenni, ha nem fájna a szíve elszakadni a bátyjától.

S e tekintetben specialitás, mert a habarékiak meg mind szeretnének nem lenni.

Most aztán pécskai Gaál Jenő emelkedik fel. A habarékpárt »kisebbik financier«-je.

A Házat egy nyomasztó előérzet kapja meg, s izgalmas nyugtalanságba esik. A képviselők elhagyják helyeiket, s csak a nagy arctengert látni a középen és a vállak falzatát, de a zaj miatt alig hallani valamit.

A szónok beszélni kezd gyenge hangján. Egy sztentori bariton felkiált:

- Hol a kormány?

Mindenki odatekint a bíboros karszékekre, s valóban egy lélek sem ül azokon. Pécskai Gaál Jenőnek sikerült elűzni a kormányt.

A zaj nőttön-nő: »Hol a kormány? Hol a kormány?« Ebben a végzetes pillanatban gurul be a terembe Kemény Gábor.

- Itt van ni egy! - Kiáltja egy gonosz mameluk. - Hadd üljön be!

De már ekkorra előbiceg valahonnan az elnöki katedra mellől Szapáry is, s bánatos megadással ereszkedik le helyére. Oh, a Háznak csodálatos érzéke van! Sajátos ösztön, mely egyszerre megkapja és megdermeszti. A Ház kiérezte, hogy pécskai Gaál Jenő órák hosszáig fog beszélni. Lett erre sürgés-forgás: a polgári gyomrúak hazamentek ebédelni, megitták otthon a feketekávéjukat és mikor visszajöttek, még akkor is a nagy »pécskai« beszélt. Némelyek elmentek borotválkozni és mire visszatértek és Gaál Jenő bevégezte a beszédét már megint ki volt serkedve a szakálluk.

A folyosói pezsgés elérte a zenitjét. Szontagh Pál köré nagy csoport gyűlt. Az öreg »kegyelmes úr« adomákat beszélt Kubiczáról, aki bizony megérdemli, hogy Urbanovszky és Szitányi olyan nagy becsben tartsa, amint leírtam, mert Kubicza annyira rendben tartja a vármegyéjét, hogy mikor egyszer egy ellenzéki jelölt odajött szerencsét próbálni valamelyik választókerületbe, azt mondták neki az összesereglett népek:

- Jó, jó. Megválasztjuk az urat, mert szépen beszél, de van-e a főispántól passzusa?

A másik folyosón az öreg Pulszky oktatja az ifjabb mameluk nemzedéket:

- Ti nem vagytok igaziak. Az Apponyi beszédjeire mindnyájan betódultok, a Gaáléra mindnyájan kitódultok, pedig a jó mameluknak éppen a jó ellenzéki beszédeket illenék meg nem hallgatnia, mert azok megmérgezhetik a lelkét.

Távolabb, a Ház t. gyufatartójának a tájékán éppen az ellenkező tanrendszer folyik: ott a »duzzogók« üldögélnek, s éppen ebben a pillanatban absztrahálják a következő élettapasztalatot:

- Minél jobban gyengül az esze valakinek, annál jobban erősödik pártjához való ragaszkodása.

Egy másik mamelukcsoport Széll Kálmánt és Wahrmannt szidja: miért nem állanak hát most ki a tudományukkal, miért hallgatnak?

Valakinek eszébe jut Krausz Lajos.

- Hát nini, Krausz Lajos! Mikor fog beszélni Krausz Lajos?

- Majd négy hónap múlva. Geld spricht.

Vidám csacsogás, nevetgélés tölti be a folyosó minden zegzugát. A terembeli sötéten gomolygó frázisokból semmi sem ülepedik a kedélyekre. A nyomasztó pénzügyi helyzet borúja nincs ott a homlokokon, a veszélyes külügyi helyzetből is csak a Hunyady László jelöltsége jut el e derült atmoszférába.

De bármennyire kedélyes nemzet vagyunk is, annyi kedélyesség még sincs bennem, hogy én a Gaál Jenő egész beszédje alatt rajzolni győzzem a korridorok tarka, mozgalmas képét... Azért hát szakítson ki minden olvasóm két órát az életéből (én is ki szakítok a magaméból), és ugorjunk át a következő szónokra

- Pulszky Ágost! - olvasta a jegyző.

- Öt percnyi szünetet kérünk - kiáltá az ellenzék.

- Halljuk mindjárt! - kötődött a kormánypárt.

- Meggondolási időt kérünk, hogy meghallgassuk-e? - tombolt a szélbal.

Az elnök habozott. A zaj nőttön-nőtt. A villanyos csengő rohamot vert.

Végre is győzött az ellenzék. Ez volt az első sikere ebben a ciklusban. Megkapta az öt percnyi szünetet.

Öt perc után Pulszky Ágost szólt meg-megújuló zaj közt, igen szépen és igen okosan fejtegette, hogy ő nem kívánja a koplalási rendszert, mert a koplalás gyengítené a nemzet testét, hanem megadja annak a szükséges egészséges táplálékot, majd szónoki verve-vel, meggyőzően szellőztette a fölösleges illúziókat.

Általában Pulszky Ágost hovatovább jobban megközelíti a hajdan hozzákötött várakozásokat, s immár túlszárnyalja a többi Pulszkyt.

Azazhogy még nem, mert az utolsó tromfjuk még kézben van.

A Pulszky-politika ugyanis az volt, a távollevő ismeretlen Pulszkyakkal erősíteni a jelenlevő ismerős Pulszkyakat.

Mikor még csak egyedül volt az öreg, így szokott volt szólni:

- Hm, majd akkor lássátok meg, ha egyszer a Guszti fiam be talál jönni a Házba.

A Guszti bejött, s noha bevált, mégis így szólott az öreg:

- Még ez semmi. Hanem, ha majd a Kari fiam betoppan.

Betoppant Károly is, de az öreg még mindig ígérgeti a hazának:

- Szót sem érdemel, majd a Gari fiam fogja megmutatni...

Pulszky Ágost beszédének legnagyobb hatása (bár a képviselők közt is mindenki dicsérte azt) a karzatra volt. Mert ott ült az egész szemináriumi fiatalság, Komlóssyt jött meghallgatni, de midőn Komlóssy helyett egy szabadkőműves következett, szép csendesen elpárologtak onnan.

Pedig sokat vesztettek.

Mert a Pulszky beszéde nern töltötte ki az egész ülést, még Komlóssy is szólhatott, s egyikét mondá a legmulatságosabb kormánypárti szónoklatoknak.

Szerinte minden bajnak a zsidók az okai. Eszerint a deficitnek is.

A kormány először érezte a vita alatt, hogy ártatlan.

Ha szabad az állatvilágból vennem a hasonlataimat (s miért ne volna szabad, ha Tisza megengedi?), akkor Gosztonyi hasonlított a kuvikhoz, aki vészjóslón huhogott félóra hosszáig.

A költségvetés különben az a téma, amikor mindenről szabad beszélni, Amerika fölfedezéséről, a Mtesza feleségeiről, az avarokról, sőt még magáról a költségvetésről is.

Fenyvessy is úgy ugrált ide-oda, és csörgött-csacsogott, mint egy szarka. Sok fényes dolgot összehordott innen-onnan. Citálta Whatelyt, a dublini érseket, aki azt tartja, hogy a közönségnek csak egy-két búzaszemet kell adni, a többi lehet szalma.

A Ház figyelni kezdett.

- Ohó, nézzük hát meg, benne lesz-e a két búzaszem a beszédében?

Fenyvessy egyre citált: citálta Jókait, akinek egy időben még az a por sem kellett Boszniából, amit a talpaikon hoznak onnan a katonáink.

És citálta Pulszky Ágostot csipkedvén Bluntschlit (pedig a Bluntschli-citálással már megjárta egyszer Schvarcz Gyula).

Bluntschli ugyanis azt mondotta volna, hogy ki párton kívül áll, vagy önzéssel, vagy szellemi gyöngeséggel vádolható.

Pulszky Ágost, aki úgy néz ki, ha megharagszik, mint egy bősz kecskegidó, erőteljesen visszavágott.

A Ház zajongott a páros viaskodás alatt. A »galandférgek« mozogtak és vickándoztak, a tigrisek pisszegtek és ingerült közbekiáltásokkal bosszantották Pulszkyt.

Ekkor csapott le a »Ház sárkánya«, Ugron Gábor, ezúttal egy állatszelídítő képében.

Először a varázsigét mondta el, mely így hangzik:

»A régebbi költségvetéseket jellemezte a hipokrízis, a mostanit jellemzi a miniszterkrízis.«

E szójátékra ijedten kapta hátra fejét Wahrmann Mór, a nagy szójátékcsináló.

- Fogjatok meg - jajdult fel. - Ez az én gyáramból való!

E szójáték után kinyitá Ugron a vaskalitkát... szinte hallani lehetett, amint a kulcs nyikorgott a zárjában, és kezdé kieresztegetni csodálatos állatgyűjteményét.

Kivett egy szakajtó záptojást és így szólt a mamelukokhoz: »Olyanok vagytok, mint a záptojások.« (A hallgatók viharos tetszésbe törtek ki.)

Magok a záptojások meg sem moccantak, csendesen ültek a szakajtóikban. Csak Péchy mozgott, fészkelődött, mint egy kotlóstyúk, a zsebkendőjét kereste.

Azután megforgatta a tojásokat, amiket kivett, s ott a Ház színe előtt kelesztette ki belőlük a csirkéket. A kiscsirkék ott szaladgáltak, röpködtek a levegőben. (Nyilván azt a két búzaszemet keresték a Fenyvessy beszédéből.)

Akkor egy csomó fenevadat eresztett ki Ugron Gábor.

- Olyanok vagytok, mint a vadállatok, akik csak addig szelídek, amíg etetik őket.

(A hallgatók megint viharos tetszésben törtek ki.)

De arra senki sem ügyelt, miként változhattak át a záptojások oly hirtelen vadállatokká?

A hatás nagy volt, de Ugronnak még több kellett. Kivett egy paprikaszínű dobozból egy galandférget.

- Olyanok vagytok - mondá -, mint a galandféreg, melynek a fejét kell leütni.

- Istenem, de szép - szólt közbe lelkesedéssel Olay Szilárd.

A kormány és pártja hüledezve bámult-ámult, mert most már igazán nem tudta, hogy mi ő.

Vállalta volna már akármelyiket, csak hogy egynél maradjon a szónok.

Általában lehangoló volt a nagytehetségű, fiatal pártvezér mai beszédje, mert éppen azt nélkülözte, amire iparkodott: a szellemet. Néhol briliáns ötletet pattantott el, de az előadás volt esztergályozatlan. Másutt az ötlet volt ízléstelen.

Biz ez nagy csorba.

Hanem iszen ki lehet azt még köszörülni egy új beszéddel.

Lesz még deficites költségvetés máskor is.

Ma nem üdvözölték párthívei a beszéd után, mint máskor, csak Farkas Elek mondá állítólag könnybe váló szemekkel:

- Olyan éles voltál, Gáborkám, mint a walesi bárd.

Az ülés végén Szemnecz Emil és Petrich beszéltek, de már akkorra a záptojások többnyire hazagurultak.

Még mindig tart a beszélési vágy, pedig már elkezdődött a hallgatásbeli csömör. A szónoki lista elfogyhatatlan.

A mezei hadak apródonkint gyűlni kezdenek a szavazásra, s olyan türelmetlenek már, mint a Mátyás hívei voltak a Duna jegén.

Ott benn néptelen padoknak beszél a sovány Matkovich Tivadar. Szinte hallani a csontjai zörgését. A koplalási politika ellen támad, mert úgy talál járni a nemzet, mint a cigány lova.

(Mióta Enyedi bevezette a cigányadomákat a Házba, azóta ez a genre is be van véve a Grünwald »berlini történetei« és az Ugron »arab regéi« közé.)

A bálok szezonja van, a fiatal képviselők, akik máskor vígan zsibongnak, ma fáradtan szundikálnak a padokban. Az egyiket gyöngéden löki meg társa: Ébredj, Zimándy beszél. »Jó, jó - dadogja álmosan -, hozass még magadnak egy pezsgőt, szép maszk.«

A folyosókon csak az öregurak diskurálnak.

Valaki a Pulszky Ferenc szombati beszédjét kritizálja:

- Nem való a parlamentben mindenből tréfát űzni.

- Ugyan, ugyan, ne legyetek olyanok, mint az öreg Bethlen, aki azt tartotta, hogy egy nagyúrnak mindig haragosnak kell lennie.

Általában nálunk azt hiszik, hogy a politikusnak száraznak és unalmasnak kell lennie. Primitív fölfogás. Valaki lehet ugyan okos és hasznos államférfiú, ha nélkülözi a szellemet, de mennyivel kiválóbb, ha ez a ritka arany veretű fegyver is a kezeügyében áll.

Persze van határa és módja, miképp és mikor lehet élénk színekkel átszőni a tanácskozások komoly menetét. A lapos cigányadomák bizony nem valók a parlamentbe, hanem a szellemesség hatalmas úr, az nemcsak beillik a parlamentbe, hanem fölötte is áll.

Ott bent pap beszél... Künn a folyosón egy mosolygóarcú főpap sétálgat, s nyájasan mutogatja be magát a képviselőknek.

- Én Haynald vagyok, a kalocsai érsek.

Amire aztán minden ember restelkedve ejti ki a maga nevét és állapotját.

(Denique mégis igaza volt az öreg Bethlennek, hogy a nagyúr mindig haragos legyen.)

S mert Zimándy beszél odabent, minden papképviselő otthagyja a tanácstermet (alkalmasint irigységből), s megtelik a folyosó csupa merő papokkal. Úgy néz ki, mint egy csöndes kolostori ambitus.

Az ember képzelete elcsapong. A tanácsteremből kiszűrődő zsongás mélán ringatódzik a levegőben, mint valami templomi zsolozsma messziről... Az elnök csöngettyűje kihangzik. Aha, a ministránsok! Minden elősegíti az illúziót. A keresztfolyosó homályában néma árnyak suhannak... Talán ott imádkozik összetett kézzel Jókai Tiszáért. A szolgák tömjénnel füstölik a szivarfüstöt. A szárnyasajtón most tűnik el Falk Miksa, a minorita konfráter.

Baross Gábor, a másik konfráter szilárd léptekkel jön nagy télikabátjában a miniszteri szoba felé. Ma már csak arra jó a miniszterség, hogy az ember külön szobába teheti a télikabátját. (A kabát biztonságban van, de a miniszter nem.)

Lám, éppen most döngeti odabent Tisza Kálmánt a »Trefort kalapácsa«, ahogy Zimándyt elnevezték, még mielőtt kalapált volna. Prüszköl, köpköd és toporzékol, s mikor már jól kiveszekedte magát, összeteszi a kezeit rimánkodva:

- A nemzet gyászba borult géniusza nevében kérem a miniszterelnököt, hogy mondjon le.

Nagy hahota támad, de Tisza komoly marad, arcán, homlokán a habozás felhői úsznak, gondolkodik, töpreng, hogy ne mondjon-e le a géniusz megbízottjának kedvéért, de szerencsére ez idegfeszítő pillanatban feláll Busbach és egy ügyes orációval megtatarozza a miniszterelnök düledező önbizalmát.

Már-már azt lehetett volna hinni, Zimándyval vége van a mai ülés érdekességének, mikor Irányi Dániel kért szót a szokottnál is ünnepélyesebb arccal, s Vadnay Andor szombati támadására felelt, melyet az a függetlenségi párt ellen intézett.

A szélsőbal ingerült már szombat óta... az éles feleselések azóta még jobban elmérgesítették a kedélyeket.

Nagy hullámzás volt észlelhető a padokban, ahol együtt, egymás mellett ülnek antiszemiták, negyvennyolcasok.

- Mester, ma nagy vihar lesz - mondá Szalay Imre Istóczynak.

- A mandátumok előrevetik az árnyékukat - búsongott a szelíd lelkű Kiss Albert.

Valóban, a torzsalkodás háta mögött kilátszik a mandátum lába. (Mert az antiszemitáknál lába van a mandátumnak, a habarékoknál gyomra.) Az antiszemiták jól tudják, hogy csak a szélsőbaltól hódíthatnak kerületeket. A függetlenségiek is érzik ezt.

A dolog tehát nagyon kritikus.

Valamikor az öreg Festeticcsel történt, hogy megvette egy gróf Starhembergnek a bécsi palotáját, aki mindent ott hagy ott, még a családi képeket is.

Az öreg gróf gondolkozott egy percig:

- Mi az ördögöt csináljak én ezekkel a képekkel? Eldobjam őket? Azt nem teszem, hanem, hogy valamire használhassam, hát festetek nekik bajuszt és hazavitetem Keszthelyre Festetics-ősöknek.

A függetlenségi párt egy része is abban a veszedelemben forog, hogy antiszemita bajuszt ereszt a nyárra.

Ezt meg Irányi érezte meg s lelkes nemes szavakkal különítette el pártját az antiszemitáktól.

Persze, hogy ez nem esett meg minden emóció nélkül. Az elvhű szélsőbaliak, a »régi hófehérek« tapsoltak és ujjongtak Irányinak, az antiszemiták nyugtalanul kiabáltak közbe. A fészkelődő tömb ott a szélsőbalon végtelenül mozgalmas képet nyújtott. Andreánszky ingerülten ugrott fel nehányszor, a kis Rácz Géza izgatottan verte kezével a padot, Istóczy zordonan tekintett végig a zajongó táboron. A Szalayak haragosan morogtak.

Irányi mind jobban belemelegedett, s amint vázolni kezdé, mit tett eddig a függetlenségi párt, annyira elérzékenyedett a saját nagy tetteiktől, hogy tisztes arcán könnyek peregtek végig.

Mikor felemlíté, hogy ez a párt az egyenlőség és szabadság talapzatán áll, s arról nem a mandátumok kedvéért, de semmiért a világon le nem mond, kitört a tetszés bokronként a baloldalon.

- Éljen! - kiálta Justh Gyula lelkesen.

Andreánszkyt megbosszantotta az »éljen«, és ingerülten szólt oda Istóczynak:

- Írd fel ezt is.

Ez az »írd fel« aztán olyan szenzációt tett, mintha a dodonai jósda mondta volna. Hogy mi lehet az? Mért mondta ő azt? Fekete könyvet vezetnek-e, amelybe beírják a kompromittáltakat? Tőrrel fogják-e megbosszulni vagy pedig »ellenjelölttel«?

Irányi beszédje után, melynek elején valóságos »erkölcsnemesítő unalom« lengte át a Házat, kitört a vihar, a tetszés és az ingerültség zűrzavaros, szaggatott kifakadásaival és meg se szűnt, hanem kihömpölygött a folyosóra, hol nagy arányokat öltve, izgatott jelenetekben és dialógusokban végződött.

Azalatt Láng Lajos mondta el szép és tartalmas beszédét szorosan a büdzséhez.

Nagy figyelemmel hallgatták, mert hisz a téma még új... (No, ne tessék nevetni tisztelt Ház), mert igazán új.

Ez már a kilencedik nap. Pál fordulása. Ma meg kellett végre fordulnia a vitának. Volt is egy vitézi előjáték.

Amint az elnök tíz órakor megnyitá az ülést, egy idegen dalia, a jó bátor szerb Dimitrievics Mihály lépett a sorompóba, csúfolni kezdé az ország címerét - mint egykor a néhai Holubár -, s bajvívó öklével megfenyegetőzék zordonan. Csak egyetlen embert vett ki dicsérő szavakkal: Mocsáry Lajost, aki röstelkedve húzta ősz fejét a váll-lapockái közé.

Az elnök a trónuson, mintha egy középkori király lenne, biztató szemekkel nézett szét a vitézlő rendek kőzött, hogy ki méri össze lándzsáját az idegen vitézzel? A kürtök nem rivalgtak hívogatón, de a csengettyű bátorítva csilingelt.

Minden szem fürkészőn nézte, honnan robog be Toldi Miklós...

De Toldi nem jött, ehelyett előlépett a síkra egy másik szerb levente, a jó, bátor Gyurkovics György. Császár-szakálla feketén fénylik, mint az ében, cvikkerje villog, a cipője talpa vészjóslón csikorog, amíg beszél.

Egyet-kettőt döf fegyverével Dimitrievics Mihály ellen, és legyőzi. A Ház helyeslése fölzajlik utána.

Magyaroknak kevély, ritka látvány ez.

Most aztán verekedhetünk mi magunk, ha a szerbek legyőzték egymást.

Szilágyi Dezsőn van a sor, s Szilágyi ilyenformán beszél:

- Ti Ház! Ti parányok! Én ugyan tudnék mondani nagy beszédet, de nem mondok, mert nem akarok. Mondtak itt beszédeket mások, és nyújtottak be határozati javaslatokat, de én ezeknek egyikét se osztom... mert nem akarom osztani. Ám, hogy valamit mégis mondjak, hát azt mondom a baranyaiak iránti tekintetekből, hogy a költségvetést el nem fogadom... mert nem akarom elfogadni. (Helyeslés bal felől.)

Szilágyi beszéde után, míg Barla és Veres beszéltek, a folyosó volt in floribus. Mert a költségvetési vita alatt kétféle szónok támadt. Az egyik genre az, amelyikre a »Nemzet« azt írja: »Beszédére reggeli lapunkban visszatérünk.« A másik fajta az, amelyikre sohase tér vissza a »Nemzet«. (Az utóbbiakból nem is lesz soha ez életben se miniszter, se államtitkár.)

Ma csupa »vissza nem térünk« szónokok beszéltek Szilágyi után, azért volt a folyosó in floribus.

A nagy szivarfüstben érdekes alakok mozognak. Egyik jön, másik megy. Folyton változik a folyosó képe. Itt lehetetlen unatkozni.

Gróf Hunyady László Tisza Kálmánnal sétálgat és élénken magyaráz neki valamit. Az ellenzékiek aggódni kezdenek.

- Ni, most szerződteti a leendő »szerb knyáz« Tiszát Bulgáriába miniszterelnöknek. Húsz évre kötik meg a kontraktust.

Tisza Lajos gróf cercle-t tart az egyik üvegajtónál, s gúnyos, szellemes megjegyzéseivel (amikben igazi mester) csipkedi az egyes szónokokat.

Távolabb a nagy találgatók gyűltek össze. Forrnak az agy velők, hogy »Mi lesz?«.

Nem a Csernátony cikksorozatát értem (mert a külpolitikai bonyodalommal nem sokat törődnek, hiszen abból úgyse lehet valami nagyobb a háborúnál), hanem hogy mi lesz a pénzügyminiszteri székkel? Megy-e Szapáry? És ki jön helyette?

Hát amint ebben tanakodnának tanácstalanul, egyszerre kirohan a teremből Beöthy Algernon és lihegve mondja:

- Megvan a pénzügyminiszter! Jertek be!

- Ki az a szerencsétlen?

- Eitner Sándor.

- Ki az az Eitner Sándor?

- Deáknak az utódja a szentgróti kerületből, azelőtt habaréki volt, most a »mienk«.

De már azt megnézzük! Mindenki berohant a terembe. A karzatok is egy varázsütésre megteltek kíváncsi fejekkel. Egy nagy holdvilágképű, bozontos hajú képviselő beszélt jóízű, rokonszenves hangon, olyan nyugodt, természetes arccal, mintha csak a gyermekeivel diskurálna otthon a családi asztalnál.

Már akkor egészen bele volt melegedve az államháztartás rendezésébe és éppen azt magyarázta, hogy takarékoskodni kell mindenben. Kezdeni kell magán a Házon; aki el nem jön az ülésre, ne kapjon napidíjat.

Nagy zaj és hahota támadt erre.

- Eláll - kiálták innen is, onnan is.

Eitner mosolyogva bevárta, míg lecsillapodnak.

- Van továbbá sok hivatal, amit be lehetne szüntetni. (Nagy zaj.)

A miniszterek kíváncsian pillantanak fel. Orczy féloldalt hajlik, hogy jobban hallja.

- Például az őfelsége személye körüli minisztérium. Minek az? (Nagy derültség.)

- Hát még mi? - szólt közbe egy gunyoros hang.

- A főispáni titkárok, kormánybiztosok és az illetékszabási hivatal.

Szinte a tetőzet reng a nagy hahotától, az elnök két kézzel rázza a csengettyűt.

- Az Operaház rögtön bérbe adandó, a regálejog megváltandó. Ezek iránt benyújtom határozati javaslatomat.

Általános derű ömlött el a Házon, a téli napfény is pajkosan nevetett be a hármas ablakon.

Prileszky Tádé fejét a tenyerébe hajtva morogta:

- Mond valamit a tisztelt barátocskám.

Jókai átment gúnyolódni a habarékokhoz:

- Egyetlen pozitív talentum volt köztetek, az is általjött hozzánk.

A miniszterelnök megérkezett Bécsből (ahol egy darab időre nyélbe ütötte a monarchia ügyeit), és ma megint itthon járt-kelt hű mamelukjai közt, teljesen megifjodva, mert most van ő tulajdonképpen elemében - szőnyegen lévén a költségvetés részletes tárgyalása -, amikor minden percben vagdalkozhatik. János szól, Tisza felel, Pál üt, Tisza paríroz, Péter rohamot intéz, Tisza visszaveri, és ez így megy egypár héten át; kibirkózhatja magát kedve szerint.

A portyázó csatározást a szélsőbal vitte. (A habarékpárt nincs itthon.)

Gulácsy Gyula király őfelségén szeretné kezdeni a megtakarításokat, az udvartartási költségeknél. Sok mindenféle argumentumot előhord, éppen csak azt az egyet felejti ki, hogy ő olcsóbban vállalná a királyságot - pedig ez lett volna érvei közt a legnyomósabb.

Úgy oldalvást Ugron is segített neki, egy sereg sérelmet hozván fel az udvar körül, ami neki szemet szúrt. Szelíd gunyorral emelte ki Tisza a panaszok aprólékos voltát, s utalt arra, hogy háromszáz év óta nem volt olyan magyar királyunk, mint a mostani.

Jó, hogy körülbelül egész Ulászlóig ment vissza, akiről azt írta haza a pápai követ: »Rex non habet calceos.«

(Még ma is szégyenkezünk érte.)

Szerencsére most változatlanul ment át a tétel, s őfelsége egzisztenciája újra biztosítva lett egy évre.

Jött az új országház (mert az szép ebben a részletes vitában, hogy az ember előtt minduntalan új és új panoráma nyílik meg).

Nosza, az új országháznak is nekirohant Gulner, hogy hagyjuk abba az építését. Hadd csinálják meg az unokák!

(Nekem tetszett az argumentum, bementem vele a szerkesztőségbe és mondom a szerkesztőmnek, hogy hadd írják meg a mai ülésről a karcolatot az unokáim.

- Igen - szólt ő -, de holnapra kell.)

Madarász bátyánk szinte non aedificat. Emlékeztet a pozsonyi dieták egyik öreg követjére, aki a pesti Lánchíd építése ellen azzal argumentált:

- Minek az erre a rövid időre?

(Ő ugyanis a 70 felé járt - s a többi emberrel éppen nem törődött.)

Thaly Kálmán ugyan nem mondja, hogy nem épít: ő meszebb lát, neki víziói vannak és azt állítja, hogy a gótikus épület cifraságai nem jók, mert azok, mikor tavaszkor lehullnak, több képviselőt fognak agyonütni.

- Neveket kérünk! - kiáltá közbe egy humorista.

Éles Henrik szeme megcsillan a karzaton. Mennyi üresedés lesz majd akkor!

Herman sem akarja az építkezést, gondolván magában: »Én már ott úgysem ülök.«

Tisza Lajos gróf, aki igazi szeretettel csügg azon, amit csinál, síkra száll a rombolók ellen, s megvédelmezi a gótokat és a tételt.

Orbán is belerohan a csatatűzbe. Gulner se adja meg magát könnyen, s figyelmezteti a minisztert, hogy a cifra országház majd fenn fog állni, de pénzügyeink rendezve nem lesznek.

Biz az megeshetik. De még sokkal rosszabb is történhetnék, ha őrájuk hallgatna most a többség. Az tudniillik, hogy az új országház se épül fel, és pénzügyeink sem lesznek rendezve.

A padok néptelenül tátongtak, a karzat is üres volt. A múlt heti nagy szavazás után úgy nézett ki a Ház, mint egy kiirtott erdő. Az egyes felszólalások is csak úgy ímmel-ámmal, vontatottan mentek. A jobboldalról mutatták a számokat, az innenső oldalról hadonásztak a szivaccsal, de a szivacs olyan messze járt a számoktól, hogy nem törült le belőlük semmit.

Ekkor következtek a közösügyi kiadások, mire Irányi Dániel állott fel és egy igen óvatosan kicirkalmazott beszédben kérdezősködött a külügyi helyzet iránt.

Tisza rögtön felelt. S most harmadszor esett meg, hogy Európa a magyar parlamentből tájékozza magát a helyzetről.

Már persze úgy, ahogy lehet, mert arra nézve, amit a nagyközönség szeretne megtudni, lesz-e háború vagy nem lesz, Tisza beszédje se árul el többet, mint a lőcsei kalendárium (aki nem lesz betegségben, az marad jó egészségben), hanem egypár fontos dolgot mégis megtudtunk.

Azt, hogy a helyzet és politikánk nem változott; azt, hogy Bismarck se változott. (Most is olyan ravasz ember, mint azelőtt.)

És azt, hogy nemsokára összehívják a delegációkat.

És azt, hogy a delegációk megint elemelnek vagy negyvenmillió forintot. (Orbán Balázs szerint négyezer milliárdot.)

De ez mégsem a háború. Ne tessék riadozni Béke kisasszony! Mosolyogjon hozzá szelíden. Hiszen egyelőre úgy áll, hogy ezen a pénzen csak egy olajágat vesznek a hajába. Ej, ej Béke kisasszony! Gyanús, hogy ily pazar toalettben jár.

Telt padok, zsúfolt karzat, izgatott hangulat a folyosón: ez a helyzet szignatúrája.

- Ma kövér nap van - mondják kézdörzsölve a botrányhajhászók.

Már tíz órára megtelnek a Ház helyiségei. Bezzeg nem kell ma katalógust olvastatni. Kárörvendő arccal, türelmetlenül várják, míg Péchy beharangoz, és Győry Elek szóhoz juthat.

A mamelukok egy része duzzog, a másik része búsong.

Gondoltam magamban, hogy a duzzogóktól kell kérdezősködni:

- Milyen a Keglevich-ügyben a hangulat?

- Hangulat? Van is nálunk hangulat - veti oda kurtán és keserűen a megszólított mameluk.

Ejh, akkor hát a búsongóknál kérdezősködöm:

- Szegény Tisza - felelik ezek -, ezer baja, gondja van, külügyek, belügyek, kiegyezési ügyek - meg büdzsé, egy is elég volna kilenc embernek, aztán még a saját emberei is kellemetlenséget csinálnak neki.

Az elnök csengettyűje végre kondul, besereglik a tisztelt Ház, s felveszi morogva fenyegető külsejét a baltáj, míg a túlsó oldalon is zordon hallgatagság ólálkodik.

Végre felállt Győry. Temetői csönd támadt. Minden szava szépen, világosan csendül, amint elbeszéli az Operaházban tegnap történt erőszakos esetet. A szélsőbalon meg-megindul a helyeslés zaja - bugyog a kifogyhatatlan olajoskorsókból közben goromba nedv is -, melyet most nem ellensúlyoz jobbról »zajos ellentmondás« vagy efféle. Sötét ott minden, csak gróf Andrássy Manó melltűje ragyog eleven színekben.

S ebben a rossz percben lép be a teremajtón Keglevich.

- Ki vele! Le az intendánssal! - kiáltja egypár hang, s vészjósló morgás kavarog nyomában.

De az intendáns Csák Máté-i léptekkel, büszkén halad helyéig. Mert nagy élvezet lehet az, nagy tömegekkel ingerkedni. (Hanem a XIX-ik században már csak kevés ember engedheti meg magának.) Végigmegy a termen, s leül a Tisza háta mögé.

(Istenem, milyen keskeny háta van ennek a mi »generálisunk«-nak, s mégis mennyi embernek tart árnyékot!)

Mikor Győry elvégzé beszédét, percekig tartó zaj támadt.

- El kell bocsátani - kiáltották.

- Meg kell az ügyet vizsgálni előbb - szólt egy jobboldali hang.

- Nem az ügyet kell megvizsgáltatni - vágott közbe, gondolom Ugron Gábor -, hanem az intendánst!

Tisza rögtön felelt, s rövid, megnyugtató nyilatkozatában egy rántással elvonta e kellemetlen ügyet a felizgatott kedélyek pillanatnyi ingerültsége elől. Eltette máskorra, mire majd kicsinnyé zsugorodik, aminő tényleg.

Mert magában a dolog csakugyan nem lényeges. Ha Podmaniczky Frigyessel történt volna, megbocsátanak neki, mert szeretik. Egy kis modortalanságszámba menne.

De a szegény Keglevich homlokát nemigen csókolta meg a »népszerűség« múzsája, azért hát neki nem is lehet soha semmiben igaza.

Ebben keresztényi lélekkel megnyugodván, menjünk át egész nyugodtan a költségvetésre.

Vagy talán, nem bánom, még jobb lesz, ha fölvesszük a télikabátunkat, s itt hagyván vitát, karzatot és folyosót, elmegyünk ebédelni.

Igaz, hogy Olay Szilárd beszél... de végre is nemcsak szellemmel él az ember.

Nagy színielőadás volt...

A karzaton száz meg száz női fej mosolygott; a főrendiek karzatán ott ültek a Monoklesek, vén rouék, színházi habituék, sűrűn, mint egy erdő. Az a közönség volt jelen, amelyik a lóversenyeken. Hogy a csalódás teljes legyen, még Pálmai Ilka sem hiányzott.

A napirenden a cher Pista volt: az »Intendáns Pista«, akinek jó esze, de rossz természete van, aki tud olyan ülést inszcenírozni a Házban, hogy zsúfolt közönség van a karzatokon és földszinten, de az Operában nem tud olyan előadást produkálni.

A földszint padjai is megteltek, a skriblerek ketrece a szorongásig népes. Ott künn a folyosón síri csönd ásít, és csak a Podmaniczky Frigyes kísérteties léptei kopognak.

De még egy kicsit várni kell az idegizgató jelenetekre. Margittay Gyula ugyan nyitányul megüti az alaphangot: miután meg van - úgymond - győződve, hogy felszólalása úgysem sokat változtat a belügyminiszteri általános költségvetésen, egyenesen áttér az Operára.

De biz az Operán se sokat változtat az ő felszólalása.

Lukáts Gyula a választási lajstromok körüli visszaélésekről tart mérges dikciót, pártja zajos helyeslése közt.

- Meg lehetsz elégedve a sikerrel - bókolnak neki a beszéd végeztével.

- Nem egészen - feleli búsongó hangon -, mert csak egyszer utasított rendre az elnök. Márpedig Szalontára legalább háromszor kell.

Orbán Balázs megint rátér a bácskai bakterek visszaéléseire.

- Mégiscsak lélekemelő - jegyzi meg kedves gunyorosságával Tibád Antal -, hogy a bácskai bakterek dolga mindjárt első fokban itt lészen elbírálva.

- Legalább ne panaszkodjatok ezentúl, hogy nincsen a parlamentnek hatásköre.

A miniszterelnök folyvást résen áll. Játszva veri vissza a Lukáts Gyula vádjait, felel Orbánnak, védelmébe véve nemcsak azokat, akik már megvannak, hanem azokat is, akik még nincsenek meg: a főispáni szekretáriusokat, de a közönség már izgatott, a várakozás türelmetlensége nőttön-nő, a karzatiak fészkelődnek, a képviselők közbebeszélnek s agyonköhécselik a beszédeket. A levegő fojtó és nyomott. A terem üvegfedelére átláthatatlan sűrű köd nehezedik. Még az elnöki csöngettyű is tompán kong...

Aha! Most egyszerre minden fej fölbillen, élénk suttogás szalad át a Ház vidékein, a látcsövek megmozdulnak, a monoklik csillogni kezdenek a Monoklesek szemein. A strucctollak vígan lengnek a női kalapokon és a köpenykék fekete gyöngyei összecsörögnek egy egész vonalon.

Komjáthy Béla állt föl. A nagy bárdú Botond éppen úgy nézhetett ki arcban. (Termetben inkább valami jámbor gvárdiánhoz hasonlít.)

Komjáthy Bélának megvan az a szerencsétlensége, hogy ő »mindenben« ott van. Mint ügyvéd híres védő, mint képviselő híres támadó. És megvan az a szerencséje, hogy a védelmeiből csinál magának témákat a támadásaihoz.

Mai beszéde, mely az intendáns viselt dolgait tárta fel, élénk volt és mulatságos. Itt-ott elcsattantott egy jó ötletet, s a Ház és karzatok hangos hahotára fakadtak. Maga az intendáns is, ki ott ült a középen Széll Kálmán mellett, mulatni látszott némely helyeken. Sápadt, jéghideg arcának vonalai többször hajlottak össze derültségre, míg szemeit, mint a fióksas merészen jártatta a zsibongó tömegen.

A Komjáthy beszéde mégsem volt ment némely túlzásoktól (s ez mindig céltévesztett), sok pletykát összehordott és a »mondják«, »így olvastam«, »nem tudom igaz-e« túl sűrűen tarkította előadását.

A pikáns helyeknél nem egy harmatos arc vált bíborrá a karzaton. Komjáthy pajzán szatír arccal vezette be a Házat a kulisszák közé és a »különlegességek gyűjteményébe«.

Láttuk az intendánst az öltözőszoba csábító titkai közt, ahol a trikót próbálgatják, hol a gázlángok fénye ingerlő lábikrákon siklik el... Pasaruhában jár ott, piros kaftánban, felkunkorodó papucsokkal.

Aztán hallottuk az intendánsi meghívót, mely a balerinákhoz szól: »nyolc órakor vacsorálunk, tíz órakor megyünk aludni«.

- Ejha! - szisszent fel önkéntelenül gróf Andrássy Manó.

(Szegény Karátsonyi Guidó mennyi pénzt költött a mandátumaira, s mégsem élhette meg ezt a mai beszédet.)

- Ne hallgass oda, Gyula! Mért nem mégy te ki ilyenkor a folyosóra? - inti ifjabb gróf Andrássy Gyulát gróf Bánffy Béla.

A tetszészaj, helyeslés majd minden mondatnál kitör, noha a sok szellemes aperçui közt van sok alantas, sovány ötlet is.

De most már vége. A népszerű szónok lelépett. Felhangzik a »Halljuk! Halljuk!«.

Az érdekfeszültség a tetőpontra hág. A miniszterelnök fészkelődik, fel is áll már félig, hogy ő fog beszélni, de aközben eszébe jut maga a megtámadott, és egy kézintéssel Keglevich Istvánnak a szót megkínálja.

Keglevich felállott, de szava vész a szörnyű zajban, melytől a falak is rengnek. Abcúg! - kiáltják balról. Valamelyik »nagy gyerek« egy hajdan divatban volt szerszámot szólaltat meg a zsebében, s élesen hangzik a süketítő zúgáson át:

- Kri kri kri!

Nagysokára átveri magát a Keglevich hangja a zsivajon. Hallgatni kezdik. De mint mindig, most is megcsalatkozik benne a közönség.

Szenvedélyes kitöréseket vártak tőle, s hideg tárgyilagos képét adta az Opera viszonyainak, érvekkel mentegette eddigi eljárását, úgyhogy a kormánypártból (ahol pedig nem nagyon rajongnak érte) úgyszólván kierőszakolta a helyesléseket és a tetszést. (Denique mégiscsak erőszakos ember.)

Ezt a beszédet és ezt a csoportosítást ugyan már hallottuk tőle vagy kétszer, de ami jó, az harmadszorra is jó.

Az ülés végén még az ellenzékiek is elösmerték:

- Jó szónok (igaz, siettek hozzátenni), de rossz intendáns!

Lankasztó unalom terjengett a Házban. Vihar után rendesen csöndes a Ház. A fölizgatott idegeknek pihenés kell. Kevesen jöttek fel. A karzat is, mely olyan, mint a köszvényes láb, legjobban érzi meg az időjárást, dísztelenül üresen tátong. A múlt napi csaták két bajvívója eltűnt a küzdhomokról. Keglevich otthon egyengeti behorpadt sisakját, Komjáthy Béla pedig elvitte friss babérait Karcagra. (A tegnapi fáklyafüstből hadd jusson nekik is egy kis korom.)

De hát mundus se expediet. Csanády Sándor a hű szittya megunta már, hogy mindig mások szerepeljenek, s körülnézvén sasszemeivel az üres padokon, fölemelkedék helyéről, és odabökött mutatóujjával az elnök felé:

- Katalógust kérek!

Ezt olyan hangon mondta, mintha Robespierre-t hallanók: »Elő a guillotine-nal!«

A katalógust elővették és lepergették nagy lassan a képviselői neveket. Azokat az otthon nagy lelkesedéssel megéljenzett neveket. Most csak olyan egyszerűen szürkén csurogtak-lotyogtak egymásután, mint a lúgzó kádból az egyes csöppek.

De bizony ki nem futotta a száz jelenlevő. Most hát nem volt mit tenni mást, mint felfüggeszteni az ülést egy félórára, azon »fikció« alapján, hogy addig összegyűlnek százra.

Egypáran jöttek is, de még egyszer annyian eltávoztak. Mindegy, azért csak mégis meg kell az ülést nyitni. Hiszen Csanádynak is csak elég lesz tán egy napra egy siker.

A jöttek, az »abszensz«-ek, nagyon fel voltak ingerülve az öregre és elkezdtek a folyosókon tanácskozni, hogy nem lenne-e célirányos egy macskazenét rendezni a Csanády ablakai alatt a mai parlamenti szerepléséért?

Az eszme gyorsan hódított minden párton.

Hihetőleg meg is történt volna, mert az unalom sok rosszra viszi rá az embereket. Márpedig a kórházakról, a lelencügyről, közbiztonságról lehet épületesen beszélni, de mulatságosan nem. A himlőoltás sem egészen pikáns téma. Mert a himlőt véletlenül nem a lábikrákra, hanem a karokba szokás beoltani. A Ház hát unatkozott, s a rossz emberek főzték a tervet Csanády ellen, midőn egyszerre híre ment, hogy Tisza az ülés végén felelni fog a Győry Elek interpellációjára a Jósika-féle ügyben.

Hohó! Hiszen akkor hát nincsen a nap elveszve! Egyszerre kipárolgott az agyvelőkből minden más, csak a pièce de résistance csiklandozta.

Valóban, alig várták, míg a belügyminiszteri tételek elfogynak. Csak Thaly vetette oda testét a haza szolgálatában a gyorsan lepergő tételek elé (hogy azt mondja, mi történt azokkal a bűnös Mihaszna Andrásokkal, akik a Jansky-affér idején szerepeltek?), majd Orbán jeleskedett nagy derültség közt a lelencház felállítását sürgetve. »Szüntessék meg - úgymond - inkább a ménlótelepet, a bikatelepet, az Operaházat.«

Végre fél kettőre rohamot vertek az elnök villanyos csengettyűi. Tisza Kálmán felállt, hogy feleljen Győrynek.

Honnan, honnan nem, egyszerre népes ülés lett, még a hölgykarzatra is jutottak női fejek. Mintha visontai Kovách László tartogatná őket valami kelléktárban, hogy aztán a nevezetes alkalmakhoz elővegye.

Tisza meglehetős megnyugtatón felelt, hogy a kecske is jóllakjék, de a káposzta is megmaradjon. (Ami előre várható volt, mert hisz a káposzta tegnap kijelentette, hogy ő bizony megmarad.)

Elmondta, hogy az Operánál az eljárás írásbeli lévén, az intendáns szorosan a szabályzathoz tartotta magát, míg másrészt hiba volt, hogy elutasító végzés helyett az erőszakhoz nyúlt. Pártja zajosan helyeselte a miniszterelnök válaszát, mert csakugyan az ő álláspontja teljesen megfelel az igazságnak.

Hanem Győry Elek mindjárt kikémlelte a kedvező helyzetet, hogy ezen szerencsétlen ügy még egy új alakban tálaltassék fel; legyen most már az ügyvédi védelem elnyomása, s mint a jó szakács egy-két fűszert csapva rá föleresztette egy kis új mártással à la Jules Favré.

Nosza rögtön a segítségére sietett Hodossy Imre.

- Mi jogon kíván szólni? - kérdi az elnök.

- Halljuk! Halljuk! - hangzott balról.

- Nem lehet szólani! - kiálták jobbról.

Hol leült, hol felállt aszerint, amint a követelés vagy az egyik, vagy a másik irányban erősbödött.

Végre az elnök a »Ház« engedelméből engedte, de nem jó szolgálatot tett vele Hodossynak, aki beszédében arra fektette a fősúlyt, hogy miután »nyilvános eljárás«-t jeleznek az operai szabályok, az eljárás szó már magában hordja azt, hogy abban benne van a vádbeszéd is. Mert hát akkor mi az az eljárás?

Hanem iszen csak ez kellett a miniszterelnöknek, ki ma mutatta meg, mekkora elmeéllel uralkodik a tárgyon, s hogy meg nem hátrál a legfogasabb fiskálisok elől sem.

- Átnéztem, kérem - felelt erre a miniszterelnök -, azon tárgyalásokat, amelyeken az operaszabályok hozattak, s éppen az történt, hogy indítványozva lett a szóbeli védelem, de nem fogadtatott el. Azt hát semmi esetre sem lehet belemagyarázni a »nyilvános eljárás« kifejezésbe, ami mindenesetre elvettetett volna.

Ezzel már agyon lett volna ütve az ügy ügyvédi ágazata alaposan - de Győry még mindég nem nyugodott, még mindég szólni kívánt. Ő nem hagyja magát és a szegény eltaposott ügyvédeket.

- Eláll! Eláll! - zúgtak percekig.

- Önök itt éppúgy erőszakoskodnak rajtam - kiáltott közbe Győry.

Csak nagy nehezen hallgatták meg. Nem mondott semmi lényegeset.

De Tiszának meg eszébe jutott valami. A végére tartogatta a legcsattanósabb ütést:

- Tudom, mit akarnak önök. A kormány pártja ellen felingerelni, most a választásokra, az ügyvédi kart.

A Ház tudomásul vette a miniszterelnök válaszát, de még a kérdés hihetőleg nem múlt el egészen. Fogadni mernék rá, hogy még találnak neki valami új toalettet.

Tegnap túlságosan édeskés ülés volt; Trefortot megéljenezték, a sok aláírással ellátott üdvözlő iratot, melyet a folyosón köröztek, még Zimándy is aláírta, s ezzel most már Trefortnak nincs többé semmi hódítani valója.

Bók bókot ért; Tisza Lajos grófot pártkülönbség nélkül magasztalták a kaszinói szép beszédjéért. Csernátony Lajoshoz odajárultak a Ház összes alperesei és felperesei, hogy gratuláljanak neki az ügyvédek megcsipkedéséért. (Lásd a hétfői »Rovás«-t.)

Egyszóval tegnapra mindenki csinált valami okosat, de a legokosabbat Trefort, aki a hetvenedik esztendőt töltötte be. Ezt tessék utánapróbálni!

Ilyen körülmények közt nehéz sorsa van a karcolatírónak, azért is hagytam parlagon tegnap a rovatomat, hanem ma, mikor az összes európai akciók közül a legélesebben domborodik ki a fővárosi kupaktanács akciója az Erzsébet téri verebek ellen, ma bizonyosan az országházi talaj is dúsabban ereszti a humoros szálakat.

Csalódtam. Ma sem történt semmi nevezetes. A pénzügyi költségvetést tárgyalták le meglehetős monoton módon az Orbán Balázs előéneklése mellett.

Minden tételnél ő szólalt fel a legsajátosabb érvelésekkel. Könnyű neki! E derék régi státusférfiúnak ugyanis megvannak már a büdzsé-beszédjei tavalyról, harmadévről és még régebbről. Mindig azokat mondja el, ami természetes is, mert az ostromlott tételek mindig ugyanazok maradtak.

Így például a fegyveradónál mindig annak a megszüntetését kéri, rengeteg statisztikai adatot hozván fel némely községekből, ahol a medvék iszonyú számú ökröt, birkát felfaltak. Márpedig ha nem volna fegyveradó, lett volna fegyver, s ha lett volna fegyver, a lakosok leölték volna a medvéket.

Ezen úgynevezett statisztikai adatok alapján tömérdek medvének kellene lennie Erdélyben. Sajátságos dolog az, hogy valahányszor a trónörökös Erdélybe megy medvevadászatra, soha sincs medve, és valahányszor a pénzügyminisztérium büdzséjét tárgyalják, mindig annyi a medve Erdélyben, hogy ezerszámra eszi a marhát.

A hadmentességi adónál is Orbán Balázs szólalt fel.

De már a dohányjövedék tételeinél... azazhogy ezeknél is Orbán szólalt fel.

Az államjószágok kezelésénél természetesen megint Orbán Balázs indította meg az ostromot.

Hellyel-hellyel mások is szóltak, de Orbán akkor legalább közbebeszélt.

A szélsőbaloldal bárója (pedig másképp kedves ember) egész rémmé nőtte ki magát a karzatok habituéi előtt. Unalmas gravámenjeit borsózó háttal hallgatják már. Tudós hírét egészen megette szónoki híre. Maga a földszint még menekülhet előle a folyosóra, de a karzatok tehetetlenül vergődnek szónoklati hálójában.

És ő mégis egyike a legrokonszenvesebb alakoknak az ellenzéken.

Mert sok ember van ott, akinek hiszik a szavait, de ő maga nem hiszi azokat; Orbán merész adatait, ingadozó számjait, pufogó frázisait ellenben senki sem hiszi, de ő maga szentül meg van azok igazságáról győződve.

Tetszik, nem tetszik a Háznak, az neki mindegy, ő olyan jókedvvel beszél, mintha egész Európa hallgatná. A néptelen padok nem lankasztják őt, a koloszt, a bőbeszédűségben, aki képes korteskedések alkalmával künn a mezőn keresni föl a választókat, mindeniket a saját krumplis földjén, s egyenkint elmondani nekik a programbeszédjét.

Orbán annyira szónok, hogy neki a beszéd cél önmagáért. És annyira pesszimista, hogy emiatt majdnem optimistává válik.

Ha mondják neki: »Ugyan minek beszélsz, Balázs, hiszen látod, hogy kimentek, nem hallgatnak.«

- Mert nincs elég erejök az igazságot elviselni.

Az eszébe sem jut, hogy hátha őneki nincs elég ereje lekötni a Ház figyelmét.

Egyébiránt jó ember és a légynek sem árt. Még kevésbé ártott hát a költségvetésnek.

Változatlanul fogadtak el minden tételt úgy, hogy fél kettőre készen volt az egész tárca.

Az elnök vidoran zárta be az ülést, Szapáry gróf összemarkolta az irományait. Fölkelt a miniszteri székéről, kinyitotta az állványkája fiókját, jól megnézte, hogy csupa feledékenységből nem hagy ott-e ott valamit, aztán egy nagy lélegzetet vett és újra bezárta a fiókot.

Azzal kifelé indult, de visszahajlott még egyszer, hogy csupa feledékenységből nem vitt-e el onnan valamit.

Rendben volt minden.

Se a bicskáját, ceruzáját, bonbonjait ott nem hagyta, sem a fiókkulcsot magával többé el nem vitte.

Ma a Baross rovatja kezdődött: a közmunka- és közlekedésügyi költségvetés. Simán folydogált. Baross még nem elég ideje miniszter arra, hogy megunhatták volna, nem terheli a felelősség még olyan nagy mértékben a létező bajokért, hogy joggal megtámadhatták volna, és sokkal csatakészebb hogysem jogtalanul merték volna csipkedni. Még a kegyetlen Orbán Balázs is elösmeréssel és méltánylással beszélt róla.

Ezen csoda annál feltűnőbb, mert tegnap meg a szilaj Lázár Ádám Bornemisza Ádámot, a csángó kormánybiztost dicsérte.

Hja, ha ez így tart, hogy az ellenzék túllicitál a mamelukokon, akkor aztán az ördög legyen kormánypárti.

Baross többször beszélt, s mindég talpraesetten, pártja nagy helyeslése között. Az önérzet, mely hangján átrezg, bizonyos erőteljességet kölcsönöz egyéniségének, és éppen nem visszatetsző. Barossnak ez a hang áll jól.

Szapáry ma még ott ült egy darabig a miniszteri székében. Nagy sajnálkozva nézik távozását pártkülönbség nélkül, s megindulnak szerte a gyengéd észrevételek:

- Jó ember volt. Kár érte.

- Bizony még vissza fogjuk kívánni.

- S milyen szépen távozik. Igazi nagy úr. Elmegy simán, egy mosollyal az ajkán, anélkül hogy csak egy szemrehányó tekintettel éreztetné valakivel, hogy mért megy el. Lám Kemény Gábor...

- Hja, az csak báró.

Künn a folyosón Wahrmann meséli, hogy csodálatos a közönség, nem nagyon szereti a verebeket, de mikor az Erzsébet téri sétány fái fölött ott kóvályog körbe bukdácsoló szárnyaival a héja s le-lecsap, hogy a csipogó szürke fickók közül egyet felkapjon és fölvigye a magasba elreggelizni, a lent ácsorgó közönség, aki érdekfeszülten nézi a héja manővereit, valóságos átkozódásokban tör ki, úgy sajnálja azt a szegény verebet.

(De ez a verébhistória sehogy sincs ám összefüggésben az előbbi észrevételeimmel.)

Bent a tanácsteremben Lukáts Gyula ereget ki nagy tromfokat a magyar királyi posta ellen, mikor a Lontóra címzett levelet Londonba küldték, és végre a londoni postaexpeditor írta rá: »Lontó falu Hont megyében.«

Nagy szégyen Gervaynak, de megvan az az alapos mentsége ellene, hogy ez még dicsőségesen uralkodó Mária Terézia királyunk idejében történt.

A posta után a vasutak következtek, s ez a legkényesebb pont, mert ennél a tételnél rendesen ráfekszik a vágányokra Bottlik Lajos, órákig tartó dikciókat szokván zengedezni.

Ma nem volt svádájánál, és csak Fackh Károly hallgatta figyelmesen.

Beszélt még »Ferenc József unokaöccse«, Dobránszky Péter is. De őt már senki sem hallgatta.

Az ülés végén egy kicsit melegedni kezdett a vita, midőn György Endre, Törs Kálmán szólaltak fel, s majd Baross felelt talpraesetten zajos tetszés mellett Bottliknak.

De az elnök az órájára nézett és kimondta a tourokat - akarom mondani elhalasztotta a vitát holnapra.

A »Ház« folyosói gyakran tarkák. A Ház tagjain kívül is sok nevezetesség, sok érdekes vendég fordul meg ott. Néha arra cammog Gyulai Pál, ki ott gyűjti össze a kéziratokat a Budapesti Szemlébe. Máskor a Haynald papi ruhája suhog végig. Nagy paktumok, konfliktusok idején Andrássy Gyula is megfordul a folyosón, s rendesen otthagy egy bonmot-t és magával visz egy fait accomplit. Van aztán olyan időszak, amikor a főispánok szállingóznak a folyosóra s türelmetlenül várják a »generális«-t, aki vagy bent a tanácsteremben, vagy a miniszteri szobában van elfoglalva. A miniszteri szoba ajtaja előtt egy teremőr áll ilyenkor, s az ajtó üvegtábláján van egy apró lyuk, azon keresztül leskelődik a teremőr, hogy mit csinál a miniszter, be lehet-e hozzá valakit bocsátani.

Csendes hétköznapokon azonban csak a megszokott alakok mozognak a folyosón. Az egész élet a miniszterelnök körül hullámzik odakünn is. A többi miniszterek ritkán jönnek ki melegedni a párthoz. Olyan kályha is az, hogy nem mindenkinek tart meleget.

A kormányelnök, kijövet a tanácsteremből, már az ajtóban veszi ki szivartárcájából a cigaretlijét és siet a legelső szivarozó emberhez tüzet kérni. De míg az égő szivarú emberhez ér is, útközben az ország dolgát intézi; meglátja Csávolszkyt: »Honnan vette, szerkesztő úr, azt a hírt, hogy Budapestet erősítik, mondhatom, egészen alaptalan.«

Miután röviden megdementírozza a nagy ijedelmet keltő hírt, végre rágyújt, de mindjárt az első szippantásnál szemébe ötlik Bornemisza Ádám: »Hát te mibe sántikálsz - ijeszt rá kedélyesen -, mert az nem ok nélkül való, hogy Lázár Ádám megdicsért.«

A sziporkázó cigaretlivel biceg a folyosón, szemeivel keresve Csernátonyt. Találkozik Csáky Lászlóval, valamit mond néki, éppen arra megy a folyosó legkedveltebb lakója Vizsolyi, ennek is mond valamit.

És amint átsétál, hat-hét emberrel beszélt útközben akik mind akcióba látszanak lépni, miután a miniszterelnökkel szólottak. Mintha amerre végigmegy, mindenütt megakadt ügyeket és csomókat gurított volna egy-egy szavával odább.

Mindenre ráér, mindent észrevesz. Egy-egy megéhezett öreg mameluk óvatosan oson a ruhatár felé, hogy hazaszökjön. Tisza azt is észre veszi: »Hát csak nem akarsz még elmenni, Pali?« - mondja az ő egyszerű száraz nyájasságával (föltéve persze, hogy Palinak hívják a mamelukot).

A mameluk erre a nyájasságra szót fogad, s azzal az eltökéléssel ül le egy-egy folyosói karszékbe, hogyha kell, húsvétig se mozdul ki onnan. Hogyne tenné meg, »ha a generális nem ereszti«.

Itt is, ott is feltűnik cilinderjével a fején, kezet szorít Helfyvel, csipkelődik gondmentes perceiben még Szalay Imrével is, a gavalléroktól kérdezi a tegnapi operabál sikerét, Wahrmanntól a börze mai állását: informál és informáltatja magát. Véleményt mond ide-oda fordulva a tanácskozás menetéről, megjegyzéseket tesz őszinte, néha érdes modorban az egyes beszédekre: minden percben offé van, hogy ki beszél odabent és miről beszél. Végre addig keresi Csernátonyt, hogy egyszer csak megtalálja, annyival is inkább, mert Csernátony is keresi. A két cilinderes fej feltűnik egymás mellett bizalmas közelben, s olyankor nem zavarja őket többé senki. Leülnek valamelyik padra és elbeszélgetnek halkan, csendesen.

Az arra menők sietve osonnak el mellettök, hogy ne háborítsák őket s ne halljanak meg semmi államtitkot, ami aztán a lelküket nyomná.

Pedig meglehet, hogy nem is beszélnek államtitkokról - hanem csak a Komlóssy mai beszédjét magasztalják egymás közt.

...De nini, most veszem észre, annyira belebonyolódtam a folyosó leírásába, hogy tulajdonképpen nem is annyira az új pénzügyminiszteri államtitkárt rajzoltam le, mint inkább az új pénzügy minisztert. Pedig az már nem egészen ismeretlen ember.

Ámbár iszen Wekerle sem az. Mert akinek olyan a jó híre, hogy még a miniszteri bürók vastag falain is keresztülszivárog a napvilágra, az már megérdemli, hogy bevegyem a karcolatokba.

Az új államtitkár annyira új, hogy még nem is államtitkár, mert még ahhoz két faktor szükséges; a király őfelsége, akinek már fel van terjesztve és Salamon Ferenc, aki kinyomassa a »Budapesti Közlöny«-ben.

Tehát az új államtitkár ma megjelent a folyosón. Amit nyomban megszagoltak a Ház pénzügyi kapacitásai: Helfy, Enyedi, Prileszky és Beöthy Algernon. Siettek hozzá, hogy üdvözöljék és kritizálják.

Fiatalember, magas, tagbaszakadt erőteljes termettel, még fogalmazónak is beillenék. Pirospozsgás arca friss, üde, emlékeztet I. Napóleonra, fekete szemei a fiatalság élénkségével égnek. Szép újdonatúj pepita nadrág van rajta, ami rögtön felkölté Szalay Imre irigységét. Tehát az új államtitkár első föllépése nem volt szerencsés.

Különben minden tekintetben rokonszenves jelenség. Az ő kineveztetése méltó folytatása annak az iránynak, mely a Baross kinevezésével inauguráltatott: hogy most már a »munka emberei« jönnek, ahogy a vezércikkírók szokták mondani.

A számok nem törték meg, mint Hegedüs Sándort, hajlékony, eleven, inkább hinné az ember cotillon-táncosnak mint a legszárazabb tárca államtitkárának.

De hát a külső csal: milyen üdének látszik, s mégis azt panaszolja, hogy nagyon el van fáradva.

De már ezért rögtön megélceli Beöthy Algernon színlelt naivitással kérdezve:

- Hát olyan fárasztó az a deficitcsinálás?

Amire odaszól Tisza Lajos gróf:

- Eleinte nem nagy munka, később aztán nem nagy mulatság.

Még nagyobb hibát vesz észre az új államtitkáron Helfy Ignác:

- Jézus Mária, nincs bajusza!

Az ám! Meglepetve pillantanak oda. Az új államtitkárnak nincs bajusza.

Szép barna barkója nőtt két oldalt, de az ajkak fölött nincsen semmi. Még csak pehely sem.

No, ez különös eset. Erre nem mutathatnak precedenst. Magyar államtitkári széken még nem ült eddig bajusztalan ember.

Meg is indulna most már a zúgolódás moraja az egész folyosói vonalon, szítanák a mérges tüzet, hogy Tisza nem tiszteli a nemzeti tradíciókat, ha szerencsére ott nem teremne Visi Imre, és az aggódó Helfyt meg nem nyugtatná:

- De Náci bácsi! Hiszen finánc!

Erre aztán megnyugszik Helfy. Persze, persze. A fináncnak nem kell okvetlenül a bajusz, mert csak finánc.

S ezzel elnémult az az egyetlen hang is és az egyetlen kifogás is, mely az új államtitkár kinevezése ellen felmerült a parlamenti körökben.

A tavaszi napsugár első langyos léhe törte be magát a magasan eső ablakokon a folyosóra, és végigsiklott a Margittay Gyula kopasz fején.

Ez sokakat csalt a Házból ki a szabadba, gyönyörködni a természet első lágy mosolyában - ámbár most a tavasz félelmetes vendég. Ő hozza, ha hozza, a háborút.

Fejérváry Géza ott sürgött-forgott, nyilván toborzott a folyosón; egyenkint félrehívogatta a katonaviselt képviselőket, és kiosztogatta köztük a »képzeletbeli zászlóaljakat«. Mégis kár volt a szegény Tischler Vincének meghalni.

Mialatt Fejérváry apró generálisokat csinált künn a folyosón, azalatt a »fő generális« Tisza felvette a szürkésbarna téli dókáját, és siető léptekkel elindult Bécsbe.

Árván maradt a folyosó. S ezalatt csinálták lázas tevékenységgel az összeesküvést - a délelőtti ülések ellen.

Az új terv szerint, melyre aláírásokat gyűjtöttek, délutáni egy órakor kezdődnének az ülések és tartanának ötig. Sok jót lehet felhozni e célba vett változtatás mellett, és csak egy ellenargumentumot.

- Nem lehet - mondják -, mert sok képviselő megebédelve jönne ide. S akkor aztán ki áll arról jót, hogy milyenek lesznek a beszédek.

Hanem ez nem ok, tisztelt Ház, hogy a különben célszerű terv mellőztessék. Mert persze a bor bőbeszédűvé teszi az embereket és esetleg túlságosan elevenekké, de ez ellen is lehet intézkedni.

A régi megyékben volt praxisban, hogy a beidézett tanút, ha gyanúsnak találta az esküdt, odahítta a bírói széke elé s így szólt: »lehelj rám«.

Megszagolta a lélegzetét, s ha akarta akceptálta, ha nem, visszautasította.

A délutáni ülésekre még egy jegyzői állást kellene tehát szervezni, a »szaglászó jegyző«-ét, aki a pulpitus elé idézvén a szólásra felhítt orátort, e szavakat intézné hozzá ünnepélyesen:

- Méltóztassék lehelni.

A lehelés után pedig végzésileg kimondaná az elnök: »Önnek megadatik« vagy »öntől megvonatik« a szó. Így aztán azt is el lehetne érni egy csapásra, hogy kritikus esetekben csak a kormánypárti szónokoknak lenne a leheletük tiszta.

*

De hagyjuk el a praktikus határozati javaslatunkat máskorra, és nyissunk be a tanácsterembe, hol víg tréfák, dévaj enyelgések váltogatják egymást.

Páter Zimándy azon panaszkodik, hogy a kormányt a zsidók vezetik. Petrich beszéde alatt fenyegető szemeket meresztenek az összeröffent borászok Széchenyire. Zalay István duzzog és nagyokat sóhajtozik. De következik Göndöcs, és az legott felvidámítja a mogorva borászi ábrázatokat. Állandó derű ömlik el a Ház összes tájain.

Göndöcs apó ezúttal hűtelen lett az ő kedves kis méhikéihez, és az icike-picike selyemhernyócskákat vette a pártfogása alá.

Almássy Sándor, a kurta nyakú vén kuruc is Noé apánk szőlőtőkéjéből tör egy ágat a kalapja mellé, s beáll a Zalayék táborába: »Le a műborral!«

Már-már megindulna az ádáz harc a borág és az ólomcukor közt, ha most fel nem állna Beksics, s föl nem vinné a tisztelt Házat egy magasabb atmoszférába.

Beksics szépen pátosszal beszélt, az ipar befolyását fejtegetve az agrikultúrára. Pártja, sőt ezúttal az ellenzék is, rokonszenvesen hallgatta a jeles fiatal képviselőt.

Hanem a Lázár Ádám hazafias keblében nagy indulatok forrtak ezalatt. Eszébe jutott a hazai szülőföld, amelynek a következő választásra úgy látszik Lázár Ádám nem akar eszébe jutni. Az is eszébe jutott, hogy Beksics nem régen ott járt, és bizonyosan megint nemsokára ott fog járni - hát jó volna rajta ütni egyet.

Fel is állt hát a hírhedt szóöntő (ad normam: vízöntő), hogy most tönkreteszi Beksicset, aki mást beszél itt és mást mondott ott. Rácitálta zordonul.

Hanem Beksics sem volt rest, kivált miután már előbb a miniszter rehabilitálta, hogy akkoriban joga volt úgy beszélhetni, csípősen visszavágott Lázárnak egy kis gyöngéd célzással arra a szerencsétlen Bach-szisztémre - amikor nyilván az öregúr is másképp beszélt a Bach jóízű fehér cipóján, mint most a szélsőbaliság sótalan száraz kenyerén. Ámbár én meg vagyok róla győződve, hogy ő a hazát már akkor is nagyon szerette.

Közbül még Andrássy Manó gróf a »vasember« szólalt fel, ahogy ő magát nevezte. Denique ő az első ember, aki Bismarcktól el mer valamit venni. (Eddig ti. Bismarck viselte a »vasember« elnevezést.)

A gróf okos ember; az észjárása jó, csak az előadása rossz. Toporzékol, izeg-mozog, féloldalt hajlik, hátravágja magát, összekuporodik, a kezeivel a legsajátosabb vonalakat húzza a levegőben, majd mintha rétest hajtogatna össze, majd mintha köpülne.

Praktikus és furfangos, mint a zsidó. Ítélőtehetsége erős szövetből való. Hiába, minden Andrássyban van valami az Andrássy Gyula zsenialitásából - csakhogy rettenetesen feloszlik.

A gróf az iparról mondott egy tósztot. A vizespoharat ugyanis, melyet a szolga hozott neki, felkapta, de szórakozottságból ki nem itta, ahelyett szilajan gesztikulált vele. A víz tehát locsogott ki belőle. A szomszédjai ijedten húzódoztak el a pad sarkaiba.

Egészséges nézeteket fejtegetett, s egypár nyers igazságot is odamondott.

- Én azt kérdem mink nincs? - mondá. - Hát mink nincs? Az, amit a kiállítás kimutatott, hogy van.

Többször ragadta derültségre a Házat, mely pedig korántsem hallgatta úgy a gróf beszédét, mint ahogy a kuriózumokat szokás, hanem igazán élvezte.

Kár, hogy ő is csak arról beszélt, ami nincs, de azt, hogy miképp kellene megteremteni az ipart, elhallgatta.

- Azt majd elmondom - végzé -, amikor nem leszek rekedt.

Hm, mhu, mi... hát már most csakugyan nincs más teendőnk, mint szépen, csendesen bevárni, míg az Andrássy Manó náthája elmúlik.

Néhány nap előtt Apponyi Albert gróf évelődött Trefort miniszterrel:

- Most jön már nemsokára a te heted, amikor majd te haragszol (a közoktatásügyi költségvetés tárgyalását értette).

- Hát fogadjunk, hogy egyszer sem haragszom meg - pattant fel Trefort.

- Áll a fogadás, de mibe?

- Minden egyes harag külön öt forint.

Fogadtak. És ma, mikor megkezdődött ellene a vita, mosolygó arccal, galambszelíd tekintettel hallgatta az egyes szónokokat, elhatározván magában, hogy semmiért sem haragszik meg mert hiszen tiszta filozófia: haragudni még érdemes, de haragudni és azonfelül fizetni érte nem érdemes, kivált mikor a költségvetési vita után eleget haragudhat ingyen is.

Az első szónok Lesskó volt, ez a kedves, ennivaló tót papocska, aki a beszédjeit először a »Magyar Állam«-ba írja meg, azután mondja el a Házban.

Legalább azt a támadást, mely ellenem volt irányozva a »Jó könyvek« miatt, már olvastam a »Magyar Állam«-ban szórul szóra, és akkor meg is feleltem rá.

Citált e népiratokból egyes részeket, mondván, hogy az ott leírt pazarlás a nép erkölcsét rontja. Igen, ha egyes részeket szakít ki. A népkönyvecskének éppen a takarékosság a tendenciája, de természetes, hogyha valaki a pazarlástól el akar másokat rettenteni, egy pazar embert rajzol le nekik.

Ami a király elleni izgatást illeti, arra nézve is citált a könyvecskéből Lesskó István, abból a részből, mikor a király (ti. a mesebeli angol király) kártyázik a főurakkal:

Elöl ült a király és mindig ő vesztett.
No semmi; adóba visszaszedi eztet.

Biz az úgy van megírva; mert énbennem, megvallom, nincs annyi lojalitás, hogy a mesebeli királyokra is kiterjeszthessem. Persze Lesskó egészen más. Ő csak a mesebeli királyok idejében lehetett volna püspök.

Trefort megfelelt Lesskónak, s engem, szegény jövendőbeli választóját is, megvédett, de anélkül hogy megharagudott volna.

És most bocsánatot kérve az olvasóktól, hogy annyit időztem a magam ügyében Lesskónál, átmegyek Kovács Albertre, ki még vehemensebben támadta Trefortot, kritizálva közoktatásügyi politikáját.

Trefort élesen visszavágta, de még most sem haragudott meg. Leült nyugodtan és mosolyogva fordult Apponyi felé, mintha mondaná: »Látod, hogy jó kedvem van. Nem én, egy csöppet sem haragszom.«

Két próbát vitézül kiállott a miniszter, most már a harmadik következett: Komlóssy Ferenc.

Komlóssy beszédei egy tőbül sarjaznak a Zimándy beszédjeivel. Kuriózumok, amikből az első tíz mondat mulatságos, de aztán a többi visszatetsző. Aki mégis bent marad, úgysem hallgatja, hanem vagy legelteti szemét a karzaton, vagy elgondolkozik valamin, átadja magát a csendesen altató zsongásnak, végigjárja tekintetével az arcokat, vagy legrosszabb esetben elnézi a miniszteri székeket. Elég nagy mulatság az! Hogy forog a világ azokkal is... Íme most is üresen tátong az egyik (mert Szapáry már ott ül a képviselői padokban), vajon ki jön utána?...

S amint így elmélázgatok és odaképzelem tarkán, majd Andrássy Manót (ha nem lesz rekedt), majd Prileszky Tádét, majd Széll Kálmánt: egyszerre csak fölvetem szememet, álom-e az vagy valóság - valaki bent ül a bíborszékben, és kedélyesen diskurál excellenciás kollégájával Barossal.

Nézem, nézem és látom, hogy az báró Kemény Endre. Képzelet játéka ez, vagy mi? Megdörzsölöm a szemeimet, de bizony nem álmodom, Kemény Endre valósággal bent ül a kormány padjain.

Már éppen ki akarok szaladni tudakozódni a folyosón, mi történt őfelségével - mikor egyszerre irtózatos zaj rázza meg a tanácsterem falait.

- Eláll! Gyalázat! - kiáltják a jobboldalról. Az elnöki csengettyű süvít. A képviselők felugrálnak padjaikról és a középre tódulnak. A folyosó népe beözönlik.

- Mi az? Ki az? Mi történik?

- Komlóssy azt vetette szemére Trefortnak, hogy nem szokott gratis eljárni a kinevezéseknél.

- Botrány. Ki vele! Eláll!

Percekig zajgott a Ház. Az elnök nem bírt szóhoz jutni. A csengettyű hiába riadozott.

Trefort felugrott. De hasztalan. Ott állt ő is, Komlóssy is, némán. A felháborodott tenger, a Ház, átvette az uralmat, s tombolva adott haragjának kifejezést.

Végre az elnök hangja áthasította a lárma fergetegét:

- Kérem a képviselő urat, magyarázza meg szavait.

A Komlóssy bajusztalan arca sápadt lett, mint a fal, csak szürke, kékes szemei villogtak kísértetiesen. Beszélni kezdett, de az áradat fékét vesztette már.

- Eláll! Eláll! Nem fog beszélni! - harsogott száz torokból.

- Kérjen bocsánatot! - süvítette egy fenyegető hang.

- Nem állok el - hörgé Komlóssy tompán, és állva maradt ő is, Trefort is.

A miniszterelnök odament. Treforthoz:

- Ülj le - mondá.

És Trefort leült. Talán eszébe jutott, hogy őneki nem szabad ma haragudnia.

Idegfeszítő, lázas jelenet következett be, aminő még nem történt parlamentünkben. A szónok ott állt jéghidegen, makacsul dacolva a Ház akaratával és haragjával, a Ház pedig fel volt bőszülve, és nem engedett. S a Háznak becsületére válik, hogy nemes érzései föllázadtak e gyanúsítás ellen.

Percekig tartott ez így. Egyfelől a tehetetlen szónok farkasszemet nézve az ellene zúduló méltatlankodás szilaj kitöréseivel, másfelől az elnök »minden külföldi trónok és dinasztiák megvédelmezője«, ki tanácstalanul ül most tövises székén, zavartan szorongatva kezében vékony hangú hatalmi eszközét.

Az antiszemiták ezalatt felocsúdnak. Rácz Géza, Andreánszky közbekiáltoz:

- Hát ez a szólásszabadság?

Az elnök kétségbeesetten tesz még egy kísérletet szóhoz jutni.

- Méltóztassanak a szónokot meghallgatni!

Komlóssy szólni próbál.

Feltör a zaj újból, miként az orkán.

- Nem hallgatjuk! Ő hallgasson!

- Engedelmet kérni, vagy kimenni - követelik vészjósló, harcias hangon.

Ugron felugrik az ő daliás modorában, s szép tiszta hangja szinte csillan:

- Tisztelt Ház!

- Nem lehet! Eláll! - kiáltják.

Szemnecz is felpattan.

- A házszabályokhoz akarok szólni.

- Az sem lehet! Eláll!

Egyszerre három szónok áll az óriási moraj közepette.

Horváth Gyula ingerülten hagyja oda helyét.

- Vonuljunk ki a teremből!

Sokan követik. De csak az elnöki pulpitushoz. Mert kár volna ezt a jelenetet végig nem nézni.

Az antiszemiták ezalatt erőre kezdenek kapni, a kis Rácz Géza dühösen ugrik fel, mint egy hörcsög, és a padra üt az öklével.

- Mit akarnak önök a szólásszabadsággal?

Polónyi felbömböl:

- Tessék tiszteletben tartani a képviselői jogot!

- Félbe kell az ülést szakítani! - harsogták jobbról.

A kiáltások egyre rekedtebbek lesznek, az arcok egyre sápadtabbak. Egy káosz képét mutatja a medium. Minden kar gesztikulál, minden ember beszél. Sőt már a karzatok is kiáltani, zsibongni kezdenek. A rend menthetlenül felbomlóban van.

Nem Ház ez többé, hanem két verekedő tábor - egy perccel az összecsapás előtt.

És ebben a kritikus pillanatban, ebben az iszonyú zsivajban, kérőn, szelíden csendül meg az elnök hangja:

- Én kérem a képviselő urakat, méltóztassék a szónokot meghallgatni.

És amilyen szelíd volt ez a hang, egyszerre olyan szelíd lett az egész Ház. Olyan szelíd lett, mint a bárány. A haragos hullámok elsimultak, pihenő tó vize nem lehet csendesebb.

Ilyen oltó víz egy szelíd szó. És ilyen érett, nemes modorú a mi parlamentünk.

Azután nyugodtan hallgatták ki Komlóssyt, s én se kereskedtem tovább a Kemény Endre minisztersége után.

Tréfából ült bele a miniszteri székbe egy percre - s íme mindjárt mi történt a minisztersége alatt.

Tisza aztán megadta a kellő, méltó választ Komlóssynak, és Trefort kiállta a harmadik próbát is, ismét nyugodt, borútlan arccal fordulván Apponyi felé: »Nem haragszom - látod mégsem haragszom.«

Az óra mutatója már a kettő felé járt, mikor Mocsáry jutott szóhoz, és Babelnek egy magyarellenes beszédjét mondta el.

Csodálkozva hallgatták a jobboldalon, és szégyenkezve a szélsőbalon.

Trefort izgatottan fészkelődött helyén, pedig nem bántotta a szónok. Arcán megjelentek azok az ideges rángások, ajka megmozdult, keze hevesen járt, s fejét mérgesen kapkodta ide-oda.

Egyszerre csak megszólítja a háta mögül Apponyi Albert:

- Kegyelmes uram, te haragszol.

- Hogyne haragudnám - felel vissza bosszúsan, szapora vállrángatásaival. - Ki ne jönne azon dühbe, hogy egy magyar ember képes csupa hiúságból oláh lenni?

Az ellenzékből mindennap elolvad egy ember. Tegnap Mocsáry, ma Olay.

- Ti már a választások nélkül is elfogytok - ijeszték őket a mamelukok.

Olayra ez különben csak tréfából illik, nyilatkozata tapintatos volt és a helyzetből folyt, mert valóban nincs olyan pártállás, mely szükségessé tenné érdemes férfiak becsületében piszkolódni.

Egészen más a Mocsáry esete. Egy sajátos pszichológiai rejtéllyel állunk itt szemben.

Hogy jutott oda a függetlenségi párt vezére, ahol most van?

Hogy ezt megérthessük, fel kell keresnünk e tragikus pályafutás kezdetét: miképp lett a szélsőbal vezérévé?

Asszony a kezdet. Mocsáry a nagy Wesselényi Miklós özvegyét vette el. Apródonkint azt kezdte hinni, hogy ő a Wesselényi Miklós utódja. Titkos erőket kezdett magában sejteni, álmok jelentek meg előtte. Fényes jövőnek nyájas képe mosolygott rá, akár behunyta a szemét, akár kinyitotta.

Ekkor floreszkált a Bach-szisztém. Volt egy ismerős cenzora, aki nagyon szerette.

Minthogy már a cenzor megvolt, hát azt gondolta magában, hogy annak a kedvéért ír egy röpiratot, mint aki a gomb kedvéért kabátot varrat.

Megírta. Csupa közhelyek voltak benne, ama hazafias frázisok, amiket akkor minden kávéházban lehetett hallani, ahova magyar urak jártak. De amiket akkor kinyomatni nem volt szabad.

A Mocsáry cenzora nem tett semmi kifogást. Látatlanul láttamozta a röpiratot, mely nemsokára megjelent.

Az, ami szóval semmi hatást nem tett volna, roppant lelkesedést keltett nyomtatva. A nyomdafesték beragyogta a közönséges frázisokat. A szabadság mosolya látszott ezekből a betűkből előtündökölni.

Denique Mocsáry hirtelen nagy ember lett az országban. Csodálták bátorságát és talentumát, ünnepelték, fáklyászenézték. Pedig a cenzoré volt az egész érdem.

Mert hiszen írtak akkor elég jobb röpiratot a Mocsáryénál, csakhogy azok mind ott rekedtek a cenzori fiókokban egerek eledeléül.

Mocsáry most már szentül meg volt győződve, hogy nagy szerepre van hivatva.

Mikor aztán felkerült képviselőnek és Deák Ferenc nem adott neki nagyobb szerepet, méltatlankodva ment át a balközépre.

A balközépen sem ütötte meg hiúsága mértékét az ottani pozíciója.

Dúlt-fúlt, méltatlankodott, töprengett.

Ej - gondolta magában -, átmegyek a szélsőbalra. Ott engem jobban megbecsülnek.

És átment a szélsőbalra. Itt szép, verőfényes napok következtek rá. Helfy és Irányi mellett vezér lett. Évek folytak le szép csendesen, s ha tekintélye nem nőtt is, de olyan lassacskán apadt, hogy még kihúzta volna vele egypár esztendeig.

Hanem a szélsőbal is új rügyeket kezdett hajtani. A régi emberek elfogytak. Újak jöttek helyettök, s mind szűkebb térre kezdték szorítani Mocsáryt. Egy nap azon vette magát észre, hogy itt is lehunyóban van a napja.

Dúlt-fúlt, méltatlankodott, töprengett.

- Itt már végem van. Nem akarnak elösmerni. Mit tegyek?

Sokáig mérlegelte az esélyeket.

- Még csak két olyan párt van, ahol nem voltam. Az egyik a habarék, a másik a nemzetiségi.

Habozott, számolt a lelkiismeretével, át meg átgondolta, hogy mit cselekedjék: habaréki legyen-e vagy oláh?

Utoljára is oláh lett.

És csak ebben van az ő végzetes tévedése, mert mégsem egészen olyan nagy bűn habaréknak lenni, mint oláhnak.

De ez se beszámítható: mert a kielégíthetlen hiúság, a féktelen szereplési ösztön démona taszigálta őt ezen a szomorú úton idáig - ahol még sohasem járt magyar kálvinista úriember.

Parlamentünkben gyakoriak a derült szcénák, talán túlságosan is gyakoriak. A fenyegető külügyi helyzet, mely pánikot idéz elő a börzén, nem von redőket a honatyai homlokokra. Vidáman, majdnem pajkosan folyik a kultuszminiszter üldözése - mintha csak a pagátot fogdosnák.

Az európai sötét felhőgomolyból a mi folyosóinkon csak a népfelkelők legújabb sportja bontakozik ki.

Komjáthy Béla éppen most meséli egy csoportnak, hogy mikor a cár elolvasta a »Nemzet«-bál a népfölkelő képviselők névsorát, hátrahanyatlott karszékében. De azt nem tudhatni, hogy azért-e, mert elájult, vagy azért, mert kacagott.

Hadnagy Beöthy Algernon váltig nyaggatja kérdezősködésekkel Fejérváry minisztert: Mikor kezdődik a tisztképző tanfolyam? Hogy lesz, mint lesz? Mennyibe szabják meg a tisztek fizetését? Kapnak-e az államtól uniformist, vagy pedig magoknak kell csináltatni?

- Mindenesetre kapnak. Arra a rövid időre nem lehet megkövetelni, hogy csináltassanak.

- De akkor én mibe öltözöm? - aggódik Beöthy.

- Hát amibe a többiek.

- Igen, de az én elhízott termetemre nem akad az aerariumnál ruha.

- Az ám! - mondja Fejérváry, egy pillantást vetve a Beöthy embonpointjára. - Az is igaz.

- Tudja mit, kegyelmes uram? Hátha talán Edelsheim-Gyulay nekem adná a hátramaradt ruháit?

Hadnagy Beöthy Algernon különben minden percben kész minden tréfára. Ó sohasem öregszik meg, és mindennap csinál valamit, ami ébren tartsa a folyosók, sőt néha a Ház jókedvét is.

Tegnapelőtt odasettenkedett a Tisza Kálmán háta mögé a folyosón és átváltoztatott, könyörgő hangon mondja:

- Egy kis dohányengedélyért esedezném, kegyelmes uram.

A miniszterelnök hátrafordul és maga előtt látva Beöthyt, némileg csodálkozva kérdi:

- Hogy mi kell neked, nem jól értettem. Ahá! - teszi hozzá azután elmosolyodva, eszébe jutván, hogy a »Budapesti Közlöny« reggeli száma már közölte a pénzügyminiszteri kinevezését, s ezután neki lesz vesződsége a dohányengedélyekkel.

Ma a Herman beszédje alatt folytonosan közbebeszélt, ahol ült, az egész környéket a könnyhullatásig megkacagtatva.

Egyébiránt a humor, e ritka madár, lépten-nyomon bugyog fel nálunk.

Nendtvich azzal dicsekedett a tegnapi beszédében, hogy ő milyen jól tanult diák korában és hozzátette, hogy a fiai is mind jól tanultak.

- Hát a kedves tatája hogyan tanult? - kiáltá közbe Justh Gyula.

A Zimándy páter latin idézetei alatt az egész Ház egyszerre beletalálta magát a hangulatba, s felhangzott az »Audiamus« és a »Taceat«. Mintha csak az ősrégi pozsonyi dietákon lettünk volna.

*

A mai ülésről nem sok feljegyeznivaló van. Herman megindítá a szokásos évi támadást az egyetemi professzorok seftelési szelleme ellen, amire, mint minden évben, most is Szilágyi Dezső válaszolt. A harmadik egyetem, e fehér lepedős kísértet is a sorompók elé idéztetett, hogy aztán egy esztendeig megint a sajtóban bolyongjon, futkározva Pozsonyból Szegedre, és meg nem pihenve sehol, mint az örök zsidó.

Természetesen antiszemita szónok mára is jutott; jól dolgoznak derék hazánkfiai, legkevesebben vannak, de legtöbbet ők beszélnek. Legalább van mit olvasni a szegény jó prímásnak otthon Esztergomban az unalmas téli estéken.

Szemnecz Emil a szabadkőművességet támadta erős »hazamentő keresztény« tendenciával. Dobránszky Péter leleplezéseket tett a műegyetemről. Hoitsy Pál csillagvizsgáló intézetet akar.

De itt megálljunk, mert ő az egyetlen ellenzéki az egész büdzsé-vita óta, aki felállítani akar valamit.

A többi mind törülne, bontana.

A mai ülés teljesen érdektelen volt. Sok beszéd sok aljjal. A nagy szavazógépezet csak lassan haladhatott előre, mert a küllőibe minduntalan belekapaszkodott a szóbőség.

Herman Ottó ott kezdte, ahol tegnap Dobránszky hagyta el: a műegyetemnél. Az éjjel egy eszméje támadt, azt mondta el; hogy jó volna egy gazdasági fakultást is fölállítani a műegyetemen.

Utána Nendtvich Károly okvetetlenkedett. Neki is támadt egy eszméje: hogy jó volna, ha az egyetemi tanárok maguk határoznák meg a tandíjaikat. (Úgy van! Az igazán jó volna a tanároknak.) Beszédje végén az öregúr megdicsérte Dobránszkyt. (Hogy mi mindenre akad még vállalkozó szellem a Házban!) S igazságtalan eljárásnak tartja elmozdítását.

Erre persze könnyű volt megfelelnie Trefortnak.

De még könnyebben felelt meg a Dobránszky tegnapi vádjaira Berzeviczy Albert, a nagy tehetségű fiatal államtitkár, akiben a legkiválóbb szónokát vesztette el a szabadelvű párt, de valószínű, hogy csak rövid időre.

Sorba szedte a Dobránszky tegnapi illetlen vádjait (melyek még Dobránszkynak is ártottak), s a Ház mély figyelme és nagy tetszése közt mutatta ki azok valótlanságát.

Krisztus urunk megmondta ugyan, hogy aki kardot ránt, kard által vesz el, de arra már nyilván ő sem gondolt, hogy aki kard által vesz el, az még kardot rántson. Ki gondolhatta volna azt el, hogy Dobránszky, kinek a leleplezések által lőn pusztulása, maga is a leleplezésekre adja kétségbeesett fejét.

Helfy ma egy új országocskát tárt fel. A Ház (mely minduntalan Angliába és Franciaországba tesz kirándulásokat) egész ismeretlenül érezte magát a kies Norvégiában, s imponált neki a példa. Olyanoknak kellene lenni az iskoláinknak, mint a norvég iskolák. Lipthay Pál helyeslőleg bólintott a fejével: »Úgy van!«

De a legcsapodárabb volt ma Zichy Antal - Helfy szidta a német rendszert, melynek másolata a miénk, Zichy dicsérte a német rendszert és szidta a franciát.

Ennek kapcsában aztán egypár oldalvágást mért magára a francia nemzetre is, belecsap egy kicsit a külügyi politikába, s már-már megveretni készül a franciákat a burkusok által, mikor a Wahrmann nagy kerek fejében megfogamzik egy furfangos gondolat, s odalépked az elnöki katedrához:

- Kegyelmes uram, hogy engedheted?

- Hát mit csináljak?

- Látom, hogy igazságtalan vagy. Mindig csak a monarchiákat védelmezed. Védd meg már egyszer a köztársaságot is!

Péchy szót fogadott, meglóbázta a csengettyűt, és félbeszakította a szónokot:

- Figyelmeztetem a képviselő urat, tartózkodjék az ilyen részletektől, mert az illető nemzettel barátságban állunk.

És ezzel a Péchy Tamás gyűjteménye a megvédelmezett országokból teljesen komplett lett.

Még Kiss Albert tartott egy okos, de kálvinista beszédet, és még Göndöcstől vártak egyet az ülés végére, nógatták is, hogy szóljon, kiabálták a nevét, de az örök derültség fölkent papja nevető szemekkel, komikus gesztusokkal mutogatta a jobb kezét, hogy nincsen az ujján a híres gyémántgyűrű.

A beszélő-gyűrűjét otthon felejtette Göndöcs.

Daliás idők ezek!

Hadizászló leng az országház ormán. A metsző szél süvítve, nyögve csavargatja, bontogatja a nyele körül. A hó apró pelyhekben pilinkél; az országút felől mintha nehéz ágyúk dübörögnének... pedig csak furmányos szekerek döcögnek.

A Ház előcsarnoka egyre nyílik és csukódik. Sorba jönnek a képviselők, ma még parupli alatt, civilben, holnap már hadimezben, úgy lehet.

Bent a tanácsteremben most tárgyalják a nyolcadfél millió költséget a honvédségre. Valamennyi miniszter jelen van s valamennyi képviselő, a mezei hadakat kivéve.

Néptelen a folyosó: mindnyájan bent ülnek a padjaikban, és hallgatják az ünnepies beszédeket.

Csak a duzzogók vonultak ki: a két Madarász és madaruk, a Rigó, az öreg Petur bán, Petrich, valamint Ányos és Tulok. (Újra heten vannak, mint a koronázás idején.)

- Hát ti mit csináltok idekünn ilyenkor? - kérdezgetik őket az arra menők.

- Nem akarjuk a harmóniát rontani, mert nem szavazzuk meg a javaslatot. Nec vitam, nec avenam.

- De hát mért nem szavazzátok meg?

Feleli erre rejtélyesen a hét közül a legfanatikusabb:

- Azért, mert él valahol egy öregember, aki ha itt volna, nem szavazná meg a nyolcadfél milliót.

S arcát, amíg beszélt, ájtatosan Turin felé fordítá. Alighogy szólt, csörtetve rohan a folyosón Helfy Ignác, ismeretes hosszú fekete szalonkabátja csak úgy úszott utána.

- Hová sietsz, Náci bátyám? Állj meg egy percre!

- Nem lehet - feleli lihegve a Kossuth palatínusa - holtig szégyenelném magam, ha lemaradnék erről a szavazásról. Mindent megszavazok, ha a haza védelme kívánja.

S azzal sietve eltűnt a tanácsterem ajtajában.

Bent csakugyan lelkes hangulat van.

Bizonyos emelkedettség látszott az arcokon. A karzat megtelt szép hölgyekkel, akik kíváncsian lesték, hogy a mennyezet alatt nem ül-e ott Mária Terézia a gyermekkel, de biz ott csak az öreg Péchy Tamás guggolt a csengettyűjével.

Az sem kellett. Nem volt semmi zavar, se közbeszólás. Méltóságteljes nyugalom honolt, s mély figyelemben csendült meg minden szó.

A két iker-előadó, Dániel Ernő és Münnich Aurél, katonás, rövid szavakban ajánlták a javaslat elfogadását.

Ekkor felállt Fejérváry és fölemelte... nem a véres kardot, hanem csak a ceruzáját, s egyszerű, helyes szavakban indokolta a javaslatát.

A népfelkelők lelkesült »helyes«-eket kiáltottak neki, hadnagy Szereday Aladár vágásokat markírozott a levegőben. Hadnagy Polónyi (aki pedig alkalmasint untauglich lesz a fékezhetetlen népszónoklati képességei miatt) közbekiáltott: »Ha megyünk, mind megyünk!« De legjobban hozzájárult a mai ülés komolyságához hadnagy Beöthy Algernon azzal, hogy nem jött el az ülésre.

Azután hadnagy Apponyi Albert mondott egy remek beszédet, aminőt csak ő tud. Nem ellensége a háborúnak, ha az elkerülhetlen, ennélfogva arra az időre békét köt a többséggel. Harsogó éljen reszkettette meg a falakat.

Majd a szélsőbal vezére, Irányi Dániel göngyölgette be a piros pártzászlót, és azzal az ünnepies pátosszal, mely e pillanathoz oly jól illett, kijelentette: »lemondunk ideiglenesen pártviszályainkról, félretesszük sérelmeinket, megfeledkezünk a szenvedésekről, csak egyről nem: a haza iránti kötelességről«. Ő is megszavazta a nyolcadfél milliót.

Megint egy roppant éljen viharzott föl, s morajlott percekig a tanácsterem falai közt.

A hét dacos magyar találgatta odakünn:

- Vajon ki beszélt most? Nyilván valami nagy mameluk.

Már-már végét érte a »sanguinem et pecuniam«, mikor egy kurta hajú, kurta bajuszú úriember állt fel, s lelkesen villogó szemekkel mondta el, hogy a trónnak és a hazának megszavaznak mindent, hogy jogaikért harcolni akarnak ugyan, de csak a haza kötelékeiben.

No, erre támadt még csak frenetikus tetszés, hosszan zajlott, hömpölygött végig a Házon.

- Vajon ki beszélt most? - találgatták a karzaton, akik a rossz akusztika miatt a beszédet ki nem vehették. - Valami nagy magyar ember lehet, hogy így felvillanyozta az egész Házat.

Hát az bizony Trutia volt, az oláh. Ő is megszavazta a nyolcadfél milliót a nemzetiségek nevében. Ez volt a mai ülés legszebb mozzanata.

E szép harmonikus szcénát (mely mindig egyik csillogó lapja lesz parlamentünk történetének) méltón fejezte be a »generális« felszólalása, melynek vége a maga nemes cikornyátlan egyszerűségében oly emelkedett és szép volt, hogy még tán Beöthy Ákosnak is tetszett.

Csak egyet szerettem volna ma, azaz kettőt: Azt, hogy hadnagy Szemnecz ne beszélt volna.

És azt, hogy a cár vagy legalább Katkov, ott lett volna a karzaton.

Ma Fabiny Teofilt sanyargatták a Ház ellenzéki jogászai. Szegény Fabiny! Olyan jó miniszter, aminőt csak kívánni lehet, de megvan az a szerencsétlensége, hogy a Házban még most is idegen. Fejérváry mindjárt beletalálta magát az ottani atmoszférába, Orczy nem is képviselő, de otthon tud lenni. Bedekovics olyan azon a piros széken, mint egy megszokott családi arckép, amely ugyan nem szólal meg, de azért jól esik őt ott látni. De Fabiny még ma is úgy van, mintha kölcsön volna kérve valahonnan.

S ez az izoláltság az ő egyetlen baja. Nem egy talajon nőtt a többivel.

Őt is feszélyezi a parlament. Hát még a csipkedések és támadások? Olajbarna arcán látszik az izgatottság. Pedig hát csak Margittay Gyula beszél (aki ebben is szakember). Margittay Gyula valóban rokonszenves kis öregúr. Mindenütt ott van, mindenüvé bekukkan, mindenbe beleszól. Ha a folyosón államtitkokról beszélnének az emberek, Margittay Gyula mindent tudna, még azt is, lesz-e háború?

Nem tudom, fog-e valaha memoárokat írni, de ha fog (mert már Madarász József óta semmi se bizonytalan), beírhatja mottóul a kötete elé:

»Sokat hallottam, amit nem kellett volna meghallanom, és sokat beszéltem, amit nem kellett volna elmondanom.« Ebből áll Margittay Gyula. Most az egyszer a váltóképességet kívánja megszoríttatni, mert emiatt vándorolnak ki az emberek Amerikába.

Utána Ullmann Sándor tartott igen szép átgondolt beszédet, mígnem felváltotta Veszter Imre, a Ház egyetlen demokratája, és a szóbeliség mellett plaidírozott. Beszéde jó benyomást tett. Veszter egy kicsit elsavanyodott kedély, sokszor félrevezetik a teóriák is, de általában hasznos és jelentékeny erő a parlamentben, aki komolyan veszi a képviselői hivatást. Veszternél sokkal élesebb volt ma Hodossy Imre, aki egy idő óta kezdi adni a »fenegyerek«-et, pedig rokonszenves arca, kellemes modora, egész lénye szelídséget és méltányosságot lehel. Csak rá kell nézni, és az ember nem hiszi el, hogy ő komolyan mondja azokat a kemény, borsos dolgokat: hogy ezen kormány alatt nem lehetséges az igazság stb.

Fabiny egészen meg volt hökkenve, még Teleszky is bosszankodott künn a folyosón:

- Az egész beszéde nem volt egyéb - úgymond -, mint hogy Fabinyt Tisza ellen izgatta.

Mire gúnyosan jegyzé meg egy mameluk:

- No, az meg nagy szerencsétlenség Tiszának. Sokkal rosszabb lenne, ha Tiszát izgatnák Fabiny ellen.

Különben a mai ülés egyike volt a legunalmasabbaknak a jelen 1885-re összehítt országgyűlésen. Olyan unalmas volt, hogy két elnök kellett hozzá aki átülje.

Az lett volna még a Lázár Ádám végtelen hosszú beszéde nélkül is.

De hát még azzal?

Mai soraimnak se nem a folyosó a színhelye, se nem a karzat, még kevésbé a tanácsterem. Ma a büfében leszünk. A szegény büfé úgyis nagyon el volt már hanyagolva.

A kis Róza napok óta ásít, s életunt pillantásokat vet a kijátszandó díszpuska bőrtokjára. Minden élet elköltözött innen. A pogácsák megszáradnak, a szalonnák megavasodnak, a sherrys palackokat befogja a penész és pókháló. A büfé igazán el van hagyatva. Nincs ott már más élőlény, csak Dőry János bátyánk üldögél hajdani dicsőségének színhelyén s mondaná, ha volna kinek, az ő diákverseit és ismeretes Deák-adomáit.

Hanem ha keresztül talál menni a délutáni ülésrend eszméje, akkor ugyancsak megvirrad a büfének. Az lesz a boldog ember, aki ott helyet kap.

Zsibongás, zaj, élénk feleselés fog kihangzani, éppen úgy mint ma, s ez egészen átidomítja majd a Ház ábrázatát.

Valamelyik képviselő vidám villásreggelit rendezett a büfében. A hosszú asztalt körülülték fiatal képviselők, s harsányan éljenezték a belépőket.

Természetesen Beöthy Algernon elnökölt és vitte a szót, maga mellé vévén tanítványnak Meszlényi Lajost.

- Mert ezt a Meszlényi Lulut szeretném én utódomul kinevelni - mondja érzékenyen a gróf Kozsebrovszky egykori tanítványa. - Hiába, gondoskodni kell új tehetségekről, akik utánam jönnek.

- Hát már belefáradtál?

- Hogyne fáradtam volna bele! Mert úgy kell ám venni a dolgot, hogy amint a Tisza vállaira nehezedik minden komoly dolog ebben a parlamentben, éppen úgy nehezedik az én vállaimra az ellenkező. Ő vezeti a komoly dolgokat, én vezetem a bolond dolgokat. S ez az utóbbi a több.

Ebben aztán mindenki igazat adott Beöthynek, s tovább folyt csengő hahota mellett a koccintgatás és az egyes asztaltársak aposztrofálása.

Ni, itt ül Szalay Imre! Játssza a demokratát, debreceni szalonnát eszik; tegnap iparosokat vezetett a miniszterelnök elé. Hanem az ő demokrataságának is van határa. Mert csak itt Pesten demokrata ő és a vasúton, mikor hazafelé megy: amint aztán Bogláron megpillantja a sárga bricskáját és a két pejcsikót a dolmányos kocsissal - egyszerre ropogtatni kezdi az rr-eket és vége van minden forradalmi hajlamainak.

Odakünn az öreg Boér bácsi tipeg-topog virágos hálósapkájában.

- Találjátok ki - szól egy erdélyi ember -, hogy lett az öregúr először képviselő?

- Hát hogy lett?

- Úgy, hogy meglátott a kolozsvári piacon egy gyergyói székely fuvarost, és azt mondta neki: »Hová való keed?« - Gyergyóba. - »No, hát mondja meg keed a gyergyói székelyeknek, hogy van őnekik itt Kolozsvárott egy nagyon jó barátjuk, bizonyos Boér Antal nevezetű.« Másnap megint meglátott egy gyergyói fuvarost, attól is megüzente, hogy van ám a gyergyóiaknak egy Boér nevű »patrónus«-uk. Harmadnap is csak azt cselekedte Boér bácsi és azután minden alkalommal, ha gyergyói embert látott. Alig múlt el egy év, és már Gyergyóban egész regék keletkezének a titokteljes Boérről, akiről csak azt tudták, hogy nagy barátja a gyergyói székelynek. Az Isten áldja meg jártában-keltében. Egyik is, másik is elbeszélte, hogy látta, találkozott, beszélt vele, s amint a hír nőttön-nőtt, egy csomó legendát gurítva maga előtt, elöntötte az egész széket úgy, hogy mikor Boér bácsi megjelent a választások idején Gyergyóban, egy szívvel-lélekkel kiáltották ki követnek.

Hogyha nem így történt, annak a lelke rajta, aki így beszélte el.

Míg itt az igazi folyó ügyek közt dévaj incselkedésekben telt az idő, addig a tanácsteremben folyó ügyekről csak éppen annyi szivárgott ki, amennyi elég volt megnyugtatni a társaságot, hogy semmit sem mulasztottak el.

Gáll József ugyan csinos beszédet mondott, de hiszen Unger Alajos is azt mondott. Ma már mindenki csinos beszédeket mond.

A legnagyobb sikert a leendő államtitkár Teleszky beszéde aratta, ki komoly érvekkel meggyőzően cáfolta meg Hodossyt, a leendő minisztert. Megéljenezték lelkesen. Hanem éppen az ő beszédéből látszott ki, mennyire pallérozatlan még a jogászi nyelv: »Indítványi bűntett«, s több efféle, laikusnak megemészthetlen fogalmat tanult meg a Ház beszédéből.

Utána a leendő miniszter leendő államtitkára, Fenyvessy Ferenc beszélt, mint a »Nemzet« jegyzi meg »szellemes modorban«. Én nem mondok ellen - nagyon szeretem Fenyvessyt, csak azt az egyet ne mondta volna a kultuszügyi büdzsénél, hogy »az országban nem pártolják a festőművészetet, a falakon sehol sem látni képeket. Innen van Magyarországon az a sok képtelenség.«

Ez olyan vicc volt, hogy ha Shakespeare mondta volna is, egy ilyen vicc után csak ötödrangú »skribler« lenne. Fenyvessy Ferenc soha többé ezt ki nem heverheti.

Még az államtitkári széken sem.

Még egyszer végigéltük a tündéri nyarat. Elvonultak szemeink előtt a bájos berkek, a kecses kis tornyos kastélyok, ragyogó aranyfedelű pavilonok, a csacsogó kis szökőkút és a mogorva sírkő, a »Fuit«. Mind otthagytuk ezeket, két éve lesz a nyáron, mikor a kiállítást bezárták.

Most eljöttek kísérteni még egyszer. Csakhogy most már nem szereztek olyan gyönyörűséget, mint akkor. Mert most már számokban jöttek elő a kedves ligetek, a mesés fényű kupolák, és a szökőkút váltig azt locsogta: »Százezer... kétszázezer... háromszázezer...«

Széchenyi miniszter életuntan ült székében, mogorva megadással referált Visi Imre, aki mint előadó ma szerepelt először.

Eltekintve attól, hogy péntek van (s az köztudomásúlag szerencsétlen nap), már maga a tárgy olyannak látszott, hogy csütörtöki napon is kedvét szegné a tisztelt Háznak.

Minden jelből azt lehetett volna jósolni, hogy kemény ostromnak néz elébe gróf Széchenyi Pál.

Igaz, hogy nem lett volna igazságos, mert mikor a kiállítás in floribus volt, mindenki dicsérte Széchenyit, sőt még Matlekovitsot is.

De ahogy a ferbliben nincs rossz kártya, úgy a Házban sincs rossz törvényjavaslat.

Az egykori aranyszakállú Tóth Vilmos meghozta déltájban a Kálnokyhoz érkezett biztos hírt, hogy a szilisztriai lázadók csakugyan leverettek, s hogy megint a régensség a helyzet ura.

No, hisz ez maga is megéri azt a nyomorult egymillió háromszázezer forintot!

Az ellenzék haragja nyomban kiengedett: ha már Karavelov és Usapov el van fogva, hát eresszük Széchenyit szabadon.

Ki is eresztették. Egy rossz szó sem esett a kiállítás miatt. Csak Enyedi Lukács és Horánszky Nándor hányta-vetette magát egy kicsit. És Orbán Balázs jelenté ki abbeli reményét, hogy ez a miniszter utolsó ténykedése volt.

De amilyen gonosz világ van, ma már az Orbán Balázs reményeire sem lehet építeni.

A kurta, eseménytelen ülés délben véget ért. A deficitet megszavazták bizonyos verve-vel és passzióval. Mert ne csak a delegáció szavazgassa a milliókat; a Háznak is legyen valami feladata.

Meg van romolva az atmoszféra. A levegő fojtó lett itt benn. Ideges a Ház és idegen; kivaló, ahogy a székely szokta mondani.

Mindenki érzi a kalendárium súlyát. Mikor már a kialvó mécs a végsőket pialogja, kurtább a lángja és zavarosabb.

Az elfogyó mandátum már nem ad elég világosságot. Kevesen vannak itt, kevesen beszélnek és keveset. Csak a biztos kerületek »urai« ülik még a folyosót és a padokat, a bizonytalan kerületek »rabszolgái« már odahaza »dolgoznak« a quinquenátus mellett, amely öt esztendőre biztosítja a békét. A septenatusról ezt nem lehet elmondani. (És ezért tökéletesebbek a Tisza alkotásai a Bismarckéinál.)

Kurta ülés volt, éppen déli harangszókor nyitotta meg az elnök, aki azt a tréfát is megtette a múlt héten, hogy a délelőtti ülést délutánra hítta össze.

Az ipartörvény ötvenedik paragrafusát módosították, Emich Gusztáv előadósága mellett. Emich csinosan beszélt. A mamelukok mind csinosan beszélnek. De a csinosságnál aztán, az igaz, többre nem is vihetik.

A §-sal nem sok baj volt. Elfogadták.

Molnár Antalnak és Grünwald Bélának sikerült egy-egy módosítást is becsempészni, Lipthay Bélának ellenben az se sikerült.

A padokban csak gyéren üldögéltek képviselők. Fent a karzaton egypár Haluska János fenyegető alakja meredezett. A folyosón egy lélek se járt. A háznagyi szobából messze kihallatszott a Teleki Géza jóízű kacagása.

Az unalom lankadtsága nehezedik rá mindenre. A büfében a nagy üresség ásít, a korridor ruhafogasai kabáttalanul vicsorognak a belépőkre.

El is határoztam, hogy erről az ülésről sem írok karcolatot, pedig már kapom a leveleket vidékről, hogy mi lett a karcolatokból?

Tessék a Házat interpellálni. Mert a szabó is csak úgy varrhat, ha posztója van.

Nagykanizsáról arra kért több választó, említsem meg a képviselőjüket, Inkey Lászlót, hogy legalább a karcolatokban forduljon elő a neve. (Minek az már neki arra a rövid időre!)

Kolozsvárról abban interpellálnak, hogy mért nem csipkedem meg már egyszer Zsigmond Dezsőt. Zemplénből azt követelik, üssek egy nagyot Szirmay Pálon, akinek »rák a címere«. (Hiszen ha egyéb hibája nem volna.)

Nem, én az ilyen tömeges kivégzésekbe bele nem megyek.

Hanem Krajtsik Ferenc, a híres alvajáró eltanulta a bolgároktól. Mint a mentelmi bizottság előadója vérbe borult álmos szemekkel lépett fel a hóhéri szerepben, párbaj okából kiadatni javasolván Domahidy Istvánt és Perényi Pétert.

Lágyszívű Olay, a kötekedő Madarász és a gavallér Hoitsy közbevetették magukat, s a két úr megmaradt.

No megállj, gondolta magában a furfangos Krajtsik, majd kiadjátok ti mindjárt a többit, és egy újabb kivégzési lajstromot terjesztett elő.

Adassék ki Ugron Gábor, Törs Kálmán, Ábrányi Kornél, Gromon Dezső és - (hogy könnyű szívvel tehesse a t. Ház) Keglevich István.

Keglevich István volt az indoklás. Senki sem szólalt most fel. Elkezdődött hát a szavazás.

A jegyzők összeolvassák szakaszonkint a felállókat. 41-en nemmel, 36-an igennel szavaznak.

Az elnök kihirdeti az eredményt és már kimondaná a végzést is, amikor közbekiált a kormánypártból egy hang:

- Renonsz! (Valami megrögzött tarokkista lehetett.)

- Nincsenek százan együtt - ismétli egy másik hang.

Valóban úgy volt. A Ház tanácskozott és határozott is anélkül, hogy határozatképes lett volna.

De úgy van az, ha már Csanády Sándor sem teljesíti hazafiúi kötelességét.

Szégyenlősen morogva döcögött haza a vén szittya, aki abban volt eddig kiváló, hogy százig tudott olvasni.

Az országház folyosóin is elterjedt a népies rege, hogy a muszka cár egy zsák mákot küldött a mi királyunknak azon üzenettel: »Amennyi mákszem van ebben a zsákban, annyian jövünk.« Mire királyunk őfelsége mákos csíkot főzetvén a mákból, viszonzásul egy zsák szegedi paprikát menesztett Szentpétervárra a cárhoz azon üzenettel: »Amennyi paprikaszem van ebben a zsákban, annyian fogadunk.« A cárnak (így folytatja a rege) megszámolás közben úgy a szemébe ment a paprika, hogy még most is könnyezik tőle.

De még ezerszer jobban könnyezne ő cári felsége, ha tegnap végignézhette volna azt a jelenetet, mikor az első magyar népfelkelők megjelentek a Ludoviceumban, hogy kiválogassák magoknak a fegyvereket, melyekkel öldökölni fognak a csaták viharában és a vitézi öltözetet, mely nyalkán simul majd daliás termetükre.

Nagy jelenetek voltak ezek.

Múzsa! Segíts lerajzolni a fényes képet. De csak a gyalogokét, a lovasokba már nem merek belefogni, még ha segítenél sem.

Pedig azok közt vannak a legmulatságosabb alakok. A főrendiház nem jár gyalog. A mágnások mind a huszárok közt vannak, még a t. Ház mágnásai is: Apponyi Albert, akinek nagy gondot szerez paripát találni, amelyről ne földig érjen a lába, ott van (hogyne volna ott) Zichy Jenő (és ezért nem lehet többé komolyan venni a háborút). Zichy a parádés ruhában a katonás szalutálás mellett is »éljen a hazá«-val köszön a följebbvalóinak. Erről nehéz lesz leszoktatni. Még jó Beöthy Algernon is lovas lett, noha nem gróf. De Kozsebrovszky gróf volt, s ő e soha nem létezett grófnak a lelki folytatása.

Ám hagyjuk el a prüszkölő paripák patkócsattogtatásának leírását, a hősi robajt, mely alatt a föld szíve dobban, a zablák kengyelek csillogását ós a menték röpködését a marcona képű vitézeken.

Menjünk egyszerű lépésekben, hol szénás lábbal, hol szalmás lábbal azokhoz, akikből élünk, a t. Ház személyzetéhez, mert a képviselőház zöme, a kevésbé arisztokratikus rész a gyalogjárásra adta magát.

Tegnap délután négy órakor gyülekeztek a Ludoviceumba, fiakkeren egymás után.

A Ludoviceumbeli igazi katonák gúnymosollyal nézegettek az udvaron, amint egyik-másik kiszállott. »Furcsa rekruták« - mondogatták egymás közt.

A legtöbb derültséget a gömbölyű termetű Szlávy Olivér okozta. Ámbár hiszen Olay Lajos és Ullmann Sándor sem nevezhető cingár legénynek.

- No, most már meglesz a háború - szólt az egyik künn ácsorgó katona, mikor a kis Rácz Gézát megpillantotta - ha már ezt a fiúcskát sem átallja elvinni a királyunk. Nagy baj lehet már akkor...

- Furcsa egy keresztkomaság - csóválgatta fejét egy másik katona. - Mert hogy a muszka császár keresztkomája a királyunknak és mégis...

- Nem ért kend ahhoz - mordult közbe a napos káplár, mialatt a rekruták megjöttek az utolsóig.

Amint együtt voltak valamennyien, pont négy órakor megnyitá az öreg Péchy Tamás... vagy hová beszélek - az öreg Jelentsik Vince tábornok a tanfolyamot.

Szépen, lelkesen beszélt az öregúr.

»Üdvözlöm nagyságtokat, akik hazafias készséggel nemcsak megszavazták a törvényt, hanem tettleg is jó példával járnak a nemzet előtt, s megalkotói lettek az első magyar népfölkelőknek.«

A beszéd tetszett valamennyi pártárnyalatnak, úgyhogy egyetlen közbeszólás sem történt. (De minek is! Hiszen úgy sincs jelen gyorsíró.) Csak a végén hangzott fel lelkes »éljen«.

- Ohó uraim! - szólalt fel Jelentsik úr mosolyogva. - Önök a Házban képzelik magukat. Itt, ahol nem lehet visszatetszés, nem lehet tetszés sem. Következésképp nem lehet éljenezni. Itt nincs politika.

- Pedig nekem jól esett - vágott közbe Ábrányi Kornél. - Mert ezek a többi bajtársaim eleget éljeneznek »generális«-t. Én ma tettem először, mert nekünk nincs generálisunk.

- Ellenkezőleg - felelt a tábornok - a mérsékelt ellenzéknél nagyon is sok a generális.

- Itt nincs politika! - figyelmeztette a generálist a kis Rácz Géza.

Amiből előre vetődik a jövő árnyéka, hogy nem az »első magyar népfölkelők« válnak katonákká e tanfolyamon, de a katonák válnak majd politikusokká.

E beszéd után kezdetét vette az első katonai akció: a ruhaválogatás, a turkálás az aerariális zubbonyok és nadrágok között.

A hadnagy, aki vezetgette őket, mindenféleképp elöl akarta ereszteni a rekrutákat az ajtón, azok pedig mindenféleképp a hadnagyot tuszkolták előre.

- Tessék kérem, hadnagy úr. Mi csak közlegények vagyunk.

- A világért sem - szabódott az -, Nagyságtok méltóztassanak!

A ruhaválasztásnak sok komikus mozzanata volt. Visinek, Beksicsnek, akik magasak, nem akadt nadrág, Szlávynak a testére minden atilla szűknek vallotta magát, Rácz Gézán minden gúnya lötyögött. A legjobban nézett ki köztük Láng Lajos.

Mikor végre sok viszontagságok után, mundérban fig und fertig előállottak, az öreg Jelentsik végignézett rajtok kevélyen, azután megelégedetten mormogta a foga közt:

- No, most már jöhet a muszka!

Azaz értsük meg egymást, csak lehetséges, hogy ezt morogta, de az is lehetséges, hogy egészen mást mormogott.

Meglehetősen népes ülés volt. A Ház tagjai most a kevés munkaanyag miatt oly ritkán találkoztak egymással, hogy szinte megragadják az alkalmat az összejövetelre. Víg diskurzus folyik a couloirokon. A közeli választások a legkedvencebb téma. Hogy lesz, mint lesz? Ki marad, ki bukik? Az esze mindenkinek otthon jár, csak a testével van itt.

Minden a választások közelgését mutatja.

A megszokott arcok közt feltűnik egy-egy idegen alak. Valamelyik főispán, vagy valamelyik jelölt. Azok mind itt akarják elintézni a dolgukat a folyosón.

A főispánt sürgeti a jelölt:

- Meg kellene már kezdeni a mozgalmat.

- Korán van, kedvesem. Emlékezzék csak vissza a múltkori választásokra. Emlékszik?

- Hogyne emlékezném! A bukásra mindig emlékszik az ember.

- No, ha emlékszik, hát akkor tudhatja, hogy mikor elkezdtük a mozgalmat, az első nap volt a legtöbb szavazatunk. Mindenki azt ígérte, velünk szavaz.

- Igaz, úgy volt.

- Azután mindennap fogytak a voksaink. A másik nap elszaladt tőlünk Tömlőfalva, a harmadik nap Murkonyból jöttek rossz hírek, egyszóval minél beljebb mentünk a választási nap felé, mindég kevesebb-kevesebb szavazónk lett, végre a kitűzött napra alig maradt valami.

- Az igaz!

- No, lássa. És ön mégis meg akarná már kezdeni a mozgalmakat.

- Hm. Halasszuk hát el minél későbbre.

Az érdekes jelölt úr belátja, hogy ha később kezdi a korteskedést, később fogynak el a voksok.

De ahogy a ferbliben nincs rossz kártya, úgy nincs a választásnál jó kerület. Még az egyhangú kerületek urain is mutatkozik némi láz az ötéves mandátummal szemben. Mert hiába, az ördög és a választó sohasem alszik!

A nép kezd kivetkőzni az egyhangúságból, s mikor az egyik képviselő azt hozta fel nemrég a kerületében, hogy reméli, nem lesz ellenjelöltje, nehányan odaszóltak:

- Nem lenne az jó, kérem alássan.

- És ugyan miért? - kérdi a képviselő meghökkenve.

- Mert hát hogy válasszon az ember egyből?

A választási diskurzusok mellé egész csemege a folyosón a népfölkelők hadi élete. Örök derültség kútforrása.

Krausz huszár sántikálva lépeget a terem felé, Abonyi exhuszár mint maródi búsong egy szögletben. Általános szenzációt a Krajtsik huszár esete okoz, aki negyednapra kvietált. (Előre látható, hogy e tizenkét huszárból kevesen látják meg a muszkát.)

Hanem annál vígabban vannak a gyalogosok.

Ők nem fogynak úgy, sőt inkább szaporodnak. Abonyi Emil is átment hozzájuk. Mert ha a huszár be nem válik huszárnak, még mindig lehet belőle gyalogos, de ha a baka be nem válik, abból már nem lehet a világon semmi.

...Most azonban pillantsunk be a tanácsterembe is, ahol a himlőoltásra vonatkozó törvényjavaslatot tárgyalják. A téma nemigen tartja izgatottságban az embereket.

Az ellenzékre nézve merőben hálátlan, csak Herman Ottó marad hű álláspontjához, s azt állítja, hogy a himlőoltás semmit sem használ.

Utána Nendtvich áll fel.

No, ez meg bizonyosan azt fogja mondani, hogy a himlő nem is betegség.

De nem; Nendtvich ez egyszer okosan beszélt. Elmondá, hogy az ő gyermekei (a kedves gyermekeit majd minden beszédében elő szokta hozni Nendtvich apó) be vannak oltva és nem kapták meg a himlőt. Amiből az következik, hogy a beoltás nagy különbséget tesz. Igaz ellenben, hogy némely gyermekek nincsenek beoltva és mégsem kapták meg a himlőt. Amiből az következik, hogy a beoltás nem tesz semmi különbséget.

E kimerítő alapos beszéd által teljesen meginformálódván az ingadozó vélemények, a Ház a Tisza és az Orczy felszólalása után egyhangúlag fogadta el a javaslatot.

De minthogy én sem vagyok doktor, én is igényt tartok hozzászólni utólagosan e tárgyhoz. Szerintem, tisztelt Ház, a himlőoltás a legplauzibilisabb mentőszer, mert a szántóföldön tapasztaljuk, hogy bizonyos vetemény után a következő alkalommal az a vetemény nem terem meg többé ott, ahonnan az előző termés a megfelelő anyagot egy időre kihúzta.

Azazhogy ez mégsem egészen igaz. Mert az ülés végén mihelyst a két függőben levő interpellációra megadták a választ a miniszterek, nyomban két új interpelláció termett.

Az egyik antiszemita interpelláció, a Veres Józsefé, aki a saját nevenapján örömet akart okozni a pártjának, s ellene fordul a Frangepánoknak és Zrínyieknek, már ti. a zsidók csalási szándékból való névváltoztatását kívánja akadályozni.

A másik tisztán választási interpelláció, a Dobránszky Péteré, aki Erdélyt szeretné megszabadítani a bajaitól. És most öt miniszterhez is fordul egyszerre.

Erdélynek tagadhatatlanul sok a baja. De ha Dobránszkytól megszabadul, azzal is kevesebb baja lesz eggyel.

Annyira elöregedett a Ház, hogy már úgyszólván csak egy szónoka van, az öreg Madarász József. Ő állja még a sarat és az elnöki csengettyű. Ezzel a két szerszámmal még meg lehet tartani az üléseket. Szerencsére, mert a többi már szétesőben van.

Ma négyszer is felszólalt az öreg, mert éppen olyan tárgy volt szőnyegen, amelyhez egy csöppet sem ért. A helyiérdekű vasutakat tárgyalták.

Mikor azonban a józsefvárosi vasútnál is ő állt fel, nem állhatta meg Tisza gróf, hogy meg ne jegyezze:

- Madarász alkalmasint azért beszél, mert az ő neve is József, a városrész is József.

És ezzel mintegy azt akarta kifejezni a szellemes gróf, hogy a vasúti kérdésekben annyira nem beszélhet ok nélkül senki, hogy még Madarásznak is kell valami okának lennie.

A józsefvárosi vasutat egyébiránt Visi Imre hozta fel, akinek olyan rokonszenves csengő hangja és előadása van, hogy a mai kis felszólalás is ráfordította a figyelmet.

- Meglesz-e a Józsefvárosban?

- Kétségkívül. De meg is érdemli.

- Tegnap egy lap kicsinyelte a fővárosi mandátumhoz.

- No, hát azért még Bobulával kiállja a versenyt - szólt egy gunyoros józsefvárosi választómameluk. - Ha a Deák kerülete Királyi Pálra szállhatott, a Csepreghy János jelöltsége is bátran rászállhat Visire.

Az ülés különben minden részeiben unalmas volt. Tudja ezt már a karzat is. Bezzeg vége van a nagy parlamenti csaták közönségének, a selymes harmatos arcú fehérnép, amiken édesen pihen az Odescalchy Gyula herceg szeme, végképp eltünedezett: a szép virágos kertet felverte a gyom. Kapzsi képű kortesek kapaszkodnak hosszú sorban a karzati sorompókba, s kajla bajszú Haluska Jánosok nézegetnek le naivul a gyéren megtelt padok elkényszeredett alakjaira.

Tisza nincsen bent. Mióta Baross megvan, azóta gyakrabban szakít magának egy kis kimenőt. De azért ha Tisza nincs bent, bizonyos elhagyottság látszik az egész Házon. Valami üresség, valami hiány. Mintha szűkebb lenne az épület és alacsonyabb. Nem is az országháza ez, hanem csak megyegyűlési terem. De amennyiben megkisebbedett az épület, annyiban megnagyobbodtak az emberek. Meg Horánszkyt is pietással kezdi nézni az ember. Pulszky Ferenc körül udvar alakul. A Bedekovics köszönését fogadni kezdik. Kemény Endre politikai kérdéseket fejteget. Egyszóval felfordult a világ.

De mikor aztán a generális köztük van... Ám a folyosó ma nélküle is elég mozgalmas.

A szélsőbaliak a Justh Gyula szerencséjéről beszélnek.

- Irigylendő ember!

- Mi történt vele?

- Megreperálták a kerületét.

- Hogyhogy? Ki reperálta meg? Ilyen mesterembert magam is szeretnék ösmerni.

- Hát az antiszemiták reperálták meg.

- No, ezt még jobban nem értem.

- Úgy történt a dolog, hogy mert ott nagy antiszemita áramlat volt, fogta hát magát az antiszemita végrehajtó bizottság és leküldött egypár száz programot Makóra, de tévedésből valamennyit - tót nyelven.

- Hát aztán?

- Az egész város kacag most az antiszemitákon. Azok pedig szégyenkeznek és oszladoznak. Így reparálódott meg a Justh Gyula kerülete.

Az egész folyosó az effélékről cseveg most. A hasznosabbik eszét mindenki becsomagolta már és a haza való eszét vette elő.

Csak Tisza Lajos éber és fáradhatatlan örökké: ezer instrukciója van minden percben a két szakácshoz, Teleszky és Dárdaihoz, a házszabályok revíziójára nézve. Még ide egy kis mártás, oda még egy kis garnírung! Kívül a folyosón is látszik, milyen lázasan készül a húsvét utáni menü.

Azazhogy a folyosó túlsó szögletében is világraszóló sziszifuszi munka folyik. Feltűnik, hol a sovány Ivánka Zsigmond, hol a gondosan megkefélt Horánszky Nándor s majd az egyik, majd a másik kapja kézen gróf Bánffy Bélát, aki a paktumot csinálja a Montecchiek és Capuletiek között. Nem kevesebbről van szó, mint hogy annyi évi háborúzás után egy ellenzéki mandátum árán megköttessék végre a honti béke öt évre.

Azóta már meg is történt, jeléül annak, hogy íme Bismarck nélkül is lehet már nagy konfliktusokat megoldani.

Ennek az ülésnek sincs más jogcíme a megéneklésre, minthogy az utolsó volt. Természetesen csak húsvét előtt, mert hogy mikor oszlik fel végképp a Ház, azt még Tisza Kálmán sem tudja; az most igazán az osztrákoktól függ, hogy meglesz-e velük a közgazdasági kiegyezés vagy sem?

A mai ülésnek alig volt tárgya. Különben az elnök a megnyitás órájával mintegy előre megjövendöli, mit várhatunk. Ha tíz órára tűzi ki az ülést, az akkor bizonyosan nem lesz rövid; ha tizenegyre hívja össze, az akkor alkalmasint nem lesz hosszú, de még rövidebbnek ígérkezik, ha a déli óra áll a plakátokon.

Ez a plakátbeszéd (ad captam legyezőbeszéd) a legsajátosabb kiváltságai közé tartozik az elnöknek, aki szereti is tarkítani a megnyitási órákat.

Ma éppen déli harangszókor jöttek össze a hon atyái meghallgatni a minisztereket, akik a meggyülemlett interpellációkra adának válaszokat.

Fackh Károly óta meglehetősen kijött a divatból, hogy a kormánypárti képviselők is interpelláljanak, Fackh teljesen kiölte belőlük a kíváncsisági bacilusokat. Csak az ellenzék examinál már.

Én mindig szerettem az interpellációkra adott tömeges válaszokat, éppúgy, mint a színházban, ha sok apró darabot adnak egy helyett. Tarkább, változatosabb az est. Más dekorációk a színpadon, minden felvonás után más táj, más levegő, más alakok.

Ma is úgy volt.

I. felv. Mit visz haza Madarász a választóknak?

Legelőbb is Madarásznak van ott bent egy interpellációja. Természetesen Sárbogárdra vonatkozó.

Hát hogy valamit hazavihessen az öreg az ünnepekre, a jószívű Trefort kijelenti neki, hogy a református egyházak joggal vethetnek ki adókat a tisztviselőkre is, ha azok reformátusok.

Mi mindent megél az ember! Madarász adókivetési jogokat visz haza a táskájában Sárbogárdnak és Tinódnak.

A derék öreg annyira elérzékenyedett a miniszter kedvező válaszán, hogy a felét tudomásul vette (az igaz, hogy csuklott egyet közbe, amikor ezt kimondta), de hogy a hazaszeretetnek is elég legyen téve, a másik felét nem vette tudomásul.

És az is igaz, hogy a miniszter válasza első felében ugyanazt mondta, amit a másik felében, de éppen azért volt könnyű Madarásznak: nem is kellett válogatnia, hogy melyik felét vegye tudomásul.

II. felv. Mit kíván Andreánszky a keresztények számára?

Andreánszky Gábornak is támadnak ötletei. Valóságos zsidó esze van. A keze nem mindig szerencsés (mert ha jól tudom, ő küldte az antiszemita programokat Makóra tót nyelven), hanem ami a státusztudományi griffjeit illeti, azok teljesen beválnak.

Andreánszky nem úgy akar választóinál korteskedni, hogy ad nekik valamit (azt már minden bolond ember kitalálta), hanem úgy, hogy elvesz tőlük valamit.

Nevezetesen a váltóképességet akarná tőlük elvétetni, hogy a zsidók ki ne foszthassák őket.

Hanem hiszen kemény dió Fabiny Teofil, akit rövidség okáért »Tófinak« neveznek azok, akik szeretik. (Félek, ritkán fogjuk ezen a néven hallani.)

Fabiny annyira kemény dió, hogy őtőle soha senki sem fog megtudni határozottan semmit. S ebben nagy ő.

Ma is azt felelte kenetteljes referáló hangján:

- Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy a kérdést tanulmányozni fogom.

Andreánszky persze nem vette tudomásul a választ, zúgott, morgott.

- Az én interpellációimat nem szokás tanulmányozni.

Igaz is. Ha ő anélkül interpellál, hogy tanulmányozná a kérdést, a miniszter is tudjon neki anélkül felelni.

III. felv. Nendtvich apó meséi

A bácsi hófehér haja szépen le van simítva és kétfelé választva. Megelégedett arcán látszik, hogy minden dolga rendben van, hogy jól reggelizett, hogy a csizmája nem szorítja és hogy a kedves gyermekeit (akiket beszédeiben halhatatlanít) egészségesen hagyta odahaza.

De itt ezen a bűvös politikai homokon, amint leteszi a széles talpait a pádimentumra, egyszerre égetni, csiklandozni kezdi az a talaj, amin áll - az pedig az antiszemita program.

Hát iszen ő jó ember, nagyon is jó ember és a világért sem tesz semmi rosszat... a bajusza az igaz, hogy öklelőre áll, de édes istenem, hiszen már az is fehér. Bizony már fehér.

A napfény rámosolyog az öregre, és az öreg viszonzásul az emberekre mosolyog. Hehehe, pajkos sugarak, ugye idenéztek? Teringette, nem öregedtünk semmit.

Ehol ni, ez a Tisza Kálmán gyerek... csak az imént volt még, ahogy kikérdeztem a leckéből. Azazhogy már innen-onnan negyven éve lesz annak... Ördögöt! Tegnap volt, ha mondom... Most volt, azazhogy most van. Feláll és felel. No, csak beszélj, édes fiacskám, hallgatlak igenis. Nézzük csak, mi is a föltett kérdés? Aha, a kivándorlásokról...

Tisza elmondta, mi mindent tett már a kivándorlások akadályozására és ígéri, hogy ezentúl is szigorú gátló intézkedéseket fog tenni.

- Valde bene - gondolja magában az apó. - Jól felel. Okos ember lesz belőle. Hanem már most nekem kell mondanom valamit. Hát jól van, majd elmesélem én most neki annak a csodálatos újságnak a történetet.

S felállt a jó öreg és kezdé a zsidókon, hogy hát nemcsak az a baj, ha a magyarok kivándorolnak; látod, édes fiam, az még a nagyobbik baj, hogy a zsidók meg bevándorolnak. Persze elnézők vagytok gyermekeim, mert kölcsönre van szükségetek.

Pedig azok a zsidók nektek is veszedelmesek ám. Mert tudjátok meg, kedves kis tanítványaim, hogy van egy rettenetes nagy város, amelynek a neve Párizs, abban a rettenetes nagy városban van egy rettenetes nagy lepedőnyi újság, akit »Journal des Débats«-nak hívnak. Ezt a pénztőzsérek és zsidók csinálták. Ez, lássátok, a hétfejű sárkány, mely már ötven éve garázdálkodik ott. Ha kedve van egy reggelire, megeszi a kormányt, ha a királyra jön étvágya, hát a királyt eszi meg... nem is akar ott már király lenni senki, most sincs. Kutya állapotok ezek, gyerekek. A kormányok is csak úgy élhetnek, ha adót fizetnek neki...

Mesélt, mesélt Nendtvich apó. A volt tanítvány, a miniszterelnök, mosolyogva hallgatta. Az újságírói karzaton a nyáluk folyt az újságíró uraknak.

Annyi mindenfélét elmondott az ősz regélő a csodálatos lapról, hogy az ember szinte odaképzelte, hogy a felelős szerkesztője nyilván monsieur Aladdin lesz, akiről nekünk a szép Seherezáde szultána csacsogott egyet-mást patyolat ágyának vánkosára dőlve... végre mindjobban vész a mese rózsaszín ködébe minden, még a cím is, a »Journal des Débats«. Talán nincs is ilyen című lap a világon.

Láttuk, hogy a gonosz redakcionális szellemek mint eszik meg a különben is már kitömöttnek tartott Grévy urat, hogy tűnik el a kardcsörtető nyalka Boulanger egy újdondász szájában, ki miután már lenyelte, azt susogja kedélyesen »ham«, azután egy másik újságíró bemártja a pennáját egy kis kalamárisba s kiugrik belőle egy Napóleon...

Hanem e pillanatban Nendtvich, ki a Noch madár szárnyain ülve, minket is vitt-vitt mindig messzebb-messzebb, egyszerre hátrafordult és egyet pislantott a »Pester Lloyd« felé, s meglátván ott Falk Miksát a rozmaringos ablaknál, kiejtette kezéből a szárnyakat is, a népvándorlási logikai gyeplőt is, hipp-hopp egyszerre Falknál termett s csihi-puhi elkezdte ütni-verni a szegény Falkot.

Így bizony, így tett az apó. De ki az ördög hitte volna, hogy ő ma kötekedni akar. S milyen annyi ravaszsággal kerülte meg a dolgot.

Egész Párizsig ment, hogy onnan kényelmesen a háta mögé kerülhessen Falk Miksának.

Falk nem volt jelen (hiszen, ha ő jelen lett volna, akkor tudom, hosszabb lenne most ez a karcolat). Így aztán Tisza felelt meg Nendtvichnek, egypár szót ejtve úgy a Lloyd, mint különösen a Falk védelmére, egy pompás megjegyzéssel a Nendtvich ama vádjára, hogy Falk felséges asszonyunkat is megsértette a lapjában, de neki minden szabad, mert ezért perbe nem fogatott.

- Őfelsége - mondta Tisza - bizonyára felülállónak érzi magát azon, hogy személyes bosszút álljon a megtámadón.

Tiszának vannak ilyen szerencsés kifejezései és akkor vannak, mikor éppen kellenek.

Nendtvich apó olyan megelégedetten vette az egykori tanítvány »leckéjét«, mint illik egy békességes emberhez, akinek semmi baja a világon, aki jól reggelizett, aki kitűnően beszélt, akit a csizmája nem szorít és aki egészségesen hagyta a kedves gyermekeit odahaza s egészségesen megy közéjük mindjárt ebédelni, csak még azt várva, hogy Péchy Tamás elzengje a »boldog ünnepeket kívánok«-ot - mert anélkül talán meg sem jönne a húsvét.

Ezerszer leírtam már a Házat, de egyetlenegyszer sem a klubot. Igaz, hogy ez a házi szentély, amelynek titkait szellőztetni illetlen.

No, de nem is kívánok a kulisszák mögé pillantani, nem kukucskálok be a Deák-szoba kulcslyukán, nem vetek bepillantást abba a mozsárba, amelyben tömörré kögíttetik a párt tagjainak véleménye.

Nem festem le az egyes minisztereket házi körükben s az egyes képviselőket otthon. Nem fecsegek el konferenciális titkokat, mégpedig abból az egyszerű okból, mert semmi titkot sem tudok. Tisza nem veszi magát körül se miszticizmussal, sem augurokkal. Amit akar, kitalálják, amit nem akar, megmondja.

A klubban hiába képzelne az ember valamely forrongó életet csapkodó hullámokkal, amiket fáradságba kerül a medrükben tartani.

Egészen csendes világ van ott. Az Urbanovszky krákogása is már zaj.

Egyetlen egyszer voltam kíváncsi, miként vélekednek a klubban, mikor a Komjáthy-affér történt az intendáns ítélőszéke előtt. Fel is mentem tudakozódni.

- Milyen a hangulat itten?

- Semmilyen. Tisza nem is volt ma bent.

Ez volt a felelet.

Azóta ebben az irányban nem is kérdezősködöm senkitől. Sőt az obszerválást is abbahagytam, hanem teljes erővel a tarokk tanulmányozására vetettem magamat. Láttam, hogy minden tudomány közül ennek veszi az ember a politikai pályán a legtöbb hasznát.

Sajnos, hogy nincs hozzá valami különös talentumom, mert minden elvesztett partit nekem tulajdonítanak a partnereim, itt hibáztam el, ott hibáztam el, egyszer azért szidnak össze, hogy minek jöttem ki királlyal, máskor azért szidnak össze, hogy miért nem jöttem ki királlyal, majd azért förmednek rám, hogy minek jöttem tarokkal, majd azért, miért nem jöttem tarokkal. Végre is beláttam, hogy magamnak kell bejárni.

Akkor meg azért mordultak ellenem, hogy minek ugrálok be minden ostobaságra és rontom a játékukat?

No, hát nem járok be ezentúl csak tíz tarokkra négy primőrrel.

Ez sem tetszett.

- Nem vagy te zempléni ember? - kérdék gúnyosan.

- Hát olyan szégyen zempléni embernek lenni? - tudakolám naivul.

- A tarokkban bizony nem nagy dicsőség. Mert a zempléni ember csak biztosra utazik.

Egy öreg képviselő félrehítt egy szögletbe, s mint ahogy a »balekot« szokás, elkezdett oktatni.

- Igen, a zempléniektől jó óvakodni a tarokkban, de még jobban őrizkedj, édes fiam, a sárosiaktól, kiváltképpen arra ügyelj, hogy egy sárosinál több sohase legyen a kompániában; mert ha kettő van, kritikus kihívásodnál mindig tótra fordítják egymás közt a beszédet.

Jókai Mór is ott terem valahonnan. Neki is vannak jó tanácsai.

- Nem poétának való játék az. Különösen le ne ülj az abaújiakkal, mert soha ezeknél ravaszabbakat nem találsz. Közbül ültem kettőnek a minap. Éppen egy kettest mondtam, játszom nagy passzióval, hát egyszer csak a vége felé elkezdi olvasni az ütéseket az egyik hangosan... mire félhangosan azt súgja neki a másik: »ne olvasd hangosan, mert még észreveszi és el találj a dobni a XXI-est«. Nosza én sem voltam rest, odacsapom önként a skíz torkába a huszonegyest... a két kozák összemosolyog... éppen azzal lettem harminchárom.

- Ez még mind semmi - kezdé mesélni a klub legkitűnőbb játékosa -, a te eseted csak apró malőr a szegény Móricz Pál esetéhez képest.

- Mi történt vele?

- Oh, az örökemlékezetű marad a tarokk történetében. Mióta ez a klub áll, azóta se volt párja.

- Halljuk már!

- Móricz Pál a dunántúliakkal ült le játszani, s az mindig valami szerencsétlenséget hoz az emberre, mint a pénteki nap. Kiosztják neki a kártyát, első volt, megolvassa, hát látja, hogy csak tizenegy, még egyszer elolvassa, biz az csak tizenegy, rosszul van elosztva. No, gondolta magában, csinálok most veletek egy jó tréfát, s noha csak hat közepes tarokkja van skíz, pagát nélkül, elkiáltja magát nagy komolyan:

»Solo, tous les trois, pagat ultimo!« (Ennél többet már egy miniszter se mondhat tizenegy kártyából.)

Az, akinél a skíz volt, fölszisszen s mohón kiáltja vissza: »Kontra a tous les trois-nak!«

Az, akinél a pagát volt vagy kilenc tarokkal, stentori hangon ordít fel:

»Kontra az ultimónak, kontra a játéknak, kontra mindennek!«

Ez a szörnyű hadüzenet úgy hangzik mindig a klub nagytermében, mint valami síri szózat. Meghallják mindenfelől és gyülekezni kezdenek az összes asztalok gibicei az idegrázó küzdelem színteréhez.

Móricz Pál kedélyesen mosolyog: No, csak örüljetek jóemberek egy darabig, majd mindjárt kisül az én tréfám, és visszamennydörgi a »rekontrá«-t.

Amint azonban játszani kezdenek és amint már éppen fel akarja deríteni Móricz Pál a titkot, hogy rosszul van a kártya elosztva (amely esetben a játék nem érvényes), addig-addig tapogatja a nagy kövér ujjaival a kártyákat, hogy egyszerre csak kimorzsolja a - tizenkettediket. Ott volt elbújva valahol a vörös dáma mögött.

De már késő volt.

Hiába szabadkozott, azaz nem is szabadkozott, hanem egyszerűen kifizette a szörnyű bukást.

Azért nem jó a dunántúliakkal játszani, és azért nem való a tarokkal tréfálni.

- De hát akkor szeretném tudni, milyen megyebeliekkel játsszam?

- Te? Itt a klubban? Legjobb a Heves megyeiekkel.

- A Heves megyeiekkel? Miért?

- Quia non sunt.

Elértettem a gyöngéd célzást és azóta nem játszom többé, hanem az elméletre adva magamat, szakcikkeket kezdek írni a tarokkról.

... Hátha ezen a réven is bejuthatnék a Házba.

- Hogy áll a kerületed?

Ez a kérdés dominálja a büfét, a folyosót. A levegő is ezzel van szaturálva. Százszor hallik ezer alakban, hol bánatos nyöszörgő hangon, hol hetykén a kötekedés érdességével.

A képviselők olyanok, mint az ostábláról összesepert sakkfigurák, itt még most együtt csörögnek feketék, fehérek, de künn a mezőn szembe állítva, hadirendben, fenyegetőn néznek farkasszemet.

Bent a tanácsteremben minden második padban guggol egy-egy ember. Báró Kemény János idegenül néz szét, s megy ki a másik ajtón panaszkodni Szontagh Pálnak.

- Lehetetlen bent megmaradni.

- Miért?

- Roppant kevesen vannak, s ez mindig olyan rossz érzés. Azt hiszi az ember, hogy az Operában ül.

Nem is csoda, ha kevesen voltak. Az ügyvédi rendtartás módosítása volt napirenden. Módosítás, mégpedig az ügyvédek javára.

Nagy idegenkedés szele fújt e javaslat ellen minden párton, mert a szegény prókátorokat nem szereti senki. Hát hiszen nem is nagyon törik magukat utána.

Hihetőleg bukik a javaslat, ha Tisza nem pártolta volna oly erősen a klubban. Mindegy, az ellenzékiek mégis őt deklarálták az ügyvédek ellenségének. Ami természetes is - olyan közel a választások előtt.

Lőn, hogy egészen magukra hagyatva országgyűléskedtek a javaslattal.

Matuska referálta, Olay kifogásolta, Győry boncolgatta. Teleszky védte, Hodossy nem bánta - a többi fiskális megszavazta, hozzájok csatlakozván néhány felperes.

Az alperesek egyszerűen otthon maradtak, gondolván magokban: »Hadd lássák ördög adta prókátorjai mire mennek alperesek nélkül!«

Hát arra jöttek ki, hogy a javaslat majdnem egyhangúlag ment keresztül.

Azért mondom majdnem, mert Beöthy Algernon mégis közbemennydörögte a szavazáskor:

- Nem fogadom el.

És most az egyszer ő volt az ország szája.

I. A jelöltség láza

[máj. 7.]

Kevesen ülnek bent a padokon, a karzat népesebb, mint a terem. Eljönnek megnézni a hűséges habituék még egyszer a Házat, ki tudja, látják-e még így.

Pedig már ez sem egészen a régi. Kevesen érzik már a képviselői állás méltóságteljes nyugalmát, csak a jelöltség izgalmait. Nincsenek többé honatyák, csak honvőlegények. S nem szűz a mátka, akivel jegyben járnak, hanem mindenik egy-egy kacér özvegy menyecske, aki csal és csalatja magát. A szegény jelöltek valóságosan tűkön ülnek: a legkényelmetlenebb érzés a világon. Akinek ellenjelöltje van, az ellenjelöltjétől fél, akinek még nincs, az attól fél, hogy lesz. Mindenki fél. Nincs az a jó vagy rossz hír, amit a jelölt el ne higgyen, legyen az bár a leglehetetlenebb. Örökös hullámzásban van a kedélye. Éjjelente lázálmok gyötrik, nappal Hiób-hírek sorvasztják. S hír ilyenkor minden, még a nem hír is. Elég egy magyarázat nélküli mosoly valamelyik ismerős ajkán, hogy a gyanú ördögeit előszólítsa. »Ez az ember hallott valamit, ez tud valamit a kerületről.« (Pedig dehogy tud.)

Enyelgő napsugár komor borúba olvad minduntalan és megfordítva. Rózsaszín mosoly tündöklik ki a lapok betűiből, ha jót beszélnek, s sötét varjúcsapatként röpködnek a sorok a jelölt szeme előtt, ha rossz hírnek a rajzolói; pedig nyilvánvaló, hogy a redakcionális asztalnál készültek.

Csodálatos az a pesszimizmus és optimizmus, mely gyors egymásutánban váltakozik; a legrosszabb helyzettel is hirtelen kibékül a jelölt:

- Ejh, hiszen szeret a nép. Ha itt bukom, megválasztanak egyebütt - biztatja magát a függetlenségi.

- Sebaj - kiált fel a mameluk -, hiszen szeret a »generális«, majd behoz a pótválasztásoknál.

(Hanem, hogy a habaréki mit mond ilyenkor, azzal már adós maradok, mert eddig még nem sikerült kipuhatolnom, hogy azokat ki szereti.)

De ha mint mondom a legrosszabb helyzettel is hamar kibékül a jelölt, éppen olyan hamar kikeresi a legjobb helyzetnek is a desperátus oldalait.

- Nekem szomorú előérzeteim vannak - mondja ma bús hangon egy képviselő -, én nem jövök fel többé.

- Olyan rosszul áll a kerületed?

- Dehogy. Inkább jól áll, még ellenjelöltem sincs. Minden ember azt mondja, megválasztásom bizonyos.

- De hát akkor honnan bánkódol?

- Éppen ez az... éppen ez - nyöszörgi lankasztó melankóliával. - A múlt választásokkor minden emberem azt mondta, hogy nem leszek meg... mindenki azt mondta.

- No, és mégis meglettél.

- Éppen ez az - dünnyögi végtelen szomorúan -, éppen ez. Meglettem. Ma pedig minden ember azt mondja, hogy megleszek, tehát mi következik ebből a logika szerint? Az, hogy most nem leszek meg.

(Jó szerencse, hogy ilyen logikus fő kevés van a Házban.)

Én magamon is kitapasztaltam, hogy mennyire viszi az embert a bátorító szó az elbizakodottságba és a nyugtalanító megjegyzés a csüggedésbe.

Egyszer egy választóm azt a hírt hozta:

- Ön olyan biztos, hogy csak gróf Károlyi Sándor buktathatná meg a kerületben.

- No, az még attól függ - szóltam közbe nagy hetykén -, hogy melyikünk győzné jobban pénzzel.

Egy óra múlva meg már azt újságolta valaki, hogy Ányos Tivadart állítja fel ellenem az ellenzék. S én, aki egy óra előtt még Károlyival akartam megküzdeni, most már Ányos Tivadartól is megijedtem.

Ilyen különös állapot a jelöltség. Egy nagy betegség, de amelybe mindenki belekívánkozik.

Pedig ha jól fölfogjuk a dolgot, hát nincs háládatlanabb dolog, mint a választási láz; lesz ahogy lesz. Ha az embernek nincs ellenjelöltje, akkor azzal vigasztalhatja magát, hogy egyedül áll, ha pedig van ellenjelöltje, ebben meg az a vigasztaló, hogy annak az ellenjelöltnek meg ő az ellenjelöltje.

Különben napról-napra okosabbak leszünk, s maholnap ki lesz találva nemcsak az örök mozdony, hanem az örök népszerűség is - a jelöltek számára.

Bánffy Dezső főispánnak fogja köszönni a jelöltségben szenvedő emberiség ezt a halhatatlan ideát; ő volt az első, aki rájött, hogy nincs többé megunt képviselő.

Azaz megunt képviselő elég van, de ő tudta először gyakorlatilag fruktifikálni az intézményt, hogy egy főispán esetleg két megyét is adminisztráljon.

Mikor az egyik megyében megunják a képviselőket, elviszi őket a másik megyéjébe és kicseréli amazokkal. Mint ahogy a földbe a kukorica után búzát vetnek és vice versa. Mindenik megye mindig friss embereket kap, amiért aztán végtelenül meg van elégedve és megmarad az illúziója.

...Lám mégis igaza van Biasini Domokosnak: hogy Erdély adja Magyarországnak az okos embereket.

II. A mai ülés

Karcolatomnak fentebbi részét egy képviselő írta, mert én már belefáradtam az efféle elmélkedésekbe... most én mindössze a mai ülésről teszek még hozzá néhány sort.

A folyosókon nem lehetett egyebet hallani, mint »Kubicza itt van! Kubicza megjött!« A trencséni követek peckesen és bizonyos ünnepélyességgel lépegettek.

- Micsoda - hánykolódott Beöthy Algernon -, nem kell azért a trencsénieket kinevetni. Még Tisza Kálmán is renonsz-ot csinál a tarokkban, ha a Bihar megyei alispánt látja belépni a klubajtón. Pedig az csak alispán.

Jókai Mór átmegy a jobboldali folyosóra, hogy ott, hol kevesebben hallják, egy kis örömet csináljon magának, eljátszván fiatalkori tigriskedését, ha vajon tudná-e még.

Szeretetreméltó haraggal pattog a választási visszaélésekről szóló javaslat ellen.

- Az ördög vigye el. Bárcsak megbuktatná az ellenzék!

(Ez a mondása legott eszembe juttatta Apafi Mihály uramat, aki lázadó főúr helyett egy különben is halálraítélt rabot engedett felkoncolni a felingerült törököknek.)

Mert rettenetes az - fűzi odább az ellenzéki szócsokrot Jókai -, hogy az ember inni se adhasson a szegény szomjas választónak. Mikor az urak eljönnek deputációba a jelölthöz, fényes, pezsgős ebédet kapnak az »Angol királynő«-ben, és ezt kiírják az újságokba is. Ott van példának okáért Fabiny. Az nem vétség, pedig ott is esznek-isznak. De mikor a szegény bobrói tót egy kupica gugyit lenyel, az egyszeribe bűnné váljék. No, már ilyen javaslatra én nem adom a szavazatomat, inkább kilépek a pártból.

Természetesen senki se döbben meg a Jókai lázadásától, hanem apródonkint bepárolog a folyosók összes tartalma a tanácsterembe, hol immár körülbelül a legutolsó érdekes javaslatot tárgyalja az elöregedett Ház, a házszabályok módosításáról szóló jelentést.

Az általános vita gyorsan ért véget, mert a javaslatot az ellenzék is bizonyos méltánylással fogadta, mint haladást. A részletekben alig volt jelentékenyebb kifogás, csak a bősz Achileus Herman Ottó kalandozott el szokása szerint, bírálva a kormányt és pártját, s alkalmat nyújtott a miniszterelnöknek egy fényes és szellemes rögtönzésre, melyet zajosan éljenzett meg a Ház.

A paragrafusok egész a 35-ikig gyorsan peregtek. A harmincötödiknél azonban megakadt, kinyilatkoztatván a habarékpárt, hogy »non sum paratus«.

Ugyanis ennél a paragrafusnál egy módosítványt akarnának benyújtani, de még nincs kigondolva.

Bizony nem lesz rossz, aludjanak előbb egyet!

Még egy-két lélegzetvétel és becsukódnak a t. Ház kapui. Minden megszűnik, csak éppen a kapus marad meg, az egyedül halhatatlan. A padokról és a ruhafogasokról lefeszegetik a névjegyeket. Ki tudja kinek a kabátja fog ott lógni esztendőre?

Az elmúlás processzusának lehangoló jeleit mutatja minden: szelíd síri szellő fújdogál a betört folyosóablakon. Búsan mozgatja deli derekát ruganyos csípőin jó Csanády Sándor, aki addig szidta a miniszterelnököt, míg teljesen ráunt a saját pártja. Bezzeg míg a kereki kastély megvolt, addig Sándor bácsi is nagy ember volt az övéi közt, most már nem sokat törődnek a szegény öreggel.

Szilágyi Dezső maliciózus gunyorossággal nézi a sürgő-forgó habarékokat, mintha mondaná: »Ej, nini, ezek még esztendőre is élni akarnak. Bartók, az új képviselő, éppen most lép be a Házba s leül Krajtsik és Mohay közé. Amint idegenül szétnézeget a Házban, csak felét láthatja a teremnek emiatt, mert a jobbról mellette ülő Krajtsikról azt kell józan ésszel hinnie, hogy a mellette balról ülő Mohay látszik valami tükörből.

Különben még jókor érkezett be a derék Bartók, hogy meghallhassa Tisza Kálmántól, mikor rekeszti be király őfelsége az országgyűlést.

Egyebekben aztán sero venientibus ossa - a »Bolond Istók« elmés szerkesztőjének első ízelítőül a Fabiny három rendbeli válaszai jutottak.

Fabiny ma elemében volt, ti. végtelenül unalmas, elannyira, hogy a pikáns Márkus Ágnes-eset is elálmosító hatást gyakorolt. Hatalmas adomány ez egy miniszter kezében. Ha Fabiny van Pauler helyén a Solymosi Eszter idejében sohase lett volna Eötvösből zsidómártír. Mert Fabiny egy felvilágosító beszéddel meguntatta volna az egész eszlári ügyet, Ónody is elaludt volna, az ügy is elaludt volna.

Hanem ha rövid igényekkel lép fel Bartók, annál messzebbre gondol Rónay János, aki bánatos hangon panaszolja a folyosón, hogy a régi jó kerületét átengedte barátságból az öreg gróf Nákó Kálmánnak s ő egy másikban lép mostan fel.

- És az milyen?

- Meglehetős.

- No hát akkor mit búsulsz?

- Bánt a dolog, mert két-három országgyűlés alatt úgy el találja rontani az öregúr, hogy sírva nézhetek utána.

Mosoly derűje ömlik el a képviselők ajkain.

- Hát meddig akarsz még te élni, János?

...Különben elég volt; magam is érzem már lantom húrjainak ereszkedését.

Fáradtan dőlnek ki pennámból a betűk. Én is berekesztem már nemsokára a karcolatokat, széteresztvén kedvenc alakjaimat, hőseimet küzdeni szerte a csatamezőkre.

Akik elhullnak, itt nem lesznek, akik pedig megélnek, visszatérnek új élményekkel és új kontókkal.

Az én többségem több mint bizonyos.

A Ház most hihetetlen gyorsasággal dolgozik. Mikor a múlt héten a kvóta-javaslatot tárgyalták, féltizenkettőre már vége volt az ülésnek. A távozó képviselőkkel szembe jött Széll Kálmán.

- Hova mentek?

- Hát te hova mégy?

- A Házba.

- Elkéstél. Letárgyaltuk.

- Lehetetlen. Az én pénzügyminiszterségem alatt négy napig tartott.

Így volt ma a házszabályok hátralevő részével. Gőzzel rohantak végig rajtuk.

Azután a kérvények következtek, ezek közt az ifjúságé a magyar nyelv érvényre emelése iránt a közös hadseregbeli magyar ezredekben.

Biz ez elég rokonszenves óhajtás, de a kérvényi bizottság, melynek Vámos Béla a szája, nem találta alkalmasnak kivitelére az időpontot. (Nyilván azt gondolta magában kecskeméti ésszel: »Várjunk be előbb még egy Sadovát.«)

Most aztán egyszerre a frontba léptek »a Ház katonái«. Thaly megrázta kuruc buzogányát és utasíttatni kívánta a minisztert, tegyen eleget a kérvénynek; Horváth Gyula ellenben, noha ő adta be az egyik kérvényt, egy szép magvas beszédben szintén nem találja az időt alkalmasnak (az igaz, hogy borult is volt az idő egy kicsit ma délelőtt).

Hanem az már különösen megemlítendő, hogy még mameluk soha olyan népszerűségre nem jutott, mint Horváth Gyula; mikor az ifjúság arról határozott, ki adja be a kérvényt - Ugron Gábor-e vagy ő - Horváth nyerte el a többséget. Pedig taktikai hiba volt a fiatalságtól, mert ha Ugronnal szemben ő marad kisebbségben, okvetlenül pártolta volna a kérvényt - gavalleritásból.

Orbán is elmaradhatatlan ilyenkor; kivágott egypár kemény frázist a közös hadsereg ellen, mondván, hogy ott özönvíz előtti, középkori felfogás uralkodik.

- Középkor özönvíz előtt! - kiálták közbe nagy derültséggel.

- Új akadémikus! - magyarázta meg egy kormánypárti hang.

De különösen Ivánka Imrét bántotta ez a dolog: »Hogy mer az a civil hadi dolgokba belekotyogni? Az a mi külön témánk«, s szemére lobbantotta Orbánnak, hogy a szabadságharc idején lett volna több helye az ilyen lángoló hazafiságnak.

A támadóból megtámadott lett; mentegetőzésre fogta most Orbán Balázs:

- Eljöttem volna én haza, de nem eresztettek a muszkák.

Ernuszt Kelemen is a vitába mártotta magát, mert ő is katona, Polónyi a »fékezhetetlen népszónoklati tehetségével« mulattatta Fejérváryt, ki igen ügyesen védte meg a kérvényi bizottság álláspontját, melyet aztán a Ház is elfogadott.

Ezalatt künn a folyosón vidám zsibongás volt, ma lévén úgy látszik az utolsó érdemleges ülés. A biztos kerületek urai künn üldögéltek a padokon egész nyugodtan, mint a krokodilusok a Nílus partján, amint kijönnek lomhán sütkérezni a napra, a nem biztos jelöltek izgatottan nyargalásztak szerte nyugtalan lélekkel, tüske a talpukban.

Csak Beöthy Algernon van örökké vidám kedélyben. Ma is bejön egy vidéki ismerőse a folyosóra és szépen kéri, eszközöljön ki neki Tiszánál audienciát, mert sürgősen szeretne vele beszélni.

- Majd megpróbálom - mondja Beöthy s kevés vártatva visszajő lihegve a türelmetlen várakozóhoz.

- Gyere!

Karjára fűzi és viszi.

- Hát fogad? - kérdi ez örvendezve.

- Igen, beszélhetsz vele. Kieszközöltem.

- Tiszával?

- Dehogy, Fabinyval.

- De, kérlek, nekem Fabinyval semmi dolgom.

- Az most már mindegy. Semmi kötekedés. Egyik miniszter olyan, mint a másik. Most már késő. Íme éppen itt van őexcellenciája.

A kérelmező nagy zavarban van, de mit tegyen, hirtelen kigondol valamit, és előadja Fabinynak.

Beöthy, mint egy Mefisztó, gonosz mosollyal nézi messziről az audiencia lefolyását, a kérelmező újra visszatér hozzá s melegen rázza meg a kezét.

- Köszönöm Aldzsikám, hogy alkalmat nyújtottál megösmerkedni őexcellenciájával, de én mindenáron a miniszterelnökkel szeretnék szólani.

Aldzsi komoly, merengő ábrázatot vág.

- Hm. Éppen csak ez az egy lehetetlen. Hanem ha netalán Bedekovicsnak akarnád elmondani... No ugye jó lesz? Gyere, elviszlek hozzá.

A vidéki ember dühre lobban, s morogva, berzenkedve megy más protektort keresni.

De már most csakugyan kifogyott az időből, mert a pièce résistance folyik bent a teremben: a Tisza válasza a bosnyák okkupáció dolgában.

Ez ismét azon pillanatok egyike volt a magyar képviselőházban, melyek az idén nem voltak ritkák, midőn az egész világot érdeklő dolgok hangzanak el kormányelnökünk szájából.

Mély csöndben, nagy figyelemmel hallgatták a fontos nyilatkozatot, melyet Tisza papirosról olvasott fel csöndes, nyugodt hangon.

- Mégiscsak okos ember az a Bismarck - jegyzé meg Kőrösi Sándor, mikor végighallgatta. - De osztég mindjárt a mi generálisunk jön utána. Sokat érő ő minekünk. Igaz-e, sógor?

Ez ti. Tibádhoz volt intézve. Tibád megrázta a nagy székely fejét és így szólt, szokása lévén ellenkezni:

- Sokat ér nekünk is, bizony sokat ér. De még többet érne a franciáknak, ha úgy kölcsön kérhetnék tőlünk: hogy teremtsen nekik is egy kis állandóságot.

Vége van. Szétmentek. Az 1884-i országgyűlés már a múlté. Az ismerős, megszokott alakok még egyszer végigdefilíroztak a folyosókon, bekukkantottak a büfébe, hol immár csendes pusztulás és magány van. Zajtalan, szelíd országgyűlés volt, sem nem rúgott, sem nem harapott, úgy is múlt ki tisztességesen, minden nyikkanás nélkül végelgyengülésben, mint egy jámbor aggastyán.

A nap verőfényes sugarait szórta be az üvegablakokon, a toronyban éppen delet harangoztak, mikor Péchy Tamás díszmagyarba öltözve csörömpölő karddal az oldalán bevonult tisztikara kíséretében, megnyitni az utolsó ülést.

Csanády Sándor még egyszer (meglehet egészen utoljára) végighallgatta nagy figyelmesen a jegyzőkönyvet, Göndöcs még egyszer megpróbált elaludni a jegyző dajkaszerű mormogása mellett, de erre most nem volt ideje.

A képviselők még egyszer beültek a padokba, érzékenyen megbámulva a saját névjegyeiket az ülőhelyeiken, azután felnyitották a fiókjaikat, kiszedvén azokból bajuszpedrőiket, Szitányi Bernát a cukkedlijét, György Endre a fogkeféjét - egyszóval aki mit rejtegetett.

Ezalatt a kis Babeş interpellált az árvizekről, amire rögtön megfelelt Baross Gábor, majd Madarász József emelkedett fel, találván megint egy - Janskyt.

De biz az már későre született szegény. Az ellenzéknek már nincs annyi ideje, hogy kapitánnyá szónokolja Döpfner főhadnagy urat. Tisza röviden elvágta a kérdést, hogy az ország címere sokkal magasabban áll, mintsem azt egyes hadnagy megpiszkolhassa.

Más tárgy nem lévén, az elnök elmondta búcsúztatóját s mire a végére jutott, könnyek szivárogtak ki szelíd kék szemeiből elérzékenyülésében.

Azután fogta a csengettyűjét és bezárta a fiókba. Eredj pihenni, öreg szerszám.

Utána Pulszky Ferenc emelte ki az elnök érdemeit. S a Ház zajos éljenzésre fakadva tolongott az ajtók felé.

Kéz kézbe kapcsolódott. Szívélyes búcsú, nyájas mosoly lebegett az ajkakon.

- A viszontlátásra! - hangzott fel itt is, ott is, többnyire kétkedő, síri hangon.

Még ott zsibongtak, kóvályogtak egy darabig a folyosón, az előcsarnokban, míg egy óra után elszállingózának egyenkint. A kapus közömbös arccal nézte, míg az utolsó fogat is elrobogott, míg az utolsó alak is kicammogott. Éppen Krausz Lajos volt az utolsó.

Gondterhelt fejjel, búsan meghajolva hagyta el a korridort s ballagott le a lépcsőkön.

A legelső foknál összejött Róth Pállal, összekacsintottak. - Elmúlt - mondá Krausz Lajos mélabúsan.

- Rövid volt - válaszolá Róth Pál keserűen.

- Sokba került - folytatá Krausz Lajos gúnyosan.

- De meg sem érte - végzé Róth Pál gyöngéden.